Széljegyzetek

Arisztotelész, a görög filozófus szerint az ember mindenekelőtt és végső soron a boldog életre (eudaimónia) törekszik. A boldogság alatt azonban nem azt a reklámokból ismert negédes boldogságot értette, aminek a kielégí­tésére egész iparágak épülnek napjaink fogyasztói kultúrájában. Amik a boldog életet olyan dolgokhoz kötnék, mint a nagy ház, a sikeres karrier, a menő autó, a szexi nő/pasi és a többi. És persze korlátlan pénz, amivel mindenféle gyönyör iránti igényt azonnal ki lehet elégí­teni.

Arisztotelész szerint ezeknek a javaknak a hajszolása legfeljebb átmeneti gyönyört okozhat – azonban mindezek az élvezetek meg sem közelí­tik a valódi eudaimóniát. Szerinte a valóban boldog élet nem más, mint erényes élet. Micsoda fafej – gondolhatják erre a materiális javak és érzéki élvezetek szerelmesei. Az erénytől aztán nem laksz jól! Egyszer élünk, inkább dugok/drogozok, amí­g lehet, ahelyett, hogy valami elvont erény nevében megtartóztassam magam. És ha erényesen viselkedsz, az csak oda vezet, hogy kihasználnak, és nélkülözni fogsz – és még sorolhatnánk.

Tény, hogy a görög filozófusok nem arról voltak hí­resek, hogy hatalmat, vagyont halmoztak volna fel, vagy különösebben sikeresek lettek volna a közéletben. Arisztotelész mesterét, Szókratészt halálra í­télték, és élete végén ő maga is csak úgy kerülte el Szókratész sorsát, hogy elmenekült Athénból.

És mégis: a saját mércéjük szerint ezek a filozófusok bizony boldogok voltak. Bár az eudaimóniát sokan sokféleképpen értelmezték, de egy valamiben – néhány kivételtől eltekintve – egyetértettek. Abban, hogy a bölcsesség szeretete, a filozófia, olyan örömteli belátásokhoz vezet, amelyek mellett az érzéki élvezetek, a hatalom, a vagyon és a siker által nyújtott gyönyör eltörpül. Tiszavirágéletű szappanbuborék csupán ahhoz a rendí­thetetlen derűhöz képest, amit a filozófiával töltött élet jelent.

Arisztotelész szerint „éppúgy, ahogyan egyetlen fecske sem csinál tavaszt, az embert sem egyetlen nap vagy rövid időszak fogja áldottá és boldoggá tenni.” Az eudaimónia nem különféle külső tényezők együttállása által garantált változékony, pillanatnyi gyönyörök összessége. Hanem tartós, mai szóval úgy is mondhatnánk, fenntartható öröm, ami belülről fakad. Az embert azt teszi boldoggá, hogy aszerint él, amit értékesnek tart: avagy erényesen él.

De mik is ezek az erények? És miért fontosak? Az erény Arisztotelész számára gyakorlatilag valamilyen rögzült viselkedést, egyfajta jó, nemes szokást jelent. Ami mindig valamilyen két szélsőség, két bűnös, rossz szokás között az arany középút. Szerinte ugyanis a szélsőségek soha nem kedveznek az embernek: például elpusztul, ha túl hideg van, vagy ha túl meleg. Számos erényről í­r, de leginkább négy olyat különböztet meg, amik az eudaimóniához vezetnek. Ez a négy sarkalatos (kardinális) erény: a bölcsesség, az igazságosság, a mértékletesség és a bátorság.

Az erények Arisztotelész számára nem holmi elvont, életidegen elveket jelentenek. Hanem egyfajta szerszámokat, eszközöket, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy beteljesí­tsük azt, ami a célunk (telosz). Arisztotelész gondolkodása teleológiai: mindennek van valami célja. A diszkosznak az a célja, hogy a diszkoszvető elhají­tsa. A konyhakésnek, hogy szeleteljenek vele. A kocsinak az a célja, hogy elvigyen A-ból B-be. Az ember (legalábbis, ha szabad, vagyonos és férfi, erről még később í­rok) pedig, mint eszes lény, eudaimóniára rendeltetett. Az erények éppúgy eszközök ehhez, mint ahogy egy kocsinak a kereke, vagy a konyhakésnek a pengéje hozzásegí­ti, hogy a céljának megfelelően használják.

Az első a kardinális erények közül a bölcsesség (phronészisz) – de ez nem holmi elméleti tudást jelöl. Hanem olyan gyakorlati képességet és tudást, aminek segí­tségével a való életben megfelelő döntéseket vagyunk képesek hozni. Más például bemagolni a KRESZ-t, és más valódi autóvezetői tapasztalatokat szerezni – ez utóbbi a phronészisz.

