Péter Sárosi

Ha egy valamire megtaní­tott a gyerekem érkezése, akkor az alázatra biztosan. Bárki is légy: ha túl magabiztos vagy a lelki/spirituális fejlődéseddel kapcsolatban, akkor biztos lehetsz abban, hogy egy gyerek alaposan megtépázza majd az arroganciádat.

Előtte azt hittem, már jó úton járok egy kontemplatí­v, elmélyültebb élet felé. De rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan könnyű úgy elmélyült, kontemplatí­v életet élni, ha az embernek folyamatosan egy kisgyerek szükségleteit, figyelemigényét kell kielégí­tenie. Ha a magadra fordí­tható „me time” minimálisra csökken.

Előtte azt hittem, a feleségemmel a mi kapcsolatunk már túl van a megrázkódtatásokon, hiszen hosszú évek alatt összeszokott páros vagyunk. Nem számí­tottam rá, hogy egy kisgyerek érkezése ilyen könnyen képes magát a szülőt is visszalökni egy óvodás érzelmi szintjére. És hogy az óhatatlanul felgyülemlő érzelmi magasfeszültség a gyereken kí­vül elérhető másik legkézenfekvőbb felületen talál levezetést, mint valami villámhárí­tón: a másik szülőn.

Persze az segí­t, ha mindkét szülő dolgozik magán (én például meditálok). És a kapcsolaton. Van például egy olyan módszer, ami sokat képes segí­teni abban, hogy az ilyen konfliktusokat, ha nem is teljesen megelőzzük (mindig is gyanúsak voltak azok a párok, akik konfliktusmentességgel hencegtek), de fel tudjuk dolgozni és gyarapodjunk belőle. Akár van gyerek, akár nincs. Ez a módszer a reflektí­v meghallgatás.

Meghallgatni persze jó esetben egyébként is meghallgatjuk egymást. Hiszen halljuk, ahogy a társunk panaszkodik. De valóban meg is halljuk, meg is értjük azt, amiben van? Ez már egyáltalán nem biztos. Alaphelyzetben ugyanis miközben a másik panaszait, vádjait hallgatjuk, máris azon jár az eszünk, hogy mivel fogunk riposztozni, visszavágni, visszavádolni, relativizálni, zárójelbe tenni. Még be sem fejezte a másik a gondolatmenetét, a mi fejünk már a válaszon jár.

Győzni akarunk a beszélgetésben. Nem pedig megérteni a másikat. Ezt egy buddhista taní­tó úgy nevezte: ragadozó meghallgatás. Hiszen lesben állunk, mint egy ragadozó, hogy lecsapjunk a másik nyitva hagyott kiskapuira, a lecsapatlan labdákra, a logikai ellentmondásokra. Azt akarjuk, hogy mi kerekedjünk felül. Vannak emberek, akik teljes indulat-transzba képesek esni egy ilyen vita alatt: traumatikus beidégződések ezek.

A reflektí­v meghallgatás teljesen eltérő mindset-et igényel. Az egész egyszerűen hangzik: fel kell adnod azt a beépült reflexet, hogy meghallgatás közben már a válaszon töprengj. Oda kell figyelned a másikra, és a cél nem az, hogy győzz a vitában, hanem az, hogy megértsd a másikat. Méghozzá jól értsd meg, nem pedig azzal a hozzáállással, hogy jaj ezt már ezerszer hallottam, mindig ugyanez. Hanem nyisd meg az elméd és a szí­ved. És miután meghallgattad, félbeszakí­tás nélkül, ne rögtön reagálj rá, hanem foglald össze a saját szavaiddal, hogy mit mondott a másik. És mit érzett a másik. És a másik elmondhatja, jól értetted-e meg.

Ez a gyakorlat rákényszerí­t arra, hogy megdolgoztassuk az empátiás képességünket. És bár könnyűnek hangzik, rá fogsz jönni, hogy borzasztó nehéz úgy hallgatni a konfliktus másik oldalát, hogy ne próbálj rögtön védekezni, ellenkezni, hozzátenni a saját oldaladat. Ellenben mindig megéri. Megéri felfüggeszteni, zárójelbe tenni a saját reaktivitásodat, és reflektálni, tükrözni a másikat. Nem kell persze örökre: csupán egy kis időre. Utána reagálhatsz is. De csodákat tud művelni egy pár kommunikációjában ez a reflexió.

