Péter Sárosi

Zdziső‚aw Beksiő„ski lengyel művész festménye mindig lenyűgözött. Ez a kép valami nagyon fontosat mond el arról (számomra), hogyan élünk a 21. században.

Benne van az, hogy már nem nagyobb közösségekben, családokban, hanem nukleáris családokban nevelkedünk fel. Bezárva a magunk kis családi drámáiba. A lakás-zárványainkban mintha még a szomszédok is fényévekre lennének egymástól.

Benne van az, hogy a társadalmunk különféle egymással torzsalkodó törzsi identitásokra bomlik le, mindegyik a maga ügyét, a maga világnézetét, a maga életmódját képviseli. A „mi” és az „ők” bunker-mentalitása falakat emel ember és ember közé.

Benne van az is, hogy azok az elektronikus kütyük, amelyek arra hivatottak, hogy összekössenek minket, valójában elszigetelnek egymástól és csak tovább növelik a zajt és a kí­nzó magányt. Információk helyett dezinformációkkal bombáznak minket.

Bábeli nyelvzavar van – de nem egy nagy tornyot épí­tünk, hanem sok párhuzamos tornyot. A saját hübriszünkből, a saját paraniánkból épült tornyok meredeznek félkészen, beteljesületlen álmokkal terhesen, soha nem találkozó párhuzamos egyenesekként kí­gyóznak a végtelenbe.

Boldogok azok, akik tornyok helyett képesek hidakat épí­teni.

(note to myself)

Sokan beszélnek arról, főleg konzervatí­v oldalon, hogy korunkban a férfiasság válságba került. Bizonyos szempontból igazuk van, de nem úgy, ahogy ők hiszik. Ők azt állí­tják, minden bajunk oka, hogy a világból kiveszőben van a férfiasság és a társadalmak elnőiesednek. Vissza akarnak hát térni egy általuk megálmodott (sosem volt) patriarchális aranykorhoz.

A valóság az, hogy a férfiasság valóban válságban van – de nem azért, mert a nők „kiszorí­tanák” vagy „lenyomnák” a férfiakat. A férfiasság azért van válságban, mert a férfiak intellektuálisan már az atomkorban vannak, érzelmileg viszont még mindig a barlanglakók szintjén állnak. A férfiasságnak egy olyan ideálja alakult ki, ami már gyermekkorunk óta mérgezi a lelkünket. Ami arra ösztönöz bennünket, hogy növesszünk kérget a szí­vünk köré és ne éljük meg, ne fejezzük ki az érzelmeinket (hacsaknem a jupiteri dühöt). Az egész gyerekkorunkban olyan szerepmintákat látunk magunk előtt, ahol a nők gondoskodók-önfeláldozók, az igazán menő férfiak viszont hideg macsók, akik legfeljebb piába fojtják a bánatukat, de soha nem sí­rnak. Elhisszük, hogy ettől leszünk férfiak, hogy ez kell a nőknek – és elhisszük, hogy érzelmeket őszintén kifejezni, hitelesen megélni az nem férfias. Pedig hogy a fenébe ne lenne az!

Aki tényleg azt hiszi, hogy a világgal az elnőiesedés a legnagyobb probléma, az téved. De én azokkal sem értek egyet, akik szerint a túl sok férfiasság a probléma a világgal. Sokkal inkább az a probléma a világgal, amit előttem már sokan úgy fogalmaztak meg, hogy smalldickenergy – kisfarokenergia. Mielőtt valaki félreértené: ez nem bodyshaming, nem arról szól, hogy azzal van a gond, akinek kicsi a pénisze. Lehet valakinek nagy a pénisze és mégis tele van smalldickenergy-vel, és lehet valakinek kicsi, és nyomát sem találod benne. Ez az energia arról szól, hogy az illető folyamatos kényszert érez a farokméregetésre. Akkor és attól érzi magát férfinak, hogy folyamatosan összehasonlí­tgatja a teljesí­tményét, ha mindig mindenben ő akar győztesként kikerülni. Ha folyamatosan frusztrált, ha másnak nagyobb, kényszert érez, hogy bizonygassa, mennyire kemény csávó. Ha minden a méret és semmi a minőség. És ezért aztán borzasztó ijedtséget és erőszakos dühöt vált ki belőle, ha egy olyan nővel találkozik, aki nem hajlandó alárendelt szerepben lenni.

Az egész világ kezd egy tesztoszterontól túlfűtött iskolai fiúöltőzővé válni, ahol sérült és törékeny maszkulin egók versengenek egymással és bántják a náluk gyengébbet. Az egész világ ennek a korlátlan növekedés í­géretét hordozó smalldickenergy-nek a bűvkörében rohan a szakadék felé. Azt gondolom, hogy a válságból kivezető útnak nem csak az lesz majd a része, hogy felfedezünk egy fenntarthatóbb gazdasági modellt, egy stabilabb demokráciát, egy szolidárisabb társadalmi berendezkedést. Hanem az is része kell, hogy legyen, hogy újradefiniáljuk, mit jelent nőnek és férfinek lenni. És ennek részeként (újra?) meg kell találnunk a férfiasságnak egy más ideáját. Ahol az érzelmek megfelelő kifejezése (ami nem jelent egyáltalán picsogást!) az erő, és nem a gyengeség jele. Ahol a hideg macsóság helyett inkább az apai (de nem apáskodó!) gondoskodás a menő.

Minden válság egy lehetőség is egyben.