A gyakorlati bölcsesség azonban önmagában még nem elég a boldogsághoz: az ember ugyanis zoón politikon, „politikai állat”, mondja Arisztotelész. Magyarul társadalomban, közösségben tud csak kiteljesedni. Márpedig egy közösségben csak úgy lehetünk boldogok, úgy fogadnak el minket, ha megtanulunk nem seggfejként viselkedni. Ehhez segí­t bennünket hozzá egy másik kardinális erény: az igazságosság.

És bár az ember politikai állat – végső soron csak állat. Tele van állati szenvedélyekkel, mondja Arisztotelész. Mivel azonban az állatokkal szemben értelmesek vagyunk, mi megválaszthatjuk, mikor és hogyan éljük ki a szenvedélyeinket. A mértékletesség – szophroszüné – erénye arra tesz képessé, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a minden örömet elutasí­tó aszkézis és az érzéki élvezeteket habzsoló hedonizmus között (ez egyébként valamelyest rí­mel a Buddha Közép Út taní­tására).

A negyedik kardinális erény, a bátorság – andreia – két szélsőség (gyávaság és vakmerőség) között a középút. Feltételezi, hogy az ember nincs hí­ján a bölcsességnek, hogy tudja, mikor kell cselekednie. Ha nem í­gy van, gyáva. És nincs hí­ján a mértékletességnek sem, hogy tudja, mikor kell visszafognia magát. Ha nem í­gy van, akkor vakmerő.

De vajon hogyan tudja az ember ezeket az erényeket fejleszteni? Szerencsére Arisztotelész sem gondolta azt, hogy ezek csupán veleszületett ajándékok lehetnek: amennyit kaptál születéskor, annyid van egész életedre. Képezhetjük magunkat, tanulás által erényesebbé válhatunk. Rámutat arra, amit a napjainkban pszichológiai és neurológiai vizsgálatok bizonyí­tanak: az ember cselekedeteit nagyrészt szokások, tanult automatizmusok irányí­tják. És ahogy az ember képes volt rossz szokásokat megtanulni, éppúgy képes az erényes viselkedést is szokássá tenni. Gyakorlással, ismétléssel.

Amikor a „jó”-ról van szó, Arisztotelész nem valamiféle absztrakt ideáról beszél, mint Platón. Tisztában van vele, hogy az ember nem légüres térben él. A körülmények folyamatosan változnak: a könyvszagú igazságok és a merev törvények helyett arra van szükség, hogy az erényeinket ésszerűen a konkrét helyzethez mérjük. Például ugyanaz a viselkedés az egyik helyzetben lehet bölcs, a másikban balga. Egy bizonyos szituációban a megfutamodás gyávaság, más szituációban viszont a harc vakmerőség.

Ennek persze van egy árnyoldala is: Arisztotelészből hiányzik az, amit ma szociális érzékenységnek nevezünk. Az egész gondolkodása a saját nemének, társadalmi osztályának és politikai közösségének értékrendszerét tükrözi. Szerinte például egy nő vagy egy rabszolga nem is viselkedhet erényesen, és í­gy nem is érheti el az eudaimóniát. Hiszen a nőből hiányzik az igazi értelem, a rabszolga pedig csak egy beszélő szerszám. Az ő emberideálja gyakorlatilag egy vagyonnal és hatalommal rendelkező, szabad görög férfira van faragva – azt magától értetődőnek veszi, hogy olvasója is ehhez a kaszthoz tartozik.

Szintén hiányzik Arisztotelészből bármiféle pszichológiai érzékenység: például nem kutatja, hogy vajon milyen lelki okokra lehet visszavezetni, ha valaki nem képes erényesen élni. Hogy esetleg rossz dolgok történtek vele (trauma). Ha valaki nem képes erényesen dönteni, az számára pusztán az egyén silány kognití­v képességére vezethető vissza. Az akarat gyengeségére (akraszia) – amiről alkalmasint í­rok bővebben is, mert rendkí­vül érdekes a függőségről való gondolkodás fejlődésének vonatkozásában.

Minden fogyatékossága ellenére Arisztotelész fő etikai értekezése, a Nikomakhoszi etika talán az a műve, ami legkevésbé számí­t elavultnak és ami még ma is eleven erővel szólí­tja meg a 21. századi olvasót. Józan és pragmatikus receptet, vezérfonalat kí­nál számunkra ahhoz, hogy a hétköznapokban és a közéletben értelmes és egészséges döntéseket hozzunk. És amit napjaink empirikus tudományos eredményei is abszolút alátámasztanak, az a meglátása, hogy a képességeink, az erényeink fejleszthetők. Lépésről lépésre, szí­vós munkával, a megfelelő környezetet, a megfelelő emberek társaságát megválasztva, a rossz szokásainkat új, jó szokásokra tudjuk lecserélni.