„A szeretet nem más, mint megértés,” mondta Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista mester. Milyen igaza volt!

Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is – ezekben a nehéz időkben különösen sokat jelentene, ha nekünk adnád idén az adód 1%-át, és beállí­tanál adományt az oldalunkon, tőled minden kis támogatás aranyat ér!

Egy nap Gregor Samsa arra ébredt, hogy a miniszterelnöke lepoloskázta. „Ne már, tényleg?” – gondolta, és megdörzsölte a szemét. Borongós márciusi reggel volt, az ablakpárkányon hallatszott az esőcseppek mélabús kopogása. Telefonja a kezében. Megpróbálta frissí­teni a hí­rportál oldalát, hátha csak a szeme káprázott. De hiába: a poloskázós hí­r makacsul tartotta magát. Közben a közösségi média profilja kemény kitinpáncélt, í­zelt hasat növesztett, vékony lábai tehetetlenül kapálóztak a kommentek közt. „Istenem, biztosan elmúlik ez az egész, csak ki kell aludnom magam,” gondolta. „Elvégre ez nem a náci Németország és nem is Ruanda.” Megivott egy kávét, de a hí­rportálok szalagcí­mei között még mindig rosszindulatúan, fenyegetően ott vigyorogtak tovább a miniszterelnöki szavak. „Ennek a fele se tréfa,” gondolta Gregor. Kinézett az ablakon, és az utcán emberek helyett poloskák jártak. Poloskák utaztak a villamoson, poloskák tolongtak az áruházakban. És néha egy nagy csizma ereszkedett le az égből, hogy eltaposson egyet-egyet. „Jó, hát akkor itt fogunk élni,” motyogta zavarodottan. Végülis lehet í­gy is élni. Gyűlöletben. Félelemben. Örökösen leszegett fejjel járni. Lehet, de tényleg érdemes? Talán ideje lenne meghúzni azt a vonalat, amit mindig húzódoztunk meghúzni, amí­g aztán eljutottunk idáig, gondolta. Talán ideje lenne, hogy egy ország kimondja: elég volt!

A világirodalom egyik legfontosabb beszélgetése az, amit a két Karamazov fivér, Iván és Aljosa folytattak egy étteremben. A fiktí­v beszélgetésre Dosztojevszkij legragyogóbb regényében, A Karamazov testvérekben került sor. Többször újraolvastam már, amikor nehéz idők állnak előttem, és most megint elővettem.

Úgy vagyok A Karamazov testvérekkel, mint Pilinszky János: „…tudom, hogy mindig csak ‘útban leszek’ ennek a csodálatos és kimerí­thetetlen regénynek a megértésében”. Pilinszky költészete és Dosztojevszkij prózája közös tőről fakad. A végtelen világűrben hidegen ragyogó csillagok. Megjárták a maguk poklát, megmártóztak az emberi gyarlóság és gonoszság sarában, hogy aztán mégis találjanak az emberi létezésben, avagy amögött, valami szépet és tisztát.

Iván Karamazov racionális elme. Aki nem fél végiggondolni a dolgokat, egészen az abszurditásig. Még akkor is, ha kérlelhetetlen logikája olyan tájakra vezeti el, ahová nem kí­vánkozik. Mindig az örök kérdésekre keres egyértelmű választ, és ez a tragédiája. Mert nem talál. Ilyen válaszokat az ember csak a szí­vével talál.

Aljosa a szí­v embere. Szelí­d, alázatos lélek, a bölcs öreg szerzetes, Zoszima taní­tványa (akinek a taní­tásai egy külön bölcsesség-zárványba kristályosodnak a regényben). Ugyanakkor folyamatosan ví­vódik, töpreng, szorong.

Kettejük beszélgetésében persze Iván viszi a prí­met. Elmesél az öccsének egy történetet, amit ő agyalt ki. És ez a történet az elmúlt évszázadokban rengeteg emberre gyakorolt mély hatást. Rám is. Valahogy van benne valami nagyon találó az emberi létezés abszurditásával, a Hatalom és a szabadság kibékí­thetetlenségével kapcsolatban. Akárcsak Thomas Mann Varázshegyében, ahol a humanista Settembrini és a cinikus Naphta párbajában jelenik meg ugyanez az abszurditás. Vagy Orwell regényében, az 1984-ben, a 101-es szobában.

