Önkritikus poszt következik. Gyakran magukat haladó gondolkodásúnak tartó pasiként szeretjük azt hinni, hogy a mi kapcsolataink a nőkkel már teljesen egyenlő esélyeken alapulnak. Pedig nem. Van egy csomó minta a kapcsolatokban, amelyek öröklődnek és ismétlődnek, és amelyek a nőket helyezik sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb helyzetbe. És ezeket kellő önismerettel fel tudjuk ismerni mi, férfiak is. És most nem csak a házimunkáról beszélek, aminek a statisztikák szerint is még mindig a nők viselik az oroszlánrészét a magyar háztartások többségében. Mert vagyunk már elég sokan férfiak, akik abból tényleg elég szépen kivesszük a részünket: mosunk, mosogatunk, vasalunk, pelenkázunk és a többi. Kisebbségben vagyunk: még mindig túl sok pasi várja el, hogy mossanak, főzzenek, takarítsanak rá. De vannak ennél sokkal láthatatlanabb terhek is. Mentális, lelki, érzelmi terhek. Amelyeknek a súlya még mindig aránytalanul a nőkre nehezedik, de ezt kevésbé észleljük. Hajlamosak vagyunk a nőktől várni, hogy jegyezzék meg, mi fogyott el a hűtőből, mikor van szülői értekezlet, kinek kell ajándékot venni. Tartsa fejben, hogy éppen mikor, hol és mit kell csinálni. Figyeljen arra, hogy mindenki jól érezze magát. Oldja meg a konfliktusokat. Ha van gyerek, akkor ez különösen így van. A mai apukák már sokkal több időt töltenek a gyerekükkel, én is egyre több apatárssal találkozom a játszótéren. De összességében még mindig a nő vállát nyomja a gyermeknevelés felelőssége – és mi, apukák, gyakran csak amolyan másodlagos gondviselők vagyunk. Asszisztensek az anya mellett. Kenyérkeresők, akik amúgy csak „besegítenek” otthon. Ha meg akarnak tudni valamit a gyerekről, hanyas a lábmérete, mekkora a ruhamérete, mi volt az oviban, a nőt kérdezik. És még mindig túl sok pasi gondolkodik úgy, hogy amikor a nő otthon marad a babával, az valamiféle vakáció. Pedig hát baromira nem az: szerintem keményebb meló tud lenni, mint amit az ember az irodában vagy a gyárban végez. Még mindig a nők kezdeményezik a legtöbbször a kényelmetlen beszélgetéseket az érzésekről. Túl gyakran keverednek a szerepek: elvárjuk a nőtől, hogy „anyáskodjon” – és érzelmileg menedzselje a kapcsolatot. És ez a projektmenedzseri szerep aránytalanul nagy energiát vesz ki a nőkből. Mentségeket keresünk magunknak: „az átlaghoz/a szüleinkhez képest én sokkal…” Ha elvégzünk valami házimunkát, ha elvisszük valahová a gyereket, ha ebédet főzünk: még mindig úgy érezzük, mintha valami nagy szívességet tettünk volna. Kitüntetést érdemlünk. Ha nem kapunk, duzzogunk. Ha a nő végzi el, az alap. Ő nem érdemel dicséretet. Önkritikus poszt – így kezdtem. Mert ezekben társként, apaként bizony én is érintett voltam, vagyok. Nem akarok olyan látszatot kelteni, hogy nem. Ez nem jelenti, hogy a nők szentek vagy angyalok, vagy hogy mindig csak áldozatok. Vagy hogy a szülők közötti kapcsolat csak emiatt romolhat meg. Dehogyis. Azt sem jelenti, hogy amiről írtam, az univerzálisan igaz minden egyes kapcsolatra. Vagy hogy a férfiak hitványabbak lennének. De általános és ismétlődő mintákról van szó, amik generációról generációra öröklődnek.