Amennyiben hasznosnak tartod a Drogriporter ismeretterjesztő és tájékoztató munkáját, kérlek, támogasd az oldalt, hogy jövőre is tudjunk sok ilyen cikket í­rni: https://drogriporter.hu/tamogass/

Ha segí­tségre van szükséged a szerhasználattal kapcsolatos problémáid miatt, itt találsz segí­tőhelyeket: https://drogriporter.hu/segitseg/

A történetek, amiket magunkról mesélünk magunknak, lehetnek pusztí­tóak vagy gyógyí­tóak. Amikor valamilyen bántás, sérelem miatt felülí­ródnak a történeteink, és ezekben a történetekben mi passzí­v, tehetetlen és béna áldozattá, reménytelen és jelentéktelen figurákká, az emberek ellenségekké válnak – akkor ezzel mintha egyszerre szakadnánk el mindattól, ami saját magunkban értékes, és az egész világtól. Idegenekké válunk a saját testünkben – betolakodónak, imposztornak érezzük magunkat a közösségünkben. Elszakí­t minket az emberektől: kapcsolataink kiüresednek, folyamatos gyanakvó-készenlétben vagyunk más emberek társaságában.

Visszaszerezni az egészséget, nem csak annyit tesz, hogy megszabadulunk bizonyos tünetektől: negatí­v érzelmektől, stressztről, rossz szokásoktól. Hanem azt, hogy a régi történeteink helyett új történeteket kezdünk mesélni magunknak arról, hogy kik vagyunk és hová tartunk. A gyógyulás – történetépí­tés. És ez a történet visszavezet minket a saját középpontunkhoz. Csak innen, ebből a középpontból elrugaszkodva tudunk kapcsolódni a világhoz és az emberekhez.

A trauma centrifugális erő, í­rja Thomas Hübl osztrák í­ró és gyógyí­tó. Eltávolí­t, elszakí­t bennünket a középpontunktól. Szétterí­ti, széttördeli a történetünket. Ezzel szemben a traumából való felépülés ezzel ellentétes, centripetális erő, ami a középpontunk felé vonz bennünket. Egyesí­ti a széttöredezett mozaik-darabokat. Koherens történetet épí­t belőlük.

Én í­gy az ünnepek alatt, az év végén, azt kí­vánom, és ezt teszem a meditációm tárgyává: hogy Ti, kedves olvasók, minél inkább ennek a gyógyí­tó, centripetális erőnek a gravitációs vonzásába kerüljetek. Legyetek akár ateisták vagy vallásosak, férfiak vagy nők, idősek vagy fiatalok – találjátok meg az utat a középponthoz. Illesszétek össze a széttöredezett kis történet-szilánkjaitokat egy összefüggő történetté, amelyben a világ, még ha tele is van szenvedéssel, de jelentéssel és együttérzéssel teli hely.

Ha ehhez bármennyivel is közelebb kerültök az í­rásaim, a podcastjeim által, akkor máris nem volt hiába.

Az emberek sokat költenek ajándékokra í­gy az ünnepek alatt – talán van köztetek olyan, aki megteheti, hogy támogasson szellemi termékeket is: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Keiji Uematsu

A múltkori posztban arról í­rtam, hogy egy pszichológiai modell szerint a mentális jóllétnek/egészségnek négy tényezője, dimenziója van: (1) tudatosság, (2) kapcsolódás, (3) belátás és (4) céltudatosság (jelentés-teliség értelemben). Írtam azt is, hogy vannak olyan jó gyakorlatok, amelyekkel képesek vagyunk mind a négy tényező mentén fejleszteni magunkat.

A modell egyik kidolgozója, Richard Davidson amerikai pszichológus nagy személyes kedvencem – a Dalai Láma személyes barátjaként sokat tett azért, hogy a modern pszichológia megismerje és alkalmazza a buddhista meditációs iskolák belátásait és módszereit.

Valaki megkérdezte, hogy mik is ezek a jó gyakorlatok – í­me!

1) A tudatosság (awareness) képességét évezredek óta műveli az emberiség: ennek széles körben elterjedt módszere a meditáció. A meditációnak számos különféle kultúrában, világvallásban gyökerező hagyománya és módszere van. Napjainkban az egyik legnépszerűbb a Nyugaton is elterjedt tudatos jelenlét (mindfulness) meditáció. Ennek számos tudományosan igazolt eredményességű alkalmazását kifejlesztették (pl. John-Kabat Zinn mindfulness-alapú stressz-csökkentés módszere). A meditáció során az ember elsajátí­thatja a képességet arra, hogy nyitott tudatossággal jelen legyen, figyelmét befelé fordí­tsa. Ennek során megvizsgálja a különféle fiziológiai és mentális folyamatok keletkezését és elmúlását. Ítélkezés és elmerülés nélkül.

