• Skip to main content
  • Skip to secondary menu
  • Ugrás az elsődleges oldalsávhoz
  • Ugrás a lábléchez
  • Cikkek
  • Videók
  • Széljegyzetek
  • Szabadegyetem

Drogriporter

Hírek és filmek a drogháború frontvonalából

  • Tudástár
  • Segítők
  • Támogass
  • Rólunk
  • HU
    • EN
    • RU

Péter Sárosi

Széljegyzetek – 2025-02-12

Szerző: Péter Sárosi | február 12, 2025

Kí­sértet járja be Európát, az összeomlás kí­sértete. Egyre többször jelenik meg ez a kí­sértet cikkekben, interjúkban, amiket ismerősök küldenek át szorongva: vajon tényleg í­gy van? Vajon tényleg nincs remény? Egész mozgalmak épültek ki az összeomlás ví­ziója köré: survivalists (túlélők), prepperek (készülők), deep adaptation (mély alkalmazkodás). Ami közös bennük, hogy keserű meggyőződéssé érett bennük az, amit évek óta kiolvasnak a sorok között a hí­rekből, az elemzésekből. Hogy az emberi civilizáció (nevezik ipari vagy nyugati civilizációnak is) ezt a mostani, 21. századot nem fogja átvészelni és záros határidőn belül összeomlik. Így hát a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy először is belenyugszunk ebbe. Elfogadjuk, hogy ez már megváltoztathatatlan jövő. Különféle ijesztő statisztikákat idéznek, kutatásokra hivatkoznak, ezek alapján borúlátó előrejelzéseket fogalmaznak meg. Minden jel arra utal, mondják, hogy szaladunk a szakadék felé egy olyan autóban, amiben kiiktatták a fékeket.

Amióta Trumpot megválasztották, a mozgalom még nagyobb momentumot kapott. Lám, a demokrácia már a demokrácia egyik fellegvárában is hanyatlik. A jövő a technofasizmusé, egy új digitális barbarizmus kora következik, amelyben a józan ész hangjait teljesen elnyomja a telhetetlen profit- és hataloméhségből generált zaj. Az emberi jogi és a zöld mozgalmak szép követelései, célkitűzései szerintük hamvába holtak. Hiszen az ember, ez a megvadult hangya, képtelen felfogni, megérteni a rá leselkedő veszélyt, és vakon követi a milliárdos technmágusokat, nacionalista demagógokat és nagyvállalati lobbikat a mértéktelen fogyasztásba és a bolygó végső kizsákmányolásába. Az ökológiai egyensúly véglegesen felborult, a klí­makatasztrófa elkerülhetetlen. Törzsi háborúk következnek a ví­zért, az utolsó erőforrásokért. Így hát igen, a legokosabb az, hogy bekötjük a biztonsági öveket, és készülünk a becsapódásra. Ahelyett, hogy a nagy egészre összpontosí­tanánk, hogy a demokráciát, a civilizációt próbálnánk menteni, inkább fókuszáljunk magunkra. Hogy legalább mi és a családunk, barátaink esetleg átvészeljük a következő vihart.

Ezek a szirénhangok kétségkí­vül nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Vagy hogy úgy fogalmazzak: egészen szuggesztí­v erővel bí­rnak ránk. Azokra az emberekre, akik egyébként elkötelezettek vagyunk a felvilágosodás-projekt számos ví­vmánya iránt. És akik évek óta növekvő aggodalommal figyeljük, hogy miként pusztí­tja az ember a környezetét és miként indultak hanyatlásnak a liberális demokráciák. És mégis, én azt gondolom, hogy ezek a borús jövőről a fülünkbe suttogó hangok – szirénhangok. Monoton litániáik az emberi civilizáció szükségszerű összeomlásáról sokkal többet elárulnak a jelenlegi kollektí­v lelki állapotunkról, mint a valós lehetőségeinkről. Sikerük éppen abban rejlik – és ezért szirénhangok – mert azt í­gérik, hogy leveszik a válladról a terhet. Az emberiség jövőjéért való aggódás morális kötelességének terhét, ami nap mint nap kí­noz. Hiszen ha ez az egész már szimpla matek, mint ahogy a kétszer kettő az négy, ha az összeomlás elkerülhetetlen – akkor ez az aggódás teljesen értelmetlen és káros. Egyfajta hűvös belenyugvást í­gér az elkerülhetetlenbe. Ami vonzó számunkra.