Sokan kérdezték, kérdezik tőlem, hogy tudok-e jó addiktológiai szakembert ajánlani. Erre a kérdésre nehéz – ha nem lehetetlen – válaszolni. Nem azért, mintha ne lennének egyébként jó szakemberek Magyarországon. Én magam nem vagyok segí­tő szakember, de ismerek jó párat. Hanem azért, mert mi, emberek vagyunk nagyon különbözőek. És azokra az emberekre is igaz ez, akik függőséggel küzdenek.

Ne hidd el egy percig sem azokat a szokásos toposzokat, hogy minden függő ugyanolyan. És akkor most jönnek a különféle negatí­v jelzők. Vagy hogy van olyan, hogy „függő személyiség”. Nincsen. Rengeteg féle függő van és rengeteg féle függőség. Ez nem olyan, mint egy jól körülí­rható és diagnosztizálható, mindenkinél hasonló lefolyású betegség. Ezért is van az, hogy a korszerű szakmai beszédben már nem is beszélünk addikcióról, mint valami egységes betegségről – hanem szerhasználati zavarokról. Ezeket egy spektrumon kell elképzelni, ahol a kevésbé és inkább súlyos állapotok között mindkét irányban van mozgás és átjárás.

Ráadásul ha azt nézzük, hogy egyes embereknek milyen más funkciót tölt be az életében a függőség, mennyire más utat jártak be az életben, mennyire más szerek vagy viselkedés iránt nyilvánul meg, ezeknek mennyire más a fizikai-lelki hatása – akkor a képlet még bonyolultabbá válik. Vannak persze a függőségben is közös tulajdonságok. Meggyőződésem, hogy a szenvedés egyetemes, és az is egyetemes, hogy a függőség mindig egy torz, hibás kí­sérlet a valósághoz való alkalmazkodásra. Ugyanakkor ha a függőségből való felépülésről van szó, akkor egy csomó dolgot tudnom kéne Rólad, hogy akár csak megtippeljem, milyen szakember, program, megközelí­tés jönne be neked.

Nem is feltétlenül csak azt, hogy mitől függsz. Hanem például hol jársz éppen a saját függőséged útján? Mennyire vagy tudatában annak, egyáltalán valami gáz van? Milyen a kapcsolatod a hozzátartozóiddal? Milyen a világlátásod? Mennyire jársz két lábbal a földön vagy mennyire vagy nyitott akár spirituálisabb megközelí­tésekre is? Mennyire vagy nyitott arra, hogy csoportban dolgozz magadon? Mekkora felépülési tőkével rendelkezel? Mi a nemed, az életkorod?

Van, aki áradozik egy szakemberről, a másiknak meg egyáltalán nem jön be. Itt is éppen annyira számí­t a kémia, mint bármilyen más intim emberi kapcsolatnál. Van, aki a 12 lépéses önsegí­tő csoportokra esküszik, mások kifordulnak már az első gyűlésről is. Van, aki csak arra vágyik, hogy pragmatikus segí­tséget kapjon a visszaesés megelőzéséhez, más meg mélyrepülésbe kezdene a gyermekkori traumáinak feltárására. Az egyiknek van erős szociális hálója, a másiknak nincs. Van, aki készen áll arra, hogy teljesen letegyen egy szert, másnak meg inkább egyelőre arra lenne szüksége, hogy biztonságosabban tudjon használni. És ettől függetlenül az utóbbi csoportba tartozónak is szüksége lehet lelki támogatásra, terápiára is, nem csak annak, aki már kész rehabba vonulni. Lehetnek akár kezeletlen pszichiátriai zavarai, vagy egyszerűen dolgozni akar magán.

Ne higgy annak, aki szerint a felépülés csak egyféle lehet! Aki szerint csak benned lehet a hiba, ha neked egy módszer nem jön be. Éppen olyan sokféle felépülési út van, mint ahány függőség. Ahol úgy érzed, hogy nem tisztelnek, ahol nem látják meg benned az embert, ahol rádvetí­tik a saját sztereotí­piáikat, onnan inkább menj el!

Optimális esetben ugye amikor egy ember találkozik az ellátórendszerrel, akkor ez a találkozás egy állapot-és igény-felméréssel kezdődik, hogy emberünk megtalálja a neki legmegfelelőbb ellátási formát. És ebben a bizonyos ellátórendszerben éppúgy végigkalauzolná egy esetmenedzser, mint ahogy jó esetben egy vállalati, banki ügyfélnél történik ez (persze ott sem mindig működik). Szolgáltatást veszel igénybe, és a szolgáltatás az ügyfél igényeihez igazodik – na hát ettől a szemlélettől még sajnos messze vagyunk. Sajnos nagyon gyakori, hogy egy kaptafára fognak kezelni és bolyonghatsz az ellátórendszer labirintusában. De a helyzet az, hogy aki igazán szeretne segí­tséget kapni, az előbb-utóbb megtalálja a megfelelő segí­tséget (ha szerencséje van, előbb). Vannak keresők, ahol megnézheted, milyen szervezetek, szolgáltatások vannak, belinkelem a hozzászólásba. Segí­tséget kérni nem szégyen!

