Sokféle függőség létezik. Függőség a kontroll illúziójától — hogy hamis biztonságérzetbe ringassuk magunkat, a komfortzónánk falai mögé rejtőzve. Függőség a céltalan észleléstől — hogy zajjal töltsük ki az űrt, nehogy egyedül maradjunk önmagunkkal. Függőség mások elismerésétől és elvárásaitól — hogy újra és újra bizonyosságot kapjunk: érdemesek vagyunk a létezésre. Függőség az identitásunktól — hogy elhiggyük: tartozunk valahová, hogy elbújjunk a nyáj ölelő karjaiba. Függőség a fájdalom elkerülésétől — hogy ne kelljen szembenéznünk a gyógyulatlan sebekkel, amelyeket magunkban hordozunk. Függőség a történetektől – amiket magunkról mesélünk, hogy elhiggyük: nem vagyunk elég jók, amik bezárnak és kirekesztenek. Ezek a valódi függőségeink. A drogok, a szex, az étel, a pia, a közösségi média, a különféle élvezetek: csak maszkok. Álruhák, amikben ezek a függőségek megnyilvánulnak. Minden függőségünk mögött valós, kielégítetlen szükségletek vannak. Eltorzultak a sebektől, amiket kaptunk – de ettől még valósak, és emberiek. Csupán attól válnak minket felfaló szörnyeteggé, hogy elnyomjuk, árnyékba szorítjuk őket. kép: Francisco Goya

Szülővárosom, Kecskemét is kiállította nyalka verbunkját a drogellenes háborúban: bevetik a csodafegyvert, a drogmentes Táncházat. És kirakják a városba figyelmeztetéseket, hogy „Drug Free Zone”. Óriási ötlet. Szerintem ha meglátja az egyszeri fiatal, akkor azonnal elmegy a kedve tőle, hogy rágyújtson a spanglijára. Ja nem. Az ember nevetne ezeken, de inkább kínjában… Ez tipikus példája annak, amikor egy bürokratikus szervezetre valahonnan felülről rátestálják a feladatot, hogy csináljon már valamit ezzel a drogproblémával. Ki kell pipálni az excel táblázatban ezt a „drogprevenciós” kockát. És mondjuk a saját „kreativitására” hallgat ahelyett, hogy a szakemberekre hallgatna, és a rendelkezésre álló pénzforrásokból esetleg valami értelmes programra költene. Történetesen tudom, hogy helyi szakemberek javasoltak is ilyet: interaktív, drámapedagógiai elemekkel operáló korszerű prevenciót. De győzött a dilettantizmus. Kitaláltak valami bődületes nagy hülyeséget. Mindenki boldog, a kocka kipipálva, a szülők látják, hogy csapataink harcban állnak. Csak éppen az egésznek semmi értelme és pont a célcsoport fog a leghangosabban röhögni. Ja és egyébként több embert ismerek, aki a táncház mozgalomban érintett, és nem egy erősítette meg közülük, hogy az illegális drogok fogyasztása az utóbbi években jelentősen elterjedt a néptáncosok körében is. Olyannyira, hogy többen megkongatták a vészharangokat, mert egyes táncosokkal elszaladt ló. Ezen bizonyára sokan meglepődnek, akiknek az a kép él a fejében, hogy a néptáncosok mind amolyan bőrtarsolyos konzervatív ifjak akik a sör-bor-pálinka szentháromság keretein kívül nem merészkednek – de tévednek (persze az alkohol is drog, de hát az alkohol ugye nemzeti identitás része, az rendben van, ha csatak részegek, csak nehogy elszívjanak egy spanglit). Ezt a sztereotíp képet már ideje lenne lecserélni. Ideje lenne elfelejteni azt a tévhitet, hogy bizonyos szenvedélyes tevékenységek, mint a sport, vagy a népzene, valamiféle automatikus védelmet adnak a drogokkal szemben. Nem adnak.

