Egyre népszerűbbek az ún. Bűnvadászok: önkéntes igazságosztók, akik a rendőrséget, jogi érdekérvényesítő csatornákat megkerülve, leginkább a megfélemlítés erejével kívánják fenntartani a törvényes rendet. Népszerűségük válságtünet: azt jelzi, hogy a magyar polgárok jelentős része elveszítette a bizalmát a jogállamban. Csodálkozok ezen? Nem. Sajnos túl gyakran tapasztalja azt az egyszeri polgár, hogy ebben az országban a törvény csak a döbrögit meg a kólát védi. Azt tapasztalja, hogy emberek zavartalanul végezhetnek nyilvánvalóan antiszociális, közösséget bomlasztó tevékenységet, például nyilvánosan drogot árulhatnak, fiatalkorú lányokat futtathatnak, önkényesen lakást foglalhatnak, lophatnak és csalhatnak – de a büntető-igazságszolgáltatás malmai csigalassúan őrölnek (kivéve persze, ha kormánykritikus zenészeknél kell egy gramm fehér port lefoglalni). Szóval én megértem a polgárok frusztrációját. Azokét, akiknek elveszik a nyugdíját, akiknek a gyerekének drogot kínálnak a buszmegállóban, akinek a lakását önkényesen elfoglalják. Tetteket akarnak, nem szép szavakat. Mégis, a megoldás, amit ezek a Bűnvadászok kínálnak, valójában több kárt okoz társadalmi szinten, mint amennyit megelőz. Az egész egy ügyesen összerakott politikai PR-kampány, aminek a célja az, hogy a szélsőjobboldal vitorlájába hajtsa a szelet. Egyoldalú, sematikus képet festenek a társadalomnak bűnről és igazságról, kollektív bűnösséget kiáltanak ki, fekete-fehéren ábrázolják a jó és a gonosz epikus küzdelmét – holott a valóság gyakran ennél sokkal összetettebb és szürkébb. Itt van például ez a legújabb riport a „drogtanyáról”. Valóban borzalmas dolgok történtek ezen a kistelepülésen, valóban vannak itt kiszolgáltatott gyerekek, akik védelmet, gondoskodást érdemelnének. De borzasztó felelőtlenség, hogy ez a csapat kivonul oda, mint valami megváltók, és úgy lépnek fel, hogy ők majd itt megszüntetik a bűnözést és a droghasználatot. Pökkhendi, arrogáns stílusban beszélnek a helyiekkel (különösen a romákkal), miközben fogalmuk sincsen arról, milyen is mélyszegénységben, milyen félelemben, kiszolgáltatottságban élni. „Ezek ilyenek” – süt az egész hozzáállásukról. Meg kell őket félemlíteni, fegyelmezni. Ennek persze tapsol a magyar társadalom jelentős része. Kiáll ez a dúlt keblű nő az utca közepére, és nagy hangon, mint valami kisbíró, kikiabálja, hogy majd ők rendet tesznek, hallják meg a „Lakatosék és Balogék” (bújtatott cigányozás). Vagy amikor elkezdi ölelgetni a gyereket az utcán, hogy majd ők megvédik – tényleg? Aztán hazamennek, mint akik jól végezték dolgukat. Nem. Ez. A. Megoldás. Nem jó üzenet az, hogy az állam amúgy is gyenge, és a polgároknak a saját kezükbe kell venni az igazságszolgáltatást. Nem véletlenül vannak jogszabályok. Nem véletlenül vannak a szociális támogatásnak is komoly etikai szabályai. Nem lehet párhuzamos igazságosztó rendszereket kidolgozni. Nem lehet egész közösségeket megbélyegezni. Ha a rendőrség, a hatóság nem teszi a dolgát, akkor inkább azért kellene akciózni, hogy tegye. De emellett be kéne látni azt is, hogy a rendészet önmagában nem fog tartós változást hozni. Nem lehet félkatonai masírozással, sokkoló videókkal, reprezentatív kivonulásokkal és megfélemlítésekkel helyrehozni évtizedek, évszázadok lemaradottságát, kirekesztettségét, fizikai és lelki nyomorát, tanult tehetetlenségét, ami ezeken a kistelepüléseken uralkodik. És erről szinte soha nem szólnak ezek a videók: a nyomorról. Hogy miként függ össze ez az egész vadkeleti káosz azzal, hogy emberek generációk óta a teljes nihilben nőnek fel. Miközben teljes csődöt mondott jogállam, oktatás, egészségügy, hogy a jóléti államról ne is beszéljek: amit legfeljebb úgy tapasztalnak meg, hogy kijönnek és elveszik a gyereküket. Bagon például jelen van a Bagázs Közhasznú Egyesület, ami immár hosszú évek óta próbál tenni Bag és Dány telepeinek lakóiért. Nem fehér lovon vonulnak be megváltóként. Nagyon gyorsan rájöttek, hogy a romatelepeken tapasztalható problémák – mélyszegénység, oktatási lemaradás, munkanélküliség, egészségügyi ellátáshoz való nehéz hozzáférés – nem egy-egy „rossz döntésből”, hanem komplex, generációk óta fennálló szerkezeti hátrányokból fakadnak. Ezzel jelentősen összefügg a bűnözés, a droghasználat, az emberkereskedelem is. Ezért a Bagázs nem adományosztásba vagy kampányszerű akciókba kezdett, hanem hosszú távú partnerségbe a helyiekkel: a közösséggel együtt találták ki, mire van szükség. Így lehet tartós változást elérni.

