Sokan azt kérdik: megiszom a magam kis söreit/borait/elszívom a magam kis spangliját a nap végén. Nem zavarok ezzel senkit. Mi ezzel a probléma? Mindenki kikapcsolódik valahogy. És valóban: szerintem önmagában nincs is ezzel túl nagy probléma. Ha. És ez a ha fontos: ha egyébként ez a szerhasználat nem válik akadállyá az életben, ami elakadásokhoz vezet. És itt azért már látunk példákat szép számmal az önáltatásra. Bevallottam már ezen az oldalon is, hogy fiatalabb koromban én magam is hosszú évekig napi szinten szívtam füvet. Nem láttam problémának – közben volt munkám, karrierem, kapcsolataim. A fű volt az én kis komfortzónám. A napi rutin része. Ellazított. Nem volt tragédia, ha kimaradt 1-2 nap: nem loptam, csaltam ha nem jutottam hozzá. Közben egyébként rendszeresen sportoltam is: figyeltem az egészségemre. De aztán eljött egy pont, amikor rájöttem, hogy a komfortzónák, bármennyire is kényelmesek, börtönünké tudnak válni. Pont azért, mert kényelmesek: alattomosan lopóznak be. Simán. De aztán nehezebben tudunk tőlük megválni. És ez a komfortzóna, ha nem is okoz túl nagy zavarokat az életünkben, ugyanakkor kirekeszt dolgokat. Azon keresztül, hogy meg tudja akadályozni, hogy bizonyos kényelmetlen pillanatokban jelen legyünk. Például egyedül legyünk magunkkal és figyeljünk a testünk jeleire, tompítás nélkül. Vagy jelen legyünk, figyeljünk az emberi kapcsolatainkban – ahol sérültünk, de ahol gyógyulni is tudunk. Mert tudjátok mit? A komfortzónában lehet „kikapcsolódni”, de nem lehet fejlődni, gyarapodni. Ahhoz kell a diszkomfortos és szürke valóság is: azon keresztül fejlődnek képességeink. Kell, hogy sérülékenyek legyünk, kell, hogy kockázatot vállaljunk – a sérülés kockázatát. Ahogy a fa ága is ott tud tovább nőni, ahol gyenge a hajtása, és nem ott, ahol vastag a kérge. Szóval nem, nincs azzal nagy gond, ha valaki rekreációs célból használ néha szereket: nem lettem szemellenzős drogellenes. Nem erre akartam ezt kifuttatni. De éberség és józanság kell ahhoz, hogy az ember felfedezze a tanulásra alkalmas pillanatokat. Látnunk kell, ha az a kávé, az a cigi, az a pia, az a spangli a menekülésről szól, és komfortos, magunk építette börtönünkké válik.

Az egyik legnagyobb tévedésünk, hogy úgy érezzük: valamit csinálnunk kell ahhoz, hogy értékesek és hasznosak legyünk. Pedig hidd el, barátom, a föld és az ég is megkönnyebülten sóhajtana fel, ha az emberek néha képesek lennének – csak úgy jelen lenni. Produktivitás, igyekezet, könyöklés, ragaszkodás, figyelemelterelő-agyzsibbasztó automatizmusok nélkül figyelni, szemlélődni. Thich Nhat Hanh szerint ennél hasznosabbat el sem lehet képzelni: „Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy az élet a cselekvésről szól, nem pedig a létezésről. Azt hisszük, hogy amikor nem csinálunk semmit, akkor pazaroljuk az időnket. Pedig ez nem igaz. Az időnk elsősorban arra való, hogy létezzünk. Hogy miként létezzünk? Úgy, hogy élők legyünk, békések, örömteliek, szeretettel teliek. És erre van a világnak a legnagyobb szüksége.”