Napok óta az jár a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha minden magyar legalább olyan védelmet és kiállást kapna a kormány részéről, mint a fradi szurkolók. Miért? Nézzétek csak meg! A külügyminiszter bekérette az osztrák nagykövetet csak azért, mert a szurkolói különvonatot megállították a határon a szurkolók balhézása és rongálása miatt. Hogy mennyire jogosan, az most nem ide tartozik. De vajon mikor láthatunk hasonló kiállást mondjuk az intézeti gyermekekért? Mikor láthatunk minisztereket oroszlánként küzdeni ápolásra szoruló idős emberekért? Vagy fogyatékkal élő gyereküket segítség nélkül nevelő szülőkért? Reménytelenül leszakadt települészárványokban tengődő családokért? És most akkor olyan nemszeretem csoportokat már nem is említek, akik ellen meg nem csak nem állnak ki, de nyíltan uszítanak ellenük, mint a hajléktalan, a meleg, vagy éppen függőséggel küzdő magyarokért. Pedig ők is honfitársaink. Nem egy fradis sas tetoválás tesz valakit magyarrá. Mikor láthatjuk már azt, hogy a kormány azt mondja: botrány, amilyen körülmények között emberek élnek ma Magyarországon, felelős politikai vezetőként ezt nem tűrhetjük és addig nem nyugszunk, amíg „a jog asztalánál mind egyaránt foglal helyet”? (költői kérdések a drogriporteren)

Felkavaró az a rendőrség által közzétett videófelvétel, amin a sülysápi állomáson egy férfi megtámad és kirabol egy nőt. Azóta a bulvármédiában megszólaltatták a támadó anyját, aki szerint a fia a drogfüggősége miatt vált erőszakos bűnözővé. Az asszony a közösségi médián elmondja, hogy a gyereke tisztességes, dolgos ember volt, akivel a dílerek „megkóstoltatták” a kábítószert, és ez megrontotta az életét. Ezért a dílerek megbüntetését követeli. Először is ebben a történetben szerintem elsősorban az a nő érdemel részvétet, akit a férfi megtámadott: borzasztó élmény lehetett. Ezen az egészen nincs mit mentegetni, amit az elkövető tett, az menthetetlen. A függőség magyarázhatja az indítékát – de erkölcsi vagy akár büntetőjogi feloldozást semmiképpen nem adhat. Az anya keserűsége is érthető: borzasztó lehet azt is megélni, ha valakinek a gyermeke ilyen dologra vetemedik. Érthető az is, hogy próbál egy olyan fekete-fehér képet összerakni a történtekről, ahol egy angyali jó embert egy kémiai anyag és az azt árusító gonosz emberek rontanak meg. Ahol a család, a közösség, a társadalom felelőssége nem látszik. Ez egyébként rímel a kormányzat jelenlegi narratívájára is: a „mérgeket” kotyvasztó dílerek felelősek minden rosszért, őket kell kivonni a képletből, és akkor majd minden megjavul. „A drog” erőszakos bűnözővé teszi az embereket. Pedig ez a képlet ennél jóval bonyolultabb. Egyrészt az összes tudatmódosító szert összevetve is messze az alkoholos befolyásoltság idéz elő leginkább erőszakos viselkedést – az alkohol pedig legális. Fontos azt is leírni, hogy sem a szerhasználók (beleértve az alkoholt is), sem pedig a függőséggel küzdők túlnyomó többsége nem válik erőszakos bűnözővé! A függőséggel összefüggő bűncselekmények túlnyomó többsége nem-erőszakos, kisebb vagyon elleni bűncselekményekben nyilvánul meg – ami persze ettől még borzasztó káros. Ha viszont az okokat vizsgáljuk meg alaposan, akkor