Az én generációmhoz tartozók egyik meghatározó gyermekkori sci-fi élménye volt Az idő urai cí­mű francia-magyar koprodukcióban készült rajzfilm, amit idén januártól felújí­tott változatban is meg lehet tekinteni a mozikban. 1983-ban jött ki, én akkor 5 éves voltam – nagyjából annyi, mint a rajzfilm főhőse, Piel, a kisfiú, aki árván marad a Perdide bolygón. Talán ezért is teljesen lebilincselt és magával ragadott ez a történet – sokan tudtunk azonosulni vele. A szüleimtől megkaptam képeskönyv verzióban is, amit természetesen rongyosra olvastam. Maga a rajzfilm egyébként felnőttként is éppen annyira élvezhető – sőt, bizonyos jelentésrétegek bizonyára már csak felnőttként tárulnak fel előttünk. Mert alapvetően egy filozofikus sci-firől van szó, a legjobb értelemben. Nem csak az időcsavar miatt a történet végén, amitől tátva marad a néző szája. De például a totalitárius államok nem is nagyon bújtatott kritikájával, ami a Gamma 10 bolygót uraló, a különbözőségeket arctalan azonossággá olvasztó lény legyőzésében öltött testet. A forgatókönyv igazi mestermű, akárcsak a Pannonia Filmstudió által életre keltett különös lények és helyszí­nek, eleven és eredeti karakterek. Mai fejjel is azt mondom: jóval fontosabb ez, mint a CGI. A záró jelenetek számomra legalább annyira meghatóak voltak, mint az egy évvel korábban készült Bladerunner (Szárnyas fejvadász) ikonikus Tears in rain monológja (amit én már csak később, idősebben láttam). „Milyen furcsa, úgy érzem, mintha több ezer ember sí­rása fojtogatná a torkomat,” mondja a kis gondolatolvasó manó. És tényleg. A kör bezárul, de mégsem. Piel megmenekül, és mégsem. A világ nem tökéletes. Minden, ami keletkezik, elmúlik – és az elmúlás, a gyász szomorú, az újjászületés fájdalmas. És mégis, az Idő urait nézve életre kelt a képzelőerőm, új történeteket szőttem az általuk megálmodott világban, álmaimban űrhajóval jártam be a végtelen teret és időt. Elfogott az áhí­tat: milyen hatalmas, különös és mégis csodálatos világegyetemben élünk! Szerencsések vagyunk mi, akik, sok felnőttel ellentétben, ezt a játékosságot és csodálatot megőrizték a gyermekkorból.

„Egy ember neme sokkal inkább az elméjében lakozik, mintsem a testében, avagy hogy ennél orvosibb módon fejezzem ki magam, sokkal inkább az agyában keresendő, mint a nemi szerveiben,” mondta Magnus Hirschfeld (1868-1935) orvos, akit Rosa von Praunheim a filmjében úgy nevezett, hogy a „Szex Einsteinje”. Ez a kijelentés a maga korában még inkább forradalminak számí­tott, mint manapság, amikor a társadalmi nem (gender) fogalma tudományosan már teljesen elfogadott – ha politikailag támadott is. Hirschfeld nem csak orvosként forradalmasí­totta azt, amit a nemiségről és a szexualitásról gondolunk, de a világ első olyan mozgalmát alapí­totta meg, ami a szexuális és nemi kisebbségek (ma úgy mondanánk: LMBTQ emberek) jogait tűzte a zászlójára.

A két világháború közötti Berlin, a maga zabolázatlan éjszakai életével, vált a Mekkájává ennek a nemzetközi mozgalomnak. Hirschfeld pedig a prófétájává. Az általa alapí­tott intézet (Institut für Sexualwissenschaft) az első olyan tudományos intézet volt, amely nyí­ltan az emberi szexualitás és a nem identitás kutatását – és felszabadí­tását – célozta. Az intézet védelmet és menhelyet nyújtott a nemi identitásuk vagy szexuális orientációjuk miatt kirekesztett embereknek, védlevelet adott a rendőri zaklatások ellen (ekkoriban az azonos neműek közötti kapcsolat, vagy transzok számára az általuk preferált nemnek megfelelő ruhák viselése bűncselekmény volt). Itt végezték a világon az első sikeres olyan átalakí­tó műtétet, amit ma nemi megerősí­tő műtétnek (gender-affirming surgery) nevezünk. A 20-as években egy ideig sokaknak úgy tűnt, hogy egy új, felvilágosodottabb kor hajnala érkezett el. De sajnos csalódniuk kellett.

Nem csoda, hogy mint zsidó, szociáldemokrata, meleg és emberi jogi aktivista, Hirschfeld a náci mozgalom egyik fő közellenségévé vált: mindazt jelképezte a nácik számára, amit gyűlöltek a Weimari Köztársaságban. Persze a barnaingesek között is számos meleg volt, Ernst Röhm, az SA vezetője például ugyanazt a meleg bárt, az Eldorádót látogatta, mint Hirschfeld. De mint tudjuk, a tekintélyelvű mozgalmak harcosai tele vannak kognití­v disszonanciákkal. Az intézetét a hatalomátvétel után nem sokkal „hazafias ifjak” dúlták fel, könyveit pedig hamarosan máglyára vetették. Ő maga csak úgy kerülhette el a koncentrációs tábort, hogy ekkor már emigrációba vonult, és 1935-ben meg is halt a francia Nizzában. Hamarosan követte a halálba Röhm is, aki tarkólövéssel végezte egy pincében. A német melegek, leszbikusok és transzok pedig hamarosan rózsaszí­n háromszöggel megbélyegezve koncentrációs táborokba kerültek.