De nekem meggyőződésem, hogy pont ez az elkerülhetetlenség az, ami illúzió. Mert az emberi elme mindenek előtt történetgyártó és jelentésgyártó jószág. A valóságot folyamatosan újraalkotjuk a magunknak gyártott történeteink alapján, és eközben keressük, kutatjuk azokat a jeleket, amelyek beleillenek a kirakósba. Amelyek alátámasztani látszanak a mi történetünket. És éppúgy, ahogy a klí­ma-változás tagadói gyúrják úgy a valóságot, a „tényeket”, hogy az a saját történetüket támassza alá, úgy az összeomlás-hí­vők is előszeretettel cseresznyézik ki a kutatásokból azokat az adatokat, amelyek aztán megdönthetetlen „tényekként” bizonyí­tják majd a civilizációs összeomlás elkerülhetetlenségét.

És ismét hangsúlyozom: ami ebben az öncsalás, az nem az összeomlás lehetősége. Tény, hogy egy jelentős civilizációs összeomlás egy nem is nagyon valószí­nűtlen lehetőséggé vált a 21. században! Ami viszont már tévképzet, sőt, egyeseknél kimondott rögeszme, az ennek az összeomlásnak az elkerülhetetlenségébe vetett hit. Ami bizony már éppúgy hitté válik a megtértek elméjében, mint a frissen megkeresztelt evangelikálok vallásos hite a közelgő apokalipszisben. És ami nekem a legfőbb problémám, hogy ezt a hitet én nem tudom ugyanazzal a jótékony, bár kicsit szánakozó toleranciával kezelni, mint mondjuk egyes millenialista keresztény szekták hitét. És pont azért nem, mert a jelenlegi életformánk, gazdasági, politikai berendezkedésünk hosszú távon fenntarthatatlan. Ebben tökéletesen egyetértünk. Egyetértünk abban, hogy nagyon nagy gáz van. Erről ma már tudományos konszenzus van. De az egyenletben nagyon sok az ismeretlen. A tipping point-ok (fordulópontok) kiszámí­thatatlanok. A hí­rek természete, hogy a negatí­v hí­reket, tényeket tolja folyamatosan az arcunkba, és közben nem szembesülünk azzal, hogy egyébként vannak pozití­v folyamatok is a világon. Az elme, evolúciósan, maga is hajlamos arra, hogy szelektí­ven a negatí­v hí­reknek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdoní­tson. A valóságnak, a jövőnek többféle olvasata létezik.

A társadalmi valóság mindig reflexí­v valóság. Természetesen nem állí­tom azt, hogy ne lennének az emberi gondolkodástól független természeti, klimatikus, gazdasági stb. folyamatok. De ezekre a folyamatokra mi, az emberi társadalom hatunk. És az, hogy az emberi társadalom hogyan alakul, az nem egyszerűen az „objektí­v” tényekről és azok determináló erejéről szól, hanem arról, hogy emberek csoportban hogyan gondolkodnak (groupthink), és hogyan reflektálnak arra, amit valóságnak hisznek. Mi magunk formáljuk a saját jövőnket azzal, hogy milyen történeteket mesélünk magunknak a jövőnkről. Ami – a jövőnk – egyáltalán nincs eleve elrendelve, megpecsételve. Ezekkel a történetekkel mi magunk formáljuk. Nagyon sok múlik most ebben a válságos pillanatban azon, hogy vajon milyen történetet mesélünk magunknak. Hiszen ezek a történetek könnyen válhatnak önbeteljesí­tővé.

Természetesen nem nézek le vagy gúnyolok ki senkit, aki másként látja. Ez a poszt nem erről szól. Egyszerűen arról szól, hogy szí­vvel-lélekkel próbálok meggyőzni más embereket, hogy ne mondjunk le egy olyan közös történetről, amiben mi, az emberiség, minden nehézség és válság ellenére is elkerüljük az összeomlást. Én biztosan nem mondok le róla.

Széljegyzetek – 2025-02-09

Szerző: Péter Sárosi | február 9, 2025

Az ember nagy mesemondó: folyamatosan suttogja a történeteket saját magáról saját magának. Az általunk érzékelt valóság nagyban függ attól a történettől, amit saját magunkról mesélünk magunknak.

Ha egy paranoid történetet mesélsz magadról magadnak, amiben mindig te vagy a lúzer, akinek semmi sem sikerül, az áldozat, akit mindig kihasználnak, a szerencsétlen, aki mindig kimarad a jó dolgokból, akit mindig cserben hagynak – akkor az egész világ ellenségessé válik körülötted. A saját paranoid történetedbe illeszted bele a körülötted lévő tárgyakat, a többi embert, az előtted álló kihí­vásokat. A szí­vedben csak gyűlik, szaporodik a keserűség, akárcsak a fogadban az idegen anyag.

Én vagyok a gyerek, akit soha senki se szeretett igazán.
Én vagyok a lúzer, aki mindig alulmarad a versenyekben.
Én vagyok a szar anya/apa, aki még a saját gyerekét se tudja jól felnevelni.
Én vagyok a társ/barát, akit mindig kihasználnak és eldobnak.
Én vagyok a drogos/alkesz, aki soha nem fogja tudni kontrollálni a szenvedélyeit.