Mi magyarok még a saját bűneinknek is áldozatai voltunk – foglalja össze remekül Hatos Pál történész azt a köldöknézős történelemszemléletet, ami a NER idején uralkodott és ami a Citadellán berendezett új kiállítást jellemzi. És tényleg: nagyon találó ez a megfogalmazás, ami valahol tökéletesen illik arra az egész szemléletre, ami 16 év kormányzás után még mindig teljesen a markában tartja a NER elitet. A sorozatos bűnöket nem követi valódi szembenézés és bűnhődés. A bűnök elkövetői áldozatpózba vágják magukat minden szembesítési kísérlettől. A bűneik történetét valóságos szenvedéstörténetté formálják át. És ami szörnyű: hogy ebben az égvilágon semmi új nincsen. Ezt a hazapuffogtatást ostorozta Kisfaludy a reformkor hajnalán. Erről írt már Bibó István is, aki méltán bírálta a kisállamok pökkhendi önáltató nyomorúságát, amit a Horthy-korszakban is csúcsra járattak – ismert eredménnyel. Amit most Orbán Viktor elevenített fel a lázas gigantomániás vízióival, amivel leginkább a magát az oroszlánok közt mellét kidüllesztve, peckesen pöffeszkedő kisegér nevetséges pózába vágta magát. Ady Endre keserűen írta le: nekünk Mohács kell. De a szomorú igazság, hogy mi nem tanulunk Mohácsból (se). Mint ahogy nem tanultunk Trianonból, a holokausztból, 56-ból – és nem tanulnak most semmit 2026 áprilisából sem. „Le fogjuk győzni a »merjünk kicsik lenni« szemléletét!” – harsogta. Hát nem fogjuk. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy tényleg kis nemzet vagyunk. De ebben az ég világon semmi szégyellnivaló nincsen. És ahelyett, hogy a folyamatos kisebbrendűségi komplexusunk által hajtott pöcsméregetéi kényszer bűvkörében élnénk, inkább el kellene fogadnunk, hogy ennek ez a kisnemzeti lét is valami, amire büszkék lehetünk – ha kiaknázzuk a lehetőségeinket és példát mutatunk a világnak ebből. A tudásunkkal, a tehetségünkkel, a szorgalmunkkal.

A saját kis önismereti utazásom során gyakran ütközöm az unalom problémájába. Gyakran kapom magam azon, hogy unatkozom különféle szituációkban: amikor sorban állok, amikor utazok, amikor a gyerekkel vagyok a játszin – sőt, miközben meditálok. Be kell látnom, a türelem nem éppen olyan erény, amiből túl sokat osztottak nekem, fejlesztésre szorul – és tudom, ezzel nem vagyok egyedül. A dán filozófus, Kierkegaard szerint az unalom minden rossz gyökere. Mert azt jelenti, hogy az ember képtelen megmaradni önmagával. Az unaloműzés korunk népbetegsége: minden egyes pillanatot ki akarunk tölteni valami újjal, valami izgalmassal, valami stimulálóval. Miért? Mert rettegünk attól, hogy egyedül maradjunk magunkkal és foglalkozni kelljen a saját szorongásunkkal. Így hát folyamatosan hajszoljuk az új élményeket, érdekességeket, intenzitást. Ha nem történik velünk ilyen, akkor úgy érezzük, elvesztegettük azt a pillanatot. Emögött én felfedeztem magamban a meggyőződést a saját fontosságomról: amikor unatkozom, óhatatlanul arra gondolok, hogy ezt a pillanatot most valami sokkal jelentősebb dologgal tudnám kitölteni. Chögyam Trungpa Rinpoche, a tibeti buddhista tanító nincs ilyen rossz véleménnyel az unalomról: szerinte nem az unalommal van baj. Hanem azzal, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: hiszen az unalom valamire mutat. Egyfajta kaput jelenthet egy magasabb szintű tudatossághoz, ami a „nem történik semmi érdekes” illúziója mögött vár ránk. Az unalom leleplezi azt is, amit Trungpa Rinpoche spirituális materializmusnak nevezett: amikor az unaloműzés spiritualitásnak álcázva magát a csúcsélmények, az egzotikus és ezoterikus tudás, a drámai érzelmi állapotok hajszolását jelenti. Pedig az unalom lehet jelentős és fontos. Nem kell kitölteni, nem kell megszabadulni tőle – a maga ürességében, a maga diszkomfortjában is az. Amikor unatkozunk, azt a pillanatot átfordíthatjuk a tanulás pillanatává. Megmutat valami fontosat a létezés természetéről – és arról, kik vagyunk valójában. (note to myself) kép: Aliser Kusakov

