A múltkor meditálás közben ugrott be. Pedig egyébként a meditálás nem feltétlenül az ötletelésről szól. Inkább arról, hogy meg tudjam figyelni, hogy tudjak lenni mindazzal, ami zajlik bennem. Illetve arról kellene, hogy szóljon. De mégis. Szóval hirtelen beugrott, hogy miért megy nekem néha nehezen a meditáció: az intellektusom miatt. Ami folyamatosan gyártja az engem körülvevő valóságról a magyarázó modelleket. Folyamatosan jelentéseket állít elő. Írok. Olvasok. Podcastot hallgatok. Filozofálok. Interjút adok. Megbeszélek. Terveket gyártok. Kontemplálok. Képzelőerő-gyakorlatokat végzek. Ez önmagában még nem is baj. Ebből élek. De az igen, hogy csak akkor érzem magam igazán elememben, amikor ezt a jelentésgyártó intuitív elmémet szabadjára engedve teljesítményre sarkallom az intellektusomat. Ragaszkodom hozzá. A ragaszkodás pedig szenvedést szül. Minden olyan tevékenységtől, ami közben éppen nem ez történik – ami nem szellemi jellegű, hanem inkább az azok közötti szünetekben végzett hétköznapi tevékenység – lelkiismeretfurdalást kezdek érezni. Legyen szó főzésről, utazásról vagy bármilyen más „töltelék” tevékenységről. És valahol a lelkem mélyén, bár a meditációt nagyra értékelem, ez van a meditáció során is. Elvesztegetett időnek érzem. Ezért aztán türelmetlenül várom, hogy leteljen. Elmúljon. Szeretnék túllenni rajta, mint valami unalmas kötelességen. Nem vagyok lusta. Nem akarom kihagyni, megúszni – hanem le akarom tudni. Ki akarom pipálni. Csak hogy visszatérhessek kedvenc időtöltésemhez: a termékeny, cselekvő agyaláshoz. És ha őszinte akarok lenni, akkor az életem során egy csomó, legális és kevésbé legális szenvedély szólt arról, hogy ezt a fene nagy türelmetlen, kontrolláló intellektuális énemet kikapcsolja. Hogy lehetővé tegye, hogy csak úgy élvezzem a pillanatot. L’art pour l’art. Szóval éppen meditáció közben jött ez a belátás – miután azon kaptam magam, hogy igazából van bennem megint egy türelmetlenség. Azon kezdtem agyalni, hogy meditálás helyett agyalok és tervezgetek. Várom, hogy leteljen. Hogy érezzem azt a kellemes teljesítmény-tudatot, hogy na, ez is megvolt, ügyes fiú vagy. Sőt, az is beugrott, hogy erről majd posztot fogok írni. Dopamin. És rögtön ezután erre gondoltam: már megint agyalsz. Térj vissza a lélegzeted megfigyeléséhez. Ha megint eltér, akkor címkézd: gondolkodás. Agyalás. Aztán fordítsd vissza a figyelmed, gyengéden, a lélegzetre. Kilégzés. Belegézés. Ki. Be. Ez a párna, amin ülsz, a világ közepe. Vajon van ennél fontosabb? Van ennél termékenyebb? Befelé fordítani a figyelmed, a tekinteted, reflektálni magadra, a pillanatra. Anélkül, hogy feltétlenül változtatni akarnál a jövőn. Nem kell változtatnod semmin. Nem kell semmit „csinálnod”. Csak hagynod, hogy lecsillapodjon, leülepedjen, letisztuljon az elméd felkavarodott vize. (note to myself)