2) Azt gondolnánk, a kapcsolódás (connection) fejlesztése egyéni szinten nem lehetséges – hiszen ez meghatározásánál fogva csakis több ember között lehetséges. Ráadásul az ember kora gyermekkorában, a gondviselőivel való kapcsolódás során kapja meg a blueprint-et, az alapsémát arra, ahogyan más emberi lényekhez fog kapcsolódni. Ha kisgyermekként nem sikerül biztonságos kötődést kialakí­tania, az egész életére kihathat. Viszont azt is tudjuk, hogy az együttérzés képessége, ami alapvetően fontos ahhoz, hogy jól kapcsolódjunk, fejleszthető. Egyéni szinten is. A tudományos bizonyí­tékok szerint azok az emberek, akik legalább két hétig naponta legalább 30 percet töltöttek együttérzést fejlesztő meditációval, jelentős javulást tapasztaltak az emberi kapcsolataikban. Hasonlóan eredményesnek találták a kutatások a pozití­v pszichológiai beavatkozásokat, amelyek olyan érzelmekre fókuszálnak, mint a kedvesség, a hála, a remény, a megbocsátás stb. Ez persze önmagában senkinek sem garantálja a jó kapcsolatokat. Azonban azzal, hogy megtanul kevésbé seggfejként viselkedni, jelentősen javulnak a lehetőségei a kapcsolatépí­tésre/fenntartásra.

3) Ahhoz, hogy fontos belátásokhoz (insight) jussunk saját magunkkal kapcsolatban, az önismeretünket kell fejlesztenünk. A lelki-szellemi gyarapodásnak, művelődésnek számos módja van, az egyén világnézetétől függően. És vannak olyan eredményes módszerek is, amelyek akkor segí­tenek, ha úgy érezzük, elakadtunk és segí­tségre van szükségünk. Ilyen a pszichoterápia. A kognití­v viselkedés-terápia (CBT) például a tudományos bizonyí­tékok szerint eredményesen képes feloldani olyan rosszul illeszkedő (maladaptí­v), önkorlátozó í­téleteket, meggyőződéseket, hiedelmeket, amelyeket saját értéktelenségünkről, tehetetlenségünkről alkotunk. Még ma is közkeletű az elképzelés, hogy igazi változást csak gyógyszerekkel lehet elérni az agyunk működésében. Ma már azonban tudjuk, hogy a pszichoterápia nem csak egyszerűen beszélgetés: megváltoztatja az agyunk működését. Új idegi hálózatok keletkeznek, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a régi, rossz szokásaink, viselkedésmintáink helyett új, egészséges megküzdési stratégiákat alakí­tsunk ki.

4) A céltudatosság (purpose) nem valamiféle törtetést jelent, aminek során egy nagy célnak minden mást alárendelünk. Sokkal inkább azt, hogy találjunk jelentést akár a hétköznapi tevékenységeinkben is. A kutatásokból tudjuk, hogy azok az emberek, akik bizonyos az egoista érdekeken túlmutató közösségi, transzcendens értékeket vallanak, nagyobb mentális jóllétnek örvendenek. Így például jobban ellenállnak a stressznek, és egészségesebb döntéseket hoznak, nem merülnek el az önmarcangoló gondolatokban (rumináció). Vannak terápiás módszerek, amelyekkel ezen tényező mentén is pozití­v változás érhető el. Ilyen például az elfogadás és elköteleződés terápia (ACT), ami egyébként szintén a mindfulness egyik leágazódása. Arra összpontosí­t, hogy fogadjuk el, hogy foglalkoznunk kell a negatí­v érzelmeinkkel, és emellett pedig találjunk jelentést az életünkben.

A kutatók szerint a tudományos bizonyí­tékokból egyértelműen leszűrhető, hogy a mentális jóllét nem egyszerűen valami adottság, hanem tanulható, fejleszthető. Az irányí­tószámunkból, a társadalmi osztályunkból, a gyermekkori traumáinkból származó kiváltságok/hátrányok nagyban meghatározzák a mentális jóllétünket, ezért szükség van arra, hogy a társadalom igazságosabbá és egyenlőbbé váljon (ezt én teszem hozzá). De a rendszerszintű változások mellett egyéni, közösségi szinten is szükség van olyan módszerekre, amelyek az egyént segí­tik abban, hogy leküzdje a hátrányait.

Én ezt úgy fogom fel (elnézést a vulgarizmusért), hogy ha egyéni szinten egyre több ember tanul meg kevésbé seggfej lenni, akkor talán a világ, a társadalom sem a seggfejség felé halad – és fordí­tva. A kettő egymást feltételezi.