Hát nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de nekem nem kicsit problémás, hogy benne marad az alkotmányban: „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége.” „Alkotmányos önazonosság” – nekem már önmagában ezzel a fogalommal is van problémám. Bár tény, hogy ezt nem magyarok találták ki, létezik a nemzetközi jogban. De rendkívül zavaros, hogy ki mit ért alatta. Gyakorlatilag a lényege az, hogy keresztbe lehessen tenni bizonyos uniós intézkedéseknek holmi „szuverenitásra”, „hagyományokra” és „kulturális sajátosságokra” hivatkozva – amelyek többnyire szimpla előítéleteket és tévhiteket hivatottak leplezni. „Magyarország … keresztény kultúrája” – ez is nagyon problémás. Ne értsetek félre: Magyarországon van keresztény kultúra. Is. Mint ahogy egyébként van zsidó meg szekuláris kultúra is. Ez védendő érték lehet. De Magyarország kultúrája, mint egységes egész, NEM keresztény. A magyar államnak semlegesnek kell maradnia, és nem szabad egyetlen vallás értékeinek a védelmét privilegizálva hozzákapcsolni az alkotmányhoz. Ráadásul a mondat úgy van megfogalmazva, hogy a magyar állami szervek vallási semlegességét is megszünteti: egyfajta misszionárius küldetést ad nekik. Ez így gáz és nem tükrözi a következetes szakítást a NER-el. ‍♂️

Voltak dolgok, amiket nem tudtam pontosan megjósolni április előtt. Sejteni persze lehetett dolgokat, de más megélni. Ezek közé tartozott, hogy a NER ilyen gyorsan összeomlik majd, mint egy kártyavár. Hogy ez a sziklaszilárdnak tűnő monolit valójában agyaglábakon álló kolosszus, azt én is megírtam többször – mégis, ez a sebesség meglepett. Nem tudtam felkészülni arra sem, hogy a 16 év ugyanakkor ilyen mély pszichés lenyomatot hagy bennünk. Sebet, aminek a begyógyulásához évekre – évtizedekre? – lesz szükség. Bár nyilván azt is lehetett tudni, hogy az új kormánynak is lesznek szemellenzős hívei – azért az is meglepett, hogy milyen idegesen és ellenségesen reagálnak egyesek, amikor akár egy kis enyhe kritikát megfogalmazok az új kormánypárt döntéseivel kapcsolatban. De amire legkevésbé tudtam felkészülni, az, hogy mennyire baromira bosszantó lesz majd szembesülni azzal, hogy a NER és támogatói mennyire semmit nem tanultak ebből a bukásból. Hogy milyen tehetetlen düh fog bennem felhorgadni attól, hogy emberek, akik nemrég még a poloskázáson vidultak, most hirtelen felfedezik rég elveszített emberi jogi érzékenységüket és harcos jogvédővé avanzsálnak. Hogy milyen tenyérbemászó, vigyorgó cinizmussal képesek egy szívós évtizedes leépítéssel tönkretett vasút első meghibásodását rögtön a még feladatát alig átvett közlekedési miniszteren számon kérni. Hogy milyen hihetetlenül frusztráló nézni, ahogy köztársaság jellegét elveszített köztársaságok aláíróautomatává aljasult bábelnökei hirtelen felfedezik a küldetésüket, hogy ellen tartsanak a hatalomnak. Vagy hogy a rendszerbe gond nélkül belesimuló, a mindenfelől áradó gyűlöletet szentesítő egyházi vezetők hirtelen a „szeretet országáról” meg „jogállamról” kezdenek el prédikálni. Azért néha felnézek az égre, hogy nem akar-e leszakadni. (note to myself)