Láttátok, hogy a kormányzati propaganda ezerrel rákattant Pintér Bélára, amiért a legújabb darabjában egy Schmidt Máriára hajazó szereplő erőszakos halált hal? Érdekes azért, hogy kinek hol van az a bizonyos vörös vonal, nem? Vagy úgy is fogalmazhatnék, mond meg, mi háborít fel, és megmondom, ki vagy – ez egyre inkább igaz a magyar közéletre. Egy színdarab fiktív gyilkossága háborít fel, amúgy kontextusból kiragadva. Vagy mondjuk a valóság. Például a most felháborodókat kevésbé háborítja fel, hogy a Kossuth-díjas Nagy Feró a gyermekabúzus-botrány áldozatain viccelődik. Az smafu. Különös szelektív erkölcsi érzékenység ez. Egyébként a jó színház veszélyes üzem, ezt már az ókor óta tudjuk. Márpedig, ahogy maga Pintér Béla fogalmazta meg örökérvényűen: „a jó színház vagy kritikus, vagy kurva unalmas és hazudik.” Már Arisztophanészt is beperelte Kleón, amikor kigúnyolta. Platón pedig kiűzte volna a színészeket és költőket a tökéletes államából. Egy demokrácia hanyatlását mindig az jelezte, amikor a politika elkezdett beleszólni a színházakba. A mi tökéletes NER-ünkben persze létezik az udvari színház, ami egyébként szokás szerint középszerű és szolgalelkű darabokat állít elő szakmányban. Mégis, ezeket a darabokat úgy kell feltölteni a nyugdíjas- és diákcsoportokkal, mert a színházat szerető és értő közönség, köztük még a kormánypártiak is, inkább független darabokra sereglik. „A kormánypropagandában még elviselitek a hazugságot, de a színházban már ti sem?” – kérdezte joggal Pintér emlékezetes beszédében. Szóval igen, Pintér darabjai lehet, hogy provokatívak egyeseknek, és a jó ízlés (jelentsen ez bármit) határain kívül esnek. De baromi nagy képmutatásnak tartom, amikor egyes politikusok, akik élen járnak mások gyalázásában, embercsoportok elleni uszításban, felemelt mutatóujjal figyelmeztetnek a színházban vagy filmekben ábrázolt erőszak veszélyeire. Ez színkritikusok, pedagógusok dolga legfeljebb, akik értik a kontextust és a művészetet. Az állam, a politika dolga az, hogy támogassa a független színjátszást, akkor is, és akkor a leginkább, amikor fáj belenézni a tükörbe, amit tart. ‍♂️ kép: atrium.hu

„Nem drogfelszámolásért felelős, én a kábítószer-felszámolásért felelős kormánybiztos vagyok” – mondta el a drogbiztos egy nyilvános beszélgetésen. Értve ez alatt azt, hogy neki nem felelőssége beszélni a legális drogokról, így az alkoholról és az azzal járó problémákról. Ő csak az illegális drogokért – kábítószerek – felel. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a szemét forgatja ettől a hozzáállástól. Különösen annak tükrében, hogy ez az a pont, ahol a fene nagy zéró-tolerancia következetessége úgy bicsaklik meg, mint a bárzongorista ujja a hamisra hangolt billentyűn. Hiszen a biztos ezerszer elmondja: „nincs könnyű drog és kemény drog”, minden drog „halálos” és hivatalból üldözendő. És akkor az ilyen mondataihoz mindig képzelj oda egy lábjegyzetet: kivéve az alkohol. A közegészségügyi kárait tekintve legártalmasabb szer „az más”. Hiszen azt miniszterelnökúr is fogyasztja és reklámozza. És akkor azt is hozzáteszi: ő nem látott „még a szervezett bűnözés kezében lévő borkereskedelmet.” ‍♂️ Azt nem is láthatott. Az amerikai szövetségi alkoholtilalom idején (1919-33) ugyanis a bor és a sör eltűnt, helyette szinte kizárólag tömény szeszek terjedtek el, amiket könnyebb előállítani és csempészni. És amelynek az illegális terjesztésén hízott nagyra először a történelem során az amerikai maffia. Al Capone neve azért bizonyára mond valamit Horváth biztos úrnak? Esetleg elgondolkodott már azon, hogy mondjuk a kannabisz vagy a kokain kereskedelméhez sem azért kapcsolódik a szervezett bűnözés, mert ezek a szerek molekulaszerkezete és hatása más, mint az alkoholé? Hanem azért, mert ezek a szerek illegálisak és az állam helyett bűnszervezetek irányítják az elosztást, miközben a kereslet nem szűnik meg? Azért ennek belátásához szerintem nem kell közgazdásznak lenni. Nemrég írtam egy kétrészes cikket arról, hogy mit szúr el a jelenlegi kormány a drogpolitikájával és hogy egy következő kormánynak miket kellene tennie ezen a területen – belinkelem azt is a hozzászólásba. Kérlek, támogasd Te is a Drogriportert, ha szerinted is új megközelítésre lenne szükség!