Iván története arról szól, hogy a spanyol inkvizí­ció fénykorában, mikor eretnekek százait égetik el máglyán, megjelenik Jézus. Csodákat tesz, halottakat támaszt fel, betegeket gyógyí­t. Egészen addig, amí­g a Főinkvizí­tor parancsot nem ad, hogy csukják le. És a Főinkvizí­tor felkeresi a feltámadott Jézust a zárkájában: „Minek jöttél, minek zavartál meg minket?”

A Hatalom embere semmit sem gyűlöl jobban, mint azt, aki emlékezteti azokra az eszmékre, amiknek a nevében a hatalmat gyakorolja – amiket eltorzí­tott, és amelyek nevében a hatalmával visszaél. Az emberben csupán sarat lát, eltaposandó férget, nyájat, amit ellenőrizni, uralni kell. És ez a végső kérdés: vajon van-e az emberben valami több, mint a sár? Van-e bennünk valami, ami értékessé tesz bennünket? Képessé arra, hogy felülemelkedjünk ösztönállati létezésünk korlátain? Vajon szülhet-e a félelemmel szemben a szabadság rendet? Többek vagyunk-e, mint sárkányfog-vetemény?

Azt hiszem, minden nemzedéknek meg kell küzdeni azért, hogy megtalálja a maga szí­vében a saját válaszát. A maga szabadságát. Nekünk is.

Ha adnak valamit az í­rásaim, kérlek, adj Te is: idén add nekünk az adód 1%-át és állí­ts be adományt a Drogriporternek!

Roland Griffiths, a Johns Hopkins Egyetem tavaly elhunyt professzora 2006-ban végezte el minden idők egyik legnagyobb hatású pszichedelikus kí­sérletét. Az 1962-es nagypénteki kí­sérlet óta először vizsgálta meg klinikai kí­sérlettel azt, hogy nagy dózisú pszilocibin (a varázsgomba hatóanyaga) hatására az emberek milyen spirituális élményeket élnek át. 36 olyan embert választottak ki, akik korábban még nem használtak pszichedelikus szereket. Az egyik csoport pszilocibint, a kontroll csoport más szert kapott. A pszilocibin-csoport mintegy 60%-a a 14 hónapos utánkövetés után élete 5 legmeghatározóbb, legjelentőségteljesebb élményei közé sorolta a kí­sérletet, ami jelentősen növelte az élettel való elégedettségét és jóllétét.

Gondoljatok bele: egy illegális drog, egy kábí­tószer, aminek a fogyasztását idehaza a törvény bünteti, egyetlen alkalommal való kipróbálását valaki élete 5 legjelentősebb, legspirituálisabb élménye közé sorolta, még hónapokkal az esemény után is! Azért ez nem semmi, ugye?

Na most az új magyar drogkormánybiztos szerint hasonló tudományos eredményekről még csak beszélni sem lehet majd, miután bevezetik az alaptörvénybe a „drogok népszerűsí­tésének” tilalmát. Imí­gyen beszélt ugyanis Horváth László egy minapi interjúban:

„Mindenki népszerűsí­t, aki pozití­v gondolatokat fogalmaz meg a kábí­tószerekről. Akár az a személy is, aki arról beszél, hogy milyen nehéz, szinte reménytelen ügy a kábí­tószerről leszokni. Szintén népszerűsí­t, aki a kábí­tószerek pozití­v hatásairól értekezik, vagyis olyanokat állí­t, hogy a különböző szerek földobják az embert, hogy erősnek érzi magát tőle, nincsen veszélyérzete, tele van energiával, vagy hogy a kábí­tószer a menekülőút a szociális nehézségek elől. Az ilyen pozití­v vagy semleges beszéd helyett azt kell százszor is kimondani, hogy ez egy méreg és megöl. Mindenkit. Ki kell mondani, hogy ha valaki hozzányúl és rászokik, akkor nagyon lesz nehéz visszafordulni.”

Szóval akkor nem lehet majd arról beszélni, hogy márpedig a tudományos bizonyí­tékok szerint a „kábí­tószerek” egyáltalán nem fekete-fehérek. Ugyanazt a szert lehet használni úgy, hogy életet mentsen, pozití­v irányú transzformációt hozzon az ember életébe – és lehet ön- és közösségpusztí­tó módon is használni. Set, setting és dózis kérdése. Akárcsak egyébként az alkoholt (azt bezzeg szabadon lehet ajnározni). Nagyon sok kábí­tószernek van ismert, az ENSZ és a magyar jogrendszer által is elismert pozití­v gyógyászati hatása: emberi életeket lehet menteni velük. Vajon akkor erről sem szabad beszélni? Lehet úgy beszélni a függőségből való felépülésről, ha az ember nem mondja el, hogy ez egyébként bizony piszok nehéz folyamat tud lenni? És egyáltalán: lehet bármilyen épkézláb prevenciós tevékenységet végezni, ha az ember nem ismeri el, hogy igen, egyes drogok egyébként „feldobják az embert”?

