Széljegyzetek

Az ember egész sokáig képes benne maradni olyan állapotokban, helyzetekben, amelyekben látszólag otthon van. De közben belül roppant magányosnak és szomorúnak tudja érezni magát. Akár egzisztenciális döntésekről van szó: munkahelyekről. Akár emberi kapcsolatokról. Amelyek kívülről nézve, insta-fotók alapján, tetszetősek és boldogok. De belül úgy vergődik bennük, mint a szárnyaszegett madár.

Nem merünk szabadulni – nem merünk kirepülni. Mert félünk. Megszédülünk a szabadság lehetőségétől. Elhisszük, hogy megéri lemondani róla, csak hogy tartozzunk valahová. Görcsösen kapaszkodunk a korlátainkba és elhisszük, hogy ha elengednénk őket, akkor belezuhannánk a semmibe.

„Bár megvan bennünk a lehetőség, hogy pillangóként kiteljesítsük a szabadságunkat, mi valamilyen titokzatos okból mégis az ego kicsinyes és rémült bábjában maradunk,” írja Pema Chödrön.

A Buddha szerint a haragnak mézédes a csúcsa, de mérgező a gyökere. Vajon miért állította ezt? Emlékezz csak vissza a legutóbbi alkalomra, amikor haragos voltál. Ez nem éppen egy pozitív érzés – és mégis, találunk abban valami groteszk élvezetet, ahogy elképzeljük, miként vágnánk vissza, miként büntetnénk meg azt, akit felelősnek tartunk érte.

A saját magunk igaza fölött érzett önelégült eufória megmérgezi a lelkünket: vakká és érzéketlenné tesz bennünket más álláspontok, más igazságok iránt. Csak a saját sérelmünk számít.

És ha ez a harag-transzállapot kollektív őrületté válik, annál bizony nincs rosszabb. Ha az emberi civilizáció történelmét nézzük, rengeteg példát találunk arra, hogy milyen borzalmas dolgokra képesek az emberek, ha engednek a saját önelégült igazság-tudatában pácolt szent harag delejének.

Pogromok. Lincselések. Máglyák. Kínzások. Népirtások. Ezek az útjelzői. Hiszen a rettenetes gonosztettek elkövetői gyakran váltig meg voltak arról győződve, hogy a történelem mérlegén az Igazság és az Erény végső soron az ő oldalukon áll. Még akkor is, ha egyébként valahol belátták, hogy amit tettek, az önmagában véve szörnyű volt.

Én személy szerint ezért vagyok nagyon óvatos azzal kapcsolatban, amikor például olyan bűncselekmények elkövetői fölött kell pálcát törni, mint a gyermekbántalmazások. Ne értsen félre senki: ahogy a posztjaimból már ezerszer kiderült, én is visszataszítónak tartom ezeket. Viszont amikor az elkövetők elleni lincs-hangulatba megy át az egész, akkor szerintem az teljesen félrevisz. Mert nem a rendszert nézzük, ami generációkon keresztül továbbadja a bántást és újratermel elkövetőt és áldozatot. Hanem egyes személyekre összpontosítunk, és utat engedünk a kollektív haragnak. Nem véletlen, hogy a kormányzat viszont éppen csak és kizárólag az elkövetők megbüntetésére akar fókuszálni. Hiszen eközben nem kell foglalkoznia a rendszerrel – ami az ő felelőssége.

Az igazságtalanság fölött érzett düh fontos érzés. Nem elfojtásra való. Meg kell élni – engedni kell, hogy átjárjon. Nem kell félni attól, hogy remegjünk a felháborodástól. Mint minden érzés, ez is fontos üzenetet hordoz számunkra, amit meg kell hallanunk. Ki kell fejeznünk. Ha nem így teszünk, az megbetegít bennünket.

De nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk és pusztító haraggá váljon. A magyar nyelv találó: „haragot tartani”, mondjuk. Mert nem a düh a fontos, hanem az, ha ragaszkodunk hozzá. Ha birtokolni akarjuk. Az éppúgy megbetegít, mint amikor magunkba fojtjuk a dühünket.

Rímel erre a Buddha tanítása: aki haragot tart, az olyan, mint aki izzó szenet vesz a kezébe, hogy megdobjon mást vele. Saját magát fogja megégetni.

