Most, hogy a Népszava Online nyomtatott verziója megszűnt, kritikusok a lap szemére vetették, hogy eddig is csak a Mészáros birodalom hirdetései tartották életben. És hogy a Népszava a kormány rövid pórázon tartott, álfüggetlen lapjává vált, ami nem írhatott bizonyos témákról. Például az Orbán család gazdagodásáról. Nos, én nem láttam be a kulisszák mögé – nyilván csak kompromisszumokkal volt képes egy nyomtatott lap hirdetésekből megélni a NER idején. Amit viszont láttam, az, hogy a Népszava mindig is bátran, következetesen hangot adott azoknak a népszerűtlen ügyeknek, amiket a hozzánk hasonló civilek képviseltek – és amelyek gyakran még a független sajtó jelentős részében is elsikkadtak. Egyáltalán nem éreztem, hogy szájkosár lenne rajtuk. Rendszeresen, szakemberek megkérdezésével, a kontextust kifejtve írtak a hazai drogpolitika fejleményeiről. Míg nem egyszer láttam, hogy más független lapok kontextus nélkül copypaste-el átvették Horváth Laci aktuális böfögéseit. Írtak a Tánc a Szabadságért tüntetésünkről a parlament előtt, miközben a független média egy része teljesen megfeledkezett arról, hogy több ezren táncolnak a drogellenes háború ellen. Hozzáteszem, nekem a Hitgyülivel és a kormánnyal való kapcsolata miatt indokoltan kritizált ATV-vel is alapvetően pozitív volt a tapasztalatom: rendszeresen meghívtak beszélgetni élő adásba, miközben se a kormánymédia, de még a Partizán se hívott be szinte soha. Ezzel nem erkölcsi felmentést vagy ítéleteket akarok osztogatni: csak szeretném felhívni a figyelmet, hogy az embernek azért vegyes élményei voltak ebben az elmúlt 16 évben a médiával kapcsolatban. A Népszavát én egy olyan értéknek gondolom, aminek a megőrzésére már csak az elmúlt 153 év hagyománya is kötelezi a hazai progresszív gondolkodású nyilvánosságot. Többek között Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós és Faludy Gyögy is forogna a sírjában, ha teljesen megszűnne. Az olvasókon (is) múlik, életben tudják-e tartani.

A barcelonai reptéren döbbenten fedeztem fel, hogy a Prideról szóló posztomat ellepték a gyűlölködő kommentek. Emberek konkrétan gyilkos indulatokat fejeznek ki egy olyan rendezvénnyel szemben, aminél békésebbet keresve se lehet találni: egyszerűen megünneplése a sokféleségnek, a nyitottságnak és a szeretetnek. És akkor arra térek haza, hogy a városomat elönzönlötték egy bizonyos kisebbség tagjai, akik felforgatták az egész város nyugalmát, egy részük tömegverekedésbe bonyolódott, félmeztelenül randalíroztak, taxist dobáltak meg üveggel. Mondhatnám ugye, hogy ha a négy fal között csinálnák, akkor nem zavarna… Vajon hol marad a Pride ellen gyűlölködők felháborodása, hogy ticcsák be, meg minek reklámozzák a másságukat, meg úristen milyen példát mutatnak a gyerekeknek, he?