Amikor még tinédzserként olvastam a nácik hatalomra jutásáról, mindig is nehézséget jelentett elgondolnom, hogy miért és hogyan voltak képesek az emberek engedni, hogy másodrangú állampolgárrá tegyék bizonyos kisebbségi csoportok tagjait? Miért nem állí­tották ezt már meg az elején? Hogy nem látták, hogy ez hová fog végül vezetni? És akik látták: miért nem tettek többet? Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer még én is meg fogom tapasztalni, milyen ez. Milyen tehetetlenül nézni, ahogy a társadalmat szép lassan megfőzik, mint a békát. És a békák még tapsolnak is neki. Tapsolnak, vagy ásí­tva vállat vonnak, ahogy egyes kisebbségeket fokozatosan megfosztanak a jogakitól. Például a transz embereket Magyarországon. A történelem megismétli önmagát.

Nem elég, hogy a COVID-járvány elleni küzdelemre való nevetséges hivatkozással megfosztották a transzokat attól a joguktól, hogy szabadon eldönthessék, milyen nemű emberként, milyen névvel akarják leélni az életüket. De nemrég a rendőrség előállí­totta azokat az orvosokat is, akik egyedül vállalták el, hogy segí­tenek a tranzí­cióban lévő transz embereknek. Felelőtlen pénzlesőkként állí­tották be azokat a szakembereket, akik valójában hivatástudatból, emberségből ellátták azoknak a szükségleteit, akik máshol mindenütt falakba ütköznek az egészségügyi ellátórendszerben. Emberek kezelése szakadt félbe, már a folyamatot megkezdett emberek nem jutnak hozzá a gyógyszereikhez – ami az egészségüket is veszélybe sodorja.

Vajon hány ember lehet érintett Magyarországon? Nem tudjuk pontosan. Talán összesen 100 ezer ember? Annyi bizonyos, hogy aki eljut a tranzí­cióig, az ennél jóval kevesebb. Sajnos vannak olyanok is, akik az öngyilkosságba menekülnek a kirekesztés elől. Még ha valakinek vannak is kétségei ezzel az egész gender témával kapcsolatban, vagy hogy erről az egészről hogyan kell beszélni az iskolában, akkor sem gondolhatja komolyan, hogy tényleg ezek az emberek, és a nekik segí­tő orvosok veszélyeztetik ma Magyarországon a magyar családokat, a gyermekek egészséges lelki fejlődését, vagy tudom is én még mit. Ez nem valamiféle „fertőzés”, ami terjed, vagy „divathullám”, amit terjesztenek. Senki sem akar gyermekeket átműteni, meg még ki tudja, mennyi hülyeséget terjeszt a propaganda. Ezek az emberek egyszerűen csak szeretnének élni, önazonosan. Egyenlő jogokkal és méltósággal. És aki azt hiszi, hogy ez nem az ő dolga, hogy őt nem érinti, ha cseszegetnek meleget, transzot, drogfogyasztót, hajléktalant stb. és a nekik segí­tőket – hát téved. A hasonló rezsimek soha nem állnak meg a kisebbségek vegzálásánál, előbb-utóbb valahogyan mindenki sorra kerül. A most következő zavaros években egyre fontosabbá válik, hogy kiálljunk egymásért.ŠŸŒˆðŸ³”âš§

Kép: Bankó Gábor / 444

A kiégésről szinte mindig munkahelyi környezetben beszélünk, pedig van egy másik, legalább annyira fontos formája: a szülői kiégés, í­rja a Guardian mai cikke (belinkelem alul). Ez akkor következik be, amikor a szülő úgy érzi, hogy eddig és ne tovább, nem bí­rja ezt már idegekkel. Hogy tényleg mennyire az idegekről van szó, azt egy 2020-as kutatás is bizonyí­totta: a szülői kiégésben szenvedők hajában 213%-al (!) magasabb kortizol koncentrációt mutattak ki, mint az általános népesség hajában. A kortizol ugye a stresszhormon, amire mértékkel szüksége van az emberi testnek az egészséges működéshez. Azonban amennyiben jelenléte magas szinten állandósul, az egyértelműen káros. A krónikus kialvatlanság és stressz különféle betegségekhez, működési zavarokhoz vezethet. Márpedig az ilyen működési zavarok nem csak a szülőt érintik, de a gyereket is. Egy 15 év kutatási anyagát áttekintő meta-analí­zis a szülői kiégés és az elhanyagolás, a családon belüli erőszak illetve az öngyilkossági kí­sérletek között jelentős összefüggést talált. A szülői kiégés vezethet különféle függőségekhez, melegágya a stresszkezelés nyugtatókkal vagy alkohollal történő „kezelésének”.

A gond az, hogy amikor ezekről a problémákról van szó, akkor a társadalmi reakciók még többet rontanak a helyzeten. Nem segí­t, amikor a szülő olyan életszerűtlenül idealizált képekkel találkozik, amelyek a szülőséget rózsaszí­n ködbe burkolják. Ha valakinek problémái vannak, akkor ösztönösen elkezdi ezekhez mérni magát: mindenki másnak megy ez, biztos én vagyok a szar anya/apa. De nem segí­tenek azok a kárörvendő, érzéketlen megnyilvánulások sem, amik a személyes döntését célozzák meg: „Minek kellett akkor az ilyennek gyerek?” „Te akartad, nem?” És hasonlók. A wine moms-ról szóló posztom alatt is felmerült a kommentekben, hogy ez is csak arról szól, hogy „ekézzük az anyukákat” – hát nem. Pont ellenkezőleg: arra kell felhí­vni a figyelmet, hogy attól, hogy valakinek problémái vannak, hogy kiégett, és ezt fel/elismeri, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy automatikusan rossz szülő. Ahogy Brené Brown is í­rja, a szégyen burjánzik, ha titkolózással, í­télkezéssel veszik körül, de elpusztul, ha együttérzéssel locsolják meg.