Sokan sokszor noszogattatok már, hogy írjak könyvet. A Drogriporteren írt posztjaimból bizonyára összegyűlne akár több könyvre való is – és a fejemben is van már több könyv, csak le kéne írni. De egy könyvet megírni azért nem kis meló, idő kell hozzá és nyugalom, amiből kevés van. Eddig nem akartam elkiabálni, de most már azt hiszem, hogy előrehaladtam annyira, hogy elárulhatom: készül egy könyvem. Ami – meglepő? – a drogokról és emberekről fog szólni. Egyfajta általános bevezető, tudományos ismeretterjesztő kötet, ami sokféle oldalról próbálja megragadni ezt a jelenséget: a drogok fajtái, használatának okai, módjai, funkciói, neurológiai és társadalmi beágyazottsága, kockázatai és ártalmai, kultúrtörténete, függőség, tiltás és engedélyezés, ártalomcsökkentés. Laikusok és szakemberek számára egyaránt használható formában. Ha minden jól megy, akkor a jövő év elejére el is készül. És ki tudja, a jövőben talán lesznek majd még további könyvek is, akár nem csak drogtémájúak. Tudjátok, mit szoktak mondani: ha egy üzlet beindul…

Szombaton apuka üzemmódba kapcsoltam: a kislányommal töltöttem egy felejthetetlen napot. De nem volt felhőtlen a nap, mivel a sajtótól kerestek, nyilatkoznom kellett a diszkórazzia ügyében Eléggé lelombozott a dolog. Hiszen húsz éve már, hogy elkezdtem dolgozni ezen a területen, és már akkor a diszkórazziák elavult és jogsértő gyakorlata ellen küzdöttünk – és lám, itt vagyunk 2025-ben, és még mindig itt tartunk. És persze lelombozó az is, hogy milyen sok ember adott olyan visszajelzést erre a diszkórazziára, hogy aki drogozik, az megszegi a törvényt, tehát ne csodálkozzon, hogy ez történik vele. Számomra mindig is borzasztó dühítő volt az a hozzáállás, hogy csak azért, mert valaki mondjuk kannabiszt használ, ami a tudományos bizonyítékok szerint messze kevesebb közegészségügyi ártalommal jár, mint mondjuk a legális alkoholfogyasztás – akkor pusztán ettől a ténytől elveszíti a jogait. Ha te „drogos” vagy, akkor már mindent meg lehet veled csinálni – akkor téged már nem véd az alkotmány, akkor indokolatlanul meg lehet bilincselni, akkor meg lehet alázni, kriminalizálni. Ráadásul még azt is simán elnézi sok ember, ha egy csomó más, egyébként drogokat nem is fogyasztó ember jogai sérülnek közben – ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács, mondják. Hivatali önkény. Tanult tehetetlenség. Fortélyos félelem. Ránéztem a gyerekemre: vajon még neki is ezzel a bullshittel kell majd szembenéznie, ha 20 éves lesz? Elszomorító perspektíva. De tudjátok van más is. Egyre több olyan ember van, aki nem csak felismeri, de hangoztatja is azt, hogy nem, nincs rendben, hogy a rendőrség az adófizetők pénzét szórakozó fiatalok tömeges vegzálására használja fel, miközben a közpénzt kitalicskázó döbrögik sértetlenek maradnak. Egyre több szakember van, aki felemeli a hangját a drogellenes háború ellen. Reményt ad az is, hogy fiatal orvosok, mint Spányik András (belinkelem a hozzászólásba), a hippokratészi esküvel ellentétesként tiltakoznak az ellen, hogy egészségügyi dolgozók vesznek részt ilyen önkényes akciókban. És vannak érintettek, akik a felhívásunkra jelentkeztek, elmondják a történetüket, és jogi úton szeretnének elégtételt szerezni. Van értelme az ellenállásnak. Ne fogjuk be a pörös szánkat – a tudásnak tegyünk panaszt! ✊

A múlt heti diszkórazzia során a rendőrök a szórakozó fiatalokat „pulzus- és pupillavizsgálatnak” vetették alá, hogy kiszűrjék a „drogosokat”. A valóság azonban az, hogy ezek a módszerek élettanilag és jogilag is teljesen használhatatlanok – ráadásul olyan környezeti reakciókat mérnek, amelyeket éppen maga a razzia is kiválthat. A Drogriporteren kitettem erről egy kis elemzést, amit belinkelek a hozzászólásba!

