Ez már tényleg tragikomikus, ami ebben az ügyben megy: a maglódi polgármester „tájékoztatást” kért a rendőrségtől, mert „állítólag” a drogfogyasztás miatti előállított zenész Maglódon vásárolt drogot. Egy egyszerű fogyasztási ügyből hatalmas botrányt kevernek, mintha legalábbis valami tonnányi kokainnal kereskedő bűnszervezetet füleltek volna le. Szánalmas. Vihar egy pohár vízben. Eközben a valódi problémákkal senki sem foglalkozik: több százezer ember fogyaszt még szereket ebben az országban, közülük sokan jóval rosszabb állapotban és helyzetben vannak. Családok, közösségek szenvednek magukra hagyva – települések, ahol a drogfüggőség és a nyomor egymást erősítik. Ezt az egész kérdést nem lehet gumibotokkal meg börtönökkel megoldani. Értelmes és együttérző közösségi megoldásokra lenne szükség. Csak a gond az, hogy a politika jelenleg nem ebben érdekelt – hanem az olcsó politikai melodrámákban. ‍♂️

Nehéz eleget kapni valamiből, ami majdnem működik – mondta Vincent Felitti, aki az ACE (ártalmas gyermekkori élmények) vizsgálatot létrehozta. Tudjátok, ez a vizsgálat bizonyította be azt, hogy a gyermekkori lelki sérülések jelentősen megnövelik a felnőttkori függőségek kockázatát. Vajon mire képesek emberek valamiért, ami majdnem működik? Hogy hajszoljanak egy illúziót – annak az illúzióját, hogy a pia betölti az űrt a lelkükben? Vajon hová nyúlnak a pia iránti sóvárgás gyökerei, milyen gyermekkori élmények lapulnak a felnőttkori pótcselekvések mögött? Erre keresi a választ a 1,5 ezrelék című színdarab, amit nem profi színészek, hanem érintettek adtak elő, a saját élményeikből dolgozva, azokat feldolgozva. Szerintem szuper izgalmas – és ha érdekel, gyere el péntek este 6-ra a Blinken OSA Archivumba, mert a darabot színházban már nem fogod tudni megnézni, itt viszont megnézheted a róla készült felvételt és beszélgethetsz is az alkotókkal – és persze jó alkalom arra, hogy mi is lássuk egymást – Drogriporter olvasók és munkatársak. Szeretettel várunk benneteket, belinkelem az eseményt a hozzászólásba, aki jönne, légyszi regisztráljon a megadott linken, a helyek már telnek! ❤

Gyakran felmerül a személyes felelősségvállalás kérdése. És hogy vannak emberek, akik bizonyos diagnózisokat, identitásokat magukra húzva, azokat védőpajzsként használva nem haladnak semerre. „Én függő vagyok, a függők piálnak, ez van.” „Diagnosztizáltak ADHD-val/bipoláris személyiségzavarral stb., ne csodálkozz, hogy így viselkedem veled.” „Én trauma áldozata vagyok, ezért nem megy ez nekem.” Bizonyára vannak ilyen esetek (is). De ha valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem kell megértenie azt az utat, amit bejárt, és nem kell dolgoznia magán, elég „csak a jövőbe nézni” és nem „picsogni” a múlton – az téved. Az is téved, aki azt gondolja, hogy akkor, ha túl sokat foglalkozunk a környezetünk, a családunk és a társadalom szerepével és felelősségével abban, hogy ilyen „elfuserált” alakok lettünk, akkor az oda vezet, hogy nem fogunk felelősséget vállalni saját magunkért és a tetteinkért. Én ezt nem így látom. Én úgy látom, gyakran éppen az a probléma, ha „elfuserált” alaknak tartod magad és magadra húzol valami diagnózist, beskatulyázod magad anélkül, hogy megértenéd, ez honnan jön – honnan jössz. És itt most nem csak a génekről beszélek: szerintem a gének soha nem magyarázzák önmagukban, hogy valaki nem találja a helyét. Ha nem érted meg, hogy azok a történetek, amiket saját magadról mesélsz magadnak, honnan erednek. Nem csak azt kell megértened, hogy valami rossz történt veled – mert nem is feltétlenül erről van szó. Lehet, hogy valami jó nem történt meg veled. A lényeg, hogy megértsd, hogy a működésed hogyan torzult, a kapcsolódási kísérleteid hol mennek félre. Mik azok a belső szükségleteid, amikre nem tanultál meg igent mondani – és ezek hogyan befolyásolják, hogy nem tudsz nemet mondani egy csomó káros dologra az életben. Mert ahogy Camus