Emlékszel? Gyermekkorodban arról álmodoztál, hogy milyen jó lesz majd felnőttnek. Hogy azt csinálhatsz, amit csak akarsz. Szabad lehetsz: annyi csokit ehetsz, amennyi beléd fér. Akkor fekhetsz le, amikor kedved tartja. Játszhatsz, amennyit akarsz. Aztán felnőtt lettél. „Börtönöd” ajtaja kitárult: a szülői, tanári felügyelet megszűnt. De rád zárult egy másik, sokkal rafináltabb börtön. A mindennapi valóság börtöne. Falai átlátszók, rácsai láthatatlanok. Nem igényelnek börtönőrt – a te börtönőröd leginkább belülről dirigál. Elvárásokon, normákon keresztül, amelyek a húsoddá, véreddé váltak. Belehuzalozódtak az idegrostjaidba. Tényleg ehetnél annyit csokit, amennyit akarsz – de aggódsz az alakod miatt. Mi lesz, ha kövérnek gondolnak az emberek? Akkor mehetsz aludni, amikor akarsz. De mivel másnap reggel dolgozol, inkább legfekszel korán. És hát igen, a munka. Ami átitatja az életedet. Rutinok, időbeosztások, technológiák, keretek, határidők, jelentések. Ezek az új cellád falai. Sokkal hatékonyabbak, mint bármilyen külső kényszer. Te magad korlátozod magadat. Nem kényszerít senki, hogy dolgozz: elsősorban a saját álmaid és ambícióid. Amelyek megvalósítása újabb és újabb kielégítetlen szükségleteket, vágyakat és ambíciókat szül. Akarsz lenni Valaki. Valaki, akire felnézhetsz. Szerepek, kötelességek, identitások bonyolult hálója szövi át az életed. Minden színpadon maximumot akarsz nyújtani, de egyiken sem sikerül. Annyit játszhatnál, amennyit akarsz: mégis, a gyermekkor alkímiája és mágiája mintha kiveszett volna belőled. Gyakran nem tudsz mit kezdeni a szabadidőddel sem. Már nem is emlékszel, milyen volt az, amikor akár egyetlen falevéllel vagy ággal is el tudtál játszani és a fantáziád szárnyakat adott neked. Világokat képzeltél bele a felhők fodraiba – és egész civilizációk virágoztak és buktak el egyetlen vasárnap délután, mikor az eső kopogását hallgattad az ablakon. Milyen kevés kellett akkor neked a szárnyaló örömhöz! De ma már komoly ember lettél: lenézed a játékot, a szárnyaid lenyesve. A végtelen ismétlődés elgondolkodtat: vajon van-e egyáltalán valódi változás? Vagy mindig minden ugyanaz? Nem maradt rá időm – kerül rá egy csomó barátságod sírfeliratára. Úgy érzed, hogy nem élsz igazán, csak létezel. Ismétlődő gépies rutinokból áll az életed. Szabad vagy – de az idődet, a testedet, a gondolataidat valójában gyakran vállalatok irányítják az optimális profit nevében. Kihasználják a vágyadat, hogy tartozz valahová, hogy kitűnj a tömegből, hogy szexi és vonzó legyél, hogy kapcsolatokat építs, hogy biztonságban légy. Valójában a hiányt adják el neked. Fogoly vagy – aki nem tudja, hogy fogoly. Nincs kijárata a börtönnek, mert nem tudod, hogy benne vagy. Próbálsz néha lázadni. Feszegeted láthatatlan börtönöd falait. Menekülő útvonalakat hagysz. Hobbikat találsz. Könyvekben, sorozatokban, fantáziavilágokban, társasjátékokban merülsz el, hogy addig is kikerülj az idegőrlő rutinokból. Egzotikus helyekre utazol. Extrém sportokat űzöl. Adrenalinnal töltöd fel magad. Fura szexuális szokásoknak hódolsz. Drogok eksztázisát keresed. Vagy ezek kombinációja, vérmérsékleted szerint. Ezek a tevékenységek ideiglenesen megadják neked a flow-állapotot: de utána a visszatérés a rutinba lehangoló. És olyan is van, amikor a menekülési útvonalaid újabb börtönné válnak, függőségek, káros szokások, rossz kapcsolatok formájában. Ezerféleképpen hajszolod az örömet, és mégis, kipereg az ujjaid közül, mint a futóhomok. Szomjazod