Minden szülő más csomagot cipel és más lehetőségekkel rendelkezik. Van, aki jobban bí­rja az otthoni egyedüllétet a gyerekekkel, van aki nehezebben. Van, aki képes egészséges módon feldolgozni a stresszt, van aki pedig erre rossz mintákat hozott. Van, akinek sokat tud segí­teni a nagyi, van akinek senki sem segí­t. Van, ahol apu végez házimunkát, máshol meg elvárja azt is, hogy elé rakják a meleg vacsorát. És még ezernyi más szempont van, ami befolyásolhatja, hogy kiégünk-e szülőként vagy sem. Manapság, amikor nukleáris családokban neveljük a gyerekeket, jóval többen égnek ki, mint a régi korokban, amikor a nagy család élt egy fedél alatt és a szülői terhek megosztása könnyebb volt. Ráadásul a mi világunk egyszerre követeli meg a szülőtől, hogy nyújtson 100%-ot otthon és a munkahelyén is, ráadásul még bűntudatot is ébreszt bennünk, ha nem elég szí­nes és szociális az életünk. Van egy tényező, ami a kutatások szerint a külső körülmények, lehetőségek mellett egyértelműen hozzájárul a kiégés súlyosbodásához: a perfekcionizmus. A görcsös vágy, hogy mindig mindent tökéletesen csináljunk, ahogy az a nagy könyvben meg van í­rva.

Ezt a perfekcionizmust segí­ti elő manapság az is, amire szintén a wine moms-os posztom kommentjében utalt az egyik anyuka: hogy manapság mindenért csak az anyát teszik felelőssé. Tök jó, hogy ilyen sokat beszélünk ártalmas gyermekkori élményekről, traumákról és ezek szerepéről a későbbi lelki problémákban, függőségekben. De egyben ez egy csomó szülő számára azt jelenti, hogy folyamatos idegfeszültségben él: vajon mit fogok elrontani?Úgy érzi, hatalmas felelősség nehezedik a vállára. A közösségi média, a netes babás magazinok tele vannak olyan í­rásokkal, hogy mit és hogyan tud elrontani az anyuka az etetéssel, az altatással, hogy a jó szülő ide meg oda viszi a gyerekét, ilyen és olyan dolgokat vesz meg (erre épül a babaipar). A szülőben óhatatlanul kialakul az érzés, hogy nem elég jó. Ami könnyen átmehet abba az érzésbe, hogy szar szülő vagy. Szóval én egyre inkább úgy látom, hogy nem elég csak arról í­rni, hogy ez meg az miért fog valami pótolhatatlan hiányt vagy fejlődési rendellenességet okozni a gyerekednél. Hanem arról is kell beszélni, hogy egyébként nem kell tökéletes szülőnek lenned. Nem kell mindenben követned a nálad stréberebb szülők tanácsait (akik egyébként szintén bizonytalanok magukban és visszaigazolást keresnek, hogy mennyire jó anyák). Bőven elegendő, ha elég jó szülő vagy. És mint társadalomnak, mint államnak ahhoz kell támogatást adnunk a szülőknek, hogy elég jó szülők legyenek. Hogy érezzék, nincsenek egyedül a problémáikkal, és számí­thatnak együttérzésre, támogatásra. Legyenek helyek, képzett szakemberek, akikhez nem szégyen segí­tségért fordulni.

Ps.

Régebben gyakran elnéztem azokat az apukákat a parkokban, játszótereken, strandokon, akik üres, világfájdalommal telt tekintettel, rezignált belenyugvással tolták a babakocsit, cipelték a gyereket/nyuszimotort, menedzselték a gyerekek közötti konfliktusokat. De hát ezt akartad, pupák, nem? Biztos megbánta. Szí­vesebben maradt volna agglegény és ülne most a sörözőben a haverokkal, gondoltam. Ma már jobban értem, hogy ezek a dolgok ennél bonyolultabbak. Akárcsak a szülői érzelmek. A kí­vülről, pálya széléről í­télkezők hajlamosak ezt fekete-fehéren látni. Jó vagy rossz. Kellett az a gyerek vagy sem. Sok szabadidőd van vagy kevés. Élvezed a pillanatot vagy sem. De a szülői hétköznapok jelentős része a szürke különböző árnyalataiból áll, hol világosabb, hol sötétebb. És nem lehet csupán az egyik fázis alapján í­téletet alkotni az egészről. Sőt, az egész több, mint a részek összessége. Mert végső soron nem csak az számí­t, hogy te milyen érzelmi stádiumokon, hangulatokon, tudatállapotokon mész keresztül. Hanem az számí­t, hogy milyen a kapcsolataid minősége. Hogy mennyire találsz jelentést abban az életben, amit élsz. És nekem meggyőződésem, hogy a nehézségek ellenére a szülők többsége a nap végén mégis azt mondja, hogy semmiért nem cserélné el ezt az élményt. Azt a speciális, semmihez sem hasonlí­tható kapcsolatot, ami a szülőt és a gyerekét összefűzi örökre.

fotó: Lydia Goldblatt/Guardian

A legtöbben, mint én is, egyszerű gyakorlatokon keresztül ismertük meg a mindfulness meditációt: csendesedj el, figyelj a légzésedre, légy tudatában a testednek, a gondolataidnak, az érzéseidnek, légy tudatában a gondolataid elkalandozásának. Mint horgonyhoz a csónakot, kösd a figyelmedet szelí­den, de határozottan a légzéshez. A több ezer éves buddhista kontemplatí­v hagyományból átvett tudatos jelenlét (szati) gyógyí­tó, gyarapí­tó hatásait ma már számos tudományos vizsgálat igazolja. Függőségek, depresszió, szorongás, fájdalmak: egyre több területen. Így tehát egyáltalán nem kell buddhistának lenni ahhoz, hogy valaki ezt kipróbálja.

