Libere locutus est – szabadon beszélt. Avagy: kimondta, amit gondolt. A császárkori Rómában, ahol gyakoriak voltak a politikai ármányok, merényletek, száműzések, és ahol szinte senki sem az volt, akinek látszott – különösen nagy dicséretnek számított, ha ezt valakiről feljegyezték a történetírók. Közéjük tartozott Helvidius Priscus, a szókimondásáról ismert szenátor, a sztoikus filozófia híve. Szinte csoda, hogy túlélt egy csomó zsarnokot, köztük Nérót. Epiktétosz, a rabszolgából lett sztoikus filozófus beszámol róla, hogy Vespasianus császár egyszer magához hívatta Helvidiust és arra kérte, hogy ne vegyen részt a Szenátus legközelebbi ülésén. – Hatalmadban áll megakadályozni, hogy a szenátus tagja legyek, de amíg az vagyok, be kell mennem, válaszolta Helvidius. – Hát akkor menj be – mondta a császár –, de ne szólj semmit. – Ne kérdezd a véleményemet, és hallgatni fogok. – De nekem kötelességem megkérdezni a véleményedet. – Nekem pedig kötelességem azt mondani, amit helyesnek tartok. – De ha megteszed, halálra ítéllek. – Mikor mondtam én valaha, hogy halhatatlan vagyok? Te tedd a magad dolgát, én pedig teszem az enyémet: a te dolgod ölni, az enyém meghalni – de nem félelemben. A te dolgod száműzni engem, az enyém pedig bánat nélkül távozni. Így is lett: Helvidius nem tett lakatot a szájára, Vespasianus pedig száműzte, majd hamarosan halálos „baleset” érte. De még feleségét is száműzték, amiért átadta néhai férje emlékiratait egy barátjának, hogy méltató gyászbeszédet (panegürikoszt) készítsen róla. Aminek eredményeként a barátot, Seneciot is halálra ítélték. Sokak számára talán Helvidius tette bolondságnak – sőt, felelőtlen hülyeségnek tűnik. Hiszen ő és mások is szenvedtek miatta. Epiktétosz maga is felteszi a kérdést: vajon mi értelme volt, hogy Helvidius feláldozta magát – hogy egy volt a sok közül, aki mert szabadnak lenni? Kivételes ember volt – válaszolja meg saját kérdését, olyan nemes erények birtokában volt, amelyek különlegessé tették, akárcsak a bíbor az öltözetet. Példaként szolgál a többiek számára, írja. És valóban, Helvidius, akárcsak a római császárok sztoikus ellenzékének más tagjai, a későbbi évszázadokban humanisták, politikai gondolkodók, filozófusok generációit inspirálta. Ez a saját korukban reménytelennek tűnő ellenállás, a saját korukban már népszerűtlennek és korszerűtlennek számító köztársasági eszmék melletti kiállás hatással volt azokra, akik a modern demokráciákat, köztársaságokat, polgári szabadságjogokat megteremtették. És mindennek az alapja ez a libere locutus est. Egy olyan érték ez, amit azok, akik úgy váltogatják a napi politikai érdekeik szerint az eszméiket, mint a köpönyegeket, soha nem értenek meg és értékelnek igazán. A hazugság birodalmában is az igazságban élni, ahogy Vaclav Havel mondaná. Azoknak, akik eszerint élnek, több, mint absztrakt eszmény: az emberhez méltó élet minősége. A puszta túlélésen túl. Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre: nem gyűjtöttem vagyont, nincs házam, nincs drága autóm, nincs hatalmam, nincs különösebb hírnevem. Mégis, nagy örömmel tölt el, hogy úgy éltem, hogy nem tettem lakatot a számra. Kimondtam, megírtam, amit gondolok. Talán valamekkora hatással is voltam másokra. És ki sem végeztek érte, mint Helvidiust – sőt, minő fényűzés, végül még emigrációba sem kellett vonulnom. Megérte. (note to myself)