és éhezed a „szabad” időt, de mégsem tudsz vele igazán mit kezdeni. Néha eltűnődsz: milyen jó lenne gyermekké válni újra. Megtalálni a kulcsot az elvesztett csodához. Mit meg adnál az önfeledt játékhoz fűződő egykori kapcsolat helyreállításáért. Ezzel bezárul a kör. Az egykor vágya tárgyát benned kereső gyermek sóvárgásod tárgyává válik. De a sóvárgás terméketlen, nem lehetsz újra gyermek. Amit tehetsz, hogy elindulhatsz a valódi felnőtté válás útján. Láthatatlan börtönöd falait láthatóvá teszed. Rájössz, hogy a kulcs, amit odakint kerestél, mindvégig a zsebedben volt. Elkezdődhet az, amit Jung az élet második felének hívott. A rutinok felfejtése, a vágyak mögé nézés, irányváltás a külső sikertől a belső teljesség felé. És mosolyt csalsz a benned élő belső gyermek arcára.

Azért ne menjünk el szó nélkül a rogáni propaganda legújabb húzása mellett: hogy konkrétan deep fake videókat gyártanak az adófizetők pénzén, amikben emberek szájába olyan terhelő dolgokat adnak, amiket ők soha a büdös életben nem mondtak ki. Vagy hogy a mesterséges intelligenciával képeket hamisítva próbálják elhitetni az emberekkel, hogy a kétszer kettő az öt, a fehér az fekete. És ez most nem a pártpolitikáról szól. Ha ezt megtehetik a legerősebb ellenzéki párt vezetőjével, akkor megtehetik Veled is, kedves olvasó. Ki vagy szolgáltatva. Eddig is persze bármikor lejárathattak, kicsinálhattak, ellehetetleníthettek. De azért az egy szintlépés, amikor már a látszatra sem ügyelnek. Amikor a fikciót nyíltan és szemérmetlenül valóságnak hazudják. Szerintem itt van az orwelli pont, ahol egy nagyon erős vörös vonalat kellene meghúzni, mindannyiunknak, politikai világnézettől és pártállástól függetlenül.

A múltkor Dávid Feri barátommal beszélgetve szóba került, hogy a bölcsibe való beszoktatástól kezdve a gyermek életét gyakorlatilag élete végéig meg fogják határozni a fegyelmező intézmények. Látszólag ezeknek az intézményeknek a funkciója teljesen más, mégis, éppúgy annak a megnyilvánulásai, amit Foucault biohatalomnak (biopouvoir) nevezett: az embereket tömeggé alakító és akként irányító, az emberi testet fegyelmező, idomító, szabályozó hatalomé. Bölcsi. Ovi. Iskola. Gyár. Vállalat. Hivatal. Börtön. Hadsereg. Kórház. Rehab. Idősek otthona. Mi a közös ezekben? Mi az a rendszer, amibe az első lépést a bölcsiben teszik meg a gyerekeink? Először is, a test fegyelmezése: az egyéni ritmust a kollektív ritmushoz igazítják, mégpedig meglehetősen mechanisztikus, gépies módon. Aminek a része az idő strukturálása: akkor ülhetsz, ehetsz, alhatsz, játszhatsz stb., amikor az meg van határozva. Másodszor, a tekintély elfogadására nevelnek. Van, aki néz, értékel, engedelmességet vár, aki döntéseket hoz rólad. És a gyermek megtanul akkor is az elvárt paraméterek szerint viselkedni, amikor éppen nem figyelik – és megtanulják egymást figyelni (és esetenként vegzálni). A normák belsővé válnak, a hatalom az esetek többségében nem külső erőszakot alkalmaz, hanem megváltoztatja azt, amit valóságnak gondolunk. Mit tehet a szülő, aki talán maga is számos sebet őriz az alattvaló-nevelés és fegyelmezés eme intézményeiből, és szeretné, ha az ő gyermeke minél kevesebbet sérülnek bennük? A helyzet az, és ezt még Foucault sem cáfolja, hogy egy olyan hiperbonyolult tömegtársadalom, mint a miénk, nem is nagyon tudna működni ilyen intézmények nélkül. A részvétel kikerülhetetlen. Az embernek korunkban előbb-utóbb meg kell tapasztalnia, hogy arctalan biomasszává