Széljegyzetek

A bírósági vallomások szerint valóságos mintapolgár volt az a férfi, aki a 4 fokos hidegben vízzel öntött le egy hajléktalan asszonyt, aki emiatt kihűlt és meghalt.

Megbízható, ember-és családszerető, lelkiismeretes, gondoskodó apa, egy szóval jó ember, aki rendszeres véradó, bár nem bírja a vér látványát, biciklivel jár dolgozni környezetvédelmi megfontolásokból, szemetet szed, más hajléktalanoknak alkalomadtán segít – ezek hangzottak el róla a 444 cikke szerint (link a kommentben).

„Hogy jutott el ez az ember oda, hogy egy éjszaka leöntött vízzel egy hajléktalant?” – kérdezte megdöbbenve a bírónő a tárgyaláson.

Nos, ez az 1 millió forintos kérdés.

Szerintem nem lehet ezt az egyetlen férfit felelőssé tenni, hiába csak ő állt jelenleg a bíróság előtt. Nem, nem mentegetem, amit tett: az szerintem borzasztó. Még ha nem is akarta megölni, csak móresre tanítani. De ebben az ügyben a felelősség jóval messzebbre és mélyebbre nyúlik az ő egyéni felelősségénél. Ez az egész ügy szerintem állatorvosi lova annak, hogyan mondott csődöt a társadalmi szolidaritás Magyarországon.

Hogy valakit borzasztóan zavar, ha folyamatosan arra kell ébrednie éjjel, hogy valaki óbégat az ablak alatt, az szerintem teljesen érthető. De ahhoz, hogy ez az egyébként normakövető polgár önbíráskodó igazságosztóvá váljon, aki megszabadítja a környéket az éjszakai nyugalmát megzavaró „deviáns elemtől”, előtte még kudarcot kellett vallania annak, amit jobb helyeken jóléti államnak neveznek. És ami nálunk gyakorlatilag megszűnt létezni.

Kellett hozzá az, hogy ez a polgár úgy érezze: semmiféle megoldásra nem számíthat a hatóságok, az állam részéről. Hiszen a felelősséget korábban minden létező hatóság eltolta magától: rendőr, mentő, de még az a hajléktalanoknak szolgáló melegedő is, ami kevesebb, mint 200 méterre (!) volt onnan, ahol a nő halálra fagyott. És ahová a nő nem mehetett be, mert hiányzott a tüdőszűrő papírja (!). Vajon miért nem akadt egyetlen olyan szociális munkás, aki megfogja a kezét és elvigye egy tüdőszűrő vizsgálatra?

Miután a vádlott visszapattant a hivatalos utakon, a vallomása szerint internetes fórumokon kapta azt a tanácsot, hogy a hajléktalan-probléma megoldása az, hogy kényelmetlenné kell tenni a hajléktalan számára a környezetet, ezzel elűzve őket a környékről. Pont, mint valami rágcsálót vagy rovart.

Ehhez pedig kellett az is, hogy az elmúlt években egyre inkább olyan, központilag gerjesztett közhangulat alakuljon ki, ami a hajlék nélkül élő emberekben köznyugalmat zavaró parazitákat, kártevőket lát és láttat. Akik leginkább köztisztasági problémaként jelennek meg. Nem emberi lényként, polgárként, akiknek joguk van az emberhez méltó lakhatáshoz, hanem eltakarítandó szemétként. És ezért szerintem a vádlottak padján lenne a helye mindazoknak a politikusoknak, újságíróknak és bérpropagandistáknak, akik az elmúlt években forrpontra gerjesztették a hajléktalan-ellenes hisztériát, miközben elmulasztottak otthonokat építeni.

Hogy vajon magának a hajléktalan nőnek – mondjuk el a nevét, hiszen ember volt: Zsuzsa – mi volt a története, arról sajnos sehol nem olvasni. Vajon hogyan került kerekes-székbe? Vajon miért kiabált éjjel álmában? Valószínűleg nem jókedvében. Vajon volt-e kezeletlen mentális zavara? Vajon milyen kibeszéletlen gyermekkori traumák árnyéka kísérte mindenhová? És a legfontosabb kérdés: vajon hány és hány elmulasztott alkalom volt, amikor az életének más irányt adhatott volna a megfelelő pillanatban nyújtott, humánus és együttérző támogatás a társadalom és az állam részéről?

