Széljegyzetek

„Erőszakkal tolná le a lakók torkán az egyszer már elutasított drogambulancia létesítését a józsefvárosi baloldal,” harsogja a kormánypropaganda. „Drogközpont polgárőrség helyett? Pikó úr, elment magának az esze? A drogosokat ki kell szorítani a kerületből, a közbiztonságot pedig meg kell erősíteni,” harsogja bejegyzésében a józsefvárosi fideszes képviselő.

Az ember azt gondolhatná, hogy legalábbis egy „liberális” civil szervezet tűcsere központjának nyitása hergelte fel ennyire a helyi Fideszt. De nem. Mindezt a hisztériát azért keltik, mert a Református Egyházhoz (!) köthető Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió végre zöld utat kapott az új addiktológiai központ megnyitásához a Magdolna negyedben.

A létesülő drogambulanciára – mint korábban már többször megírtam, elmondtam én is itt a Drogriporteren – olyan nagy szüksége van a kerületnek, mint a pohár vízre a sivatagban szomjazónak. Mégis, a kormánysajtóban aljas húzással következetesen „drogközpontnak” nevezik. Amiről persze az átlagpolgárnak az a helytelen asszociációja támad, mintha egy ilyen „központban” egyenesen úgy osztogatnák a drogokat az óvodásoknak, mint a cukorkát. Miközben a drogambulancia célja éppen az, hogy a szerhasználati problémákkal küzdő emberek számára támogatást nyújtson a felépüléshez.

Amit a józsefvárosi Fidesz, és a sajtója, művel a drogtémában már hosszú évek óta, azt tanítani kellene a fekete propagandával foglalkozó politológiai kurzusokon. Ha keresem a jelzőket, cserben hagy a szókincsem: a gyalázatos tűnik talán a legkifejezőbbnek. Gyalázat, ahogy emberek nyomorúságát, szenvedését, és a körülöttük élő emberek félelmeit, szorongását olcsó politikai pecsenyesütögetésre használják fel. Gyalázat, hogy ahelyett, hogy felelős politikai képviselőként elősegítenék, hogy a közjót, a közbiztonságot, a közegészséget leginkább szolgáló válaszok szülessenek, mindent elkövetnek, hogy ezeket ne lehessen bevezetni. Hogy befeketítsenek mindent és mindenkit, aki a valódi, emberséges, korszerű megoldásokat támogatja.

Én mindenesetre ezúton is szeretném biztosítani az addiktológiai központ munkatársait a szolidaritásomról: ne adjátok fel, fiúk!

Emlékeztek Sherezádéra, az 1001 éjszaka hősnőjére? Aki minden nap új mesét mesél a perzsa királynak, hogy az nehogy kivégezze. A meséket pedig úgy fejezi be, hogy függőben hagyja a történet egy szálát – így a király oldalát majd kifúrja a kíváncsiság, hogy mi lesz a folytatás. Ezzel megszületett az, amit a mai Netflix-sorozatokból már unalomig ismerünk, és amit angolul cliffhanger-nek neveznek. Amikor az epizód végén a történések függőben maradnak, így szavatolva, hogy a néző oda legyen ragasztva a képernyőhöz és folytassa a sorozatot.

A cliffhanger az emberi kíváncsiságot használja fel arra, hogy gyakorlatilag egyfajta függőséget idézzen elő. Bizonyára sokan ismerjük a kínt, amikor nem tudhatjuk meg, mi történt a kedvenc főhősünkkel/főhősnőnkkel, mert az eseményeknek egyszer csak vége szakad: folyt. köv.

Neurológiai kutatásokból kiderült, hogy a függőséggel való párhuzam nem csupán elvont hasonlat: az ilyen típusú kíváncsiság/sóvárgás éppúgy az agyunk jutalmazó rendszerét indítja be, mint például egyes drogok. Az agyunkat a cliffhanger fokozott dopamin-kiválasztásra készteti. Ez az izgalom az, ami az embereket a képernyő elé szegezi: és a streaming-szolgáltatóknak a stabil profitot biztosítja.

A szakirodalomban úgy nevezik: reward based learning, azaz jutalom alapú tanulás. Megtanítjuk az elménket arra, hogy a sorozatnézés izgalommal és örömmel (jutalommal) jár, ami kiragadja a szürke hétköznapok unalmából és banalitásából. Elfeledteti a magányt és csillapítja a fájdalmat. Ezért az elménk sóvárogni fog iránta.