Találni kell kreatív formákat, hogy a dühöt kifejezzük – mindenki a maga hajlandósága és képessége szerint. Én például írok. Véleményt formálok. És próbálom megfejteni és bemutatni a dolgok látszata mögötti ok-okozatok bonyolult, pókháló-finomságú láncolatát és hálózatát.

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsa 6 millióra büntette a Balázsék című műsort, amiért bekapcsoltak egy hallgatót egy amszterdami coffee shopból.

Áll a bál – hullanak a csontvázak a szekrényből. Nem kellett nagyon megpiszkálni azokat a szekrényeket, hogy elkezdjenek hullani belőlük azok a csontvázak. Elég volt kicsit megrázni őket hozzá, olyan borzasztó állapotban voltak. A gyermekvédelemnek nevezett rendszer eresztékei recsegnek-ropogna. És úgy néz ki, nem csak a köztársaság nélküli köztársasági elnököt fogják magukkal rántani.

A bicskei gyermekotthonból kipattant botrány mellett most éppen a békési gyermekotthon igazgatóját rúgták ki, míg az egyik beosztottját letartoztatta a rendőrség gyermekbántalmazás gyanújával. Ezenkívül kiderült az is, hogy a bicskei gyermekotthon bántalmazó igazgatójának falazó K. Endrét már a jogerős ítélete után (!) vezetőségi taggá választotta a helyi református egyházközség.

Ez bizony kényelmetlen kérdéseket vet fel a derék polgárokban: vajon milyen mély a nyúl ürege?

Hiszen amit a kormányzat megpróbált úgy beállítani, mint egyszeri, véletlenszerű esetet – rohadt alma került a ládába – arról egyre inkább kiderül, hogy rendszerszintű probléma. Nem csak felszíni sérülés, de a társadalom szövetébe mélyen benyúló rothadás. Mit rothadás: rákos daganat.

Ami, láss csodát, egyáltalán nem sötétben bujkáló LMBTQ aktivisták és gender-ideológusok körében burjánzik. Hanem éppen ott burjánzik a legjobban, amiről a kurzus urai megpróbálták elhitetni, hogy onnan érkezik majd a magyar erkölcsi feltámadás. Lojális állami hivatalnokok és, ami különösen kényelmetlen: az elmúlt években agyontámogatott, a „liberális fertővel” szembeni elsőszámú védvonalként bemutatott egyházak berkeiből.

Meg is tudom érteni a kurzus egyik üdvöskéjének, Kondor Katalinnak a bosszús félelmét, aki a minap a kormánysajtóban megírta: „most kéne abbahagyni” ezt a „pedofilizét”, mégpedig „sürgősen”. Foglalkozzunk csak szépen azzal, amit a Vezér gumicsontként elénk vetett. Hogy majd megint szigorítják a Btk-t és bevezetnek valami homofób hülyeséget. De „szűnjön már meg az a vizslatás, amelyet mostanában szinte naponta tapasztalunk.”

Nos, kedves Katalin, pont ez a „vizslatás” az, amire bizony ennek a társadalomnak a leginkább szüksége van. Hogy a nyilvánosság fényénél mérettessen meg az, ami eddig a titkolózás és a tabusítás ködében rejtőzött. Hogy álljanak elő az áldozatok és érezzék, hogy nincsenek egyedül. És hogy rettegjenek azok, akik az elmúlt évtizedekben falaztak, sunnyogtak, asszisztáltak a nagy kollektív bántalmazáshoz ebben a mi kis diszfunkcionális magyar családunkban.

Emlékszel, milyen volt, amikor valamit először csináltál? Sport, szex, drog – bármilyen élmény. Emlékszel a felfedezés izgalmára, amikor belevágtál egy új utazásba? Emlékszel a varázslatra, a csodára, amit gyermekként a leghétköznapibb jelenségek, dolgok észlelése is kiváltott belőled? A nyitott és kíváncsi elmére, amivel az új élmény felé fordultál?

A japán zen-buddhistáknak szavuk is van rá: shoshin (初心). A kezdő-elme.

Míg Nyugaton a szakértő-elme számít a kívánatos elérendő célnak, addig a Zen követői tudatosan törekszenek arra, hogy fenntartsák a kezdők elméjét és irányultságát. Ahogy Shunryu Suzuki fogalmaz: „A kezdő szellem sokra képes; a kitanultaké csak kevésre.”

Megszívlelendő igazság.