Mit szóltok, hogy pont Kocsis Máté fedezte fel magában a jogvédőt? „Védvonal” néven hoz létre „országos jogvédő hálózatot”, mivel „árad a gyűlölet és az erőszak”. Muhaha. És mégegyszer, muhaha. Ugyanaz az ember, aki 16 éven keresztül a gyűlölet-propaganda egyik legvéresszájúbb szószólója volt, akinek a szótárában a jogvédő szitokszóként szerepelt, amit csak megvető hangsúllyal, szinte köpve tudott csak kiejteni. Aki 2014-ben kicsinálta az ország legnagyobb ártalomcsökkentő programját, majd az ezt elítélő ombudsmani hivatalt azzal vádolta meg, hogy dróton rángatja a „droglobbi” (értsd: én) – és lejárató kampányt indított velem szemben. Aki még néhány hónapja is leszámolásról szónokolt a poloskázó főnökével együtt. Kilátásba helyezve, hogy a választás után egyszerűen kisepernek minket az országból. Mert ugye a kormánykritikus jogvédelmet az ország szuverenitását veszélyeztető ellenséges tevékenységként tudta csak felfogni. És most hirtelen elkezdett aggódni az emberi jogokért, az emberi méltóságért és a független sajtóért. Jó vergődést, Matyi! Én persze nem lepődök meg, mert átéltem már ezt párszor: például 2010 előtt mi védtük azt az Orbán Viktort egy rágalmazási ügyben, aki pár évvel később már leszámolt volna velünk. Hát most ismét fordítanak egyet a köpönyegen és megint „védik a jogokat”. Következetesség, jellem, az nincs. Vastag bőr a pofán, az van. Mi viszont, valódi jogvédők, akik kormánytól függetlenül ugyanazokért az értékekért dolgozunk már következetesen évtizedek óta, legalább bele tudunk nézni a tükörbe a nap végén anélkül, hogy egy ilyen simulékony takonygerincű politikai kaméleon nézzen vissza ránk. Ez is valami.

Egy ilyen oldal szerkesztőjeként gyakran megkapom, hogy mennyire vadliberális vagyok. Pedig bevallom, vannak dolgok, amikben kifejezetten konzervatív tudok lenni. Például amikor kisgyerekekről van szó. Kimondottan irritál, amikor azt látom, hogy este 10-11 körül anyu és apu még mindig valami kertkocsmában vagy szórakozóhelyen üldögél a haverokkal, miközben a kisgyerek félálomban kuksol a babakocsiban vagy összegömbölyödve alszik egy széken. Lehet menőnek gondolják, hogy magukkal hurcolják — de szerintem valójában inkább önzés. Mert egy kisgyereknek nem az éjszakai felnőttvilághoz kell alkalmazkodnia. Egy kisgyereknek rendszer kell. Kiszámítható ritmus. Megfelelő alvás. Nyugodt esti rutin. Elcsendesedés, fürdés, mese, biztonságérzet. Nem zajos kocsmák, villódzó fények és késő esti felnőttprogramok. És ez nem valamiféle prűd moralizálás. A gyermekalvással kapcsolatos szakmai ajánlások évtizedek óta ugyanazt hangsúlyozzák: a kisgyerekek idegrendszerének szüksége van a rendszerességre, a megfelelő cirkadián ritmusra és az esti ingerek fokozatos csökkentésére. Persze egy kivételes este nem a világ vége. De amikor a gyerek rendszeresen a felnőttek éjszakai életvitelének kísérője lesz, annak bizony ő fizeti meg az árát.