Jordan Litman és Paul Silvia pszichológusok ezt a fajta kíváncsiságot úgy nevezték el, hogy „deprivációs kíváncsiság”: egyfajta kényszeres vágy arra, hogy valamilyen információ birtokába juthassunk. A lényege tehát egy információs hiány betöltése. („Ó, hogy is hívták azt a színészt abban a filmben? Na… Itt volt a nyelvem hegyén…”)

Van azonban a kíváncsiságnak egy másik, világosabb oldala is. Ezt a fajta kíváncsiságot Litman és Silvia úgy nevezték el, hogy „érdeklődés kíváncsiság” (interest curiosity). Ez nem valamilyen speciális információ birtoklására irányul. Nem egy hiány betöltése. Nem a valahová megérkezés iránti sóvárgás. Hanem az utazás öröme és a felfedezés izgalma.

Gyakorlatilag ez is jutalom alapú tanulás: azonban inkább kinyit, és nem bezár bennünket a világra. Az érdeklődés-kíváncsiság alapvető szerepet játszhat abban, hogy az ember felépüljön bármilyen olyan, őt kínzó lelki nyavalyából, ami a félelem és tehetetlenség ketrecébe zárja az elméjét.

Legyen bármi a problémánk gyökere, legyen bármilyen fájdalmas érzelemről, élményről szó – szorongás, stressz, pánik, sóvárgás, gyász és a többi – az elme képes arra, hogy megfigyelje magát. Reflektáljon magára. Ahelyett, hogy hagyod, hogy beinduljon az önmarcangoló automatizmus, és mechanikusan reagálj az érzelmeidre, úgy kell megfigyelned magad, mint ahogy egy érdekes járművet, eszközt figyelnél meg működés közben: „Hm, érdekes, vajon mit is érzek pontosan? Vajon pontosan milyen fizikai észlelésekkel járnak ezek az érzések?”

Nem véletlen, hogy Pema Chödrön buddhista szerzetesnő azt tanítja: „legyen nagyobb a kíváncsiságod a félelmednél.”

Egészséges kíváncsiság nélkül ugyanis nem alakíthatjuk ki azt, amit Carol Dweck, az emberi motivációt kutató pszichológus „gyarapodás mindset” (growth mindset)-nek nevezett. A hozzáállást, ami a nehézségekben lehetőséget lát, a hibákból és kritikákból tanul, mások sikeréből inspirálódik. Ami éppen ellentéte a „zárt mindset”-nek: amikor a nehézségekben leküzdhetetlen akadályt látunk, a hibáinkból és kritikákból azt szűrjük le, hogy reménytelen eseteket vagyunk, és fenyegetve érezzük magunkat más sikerétől.

Judson Brewer amerikai pszichiáter és neurotudós szerint a kíváncsiság – szupererő. Mert segít abban, hogy az agyadat átállítsd a túlélési reaktivitás módból a gyarapodási módba.

Ez persze nem jelenti azt, hogy évtizedek alatt bevésődött szokások, automatizmusok egyik napról a másikra meghaladhatók lennének. Az emberi elmét éppen úgy „rá kell szoktatni” arra, hogy kíváncsisággal reflektáljon a negatív érzéseire, mint ahogy rászoktattuk arra, hogy bekapcsolja a robotpilótát. Az önostorzó, kényszeres tépelődést (ruminációt), az aggodalmat, a különféle izgalmi állapotokba és gyönyörökbe való menekülést. A jó szokások kialakítása gyakorlást igényel. És azt, hogy az elme megtanulja: ez a fajta reflexió hosszú távon nagyobb, tartósabb örömmel jár, mint az eddigi elterelő taktikái.

Van abban valami végtelenül tragikus, ahogy Ljudmilla Navalnaja, a meggyilkolt orosz jogvédő anyja, fia holtteste után kutat, hogy tisztességgel eltemethesse. A szomorú, mínusz 25 fokos szibériai télben, 1900 kilométerre az otthonától. De a zsarnok – a nevében fellépő csinovnyikokon keresztül – megtagadta tőle ezt.

Tragikus a szó eredeti, ősi értelmében: görög tragédiákat idéz. Mint amilyen Szophoklész Antigoné-ja. Amiben Kreón, Thébai városának királya nem engedi Antigonénak, hogy a zsarnok elleni harcban elesett fivérét, Polüneikészt eltemesse.