azt fogjuk látni, hogy egy ilyen „drogkarrier” soha nem úgy indul, hogy „megkóstoltatnak” valakivel egy szert, aztán valamiféle biokémiai szükségszerűség csúszdáján egyenes út vezet a bűnözésig. A függőség nagyon gyakran vezethető vissza koragyermekkori traumatikus élményekre – amelyek többnyire generációkon át ismétlődnek. Minél súlyosabb a függőség lefolyása, annál valószínűbb, hogy az egyén nagyon nem érezte jól magát a bőrében: tele volt levezetetlen, feldolgozatlan stresszel, szorongással, közösségei diszfunkcionálisan működtek, egzisztenciája bizonytalan volt, társadalmi helyzete, szociális hálója ingatag. A drogok csupán egy megküzdési stratégiát kínálnak, hogy az embernek ne kelljen éreznie a valóság kínzó terhét. Mégegyszer leírom, nehogy valakinek ne legyen világos: az elkövető tettét nem tartom menthetőnek vagy mentegetendőnek. Sem a klienseiket uzsorásként kizsákmányoló kristálydílerek tetteit. Fontos, hogy legyenek (büntetőjogi) következményei. De mindannyiunk érdeke, hogy az ilyen esetek mögött lássuk az összefüggéseket is, és ne adjunk egy naivan moralizáló fekete-fehér magyarázatot, ahol minden rosszért csak és kizárólag egy molekula és az azt terjesztő emberek felelősek – míg az egyén, a családok, a társadalom az ártatlan és passzív áldozat. Nem véletlen, hogy ez az egész dizájner-drog jelenség minden átkával együtt elsősorban a társadalom peremére szorult, reménytelenül leszakadt közösségekre zúdult rá. És a szemünk előtt termelődik újra: a jövő bűnözői ma gyermekotthonokban, szenvedélybeteg, elhanyagoló, bántalmazó, vagy csak egyszerűen több műszakban güriző és kiégett szülők, gondviselők felügyelete alatt, szegregátumokban perspektívák nélkül felnövő gyerekek. A legjobb és legtartósabb bűnmegelőzés nem bilncsekből, kamerákból, börtönökből áll – hanem abból, ha befektetünk ezeknek a gyerekeknek a jóllétébe, egészségébe, jövőjébe.

Mindenki képeket mutogat most arról, hogy hol mennyien vonultak az utcára. Én viszont egy másik, szerintem tanulságosabb képet mutatok nektek: a leparkolt buszok hosszan kígyózó sorát, amelyekkel a békemeneteseket buszoztatták fel Pestre a kormány mellett. Az alábbiakban kifejtem, miért. 1. Hogy ilyenkor mindig megindul a politikusi számháború, azt már megszokhattuk. A korábbiaktól eltérően azonban most rendelkezünk egy egész átlátható és megbízható módszertannal végzett független becsléssel is, aminek a jóhiszeműségében nincs okunk kételkedni. Az ELTE szociológus kutatói egyetemisták egy csapatával mindkét tüntetésre kimentek, a menetek elején és végén is ott voltak az embereik, és a tömegsűrűséget figyelembe vevő becsléseket tettek. A békemeneten kb. 80-90 ezer, a nemzeti meneten pedig 170-180 ezer emberre tették a megjelentek számát. Magyarul Orbán Viktor hazudott, mégpedig a szögesen ellenkezőjét hazudta annak, ami valójában történt: kétszer annyian voltak az ellenzék megmozdulásán, mint a kormányén. 