Kedden volt ez az érdekes webinar az ártalomcsökkentés európai helyzetéről a hollandiai Trimbos-instituut szervezésében – megtiszteltetés volt, hogy megkértek, beszéljek a magyarországi tanulságokról. Akit érdekel, belinkelem a hozzászólásba a videófelvételt – aki nem tud angolul, az én hozzászólásom magyar fordítását pedig alább bemásolom. Magyarországon kívül volt előadás a globális, az európai uniós helyzetről, illetve Norvégia, Svájc, Hollandia, Portugália és Ukrajna is napirendre került. Sajnos világszerte vannak riasztó trendek: autokratikus mozgalmak, kormányok akarnak keresztbe tenni az emberi jogokon alapuló drogpolitikának. Ugyanakkor a szellemet már nem tudják visszagyömöszölni a palackba. Amit én mondtam el: „Jó napot kívánok mindenkinek! Köszönöm John-Peternek, hogy megszervezte ezt a fontos eseményt, és hogy meghívott. Ma nem csupán a droghasználati trendekről, az ártalomcsökkentő szolgáltatásokról és azok lefedettségéről szeretnék beszélni Magyarországon. Inkább arról szeretnék beszélni, hogyan omlott össze az ártalomcsökkentés egy ellenséges politikai környezetben – és hogyan próbáltunk ellenállni, majd újjáépíteni azt. A valóságban az ártalomcsökkentés soha nem kizárólag a tudományos bizonyítékokon múlott. Az is meghatározza a sorsát, hogy egy társadalom hisz-e még a szolidaritásban, az emberi méltóságban és a közegészségügyben mint politikai értékekben. Magyarország, a tizenhat éve tartó autokratikus visszacsúszással, fontos példája ennek. Az elmúlt tizenhat évben a jogállamiság módszeres lebontása kéz a kézben járt az ártalomcsökkentő szolgáltatások leépítésével. Jelentős programokat zártak be, és több ezer intravénás droghasználó vált láthatatlanná az ellátórendszer számára. A civil tér nem csupán szűkült, hanem sok tekintetben be is zárult. A drogpolitikai diskurzus pedig egyre inkább biztonságpolitikai keretbe került, különösen az elmúlt évben, 2025-ben, amikor a kormány „háborút hirdetett a drogok ellen”: emberek ezreit vették őrizetbe droghasználat miatt, zenei klubokat razziáztak és zártak be. Gyakran mondjuk, hogy a drogellenes háború közpolitikai kudarc és katasztrófa. A valóságban azonban működik. Működik azok számára, akik alkalmazzák. Rendkívül hasznos narratív keretet ad ahhoz, hogy a kormány azt a látszatot keltse: tesz valamit a problémák ellen, miközben valójában csak súlyosbítja azokat. Hasznos eszköz a hatalom megtartására is, mert lehetővé teszi egy olyan társadalmi csoport hibáztatását, bűnbakká tételét és fegyelmezését, amely gyakran nem képes hallatni a hangját. Az autokratikus rendszerek számára különösen hasznos eszköz, hogy a droghasználatot a közrend, a deviancia, a félelem és a biztonság nyelvén keretezzék. És amikor egy társadalom a marginalizált embereket elsősorban kezelendő kockázatként kezdi látni, nem pedig támogatásra szoruló emberi lényekként, az ártalomcsökkentés politikailag sebezhetővé válik. Ebben a légkörben a büntető válaszok politikailag vonzóvá válnak. Úgy gondolom, ez ma már nem csupán magyar probléma. Ahogy Marie is említette, az ártalomcsökkentés ma már nem tartozik az Európai Unió prioritásai közé sem. Ugyanakkor valami mást is látunk. Azt látjuk, hogy válsághelyzetekben az ártalomcsökkentő hálózatok és az elnyomott kisebbségek közösségei a társadalmi ellenálló képesség kulcsfontosságú formáivá válnak. Láttuk ezt a COVID idején. Láttuk ezt Ukrajnában a háború alatt. És láttuk ezt Magyarországon is, ahol ellenállási mozgalmat szerveztünk a drogellenes háborúval szemben. Fiatalok ezrei válaszoltak a felhívásunkra, és a Parlament elé vonultak tiltakozni tánccal – az emberi test autonómiájának és a közösség félelemmel szembeni