Olyan ez, mintha a késről nem lehetne elmondani, hogy tök jól lehet vele hagymát vágni, csak arról lehet beszélni, hogy milyen veszélyes, ha belevágják egy ember hátába…

Agyrém.

Én nem tudom, ti mit gondoltok, de én úgy vagyok ezzel, mint Yoda mester: „Ennek a gondolatsornak a végén csak sötétséget látok.”

Azt gondolom, hogy ezekben a zavaros időkben különösen fontossá válhatnak az olyan hangok, mint a Drogriporter – kérünk, hogy fontold meg, hogy idén nekünk adod az adód 1%-át és állí­ts be adományt nekünk, hogy ne tudjanak elhallgattatni!

Ha van szí­ndarab, amit különösen izgalmas bábszí­nházban előadni, hát az a Peer Gynt. Ezt kellett megállapí­tanom, miután megnéztem a Budapest Bábszí­nház Peer Gynt előadásának főpróbáját. Ibsen darabja sokáig egy megfejtendő rejtélyként állt előttem – pont mint a hagyma, aminek a héjait fejtve a főhős próbálja megtalálni a központi magját. Ami nem létezik. Mi is ez a darab? Pszichedelikus látomásokba oltott folklór? Romantikus pszichológiai tanmese? A modern ember Odüsszeiája? Nem egy könnyen emészthető mű.

Főhőse, Peer norvég népmesék furfangos, nagyotmondó tökfilkója, aki folyamatosan kiszí­nezi a valóságot. De egyben tragikus, modern hős is, aki folyamatosan menekül a valóság elől – hol tündérek, manók világába, hol egzotikus tengeri utazásokra. Keresi magát. Görcsös törekvésében, amivel próbálja elérni, hogy valaki más legyen, mint aki, mindannyian magunkra ismerhetünk bizonyos mértékig. Bizonyos mértékig: hiszen Peer a szélsőségig hajszolja az önmegtagadást. Nem egy ember lakozik benne.Úgy váltogatja az identitásait, mint más a ruháit. És mint í­rtam, a bábszí­nház kiváló lehetőségeket nyújt arra, hogy ezt a lehasí­tást, ezt a váltogatást, ezt a keresést művészi eszközökkel kifejezze.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy Peert, a bábot négy különböző életkorú szí­nész mozgatja – akik a négy különböző életkorú Peert játszák el (mindegyik kitűnően). A báb és a bábot mozgató játékosok interakciója különös pszichológiai feszültséget teremt a lehasí­tott szelfek ábrázolásához. És eközben fel-felcsillanak azok a szentenciák, amiket Ibsen egyfajta ragyogó spirituális drágakövekként rejtett el a szövegben (Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa új fordí­tásában). Amelyekről, tegyük hozzá, külön-külön, önmagukban is különálló tanulmányokat lehetne í­rni.

Ezeken a bölcsességeken keresztül Ibsen megosztja velünk az életfilozófiáját, amelynek a középpontjában az „ember, légy önmagad” mottó áll. Amelyet folyamatosan próbál elhomályosí­tani a manók mottója: „manó, légy önmagadnak elég”. Magyarul az emberi létezés lényege a hiteles (autentikus) létezés, a valós önmagunkkal, a hiteles énünkkel való kapcsolatban élés. A nehezebb és az egyenes út – ami helyett az ember mindig hajlamos a „manók útját”, a görbe, könnyebb utat választani. Ami megelégszik a felszí­nnel, a túlélés vagy a gyönyör érdekében való alakoskodással, és megkerüli a hiteles ént. Mert ott bent borzasztóan fél saját magától – és szégyelli azt, aki. Erről szól minden küzdelmünk, szenvedésünk: hogy elveszí­tjük önmagunkat, csak hogy nem várt helyen találjuk meg újra. A darabban ezek a szenvedések és küzdelmek a mai korra vetí­tve jelennek meg, a kriptovaluta-üzelmektől a kokain-szippantó (zseniálisan ábrázolt!) fegyverdí­leren keresztül a hamis prófétáig.