Hogy a Baranya „Vár”megyei Rendőrkapitányság pandúrjai mit és kit akarnak elérni ezzel a plakáttal, ami mintha arra utalna, hogy a marihónaalját fecskendővel kell szúrni (tiszta Szomszédok retro feeling), az rejtély. Tényleg van olyan ember, aki komolyan elhiszi, hogy egy ilyen üzenet és rajz hatására majd valakiben kialakul egy ösztönös rezisztencia „a” drogokkal szemben? Szerintem nem hiszik. Egyszerűen ki kell pipálni az Excel táblázatban egy sort: „Kapitány úr jelentem, a drogprevenciós intézkedést foganatosítottuk a közösségi médián!” A 80-as években élte virágkorát Amerikában a D.A.R.E. (Drug Abuse Resistance Education) nevű „prevenciós” program. Rendőrbácsik mentek be iskolákba, és elmondták a tiniknek, hogy a drog rossz, mondjatok rá nemet. „Just Say No” – ez volt a szlogen, ami bejárta az egész világot. A lényeg: keltsünk félelmet a drogok iránt és tanítsuk meg a gyerekeket nemet mondani. Aztán a hatásvizsgálatok kiderítették, hogy ez a program nemhogy nem eredményes, hanem leginkább kontraproduktív. Magyarországon a 90-es években a D.A.R.E. mintájára megalakult a DADA (dohányzás, alkohol, drog és AIDS), aminek már a neve is szörnyű szerintem. A koncepció gyakorlatilag ugyanaz: rendőrbácsi bemenni iskola és meggyőzni fiatal, hogy a drog az rossz, és mondjon rá nemet. Persze a negatív hatásvizsgálatok híre eljutott Magyarországra is, ezért amikor kritizáltam a DADA programot, akkor rendre azt kaptam vissza, hogy „ez már nem az a DADA” és ezt már korszerűsítették. Most olyannyira, hogy újrabrandelték az egészet és legújabban a rendkívül kreatív REDP (rendőrségi drogprevenciós program) fantázianéven fut, pár százmillió forintból (a civil szervezetek, valóban korszerű programokkal, persze nem pályázhatnak egy fillérre se). A múltkor már kielemeztem a HVG riportjában is, hogy ez a „korszerű” „új” rendőrségi „prevenció” valójában csupán újracsomagolt 80-as évek. Szemléletében éppen olyan elavult, mint mindig is volt. Frontális előadások, egyoldalú információátadás, elrettentés dögivel: pont az, ami az Európai Drogügynökség (EUDA) és az ENSZ drogügynöksége (UNODC) ajánlásai szerint nem működik. És mivel rendszerint megkapom, hogy „kritizálni könnyű”, de alternatívát is kell nyújtani: VAN alternatíva. Vannak olyan, bizonyított módszerekre, elméletekre épülő prevenciós jó gyakorlatok, amelyeket, megfelelő módosításokkal, át lehetne ültetni – ezeket például meg lehet találni a EUDA jó gyakorlatok portálján (belinkelem alul). De akár a magyar szakemberek is tudnának saját programokat kidolgozni a megfelelő elméleti és módszertani felkészültséggel. Ez is egy szakma. Szükség lenne képzésekre, szükség lenne szakemberekre, szükség lenne pályázatokra. Ahogy Tompika szokta mondani: ennyi.