Történetí­róként a tollunkat csak abba a tintába tudjuk mártani, amit magunkkal hoztunk gyermekkorunkból. Hogy ez a tinta önbizalomból és együttérzésből, vagy félelemből és bizonytalanságból van kikeverve, az nem véletlen és nem pusztán genetika. De egyben nem kell, hogy a múlt rabjai maradjunk örökre. Ahogy Brené Brown í­rja, ahhoz, hogy mi magunk váljunk a történetünk urává – előbb meg kell ismernünk és el kell fogadnunk a saját történetünket. Hogy ezt megtegyük, ahhoz le kell tennünk a szégyen mázsás ólom-koloncát, amit magunkkal cipelünk. Ami mérgezi, torzí­tja a történetünket.

„Magunkévá tenni a történetünket és szeretni saját magunkat – ez a folyamat a legbátrabb dolog, amit valaha tehetünk,” í­rja.

A történetünk megismerése és elfogadása egyben – ez talán paradoxnak hangzik – lehetővé teszi azt is, hogy felismerjük: a történetünk nem határoz meg minket. A cí­mkék, amiket magunkra aggatunk, nem mi vagyunk. Igen, az élet – az előttünk álló út – néha nagyon nehéz. De ha megváltoztatjuk a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak, akkor nem fogunk fejjel a földbe állni. Nem kell, hogy a történeted egy olyan emberről szóljon, akinek minden sikerül, akin nem fog a bánat és a félelem, aki tökéletes. Az ilyen történeteket úgy hí­vjuk, hogy mérgező pozitivitás. De ha a történeted egy olyan emberről szól, aki a nehézségek ellenére is alkalmazkodik a körülményekhez, aki egyes ellenséges reakcióktól függetlenül is méltó és érdemes a szeretetre, aki szenvedélyek hullámai közt él, de képes szörfözni a szenvedélyek hullámain, aki tökéletlenségei ellenére is képes hálás lenni azért, ami – akkor észre fogod venni, hogy szép lassan a valóság, a valóságod is alkalmazkodni fog ehhez a történethez.

kép: Kovács Andrea / Szodé

Ecce homo

Szerző: Péter Sárosi | február 7, 2025

Ecce homo. A teremtés koronája. Keménydrogozás közben a vadászkiállításon. Fejétől bűzlik, szokás mondani. Na hát itt most bűzlik. Mert milyen is egy igazi magyar úr? Lássuk. Az igazi magyar úr pálinkás böfögések közepette védi a keresztény erkölcsöket a füves lipsi hippiktől, talpig luxusban szórja dörgedelmeit a gaz globális pénzelit ellen. Az igazi magyar úr nem fél elsütni a fegyverét. Nem azért öl, hogy túléljen, vagy hogy „szabályozza a vadállományt” (ez csak duma). Hanem azért öl, mert megteheti. Élvezi, ahogy rásimul a ravaszra a keze, miközben nézi az őzsutát a tisztáson. „Ez sport” – mondja. Közben a hatalom és kontroll izgalma dopaminfröccsöt és smalldickenergy-t juttat az agyába. A nőkben is ennyit lát: elejtendő, kontrollálandó vadakat. Lovagias gesztusai mögött az asszonyságok és kishölgyek mély lenézése lapul. Jaj annak a nőnek, aki nem nevet udvariasan a bűnrossz szexista viccein. Ő a csúcsragadozó a szavannán. Az utca emberei, akiket a sötétített üveg mögül néha megpillant: jobbágyok. Biomassza, amit kedvére gyurmázhat. Neki ez jár. Éppúgy, mint a szolgálati luxusautó. Kell neki az érzés, hogy élet és halál ura. Egy igazi magyar úr imádja látni a számító hízelgés és a fortélyos félelem fényeit felvillanni a szemekben, bármerre is jár. Imád pöffeszkedni, hivalkodni a NER-elit dzsentris manírjaival. Vasárnap a templomban ájtatos, de unott tekintettel ül a templom első sorában. Ő a földesúr. Cuius regio, eius religio. Gépiesen veti a keresztet, közben már a legújabb harácson jár az esze. És szentül meg van győződve róla, akárcsak Pangloss mester Voltaire regényében, hogy ez minden világok legjobbika. Hiszen ahol ilyen kitűnő emberek ülnek a hatalomban, mint ő, az más nem is lehet.