Nincs új a Nap alatt.

Szophoklész tragédiájában a Rendre és Törvényre hivatkozó mindenkori hatalmi önkény feszül össze a valami jóval ősibb és hatalmasabb kozmikus törvényre hivatkozó humánummal. A zsarnokság eleinte nem csak jóval erősebbnek tűnik – hiszen ott van mögötte az állam teljes erőszak-gépezete – de racionálisabbnak, józanabbnak is. Kreón első beszéde egészen meggyőző: szinte elhisszük, hogy ő képviseli a polisz, a város – a szuverén politikai közösség – érdekeit. Míg uralmának alternatívája a káosz. Szinte elhisszük.

Idővel azonban a zsarnokság mindig lelepleződik. Kimutatja a foga fehérjét. A Császár Meztelen: kiderül, hogy a zsarnokot nem a közjó iránti aggódás, sokkal inkább saját hatalmának elveszítésétől való paranoid félelem hajtja. A nyers erőnek korlátai vannak: szimbolikus, hogy egy a görög antikvitásban teljesen lenézett, hatalom-nélküli nő az, aki megrengeti a zsarnokságot.

Antigoné ereje nem nyers erő: a víz ereje, ami lassan de biztosan vájja szét a legkeményebb sziklát is.

Miközben a zsarnok talpnyalókkal van körülvéve, nem képes jól felmérni a valóságot. Az abszolút, fékek és ellensúlyok nélküli hatalom abszolút megront és eltorzít – üzente Szophoklész, akinek a drámájában Kreón végül hiába győz – hiába halt meg mindenki, aki ellene szegült (köztük saját fia is) – valójában egyedül marad és szánalmas ronccsá válik.

És lőn, így teljesül be Kierkegaard már idézett mondása: „A zsarnok meghal, és véget ér az uralma. A mártír meghal, és elkezdődik az uralma.”

1. Rengetegen voltunk. Nem vagyok tömegbecslő, de voltam már pár tüntetésen, szervezőként is, és nekem az 50 ezer erős alulbecslésnek tűnik. Mi több: csak azért nem voltunk többen, mert megbénult a közlekedés, és sokan el se jutottak a Hősök terére.

2. Ami a számháborúnál is fontosabb: rengeteg volt a fiatal arc. Dühös fiatalokat láthattunk megmozdulni, akik egyébként nagy valószínűséggel nem politikailag aktívak. Akiknek az életében a politika egyébként nagyon periferiális mellékszerepet játszik.

3. Kiderült tehát egyrészt az, hogy ebben a mostani Kegyelem-gate-ben nagy kakaó van. Magyarul elementáris erejű felháborodást váltott ki a társadalomban. És ezt egyáltalán nem csillapította le Orbán következetlen, néhol elhallgatni, néhol bagatellizálni, néhol túlkompenzálni akaró válságkezelése. A Fidesz nem képes olyan eredményesen ellenőrizni a nyilvánosságot, mint szeretné – hiába hallgatta agyon a tüntetést az egész kormánysajtó.

4. Kiderült másrészt az is, hogy az online influencerek nem csak valódi tömeg-befolyással rendelkeznek, de egyben tömegeket képesek mozgósítani és utcára vinni. Nem csak rajongóik vannak, de ezek a rajongók hajlandók társadalmi/politikai cselekvésre is.

5. Ami mutatja a nyilvánosság szerkezeti átalakulását. A pártok, szakszervezetek, írók és művészek – a nyilvánosság „régi”, intézményes véleményvezérei és tekintélyei – egyre kevésbé képesek megmozgatni a (nagyvárosi) fiatalságot. A mai nyilvánosság amorfabb, képlékenyebb. Self-made, a közösségi média hullámai által magasra dobott véleményvezérek dominálják, akik kevésbé irányíthatóak, kontrollálhatóak – ugyanakkor képesek ügyek mentén ad hoc koalíciókat alkotni.

6. Az is kiderült ugyanakkor számomra, hogy az online influencerek teljesítménye vegyes, amikor politikai tüntetésen kell szerepelni. Többüktől teljesen idegen a „népvezér” szerep, és jó szónoknak sem mondhatók. Ami működik egy YouTube videóban, az teljesen csődöt mondhat egy sok tízezres tömeg előtt. Vannak ígéretes tehetségek, de van hová fejlődni.