gyógyulásának egyik legősibb kifejezési formájával. Végül áprilisban a magyar rezsim megbukott: az ellenzék földcsuszamlásszerű választási győzelmet aratott. Hiszem, hogy mi, civil társadalmi aktivisták is hozzájárultunk ehhez a változáshoz. Ugyanakkor szervezett politikai mozgalmak nélkül, amelyek képesek megváltoztatni a rendszert, ma is Orbán uralma alatt élnénk, és a napokat számolnánk addig, amíg minket is közellenségként el nem hallgattatnak. Még túl korai megmondani, hogyan fog az új kormány viszonyulni az ártalomcsökkentéshez. Az első benyomások biztatóak: úgy tűnik, bevonják a civil társadalmat, és tiszteletben tartják az emberi jogokat. Az egyik legfontosabb tanulság azonban az, hogy nem szabad arra várnunk, hogy a változás felülről érkezzen. Az ártalomcsökkentés nem csupán közegészségügyi beavatkozás. Nem csupán tűkről és metadonról szól. Az ártalomcsökkentés politikai kérdés is, abban az értelemben, hogy mélyen meghatározzák a politikai viszonyok és döntések. Az ártalomcsökkentés a szabadságról szól. A demokratikus infrastruktúra része, és nem létezhet szabad, pluralista civil tér nélkül. Ezért még most, a választások után sem fog a változás automatikusan bekövetkezni: meg kell küzdenünk érte. Ahogy Martin Luther King mondta: a szabadságot a hatalom soha nem adja önként, azt követelni kell. És ha fenn akarjuk tartani az ártalomcsökkentést, a civil társadalomnak aktívan részt kell vennie a politikai térben: alakítania kell a közbeszédet, befolyásolnia kell a döntéshozatalt, és meg kell védenie azokat a társadalmi és politikai feltételeket, amelyek lehetővé teszik az ártalomcsökkentést. Ezért az ártalomcsökkentésért folytatott küzdelemnek egy nagyobb politikai küzdelem részévé kell válnia: annak a harcnak a részévé, amely a gondoskodásra, az együttérzésre, a pragmatizmusra és az emberi méltóságra épülő politikák védelméről szól egy olyan korban, amelyet egyre inkább a félelem és a biztonságiasítás ural. Ezek a tendenciák ma már Magyarország határain túl is jól ismertek. Ebben a küzdelemben új szövetségekre, új eszközökre van szükségünk a közösségek mozgósításához, valamint hatékony ellen-narratívák felépítéséhez, hogy alakítani tudjuk a drogokról szóló közbeszédet. És talán Magyarországot nem csupán periférikus vagy kivételes esetként kellene szemlélni. Talán figyelmeztetésként is. Az, hogy ma nem személyesen, hanem csak online tudunk találkozni, sokat elárul az európai ártalomcsökkentés jelenlegi helyzetéről. Rengeteg dolgunk van még. Köszönöm a figyelmet.”

Megkértem az AI-t, hogy ábrázolja, mekkora kupacot tennei ki húszezres címletekben az a kb. 6 ezer milliárd forint, amit most sikerült lehívnia az Európai Uniótól Magyarországnak. Hát ekkorát. Irdatlan sok pénz ez – szerény számításaim szerint a hazai GDP 6-7%-a. Ebből működhet a kórház meg az iskola, ebből járhat a vonat, ebből fejleszthetjük mindazt, amit fejleszteni kell. Ez óriási siker az új kormánynak – és személy szerint az új kormányfőnek. És egyben megmutat valami mást is: hogy az előző kormány mennyire tévúton járt. És közben mennyire becsapta az egész magyar társadalmat. És még mindig próbálja becsapni: Orbán, ahelyett, hogy zsemlészacskóval a fején bújdokolna, még most is pofátlanul hazudik arról, hogy micsoda engedményeket tett ezért Magyar Péter – a fenéket tett. A csillió évre titkosított kínai meg az orosz megállapodásokkal, hitelekkel, szerződésekkel ellentétben itt nincsenek rejtett záradékok meg követelések. Ezért a pénzért cserébe Európa azt várja el tőlünk, hogy demokratikusan, elszámoltathatóan és átláthatóan működő kormányunk legyen. És ez elsősorban nekünk is húsba vágó érdekünk – szóval win-win.