A felépüléssel az van, hogy nem elég elhatározni. Nem elég, hogy belátjuk: itt valami nagy gáz van, túl sokat iszok/szívok/cuccozok/zabálok/szexelek/nézek pornót/játszok. Kevesebbet kéne. Vagy esetleg teljesen abba kellene hagyni, ha a mértékletesség nem megy. Fontos, hogy belássuk: a függőségünk, az egész önpusztító viselkedésünk eredőjében gyermekkori traumák, kapcsolati sérülések állnak. De ez önmagában nem elég. Az is fontos, hogy megtapasztaljuk egy közösségben, hogy nem vagyunk ezzel a problémával egyedül. De gyakran önmagában ez sem segít. A felépülés nem az akaraterő diadala – hanem a belátásokból táplálkozó szívós és kitartó önismereti munka, egy önfejlesztő utazás, amihez kellenek eszközök, feltételek. Van, aki úgy mondja: kell hozzá felépülési tőke. Biztonságot és nyugalmat kínáló otthon. Mély érzelmeket megmozgató, kölcsönösségen alapuló, érett emberi kapcsolatok. Fizikai és mentális jóllét. Jelentéssel teli élet és valahová tartozás. És fontos, hogy a szép belátásokon túl kapjunk eszközöket is, hogy miként viseljük el a szokásos kis önpusztító reakcióink nélkül a szürkének, ólomsúlyúnak tűnő hétköznapokat – azokat a szituációkat, amikor az akaraterőnk kudarcot vall. Én azt gondolom, hogy a buddhizmus akár életfilozófiában, de akár pragmatikus módszerekben is sokat hozzáadhat ehhez az utazáshoz. Nem kéri, hogy higyjél bármiben vagy bárkiben, hogy fogadd el bármilyen felsőbb tekintély létezését: egyszerűen csak felhív arra, hogy próbáld ki magad, és tapasztald meg, hogy működik. Az utóbbi cikkemben foglalkoztam a Dharma Recovery mozgalommal. Ebben számomra az különösen szimpatikus, hogy a vigasztaló és motiváló szavakon túl gyakorlati eszközöket ad a felépülő kezébe, amelyekkel helyreállíthatja a teste és az elméje között megbomlott kapcsolatot. Mert ez a disszociált, leszakadt állapot, a testnek és a léleknek ez a szétszakadtsága az, ami az embert leginkább benne tartja a traumatikus eredetű viselkedési loop-okban. Nem érezzük, nem tudjuk, amit a testünk érez és tud. Menekülünk a jelzésektől, amiket küld. Rögtön külső enyhülést keresünk ahelyett, megtanulnánk együtt lenni a testünkkel – és a nehéz érzéseinkkel. Eltereljük a figyelmünket, hogy ne kelljen jelen lenni – mert rettegünk attól, hogy egyedül maradjunk mindazzal, ami bennünk gyűlik. A vezetett meditáció, amit belinkelek a hozzászólásba, ilyen eszköz. Megtanít, hogy érkezz meg a testedbe. Ülj, egyenes gerinccel. Nem kell tökéletes pózban ülni: nem ez a lényeg. De tudd, hogy ülsz. Érezd a talajt a lábad alatt, érezd a tested súlyát. Érezd a lélegzeted természetes ritmusát. Be. És ki. A lélegzeted a horgony, amihez mindig visszatérhetsz, ha elkalandoznak a gondolataid. A meditáció képessé tesz, hogy felfedezd, mi van benned. Szorongás? Nyugtalanság? Sóvárgás? Félelem? Nevezd meg. „Ez szorongás.” Figyeld meg. Hol érzed? Melyik testrészedben? Milyen a hőmérséklete, formája, a ritmusa, a színe, a telítettsége? Nem kell elmenekülnöd előle. Nem azért maradsz jelen, mert szereted – hanem mert megtanulod, hogy nem kell automatikusan reagálni rá. Hogy tudd, hogy te nem szorongás vagy. Jelen van benned, de te nem vagy egy vele. Hogy kedvesen és kíváncsian fordulj oda magadhoz, mint egy jó baráthoz. Érezd a változást: erősödést és