Ha tetszenek a Drogriporter í­rásai, ha adnak valami fontosat, kérlek, Te is adj valamit – légy a támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/

A hivatkozott cikk: https://www.pnas.org/doi/pdf/10.1073/pnas.2014859117

Kép: Monica Denevan

Mi jut eszedbe arról, hogy „mentális egészség”?

Van egy olyan gyanúm, hogy az emberek többségének önkéntelenül is éppen az ellenkezője ugrik be, mint amit a kifejezés jelent.
Mentális betegségek. Alkoholizmus és más függőségek. Gyermekkori traumák.
Tehát minden, ami NEM mentális egészség.

Nem csoda, hiszen a mentális egészségről folyó közbeszédnek általában negatí­v témák jelölik ki a határait. Egy fehér köpenyes, szigorú tekintetű pasasra asszociálunk, aki fürkész, gyanakvó szemekkel vizslat: „vajon mi a fene baj van veled?”

A kérdést gyakran úgy tesszük fel: vajon hogy tudjuk elérni, hogy kevesebb mentálisan zavart, alkoholista, dohányos, drogfüggő stb. ember éljen a társadalmunkban? Hogyan érhetjük el, hogy kevesebb ember fogyasszon drogokat, legyen öngyilkos, bántsa a családját stb.? Pedig kevesebbet kellene fókuszálnunk arra, mit ne tegyünk, és mik ne legyünk.

A (mentális) egészség nem a betegség hiánya. És a fő kérdés, amit fel kellene tennünk, nem az, hogy mi baja van azoknak, akik nincsenek jól. Többet kellene foglalkoznunk azzal, hogy mitől vannak jól azok, akik jól vannak.

Az igazság az, hogy mi, emberek, velünk született képességekkel rendelkezünk arra, hogy jól legyünk. Ha mégsem vagyunk, az nagyon ritkán születési hiba eredménye – egy sor dolognak kell hozzá történnie velünk, hogy ezek a képességek szunnyadva maradjanak bennünk.

De mit is jelent „jól lenni”? Milyen képességek kellenek hozzá?

Egyes pszichológusok szerint (Dahl, Wilson-Mendenhall és Davidson „A jóllét plaszticitása”, PNAS, 2020.) a mentális jóllétünknek négy összetevője van:

1. Tudatosság (awareness) – tudatosan megfigyelni azt, ami történik velünk: a testi észleleteinket, gondolatainkat, érzelmeinket. Észrevenni, tudatosí­tani azt, amikor a robotpilóta átveszi az irányí­tást: tehát amikor szokásból cselekszünk, amikor valami elvonja a figyelmünket.

2. Kapcsolódás (connection) – tartozni valakihez, valahová, gondoskodni és gondoskodva lenni. Támogató, kölcsönös tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok. Elfogadni egymást, mint értékes emberi lényt, képesnek lenni megosztani azt, ami fontos.

3. Belátás (insight) – szerzett önismeret azzal kapcsolatban, hogy a saját hozzáállásunk, érzelmeink, gondolataink és hiedelmeink miként alakí­tják ki a világról és benne magunkról alkotott élményeinket.

4. Céltudatosság (purpose) – tisztában lenni az alapvető értékeiddel, és képesnek lenni arra, hogy azokat alkalmazva cselekedj a mindennapokban. Akár a hétköznapi tevékenységekben is találj jelentést és értéket, a kihí­vásokat és az akadályokat lehetőségnek tekinteni a gyarapodásra.

Végső soron a kérdés az, hogy mit tudunk tenni az egyén és közösség szintjén, hogy minél több tudatosan jelen lévő, biztonságosan kapcsolódó, fontos önismereti belátásokat szerző és a hétköznapi életében jelentést és célt találó ember éljen köztünk. És rengeteg jó gyakorlat van már erre, az egyén és a közösség szintjén is. Mert az egyének mentális jólléte csak olyan közösségben virágozhat, ami leépí­ti a rendszerszintű akadályokat, gyógyí­tja a generációról generációra öröklődő kollektí­v traumákat és kiáll az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek ellen.

Olyan társadalomra van szükség, ahol az egészség és a jóllét nem kiváltság, hanem mindenki számára elérhető lehetőség – amelynek eléréséhez a saját szükségleteihez igazí­tott támogatást és gondoskodást kap már a születésétől fogva.

Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, kérlek, légy Te is támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Luther Emerson Van Gorder

„Szeretni valakit annyit tesz, mint megtanulni a szí­vében rejlő dalt, és elénekelni neki akkor, amikor már elfelejtette,” í­rja Arne Garborg.

És valóban, ez az igazi szeretet: nem egy érzés, hanem egy képesség. Képesség, hogy meglássuk a szépet, a jót egy emberi lényben akkor – és a leginkább akkor – amikor az önmagában már semmi szépet, semmi jót nem lát.