Döbbenet. Íme a kormány „megoldása” a „gyermekvédelemben” uralkodó borzalmas állapotokra: vigyünk be rendőröket, foglalkozzanak ők a súlyosan traumatizált, elhanyagolt, az állam által cserbenhagyott gyerekekkel. Ahelyett, hogy értelmezhetően javítanák ezeknek a gyermekeknek az életkörülményeit, a nevelés minőségét, megfelelően képzett és motivált, megfizetett szakemberekkel próbálnának együttérző és gondoskodó közeget teremteni – immár deklaráltan jóváhagyták a gyermekvédelmi rendszer totális összeomlását. Az állam csődöt jelentett: jöjjenek a pandúrok, oszt oldják meg. Hozzáteszem: Juhász Péter Pál ennek tapsol a böriben, hiszen ez pont az ő militarista megközelítése. Akkor ezennel bejelentem: Magyarországon megszűnt a gyermekvédelem, a helyét átvette a gyermekrendészet. Az a helyzet, gyerekek, hogy olyan szinten ömlik már naponta az őrület a médiából, hogy az olyan véleményformáló emberek, mint én, egyszerűen nem győzünk mindenre reagálni. Valószínűleg ez is tudatos része a kormánypolitikának: túlterhelni, sokkolni, és ezáltal tompítani, túlterhelni az emberek érzékenységét, empátiáját. Hogy végül már mindent le tudjanak nyomni a torkukon, ellenállás nélkül. De azért emellett ne menjünk el: ez már tényleg a színtiszta gonoszság kategóriája. A pokolban külön bugyor készül azoknak, akik ezért felelősek.

Ma a Napfogyatkozás Egyesület meghívására részt vettem egy kerekasztal beszélgetésben, ami egy izgalmas kérdést jár körül: vajon hogyan lehet feldolgozni a szerelhagyás veszteségét? Nemrég a Drogriporter Szabadegyetemen bemutatott 1,5 ezrelék című darabban mondta el Dávid, aki az alkoholizmusából épült fel, hogy az alkohol olyan számára, mint egy toxikus ex. Akit az ember követ még a közösségi médián, látja, hogy miket posztol, de már nem megszállottan ragaszkodik hozzá, már nem vált ki belőle viharos érzelmeket. Csak elfogadja, mint a múltja részét. És valóban, ez egy jó analógia: a szerekhez való kapcsolat dinamikája nagyon hasonló az emberi kapcsolatok dinamikájához. Vannak emberek, akik egészséges kapcsolatokat alakítanak ki bizonyos szerekkel, mértékletesen isznak vagy szívnak, másoknak viszont teljesen diszfunkcionálissá válik a kapcsolatuk velük. És eljön a fájdalmas szakítás ideje. De maga a szakítás – szerelhagyás – csupán az első lépés. Az embernek utána újra ki kell találnia magát: ki vagyok én nélküle? Mit adott nekem ez a kapcsolat, és mit vett el belőlem? Milyen hiányt töltött ki? Sokszor azért maradunk benne egy rossz kapcsolatban, mert az ad egyfajta biztonságot. Akárcsak a problémás szerhasználat. Hiányt tölt ki és biztonságot kínál. És a hiány jelenlétét ott hagyja maga után – nyomot hagy bennünk, a múlt kísértete ott él bennünk, ahogy a francia filozófus, Derrida mondaná. Ez a hiány egyfajta identitásformáló erő. Dolgozni kell rajta. Ha ez nem történik meg, akkor gyakran előfordul, hogy hiába válik el valaki a problémás párjától, hamarosan belerohan egy ugyanolyan rossz kapcsolatba. Leszokik az ember a heroinról, és aztán meg rááll a piálgatásra, vagy éppen munkafüggő lesz. A függőség mögött mindig valós