gyengülést. Tapasztald meg, hogy még a legerősebb késztetések, ingerek, sóvárgások is keletkeznek – és elmúlnak. Ez a természetük. Üresek, nincs örök lényegük. Akárcsak a hullámok. Nem kell mindent azonnal megjavítanod. Csak képesnek kell lenned jelen lenni. Nem kell tökéletesnek lenned. Csak egyszerűen nem kell mindenre automatikusan reagálnod. A bölcsesség ott van benned – csak hagynod kell, hogy meghalld a hangját, amit most elnyom a saját reaktivitásod zsarnoki zaja. Elég vagy – szabad vagy. ❤

Minek adták egyházi iskolába a gyereket – ilyen és ehhez hasonló reakciókat látok a kommentekben azokra a vádakra, amik a Rubovszky Rita által vezetett katolikus iskolával kapcsolatban jelentek meg a Népszavában. Hát az ilyen. Mintha egy egyházi iskolában teljesen természetes lenne, hogy térdepeltetik a gyereket, ha ki akar menni mosdóba, vagy hogy mindent el kell takarítania a tányérjáról, mielőtt kimehet a menzáról. Ez utóbbi szabály egyébként még az én szekuláris általános iskolámban is dívott: nem egyszer kellett hallgatnom a prédikációt, hogy „bezzeg az éhező etióp gyerekek” megennék, tessék csak belapátolni azt a tökfőzeléket. Amit egyébként személy szerint utáltam. Rubovszky maga részben tagad, részben hárít: arra hivatkozik, hogy a szülők többsége igenis támogatta azt, ahogyan nevelték a gyerekeket. És egyébként ezt el is tudom hinni. Különösen, ha a szülő is hasonló szellemiségben nevelkedett: akkor számára teljesen természetes ez az egész fojtogatóan tekintélyelvű légkör. Azt hiszi, ettől lesz majd a gyerekéből jó ember. És itt van a kutya elásva. Én azt gondolom, hogy ez az egész kérdés messze túlmutat Rubovszky személyes felelősségén. Ezek rendszerszintű problémák. Az érzelmi megalázással, megszégyenítéssel, fenyítéssel való nevelés. A vak konformizmust megkövetelő tekintélyelvűség. A kiszolgáltatottság. A fő probléma, hogy még mindig tömegek gondolják, hogy ezek természetesek – sőt, a jó oktatási rendszer tartóoszlopai. Nélkülük elszabadulna a káosz. Még egy ilyen romantikus abigéles aurát is szőnek köré: lám, így lehet valódi embereket nevelni. Pedig nem, senkit sem ez tett emberré – legfeljebb megtanított alkalmazkodni, beállni a sorba. Alattvalónak lenni. És az érzékenyebb gyerekek akár egy életre viselhetik a sebeket, amiket itt kaptak. Az emberi kvalitásaikat ennek ellenében, az ezzel szemben kialakult bajtársiasság, az ennek ellenére is utat találó emberségesség révén tudták kibontakoztatni. ‍♂️

Ma a Margit hídon átkelve a villamoson a parlamentre tévedt a tekintetem, és éreztem, hogy ösztönösen összeszűkül a szemem, és gondterhelt lesz az arcom. Valami nagyon mélyen beépült reakció volt ez – mintha flight-or-fight üzemmódba kapcsoltam volna. Hiszen az ország háza hosszú évekig ellenséges helyként rögzült az emlékezetemben: a hely, ahol a peckes bajszú tahó karmester intésére indul be a gyűlölet kórusa. Kellett egy-két másodperc, amíg felengedtem. Eszembe jutott, hogy ez a ház – már nem az a ház. Hogy ennek az épületnek a bejáratánál már EU-s zászló lobog. Hogy a benne ülő képviselők nem csupán biodíszletként szolgálnak a rendeleti kormányzás leplezésére. Fellélegeztem. Tekintetem áttéved a másik oldalra, a várra. Ahová korábban nem tudtam anélkül nézni, hogy ne sűrűsödött volna össze a gyomromban