válik. Ettől teljesen megmenekülni nem lehet. Az elmúlt évtizedekben az ipari forradalom korához képest ezek a fegyelmező intézmények már sokat finomodtak. Mondjuk Skandináviában sokkal inkább: demokratikusabbá, játékosabbá, részvételibbé váltak. Elterjedtek a totális intézmények helyett a közösségi modellek. Büntetés helyett a helyreállításra került a hangsúly. A tekintélyelv szerepe csökkent. Magyarországon azonban ezek a változások még mindig csak felszínesek sajnos, és az utóbbi években a helyzet inkább romlott. Mint aktív polgároknak, közösen, tennünk kell azért, hogy ezeknek az intézményeknek a reformja nálunk is beinduljon és felgyorsuljon – az alattvalógyárak helyett aktív polgárokat, öntudatos közösségeket nevelő intézményekké. Egyéni szinten pedig úgy látom, hogy ha a szülő tudatosabb, ha tisztában van azzal, hogy ezek a rendszerek a bennük dolgozók minden jó szándéka ellenére is tudnak kárt okozni, ha komolyan vesz bántalmazásra, bullyingra és egyéb ártalmakra utaló jeleket, az már fél siker. És bár nem tarthatjuk távol élete végéig az ilyen intézményektől a gyerekünket, de a mi feladatunk, hogy adjunk neki egyfajta belső mércét. Hogy ne csak a külső értékelések alakítsák az önértékelését, és tisztában legyen a saját értékével. Meg kell mutatnunk, hogy a tekintély nem mindig azonos az igazsággal. Hogy a szabályok, ha értelmesek és hasznosak, akkor betartandók, de vannak helyzetek, amikor igenis meg kell kérdőjelezni a ránk erőszakolt igazságtalan szabályokat. És sziszegve sem szabad szolgálni aljas, nyomorító hatalmakat. Én így látom. Ti?

„Milyen bátor vagy,” mondták már nekem többen. Nem is elsősorban a politikailag beleállós posztjaim miatt. Hanem leginkább azért, mert merek írni személyes, belső kétségekről, problémákról, krízisekről is. Pedig én nem tartom magam bátor embernek. Tény, hogy azok közé tartozom, akiknek lételeme a megosztás. De ez szerintem önmagában még nem feltétlenül bátorságról szól. Egyfajta belső késztetés, közlési kényszer, ami bennem és még sok más emberben is közös. Arra sarkall, hogy beszámoljunk a drámákról, amik bennünk zajlanak. Hogy honnan a késztetés? Nekünk, tartalomgyártóknak, véleményformálóknak, influencereknek, vagy nevezd bármilyen más kifejezéssel ezt a jelenséget, bizonyára van egy közös félelmünk. Ami nyilvánvalóan a gyermekkorunkban gyökerezik. Félelem attól, hogy nem vagyunk elég láthatóak. Hogy nem vagyunk elegek. Vágyunk arra, hogy visszaigazolást kapjunk. Hogy megmérettessük a gondolatainkat, hatást váltsunk ki és figyelmet keltsünk. A kérdés, hogy mit kezdünk vele. A feltűnés, a közlés vágya önmagában nem tesz senkit eredményessé – de ha ehhez ráadásul társul például egy viszonylag jó képesség a kommunikációra, írásra, beszédre, ami sikeressé teszi, akkor ez a bevallatlan, feldolgozatlan visszajlezés-sóvárgás könnyen függőséggé válik. Ha az ember hagyja, hogy ez a traumatikus reflex dominálja a szereplését, akkor eluralkodik az ember önértékelésén. Magával sodor, mint zajló jég a tavaszi áradáskor: magamutogató, öncélú nárcizmusba torkollik. A végén már azon keresztül, azzal határozod meg magadat, az identitásodat, hogy mit gondolnak rólad az olvasóid, és mennyire sikeresek a napi posztjaid. Véleményedet ahhoz igazítod, hajlítod, hogy hol van a kevesebb ellenállás és hol a több lájk. Könnyű ebbe a csapdába beleesni. Ha viszont kiemeljük az árnyékból ezt a sóvárgást, ha őszintén, nem-ítélkezően, ön-együttérző és ön-gondoskodó módon szembenézünk vele, kíváncsian megvizsgáljuk az eredetét, a lefolyását, a következményeit, akkor végül sérülékenységből erőforrássá válhat számunkra. Jelentést adunk neki és helyére tesszük. Ehhez vállalni kell, hogy tökéletlenek, gyarlók és sérülékenyek vagyunk. Úgy, hogy közben nem mondunk le a fejlődésről, az igényről, hogy ne ez határozzon meg minket. Ez nem könnyű. Sok önismeretet, önreflexiót és – ez már valóban – bátorságot is igényel. (note to myself)