7. Bár mindig nagyszerű érzés megélni a közös tömeges cselekvés során az élményt: nem vagyunk egyedül, sokan vagyunk – ez önmagában még kevés az erkölcsi katarzis beteljesedéséhez. Valami olyan mondásra, valami olyan közös cselekvésre lenne szükség, ami visszaadja az emberek hitét abban, hogy érdemes. Sajnos ilyen üzenettel a tüntetés adós maradt és nem hozott újat. (Egy barátom szerint azt kellett volna a tüntetés szervezőinek mondaniuk: „Holnap mi nyolcan elmegyünk a Várkertbe, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket a miniszterelnöknek, velünk tartotok?” Az valóban erős üzenet lett volna.)

8. Így az is újra nyilvánvalóvá vált, ami nekem már a Milla tüntetések egykori egyik szervezőjeként 10 éve leesett: ami a társadalmi felháborodás által a népszerűség csúcsára repített ad hoc civil mozgalmak erőssége, az egyben gyengesége is. Könnyen jönnek, könnyen mennek. Nehezen képesek tartós, rendszerszintű változást elérni. A tüntetésre erőltetett apolitikusság és kötelező ellenzék-fikázás bizonyára jelent egy kezdeti kedvező nimbuszt, vonzerőt a pártpolitikából kiábrándult polgárok mozgósításában. Közép- és hosszú távon azonban az emberek (gyakran irracionális) várakozásai egyben gyengeséget is jelentenek: könnyen átcsaphatnak kiábrándulásba. Vajon mit is akar ez a mozgalom? Egyáltalán mozgalom akar-e lenni? Mi ellen irányul? Tényleg csak a gyermekvédelemről szól? Ebből a szempontból még teljes a következetlenség és bizonytalanság: a beszédek csomó más kormányellenes témát is behoztak.

9. Ahogy Zeynep Tufekci török származású amerikai szociológus megfogalmazta, egy társadalmi mozgalomnak három dolog kell ahhoz, hogy tartós változást érjen el: 1) az elbeszélő kapacitás: egy olyan sztori, ami összeköt és mozgósít. Ez már megvan. 2) Bomlasztó kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy megakadályozza a rendszer intézményes működését. Amíg csak annyi történik, hogy az emberek kitüntetik magukat és hazamennek utána, az még nem az. 3) Választói/intézményi kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy olyan politikai döntéshozók megválasztását segítse elő, akik a mozgalmi célok érdekében tartós változásokat idéznek elő a rendszerben.

10. Hogy vajon ez a mostani tiltakozás-hullám, és az azt meglovagoló influencerek, el tudnak-e érni rendszerszintű változásokat, vagy pedig az egész kifullad és szétesik (Tufekci kifejezésével: taktikai lefagyás), az nagyban függ attól, hogy sikerül-e a tiltakozást kiterjeszteni és megszervezni. Ne tévesszenek meg minket a Budapest utcáin tüntető tömegek: az ország jelentős része totálisan más műsort néz a valóságról. Amelyben ez a tüntetés szinte alig létezett. A kormánypropaganda ellencsapása pedig kemény lesz.

A szervezőknek óriási respect, amiért ezt az egészet megszervezték – és mert, bár lehet, hogy nem is értik mind teljesen, de egyben óriási felelősséget vállaltak magukra. Aki pedig az egészet a fotelből figyeli fanyalogva, annak azt mondom: ha nem mozdítod meg a segged és kelsz fel a kanapéről, akkor inkább ne is kritizálj!

Na és jó baba? – kapjuk meg sokszor a kérdést, mint friss szülők. Gondolom nem vagyunk egyedül ezzel.

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy akkor vajon milyen lehet egy rossz baba? A feleségem azzal szokott viccelődni, hogy biztos ki kell hozzá hívni a rendőrséget.

A leginkább azt tartom valószínűnek, hogy a kérdező számára a „jó baba” az, amelyik nem okoz túl sok problémát a szüleinek. Könnyen menedzselhető. Akkor és úgy alszik, eszik, kakál, hogy az a szüleinek a lehető legkényelmesebb legyen.