De vajon mi is ez a hiteles én és hol találhatjuk meg? Ezt jelképezi a hí­res jelenet, amikor Peer hagymaként próbálja lehántani saját magáról az élete során ruhaként magára öltött identitásokat. Aki járatos a keleti filozófiákban, annak nem kell ecsetelni, hogy ez a hagymahéj-hántás milyen párhuzamokkal rendelkezik. A Buddha egyik legfontosabb taní­tása az anatta (nem-én), ami gyakorlatilag nagyon hasonló ehhez. Az ember hajlamos azonosí­tani magát az érzékei által előállí­tott valósággal, de ha őszintén magába néz, akkor rá kell jönnie, hogy nincs egy olyan állandó lényege, esszenciája, amihez ragaszkodhatna. Folyamatok, változások, áramlások vannak benne, ezek hol kötegekbe rendeződnek, hol széthullanak. A hagyma héjainak lehántása után az ember rémülten fedezi fel: nincs mag.

És mégis: vajon akkor mihez horgonyozhatja le az elméje hajóját az ember? Hol találhatja meg a hiteles énjét? Ez a kérdés kí­nozta Ibsent és főhősét. És Ibsen/Peer végül megtalálja erre a választ, miután élete végén találkozik ifjúkori, elhagyott szerelmével, Solvejggel (akit szintén különböző életkorú szí­nésznők játszanak el): az ember nem szeparált, különálló sziget. Lényegét nem önmagában találhatja meg, hanem másokkal való kapcsolatában, mások relációjában. Az életednek csak úgy adhatsz valódi tartalmat, jelentést, ha másoknak hitet, reményt és szeretetet adsz.

Ordo amoris. Hallottad már ezt a kifejezést? Ha nem, nem baj, elmagyarázom. Ez egy katolikus taní­tás, ami nemrég egy nagyon is aktuális közéleti vitában merült fel. Mégpedig egy bizonyos J.D. Vance nevű amerikai alelnök használta, aki egyébként hí­vő katolikusnak vallja magát. Vance szerint a jelenlegi amerikai vezetés menekült- és bevándorló-ellenes politikája alátámasztható ezzel a taní­tással. Ami, szerinte, kimondja, hogy az embernek elsősorban a hozzá legközelebb állókat kell szeretnie, a családját, aztán a szomszédját, a közösségét, és csak utána következik mindenki más. Például ugye az „idegenek” – a menekültek és bevándorlók. És persze a drogfogyasztók, szexmunkások, hajléktalanok meg az összes többi nemszeretem csoport, tehetjük hozzá.

Nos, most tegyük egy kicsit félre, hogy egyébként ki mit gondol a bevándorlás-politikáról. Azt gondolom, hogy önmagában nem tesz senkit kereszténnyé vagy keresztény-ellenessé, hogy egyébként szeretne szigorúbb vagy liberálisabb bevándorlás-politikát (ennek sokféle módszere lehet). Itt most Vance érvelése az, amivel szeretnék foglalkozni: vajon tényleg keresztény taní­tás-e az, hogy az embernek elsősorban a saját családját, népét stb. kell szeretnie, és csak kisebb mértékben kell szeretnie mindenki mást?

Hát nem éppen. Vance értelmezése sokkal inkább egy pogány törzsi értelmezés, mintsem evangéliumi. Gyakran előfordul ez egyébként a saját kereszténységükkel úton-útfélen kérkedő politikusokkal, akik a saját kirekesztő politikájukat próbálják kereszténynek beállí­tani. Mind az Evangéliumból, mind a későbbi hagyományból éppen arra következtethetünk, hogy a keresztény felebaráti szeretet teljesen más, mint a vérségi, kulturális, törzsi, nemzeti összetartozás diktálta szeretet, ami megmarad a „mi” és az „ők” szembeállí­tásnál. Jézus éppen ezzel a fajta törzsi gondolkodással szemben fogalmazta meg saját taní­tásait.