is írja: bizonyos emberek hihetetlen energiát fordítanak pusztán arra, hogy normálisnak látszanak. Ha nem érted, mi történt veled, akkor szégyelled magad. A szégyen pedig – az egészséges bűntudattal szemben – arról szól, hogy szégyelled, aki, ami vagy, és ez nem ösztönöz pozitív változásra. Ellenben ha jobban megismered önmagad, a saját játszmáidat, a saját szerepeidet és maszkjaidat, a saját drámáidat, és hogy ezek önvédelmi mechanizmusok – akkor az nem kevesebb, hanem több személyes felelősségvállalással is jár. Ha azt a történetet kezded mesélni magadnak, hogy te egy jó ember vagy, akivel történtek rossz dolgok, de akit nem határoznak meg a rossz dolgok, és aki képes a változásra – akkor tudsz változni. „A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni,” mondta Carl Rogers. Megszívlelendő tanács. kép: Jan Matejko Ha fontosak Neked a Drogriporter posztjai, kérlek, a lájkolás és megosztás mellett légy Te is támogatónk – a támogatók ingyen bejöhetnek a rendezvényeinkre és megkapják az összes korábbi Szabadegyetem videólinkjét is! ❤

Ha egy növény nem virágzik, nem a növényt hibáztatjuk, hanem a talajt vizsgáljuk meg. Ha a patak vize zavaros, nem a vizet hibáztatjuk, hanem azt, ami felkavarta a medrét. Ha a gyertya lángja reszket, nem a lángban van a hiba, hanem a huzatban. Ha egy fa görbén nőtt, az a szél irányát mutatja – nem a fa rosszaságát. Mégis, ha egy kisgyerek nem tud nyugton maradni, azt mondjuk: rossz gyerek. Ha nem képes figyelni, azt mondjuk: lusta. Ha túl könnyen kiborul, azt mondjuk: hisztis. Pedig a gyerek viselkedése – kommunikáció. Nem a gyerekben van a hiba, hanem a környezetben. A „rossz viselkedés” nem jellemhiba, hanem üzenet: „Nem érzem magam biztonságban. Nem tudok kapcsolódni.”

Tudtad, hogy tudományos kutatók gyakran gyümölcslegyeken (drosophila) szokták vizsgálni az alkoholfogyasztás jelenségét? A gyümölcslegyek természetes környezetükben erjedő gyümölcsökből táplálkoznak, ahol etanol keletkezik. Kifejlesztettek evolúciósan egy enzimet, ami lebontja az alkoholt – nagyjából ugyanazt, mint az emberek. Ráadásul az idegrendszerükben nagyon hasonló változásokat lehet látni a problémás ivó emberekéhez: a jutalmazó (dopaminerg) rendszerükön keresztül vésődik beléjük az alkoholkereső viselkedés (függőség). Ha megvonják az alkoholt a függő legyektől, akkor ingerlékenyebbé, szorongobbá válnak. A gyümölcslegyeknél az alkohol társas tanuláson keresztül is terjed: ha egy légy látja, hogy a többiek az alkoholtartalmú gyümölcsöt választják, ő maga is nagyobb eséllyel követi a példájukat. Ez a primitív „kortárshatás” azt mutatja, hogy a társas megerősítés és az addiktív jutalomtanulás már nagyon korai evolúciós szinten összefonódott. Az alkoholos hatás alatt lévő hím gyümölcslegyek gyakrabban agresszívek a többi hímmel – akárcsak az emberhímek. Csökken a gátlás, nő az impulzivitás és a dominancia-keresés. És persze nyomulósabbak a nőstényekkel szemben is. A kísérletekből az is kiderült, hogy a nőstényekkel kevésbé sikeres hímek aztán több alkoholt fogyasztanak, mint a sikeresebb társaik: a társas kirekesztés a függőség egyik legerősebb motorja. A gyümölcslegyek viselkedése jól mutatja, hogy a kémiai tudatmódosítás társas és idegrendszeri hatásai mélyen gyökereznek az evolúcióban. A függőség alapmintái nem az emberi kultúrával kezdődtek. Ami viszont köztünk és a gyümölcslegyek között – jó esetben – különbség, az önreflexióra és az empátiára való képességünk. A mámor keresése mindig a kapcsolódás keresése – és ha nem tudunk jól más emberekhez kapcsolódni, akkor mesterséges mennyországokat teremtünk magunknak. De szerencsére mi, emberek, képesek vagyunk arra, hogy felismerjük, tudatosítsuk a félresikerült kapcsolódási mintákat, sérüléseket a saját viselkedésünkben és mások viselkedésében. Képesek vagyunk mértékletességre, képesek vagyunk felépülni a függőségekből – és képesek vagyunk egymást támogatni ebben.