Ma itt a barcelonai egyetemen női hallgatók egy nemzetközi csoportjával a manoszféráról beszélgettünk. Ők hozták fel a témát, és láthatóan nagyon érdekelte őket – és sok újat mondtak nekem is róla, ami gondolatokat ébresztett. Aki nem tudná, a manoszféra egy online szcéna, sokféle bloggert, youtubert, influencert foglal magába, akik jellemzően a férfiak helyzetével, identitásával, szexualitásával stb. foglalkoznak – férfi szemszögből. A gond az, hogy a manoszférában egyre hangosabbak a szélsőségesen nőellenes vélemények, amelyek különösen a fiatal fiúkra, férfiakra meglehetősen káros hatást gyakorolnak. Ez egyfajta ellenreakció a #metoo mozgalomra és úgy általában a női egyenjogúságért folytatott küzdelmekre: ezekben ellenséget lát, fenyegetést a férfiak társadalmi szerepeire, státuszára. Egyik gyakori de széles körben elterjedt vád, hogy ebben a jelenlegi társadalomban már a férfiak váltak másodrangú állampolgárrá. Ha a statisztikákat nézzük, ez persze baromság: a nők a társadalmi élet szinte minden területén még mindig jelentősen rosszabb helyzetből indulnak – hátrányosabb helyzetben vannak. Mégis: egyre több tinédzser fiú érzi úgy, hogy magányos, hogy nincs megértve, hogy nem számít. Össze vannak zavarodva, nem tudják, hogy miként is kellene igazán férfinak lenni – hogyan kellene viselkedniük egymással, a nőkkel, ebben az új világban. És többnyire nem is tudják – és azért azt el kell mondanom, hogy nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Tök más ma fiúként felnőni, mint amikor én voltam kamasz a 90-es években. Sokkal bonyolultabb hely lett a világ. Szóval én együttérzek velük. De együttérzek a fiatal nőkkel is. Akik egyre kevésbé akarnak már anyák, terapeuták, háztartásszervezők, menedzserek is lenni a kapcsolatban. Egyenlő, érett, felelős partnert keresnek, nem nárcisztikus mimózát, nem kontrollmániás pöcsméregetőt és nem is anyucika kicsi fiát. Elborzasztja őket a manoszféra – amire indulatosan reagálnak. Így aztán a nők körében egyre gyakoribb a „heteropesszimizmus”: a kiábrándulás a férfiakból. A sérült egók bevonzzák egymást. A kudarcélmények egymást erősítik mindkét oldalon. Ez valós probléma. És akkor jönnek ezek az önjelölt férfi-messiások: red pill próféták („a férfiaknak fel kell ébredniük”), pickup artist-ok (a fiúknak többnyire nőellenes társkeresési tanácsokat osztogatók), férfijogi aktivisták (akik szerint a férfi kihalásra ítélt állatfaj, ha nem fog össze a nők ármánya ellen). És betöltik az űrt. Határozott macsós stílusban osztják az észt és bizonyosságot kínálnak egy bizonytalan világban. Nekem is időről időre feldobja a fb a „férfiguruk” posztjait, akik azt ígérik, hogy az ő segítségükkel tökéletes manipulátorrá válhatsz, aki mindent is kontroll alatt tart. Beleértve a nőket is, akik leginkább zavaró akadályként vagy eszközként jelennek meg. Nem húsvér gondolkodó és érző lényként – hanem idomítandó állatként. Elég borzasztó. Sikerük nem meglepő – de aggasztó. Én azt gondolom, hogy nincsenek itt univerzális megoldások. A manoszférával szembeni indulatos feminista reakciók gyakran csak a férfiguruk pozícióit erősítik: lám, mi megmondtuk, hogy ezek ilyenek, feminácik. De egyben nem várható el a nőktől, hogy ők ápolgassák türelmesen a sérült férfiegók lelkét – tökre érthető, hogy egyre türelmetlenebbek. Társadalmunk folyamatosan változik, és a nemi szerepek változása az egyik legforradalmibb átalakulás a 21. században. Ez szerintem önmagában nem rossz. Nagyon ráfért a világra sokezer éves merev, patriarchális rendszerek