A spiritualitással az a baj, hogy túl gyakran szétválasztjuk a valós életünktől. Milyen könnyű ugyanis együttérzésről beszélni egy emelkedett pillanatban, amikor olyan emberek vesznek minket körül, akiket kedvelünk – milyen könnyen tudjuk elhinni, hogy minket már tényleg ez vezérel. De aztán olyan könnyű másfelé nézni, amikor az utcán meglátunk egy hajléktalant. Milyen könnyű egy templom ünnepélyes csendjében a haragot kárhoztatni, milyen könnyű arról prédikálni, hogy nyújtsd oda a másik orcádat is. Egészen addig, amíg egy bosszantó alak ki nem hoz minket a sodrunkból, és legszívesebben megfojtanánk egy kanál vízben. Milyen könnyű a ragaszkodás elengedéséről elmélkedni egy távoli meditációs elvonuláson, ahol csend és nyugalom van. De milyen nehéz egy zajos, csupa csábítás nagyvárosban lemondani arról, hogy folyamatosan reagáljunk a minket körülvevő ingerekre. Van az a híres kísérlet, amelynek a résztvevőit, teológus egyetemi hallgatókat egy az irgalmas szamaritánus történetéről szóló előadásra invitáltak – de az előadásra menet egy (beépített) rosszul lévő ember tartotta fel őket. És megvizsgálták a reakcióikat. Az eredmény azt mutatta, hogy nem a vallásosság és az előadás témája számított, hanem az, mennyire siettek. A nagyon siető csoportban csak kb. 10% segített, míg a nyugodt csoportban kb. 63%. Én személy szerint egyre inkább értékelem azt, amikor úgy érzem, hogy a spirituális életem beszivárog a „profán” életembe. Az emelkedett misztikus tudatállapotokon, a transzcendens kinyilatkoztatás-élményeken túl azt tartom a legtöbbre, ha bosszantó, félelmetes vagy szorongató hétköznapi szituációkban fedezem fel, hogy képes vagyok másként reagálni. Másként jelen lenni az én kis mikrokozmoszomban. Thomas Merton, a keresztény misztikus írta valahol, hogy a spiritualitás nem menekülés a világból, hanem megtanulni valóságosan jelen lenni benne. (notes to myself)

Kábítószergyanús porral teli zacskók kerültek elő Hilarion metropolita kocsijából Csehországban. Tudjátok, ő az orosz ortodox egyházi vezető, aki Semjén puszipajtása volt és akiről korábban a saját asszisztense tett közzé leleplező videókat, amelyeken szexuálisan zaklatja őt. Persze most tagad: „provokációnak” nevezte az esetet. Nyilván, az ilyen KGB-fiókák mindig magukból indulnak ki, hiszen a drogültetés jó öreg KGB-s kompromat módszer civilek és ellenzékiek ellen. Mégsem gondolnám, hogy Hilarion esetében a demokratikus cseh titkosszolgálat élt volna ilyen eszközzel. És nem csak azért, mert aki adja a fene nagy ájtatos szentfazekat, miközben hatalmával visszaélve szexuális erőszakot tesz a beosztottján, simán képes lehet kábítószer csempészetre is. Hanem azért is, mert az ortodox egyház ilyetén felhasználásának is megvan a hagyománya. Az orosz titkosszolgálat mindig is előszeretettel alkalmazta az ortodox egyházat nemzetközi beszivárgásra és egyéb illegális üzelmek lebonyolítására. Kirill pátriárkáról, Hilarion főnökére például dokumentált, hogy fiatalon a KGB beépített ügynökeként pont hasonló nemzetközi operációkban szedte meg magát – csak akkoriban még cigit meg vodkát csempésztek. Hilarionról pedig tudjuk, hogy folyamatosan orosz kémekkel és „üzletemberekkel” találkozgatott, luxusjachtokon és hasonló istentelen helyeken mulatozott velük. Az meg aztán főleg nem lep meg senkit – Magyarországon biztosan nem -, hogy Tömjénék ilyen arcokkal spanoskodtak. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen megértették egymást. Úgymond fél szavakból is. Mert éppen olyan képmutató álszent, hatalom- és pénzmániás, cinikus gazemberek mindketten. Egy húron pendülnek, és remélem oda is kerülnek, ahová valók.