„Sokkoló, valós tények … az alkohol az első csepptől fogva méreg. A tested is így kezeli, szabadulni akar tőle,” olvasom Németh Attila táplálkozási coach posztját. „Az alkohol minden formája és minden mennyisége méreg – függetlenül attól, hogy mennyire kultúráltan isszuk.” Tudjátok, hogy én magam is támogatója vagyok a Száraz November kampánynak, aminek az apropójából a coach posztja is született. De azért ezen kicsit felhúztam a szemöldökömet. Az egész megfogalmazás, megközelítés nekem túlságosan is azokra az unalomig ismert drogellenes kampányokra hajaz, amelyek sokkolással, elrettentéssel operálnak és fekete-fehér abszolútumokban gondolkodnak. Egyrészt ugye én is azt gondolom, hogy a magyar társadalom és állam hozzáállása az alkoholhoz túlságosan liberális – és a pálinka-liberalizáció helyett egy felelős kormánynak jelentős szigorításokat kellene végrehajtania az alkohol termelése és kereskedelme terén. Fontos lenne, hogy tudatosítsuk az alkoholfogyasztás kockázatait. Na de. Az nem jó, ha átesünk a ló másik oldalára és ez átmegy egy differenciálatlan, egyoldalú alkohol-ellenességbe és rémisztgetésbe. Én is olvastam azokat a WHO jelentéseket, amelyek szerint tévhitnek bizonyult az, hogy egy kevés napi bor pozitív élettani hatásokkal jár. Ezzel szemben az igazság az, hogy még a csekély mennyiségű alkoholnak is lehet élettani kára. De ez az egész nem csak az élettani, biológiai hatásokról szól. Ez nem egy egydimenziós rendszer, de még csak nem is kettő. Mint ahogy az egészség is jóval több, mint a betegség hiánya, vagy az élettani kár hiánya. Az egészség = teljes testi-lelki jóllét. Élő, harmonikus kapcsolat a hiteles önmagunkkal, testünkkel, lelkünkkel. Ha elmegyek például túrázni a hegyekbe, akkor nagyobb a kockázata, hogy sérülök, mintha megiszok egy pohár bort a haverokkal. Minden évben meghalnak emberek a hegyekben. Mégis elmegyek túrázni, mert úgy érzem, hogy a testi-lelki jóllétemhez, rekreációmhoz elég nagy arányban hozzájárul ahhoz, hogy megérje ezt a kockázatot. És próbálom minimalizálni a kockázatokat, mértékletességgel, józan döntésekkel. Én úgy vagyok a rekreációs borfogyasztásommal is, hogy a mérleg serpenyőjében még mindig jelentősebb az a pozitív hatás, amit az jelent, hogy alkalmanként megiszok pár pohár bort egy jó baráttal és közben kibeszéljük a világ nagy dolgait, mint amit ennek kockázata nyom a latban. Az életem számos kiemelkedő, értékes emlékéhez fűződik szociális borivás. Ahogy Radnóti írta: „vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból”. Az életminőségem, a jóllétem szempontjából úgy érzem, ez megéri azt a kockázatot, amit az egyébként az alkalmai borivás nem túl tetemes élettani kára jelent. Vannak persze emberek, akiknek már meggyűlt a baja az alkohollal: akik nem tudnak mértéket tartani. Nekik lehet, hogy a teljes absztinencia lehet a megoldás. De ne próbáljunk úgy tenni, mintha ez lenne az egyedüli felelős, „egészséges” és üdvözítő döntés mindenki számára. A Száraz November, ami egyébként a szociális ivóknak szól, remek alkalom arra, hogy megtapasztaljuk, mit is jelent igazán az alkohol az életünkben: vajon mennyire problémás, mennyire jótékony. A saját kis életünk laboratóriumában tesztelhetjük ki. Én már próbáltam és hasznos volt.