Hiába büntetik meg az elkövetőt, megint nem lesz ebből társadalmi katarzis. Mert azok, akik a valódi felelősséget viselik, nem ülnek a vádlottak padján. És amikor a valódi kérdéseket kellene megválaszolni, homokba dugják a fejüket.

„Még nincs.”

Ezt válaszolta a NER-es nagyágyú a hivatalnokok azon okvetetlenkedésére, hogy nincsen törvényi alapja egy kiemelt műemlék lebontásának, csak hogy ott mélygarázs épüljön.

És lőn. Lett rá törvényi alap. S a Földművelési Minisztérium épületét a szakemberek határozott álláspontja ellenére is visszaminősítették. Egy tollvonással. És megépülhetett a mélygarázs a sötétített ablakú audik és BMW-k fogadására.

Hivatkozol te itt holmi törvényekre? Ne röhögtess! Hát még a gránitszilárdságút is átírjuk sec-perc alatt! Megtanulhattad volna már, hogy itt az a törvény, amit mi azzá teszünk. Itt nincsenek fékek meg ellensúlyok.

Ez a dacos, úri hetykeséggel, foghegyről odavetett „még nincs” – ez valahogy annyira sokat elmond arról, amiben élünk. Az „állam én vagyok” arroganciája. Dzsentris gőg. Urambátyámos önteltség. Döbrögis lenézés.

Jogok, törvények, szabályok? Ezek mind csupán eszközök. Módosíthatók. Eltörölhetők.
Szakértelem? Semmit nem ér. Az számít, hány kézfogásra vagy Tudjukkitől.
Tények? Felülírhatók. Rugalmasan értelmezhetők. Letagadhatók. Cinikusan kiforgathatók.

Erről szól az egész: a nyers Hatalomról. Ez az, ami számít. Akinek van – az bármit törvénnyé tehet. Minden szabályt áthághat, mindent lepapírozhat. Amíg lojális Tudjukkihez, nem engedik el a kezét. De jaj neked, ha nem vagy lojális – ha kritizálsz, ha pofázol, ha okvetetlenkedsz és holmi elveid vannak. Eltaposunk. De mielőtt még eltaposnánk, előtte besározunk, diszkreditálunk.

Hát így működik ez. Az összes többi meg csak cukormáz.

„Vajon jól csinálom?” – ez a kérdés gyakran felmerül a meditálókban. Különösen manapság, amikor az emberek jellemzően nem közösségben, tanító mellett, hanem otthon, egyedül végzik a legtöbb meditációs gyakorlatukat.

A Tricycle nevű buddhista portálon van 5 egyszerű, de mégis nagyszerű tanács kezdő meditálók számára, tapasztalt meditációs oktatóktól.

1) Engedd, hogy a meditációd célja feloldódjon

Amennyiben azért ülsz le meditálni, hogy elérj valamit – még ha nyugalmat, békét, alacsony vérnyomást, koncentrációt, fizikai képességeket vagy akár megvilágosodást is – akkor még nem vagy ott. Még mindig a saját elméd által eszkábált valóság vezet félre téged. A meditációnak valóban lehetnek jótékony egészségügyi, szellemi hatásai, de ha ezekhez ragaszkodva kezdesz bele a meditációba, akkor ez megzavar és eltérít. A meditáció: teljesen jelen lenni abban, amit csinálsz. Nem tervezgetni, várakozni. Csak jelen lenni önmaga kedvéért. (Steve Hagan)

2) Maradj rugalmas a rendszereden belül

Amikor meditálsz, az egyik első szabály: ne építs fel egy olyan merev rendszert, amitől az eltérést aztán szégyenérzet kíséri. Jobb, ha próbálsz alkalmazkodó és rugalmas elmével egyfajta gyengédséget kialakítani a létezéssel szemben. Ha kihagytál egy napot? Hát majd újrakezded másnap. Ez nem egy verseny. Ettől függetlenül azért a rendszer kialakítása fontos. Mondhatni, a második szabály: építs ki egy rendszert, szabályokkal. Hogy mikor, mennyit, hogyan meditálsz. Sokkal könnyebb visszatérned valamihez, ami szilárd, mint teljesen formátlanul hagyni a szándékaidat. (Natalie Goldberg)