valami kellemetlen, szorongással vegyülő keserű, tehetetlen indulat. Hiszen mementója volt az értelmetlen kormányzati pénszórásnak, a mérhetetlen arroganciának, az elvesztegetett lehetőségeknek. Annak, hogy a hazánkat egy mohó, cinikus, arrogáns elit rabolta el. Így aztán leginkább nem is néztem se a parlamentre, se a várra. Túl gyakran közlekedtem leszegett fejjel ebben a gyönyörű városban, hogy elkerüljem a keserűséget – vagy az eget fürkésztem, esetleg a Dunát, amit a NER mocska úgy-ahogy érintetlenül hagyott. És ez most változik. Átalakul körülöttünk az épített világ is. Bátran és bizakodva nézem, ahogy a parlament tetején lobognak a zászlók. Kíváncsian és megkönnyebbülve fürkészem a Karmelita körvonalait – ahol szinte tapintható a köpcös hiánya. Az ellenségesen fölém tornyosuló falak, a világot elzáró akadályok helyett mintha kinyílnának a terek, égbe szökő lehetőségekkel kecsegtetnének a hidak, barátságosan mosolyognának a háztetők. A nyugati horizont mögött Európa integet. Eltart még egy darabig, amíg a régi beidegződések, reakciók elenyésznek. De a folyamat elindult. És ha magamba nézek, ez a folyamat nekem nem április 12-én kezdődött. Nem egyszerűen „felülről” adják vissza – hanem mi magunk vettük, vesszük vissza. A Pride-on hömpölygő tömegek. A parlament előtt a szabadságért táncolók. Megannyi állomása ennek a felszabadító hadjáratnak. Otthon vagyunk. (note to myself)

„Vajon láttál olyan reklámot valaha, ami azt hirdette volna, hogy ‘amid van, az elég’?” – kérdezi Joseph Goldstein, a meditációs tanár. Bizonyára nem láttál. Mert minden egyes reklám arról akar meggyőzni, hogy hiányzik neked valami – hogy amid van, az nem elég. Hogy te nem vagy elég. Ahhoz, hogy boldog és elégedett légy, ahhoz szükséged van valamilyen külső tárgy, szolgáltatás stb. megvásárlására. „Vajon mennyi az elég?” – ez az egyik legfontosabb kérdés, amit fel tudunk tenni magunknak, mondja Goldstein. Ami a jelenlegi fogyasztói társadalmunk velejébe hatol. Aminek a lényege a késztetés, hogy mindig több kell. Hogy ami van, az nem elég. És persze ne értsetek félre: vannak emberek, akiknek tényleg hiányoznak a legalapvetőbb javak az élethez. Otthon, étel, család. De a fejlett társadalmakban mégis azt látjuk, hogy rengeteg embernek már jóval több van annál, ami ehhez kellene – és mégis szenvednek. És minél több van egyeseknek, annál mohóbban akarnak még többet. Az egész gazdaságunk a korlátlan növekedés mítoszára épül. Aminek a katasztrofális következményeit már most is látjuk arra a természetes környezetre, amelyben élünk. De az egyén szintjén is egy olyan életideált hajszolunk, aminek a lényege: mindig többet. Soha nem elég. Van, akinek ez vagyonban, hatalomban jelentkezik. Ház, kocsi, nő, luxus. És vannak olyanok, akik ételben, alkoholban vagy más drogokban képezik ezt le. Mert alapvetően a függőség nem pusztán azért ilyen tömegjárvány-szerű a társadalmunkban, mert sokféle droghoz férünk hozzá. Hanem azért is, mert a drogokhoz is éppen úgy viszonyulunk, mint minden máshoz. Stimuláló és gyorsan elavuló státusz-kütyükhöz, egyperces digitális hírnévhez, pillanatnyi orgazmikus kielégülést nyújtó szexuális élményekhez. Mindegyik intenzív izgalommal tölti el az elménket, hogy aztán üres és kába unalmat és ürességet hagyjon maga