Ranschburg professzor írja valahol a gyermeknevelésről szóló könyvében (Szülők könyve, 68. old.), hogy neki mindig is gyanús volt, amikor egy szülő lelkendezve mesélte, hogy az ő babája milyen tündéri jó baba: „Az én kisfiam nagyon jó gyerek – mondja büszkén az anya -, megetetem, tisztába rakom, és azután már nincs vele semmi gondom. Olyan csendes, hogy észre sem vesszük őt egészen a következő etetésig.” Ha ezt hallom, teszi hozzá Ranschburg, azonnal tudom, hogy a gyerek nagyon sokat unatkozik. „Az ilyen gyerek lassanként elfelejti veleszületett vágyát, és leszokik arról, hogy érdeklődjék környezete tárgy és személyi világa iránt.”

Apukaként az egyik nagy megfigyelésem az, hogy mennyire levágja a baba azt, amilyen (ideg)állapotban vagyok. Hiába próbálom elpalástolni, hiába próbálok más arcmimikát, hangszínt magamra erőltetni. Olyan, mint a szivacs, magába szívja az érzelmeinket. Megérzi a testbeszédünkön is azt, amit esetleg próbálunk eltitkolni. És nagyon érzi, hogy mikor kap valódi, hamisítatlan és hiteles figyelmet – és mikor csupán amolyan ál-figyelmet, miközben az eszünk valahol teljesen máshol jár. A babák okos öregember-szemei valósággal átfúrják az ember lelkét.

A gyermek egészséges fejlődéséhez kell az, amit Ranschburg „gazdag és változatos ingervilágnak” hív. És ennek biztosítása bizony a szülők számára gyakran azt jelenti, hogy ki kell lépni a komfortzónából. A gyereknek nem az a feladata, hogy „jó baba” legyen – hanem az, hogy gyarapodjon, kapcsolódjon, tanuljon, fejlődjön. És igen, néha bizony a szülei idegeire menjen – és nyomkodjon olyan kapcsolókat az agyunkban, amik a saját gyermekkori kötődési problémáinkra vezethetők vissza.

Szerencsére nem kell tökéletes szülőnek lennünk. Ennek a kis emberi lénynek nem valamiféle ideális, kirakatból előhúzott tökéletes anyuka és apuka kell – hanem Te kellesz neki. A magad tökéletlenségében és gyarlóságában: viszont arra van szüksége, hogy teljesen legyél jelen.

„Inkább lennék egy olyan anyuka gyereke, aki tele van emberi lényként belső konfliktusokkal, mintsem egy olyan anyukáé, akinek minden könnyű és sima, aki minden kérdésre tudja a választ és ismeretlen számára a kételkedés,” írta Donald Winnicott, a fejlődéspszichológia egyik atyja.

Az egyik zsákutca szerintem, amikor a traumáról és a függőségről úgy gondolkodunk, mint rajtunk kívülálló, démoni erőkről. Amikkel egyfajta harcot kell folytatni: le kell őket győzni. Az angyali, pozitív erők segítségével persze. A felépülés pedig, ebből a látószögből, egyfajta manicheus küzdelem jó és rossz között.

Pedig nincs ebben semmi démoni. A trauma, mint sokszor elmondják, nem a rossz dolog, ami történt veled. Hanem az, ahogy rossz dolgok következtében az agyad huzalozása, és ennek következtében az elméd működése megváltozott. Eltorzult. A függőség pedig nem más, mint egy megküzdési stratégia. Egy olyan bevésődött szokássá vált viselkedésminta, amivel a trauma következtében megváltozott valósághoz próbál alkalmazkodni az elméd.

Maga a trauma, még ha ez paradoxnak is tűnik első hallásra, a Te javadat szolgálta. Egy védekező-mechanizmusban gyökerezik. Ami ugyanakkor olyanná vált, mint egy megakadt lemez: a tű folyamatosan visszaugrik ugyanahhoz a hamis dallamhoz. Újrajátsszuk a múltban rekedt dallamot és nem vagyunk képesek miatta jól reagálni a jelenre.

Akár úgyis felfoghatjuk a traumát, mint egy cipőt. Amit egykor azért vettünk fel, hogy a lábunk ne sérüljön a göröngyös, sziklás úton. És annak idején betöltötte a funkcióját – csakhogy képtelenek vagyunk levenni. Még azután is, hogy kinőttük, és kisebesíti a lábunkat. Vagy egy nagy kinőtt téli kabátot, ami a téli hidegben jó szolgálatot tett, csak éppen nyáron a hőségben belesülünk.