3) Találj egy kényelmes pozíciót

Mielőtt meditálni kezdesz, ellenőrizd, hogy kényelmesen helyezkedsz-e el.
– Használj ki minden segédeszközt, hogy kényelmesen ülj.
– A fejed, a nyakad és a hátad egy vonalban legyen, ne lógjon ki se előre, se hátra, se oldalra. A vállaid és a kezeid legyenek egy szinten, hogy az izmaid ellazuljanak.
– Az ajkaid zárd be, de a fogaidat ne zárd össze. A nyelved simuljon a felső szájpadlásod elejéhez, a felső fogaid hátuljához.
– Hunyd be a szemeidet és a tekinteted kissé lefelé irányuljon, mintha egy könyvet olvasnál. Ezáltal nem alakul ki feszültség a homlokodban és az arcodban. De ha úgy jobb, akkor hagyd kissé nyitva a szemed, és a tekinteted irányítsd a padlóra előtted. Amikor a tekinteted elkalandozik meditáció közben, helyezd vissza.
– Zárt ajkakkal az orrodon keresztül végy levegőt, minden erőlködés, erőltetés nélkül, természetesen.
– Lazulj el és élvezd a helyzetet. Szkenneld át a tested mindenféle feszültség után és engedd el ezeket. A meditáció az elmében történik – a tested olyan, mint puha agyag – szilárd és stabil, de teljesen simulékony. Ez segít, hogy a tested ne térítsen el. (Pema Chödrön)

4) Engedd a gondolatokat jönni és menni

A meditáció közben ne próbáld megállítani a gondolkodásodat. Hagyd, hogy önmaguktól álljanak le. Ha egy gondolat keletkezik, akkor hagyd, hogy kifussa magát és eltűnjön. Nem fog sokáig maradni. Amikor próbálod megállítani a gondolkodásod, akkor ez azt jelenti, hogy zavar téged. Ne zavarjanak a gondolataid – és akkor elsimulnak, akár a hullámok, ha elül a szél. Sokáig tarthat, amíg megtalálod a belső nyugalmadat. Sokféle érzet, észlelés, gondolat és kép keletkezik az elmében, de ezek mind csupán az elméd hullámai. Semmi sem érkezik „kívülről”. Ha az elmédet úgy hagyod, amilyen, akkor lenyugszik. Ezt hívjuk nagy elmének. (Suzuki Roshi)

5) Élj meg minden tapasztalatot

Sokan csak akkor ülünk le meditálni, amikor az életünk jól megy. Ha nehézségeink vannak az életben, akkor abbahagyjuk a meditációt, mert nem akarunk a zavaró érzésekkel, gondolatokkal ülni, mint a szorongás vagy a düh. Mások csak akkor ülnek le meditálni, amikor valami nagy kihívás előtt állnak, abban a reményben, hogy a meditáció segít nekik keresztülmenni rajta. Ezeknek a szokásainknak a tudatosítása is részét képezi a gyakorlatunknak. A kezdőket gyakran elrettenti a nyugtalanság, az álmosság és az unalom. De ha ezeket az energiákat is a gyakorlatunk részének tekintjük ahelyett, hogy olyan akadályoknak látjuk őket, amelyektől meg kell szabadulnunk ahhoz, hogy meditálhassunk – akkor a meditációnk jóval könnyebbé válik. Kialakítjuk a belső erőt, hogy mindenféle tapasztalatot kiegyensúlyozottabb elmével éljünk meg. (Narayan Helen Liebenson)

Ha hasznosnak találod az írásaimat a Drogriporteren, ha adnak valamit – kérlek, adj Te is, és támogasd a munkánk, a link a hozzászólásban!

„Meg kell várni, amíg nem lesz szívhang,” ezt a választ kapta a képen látható Joselli Barnica, amikor a férjével együtt könyörgött az orvosainak, hogy távolítsák el a magzatot a méhéből.

17 hetes terhesként vetélésen esett át, amit a magzatnak nem volt esélye túlélni – de neki igen. Otthon várta a képen látható elsőszülött kislánya – hiába. Texasban ugyanis teljes abortusz-tilalom van érvényben. Az orvosok féltek, hogy amennyiben elvégeznek egy ilyen esetben teljesen szabványos orvosi beavatkozást, akkor bebörtönzik őket.

40 órát (!) hagyták a nőt nyitott méhszájjal feküdni, eközben pedig kórházi fertőzést kapott el, amibe három nap múlva belehalt.