A józsefvárosi választók tegnap nem csak egy időközi választás jelöltjeiről döntöttek – hanem állást foglaltak egy különösen mocskos kampányeszközzel kapcsolatban is. Mégpedig meggyőző többségük utasította el, hogy a drogellenes háborút politikai fegyverré alakítsák át. Én is beszámoltam róla, hogy Horváth Alexandernél, a józsfvárosi Losonci negyed időközi választásának ellenzéki képviselőjelöltjénél a kampány közepén hajnalban megjelentek a rendőrök, kábítószer-fogyasztás gyanújával kutyás házkutatást tartottak nála és lefoglalták az eszközeit. Nem találtak semmit és a teszt is negatív lett. Ha a kormánypárt ezt valamiféle tesztnek szánta, hogy miként reagál a lakosság a hasonló övön aluli, jogsértő módszerekre egy választási kampányban, akkor Kocsis Mátéék tesztje csúfos kudarcot vallott. Hiába a rendőrállami módszerek, hiába a megosztási célú kamu-jelöltek és a folyamatos hazugságok arról, hogy az önkormányzat tehet a gyenge utcai rendőri jelenlétről, és az (egyébként az egész országban) romló droghelyzetről, Horváth Alexander jelentős fölénnyel behúzta a képviselői mandátumot. Azért ez reményt kelt, a pártpolitikától függetlenül is.

Ha kell, ezerszer elmondjuk újra és újra: a diszkórazziák költségesek, értelmetlenek és jogsértőek. Tegnap az RTL Híradóban mondtam el, Magyarország legnézettebb hírműsorában (belinkelem a riportot). Éppen annyira értelmetlenek, mint a „drogmentes Magyarország” célja (amiből persze mindig kihagyják az alkoholt). Magyarország soha nem lesz drogmentes, még ha fejre állnak, akkor sem. Ami viszont reális cél: egy olyan ország, ahol tiszteletben tartják az emberek jogait és méltóságát. Ahol értelmes és életszerű szabályok vannak, rendőrállam helyett jóléti állam épül. Ahol nem büntetéssel és megszégyenítéssel akarunk kimászni a szociális problémákból, hanem befektetünk az emberekbe – megelőzésbe, felépülésbe, ártalomcsökkentésbe. Támogasd Te is a Drogriportert, ha egyetértesz – lehet, hogy egy nap majd Érted is fel kell szólalnunk! ❤

A pénteki diszkórazzia nem csak kellemetlen volt azoknak, akik a célkeresztbe kerültek: de egyben jogsértő is. Az áldozatokat tehát arra kérjük, jelentkezzenek (link a hozzászólásban) – panaszt tehetnek és egyes esetekben akár perelhetnek is, jó esélyekkel. Péntek éjjel nagy diszkórazziát tartottak egy belvárosi klubban, ahol a rendőrség tömegesen pupilla- és pulzus-vizsgálatnak vetette alá a vendégeket, akik nem mentek át a „teszten”, azokat előállították és megpisiltették. 211 embert vizsgáltak át, 49-et állítottak elő és 16 embernek lett pozitív a tesztje. A Drogriporter arra biztat mindenkit, aki a diszkórazzia áldozatává vált – akár előállították, akár csak a ruházatát, pupilláját vizsgálták meg – hogy jelentkezzen (link a hozzászólásban)! Mi nem adunk jogsegélyt, de abban segítünk, hogy összekötjük őket olyan ügyvédekkel, akik tudnak megfelelő jogi tájékoztatást és segítséget nyújtani. Hogy mi is a baj a diszkórazziával? A diszkórazziák sok érintett számára úgy hatnak, mint a horgászatban ismert tiltott „gereblyézés”: amikor az orvhorgászok nagy horgokat rángatnak végig a folyó medrénél, hogy beleakadjanak a halak. A diszkórazzia során a rendőrök nem szelektíven, nem bizonyítékok alapján járnak el, hanem egyszerűen „átfésülik” a teret, és nagy számban igazoltatnak, pupilla-vizsgálatnak vetnek alá, bevisznek embereket anélkül, hogy az intézkedés arányossága vagy szükségessége minden esetben világos lenne. A módszer lényege éppen az indiszkrimináció: a razziák során gyakran mindenki gyanúsnak minősül, aki épp rosszkor van rossz helyen. A mostani razzia eredményeiből is világosan látszik: – a pupilla- és pulzus-vizsgálat nem alkalmas arra, hogy akár hozzávetőleges pontossággal megállapítsa a kábítószeres befolyásoltságot, hiszen az előállított személyeknek csupán a harmadánál lett pozitív a drogteszt; – a diszkórazzia során sem korábban, sem most nem képes a rendőrség az igazi „nagy halakat” elkapni, jelentéktelen mennyiségben tudnak csak kábítószert lefoglalni, és szinte kizárólag fogyasztók kerülnek büntetőeljárás alá. Miért sérti a diszkórazzia a szórakozók alkotmányos jogait? Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa november 26-án közzétett (OBH 1916/2006) állásfoglalásában megállapítja, hogy a diszkórazziák gyakorlata, melynek során a rendőrség hermetikusan lezár egy szórakozóhelyet, majd az ott tartózkodó fiatalokat igazoltatásnak, ruházatátvizsgálásnak, pupillás szemvizsgálatnak és gyors kábítószertesztnek vet alá, sérti a szórakozó fiatalok alkotmányos jogait. Az ombudsman állásfoglalása szerint „a ’diszkórazzia’ – annak eredményéhez képest is – aránytalanul súlyos sérelmet jelentett meghatározatlan számú fiatalnak, akár előállították a gyanú alapján, akár csak vizsgálatra kötelezték őket”. Itt ehhez még hozzájött az is, hogy a beszámolók szerint a rendőrök nem engedték, hogy az akcióról a polgárok videófelvételt készítsenek, és hogy az előállításhoz automatikusan megbilincselték a gyanúsítottakat – holott ezt nem indokolta semmi. Ezek szintén jogsértésnek számítanak. Tehát mindenképpen indokolt panaszt tenni az eljárás ellen, és egyes esetekben – főleg, ha valakit előállítottak, és negatív lett a pisitesztje – akár perelni is lehet. Hogy pontosan melyik esetben mi indokolt, azt az ügyvédek dönthetik el. Politikai kézivezérlés Hogy az akciót felülről, politikai szintről irányították, azt két dolog is jelzi. Az egyik az, hogy Orbán drogbiztosa volt az egyik első, aki a Fb oldalán hírt adott a razziáról. Mint ami a kormányzati hajtóvadászat része. A másik az, hogy az ilyen típusú diszkórazziákról nem is olyan régen maga Terdik Tamás rendőrfőkapitány jelentette ki a Budapesti Kábítószerügyi Egyeztető Fórum ülésén, hogy a BRFK álláspontja szerint elavult és a rendőrség már nem folytat ilyet. Arra tippelnék, hogy nem arról van szó, hogy a főkapitány úr álláspontja ilyen gyorsan megváltozott volna – hanem arról, hogy politikai nyomásra rendelték el az akciót. Ja, és osszátok, ahol tudjátok! kép: police.hu

„Hangosan épülünk fel, hogy másoknak ne kelljen némán meghalniuk.” Ez lehetne a tegnapi Drogriporter Szabadegyetem mottója, amelyben bemutattuk a 1,5 ezrelék című közösségi színdarab felvételét, és az alkotókkal beszélgettünk függőségről, felépülésről. Egy olyan színdarabról van szó, amit nem profi színészek, hanem érintettek adtak elő, és ami a saját történeteikből állt össze. Monológokból, amelyek néha dialógusokká fonódnak össze. Történetekből, emlékekből, amelyek néha párhuzamosan haladnak, de időről időre a különbözőségeken keresztül is felcsillantják a megélt tapasztalatokban rejlő közös szálakat. Amelyek Ariadné fonalaként vezetnek minket egyre mélyebbre a függőség labirintusának mélyére. Ahol a traumák, a szorongás, a szégyen gubbasztanak. És ahol egy szörny ólálkodik áldozatokra lesve. És a szörny neve: Nem Vagy Elég Jó. Ezeknek a történeteknek az előadása a nagy nyilvánosság előtt nem kis bátorságot igényelt a szereplők részéről. De semmiképpen sem öncélú exhibicionizmus. Ahogy Brené Brown írta, a szégyen éltető táptalaja a titkolózás, a némaság és az ítélkezés. A szégyen, ma már tudományos kutatások is igazolják, a függőség egyik fő motorja. Túl sok ember éli le és fejezi be az életét a homályban, szégyellve