Olyan sokszor szembesülni a szakértő-elme korlátaival. Túl sok a fontoskodó okoskodás, amivel saját jelentőségünket próbáljuk igazolni. Túl sok az önelégült arrogancia, amivel a saját berögzült igazságainkat védelmezzük. Gyakran foglalkozunk úgy jelenségekkel, hogy bemagolt dogmákat ismételgetünk. Olyan koncepciók szemüvegén keresztül nézzük a valóságot, amiket már nem is kérdőjelezünk meg soha. Változtatni akarunk – de nem merünk változni.

És amikor valaki mégis megteszi – amikor valaki nem a mi szemüvegünkön keresztül nézi a valóságot és minket, hajlamosak vagyunk bosszúsan reagálni. Mint apu, amikor a gyerek már huszadszorra kérdezi meg, naiv őszinteséggel: „De miért?”

A szakértő-elme kényszerű velejárója a hübrisz. Szűklátókörűség és zárt tudatállapot. Nagyon ritka, hogy valaki meg tudja őrizni az intellektuális alázatát és a gyermeki kíváncsiságát. Mint Einstein, aki szerint a legfontosabb, hogy életünk végéig ne szűnjünk meg kérdéseket feltenni. Hogy ne záruljunk be a saját komfortos válaszainkba – ne kényelmesedjünk bele a saját köldöknéző szakértői szerepünkbe.

Amikor a kutyák egymásnak, vagy neked a hasukat mutatják, az többnyire a feltétlen bizalom jele: „megmutatom neked a legsérülékenyebb pontomat, mert tudom, nem élsz vissza vele és nem fogsz bántani.”

Hasonlóak vagyunk mi is, emberek. Csak éppen mi nem a hasunkat mutatjuk egymásnak a bizalom jeleként. Hanem merünk sérülékenynek mutatkozni: merünk beszélni arról, ami fáj. A gyengeségeinkről és gyarlóságainkról. És ez számunkra szociális szempontból éppen annyira kockázatos, mint az éles tépőfogakkal felszerelkezett ragadozók számára feltárni egymásnak a puha hasukat.

A mi tépőfogaink szavak. Amik bizony éppen olyan nagy kárt tudnak okozni. Sebeket okoznak és tépnek fel. Szociális állatként a legnagyobb sérüléseinket kapcsolatban szerezzük. Így hát alaposan meggondoljuk, kinek mutatkozhatunk sérülékenynek.

Többen közülünk már kisgyermekként megtanulták, hogy sérülékenynek mutatkozni, gyengeséget mutatni: mindig egyet jelent a szenvedéssel. Mert a szüleik, akik többnyire szintén nem tanultak meg biztonsággal kötődni, beléjük verték, hol szavakkal, hol ütésekkel is, hogy aki gyengének mutatkozik, az nem méltó a szeretetre. Beléjük verték, hogy semmit nem érnek.

Így hát sokan, mire elérik a felnőttkort, páncélt növesztenek. Bizalmatlanságból. Cinizmusból. Szarkazmusból. És tüskéket. Aggresszióból. Arroganciából. Bebújnak a páncél mögé, és gondosan vigyáznak arra, hogy ne mutatkozzanak senkinek sérülékenynek. Tüskéikkel megszúrnak mindenkit, aki megpróbál a közelükbe férkőzni. És ha valaki sérülékenynek mutatkozik előttük, azt a gyengeség jelének veszik: felhívásnak arra, hogy bántsák.

Egyesek közülük mesterfokra fejlesztik a színlelést és a manipulációt: hízelgéssel vagy zsarolással megtörik a másik páncélját, majd szinte kéjelegve mártogatják a másikba a szavak tépőfogait. Addig sem kell a saját lelkükben dédelgetett, titkolt sajgó sebbel foglalkozniuk. Sokkal könnyebb fájdalmat okozni, mint a fájdalmat megélni.

Csakhogy a páncél nem csak védelmez, de be is zár és ki is rekeszt. A tüskék nem csak azt tartják távol, aki bántana – de azt is, akinek a szemébe nézve láthatnánk tükröződni a feltétlen bizalmat. Érezni, hogy felelősek vagyunk egymásért. Ami nélkül legfeljebb túlélhetünk, de ami nélkül nem érdemes élni.