És aki azt mondja, hogy ez egy extrém példa és kivételes helyzet: annak ajánlom figyelmébe azokat a statisztikákat, amelyek szerint a teljes tilalom bevezetése óta Texasban a halandóság 56%-al nőtt a terhes nők körében, míg országos szinten 11%-al.

Ne legyenek illúzióink: Magyarországon a jelenlegi hatalom csak azért nem vezeti be azonnal a texasihoz hasonló teljes abortusz-tilalmat, mert a társadalom többsége (még) elítéli azt. De szép csendben már elkezdték a jogszabályok szigorítását: például a hírhedt szívhang-törvénnyel, ami kötelezi a terhességmegszakítás kérő nőket, hogy meghallgassák a magzat szívhangját.

Tudjátok olyan szépen hangzik, amikor emberek „az élet védelméről” szónokolnak. „Pro-life” – életpárti. Így nevezik magukat az abortusz-tilalmak hívei. De amikor azokat a történeteket nézzük, hogy milyen képtelen, iszonyatos helyzetekbe kényszerítenek bele nőket ezek a törvények a való életben, annak semmi köze az élet védelméhez. Ha valami, akkor az abortusz tilalma teljesen életellenes és életszerűtlen.

Egyébként hasonló ez szinte minden társadalmi kérdéshez, amit erővel, büntetéssel, rendészeti módon próbálnak kezelni: drogok, menekültek, hajléktalanok. Ezek a tilalmak papíron gyakran szinte teljesen ésszerűnek és humánusnak tűnnek: az életet, a biztonságot és az egészséget védik. De a való életben rejtőzködésre kényszerítenek, kirekesztenek, diszkriminációnak adnak táptalajt, megbélyegzést generálnak, lehetetlenné teszik az őszinte párbeszédet és a valódi támogatást.

Az én szüleim (baby boom) generációjának a könyvespolcain elég gyakran meg lehetett találni dr. Benjamin Spock gyermeknevelésről szóló könyvét. A maga korában a népszerűsége a Bibliáéval vetekedett. Az első kiadása 1946-ban jelent meg, amikor még forradalmian újnak számítottak a benne foglalt nézetek. Addig ugyanis a közkeletű bölcsesség az volt, hogy a szülőknek nem szabad „elkényeztetni” a gyereket azzal, hogy megölelik, puszilják. Azt tanácsolták az anyukáknak, hogy ne vegyék fel a babákat, ha sírnak, és szigorú rend szerint etessék őket, nem akkor, amikor éppen megéheznek. Támogatták a gyerekek testi fenyítését.

Spock szakított ezekkel az elavult elképzelésekkel. Azt írta az anyukáknak, hogy nyugodtan ölelgessék, puszilgassák a babájukat, és vegyék fel, amikor sír, etessék meg, amikor éhes. Ezenkívül elutasította a gyerekek testi fenyítését, helyette a szóbeli fegyelmezést tartotta megfelelőnek. És mindenekelőtt: arra biztatta a szülőket, hogy bízzanak az ösztöneikben, mert ők a legnagyobb szakértőik a saját gyerekeik fejlődésének.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük: Benjamin Spock egy olyan csendes forradalmat indított el a szülőségben, ami jelentőségében felveszi a versenyt a huszadik század egyéb nagy társadalmi átalakulásaival. Ma már tudjuk ugyanis, hogy szociális állatokként mennyire kulcsszerepet játszik az a primordiális kötődés – az ősbizalom – ami az első években kialakul köztünk és a szüleink között. Meghatározza a későbbi kötődéseinket, szociális kapcsolatainkat, megküzdési stratégiáinkat és viselkedésmintáinkat. Spock alapvető érdemeit még az sem árnyékolhatja be, hogy egyébként bizonyos elképzeléseit (pl. a babák hason alvásáról) napjainkban már elvetik.

A Spock által elindított forradalom azonban nem zárult le és kezdetektől nagy ellenállásba ütközött. Egy Norman Vincent Peale nevű konzervatív lelkész például megvádolta azzal, hogy a 60-as években a vietnámi háború ellen tiltakozó hippik generációja az ő nevelési elvei miatt vált „antiszociálissá” és „fegyelmezetlenné”. A Spock-féle „liberális” gyermeknevelési elvek ellen azóta is hullámokban megújuló támadást indítanak, pedig a tudományos kutatások egyre inkább Spock nézeteit támasztják alá: a szerető gondoskodás kifejezése és egyébként a határok nem-erőszakos, de határozott kijelölése nem zárja ki egymást. Sőt.