A függőség pedig olyan, mintha ahelyett, hogy levennénk a téli kabátot, inkább folyamatosan toljuk a jeges üdítőket, hogy lehűtsük magunkat. Gyakorlatilag arról szól, hogy a szenvedést próbáljuk csillapítani rövid távon enyhülést okozó, de hosszú távon még több szenvedést hozó viselkedéssel.

Nincsenek itt démonok: minden a Te elméd színházában játszódik le. Te vagy a színész, aki eljátssza a szerepét, és a közönség is, ami pfujol vagy tapsol. A sok kacat, amivel próbálod ellensúlyozni a traumát, és annak következményeit – a szégyen, az aggodalom, a stressz, az önutálat – csak olajat öntenek a tűzre. Ne gyűlöld a kinőtt cipőt vagy kabátot: inkább köszönd meg neki, hogy betöltötte a szerepét. Hogy megvédett téged, amikor kellett. A részed, nem kívülről rád ereszkedett démoni megszállás. Ahhoz, hogy levesd, először el kell fogadnod és meg kell értened azt a múltbeli helyzetet, és abban saját magadat, ami létrehozta.

„Nincs minden sztorinak happy ending-je,” írta Máté Gábor, a kanadai orvos. „de a tudomány felfedezései, a szív tanításai és a lélek kinyilatkoztatásai biztosítanak minket affelől, hogy senki sem menthetetlen.”

Megnéztem kedves ismerősöm, Moskovics Judit riportját az RTL Házon kívül című műsorában, és azóta sem tértem magamhoz. A nevét a mostani botrány kapcsán nem emlegetik, pedig neki, az ő oknyomozó riportjának köszönhetjük a bicskei gyermekotthonban történő gyermekbántalmazási ügy kirobbantását. Nélküle ez a lavina nem indult volna meg – respect!

A legújabb riportjában (link a kommentben) azok beszélnek, akik mertek kiállni a bántalmazó igazgatóval szemben. Az otthon két volt munkatársa és egy volt lakója. Egészen hátborzongató ez az egész történet – és nem csak önmagában azért, mert a gyermekek védelmére hivatott intézet vezetője a gondjára bízott gyerekeket bántalmazta. Hanem azért, hogy ezt hosszú évekig tehette meg zavartalanul. Többek között azért, mert a bűntársa, az igazgatóhelyettes egész aljas módszerekkel elhallgattatta, aki szólni mert.

Ahhoz, hogy megértsük ennek az egész jelenlegi erkölcsi válságnak a valódi mélységét és súlyosságát, ahhoz meg kell hallgatnunk az áldozatok és a szemtanúk beszámolóját. Akkor döbbenünk csak rá arra, hogy micsoda fertelmes erkölcsi gödörbe került az elnök, aki ennek az embernek megkegyelmezett – aki gyakorlatilag a bántalmazott gyerekeket tudatosan és szisztematikusan elhallgattatta. Lefizetéssel vagy fenyegetéssel. És vele együtt mit is tesznek azok, akik most mentegetik Novákot. Mit mentegetik: mártírrá avatják.

Amit ezekkel a traumatizált, szülő nélkül felnövő, teljesen kiszolgáltatott gyerekekkel tettek, az annál is szörnyűbb, mint maga a szexuális abúzus. Nem csak a gyermekkorukat vették el. Elvették a hangjukat, elvették a hitelességüket – elvették a hitet, hogy ők is tiszteletre, szeretetre méltó emberi lények. Akiknek a szava, az érzései érnek valamit. A meggyalázásnak egy olyan szintje ez, amire tényleg nehéz szavakat találni.

Hogy ezek az egykor bántalmazott gyerekek felnőttként szinte mind szerhasználattal kapcsolatos problémákkal küzdenek, abban semmi de semmi meglepő nincsen. De talán amikor a legközelebb az aluljáróban látsz egy sztonduló szerhasználót, vagy hallasz egy demagóg politikust a „drogosok” ellen uszítani, akkor jusson eszedbe ez is. Hogy a függőség mögött szinte mindig kifacsart, meggyalázott gyermeksorsok vannak.

Nézem a riportot, és közben arra gondolok: ebben az egész bicskei gyermekbántalmazás-sztoriban annyira benne van az egész ország sorsa. A sunnyogással, a kussolással, az elhallgatással, amivel mindenki asszisztál ahhoz, hogy az Erős Ember továbbra is bántalmazhasson. Hogy végül azok járjanak rosszul, akik ki merik nyitni a szájukat. Hogy a gaslighting módszerével végül az áldozatról hitessék el, hogy ő a hibás.