után. Kétségkívül jobb lenne, ha egyszerűbb életet élnénk. De a megoldás nem az, hogy eljussunk valamiféle örömtelen puritanizmushoz. Megtagadjuk a digitális világot és analóg remeték legyünk valami távoli kunyhóban. Hogy aszkétaként fogcsikorgatva kerüljük a testi gyönyöröket. Vagy megteremtsük a „drogmentes világot” (bármit is jelentsen). Én azt gondolom, hogy le kell ásnunk a mohó ragaszkodásaink gyökeréig. Aminek a mélyén ott találjuk tükröződni az önkorlátozó hiedelmet emberek millióinak lelkében, görcsös igyekezeteik eredőjénél: „nem vagyok elég”. Egy hiedelmet, ami gyakran kapcsolati sérülésekben keletkezett, és ott is tud gyógyulni. Iparágak épülnek arra, hogy ezt a hiedelmet az elviselhetetlenségig fokozzák – tudatosan úgy kell átalakítanunk a társadalmunkat, hogy csíráztassunk, gondozzunk, tápláljunk, nevelgessünk egy másik meggyőződést az emberekben – már születésüktől fogva. Mert ez a világ sokkal jobb hely lenne, ha több ember tudná őszintén kijelenteni: „elég vagyok”.

A Recovery Dharma (Dharma Felépülés) egy Magyarországon kevéssé ismert, buddhista alapokon nyugvó felépülési mozgalom, amely a függőséget nem elsősorban erkölcsi bukásként vagy gyógyíthatatlan betegségként értelmezi, hanem a szenvedésre adott kényszeres reakcióként. Gyökerei Noah Levine Refuge Recovery nevű kezdeményezéséhez nyúlnak vissza, amely a 2010-es években próbálta ötvözni a buddhista meditációt és pszichológiát a szenvedélybetegségekből való felépüléssel. A Refuge Recovery azonban erősen kötődött Levine személyéhez, és amikor vele kapcsolatban szexuális visszaélésekkel kapcsolatos vádak merültek fel, a közösség egy része szakított a szervezettel. Ebből a szakadásból született meg 2019-ben a Recovery Dharma, amely tudatosan decentralizáltabb, közösségibb és demokratikusabb modellt akart létrehozni: guru-központú struktúra helyett sorstárs-alapú, önszerveződő közösségekkel. A Recovery Dharma módszere a buddhizmus Négy Nemes Igazságára és a Nemes Nyolcrétű Ösvényre épül. A kiindulópont az, hogy a függőség mélyén szenvedés, sóvárgás és elkerülés áll: az ember valamilyen fájdalom, üresség, trauma vagy szorongás elől próbál menekülni. A felépülés ezért nem pusztán az absztinencia elérése, hanem annak megtanulása, hogyan lehet jelen maradni a nehéz érzésekkel anélkül, hogy automatikusan menekülnénk előlük szerhasználatba vagy más kényszeres viselkedésekbe. A program központi elemei a meditáció, a mindfulness, az önreflexiós kérdések, az etikus életvitel és a közösségi támogatás (szangha). A hangsúly nem az erkölcsi javuláson, inkább a tudat működésének megértésén és az önmagunkkal szembeni együttérzés kialakításán van. Több ponton eltér a klasszikus, keresztény alapokon nyugvó 12 lépéses modellektől, például az Anonim Alkoholistákétól. Az AA központi fogalma a tehetetlenség felismerése és a felsőbb erőben való hit: a felépülés alapja a függő identitás elfogadása és annak beismerése, hogy az ember önmagában nem képes kontrollálni a függőségét. A Recovery Dharma ezzel szemben kevésbé beszél betegségidentitásról és felsőbb erőről. Inkább azt hangsúlyozza, hogy a tudat tréningje révén lehetséges új viszonyt kialakítani a sóvárgással. Ha részletesebben is kíváncsi vagy erre a módszerre, kattints a linkre a hozzászólásban a teljes cikkért! ❤