Elolvastam Gergely Zsófia riportját a Szőlő utcai javítóintézet működéséről a HVG-ben. Érdemes. Mert a közéleti viták többnyire csak a felszínen maradnak. Mintha itt csak azzal lenne baj, hogy „rohadt” almák kerülnek a ládába: „pedofil bűnözők”. Ha tőlük „megtisztítjuk” a gyermekvédelmet, akkor minden szép és jó lesz. Hát nem. Ez a riport is megmutatja azt, hogy itt nem az a probléma, hogy rohadt almák kerülnek a ládába – hanem az, hogy maga a láda – a gyermekvédelem rendszere – rohadt és penészes. Évtizedek óta. Sőt, lehet, hogy soha nem is volt más. És megfertőzi, kicsinálja még azokat is, akik egyébként telve elkötelezettséggel érkeznek. Ahogy az egyik megszólaltatott szakember elmondja: ebbe az intézetbe eleve olyan gyerekek kerültek, akiknek a többsége borzalmas körülmények közül jött, és oda is ment vissza. És ezeknek az intézményeknek elvileg az lenne a feladata, hogy segítsenek nekik kimászni ebből a gödörből – de valójában erre teljesen alkalmatlanok. Nincs rá eszköz. Nincs rá szakember. Nincs megfelelő szemlélet. Eleve az egész rendszer úgy van összerakva, hogy ezeket a „problémás” gyerekeket egyszerűen „menedzselje” – fegyelmezze, ellenőrizze. Hogy minél kevesebb problémát okozzanak a társadalomnak, amíg ott vannak. Éveket eltölthet egy gyerek egy ilyen intézetben anélkül, hogy valódi segítséget, támogatást kapna – és azok a szakemberek (szerencsére ilyen is van), akik próbálnak emberként bánni velük, akik hisznek bennük és akiktől emberi szót kapnak, gyakran kiégnek és kihullanak a rendszerből. Mert nem nekik áll a zászló. Az a Juhász Péter Páloknak áll. Akivel nem csak az volt a baj, hogy lányokat hálózott be és árult. A személye és szemlélete valójában nagyon is megfelelt ennek az egész intézményrendszernek: tudta, hogy kell érvényesülni az ilyen hierarchikus, tekintélyelvű, katonás rendszerekben. Ahol a humánum hiba, a sérülékenység gyengeség. Ahol a paternalista szigortól és a megszégyenítéstől remélik a viselkedésváltozást. Leépítette a nevelést, oktatást, és ezerrel nyomatta a militarista szigort. Én értem, hogy ezek a srácok nem könnyű esetek. Kellenek a világos, következetes szabályok, és néha bizony a szigor is. Baromi nehéz lehet egy nevelőnek ebben a közegben. De az ember fejében óhatatlanul megfordul, hogy vajon tényleg azt reméljük, hogy ezek a súlyosan traumatizált, terhelt fiatalok, akik szörnyű dolgokat éltek át és gyakran maguk is szörnyű dolgokat tettek, majd attól fognak megjavulni, hogy összezárják őket egy csomó hozzájuk hasonló sráccal, katonai gyakorlatokat végeztetnek velük (Juhász egyik mániája ez volt), letörik az egyéniségüket? Mi a franc itt a koncepció? És ha már itt tartunk, mi a franc a koncepció ezzel az egész jelenlegi büntető-igazságszolgáltatással és büntetés-végrehajtással? Súlyos kérdések ezek, amiket nem válaszolunk meg. Egy olyan társadalomban élünk, ami előszeretettel söpri szőnyeg alá a problémáit. És amikor a szőnyeg alá söpört feszültségek kirobbannak, akkor az egyedüli reakciója, hogy tökéletesítgetni akarja a szönyegalásöprés módszereit és növelni az intenzitását. Véletlenül sem akar szembenézni a problémák gyökereivel. Kép: Túry Gergely, HVG