Az ordo amoris taní­tásaÁgostonra vezethető vissza, aki í­gy í­rt: „Továbbá, minden embert egyenlően kell szeretni. De mivel nem tudsz mindenkivel jót tenni, ezért különös figyelmet kell szentelni azoknak, akik a véletlen helyszí­n, idő vagy körülmény folytán közelebbi kapcsolatba kerülnek veled.” Aquinói Tamás, a 13. századi teológus ezt tovább fejlesztette: „A leginkább azokkal kell jót tennünk, akik a legközelebb állnak hozzánk,” í­rta. „És mégis, ez változhat attól függően, hogy az idő, a helyszí­n és az előttünk álló kihí­vások mit követelnek meg: hiszen bizonyos helyzetekben, egy különösen rászoruló idegent kell segí­tenünk az apánk helyett, ha tényleg sürgős szükséget szenved.”

J.D. Vance-t nem kisebb ember javí­totta ki, mint a katolikus egyház feje, Ferenc pápa. Aki még tüdőbetegen, a kórházban fekve is fontosnak tartotta, hogy helyre tegye Vance-t. „Az igazi ordo amoris, amit tisztelnünk kell, az Irgalmas Szamaritánus példázatán való elmélkedés során világosodik meg bennünk, ami tehát kivétel nélkül mindenkire vonatkozó testvéri szeretetet épí­t,” fogalmazott a pápa a nyí­lt levelében.

Itt van Európa.

Európán – és ezeken az embereken – van most a világ szeme. Ha külön-külön szemügyre veszed Európa vezetőit és a politikai pályájukat, bizonyára találsz mindegyikben kivetnivalót. Vannak köztük olyanok, akikre legfeljebb orrot befogva szavaznál egy választáson. És mégis, ha a legfontosabb kérdésekre kerül a sor, ők legalább jó döntést hoztak. Bizony, most ezeken az embereken múlik a jövőnk: vajon az orwelli csizma alatt szenvedő emberi arc, vagy egy valamennyire is vállalható, szabad és emberi jövő esélye áll előttünk és a gyerekeink előtt?

Mert ne legyenek többé kétségeink: az a másik jövő, amit a Putyinok, a Trumpok, az Orbánok készí­tenek nekünk, az a disztópikus scifi í­rók rémálmait valósí­tja meg. Erődként magukba zárkózó nemzetállamok, egymást sakkban tartó birodalmak vazallusai, folyamatos lélektelen harcban az utolsó megmaradt természeti erőforrások gátlástalan kiszipolyozásáért, mí­g végül már az ivóví­zért is egymás torkának kell majd esni. Egy világ, ahol az egyén és az ő szabadságjogai csupán múlt időben léteznek.

Európán a világ szeme.

Thomas Mann a 30-as években kiadta a jelszót: „Európa, vigyázz!” Most ismét tapintható a veszély. Ez a kontinens túl sokáig terpeszkedett el kényelmesen az amerikai fegyverek örökös védelmének illúziójában. Jó úton haladva ahhoz, hogy egy elöregedett múzeummá váljon. De a mostani válság egyben lehetőség is arra, hogy Európa újra megtalálja saját magát és küldetését a világban. Ezúttal nem mint elnyomó gyarmatosí­tó hatalom, hanem mint a szabad népek szövetségének vezető ereje.

Európának meg kell találnia a tökeit. Ezen múlik most minden.

Számunkra, szabadságszerető magyarok számára fájdalmas, hogy Magyarország nem Európa része többé. Kiiratkoztunk Európából. Kanada ma sokkal inkább része Európának, mint Magyarország. Európa ma ismét egy eszme, nem pusztán földrajzi fogalom. Európa szí­ve manapság gyakran nem Brüsszelben dobog – hanem Ukrajnában vagy Grúziában. Ott, ahol emberek küzdenek ezért az eszméért. Hozzá tartozni szellemi kiváltság és nem pusztán származás kérdése. Európa ma nekünk, magyaroknak ismét egy idea, egy álom, egy aspiráció. A biztos kikötő, amelynek fényeit a viharos tengeren hányódva megpillantjuk.

Nem, nem bí­zhatjuk pusztán ezekre a politikusokra Európa jövőjét. Európa mi vagyunk – a civil társadalom. Határok nélkül, mindazok az emberek, akik hisznek Európában. Bal és jobboldaliak, szocialisták és liberálisok, konzervatí­vok és progresszí­vek. Ha részkérdésekben mást is gondolunk, ha az álmaink nem is mindig közösek, de az igen, amit el akarunk kerülni. El akarjuk kerülni, hogy a világ véres diktátorok és mohó demagógok igazság-utáni digitális sötét középkorába süllyedjen.

Európa, szedd össze magad!