Magyarországon a saját tapasztalataim szerint hiába figyelt ott Spock könyve a családok polcain, számos újítását még ma is éppen annyira idegenül fogadják, különösen az idősebb generációban, mint amikor mi voltunk gyerekek. Még mindig gyakran lehet hallani, hogy „jó az a babának, ha sír, attól erősödik a tüdeje”. Hogy nem árt annak a gyereknek néhány pedagógiai célzatú pofon, „látod én is kaptam oszt milyen jó ember lett belőlem”. Vagy hogy elkényezteted a gyereket, ha megengeded, hogy akkor egyen, amikor éhes, vagy hogy a szüleivel aludjon.

A gyerek nevelése örök konfliktus-forrás a nagyszülők és szülők között: ezt mi máshogy csináltuk, elrontod a gyereket, ha így neveled, satöbbi. A helyzet az, hogy mi, mai szülők, bizonyára követünk el hibákat. Vannak bizonyára helikopter-szülők, akik félreértik a szerepüket. Ezenkívül a gyerekek egy sokkal bonyolultabb, inger-gazdagabb, mentális csapdákkal nehezített világban nőnek fel. Lehetséges, hogy 20 év múlva majd mi is megkapjuk, hogy bizonyos elveink, amikhez ma ragaszkodunk, már elavultak. De mégis azt gondolom, hogy az irány, amibe a gyermeknevelés halad, alapvetően pozitív. A Spock-által elindított forradalom, a vadhajtások, ellenforradalmi kísérletek ellenére, tovább fog haladni.

Ti hogy látjátok?

Elérkezett a zsidó újév, a Rós ha-sána ünnepe. A zsinagógákban ilyenkor megfújják a sófárt, ez az ősi zsidó hangszert, amit a kos szarvából készítenek.

Az üzenet: emlékezzetek!

Emlékezzetek arra, hogy az életetek többről szól, mint a hétköznapok szürke tülekedéséről és nyomasztó gondjairól. Könnyű elfelejteni, hogy az út, amin jártok – az élet – valójában nem A-ból B-be tart. A semmiből a semmi felé. Hanem egyfajta koncentrikus mozgás, egyfajta tánc, ugyanazon középpont körül, ami szellemi gravitációs erejével éppúgy meghatározza minden ember életpályáját, mint ahogy a Nap a körülötte keringő bolygókét. Ritmusára rá kell hangolódni, hogy az élet újra értelmet és jelentést nyerjen.

Az üzenet: ébredjetek!

Ébredjetek a szendergésből, ami az élet – álom. Álom, amiből előbb-utóbb mindenki felébred. Éberen és józanul nézzetek magatokba: tekintsétek át az óesztendőt. Vessetek számot azzal, hol tartotok, kik vagytok. Ébresszétek fel az egészséges bűntudatot, hogy tanulhassatok a hibáitokból. De tudjátok azt is, hogy többek vagytok a hibáitoknál. Ragyogó lény az ember. A fényből jön, még ha el is felejti.

Shana tova minden kedves zsidó olvasónak – boldog új évet! ❤

A hitről sokan úgy gondolkodnak, mint vallásos dogmák kételkedés nélküli elfogadásáról. Pusztán a tekintély alapján. Ezt gondolják róla a fundamentalisták, akik szerint az ilyen típusú hit az, ami üdvözít. És ezt gondolják róla azok a kritikusok is, akik szerint mindenféle vallás, mindenféle hit ostoba babonaság. Én nem tartozom sem a térítő hitbuzgalom, sem a vallásirtó hitetlenség táborába: próbálok nyitott maradni.

Tudván tudom, hogy az elmélyült spiritualitást megélő ember számára a hit ennél jóval több. Magába foglalja a racionalitás és az érzelmek elemeit, de azokon túlmutat. Ahogy Paul Tillich protestáns teológus gyönyörűen megfogalmazta, a hit egy állapot. A végső érintettség állapota – a végső elkötelezettségé. Egyfajta végső megnyílás és sérülékennyé válás. Ami nem kis kockázatot hordoz magában. Meggyógyíthat minket, de el is pusztíthat, írja Tillich.