„Nőközpontú” rendszer van. „Államfeminizmus”. Ilyeneket olvasok egyes férfitársaim kommentjeiben. Ők vajon melyik bolygón élnek? Azon a bolygón, és főleg abban az országban, ahol én élek, a számok másról beszélnek. Hatalom: nézzük meg, vajon hány női tagja van kormányunknak! Egy sem. Az Országgyűlésben a női képviselők aránya 14% – a legalacsonyabb az EU-ban. Gazdaság: az órabérek alapján a nők átlagosan körülbelül 17,8%-kal kevesebbet keresnek Magyarországon, mint a férfiak. A női nyugdíjak is jóval alacsonyabbak – a nyugdíjas szegények többsége nő. A legnagyobb európai cégek vezérigazgatóinak több mint 90%-a férfi. Oktatás: az európai egyetemeken végzettek 60%-a nő, de a professzoroknak csupán 25%-át adják. Otthon: a magyar nők átlagosan napi 4,5 órát töltenek fizetetlen házimunkával és gondoskodással, a férfiak alig 2 órát. Párkapcsolatok: Magyarországon minden ötödik nő szenvedett el élete során fizikai erőszakot partnere részéről – a férfiaknak mindössze 7%-a számolt be erről. Évente 60–70 nő hal meg családon belüli erőszak következtében – míg évente 8-10 férfi. A tények makacs dolgok ‍♂️

Tegnap írtam egy önkritikus posztot a nő-férfi, anya-apa kapcsolatokról. Nem szakértőként – csak érintett emberként. Mint várható volt, elsősorban nők nyilvánították ki tetszésüket. Akik közül többen egyrészt kifejezték, hogy jó, hogy férfiként írtam erről. Másrészt viszont érezhető egy frusztráció, hogy a férfiak többsége nem akar ezekről beszélni se. Hogy miért? Szerintem ez azért érthető. Ha van egy privilegizált helyzeted, abból többnyire nem érzed annyira a szükségét a változásnak. Ha ki akarnak ragadni a komfort-zónádból, szembesíteni kényelmetlen kérdésekkel, akkor gyakran bezárulsz. Védekezővé, elutasítóvá válsz. Ez nem férfi-tulajdonság, hanem emberi tulajdonság. Az önkritika után engedjetek meg egy kis apológiát is. Könnyen előfordulhat az is, hogy a férfiak úgy érezhetik, hogy azért, mert vannak ezek a rendszerszintű egyenlőtlenségek, akkor már minden rosszért, ami egy párkapcsolatban történhet, csak ők lehetnek a hibásak. Pedig ez nem így van. Vannak helyzetek, problémák, amikben a nő felelőssége akár nagyobb, mint a férfié – de egy nő számára kényelmesebb lehet belehelyezkedni az áldozat szerepbe és a férfit hibáztatni ott is. Egy párkapcsolat mindig baromi bonyolult, amibe kívülről könnyű belepofázni és sommás ítéletet alkotni – de ritkán van olyan, hogy az egyik 100%-ban „hibás” a másik meg nem. A férfiakkal kapcsolatos elvárások nem csak változnak manapság, hanem egyben egyre ellentmondásosabbá válnak. Az érzékenyebb, nyitottabb férfi ideál nem szorította ki a patriarchális macsó ideált, hanem együtt létezik és hat, sőt, gyakran keveredik vele. Sajnos a sérült, rossz szerep- és megküzdési mintákat magukkal hozó nők gyakran a hasonló férfiakat vonzzák be – és emiatt aztán sok férfiben az a frusztrált benyomás alakul ki, hogy „na ja, pont az ilyen parasztok a sikeresek, az érzékenyek meg le vannak szarva”. A női harag (female rage) jogos. Én megértem azokat a nőket, akiknek a nem létező töke tele van és dühösek: elfojtani ezt a dühöt egészségtelen. Meg kell élni, ki kell nyilvánítani. De nem mindegy, hogyan. Vannak férfiak, akik magasról leszarják. De vagyunk férfiak, akik őszintén próbálnak megfelelni e kor egyre bonyolultabb elvárásainak. Megtalálni a helyes egyensúlyt, megtanulni kifejezni az érzelmeket. Nem könnyű. Sokszor úgy érezzük, hogy nem tudunk helyt állni életünk egyik frontján sem. Az ellenséges, morális felsőbbséggel kinyilatkoztatott, túláltalánosító, megszégyenítésre alapuló kommunikáció és kultúra elidegeníthet és bezárulásra késztethet. Én mint mindenben, itt is inkább hiszek a pozitív, affirmatív, együttérző kommunikáció erejében, mint a megszégyenítésben. Ezt most férfi, nő és más gender identitásúaknak egyaránt mondom: ez nem egy zéró-összegű játszma, itt nem győzni kell és legyőzni! Itt párbeszédet kell folytatni, hogy mindenki nyerjen. Meghallani. Megérteni. Magunkat és a másikat. Gyógyulni.