azt, aki, ami. Viszont ha együttérzéssel locsoljuk meg, akkor a szégyen elpusztul – és elérhetővé válik a függőségből való felépülés – egyfajta újjászületés – is. Ezért borzasztóan fontos, hogy minél többen osszák meg a történetüket, és minél többen ismerjenek magukra bennük – hogy megváltoztassák a saját történetüket. „Nem vagyok egyedül.” „Ha elfogadom magam, képes vagyok változni.” A fenti szlogen a hangos felépülésről az amerikai felépülők közösségében népszerű. De Magyarországon is egyre többen értik és érzik a fontosságát. Mert miközben politikai szinten agyzsibbasztó bénultságot tapasztalunk, a magyar társadalom, alulról szerveződő módon, egyre több kezdeményezésben mutatja meg a közösség erejét. Egyre több ember áll ki a nyilvánosság elé: „Bizony, nekem is problémám volt a piával/más szerekkel, és nem szégyellek beszélni az utamról.” Egyre több színdarab, podcast, könyv, egyre több videó, film dolgozza fel a szerhasználatot, a függőséget, a felépülést. Egyre több közösség alakul az érintettekből és hozzátartozóikból. A Drogriporter a maga szerény eszközeivel ehhez a társadalmi újjászületéshez kívánt platformot nyújtani tegnap – és persze sok írásunk, filmünk is próbálja táplálni az alulról jövő kezdeményezések tüzét. Hálás köszönet a darab készítőinek, az Örkény István Színháznak és a Blinken OSA Archivumnak – és persze azoknak, akik eljöttek, és mindazoknak akik támogatják a Drogriporter munkáját! ❤ A közösségi színdarab sajnos már nem tekinthető meg élőben, a felvételt pedig a szerzői jogok miatt mi nem oszthatjuk meg – de a beszélgetésről készült felvételt minden támogatónknak elküldjük!

A Z-generáció nem érzi jól magát a bőrében – olvasom a Telex összefoglalóját. No shit, merült fel bennem, vajon melyik generáció érezte túl jól magát fiatalon a bőrében? Vajon mi, az X-generáció jól éreztük magunkat a 90-es években tinédzserként, amikor telehánytuk a WC-t miután pogóztunk egyet a Nirvánára, és kudarchalmazként kuporodtunk a hideg padlóra? És a boomerek a 60-as években, amikor a Beatles-re ugráltak és visítoztak, miközben a szüleik halálra rémülten nézték őket, mintha valami UFO-kat hoztak volna a világra? Welcome to the club, genZkéim! De azért mégis, a második gondolatom meg ez volt: milyen érdekes is ez, hogy a „mai fiataloknak” sokkal nagyobb tudatosságuk van a mentális egészség terén, sokkal inkább rendelkeznek a nyelvi eszközökkel, hogy kifejezzék magukat, könnyebben hozzáférnek információkhoz, sokkal nyitottabb társadalomban élnek, ha éppen neurodivergensként, szexuálisan vagy nemileg vagy másként kilógnak a sorból. És mégis, összességében véve többet szoronganak és gyakrabban depressziósak, mint mi voltunk, akik még egy sokkal poroszosabb világban, analóg információs sivatagban nőttünk fel. Ahol a felnőttek éppen olyan eszköztelenek voltak a másság kifejezésére, mint mi magunk, és a traumáról az se tudták, eszik-e vagy isszák. Na persze, tegyük hozzá, hogy Magyarországon élünk, ahol még mindig poroszos világban élünk. Ha a fiatalok túlnyomó többségét nézzük, akkor valószínűleg sem a családban, sem az iskolában nem kapják meg azt a nyitottságot, együttérzést és figyelmet, amiről ma már nagyvárosi értelmiségi körökben szinte közhelynek számít, mennyire fontos a mentális egészséghez. De a durva az, hogy a nagyvárosokban, az urbánus és liberális szülők gyermekei sem mindig érzik sokkal jobban magukat a bőrükben. Miért? Nem azért, mert velük van baj. Nem született még egy selejtes generáció sem. A gond velünk van. Mármint velem meg veled, kedves olvasó, amennyiben Te is a korábbi generációkhoz tartozol esetleg. Pontosabban nem velünk, hanem a világgal van