2. A tömegbecslés egyébként nem egy rocket science azért, mint a mellékelt ábra mutatja, viszonylag kis befektetéssel lehetne megbízható képünk a valóságról. Az igazán aggasztó az, hogy a mi kis igazság-utáni (post-truth) társadalmunk két (vagy inkább több) párhuzamos műsort néz a valóságról, amelyek éppúgy soha nem találkoznak, mint a párhuzamosan futó sínpárok. Nincsenek közös referencia pontjai a tudásnak, amit mindenki elfogadna. Még akár egy ilyen viszonylag könnyen eldönthető kérdésben sem. Egy olyan országban, ahol még a KSH-ról is kiderült, hogy politikai megrendelésre hamisítja a számait, ahol a legfőbb ügyész, a köztársasági elnök stb. báb, ahol a független sajtót, civileket idegen ügynöknek bélyegzik: nincs olyan intézmény, szervezet, tekintély, aminek a hitelessége átnyúlna oldalakon és szekértáborokon. Ennél kevés nagyobb veszélyt tudok elképzelni hosszú távon a magyar demokrácia jövőjére nézve. 3. Ma tehát milliók számára politikai értelemben az a valóság, amit a tábor vezére mond, és nem az, amit esetleg szakemberek megbízható módszerekkel a valóságról megállapítanak. Akkor is, ha az a nyilvánvaló hazugság, mint a miniszterelnök hazugsága. Sajnos az ellenzéki oldalon is láthatunk példákat arra, amikor az emberek annyira akarnak hinni valamit, hogy makacsul ellenállnak a tényeknek is. Relativizálni a felelősséget ezért a helyzetért azonban nem lehet. Ez nem csak egy „helyzet”, ami csak úgy előállt a semmiből. Hanem tudatosan állította elő az a Hatalom, ami 15 éve uralkodik Magyarországon. Tudatosan ásták alá, számolták fel, járatták le azokat az intézményeket, szereplőket, amelyek alkalmasak lehetnének rá, hogy mindenki számára megbízható tudást kínáljanak. 4. És ha már itt tartunk: maga a számháború önmagában is egy a Hatalom által politikailag felépített álvalóság része. Mit értek ez alatt? Azt, hogy a kormány érdeke, hogy mindenki azon pörögjön, hogy „hol voltak többen.” A saját tábora úgyis azt fogja elhinni, amit Orbán mond. És eközben mi, a meg nem vezetettek sem teszünk fel ennél jóval fontosabb kérdéseket. Például azt, hogy vajon hogyan lehet ma ennyi embert az utcára vinni a kormány mellett Magyarországon. Úgy teszünk, mintha ez egy fair versenyhelyzet lett volna, ahol a két tömeg nagyságából lehetne következtetni két mozgalom mozgósító erejére. Pedig nem: az egyik tömeget irdatlan pénzekből mozgatták meg, vidékről, naponta százmilliókat elégető propagandával, külföldről buszoztatták Pestre befenyített helyi polgármesterek és lopott közpénzből felhízlalt különféle álcivil szervezetek. A másik tüntetés szervezésére is költöttek persze, de nagyságrendekkel kevesebbet. A megjelentek többségét nem összebuszoztatták innen-onnan, hanem maguktól mentek, egy egyszerű Fb eseményre reagálva. 5. Ha tehát a két tömegnek nem csak a számát nézzük, hanem a minőségét, a mozgósítás módját is, akkor az egész számháborúsdiról kiderül, hogy ordas nagy kamu az egész. Kétszer annyi embert sikerült minimális pénzből mozgósítani a kormány ellen, mint mellette. A független sajtó helyében én most sokkal többet mutogatnék a tömeget ábrázoló képeknél egy másik képet: a véget nem érő sorokban álló buszok képét a Váci úton, Bajcsy-Zsilinszky úton, rajtuk a CÖF matricával. Ez a kép sokkal többet mond el arról, hogy mi is történt tegnap Budapesten „Békemenet” címen, ezt kell mindig odatenni a Margit hídon átvonuló tömeget ábrázoló kép mellé. Ez jól mutatja, hogyan történik annak a „valóságnak” a megkonstruálása, amiben élünk.