szükségletek vannak, és ha azt a szükségletet nem tudjuk kielégíteni, akkor nem fogunk tudni felépülni sem. És akkor még ott van a társadalom is. Ami megbélyegzi, kirekeszti a szerhasználókat. Folyamatosan az ömlik rád, hogy „Te bűnös vagy.” „Te veszélyes vagy.” „Veled baj van.” És ezt a szerhasználó internalizálja: „Én egy selejt vagyok.” „Haszontalan vagyok.” „Nem érdemlem meg a segítséget.” „Úgyis bukni fogok.” Az igazi felépülés lényege nem a szerelhagyás. Hanem az, ha ezekből az önkorlátozó hiedelmekből sikerül felépülni. Nem csak az egyéneknek, hanem az egész társadalomnak. Az igazi „toxikus ex” a „nem vagyok elég”, a kollektív megbélyegzés, a szégyen. Folyamatosan bekopog, próbál minket újra maga alá gyűrni, bűvkörébe vonni. Drogellenes háborúkat fűt, elutasítást és kirekesztést kelt, amerre jár. Fel kell épülnünk belőle. szobor: Albert György

Tegnap interjút adtam az RTL Híradónak (belinkelem). Ugyanezen hírműsorban Gulyás Gergely kormányszóvivő is elismerte: jogsértő volt megbilincselni azokat a szórakozó fiatalokat, akik nem használtak kábítószereket. De én többet mondok ennél: jogsértő volt megbilincselni úgy általában azokat, akiket kábítószer fogyasztással gyanúsítottak. Amit a rendőrség állít, miszerint az illegális szerek fogyasztói szélsőségesen erőszakos viselkedésre hajlamosak – teljes nonszensz. A Belügyminisztérium szerint „az elmúlt időszakban” 13 esetben támadtak rendőrökre „drogosok”. Azonban egy kalap alá venni mindenkit „a drogos” címszó alatt arról árulkodik, hogy a rendőrség vajmi keveset ért meg a drogjelenség komplexitásából. Azok a kristályt és herbált fogyasztó, gyakran utcán élő emberek, akik gyakran súlyos, kezeletlen mentális zavarokat öngyógyszereznek dizájner drogokkal, napok óta nem aludtak és agitált, paranoiás állapotba kerülnek, valóban tudnak erőszakosan viselkedni. Az, hogy ilyen rossz állapotba kerülnek, nem szükségszerű: ha megfelelő segítő szakemberek még jóval azelőtt elérnék őket, hogy már a rendőrséget hívják rájuk, ezeket az eseteket is el lehetne kerülni. De sajnos a jóléti állam Magyarországon leépült. Ellenben aki valaha járt már olyan buliban, ahol az emberek füvet, vagy partidrogokat használtak, akkor tudja, hogy a hangulat általában jóval békésebb, mint az alkoholos bulikban. Erről az jut eszembe, amikor még jó pár éve egy szabadtéri bulin, ahol főleg ecstasyt fogyasztó fiatalok táncoltak, megláttam egy idős hölgyet. Kívülről nézte a táncolókat, és egyszer csak csodálkozva megszólalt: „milyen békések ezek a fiatalok!” Az alkohol fogyasztása a fűvel és a legtöbb partidroggal ellentében egyértelműen az erőszakos bűncselekmények egyik fő mozgatórugója, a családon belüli erőszakkal gyakran együttjár. Szóval ennyi erővel akkor minden szalonspicces embert, akit valami miatt előállítanak bilincsbe kéne verni – de az éppen annyira szükségtelen és aránytalan lenne. Nem elég azt mondani, hogy „a drog illegális”, ezért bármilyen eszköz indokolt. Minden rendőri intézkedésnek át kell mennie a szükségesség és arányosság alkotmányos tesztjén. És ez a diszkórazzia csúfosan megbukott rajta.