a baj, amit építettünk, építünk. Egy világgal, ahol az egyéni teljesítmény került az oltárra. És mi leborulva imádjuk. „Légy tökéletes” – ezt sugallja minden. Cselekedj. Légy egyéniség. Valósítsd meg magad. Ez árad mindenhonnan. Reklámokból. Filmekből. Közösségi média influencerek fotóiból. Egy olyan világban élünk, ahol minden is most kell. Azonnali kielégülés. Késleltetés nélküli siker. Egy kattintásra ott az orgazmus. Ki se kell lépned az ajtón. Azok a digitális kommunikációs eszközök, amik elvileg kinyitni hivatottak a világot, gyakran bezárnak egy büdös, izzadtságszagú szobába egy szelet pizza, egy testképzavar meg egy villódzó kék képernyő mellé. De ne fogjunk rá mindent az okostelefonra. Vagy a klímaszorongásra. Az túl egyszerű lenne. Része ez is. De többről szól ez, mint a képernyőkről és a gyors információról. Sokat többet nyomunk rá a fiatal generációra: ezernyi megfelelési kényszert. Választhatnak egy csomó identitás közül – de úgy érzik, nincs egy olyan történetük saját magukról, amihez igazán ragaszkodhatnának. Óriási a kortárs nyomás: a közösségi médián baromi könnyen keletkezhet az a benyomásuk, hogy mindenki tök boldog, csak ők vannak elfuserálva. És manapság a lázadás gyakran éppen az, ha a középső ujjadat mutatod az egész teljesítménykészeres világnak. Ami folyamatosan azt tolja a képedbe, hogy nem vagy elég. És persze ezt nyomják rá a szülők is a gyerekeikre. Az én kis Benjáminom vagy Sárikám a világ közepe, én majd mindent megadok neki, amit anyámék csesztek megadni nekem. Belefektetem minden reményem, minden halva született álmom. Majd ő. Eljáratom kismillió edzésre, szakkörre, felkészítő tanfolyamra. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor unatkozva hallgatta egy gyerek az eső kopogását az ablakon egy lusta vasárnap délután? El van foglalva azzal, hogy megvalósítsa a szülei meg nem élt életét. „Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete,” mondta Jung. Hú de igaza volt. Lehet, hogy a „mai fiataloknak” gyakran a leginkább csak arra van szükségük, hogy hagyjuk őket – lenni. Hogy megöleljük őket: nem kell másnak lenned, hogy elfogadjanak. Elég vagy.

„Az igazi hit nem arról szól, hogy létezik-e Isten vagy sem” – mondta Emmanuel Lévinas filozófus. „Hanem arról, hogy el tudjuk-e hinni: a szeretet jutalom nélkül is érték.” Sokan azt hiszik, hogy spirituálisan magasabbrendűek lesznek, kiválasztottak az üdvösségre vagy a megvilágosodásra, ha kétely nélkül hisznek bizonyos dogmákban, és feltétel nélkül alávetik magukat egy karizmatikus vezető, guru, vagy egyházi tekintély által leírt természetfeletti hatalomnak. Hogy a szabályok betartása, az „erényes” viselkedés majd meghozza számukra a mennyei bónuszt: üdvösséget, megvilágosodást, jó karmát. Business is business. Pedig nem. Az igazi üdvösség, a valódi megvilágosodás akkor kezdődik, amikor képessé válunk méricskélés és számítás nélkül odafordulni egy másik emberhez — csupán azért, mert megérdemli a törődést a puszta létével. Én azt gondolom, hogy az ember – önző, gyarló és gondterhelt lény – csak kivételes pillanatokban képes erre (kivéve talán egyes szenteket és olyanokat, akiket az emberek együgyűnek tartanak). Túlságosan el vagyunk foglalva magunkkal – miközben még magunkhoz sem tudunk szeretettel odafordulni. Tüskéket növesztünk. És a Másik, akihez oda kell fordulni, szintén. De ezek a kivételes pillanatok, amikor a valódi kapcsolódás létrejön, sokkal többet nyomnak a latban, mint gondolnánk. Talán pont erre gondolt Jézus, amikor azt mondta: a mennyek országa nem szemmel láthatóan jő el, hanem tibennetek. (note to myself) Kép: Rembrant, A tékozló fiú hazatérése