Ezek vagyunk mi, magyarok: egy nagy, bántalmazott, diszfunkcionális család.

És nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én pénteken kimegyek a Hősök terére a tüntetésre (link szintén a kommentben). Nem azért megyek ki, mert azt hiszem, hogy majd ettől megbukik ez a velejéig rothadt rendszer. Illúzióim nincsenek. De kimegyek az áldozatokért, akiknek az ügyét sajnos most sokan politikai aprópénzre próbálják váltani. Kimegyek azért a srácért, aki végül öngyilkosságot követett el – ami nélkül ebből az ügyből valószínűleg nem lett volna semmi.

És kimegyek önmagamért. Mert úgy érzem, üvölteni szeretnék a felháborodástól és a tehetetlen dühtől. Mert úgy érzem, a hallgatás megbetegít és megmérgez. És hogy megmutassam az országnak és világnak, hogy vannak még ebben az országban olyanok, akik nem hajlandók kussolni és beállni a sorba.

[A lemondóbeszéd, amit Novák Katalinnak el kellett volna mondania.]

Kedves Polgártársak!

Szükségét éreztem, hogy először és még utoljára államfőként, legalább egyszer a hivatali időmben, őszintén és felnőtt emberként szóljak hozzátok! Mindenféle árnyalánhajas nép-nemzeti sallang és kirakat-keresztény közhely nélkül.

Nincs mit szépíteni: óriási nagyot hibáztam. Mit hibáztam: bűnt követtem el. Ellenetek, kedves polgártársak. De nem akkor, amikor aláírtam ezt a kegyelmi kérvényt, amit elém tettek. Az már csak a jéghegy csúcsa volt. Hanem akkor és azzal, hogy elvállaltam, hogy a Vezér aláíró- és mikrofon-állványa leszek egy olyan rendszerben, ahol a köztársasággal együtt már régen megszűnt annak független elnöki pozíciója is.

Ahol csupán jelentéktelen és érdemtelen káder lehettem csupán, meggyalázva a pozíciót, amit olyan dicső elődök tettek tiszteletre méltóvá, mint Göncz Árpád vagy Sólyom László.

Úgy tettem le a hivatali eskümet, hogy közben tudván tudtam: a szerepem protokolláris és jelképes szerep. Egy dísznő leszek csupán a sok ősz halántékú férfi világában, akinek valódi döntési autonómiája nincsen. Szerepem olyan volt, mint a lottósorsolás tévés közvetítésén a hostess lányé, aki felmutatja a kihúzott számokat a kamera felé. És annyi dolga van, hogy csinos legyen és mosolyogjon.

Már akkor tudtam, hogy egyetlen igazán fontos ügyben sem fogok soha keresztbe tenni a Keresztapának. S így is lőn. Aláírtam én mindent, amit elém tettek. És legfeljebb akkor küldtem vissza bármit, amikor a Keresztapa és köre erre engedélyt adott.

Lehettem volna köztársasági elnök – de nem lettem. Szeretnélek megkövetni Téged, kedves polgártársam. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem lettem az, akinek lennem kellett volna.

Bocsánatot kérek Tőled, ateista és liberális honfitársam. Hiszen bár arra esküdtem, hogy megtestesítem a nemzet egységét és ebbe Te is beletartozol – valójában úgy viselkedtem, mintha csupán egy szűk teokratikus-konzervatív elitet képviselnék.

Lehettem volna a Ti elnökötök is, kedves pedagógusok és diákok, ha lett volna vér a pucámban oda küldeni a rabszolgatörvényt, ahová való: a szemeteskukába.

Vétettem ellened, kedves egyedülálló szülő, mozaik- és szivárvány-családban felnövekvő, vagy a sorból bárhogyan máshogy kilógó gyermek, amiért a családvédelem jelszava ellenére is az út szélén hagytalak Téged.

Bocsesz, kedves hajléktalan polgártárs. Ne hari, mélyszegénységben élő roma honfitársam. Akit ez a rendszer a szőnyeg alá söpör: lehettem volna a Te elnököd is ahelyett, hogy csak egy szűk elit gazdagodását szolgálom.

Hamut szórok a fejemre, meleg, leszbikus vagy transz polgártársam, amiért egy szavam nem volt ahhoz, hogy a náci időket idéző törvényekkel és propagandával tettek másodrangú állampolgárrá.