Ennek az egész tudathasadásos huszadik századi magyar történelemnek az egyik legtragikusabb figurája Angyal István, a holokauszt-túlélőből lett kommunista világforradalmár, akit végzete a Tűzoltó utcai felkelők élére sodort, majd mint „ellenforradalmárt” végezték ki 1958-ban. „Én nem ismertem magamban hatalomvágyat,” mondta el a bíróság előtt. „Nem kívántam vezetni embereket, csupán állampolgár kívántam lenni. Én mindig elsősorban állampolgárnak tekintettem magamat, a törvények számomra 1945-ig halált jelentettek, sok esetben ezt jelentették 1945 után is. A kétfajta törvényesség között kerestem valahol az igazságot. Nem találtam meg. Én szabad emberként akartam élni, börtönben nem tudok meglenni. Kérem a bíróságot, hogy hagyja meg az ítéletet, mert olyan tényállást állapítottak meg terhemre, melyért halál jár.” Nomen est omen: alakját mindvégig körüllengte valamiféle angyali tisztaság. Ő volt az, aki valóban hitt azokban az eszmékben, amikben az ugyanezen eszméket a Hatalom sáncai mögül agymosásra használók soha. Haza. Igazság. Szabadság. Egyenlőség. Testvériség. És nem csak hitt, de meg is élte ezeket az eszméket. Ezért aztán idegen maradt, kivülálló. Akit a gyakorlati politika emberei nem értettek meg – és ő sem értette meg őket. Ő volt az, aki 1956. november elején lelkesen üdvözölte a Kádár által frissen alakított MSZMP-t – amikor a későbbi állampárt még forradalmi programot hirdetett. „Az új párt kimondja, hogy a magyar nép forradalmi megmozdulása jogos követeléseket fogalmazott meg: a demokrácia kiszélesítését, a nemzeti függetlenség megteremtését, a múlt hibáinak és bűneinek kijavítását,” fogalmazott az MSZMP alakuló nyilatkozata. Abszurd szkizofrén magyar történelem! Ugyanez a párt az, ami aztán annak a rendszernek a fő erejévé vált, ami egész legitimitását a forradalom eltiprásából nyerte. Angyal ekkor még hitt abban, hogy Kádárt éppúgy az őszinte és hiteles vágy hajtja egy demokratikus szocializmus iránt, ami az ő minden cselekedetét irányította. Keservesen csalódnia kellett. A történelem furcsa fintora, hogy ez a két ember, Kádár és Angyal, akár pár napra is, ugyanannak a politikai formációnak a tagja lehetett. Vagy hogy Kádár ebben az időszakban személyes testőröket (!) kért Angyaléktól. Hiszen kettejüket, bár nagyon hasonló eszméket hangoztattak, nem is választhatta el volna nagyobb eszmei és emberi szakadék egymástól. A színfalak mögötti hatalmi machinációk, a demagóg tömegmanipulációk az egyiknek a lételemét képezték, a másiktól pedig teljességgel idegenek voltak. Keserűen vetette később, a börtönben Kádár szemére: „helyeselted mindazt, amiért most a halálba küldesz.” November 4. után, mikor Kádár szovjet tankok élén már a forradalom leverésén ügyködött, Angyal még mindig azt az illúziót táplálta, hogy itt valami végzetes félreértés és tévedés van. Hogy egyszerűen csak meg kell győzni Kádárt és a szovjeteket, hogy az ő ügyük közös: a demokratikus szocializmus. Hogy ők nem „fasiszta banditák”. Ezért aztán november 7-én a nemzeti zászlók mellé kitűzette a vörös zászlót, hiszen, mint mondta, ők nem csak október 23., de az 1917-es októberi forradalom örökösei is. Hiába. A forradalmárokat lemészárolták vagy bebörtönözték. Utolsó üzenetét Eörsi Istvánnak küldte a börtönből a felakasztása előtt, WC papírra írva, ceruzaheggyel. Egy csalódott, de meg nem tört ember keserű végakarata, egy halálra készülő, de az életbe szerelmes ember hitvallása az élet mellett: „Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a ‘hálás utókor’ önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés.” Kép: neopaint