Megvan ez az arc? Talán még az irodalom iránt kevésbé érdeklődő olvasónak is dereng: Kosztolányi Dezső. Tudod, Magyarország egyik koszorús költője. És azt tudtad, hogy hosszú évekig rendszeres kokain-használó volt? Na, hát ez jutott eszembe azokról, akik szerint ByeAlexnek el kéne hagynia a közéletet, mert milyen „rossz hatással” van a gyerekekre, hogy „egy drogost” kell látniuk a TV-ben ( ‍♂️). Az megfordult a fejetekben, kedves buzgó ítészek, hogy közben a gyerekekre évtizedek óta „egy drogos” képe néz vissza az irodalomkönyvekből, és „egy drogos” verseit kell megtanulniuk? Sőt, olyan verseket, amelyeket a költő esetleg kokain hatása alatt írt? Tudom, most mit fognak mondani (már kitalálom az ellenérveiket is): hogy ne hasonlítsam már itt ByeAlex teljesítményét Kosztolányiéhoz. De pont ez a lényeg: vajon nem az emberi teljesítményét, értékteremtő munkáját kellene mérlegre tenni egy közéleti szereplőnek, és nem azt, hogy a magánéletében egyébként milyen vitatható döntéseket hozott az életmódjával kapcsolatban? És akkor végül, beszéljen maga Kosztolányi: „csodálkozol a kokainistán, és nem érted – gondolkodj az okain is tán, és megérted.” Hát gondolkodjunk. Az embert lássuk meg, ne „egy drogost”, és amit ehhez a sztereotípiához hozzá társítunk a fejünkben – mert a droghasználata senkit sem határoz meg. Az embert, és az ő történetét. „Ha nagyon boldogtalan és kétségbeesett vagy,” írja Kosztolányi 1927-ben, „s az utcán bódorogsz, hogy öntudatlanul szánalmat koldulj mindenkitől, főképp egy dologtól borzadsz el: mennyire zártak, különválók, áthatolhatatlanok az emberek, mennyire nem lehet hozzájuk férkőzni, rájuk helyezni fájdalmadat, mint egy követ … Nincs mód, hogy valami hűvös, villamos huzalt feszíts közéjük és közéd, nincs mód, hogy a részvét útján egészen egyek legyenek veled.”

Vajon hol vannak a miniszterelnök távozását követelő tömegek, mikor kiteszi a közösségi médiára a pálinkát felelőtlenül reklámozó posztjait? Vajon miért nem követelik ugyanilyen elánnal tömegek, hogy távozzanak a közéletből azok, akik százmilliárdokkal rövidítik meg az adófizetőket, mint amilyen lelkesen keresztre feszítenek egy előadóművészt azért, mert egyébként senkinek se ártva, a privát szférájában fogyasztott egy szert? És végül: vajon kinek ártott Alex, saját magán kívül? A miniszterelnökkel ellentétben nem reklámozott szereket, nem is árult. Ki az áldozat? Megmondom: senki. Ez egy áldozat nélküli bűncselekmény, és mint ilyet, már régen de-kriminalizálni kellett volna, mint ahogy az ENSZ is ajánlja, és ahogy minden rendes európai demokráciában ez már megtörtént.

A magyar népléleknek (és ebben sajnos nem egyedülálló a világon) van egy gusztustalan vonása. Ha bárki bármilyen sérülékenységet árul el, vagy derül ki róla, hogy hibázott, esetleg a társadalom konvencióiba bele nem férő, vitatható döntést hozott – akkor rögtön megalakulnak a „közösségi” média rögtönítélő bíróságai. Önjelölt ügyészekkel, bírókkal és végrehajtókkal – illetve olyanokkal, akik mindezek is egyben. „Mindek ment oda” – azt a „népi bölcsességet” kezdik el harsogni. Csámcsogva, hersegve szívják a bulvármédiából a piszkos kis részleteket. Végre lehet dobálni a sarat. Ők mindig is utálták. Ők mindig is tudták. Felemelt mutatóujjal boncolgatják az illető tetteit úgy, hogy egyébként fogalmuk sincs róla, hogy honnan jött, hogy milyen utat tett meg, hogy milyen titkokat, fájdalmakat rejteget a lelke mélyén. „Nehogy már szentté avassátok” – dorongolják le, aki esetleg bármilyen együttérzést, szolidaritást kívánna nyilvánítani. Esetleg felháborodását fejezi ki, ha valami rossz, igazságtalan dolog történt vele. Az illegális szerek használatával különösen így van ez. Ami a magyar társadalom nagy része szemében nem csak hogy különösen megbélyegzett tevékenység, de ráadásul még kriminalizálva is van. Ha valakiről kiderül, hogy illegális szert használt, és ezért a hatóságok