után – amikről csak a felszínes ismerettel rendelkezők gondolhatják azt, hogy idilli korok voltak. Valójában rengeteget szenvedtek bennük az emberek, csak gyakran még a nyelvezetük sem volt meg ahhoz, hogy kifejezzék ezt a szenvedést. De ez az egész folyamat kényelmetlen, a konfliktusok borítékolhatók, nincsenek még kialakult normák. Mindenki sérül közben. Ami biztos: sokkal többet kellene foglalkoznunk azzal, hogy a fiatalok több támogatást kapjanak a önismeretük elmélyítéséhez, az öngondoskodás módszereinek elsajátításához, az érzelmek kifejezéséhez, a konfliktusok kezeléséhez ebben a csapdákkal teli új világban. Mert amíg ennyi dühös, magányos, frusztrált férfi és nő van, addig a szélsőségek sikerrel halásznak a zavarosban.

A rendőrség tudomásul vette a Budapest Pride felvonulást – így tehát végre újra a hatóságok engedélyével vonulhatunk. Úgy néz ki, lesz Tánc a Szabadságért kamion is! Tavaly ilyenkor még tele voltunk bizonytalansággal: vajon lesznek elegen? Vajon mit fog tenni a rendőrség? És vajon nem ez lesz-e a legutolsó Pride Budapesten? És lám: több százezer ember vonult végig békésen a városon – hatalmas élmény volt. Én valahol innen számítom a békés rendszerváltást. Fontos állomás volt. Tavaly a felvonulók jelentős része első pride-ozó volt: inkább az Orbán-rezsim jogkorlátozása elleni tiltakozás vitte utcára, mintsem az LMBTQ jogok őszinte támogatása. Ugyanakkor ezzel gyakorlatilag Orbánék szolgáltatot tettek az ügynek, hiszen sokezer ember életében először tapasztalta meg, hogy amit korábban a Pride-ról hazudtak neki, és amit elhitt, hogy ez valami extrémista deviáns parádé, amitől félni kell – úgy oszlott szét, mint egy szatyor fing az őszi szélben. Meglehet, hogy idén kevesebben leszünk. Ez nem is feltétlenül baj. Letisztultabb lesz a kép: aki kijön, arról lehet tudni, hogy biztosan támogatja a tüntetés valódi célját. De én azt gondolom, hogy sokan eljönnek a tavalyi első pridozók közül is – olyanok, akik rájöttek, hogy szexuális orientációtól vagy nemi identitástól függetlenül sokkal több közös van bennünk, magyarokban, mint amennyi elválaszt minket egymástól. Ott leszünk, táncolunk, mert nem akarjuk, hogy többé mesterséges választóvonalak mentén megosszanak bennünket. We resist. We dance. We win. ❤✊ ️‍

Moskovics Judit riporter 26 (!) hónapja juttatta el a rendőrségnek a videót, amin Kónya Endre próbálja rávenni az egyik áldozatot, hogy hamisan tanúskodjon – és csak most vitték el a rendőrök. Joggal merül fel a kérdés: vajon mi történt az elmúlt 26 hónapban? Azért ez nagyon sokat elmond arról, hogyan működött itt a rendőrség: miközben a legcsóringerebb kis fűfogyasztóval szemben is zéró-tolerancia volt, miközben a police.hu-n tinik zsebében talált szánalmas, nyamvadt kis gandzsa-törmelékek lefoglalásával kérkedtek, miközben ByeAlex lakását feltúrták és fél gramm fehér porért vitték el a rendőrök, miközben klubokat zártak be hónapokra puszta gyanú alapján – közben ez a pacák az év egyik leggyomorforgatóbb bűnügyében büntetlenül félemlíthette meg a tanúkat. A NER elit kérdezgeti és még mindig nem érti, min rágtak be annyira a fiatalok – hát például ezen. Hazudnék, ha azt mondanám, csak ezen – de ezen is. Azon, hogy különféle szempontból a NER sorból kilógók – másként gondolkodók, máshoz vonzódok, más zenére bulizók stb. – folyamatosan vegzálva voltak, miközben az ilyen lelketlen gazembereknek legfelülről falaztak. Reméljük, az új kormány meghallotta az üzenetet: békén hagyni a fiatalokat – felelősségre vonni a valódi bűnözőket.