Rottyon van a magyar társadalom mentális állapota – ez jutott eszembe erről a hírről. Vajon hány százezer ember él úgy, hogy napi szinten rá van függve a kis piruláira, anélkül már aludni, funkcionálni sem képes? Mondjuk nem lep meg. Miért is lenne másként? Félreértés ne essék: én nem vagyok alapból gyógyszerellenes. De ez csak tűzoltás. Ami életmentő lehet, de önmagában kevés, és ha túlhasználják, önmagában is problémává válik. Ha úgy általában képtelenek vagyunk mit kezdeni azzal a tömérdek stresszel, szorongással és ami azok eredőjében áll – a szőnyeg alá söpört generációkon átívelő traumáinkkal, az elmagányosodással, a társadalmi bizalom és szolidaritás hiányával – ami itt halmozódik. Minek is kéne mindezen dolgozni – megtanultuk szülőktől, nagyszülőktől, hogy ilyenkor elég bedobni egy pirulát oszt jónapot. A kristály és társai igazából még mindig marginális jelenség ahhoz képest, amit a legális szerek, alkohol és nyugtatók használata jelent. Nagyon jó lenne, ha végre olyan kormánya lenne Magyarországnak, ami a maga szintjén és jelentőségén kezeli ezt a kérdést – korszerű, átfogó szemlélettel, a civil társadalom bevonásával.

Sokan abban reménykedtek, hogy majd kiderül valami bizonyíték, ami azt mutatja, hogy Orbán Viktor személyesen járta ki a gyermekabúzus falazásában részt vevő Kónya Endre amnesztiáját. Úgy tűnik, csalódniuk kell: ilyen bizonyíték eddig nem került elő. Számomra egyébként nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy kiderült: Novák Katalin hazudott. Hiszen nagyon is tisztában volt azzal, részletesen, hogy mit követett el Kónya. Ott volt a jelentés az asztalán, ami arról szólt, milyen életre szóló károkat okozott fiatal emberekben. De ő Balog miniszter nyomására mégis megkegyelmezett neki. Amit ez elmond nekünk, az jóval több, mint Orbán személyes érintettsége az ügyben. Ez az általa létrehozott és összetartott rendszer természetéről mond el valami fontosat. Arról, ami az elit tagjainak a leginkáb fontos volt: az összezárás. Ez magyarázza azt, hogy olyan emberek, akikről tudni lehetett, hogy gyermekeket abuzáltak, még hosszú-hosszú évekig az állam védelme alatt tevékenykedhettek. Ha egyszer bekerültél egy bizonyos körbe, ha bekerültél a kéz-kezet-most urambátyám elitbe, akkor feltétlen lojalitást vártak el tőled – cserébe pedig elnézték a bűneidet. Ha már védhetetlenné váltál, ha már kipattant a botrány, még akkor is próbálták enyhíteni a következményeket: ezt láttuk ismétlődni újra és újra, Kaletától Juhász Péter Pálon át Kónya Endréig. És az is tanulság, hogy mennyire kevés részvétre, együttérzésre számíthattak a hatalmasok részéről azok, akik ezeknek a ragadozóknak az áldozatává váltak. Mint Szabi, aki 2016-ban konkrétan öngyilkos lett, mert nem bírta már elviselni, hogy az igazgató mindent megúszik – miközben őt magára hagyták a fájdalmával. Szomorú história – és ami különösen gyomorforgatóvá, émelyítővé teszi, az, hogy az egész le volt öntve ezzel az ájtatoskodó cukormázzal. Biztos vagyok benne, hogy Balog püspök és plátói szerelme, Novák ex-elnök még mindig meg van róla győződve, hogy ők a „keresztyén lelkiismeretnek” és megbocsájtásnak megfelelően cselekedtek. Hogy őket igaztalanul hurcolták meg. Még mindig nem értik, nem érzik a súlyát annak, amit tettek – mert ahhoz bele kellene nézni az áldozatok szemébe.