A kormányzati drogellenes háború az általános hajtóvadászatból egyre inkább egy politikai és kultúrharc eszközévé válik – a 444 Drogriporter blogon megjelent írásom szövegét alább olvashatjátok! „Ha droghoz nyúlsz, rosszul járhatsz,” ez a drogellenes háború üzenete, amikor egy újabb rendőrségi hír jelenik meg egy fogyasztó vagy terjesztő elfogásáról, bebörtönzéséről. Hogy ez az üzenet mennyire eredményes a drogjelenség visszaszorítása terén, az persze erősen kétséges. Hiszen évtizedek óta zajlik már ez a háború a világon, de az illegális drogok sokkal könnyebben és nagyobb választékban hozzáférhetők, mint valaha. Abból a szempontból azonban a drogellenes háború eredményes lehet, hogy segíthet politikusok számára a hatalom és az ellenőrzés megtartásában és növelésében. Hiszen a rendpárti demagógia, a büntető populizmus mindig hozhat olcsó szavazatokat és átalakítható politikai tőkévé. Akkor is, amikor egy kormánynak történetesen nincs értelmezhető koncepciója és stratégiája egy komplex társadalmi probléma kezelésére. Így van ez Magyarországon is, ahol 2020 óta nincs drogstratégia, nincs értelmezhető drogköltségvetés és az addiktológiai ellátórendszer, a megelőzés haldoklik. Van azonban ennek a mi hazai drogellenes háborúnknak egy másik politikai vetülete és haszna is. Még tavasszal, amikor új benzint locsoltak a magyarországi drogellenes háború motorjába, figyelmeztettem rá egy írásomban, hogy félő: a magyar kormány itt is az orosz kottából játszik. Putyin rezsimje ugyanis már hosszú évek óta használja a drogellenes harc jelszavát arra, hogy az őt kritizáló véleményformálókat semlegesítse, hiteltelenítse. Gyakran előfordul, hogy rendszerkritikus ellenzékiek, civilek, jogvédők, művészek ellen célzott rendőrségi akciókat hajtanak végre, és a drogtörvények végrehajtásának örve alatt valójában a rendszer ellenzékét próbálják félreállítani. A mostani események azt igazolják, hogy igazam lett. Az utóbbi időben azt látjuk, hogy a mezei fogyasztók és terjesztők mellett egyre inkább politikusok és előadóművészek kerülnek a drogellenes háború célkeresztjébe. Korábban Pogány Indulót pécézte ki a drogbiztos. Nemrég a józsefvárosi Horváth Alexander ellenzéki képviselőjelölt ajtaján kopogtattak hajnalok hajnalán a rendőrök. Egy bizonytalan eredetű és tartalmú videó-felvételre hivatkozva kutyákkal (!) kutatták át a politikus lakását, és lefoglalták a kommunikációs eszközeit egy választási kampány kellős közepén. A legújabb célpont: T. Danny (Telegdy Dániel). Akit szimpla fogyasztásért és birtoklásért kapcsoltak le a rendőrök, mégis olyan nagy dobra verték az ügyet, hogy még Horváth László drogbiztos is külön szükségét érezte, hogy megszólaljon. Nem elég, hogy büntetőeljárás indult ellene: külön meg kell szégyeníteni a nyilvánosság előtt. Példát kell vele statuálni. „Az ő zenéiből is áradnak a kábítószeres utalások, a kábítószeres életmód népszerűsítése, most mégsem az elégtétel hangján kell megszólalni,” írta Horváth László. „Őszintén bízom benne, hogy ez a helyzet esélyt teremt számára helyes döntéseket hozni a saját jövőjét és egészségét illetően.” Ó milyen megható. Figyeljük meg a szóhasználatot: esélyt teremteni. Vajon mit mond el az, amikor egy állam