Többek között ezért is jobb, hogy Lannert Juditnak hívják az oktatási minisztert, és nem Rubovszky Ritának – mert az utóbbi nem valószínű, hogy ilyen bátran és egyértelműen kimondta volna ezt a parlamentben. Egyébként szeretnék rámutatni, hogy a bukott Orbán-rezsim másik főbűne ebből a szempontból az volt, hogy kiűzte a korszerű drogprevenciót is az iskolákból. A 2021-es ún. gyermekvédelmi (értsd: homofób) törvény miatt hosszú évekig egyáltalán nem volt lehetőség civil szervezetnek iskolába menni drogprevenciós foglalkozást tartani. 2025 nyarától aztán végre sikerült azt a 4 éve (!) húzódó rendeletet elfogadni, ami lehetővé tette, hogy civilek minisztériumi engedélyhez folyamodjanak. Az egész rendszer azonban nem túl jól működik és nem is átlátható: az iskolák még mindig nem tudnak például az egyes programok tartalma alapján keresni az engedélyezett programok között. A szervezetek pedig nem kapnak semmilyen pénzügyi támogatást vagy képzést a drogprevencióhoz. Így aztán még mindig nagyrészt korszerűtlen, elrettentő frontális előadásokon alapuló rendészeti drogprevenciós programok vannak az iskolákban. Amikről tudjuk, hogy a legkevésbé sem eredményesek. Kedves Lannert Judit Miniszter Asszony, ha az iskolai szexuális nevelés programokra sor kerül, akkor ideje lesz majd rendezni az iskolai drogprevenció helyzetét is – persze egy átfogó drogpolitikai elképzeléshez integráltan. Ehhez pedig szükség lesz újraépíteni a nemzeti drogkoordinációt, aminek a minisztériumok közötti egyeztetés és a civil társadalom bevonása is funkciója lesz. A szakmai szervezetek készen állnak rá!