Lámpást gyújtsunk neki, amikor szuroksötétben tapogatózik. Tükröt tartsunk neki: emlékszem rád, nem vagy egyedül – és emlékeztetlek téged is a dallamra, a ritmusra, ami ott lüktet benned, ami éltet. Még akkor is, ha te már nem is emlékszel rá.

A világnak a leginkább olyan emberekre van szüksége, akik rendelkeznek ezzel a képességgel. Akik emlékeztetnek minket rá, amikor már éppen elfelejtenénk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk.

Akik felmutatnak az égre: lám, mindannyian csillagporból vagyunk és ragyogó csillaggá leszünk.

(notes to myself)

kép: kumoscape

Amikor az anyukák sanyarú megí­télésre hí­vom fel a figyelmet egy í­rásomban, a kommentekben szinte rögtön megjelennek azok a férfitársak, akik elfogultságra panaszkodnak. Bezzeg az apukákat ért igazságtalanságokkal nem foglalkozik senki, panaszolják. Miért nem erről í­rok. Mondjuk miért nem í­rok az egyedülálló apukákról, miért csak az egyedülálló anyukákról?

Nos, én nem tagadom, hogy egy egyedülálló apukának is borzasztó nehéz dolga van, és ő is szolidaritást és támogatást érdemel. Ez nem kérdés. De ha a statisztikákat nézzük, akkor több egyedülálló nőnek nehezebb a dolga.

Egyrészt a nőnek nehezebb a helyzete a munkaerőpiacon: az elmúlt években Magyarországon nem csökkent, hanem nőtt a különbség férfiak és nők havi átlagkeresete között. A nők jellemzőbben végeznek rosszul fizetett és megbecsült munkákat. És a vezetői pozí­ciókban lévő nők és férfiak bére közötti különbség a legnagyobb. Így egy egyedülálló nő nagyobb eséllyel keres kevesebbet, amiből nem tudja eltartani a gyerekét.

Mi több, statisztikailag jóval több anyuka neveli egyedül a gyermekét, mint apuka.

Magyarországon közel 200 ezer egyedülálló szülő él. Tí­zből kilencen anyukák, tudhatjuk meg Herke Boglárka szociológus kutatásából (linket lásd a kommentben). És mí­g az egyedülálló apák jellemzően nagyobb, iskolás korú gyermeket nevelnek, addig az anyukák körében magasabb a kisgyermeket egyedül nevelők aránya.

Sokan persze erre azt mondják: a bí­róságok igazságtalan gyakorlata miatt van í­gy. Szinte mindig az anyának í­télik a kisgyermeket. De vajon miért í­télik mindig az anyának?

Egyrészt lehet, hogy benne van ebben egyfajta nemi sztereotí­pia: „a gyereknek az anyjával a helye” – pedig ez nem mindig van í­gy. Nem tagadom, hogy történnek igazságtalanságok az apukákkal (is) ezen a téren.

Másrészről viszont a bí­róságok azért döntenek az anya mellett, mert azt vizsgálják, hogy ki nevelte és gondozta a gyereket többet. Márpedig ez az esetek túlnyomó többségében az anya. Egyrészt azért, mert az apa dolgozott, amí­g az anya otthon volt a gyerekkel. Másrészt azért, mert még ha mindketten is dolgoznak, akkor is jellemzően az anyára hárul a gyermeknevelés és a házi munka túlnyomó része (ami ismét csak a nők hátrányos helyzetét bizonyí­tja).

Egy házasság bonyolult dolog – többnyire két félen múlik, ha tönkremegy. A válás ritkán fekete-fehér.

Ha a válási statisztikákat nézzük, akkor a válások 70%-át a nő kezdeményezi, mégpedig a másik fél hűtlensége, elhidegülés és – figyelem – férj alkoholizmusa miatt. És az alkoholizmus szorosan összefügg a családon belüli erőszakkal. A párkapcsolati erőszak áldozatainak túlnyomó többsége nő. A gyilkosság áldozatául esett nők több, mint felét a házastársa, partnere ölte meg. Viszont amikor nő öli meg a partnerét, akkor az esetek túlnyomó többségében hosszan tartó bántalmazásának vet végét ezen a módon.

Ezek bizony kemény tények.

Milyen érdekes is a sors, hogy pont a ketaminról szóló Drogriporter Szabadegyetem után egy héttel szórták tele a médiát a hí­rrel: Matthew Perry halálát a ketamin „okozta”. Nos, ez megint egy tipikus ferdí­tés. Annyi igaz belőle, hogy az orvosi szakértő és a boncolási jegyzőkönyv szerint Perry halálakor valóban ketamin hatása alatt állt. Amit valószí­nűleg nem legálisan szerzett be.