Brené Brown, az emberi sérülékenység egyik kutatója találóan mutat rá arra, hogy a sérülékenység veszélyes, nehéz és félelmetes. De egyben sokkal kevésbé veszélyes, nehéz és félelmetes, mint az emberi élet végén szembesülni a kérdéssel: vajon mi lett volna, ha képes lettem volna bízni benned, sérülékenynek mutatkozni és kimondani, amit érzek?

Meghúzni magunk körül az egészséges védelmi határokat, de egyben tudni, mikor, kivel, hogyan kell, lehet sérülékenynek mutatkozni, kihez, hogyan kell bizalommal kötődni – ez az emberi élet egyik legnagyobb művészete.

„Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá,” írta Shakespeare a Hamletben.

Az élet olyan, mint egy Tetris. Hullanak az egyenes, a T-formájú, az S-alakú és egyéb elemek, teljesen kiszámíthatatlan sorrendben. Önmagában egyik sem jó vagy rossz: egyszerűen csak kockák halmaza. Mégis, mi magunk, a saját várakozásainkon, ítéleteinken keresztül értékkel, minőséggel ruházzuk fel őket. Hiányt töltenek ki. Vagy akadályoznak egy vágyunk kielégítésében. Fájdalmat okoznak. Érzelmeket, gondolatokat társítunk hozzájuk.

„Bárcsak jönne már egy L-alakú!”

„Hú, remélem nem jön most egy T, mert akkor nekem annyi!”

Az igazi küldetésünk ebben az életben nem az, hogy biztosítsuk: csak nekünk kedvező formájú elemeket kapjunk. Hogy minden sima legyen és zökkenőmentes. És hogy minden egyes elemet képesek legyünk minden zavar nélkül beleilleszteni a mi kis sorainkba.

Van olyan, hogy ez nem sikerül. És az igazi feladat és kihívás az, hogy megéljük és elviseljük a zavart, a kellemetlenséget, ami ezzel jár. Anélkül, hogy menekülnénk előle. És tovább dagasztanánk egy olyan áldozat-tudattá, amiben mi vagyunk a szerencsétlen lúzerek, aki ellen az egész univerzum összeesküdött.

Carl Rogers pszichológus írja, hogy a jó élet nem egy állapot: hanem egy folyamat. Egy irány, és nem pedig végállomás. És a jó élet egyik fő kritériuma az, hogy nyitottan állunk hozzá az élet tapasztalásaihoz, minden egyes pillanatban.

Ez nem azt jelenti, hogy bárgyú műmosolyt kell magunkra erőltetnünk akkor is, amikor kellemetlenség történik velünk, és elütni valami kincstári optimizmust sugalló közhellyel. De ahhoz, hogy kiteljesedjünk, hogy gyarapodjunk, ahhoz szükségünk van az erényre, hogy nem elutasítva és nem is közönyösen, de nyitottan és kíváncsian forduljunk a tapasztalás felé, amit az élet tartogat a számunkra. A Tetris példánál maradva: „Hm, vajon milyen forma fog most megjelenni?”

És ha ezt az erényt gyakoroljuk a kisebb bosszúságokon, akkor jóval rugalmasabbá (reziliencia) válunk az élet igazán kemény kihívásaival szemben is.

Isaiah Berlin, a neves politikatudós híres esszéjében a szabadság két fajtáját különböztette meg: a negatív és a pozitív szabadságot.

A negatív szabadság az, hogy más emberek nem avatkoznak bele az életedbe: nem mondják meg, mit csinálj, és mit ne csinálj. Ez a szabadság az, amire minden kamasz vágyik. Hogy a szülei ne írják elő neki, meddig maradhat ki éjjel, miben öltözködhet és ihat-e alkoholt/szívhat-e füvet. A szabadság, hogy azt tegyél, amit éppen akarsz. És sokáig az ember talán nem is érzékeli, hogy van másmilyen szabadság is.

Ezt a másik szabadságot nevezi Berlin pozitív szabadságnak. Ez a szabadság már nem pusztán a kötöttségek hiánya, hanem egyfajta képesség, felelősség arra, hogy azt tedd, ami valóban az érdeked. Hogy tudj uralkodni a pillanatnyi szenvedélyeiden és szeszélyeiden. Átgondoltan, körültekintően, tapasztalatra alapozva hozz döntéseket.