Ezzel a történettel több probléma is van. Először is, a férfi állítólag „Internetről rendelt marihuánát” fogyasztott – én nem vagyok biztos, hogy ez valódi természetes kannabisz növény volt. Simán lehet, hogy valami félszintetikus vagy szintetikussal felütött termékről volt szó. Ami mondjuk könnyen magyarázhatja a rosszullétet. A hasonló esetek elkerülése végett a részletek – névtelen – feldolgozása, ismertetése sokat segíthetne. Nem elég az elrettentő üzenet, hogy „ne drogozz” – fontos infó, hogy hol ment félre a set, a setting, a szer és a dózis. A másik, hogy nagyon aggályos, hogyan jutott el egyáltalán a rendőrség az illetőhöz: borzasztó káros az a gyakorlat, amikor az értesített mentők/diszpécserek automatikusan hívják a rendőrséget a kábítószer miatti rosszullétekhez. Ez ugyanis azt fogja eredményezni, hogy az emberek nem fogják értesíteni a mentőket, ha rosszul vannak. 2010 előtt már sikerült elérni, hogy az Országos Mentőszolgálat és az országos tisztifőorvos többször is elítélje ezt a gyakorlatot. Az elmúlt 16 évben azonban ebben is jelentős visszafejlődés zajlott le. Itt is nagy szükség lesz a változásra: ehhez mind a mentőszolgálat, mind a rendőrség együttműködésére szükség lesz. Egy ilyen esetben a közérdek nem az, hogy egy teljesen értelmetlen és káros büntetőeljárást folytasson le az állam egy fogyasztóval szemben, hanem az, hogy minél gyorsabban szakszerű segítséget kaphasson – ítélkezés nélkül.

Kedves Barátunk! Tudjuk, ebben az időszakban a csapból is ez folyik, és nagyon sok civil szervezet kérte tőletek az adó 1%-át. Mi sem teszünk másképp: ez a forrás jelenleg rendkívül fontos a Drogriporternek és a mögötte álló Jogriporter Alapítványnak. Április 12-ig, a NER igazságtalan, korrupt és a szakpolitikai szempontokat semmibe vevő hatalma alatt esély sem volt arra, hogy az általunk fontosnak tartott elvekre alapuljon a drogpolitika. Túlzás nélkül: a Drogriporter „fényt biztosított a sötétségben” (ezt nem mi mondtuk, hanem olvasóink és követőink). A sötétségnek remélhetőleg vége, és sok más terület mellett most esély nyílik arra, hogy Magyarország drogpolitikai kérdésekben is túllépjen végre az öncélú moralizáláson, és ne poros ideológiákra, hanem szociális, egészségügyi és emberi jogi szakmai szempontokra alapuló megközelítést valósítson meg. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra, és főleg nem történik meg magától. Szükség van arra, hogy a hozzáértő szakemberek és szervezetek súlyuknak megfelelő módon tudjanak részt venni az új stratégiák megalkotásában, és hogy az újjáalakuló műhelyekben hatékonyan és sikerrel tudják képviselni álláspontjukat. A sötétségben tudtunk fényt mutatni, most pedig szeretnénk, hogy a reményen túl ténylegesen is új irányt szabjunk a hazai drogszabályozásnak. Éppen ezért, ha fontos neked, hogy a reménytelenség évei után most hatékonyan tudjuk kihasználni a megnyíló lehetőségeket, segítsd a munkánkat. A Drogriporter továbbra is adományokból működik. Az általatok nyújtott támogatás, így az 1%-os felajánlás számunkra nemcsak fontos visszajelzés, hanem működésünk tényleges biztosítása is. Kérjük ezért, hogy idén is fontoljátok meg az SZJA 1%-otok számunkra való felajánlását: Jogriporter Alapítvány, adószám: 18523616-1-41. Köszönjük! ❤