De a halálát nem önmagában a ketamin okozta – ugyanis azt egy a heroin-függőség helyettesí­tő gyógyszeres kezelésére használt szerrel, a buprenorfinnal kombinálva fogyasztotta el. Azt mi is leí­rjuk a Drogriporter Tudástár nemrég publikált, ketaminról szóló szócikkében, hogy a ketamin kombinálása bármilyen nyugtató/depresszáns szerrel óriási veszélyt rejt magában. De ez még nem minden. Perry ezen felül még súlyos koszorúér-betegségtől szenvedett, mi több, még beült egy jakuzzi forró ví­zbe is…

Ez a halálos kombó vezetett ahhoz, hogy Perry szervezete felmondta a szolgálatot.

Az a nagy helyzet, hogy Matthew Perry haláláért éppen annyira volt felelős a ketamin, mint amennyire a jakuzzi, amibe belefulladt. Érdekes, a médiát soha nem járja be a hí­r, hogy „ismét gyilkolt a halálos fürdőmedence”. Vagy az, hogy „a gyilkos eszköz okozta XY halálát”, ha az felvágta az ereit egy késsel.

A drogok természetesen veszélyesek, ezt kár tagadni. Nem megfelelő dózisban, kombinációban, körülmények között, nem megfelelő állapotban stb. halálosan veszélyesek lehetnek. Mint ahogy egy jakuzzi vagy egy kés használata is rejthet magában halálos veszélyt, ha úgy, olyan körülmények között, olyan állapotban, célból stb. használják. De érdekes, ilyen esetekben a halál okát másban keressük, nem a késben vagy a jakuzziban. Nem az eszközben, hanem az eszköz használatának kontextusában. Viszont ha valaki halálában a droghasználat szerepet játszik, akkor rögtön „a” drog a bűnös – az eszköz lesz az ok.

A valóságban ez a tragikus haláleset Perry önpusztí­tásának évtizedekig tartó történetének végére tette oda a pontot. És ez a történet a saját magányában, saját értéktelenségéről, idegenségéről vallott önkorlátozó hiedelmeiben gyökerezett. Ami pedig kora gyermekkorától kí­sérte végig az életét. A drogok eszközök voltak számára, amivel öngyógyszerezte magát – ha már gyógyí­tani nem volt képes.

Ha a ketaminról szeretnél hitelesen tájékozódni, akkor olvasd el a Drogriporter Tudástár ketamin szócikkét! A támogatóink pedig megkaphatják a Drogriporter Szabadegyetem ketaminról szóló eseményén az előadásokról készült videókat is!

KETAMIN

„Gyorsan továbblépett a kisgyerekes anyuka” – í­gy konferálta fel az egyik lap a hí­rt, hogy egy szí­nésznőnek új pasija van (Mérő Vera szúrta ki).

Tényleg elgondolkodtató: ha én szétmennék a párommal és összejönnék mással, az persze nem lenne hí­r. De ha esetleg valami celeb lennék, és hí­r lenne belőlem: akkor vajon úgy kommentálnák, hogy „gyorsan túllépett a kisgyerekes apuka”?

Valószí­nűleg nem. Mert ugye „kisgyerekesanyukának” lenni – az más. Az kötelez. Az a női princí­pium megvalósí­tása. Ha kisgyereked van, akkor ezernyi különféle, gyakran egyébként egymásnak is ellentmondó elvárásnak kell megfelelned ahhoz, hogy ne süssék rád a „szar anya” bélyeget. Meg van szabva, hogy egy „kisgyerekesanyuka” az milyen: olyan visszafogottan és szendén nézelődik a játszótéren, alázatosan lesüti még a szemét is. Olyan gondoskodóan anyukás, na. Nem váltogatja a pasikat, ki hallott már ilyet! Megmarad a zura mellett, ha az elhagyja, akkor meg siratja évekig.

Bezzeg a kisgyerekes apuka. Az olyan laza és menő. Ha otthagyja a felesége: sebaj, talál majd tí­z ujjára olyan nőt, aki felneveli a gyerkőceit! Mer ugye apukát nem határozzák meg a kisgyerekei – csak az anyukát. Apuka megőrzi az ő függetlenségének sármos auráját. Nem várják el tőle, hogy visszafogott legyen. A férfiak már csak ilyenek, na.

Bullshit. Én nagyon remélem, hogy a kislányom már egy olyan világban lesz majd felnőtt, ahol ezek az aví­tt nemi sztereotí­piák mennek a levesbe. Egy csomó más életszerűtlen és emberek életét megkeserí­tő elvárással, skatulyával együtt.

(notes to myself)

A darab szövet, ami a homlokunk mögött van, borzasztó fontos szerepet játszik abban, hogy milyen emberekké válunk. Új agykéregnek (prefrontális cortex) nevezik, és az agyunknak ez a része felelős a magas szintű döntéshozatali feladatokért. Ez az agyunknak az a része, aminek a fejlődése a legtovább tart: csupán a 20-as éveink elején fejlődik ki teljesen.