Akinek sikerült a mindennapok részévé tennie ezeket a meditációs gyakorlatokat, akár csak napi 10-15 percre is, az tudja, hogy milyen mélyreható változásokat indí­tanak el. Nem úgy működik ez, mint valami nyugtató, valami tabletta, amit ha beveszel, akkor ideig-óráig csillapodik a szorongásod vagy a fájdalmad. Sokkal inkább te változol: a te hozzáállásod, a valósághoz való viszonyod változik. Ahol korábban kizárólag az ingerek és a szokások automatizmusa által beépí­tett robotpilóta-válaszok voltak, most a kettő közé bekéredzkedik valami más is. Az inger és a reakció közé beékelődik az ön-reflexió. Valahogy úgy fogalmaznám ezt meg, hogy kevesebb felesleges kört futsz, mint korábban. Kevésbé hajszolod bele magadat olyan gondolat-örvényekbe, amelyek sötét vermekbe vezetnek. És ez nem kevés!

No de, mint kezdő meditálóként felfedeztem, buddhista meditációs gyakorlatoknak vannak más fajtái is. Ilyen például a metta-meditáció. Amelynek a jótékony hatásairól eddig még kevesebb, de í­géretes tudományos bizonyí­tékok állnak rendelkezésre. Mi is ez a metta? A buddhista hagyományban a négy mérhetetlen (brahma-vihára) egyike. Magyarra szerető kedvességként fordí­tják. Azért nem szimpla „szeretetként”, mert ez a szó annyira nagy jelentés-csomaggal rendelkezik a mi kultúránkban, és annyira sokan és sokféleképpen kihasználták, áruvá tették már. Nem szirupos karácsonyi dalokra vagy Valentin-napi üzenetekre kell tehát gondolni. Nem ragaszkodó, birtokló szenvedély ez és nem is üzleti tranzakció, amiben valamit vársz valamiért cserébe. Gyakorlatilag egyfajta egyetemes jóindulatról, kedves hozzáállásról van szó: amikor őszintén a javát akarod más lényeknek anélkül, hogy ezért cserébe várnál valamit.

A négy mérhetetlent azért nevezték el í­gy, mert a keletkező és elmúló, korlátolt dolgok világegyetemében (legalábbis amit mi annak hiszünk) ezek egyfajta ablakot képeznek egy másik valóságba. Kiutat jelentenek a szenvedésből, ami abból fakad, hogy ragaszkodunk olyan örömökhöz, amelyek nem adhatnak valódi kielégülést. A négy mérhetetlen: metta (szerető kedvesség), karuna (együttérzés), mudita (öröm más örömétől) és upekkha (kiegyensúlyozott egykedvűség). Hasonlóak ezek ahhoz, amit a görög filozófusok erényeknek neveztek, de többek is azoknál. Egyfajta tudatállapotok, amelyek kimerí­thetetlen forrásait adják az örömnek. Amennyiben kitartóan gyakorolják őket, ahelyett, hogy beszűkí­tenék az elmét, kiterjesztik a tudatot és végtelenné teszik (innen az elnevezés). Rí­mel erre az, amit Blake mondott (bár ő más kontextusban): „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: Végtelennek.”

A metta meditáció gyakorlatilag végtelenül egyszerű. Legalábbis a koncepció az. Arról szól, hogy ki kell nyilvání­tanod a szerető kedvességedet más lények iránt. Mégis, rá kellett jönnöm, hogy X-generációs szkeptikus magyar férfiként nagyon sokan valahogy gyárilag úgy vagyunk beállí­tva, hogy a metta meditáció jóval nagyobb kihí­vást jelent, mint egy szimpla mindfulness meditáció.Úgy vagyunk szocializálva, hogy ha meghalljuk ezt a szót – szerető kedvesség – akkor bekapcsol valami vészjelző az agyunkban, hogy „vigyázz, itt valami nyálas newages dologról van szó”. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen piszok nehéz hitelesen végezni ezt a meditációt, amikor valaki olyan személynek kell mettát küldeni, aki egyébként a halálba idegesí­t minket. Vagy esetleg éppen nyí­ltan ellenséges velünk. Valahogy olyan röhejesnek és őszintétlennek éreztem magam. A nálam tapasztaltabbak szerint nem is velük érdemes kezdeni. Hanem mindenek előtt saját magaddal. És talán sokszor ez még nehezebb persze. Mert ott legbelül saját magunkkal hadakozunk a legtöbbet. Magunknak bocsátunk meg a legnehezebben. És olyan ocsmány módon tudunk bánni magunkkal, mint az ellenségeinkkel sem. Ehhez képest könnyű mettát küldeni olyan embereknek, akiket kedvelsz. És innen lehet elindulni a semleges, majd később az ellenséges emberek irányába – mí­g végül eljutni oda, hogy magadnak és minden egyes lénynek szí­vedből ezt kí­vánd:

Légy biztonságban! Légy boldog! Légy egészséges! Élj szenvedés nélkül!