Az embernek elég sok pofára-esésre van szüksége az életben ahhoz, hogy felismerje ennek a pozitív szabadságnak az értékét. Hogy rájöjjön arra, hogy gyakran nem csak más emberek, külső hatalmak, felsőbb tekintélyek tudnak minket rabbá tenni. De a szabadságunkra mi magunk is veszélyesek vagyunk: ha nem ismerjük eléggé önmagunkat. És ha eluralkodnak rajtunk az indulataink és a szenvedélyeink.

Berlin azonban valami másra is felhívja a figyelmünket. Mégpedig arra, hogy a pozitív szabadság eszméje könnyen válhat a zsarnoki rendszerek eszközévé. Abban, hogy elnyomják a kisebbségeket és a nonkonformista egyéneket. Hiszen könnyű azt mondani, hogy az emberek képtelen felismerni, mi a jó nekik. Hogy mindig csak a buta szenvedélyeikre hallgatnak. Ezért majd mi, az Erkölcs és az Erény őrei, a Hatalom és Tekintély bástyái mögül, majd jól megmondjuk nekik, hogy mi is az igazi érdekük. Még akkor is, ha ehhez korlátoznunk kell a negatív szabadságukat.

Egyetértek vele. Számomra mindig gyanús, amikor a paternalista állami gondoskodás nevében akarják megnyirbálni a szabadságjogokat. Ilyen például a drogtilalom is, ami a negatív szabadság korlátozása a pozitív szabadság védelmére hivatkozva. A drogfüggőséggel küzdő ember például kétségkívül a negatív szabadság birtokában van, de nincs birtokában a pozitív szabadságnak. Ezért aztán könnyű azt mondani, hogy korlátozni kell a negatív szabadságát ahhoz, hogy kifejleszthesse a pozitív szabadságát.

Ez azonban nem működik így. A pozitív szabadságot nem lehet ráerőltetni egy felnőtt emberre kívülről/felülről úgy, hogy megnyirbálod a negatív szabadságát. Ez még a gyermekeknél is, akiknél egyébként ez indokolt, csak korlátozottan és korlátozott ideig működik.

Mindenki más úton jár, és máshol jár a saját útján. Lehet az embereket támogatni az úton, amin járnak. És persze lehet korlátokat felállítani a számukra, hogy ne ártsanak másoknak. De az embernek szüksége van a hibázás (ha úgy tetszik: az önsorsrontás) lehetőségére ahhoz, hogy fejlődjön. És senki sincsen az Abszolút Tudás birtokában, amivel megállapíthatná, hogy egy másik emberi lény hogyan élje jól a saját életét.

„Újra megjárta az elvonót Nagy Zsolt” – olvasom a sajtóban.

Elvonó: mindig feláll a hátamon a szőr, amikor ezt a kifejezést meghallom. Valami 50-es évekbeli klórszagú kórházi osztály jut róla eszembe, markos Ursula nővérekkel, ahol a zárt kórtermekben fekszenek leszíjazva az ágyakon az alkeszek. Besétál vizitre a fehérköpenyes doktor úr, átnézi a kórlapot. Hogy vagyunk, hogy vagyunk, meggyógyultunk-e már? És a végén megírják a papírt, hogy „kikezelték” a függőt a függőségből. Lehet hazamenni gyógyultan a családhoz, pecsét, puszi, agyő.

Sajnos sokan még mindig így képzelik el a függőség „gyógykezelését”. Beadják a függőséggel küzdő hozzátartozót az „elvonóra”, mint az elromlott autót a szervizbe. Aztán ott jól megszerelik. Nagy Zsolt persze valójában nem „elvonón” töltött három hónapot, hanem egy terápiás közösségben – ahol nem passzív elszenvedője volt valamiféle „elvonásnak”, hanem aktív résztvevője egy sorstársaiból álló, szakemberek által asszisztált közösségnek, bentlakásos környezetben. Nem ugyanaz.

Félreértés ne essék: van olyan, hogy a fizikai elvonási tünetek veszélyesek, és szükséges a detox. Az alkohol elvonási tüneteibe, a legtöbb más szerével ellentétben, akár bele is lehet halni. És ilyenkor kell detoxikáció, kórházi megfigyeléssel. Amire Magyarországon sajnos gyakran hónapokat kell várni, ráadásul még több napos absztinenciát is megkövetelnek. Na ez baj. De önmagában a detox még csak az első lépés: a fizikai elvonási tünetek leküzdése önmagában még nem a függőség vége.