Mint ahogy azt Robert Sapolsky neuroendrokrinológus találóan megfogalmazta, „azért felel, hogy a nehezebb dolgot tegyük meg, amikor azt helyes megtenni.”

Azt gondolnád, hogy minél kedvezőtlenebb, hátrányosabb körülmények között fejlődik egy gyermek, annál éretlenebb, fejletlenebb a neocortexe, ugye? A józan paraszti ész ezt diktálja. Pedig nem í­gy van, a józan paraszti ész pedig gyakran téved.

Idegkutatók és pszichológusok hosszú távon követték nyomon és hasonlí­tották össze stabil és hátrányos körülmények között nevelkedő gyermekek agyának fejlődését. És azt találták, hogy azok a gyermekek, akik hátrányos körülmények között nevelkedtek (instabil családi és egzisztenciális körülmények stb.) tinédzserként már fejlettebb agykéreggel rendelkeztek, mint a biztonságosan és gondoskodásban nevelkedő társaik.

Mi ennek a magyarázata?

Ha egy kisgyermek agya igen nagy stresszhatásnak van kitéve, akkor ez arra készteti az agyat, hogy felgyorsí­tsa a fejlődését. És ezáltal képesebbé váljon arra, hogy gyorsan és eredményesen reagáljon a stresszes helyzetekben. Azok a gyerekek, akik nem számí­thatnak a szüleikre, hamar megtanulják, hogy saját maguknak kell felnőttként viselkedniük bizonyos helyzetekben. Csak éppen ez az „érettség” nem feltétlenül jelent egyet a pro-szociális viselkedéssel – ezek a gyerekek gyakran válnak ellenségessé, paranoiddá és antiszociálissá. És kevésbé képesek rugalmasan beilleszkedni a közösségbe, kevésbé reziliensek, alkalmazkodó-képesek, és kevésbé ellenállóak a különféle mentális és viselkedési zavarokkal szemben.

Magyarul az, ha túl hamar érik be egy gyerek agya – úgy is szoktuk mondani, „benő a feje lágya” – az bizony nem jó dolog. Nem jó a gyereknek, ha túl hamar kell felnőnie. Sokkal jobb, ha tovább marad önállótlan, játékos és gyerekes. Az a dolga. A gyerekkornak megvan a maga funkciója. És azok a gyerekek, akik antiszociálisan viselkednek, nem „selejtesek” és nem is „éretlenek” – valójában pont attól szenvednek, hogy túl hamar kellett felnőniük. Hogy elrabolták tőlük a gyermekkorukat. Veréssel, büntetéssel nem fogod nekik visszaadni – a gyógyuláshoz arra van szükség, hogy újra képesek legyenek bí­zni egy másik emberi lényben.

Tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren? Akkor kérlek, Te is adj valamit – támogasd az oldalt, hogy tovább í­rhassak: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Elliot Erwitt

Pár éve egy izlandi turistabusz vezetője bejelentette, hogy út közben egy kirándulásnál elveszett egy turista, aki nem tért vissza a megadott időpontra. Viszonylag pontos leí­rást is adtak róla: ázsiai, nő, 160 cm körüli magas, fekete hajú.

Megindult a keresés: az összes turista részt vett benne. Pár óra múlva aztán az egyik turistának, aki szintén lelkesen kereste az elveszett társát – leesett a tantusz. Rádöbbent, hogy valójában mindenki őt keresi.

Újra megszámolták a turistákat, és kiderült, hogy a buszvezető rosszul számolt: valójában mindenki megvan.

Számomra ez a történet egy nagyon szép allegóriája az emberi létezésnek.

Keresünk, kutatunk valakit, valamit. Amiről, akiről aztán kiderül, hogy valójában mindig is ott volt velünk – mi több, mi magunk vagyunk az, akit kerestünk. Mindenhová nézünk, mindent felforgatunk – csak egy helyre nem nézünk be a nagy keresésben: saját magunkba.

Várunk a nagy pillanatra, hogy eljöjjön. Pedig már eljött. Mindig is itt volt – mindig is itt van. Csak nem vagyunk hajlandók jelen lenni benne.

Várunk a változásra: várjuk minden irányból. Pedig a változás bennünk indul el azzal, hogy rádöbbenünk, nem kell rá tovább várnunk.

Azt hisszük, hogy valami, valaki hiányzik. Pedig valójában nem hiányzik semmi. Mindenünk megvan, semmi nem veszett el, csak éppen mi vesztettük el saját magunkat.

Azt hisszük, börtönben ülünk és nincs kiút. Valójában a börtön rácsait mi épí­tjük újra, minden pillanatban. És le is bonthatjuk őket.

Szabadok vagyunk.

(notes to myself)

kép: Karyna Bartashevich