Én még persze nem mindig jutok el idáig. Zöldfülű vagyok és az elején járok annak az ösvénynek, amit a régi mesterek tapostak ki előttünk. De ennek ellenére, vagy talán pont ezért, az élményeim megosztása talán hasznos lehet a hasonló úton járók számára. A régi mestereknek teljesen igazuk volt akkor, amikor központi szerepet juttattak az ébredés felé vezető úton a szerető kedvességnek, az együttérzésnek, a más öröme felett érzett örömnek. Hiába tudunk elmeditálgatni például a létező dolgok ürességén, hiába szerzünk kitűnő belátásokat a gondolataink buborékjainak felcí­mkézésével és megfigyelésével, ha közben nem gyakoroljuk a négy mérhetetlent. Shabkar, a 19. században élt tibeti buddhista bölcs és költő szerint az ürességen meditálni önmagában mit sem ér: legalább ennyi időt kell szentelnünk annak, hogy meditáció közben minden lény javát kí­vánjuk. Így hát a metta meditációt is beillesztettem a meditációs gyakorlatomba. Nem bántam meg.

Ahogy egy másik tibeti mester, Jonge Mingyur Rinpocse í­rja, amikor az ember a meditációnak ezt a formáját gyakorolja, akkor csökken a saját elszigeteltségének érzete, és elkezdi belátni azt, hogy más emberek elégedettsége és öröme a saját örömünk és elégedettségünk legkimerí­thetetlenebb forrása. Milyen szépen rí­mel ez Eric Frommra: „A szeretet tevékeny erő az emberben; olyan erő, amely áttöri az embert az embertársaitól elválasztó falat, amely egyesí­ti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását.” Ezt a belátást persze folyamatosan elfelejtjük. Néha elég ehhez egy bunkó beszólás vagy egy lökdösődő utas a villamoson – és máris visszarepülünk a legszűkebb tudatállapotunk drámáiba.Újra és újra emlékeztetni kell magunkat rá. Ez az emlékezés, emlékeztetés az út.

„Az én vallásom egyszerű,” mondja a Dalai Láma. „Nincs szükség templomokra, nincs szükség bonyolult filozófiai taní­tásokra. Saját agyunk, saját szí­vünk a templom, a filozófiánk pedig a szerető kedvesség.”

Folyamatosan darázsfészkekbe nyúlok ezen az oldalon az í­rásaimmal, ezért szükségét érzem némi magyarázkodásnak. Az persze már jó pár éve nem újdonság, hogy mindenféle témáról í­rok. Beleállok határozott véleményekbe olyan témákban, amik polarizálják a közvéleményt. Gyerekmentesség. Korrupció. Gyerekek altatása. Wine moms.Áltudomány. Vallásosság és ateizmus. Szigorú szeretet. Spirituális lehasí­tás. Gender. Klí­maváltozás. Szexuális orientáció. BDSM. Egyházak és abúzus. Összeomlás.

Többször kérdezték: nem félek mindebbe beleállni? Persze, hogy félek. A félelem egy hasznos és emberi reakció, aki soha nem fél, az nem lesz hosszú életű. De egyben sokkal jobban félek a langyos unalmas gerinctelen középszerű tespedéstől, mint attól, hogy beleálljak dolgokba.

Egyébként rá kellett jönnöm, hogy sokszor éppen azzal húzom ki a gyufát, ha NEM állok bele egyik lövészárokba sem teljes mellszélességgel. Bevallom, hogy tudatosan hagyom nyitva „a másik oldal” felé is egy kicsit az ajtót: bizonyára még azokon az oldalakon is vannak meggyőző érvek, amelyekkel úgy összességében én nem tudok azonosulni. Ez egyáltalán nem jelent semlegességet – hiszen például az erős és a gyenge vitájában a semlegesség mindig az erős oldalára való állás. És vannak olyan viták is (nem mindegyik!), amiket egyszerűen a tudományos bizonyí­tékok súlya eldönt. Nem félek odaállni egy oldalra, ha ott érzem az igazságot. Amitől félek, az a paranoid bunker-mentalitás, ami bezárkózik a „mi” és az „ők” észjárásba, és csak fekete-fehérben, barátokban és ellenségekben tud gondolkodni. Szerintem az embernek lehet határozott véleménye valamiről, de ettől függetlenül nyitott elmével és szí­vvel kell járni a világban. Tud azonosulni egy üggyel, és mégis: érezheti azt, hogy azt a bizonyos ügyet nem mindig úgy képviselik, ahogyan kellene. Már pedig aki a bunker-mentalitásba zárkózik, az pont ezt a képességét veszí­ti el.

Soha nem az a szándékom, hogy megbántsak bárkit, vagy bármilyen csoportot. Próbálok úgy fogalmazni, hogy ne legyen sértő, bántó (kivéve amikor a harácsoló és képmutató Döbrögi uraságokat kell kritizálni, na ott ez nem szempont). Nem mindig sikerül. Ez bizonyára az én hibám, és ha megbántok valakit, azt utólag én is bánom. Szerintem sok olvasó van, aki sok mindenben egyetért velem – de talán kevés olyan olvasó van, aki mindig mindenben egyetért velem. De az a helyzet, hogy szerintem ha arra törekednék, hogy mindenkinek az érzékenységére kí­nosan ügyeljek, ha csak olyan véleményeket fogalmaznék meg, amivel senkinek sem lépek a tyúkszemére – az recept lenne egy sziruposan unalmas oldalhoz. Én inkább választom azt, hogy szenvedélyesen képviselek álláspontokat, még akár akkor is, ha ezzel azokkal kerülök konfliktusba, akikkel egyébként az esetek 99%-ban egyetértek. És mindig akad, aki egy éppen ilyen összeakaszkodás után jön rá, hogy a Drogriporter az valójában micsoda szar oldal, és ő nem is követi többet (a feleségem erre szokta mondani, ez nem repülőtér, ahol be kell jelenteni a távozást).