A függőség egy biopszichoszociális (sőt, egyesek hozzáteszik: spirituális) állapot. Amiből a felépülésnek csupán egyetlen, és talán nem is legfontosabb eleme a biokémia. „Elvonni” a szert önmagában még nem elég. Az elvonási tünetek hiánya, vagy a fogcsikorgatva fenntartott józanság önmagában még nem felépülés. Mi több, a függőség nem egyszerűen egy egyén „betegsége” – sokkal inkább a közösség működési zavara. Arról szól, hogy egy egyén, akivel rossz dolgok történtek gyerekkorában, nem képes jól működni a közösségében. Ha úgy tetszik, a függőség a társadalom „betegsége”: tükrözi a társadalom egyenlőtlenségeit és igazságtalanságait. Nem véletlen, hogy a függőség éppen a legszegényebbek, a leginkább margóra szorultak körében a legpusztítóbb. És ez nem csak az egyén hibája, és nem az egyén „selejtessége”. Hanem a közösség működési zavarát, diszfunkcióját is mutatja: azzal is kell foglalkozni.

Az emberi életet sokan sokféle szakaszra osztják. Ezek a felosztások nem zárják ki, inkább kiegészítik egymást. Én egyre inkább úgy látom, hogy az ember szellemi fejlődése szempontjából az élet alapvetően három szakaszból áll. Nem feltétlenül felelnek meg ezek az életkor szakaszainak. Van, aki egész életére beragad az elsőbe, vagy belefagy a másodikba. Van, aki bejárja mindhármat.

Az első szakaszban kiszolgáltatottan jövünk a világra. Totális függőségben azoktól, akiknek a gondjára vagyunk bízva. Tőlük várjuk el, hogy mindent, ami kényelmetlen, távol tartsanak tőlünk. És ami kellemes, azt megszerezzenek nekünk. Az elutasítástól való félelem ebben a szakaszban egzisztenciális horror: ha elutasítják a szülei, az a gyereknek a létezése megszűnését jelenti. Ha rossz történik vele, azt a gyerek egyben mindig úgy fogja fel, hogy ő a rossz, ő a hibás.

A második szakaszban megszilárdítjuk saját egyéniségünk határait – és korlátait. Arra törekszünk, hogy mi magunk, önállóan kerüljük a fájdalmat, és keressük az örömet. Kialakítjuk a fájdalom időleges elviselésének, és az öröm késleltetésének képességét. Ezen képességünk az első szakaszban szerzett sérüléseink függvényeként alakul. Nyakig benne vagyunk a Valaki Projektben (copyright: Ram Dass): Valakivé akarunk válni, hogy szeressenek, tiszteljenek, féljenek. Ragaszkodunk, birtoklunk, kontrollálunk. Kapcsolatokat létesítünk, és arra vagyunk ítéltetve, hogy ezekben újraéljük az első szakasz kapcsolódásainak minden tanulságát és mulasztását.

Végül, van egy harmadik szakasza az életnek. Az emberek jelentős része nem jut el ide: a második szakaszban éli le teljes életét. A továbblépéshez az kell, hogy az ember tapasztalata, tudása bölcsességgé kristályosodjon. Rádöbben arra, hogy olyan Úton jár, ahol nincsenek nagy megérkezések. És hogy az Úton a küldetése nem az, hogy minden áron kerülje a kényelmetlenséget, hanem az, hogy megtanulja jobban elviselni. Nem az a célja, hogy keresse annak az örömét, ami nincs. Hanem az, hogy tudjon örülni annak, ami van. Nem akar már Valaki lenni – nem keresi görcsösen mások elismerését és nem akar megfelelni mindenki elvárásainak. De értékeli azokat az emberi kapcsolatokat, közösségeket, ahol kölcsönösen segítenek egymásnak begyógyítani az első szakaszban szerzett sérüléseket.

Mindhárom szakaszban babalépésekkel indulunk el. Ingatag, rogyadozó lábbal kezdünk járni. Nem ritkán pofára esünk. Vagy rálépünk mások lábára. De tanulunk. És a legtöbbet nem abból tanuljuk, ha átgázolunk másokon. Hanem abból, ha segítő kezet nyújtanak nekünk – vagy mi nyújtunk másnak. Nem magányos ragadozók vagyunk, hanem szociális állatok.