A hit nem feltétlenül naiv hiszékenység. Nem azt jelenti, hogy valaki vakon elfogadja, hogy amit több ezer éve halott emberek kinyilatkoztattak az igazságról, az úgy van. Vagy hogy hisz különféle láthatatlan lényekben, erőkben. Az érett hit ezekben az igazságokban kételkedhet. A hívő, ahogy Pilinszky is írta, kevés dolgot tud, és mégis: „hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

A hit – elrugaszkodás, végső bizalommal. Szelíd elengedés.

„A hit ellentéte nem a kétely,” írja Richard Rohr ferences szerzetes. „A hit ellentéte a kontroll. El kell hagynod az Édent, ahol angyalok őrködnek lángoló kardokkal, akik megakadályozzák, hogy valaha is visszatérj. El kell hagynod az anyaméhet, hogy megszüless.”

Összekacsint a kisemberekkel: nem kell izgulni. Tudjuk mink, hogy ez a mi kis köztársaságunk itt igazából nem is igazi köztársaság. És az elnöke se igazi elnök. Elvégre csak egy nő. Kicsit savanyú, kicsit sárga, de legalább a miénk! Azért tettük oda a kirakatba, dísznőnek. Majd mi, erős és okos férfiak, helyretesszük itt a dolgokat, amit ez a buta liba elszúrt. Átírjuk az alkotmányt. Megtiltjuk neki, hogy a jövőben pedofiloknak osztogassa a kegyelmet. Elvesszük a játékát, rossz kislány! A gonosz pedofilokat még jobban meg kell büntetni, hogy a normális emberek nyugodtan alhassanak.
És ezzel, a gránitszilárdságú alaptörvény 3245. módosításával, minden meg is van oldva, igaz?

Hát nagyon nem. Semmi sincs megoldva. Mi több, ez az egész vita, ami most ebben az ún. „pedofil-botrányban” kialakult Magyarországon, egy picit sem érinti a lényeget. Ahogy Szókratész, a görög filozófus mondaná, rosszak a premisszái: rossz a kiindulópontja, amire az ítéletét alapozza.

Ugyanis abból indul ki, hogy csak annyi a baj ebben az országban, hogy a 99%-ban „normális” magyar embereket minél jobban meg kell védeni egy csúnya, gonosz emberekből álló „pedofil” kisebbségtől. Jó emberek – rossz emberek. Kétláb rossz, négyláb jó. Fekete és fehér. Bűn és bűnhődés.

Nos, a valóság nem így néz ki. És ez a fekete-fehér gondolkodás éppen arról vonja el a figyelmet, amivel a leginkább kellene foglalkozni: az áldozatok védelméről. És a bántalmazást újratermelő rendszerekről.

Például a gyermekvédelmi rendszerről. Ami nálunk még mindig elavult, zsúfolt totális intézményekre és elavult szemléletre épül. 1500 gyermek van otthonokban, akiknek nevelőszülőknél a helyük – de nincs kapacitás rájuk. Nincs elég nevelőszülő.

Szemléletváltásról, szerkezeti reformról még szó sem esik, mivel az egész rendszer a napi szintű túlélésért küzd. Kevés forrással. Ami kevés képzett, elkötelezett szakembert vonz – és aki bekerül, az is előbb-utóbb kiég, mint a villanykörte.

Megint nem beszélünk arról, hogy ezekben a rendszerekben miért és hogyan válnak áldozattá a gyermekek. Hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy véletlen rohadt almák kerülnek be az almásládába – pedofil kecskékre bízzák a káposztást. Mert, mint ezerszer elmondták már, a gyermekeket bántalmazó felnőttek többsége nem felel meg a pedofília diagnosztikai kritériumának. Ezek a rendszerek olyanok, hogy virágzanak, kitermelődnek bennük a ragadozók.

Ragadozók, akik a kiszolgáltatottakra és gyengékre utaznak: azonban egy jól működő rendszerben nem tudnának ragadozóvá válni. Egy olyan rendszerben, ami valóban a gyerekeket védi, támogatja. Egyénenként, és nem csupán menedzselendő biomasszává degradálva. Ahol a gyermekvédelmi törvény nem azzal foglalkozik, hogy gerjessze a homofóbiát, hanem az áldozattá válás megelőzésével, és az áldozattá váltak védelmével.

Ezekről kellene beszélnünk, honfitársaim, ha a „gyermekvédelem” jelszava nem politikai pecsenyesütögést szolgálna Magyarországon.