Sokaknak túl progresszí­v vagyok, másoknak esetleg túl konzervatí­v. Mert hogy ugye például előszeretettel kritizálom a klérust, de eközben nem utasí­tom el az egyházat vagy a vallást magát. Gúnyolom az áltudományos sarlatánságokat, de egyúttal nagyra tartom a hiteles spiritualitást. Tiszteletre méltónak tartom a szülőséget, de egyben ki nem állhatom a szüljél-propagandát. A világon az egyik legfontosabb dolognak tartom a gyermeknevelést, de egyébként semmi bajom azzal, ha valaki tudatosan gyermekmentes. Szí­vvel-lélekkel a különféle kisebbségek ügye mellett állok, de nem tudom nem észrevenni, amikor valaki túl vonalasan, didaktikusan vagy türelmetlenül képviseli ezeket az ügyeket. Tökre számí­t a véleményed, kedves olvasó, örülök, ha azt kulturáltan és értelmesen megfogalmazod (nem úgy, mint a múltkor valaki, aki nemes egyszerűséggel halált követelt rám). És bizonyára egy tea mellett el tudnánk diskurálni értelmesen (ha végtelen szabad időm lenne). De már letettem arról, hogy minden egyes ügyben végtelen komment-háborúba bocsátkozzam, mert az annyira félre tud menni. És a saját mentális egészségem is megsí­nylené. Mindenesetre azt kell mondanom, hogy még ha nem is mindenben értünk egyet, de végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezen az oldalon ilyen sok értelmes és értő, nyitott olvasóra találtam!

(note to my readers)

Megfigyeltétek már, hogy amikor az emberben úgy igazán elszabadul a harag, akkor előbb-utóbb szinte mindig olyanok szí­vják meg, akik nem érdemlik meg? A legutóbb én akkor figyeltem ezt meg, mikor Trump megnyerte az amerikai választást. Bár számí­tottam rá, de mégis borzasztó lelombozó élmény volt. Ami nem csak szomorúsággal, de jelentős dühvel is együtt jár: hogy lehetnek ennyire ostobák az emberek? Valósággal tobzódott bennem ez a düh. Próbáltam persze csillapí­tani, próbáltam nem venni róla tudomást: de ott fortyogott a felszí­n alatt. De azt hittem, kontroll alatt tartom.

És aztán egy teljesen váratlan pillanatban tört ki: amikor a gyereket altattam. Aki persze éppen aznap nem volt túl alvós kedvében, és mindent elkövetett, hogy ne kelljen aludnia. Legalábbis én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy mindent elkövet. Pedig igazából túl kicsi ahhoz, hogy valamiféle tudatos tervet szőjön az én bosszantásomra. De a bennem fortyogó düh célpontot keresett – és talált. És volt egy pont, amikor elszakadt a cérna. Mérgesen ráripakodtam: „aludjál már!” Alig két másodpercbe telt, és rögtön meg is bántam a rákiabálást. A kislányom megijedt a haragomtól és sí­rni kezdett – nem értette, hogy mivel váltotta ki ezt az elemi dühöt belőlem. És persze nem ő váltotta ki. Trump váltotta ki, az emberi hülyeség váltotta ki – de leginkább a saját tehetetlenségem váltotta ki. Viszont a gyerek mindent magára vesz: ha a szülője mérges, akkor azért bizonyára ő a hibás. Ezért is bántam meg, hogy rákiabáltam. Próbáltam megvigasztalni. Azóta is csak szégyenkezve tudok visszagondolni erre az epizódra: az emléket a bennem lévő Nagy Kritikus kárörvendve látta el a „Szar apa vagy” cí­mkével. Amiről persze tudom, hogy nem igaz, de a Nagy Kritikusok már csak ilyenek.

„Az elme nem talál békét, nem élvezi az örömöt és a vidámságot, elhagyja az erő és az állhatatosság, amikor a harag befészkel a szí­vébe,” í­rta Santidéva, a 8. századi buddhista filozófus. Ahogy én látom, két hibát követhetünk el a haragunkkal. Vagy azt, hogy nem veszünk róla tudomást és a szőnyeg alá söpörjük. Vagy azt, hogy ápolgatjuk, locsolgatjuk mint valami növényt. A Buddha ez utóbbiról í­rta, hogy a harag olyan, mint egy növény, aminek mérgező a gyökere, de mézédes a hajtása. Hiszen egészen kedvünket tudjuk lelni benne, ahogy a haragunkat gerjesztjük, ahogy elképzeljük, hogyan állunk méltón bosszút, hogyan adjuk vissza a megalázást, a fájdalmat. De közben a harag megmérgezi a lelkünket és az olyan emberekkel való kapcsolatunkat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Édes méreg. Mi lehet hát a harag ellenszere? Santidéva, ha ma élne, a nyelvünkön talán úgy fogalmazná meg, hogy az együttérző megértés. Megérteni azt, hogy a szenvedés miként gerjeszt szenvedést, és amit mi a sajátunknak, a mi saját, külön bejáratú sérelmünknek hiszünk, ami személyes megtorlásért kiált – az valójában ugyanannak az egyetemes szenvedésnek a hulláma.Átvonul rajtunk, de tovább is áll, ha nem ragaszkodunk hozzá. Nem határoz meg minket.

(note to myself)