„Nem” – ezt a szót hallom a leggyakrabban a kislányomtól mostanában. Eljött a rettegett „dackorszak”. A „terrible two”, ahogy az angol mondja. Amikor a gyerekek mindig ellenkeznek, dührohamokat kapnak és kikészítik a szüleiket. Ezzel a korszakkal kapcsolatban is egy csomó mítosz él a köztudatban, amivel riasztgatják a szülőket. Például az, hogy a dackorszak csak a mai „libsi” nevelési elvek mellékhatása. Hogy a túlzott engedékenység miatt van, és hogy „kis szörnyetegeket” nevelünk, akik hisztivel manipulálják a szüleiket. És hogy szigorú fegyelmezéssel ezt is meg lehet oldani. Hát nem. Valójában amit dackorszaknak nevezünk, az egy gyermek pszichoszociális fejlődésének fontos fázisa. Aminek szerves és természetes részét képezi az ellenkezés. Mert ezen az ellenkezésen keresztül kezdi meghatározni a gyerek saját magát, mint különálló egyént. „Én” – ez egy másik olyan szó, amit mostanában egyre gyakrabban hallok a kislányomtól. Korábban mindig egyes szám harmadik személyben hivatkozott magára – most már egyre gyakrabban egyes szám első személyben. Erikson a híres skáláján ezt a korszakot az autonómia és a szégyen/kétely szakaszának nevezte. A gyerekek felfedezik az ént és annak határait. A saját akaratukat. Kísérleteznek azzal, hogy milyen következményei vannak a döntéseiknek. Tesztelik az önállóságukat – hol kezdődik a szülő és hol végződök én. Ez nem egy kóros állapot, hanem egészséges fejlődési szakasz. A gyerek nem egy hisztis manipulátor, hanem éppen egy borzasztó fontos változáson megy át az idegrendszere. Egyre intenzívebb érzelmeket tapasztal meg anélkül, hogy rendelkezne a megfelelő neurológiai és pszichológiai eszköztárral ahhoz, hogy ezeket feldolgozza, menedzselje. Persze a szülőnek sem mindig könnyű időszak. Különösen, ha éppen egybeesik a bölcsibe való beszoktatással, mint nálunk. „Ne aggódjon, apuka, soha nem a gyerekkel van a baj, hanem a szülővel,” válaszolta a bölcsis néni pár hónapja arra a kérdésemre, hogyan lehet felkészíteni a gyereket a bölcsire. És tényleg. A szülőnek ez az időszak éppen ennyire kihívásokkal terhes: mi is tanuljuk, hogy hol az a pont, ahol elengedheted a gyereked kezét. Nyugodtnak maradni, megnevezni a gyerek érzését, rendszerességet, következetes határokat szabni, ezek között választási lehetőséget biztosítani, pozitív megerősítést adni megszégyenítés helyett – ezek most a feladatok. Apaként most ismerkedem azokkal a helyzetekkel is, amikor apa nem kell, csak anya. Nem könnyű. Szerencsére felnőttként jó esetben már rendelkezel azzal fejlett neurocortexel, amivel a gyereked még nem. De azért én úgy érzem, félrevezető ez az egész „dackorszak” meg „terrible two” elnevezés: nem ezek dominálják ezt az időszakot. Apaként én úgy élem meg, hogy a lányommal való kapcsolatom fénysebességgel fejlődik. Egyre komplexebb érzelmeket fejez ki, egyre nő a szókincse, egyre összetettebb mondatokat mond és egyre jobb játékokat tudunk játszani. És közben hihetetlenül cuki, vicces és szórakoztató tud lenni. ☺️ (note to myself)