meghurcolják, akkor sajnos a magyar nép jelentős része ennek tapsol. Ugyanolyan vásári mulatság lesz belőle, mint régen, amikor a pellengérre állították a bűnösöket, hogy ott a nép fia és lánya szabadon kiélje rajtuk az alantas indulatait. „Nem kellett vóna drogozni,” gagyog s ragyog. „A törvényt be kell tartani,” tárja szét kárörvendve, színpadiasan a karját. Mintha ne tudnánk a történelemből, hogy a legnagyobb disznóságok mindig törvényesek voltak. Vagy mintha egyébként egy bizonyos, valóban kockázatos cselekedettel kapcsolatban, amivel egyébként az illető senki másnak nem ártott, ne lenne más eszköze az államnak, csak és kizárólag a „végső eszköznek” (ultima ratio) tekintett büntetőjog. Mintha egyébként ne lenne borzasztó képmutatás ez az egész egy alkoholgőzben dinsztelődő országban. Mintha az, hogy valami egészségtelen, kockázatos, egyben legitimálná azt, hogy valakit börtönnel fenyegessenek érte. Mintha megszégyenítéssel és megalázással lehetne embereket arra késztetni, hogy egészségesebben, jobban éljenek. Ez az önigazolásról szól valójában: a pelengérre állított celeb pocskondiázásán, mások megszégyenítésén keresztül megerősödik saját normalitásának és erkölcsi magasabbrendűségének tudatában. Különbnek érezheti magát, végre. Ítélkezhet. És mivel ő maga tele van mindenféle frusztrációval, bizonytalansággal, ez kimondottan kéjes élvezettel tölti el – ami, minő iróna, éppen azt a dopaminerg jutalmazórendszert aktiválja az agyában, mint a kokain… És persze akkor itt most ne hozzuk be azt, hogy mindeközben ugyanez a nép mekkora birkatürelemmel viseltetik az iránt, hogy az állam rendszerint csődöt mond a gondoskodó szerepében, jóléti jelleget már nyomokban sem tartalmaz. Hogy rendszerint cserben hagyja a társadalom legelesettebb tagjait, ha bűncselekmény áldozatává válnak: gyermekvédelmi intézetek lakóit például. Hogy ragadozókat hagynak évekig ragadozni, miközben – ne szólj szám, nem fáj fejem – emberek sokasága falaz nekik. És hogy egyébként bizonyos döbrögik talicskával tolják ki a közpénzt, a legtöbbször a törvényesség látszatával. Ez az egész drogellenes háború egyébként, bár a drogok ellen teljesen értelmetlen és eredménytelen, valójában nagyon is jól betölti a funkcióját: segít levezetni az alattvalók frusztrációit és indulatait, becsatornázni azokat nemszeretem kisebbségek irányába, hogy közben a valódi nagy bűnözők, a hatalom bástyái mögött, zavartalanul garázdálkodhassanak. Erről szól ez.

A rendőrség szerint nem azért nem engedtek videófelvételt készíteni a diszkórazzián, mert meg akarták akadályozni a dokumentálást, hanem mert féltek, hogy a vakuvillanások zavarhatják a rendőröket a munkájukban. Aha. Persze. Egyébként arra kíváncsi lettem volna, vajon hány rendőr ment volna át a pupillateszten…

Úgy látszik, megvan az orbáni drogellenes kultúrharc legújabb áldozata: ByeAlex. Beleillik a sorba, nem is olyan régen ő is kormánykritikus dallal jött elő – és ezért most meg kell büntetni. Egészen hajmeresztő tényleg, ami itt kezd elszabadulni. Lehet, hogy ennek sokan tapsolnak most a „nem kellett vóna drogozni” egybites gondolkodású emberek csoportjában – de szerintem egyre többen vagyunk olyanok, akiknek tele van a hócipője ennek a pálinka-liberalizációs kormánynak a zavaros, kettősmércés kultúrháborújával és szelektív zéró-toleranciájával. Szerhasználóknak és nem szerhasználóknak egyaránt. Olyanok, akik szeretik a drogokat, és olyanok is, akik utálják őket. Szülők, hozzátartozók. Segítő szakemberek. Jogtudatos polgárok. Konzervatívok és liberálisok. Egyre többen látjuk be, hogy ez az egész társadalmi probléma nem attól fog megoldódni, hogy háborút indítanak bizonyos (értsd: ellenzéki) fogyasztók ellen. Lehet, hogy a változás lassú, hogy sok visszaesés van, de a társadalom előbb-utóbb fel fog épülni ebből a drogháború-függőségből. Ez a múlt, nem a jövő. Meg fog bukni – és vele buknak azok, akik felelősek érte.