büntetőeljárásokon keresztül akar esélyt teremteni egy nemszeretem társadalmi csoport tagjainak? Nem sok jót. Esélyeket lehet teremteni okos szociálpolitikával, oktatással, egészségüggyel, megelőzéssel, ártalomcsökkentéssel. Mindazzal, amire a magyar kormány vajmi kevés figyelmet fordít. A kriminalizálás azonban nem esélyt teremt, hanem esélyt vesz el. Még akkor is, ha egy egyébként erős szociális hálóval és stabil egzisztenciával rendelkező celebről van szó. De akkor meg aztán különösen, ha mondjuk mélyszegénységben élő utcai szerhasználókról beszélünk. De van itt más is. A drogbiztos számára az ellenség nem csak „a” kábítószer. „Kábítószeres életmódról” beszél. És itt jön be a kultúrharc. A kormány nem egyszerűen drogok – személytelen molekulák – ellen harcol. Hanem emberek életmódbeli, világnézeti, értékválasztásbeli kérdéseibe szól bele – azok ellen indít háborút. Ez innentől kezdve már nem csak bűnügyi hír.Tudjuk, hogy a kormánynak azzal semmi baja nincsen, ha valaki pálinkát nyakal. Az ugye a nemzeti identitás része, hiába döglik bele a fél ország. De ha itt mindenféle „nemzetidegen” szokásoknak hódol valaki, mindenféle „idegen” zenéket hallgat vagy csinál, felforgató dalokat, eszméket hirdet, az már nem fér bele a NERbe. Akkor közellenséggé válik. Ebbe a kultúrharcba illeszkedik bele az, amikor Horváth biztos a nyíltan alkoholos népzenét állítja szembe a „füves” pop- és rockzenével, vagy amikor Kecskeméten a drogellenes háború nevében drogellenes Táncházat hirdetnek. Az üzenet itt már az: „Ha bizonyos életmódot folytatsz, ha bizonyos értékeket vallasz, ha bizonyos világnézeted van, akkor félj, mert megjelenhet a rendőrség nálad.” Elég, ha egy „jóakaród” feljelent, vagy kitesz valami régi videót, üzenetet (vajon hány közéleti emberről derülhetnek ki hasonló?). Nagy Testvér figyel. De még ez sem teljesen pontos. Hiszen van egy csomó olyan celeb, közéleti szereplő, akikről tudjuk, hogy a múltban elég nyilvánvalóan kábítószeres ügyekbe keveredtek vagy akár nyíltan beszéltek, énekeltek, rappeltek droghasználatukról. És mégis védett vadnak számítanak. Mint Curtis vagy Dopeman (nomen est omen). Ők valamiért soha nem kerülnek célkeresztbe. És persze nem jelentek meg a rendőrök Szájer József lakásán sem, pedig a brüsszeli ügyészség talált ecstasy tablettákat a hátizsákjában anno. Vagy nem tartottak hajnali házkutatást Habony Árpádnál, akiről egy ibizai klubban készült videó-felvétel, amint az orrával éppen elég félreérthetetlenül szipog. Vagy akár Deutsch Tamásnál, akivel kapcsolatban szintén felmerülhet a gyanú, hogy tejporon kívül mást is szagolt már. Hozzáteszem: ezek nem bizonyítékok, csak gyanúk. De vajon ha egy ellenzéki képviselőnél házkutatnak egy régi videó miatt, akkor ezeknél a politikusoknál vajon miért nem? Szóval ennek az egész drogellenes kultúrháborúnak a valódi üzenete így hangzik: „rettegj, te sötétben bujkáló rendszerkritikus ellenzéki/művész/civil, mert kicsinálunk, ha nem fogod be a pofád!” És persze ott van egy másik üzenet is, ami megbújt Horváth László negédes, paternalista posztjában: „ha csatlakozol a táborhoz, akkor te is védett vaddá válhatsz”. Állj be a sorba, vagy mi állítunk a sarokba. Így megy ez egy putyinizálódó országban.