Sok ember számára a függőségben a „túlzottá” váló élvezet a probléma. Az én problémám a függőséggel nem az, hogy „túl sok” benne az élvezet – hanem éppen az, hogy túl kevés benne az öröm. És ami öröm van benne, az sem fenntartható. Aki függő, az nem képes jelen lenni az élvezetében: azt csupán menekülésre használja a sivárság, az üresség elől. És nem képes tartóssá tenni az örömét. Már aközben is az új gyönyör hajszolásán jár az esze, míg éppen az aktuálisat kéne élveznie. A függőségből való felépülés nem az, hogy kilúgozzuk az életből mindazt, ami zabolázatlan szenvedély és öröm. Hogy egyfajta puritán, élvezetektől megfosztott életet élünk, fogcsigorgatva megtagadjuk magunktól, ami jó. Hanem az, hogy megtanulunk újra otthon lenni a testünkben és a világban. A függőségben nem a drog a probléma – hanem az, hogy a drog fogyasztása egy torz, önpusztító megküzdési stratégiává válik. Ezért a függőség igazi ellentéte nem az absztinencia, hanem a valódi kapcsolódás. Kapcsolódás ahhoz a hiteles énhez, amivel a trauma következtében megszakadt a kapcsolat. Kapcsolódás a jelentéshez, a testhez, az emberekhez, a közösséghez. Egyes emberek számára a valódi kapcsolódást csak az absztinenciával és teljes józansággal lehet elérni. Ilyen esetekben a józanság ünneplését indokoltnak tartom. De ez eszköz, és nem a cél. És nem lehet mindenki számára előírni. A kémiai tudatmódosítással önmagában nincs semmi gond. Nem gondolom, hogy a „szárazság”, a „tisztaság”, a „józanság” vagy nevezzük bárhogy – az egy önmagában álló univerzális érték lenne. A józanság – relatív érték. Akkor érték, ha előmozdítja az egészséget és jóllétet. Azoknak érték, akik számára a kémiai tudatmódosítás önpusztító függőséggé vált, és a józanság járható út. Így tehát ha valaki egy függőségből felépülve képes józanná válni, az elismerésre méltó. Viszont amikor az absztinenciát erőltetik még azok számára is, akiknek például az ártalomcsökkentés életmentő lenne – az egyenesen bűn. Önmagában nem látok erkölcsi különbséget a teljes absztinencia és a (kontrollált) szerhasználat között – legyen szó akár illegális vagy legális drogokról. Nem gondolom, hogy valaki attól erkölcsileg „nemesebb”, különb ember lesz, hogy ő nem iszik soha bort, vagy soha nem szív füvet. Nem hiszek a „tiszta tudat” felsőbbrendűségében (jelentsen ez bármit), és nem szeretném, ha teljesen „drogmentessé” válna a világ. Sőt, kimondottan azt gondolom, hogy a kémiai tudatmódosítás, megfelelő keretek között, színesebbé és érdekesebbé teheti az emberi létezést. Használható gyógyításra, önismeretre, önkifejezésre, közösségi, spirituális élmények elmélyítésére, a tudat határainak tágítására és felfedezésére is. A különbség egy szerrel való élés és visszaélés között nem a szerben van, hanem az emberben.

Nem kell jónak lenned. Nem kell térden csúszva száz mérföldet megtenned a sivatagban, vezekelve. Csak engedd, hogy tested szelíd állata szeresse azt, amit szeret. Mesélj nekem a kétségbeesésről — a tiédről — és én is elmondom a sajátomat. Közben a világ halad tovább. Közben a nap és az eső tiszta kavicsai végigsiklanak a tájon, a réteken, a mély erdőkön, a hegyeken és folyókon. Közben a vadlibák fenn, a tiszta kék égben újra hazafelé tartanak. Bárki is vagy, bármilyen magányos, a világ felkínálja magát a képzeletednek, úgy hív, mint a vadlibák, ércesen, izgatottan — újra meg újra hirdetve a helyedet a létezés családjában. Mary Oliver, Vadlibák (ford. SP) kép: Knut Vallinder (esti versek a drogriporterrel)