A rendőrség közzétett egy videót, amin elfognak egy férfit, aki egy másik férfit Nagykőrösön elrabolt és rabszolgamunkára kényszerített. Zárójelben: hát ez a rendőrség igazi dolga, az ilyen valódi bűncselekmények felderítése, nem a nyugdíjas fűszívó befőttes üvegeinek méregetése. Zárójel bezárva. Persze a rendőrség ezt sem fogja tudni egymagában megoldani. A hivatalos becslések szerint több, mint 30 ezer (!) ember él jelenleg Magyarországon kvázi rabszolgasorban. Szakértők szerint a valódi szám ennél jóval magasabb. „Csicskaként” dolgoztatva valami tanyán. Kizsákmányolva, megalázva testileg-lelkileg. Köztük nők, gyermekek, magatehetetlen idősek, fogyatékkal élők. Én először Tar Sándor írásaiból értesültem erről a jelenségről. Mikor elolvastam a Mi utcánk című novella-kötetét, még napokig sokkhatása alatt álltam. Hajléktalan emberek, akik szabályos gladiátor-viadalt vívnak az életükért. Emberek, akiket rabszolgaként tartanak vadkeleti tanyákon, ahol a törvény nem érvényesül. Ember az embernek farkasa. Egy olyan rejtett világ tárult fel előttem, aminek még a létezéséről se tudtam: rá kellett döbbennem, hogy vékony jégen járok, a középosztálybeli értelmiségi létezés vékony jegén. És odalent, a jég alatt hihetetlen szub-szahari állapotok és középkori sötétség. Az, amit felvilágosodásnak hívunk, valójában éppen hogy csak meglegyintette a magyar társadalom felszínét – az emberek többsége számára legfeljebb csalóka délibábokat rajzol. És odalent, a mélységben élők körében, még a fény koncepciója sem igazán értelmezhető. Nem lehet igaz, hogy ez valóság, gondoltam. Ez biztos csak fikció. Aztán szép lassan elkezdtem utánaolvasni a dolgoknak. És rá kellett jönnöm, hogy ez nem fikció. Ez a valóság. Emberek – gyerekek! – százezrei számára a hétköznapi valóság leginkább arra hasonlít, mintha egy szürreális horrorfilmbe kerültél volna. És akkor még ott vannak további milliók, akik nem rabszolgák, de eltűrik és normalizálják a rabszolgaságot, a bántalmazást. Nem teljesen a peremen élnek, akik még küszködnek a tisztes szegénységben – de mégis, ki vannak szolgáltatva hivatali önkénynek, a helyi földesúrnak, és persze a nyomor rémképének. Csodálkozunk rajta, hogy amíg a magyar vidék jelentős részén olyan feudális viszonyok uralkodnak, amelyek nem sokban különböznek az Illyés Gyula és a többi népi író által dokumentált két világháború közötti állapotoktól, addig az országunk ott tart, ahol? Hogy az iskolázatlanság lett a valódi választóvonal a politikai preferenciák terén? Hogy az egybites buta propaganda hazugságai annyira működnek? A magyar népesség több, mint egyharmada reménytelenül leszakadt. A nyomortól való félelmén keresztül, a kilátástalanságán keresztül taszították függőségbe. Nem tekinthető a politikai közösség – a nemzet – autonóm részének. És ezért elsősorban nem ő a felelős: ez nem az ő egyéni jellemhibája, nem ő érdemel megvetést és lenézést. Hanem az a rendszer, ami tudatosan tartja őket sötétségben és kiszolgáltatottságban. Lehet itt bármilyen politikai színű és szintű változás, amíg ezzel nem kezdünk valamit, addig homokra épített kártyavár minden demokratikus átalakulás. kép: Till Attila, Csicska c. film