Szerencsés időzítés: pont ma délután tüntetést tartott a Metzineres – egy úttörő, feminista ártalomcsökkentő közösségi program a Raval negyedben, amely elsősorban droghasználó és szexmunkás nők számára nyújt biztonságos menedéket és támogatást. A vezetőjük, Aura, régi barátom, meghívott, Így pont sikerült lencsevégre vennem őket. A tüntetést kiváltó ok egyben rámutat a várost sújtó rendszerszintű problémákra is: dzsentrifikáció, az ingatlanárak elszállása, a helyi közösség kiszorulása a közterekről. A belvárosban ugyanis a Metzineresnek helyet adó épület tulajdonosa (egy brit ingatlanmágnás) elhatározta, hogy továbbad az épületen jó áron. És ezzel veszélybe került a program jövője. Pedig a Metzineres nemcsak egészségügyi és ártalomcsökkentő szolgáltatásokat kínál (például steril eszközöket, felügyelt fogyasztói teret vagy naloxont), hanem közösségi támogatást, meleg ételt, zuhanyzási lehetőséget, pszichoszociális segítséget, művészeti és önszerveződő programokat is. A Metzineres különlegessége, hogy a droghasználatot nem elszigetelt problémaként kezeli, hanem összekapcsolja a hajléktalanság, a nemi alapú erőszak, a szegénység, a migráció és a társadalmi kirekesztés kérdéseivel. A projekt erősen épít a sorstárs támogatásra és az érintettek aktív részvételére, ezért nemcsak szolgáltatásként, hanem egyfajta közösségi és politikai önszerveződésként is működik. A mai tüntetés célállomása a kerületi városháza, ahol az aktivisták a város vezetésére próbálnak hatni, hogy biztosítsa számukra a folytatást. Reméljük, sikerülni fog. A helyi lakóközösség, ami kezdetben bizalmatlan volt, azóta már többségében támogatja a Metzinerest – sőt, a helyi kisüzletek is. Rájöttek ugyanis, hogy nekik is sokkal jobb, ha ezek az emberek nincsenek olyan sokat az utcán, hanem van egy őket befogadó hely. (Csináltunk korábban róluk filmet, belinkelem a hozzászólásba.)

Éppen Barcelonában járok munkaúton – tanítok az egyetemen. Ma abban az örömben volt részem, hogy végigvezettek a Synaptica Clinica nevű terápiás intézményben – Barcelona egyik olyan központjában, ahol innovatív, pszichedelikus terápiás módszerekkel dolgoznak. Egyelőre csak ketaminnal, hiszen ez az, ami itt legális. Bár történt pár olyan visszaélés, ami rossz hírt adott a ketaminnak – például a Jóbarátokból ismert Matthew Perry tragikus története, akit pénzéhes orvosok túladagoltak – a megfelelő felügyelet és támogatás mellett ez a szer nagyon is eredményes, többek között a depresszió kezelésében. De fogadnak itt embereket PTSD-vel vagy szerhasználati zavarokkal is. A „megfelelő támogatás” itt a klinikán azt jelenti, hogy a páciensek (külföldieket is fogadnak) nem egyszerűen egy gyógyszeres kezelést kapnak (egyébként intramuszkuláris injekcióval), hanem mellé egy holisztikus, egyénre szabott pszichoterápiás folyamaton mennek keresztül. Az egyénre szabás pedig azt jelenti, hogy a résztvevőnek egy komoly előszűrésen és teljes pszichiátriai átvilágításon kell átesnie, mielőtt felveszik a programba. Ennek során pedig megállapítják, hol vannak elakadásai, hol vannak a vakfoltok, a traumatikus terhek, és hogy a világnézetéhez, szükségleteihez milyen terápiás módszer illik leginkább. Az alkalmazott módszerek spektruma a beszélgetős terápiáktól (kognitív viselkedésterápia, elfogadás és elköteleződés terápia, belső családrendszer stb.) a szomatikus módszerekig (somatic experiencing, holotróp légzés, EMDR stb.) terjed. Bár Magyarországon is használnak ketamin terápiában (belinkelem az ezzel foglalkozó Drogriporter Szabadegyetemet lent), de ettől a szemlélettől még nagyon messze vagyunk. Az egész hely, a berendezés és a személyzet, egy rendkívül nyitott és humanisztikus atmoszférát teremt. Itt nem csak egy diagnózis vagy – hanem egy ember. Itt nem címkéznek fel – hanem kíváncsi együttérzéssel feltárják, hol akadtál el. Aki egyébként segítő szakemberként szeretne jobban megismerkedni a terápiának ezzel a formájával, annak belinkelem a hozzászólásba azt az októberi képzést és fórumot, amit Barcelonában fognak tartani nemzetközi trénerekkel és előadókkal – nyilván nem ingyen. Viszont: egy ingyenes helyet/ösztöndíjat kisorsolnak a jelentkezők között, érdemes szerencsét próbálni!