Bocsánatot kérek, amiért cserben hagytalak Téged, női polgártársam, aki számára lehettem volna nem csak az első női államfő, de egyben az is, aki nem megerősíti, hanem ledönti a patriarchális elnyomás bástyáit.

És persze végül de nem utolsósorban: megkövetlek Téged, intézményben felnevelkedő elárvult honfitársam. Te, aki nem csak a szüleit veszítette el, de az állam végzetes mulasztása miatt az alapvető biztonsághoz és emberi méltósághoz való jogát is. Akit megaláztak, megvertek, megerőszakoltak, mert mi, közjogi méltóságok, hagytuk lerohadni a gyermekvédelmi rendszert, és hagytuk virágozni benne a ragadozókat.

Hogy aztán az egyik ilyen ragadozó cinkosának még meg is kegyelmeztem, az már tényleg csak hab a tortán a bűneim és az általam megsértettek lajstromában, amiket még napestig sorolhatnék. És amikre a feloldozást, tudom, nem osztogatják ingyen: ahhoz valódi, őszinte megbánás és jóvátétel kell.

Valahol el kell kezdeni. Valahol ennek az egész országnak el kell kezdeni. A gerincnövesztést. Mert nem kelhetünk fel minden reggel úgy, hogy a tükörbe nézve undorodunk attól, akivé, amivé váltunk. Hogy ne kelljen este öklendezni a napközbeni sok hazugságtól, ami megfeküdte a gyomrunkat és amitől izzadva ébredünk éjjel.

Nem várok azonnali feloldozást – de azt megérdemlitek, hogy legalább egyszer ebben a büdös életben őszintén beszéljek hozzátok.

Novák Katalin s.k.

A Dalai Láma egy ízben kijelentette: „A motiváció minősége fontosabb, mint a siker vagy a kudarc.”

Milyen idegen ez a gondolat a nyugati siker-orientált gondolkodástól, ahol mindent az eredmény szemüvegén keresztül néznek. Ahol az őrültet és a géniuszt csak a siker választja el egymástól. És ahol csak annak van értelme, ami profitot hajt.

Gyakran ez a megközelítés hatja át azt is, ahogyan a társadalom margójára szorult emberek támogatásáról gondolkodunk. Az akár állami, akár magándonorok sikerszámokat követelnek a támogatásukért cserébe. Hány ember vette igénybe a szolgáltatást? Hány eszközt sikerült kiosztani? Hány embert szűrtek le, részesítettek tanácsadásban, utaltak be más ellátásba? Hány ember érte el a teljes absztinenciát?

Ez valahol persze érthető. A donor számára ez is olyan, mint a gazdasági befektetés. Másrészt viszont borzasztóan el tudja torzítani a segítő szervezetek és szakemberek munkáját és perspektíváit. Olyan gyárakká alakítja át őket, amik arra törekszenek, hogy minél jobb számokat produkáljanak. És az idejük nagy részét a bürokratikus adminisztráció és jelentések veszik el ahelyett, hogy észrevennék az embert a szám mögött, aki előttük áll.

Mi több, nem is embert látnak benne: hanem úgy mérik fel, mint kliens. Felmérik, hogy mennyire illik-e bele a saját kockáikba. Nem az emberhez igazítják a szolgáltatást – hanem a szolgáltatáshoz igazítják az embert. És elsősorban azoknak a klienseknek az elérésére törekszenek, akik könnyen alkalmazkodnak a szolgáltatás szükségleteihez. Akik megfelelnek a bejutási küszöb igényeinek.

A munkám során nagyon sok segítő szervezetről filmeztem már, nagyon sokféle szakembert és érintettet meginterjúvoltam. És mindig azok inspiráltak a leginkább, akik nem egyszerűen csak technokrata szolgáltatóként fogták fel magukat, akiknek a célja az, hogy az „elromlott” egyéneket „megjavítsák”. Azok inspiráltak, akik az egész közösségeket, társadalmakat akarták átformálni azért, hogy a „deviánsnak” bélyegzett egyének helyet találjanak bennük és ne bolyongjanak kirekesztve. Akik oda mentek és azzal segítettek, ahol és amire a leginkább szükségük volt.

Akik nem pusztán azért választották ezt a hivatást, hogy embereken segítsenek, hogy a „célcsoportot” megváltoztassák – hanem mert ők maguk is mernek változni. Nyitottak arra, hogy megváltoztassa őket a találkozás.