Epikurosz, az ókori görög filozófus, akiről már többször is írtam ezen az oldalon, azt tanította, hogy az életben kerülni kell a szélsőségeket. Ahhoz, hogy elérd az örömteli (eudaimónia) és zavartalan (ataraxia) életet, egyrészt ki kell elégítened az alapvető testi és lelki szükségleteidet. Legyen fedél a fejed felett, legyen mit enned-innod, és ne légy magányos.

Másrészt viszont el kell kerülnöd azt is, hogy túl nagy feneket keríts az anyagi körülményeid javításának. A boldogsághoz elég az, ha megszabadulsz az ínségtől, a nyomortól, ha nem szenvedsz szükséget – viszont a fényűzéstől, a luxustól, a hírnévtől soha nem leszel boldogabb. (Ez egyébként párhuzamba állítható egy indiai bölcs, a Buddha tanításaival a középső útról).

Ebben az a szép, hogy a modern társadalomtudományi-pszichológiai kutatások tökéletesen igazolják.

Elég megnézni az anyagi helyzet és a boldogság kapcsolatát vizsgáló kutatásokat. Amelyekből az derül ki, hogy a fejlett társadalmakban általában nagy különbség van a létminimum alatt, deprivációban, nyomorban élő emberek és a tisztes középosztálybeli jövedelemmel rendelkező emberek élettel való elégedettsége között. Ugyanakkor ha összehasonlítod a középosztálybeli és a felsőbb osztályhoz tartozó, luxuséletmódot folytató emberek élettel való elégedettségét, boldogságát – akkor nem találsz számottevő különbséget.

Túl egyszerű és félrevezető tehát azt állítani önmagában, hogy „a pénz nem boldogít”. Azt el lehet mondani, hogy egy bizonyos szint alatt – a Maslow-féle szükségletek piramisának alapzatáig – bizony a boldoguláshoz szükségünk van (több) pénzre. Csak azért, hogy ne szenvedjünk hiányt: ne éhezzünk, fázzunk, ne éljünk folyamatos egzisztenciális bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban. Viszont amikor ezeket a szükségleteinket már sikeresen kielégítettük, akkor a több pénz egyáltalán nem fog szükségszerűen boldogabbá tenni bennünket.

Hogy lefordítsam kicsit egyszerűbb nyelvre: hiába habzsolja a luxust és a hatalmat a NER-döbrögi, hiába hajszolja a sikert és elismerést a valóságshow sztárja – nem lesznek boldogabbak a tisztes, mértékletes jóllétben élő polgárnál. Sőt.

Epikurosz szerint kétféleképpen érhetünk el örömet: vagy azzal, hogy valamit teszünk, tevékenykedünk, megszerzünk, elérünk (kinetikus öröm). Vagy pedig azzal, ha megszüntetjük a szenvedés forrását (katasztematikus öröm). Ez utóbbi örömet tartotta tartósabbnak és magasabb rendűnek (ebben megint érdekes párhuzamokat lehet találni a buddhista filozófiával).

A filozófus szerint a mentális elégedettség (szellemi jóllét, öröm) magasabb rendű, mint a fizikai elégedettség (jóllakottság, szexuális kielégülés, betépettség stb.) És mind közül a legmagasabb rendű öröm az, amit az ember szociális lényként tud átélni: a barátok között, közösségben. Ami szintén igazolást nyert például a Waldinger-féle boldogság-kutatás által, ami szerint a tartós, elmélyült emberi kapcsolatok messze nagyobb szerepet játszanak a mentális jóllétben, mint szinte bármi más.

Azzal okozzuk a legnagyobb örömet magunknak, hogy másoknak is örömet okozunk. Hogy másokkal kölcsönösen jófejek vagyunk. A jelenlétünkkel, a gondoskásunkkal, a figyelmünkkel. Ha ezekben dúskálsz, ha ezekből eleget tudsz adni – boldog ember vagy. Míg sok filozófus az örömteli és az erényes életet szétválasztotta – Epikurosz szerint a kettő egy és ugyanaz.

„Lehetetlen örömteli életet élni anélkül, hogy egyben bölcsen, erényesen és igazságosan élnél. És lehetetlen bölcsen, erényesen és igazságosan élni anélkül, hogy élveznéd az életet.”

Emésztgessük, ízlelgessük ezt a bölcsességet!