Biztosan hallottátok már azt a kijelentést, hogy a nők 80%-a a pasik 20%-ára hajt. Az incel mozgalom egyik fő legitimációs érve. Kevés a fóka, túl sok az eszkimó. Emögött az érv mögött persze sokkal inkább a nőkkel szembeni ellenérzés van, mintsem empirikus bizonyítékok. Többnyire társulnak ezekhez a nézetekhez egyebek is: a nők csak a pénzre hajtanak, a nőknek csak a méret számít, a nők ilyenek meg olyanok. Bámulatos, milyen szépen érvényesül itt is a Dunning-Kruger hatás: azok a férfiak, akik keveset tudnak a nőkről, nő-szakértőként hatalmas magabiztossággal osztják az észt, hogy milyenek is a nők. Saját félremagyarázott kudarcélményeikből egy olyan univerzális narratívát szőnek maguknak, amiben ők az értékalapúan gondolkodó áldozatok, míg a nők pénzéhes üresfejű picsák. Én biztosan nem érzem szakértőnek magam a témában, különösen, mert nem hiszek abban, hogy a nők azok „ilyenek” meg „olyanok”: a nők is emberek és nagyon sokfélék. Mint ahogy a férfiak is. Saját kudarcélményeiket túláltalánosító, sérelmeiket dédelgető nők is juthatnak meglehetősen sematikus elképzelésekre a pasikkal kapcsolatban. Ami viszont ebben az incel-jelenségben a leginkább figyelemreméltó és egyben szomorú, az, hogy ebben az elvben még mindig férfiközpontú társadalomban milyen sok férfi érzi magát elutasítottnak, magányosnak, sértettnek. És nem tudnak mit kezdeni a fájdalmukkal – talán még kevésbé, mint a nők. Mert egy fiú kevesebb eszközt kapott az érzelmei kifejezéséhez. Azok megélését gyakran szégyellésre méltó picsogásként éli meg. Ehelyett inkább azt tanulta meg, hogy kell mindezt indulatként fókuszálni és rávetíteni – nőkre, kisebbségekre, idegenekre. Aki gyűlöl, az valójában fél. Aki lenéz, az valójában nem érzi magát elégnek. Aki nem tud sebezhető lenni, az nem képes a gyarapodásra. Aki csak birtoktárgyat lát a másikban, az nem képes szeretni. (note to myself)

Hallottátok a legújabb őrületet? Egy józsefvárosi ellenzéki képviselőjelölt otthonában jelentek meg hajnalban (!) a rendőrök, mert valaki feljelentette drogfogyasztás (!) miatt valami bizonytalan eredetű és tartalmú videófelvétel (!) alapján. Kutyákkal szagoltatták végig a lakását. Lefoglalták a telefonját, laptopját is. Persze semmit sem találtak. Hol élünk, gyerekek? Milyen műsort is nézünk és hányat írunk? Ez most a Tanú című film forgatása vagy a valóság? Megint a Pelikán elvtársaknál szorgoskodnak a rendőrök, miközben a Bástya elvtársak a valódi disznóságokat büntetlenül folytathatják? Politikai alapon ráküldhetik koholt vádakal a rendőrséget egy ellenzéki politikusra, miközben ha valami kormánypárti politikus – nevezzük mondjuk Szájer Józsefnek – drogbotrányba keveredik, akkor azt elsimítják neki? Vajon Szájer ellen miért nem indult büntetőeljárás, mikor a brüsszeli ügyészség beszámolója szerint konkrétan ecstasy tablettákat találtak a hátizsákjában? Tényleg elmennek most már a jó büdös francba!

Terézváros kampányt indított azok támogatására, akik nem képesek kontrollálni a szerencsejáték-szenvedélyüket. A vizualitás nekem kicsit drámai, de a kampány nem a szerencsejátékosok megbélyegzésére irányul, hanem arra ösztönöz, hogy kérjen segítséget, aki bajban van. És a felépüléshez konkrét szervezeteket, lehetőségeket kínál. Ez egy remek kezdeményezés – érdemes meglátogatni az oldalt (belinkelem a hozzászólásba), és megosztani az érintettekkel. Ha mondjuk a szerencsejáték gigahirdetések helyett ilyen üzenetekkel találkozna gyakrabban az ember az utcán és az interneten, és ha egy ilyen kampányt mondjuk az állam indítana és finanszírozna országos szinten, az frankó lenne, nem?