kép: Szajki Bálint/24.hu

Valamit rosszul csinálok

Szerző: Péter Sárosi | február 6, 2025

Valamit rosszul csinálok. Ez jutott eszembe, amikor Lánczi Tamás vagyonbevallásáról olvastam. Tudjátok, ő a szuterénvédelmi, akarom mondani, szuverenitásvédelmi hivatal (direkt nem írom nagybetűvel) elnöke. A NER inkvizíciója, ami kipurgálja a nemzet testéből az ürgebőrbe öltözött idegen ügynököket. A rendszer eme éber őre keres a legtöbbet a NER csinovnyikok között (havi 5,4 millió bruttó), és potom 412 millás megtakarítással rendelkezik (ami csak tavaly óta 60 millióval gyarapodott). Van neki öt belvárosi ingatlanja, és vett egy vadászházat Nagymaroson is. Hogy hivatalból jár neki évi félmilla ruhapénz (valahogy meg kell jelenni, na!) és egy Skoda Superb autó, amit magáncélra is használhat, az már említésre sem érdemes. De azért mégis. Csak otthon (a párnacihában?) 59 millió készpénzt tart magánál. Szép!

Na és akkor itt vagyok én, veszélyes libsi jogvédő. Állítólag engem folyamatosan töm pénzzel Brüsszel, aktatáskákban küldi a pénzt Gyuribá, és most már csak úgy fürdök a guruló hrivnyákban is. Mert hogy a szuterénvédelmisek szerint mi, idegenszívű civilek, eladjuk a hazánkat. Nos, a fene egye meg, akkor valamit rosszul csinálok. Mert 20 éves „hazaárulás” után még se saját lakást, se nyaralót nem tudtam venni. Albérletben élek, Armani öltönyöm sincs, egy 20 éves Volkswagen Golffal járok, költséges szenvedélyeim nincsenek. Van annak azért valami diszkrét bája, amikor a NER-nek ezek a közpénzből talpig luxusban járó politikusai és megmondóemberei vádolnak azzal, hogy eladom a lelkem.

Szóval ha már majd a Drogriporter is sorra kerül, és felkerülünk a szuterénvédelmisek kilövési listájára (mert biztos felkerülünk előbb-utóbb), akkor a jelentésben magyarázzák már el nekem, hogy mit csináltam rosszul? Hol van az a rengeteg guruló dollár és hrivnya, miért nem élünk luxuséletet? És valószínűleg ugyanezt megkérdezheti még elég sok civil és újságíró, akikre most a Lánczi úr kiadja a kilövési parancsot, miután megvacsorált egy olyan étteremben, ahol mi már azzal jól laknánk, ha megnéznénk az étlapon az árakat. Mit szúrtunk el?

Költői kérdés persze. A leginkább azt, hogy Lánczi úrral ellentétben, a nap végén egész nyugodt lelkiismerettel nézhetünk bele a tükörbe

(note to myself)

R.I.P. Benny Shanon

Szerző: Péter Sárosi | február 6, 2025

Néhány napja, január 30-án, 77 éves korában utolsó útjára indult az ismeretlenbe Benny Shanon, a Jeruzsálemi Héber Egyetem pszichológia professzora. Róla éppen nemrég írtam a „Pszichedelikumok a Bibliában?” című cikkemben (belinkelem). Shanon az olyan misztikus élményeket kutatta, amelyekre az emberek különféle tudatmódosító szereket is magában foglaló vallási szertartások során tettek szert. 2002-ben jelent meg „Az elme ellenlábasai: az ayahuasca-élmény fenomenológiájának feltérképezése” című könyve. A címből is látszik, hogy a Edmund Husserl által alapított fenomenológiai irányzat híve volt: nem próbálta meg leredukálni a különféle vallási élményeket azok „objektív” szociológiai vagy lélektani alkotóelemeire, hanem leírja az élményeket úgy, ahogy megélték őket. Shanon pszichonauta volt: dél-amerikai utazásai és kutatásai során maga is több százszor élt át ayahuasca élményt az őslakosok körében. A leghíresebb elméletét a „Biblai enteogének: egy spekulatív elmélet” című tanulmányában fejtette ki. Ebben arra következtet, hogy a Bibla által leírt, a pszichedelikus utazásokra emlékeztető élmények mögött valójában két növény, az akácia (Acaia) és a szíriai rutafű (Peganum harmala) használata sejthető. Shanon szerint az Isten látható alakban történő megnyilvánulásait (teofánia) a Biblia nagyon hasonlóan írja le azokhoz az élményekhez, amelyek során az ayahuascát használók a szellemvilággal kommunikálnak. Az idő megváltozott érzékelése, a szinesztézia, a halálfélelem, a tűz és kígyók látomásai, az isten fény, a különös túlvilági lényekkel való találkozás. Shanon azonban nem azt állította, hogy az ilyen élmények nem mások, mint kémiailag kiváltott hallucinációk. Éppen ellenkezőleg: szerinte a pszichedelikumok csupán olyan eszközök, amelyek érzékenyebbé tesznek a valóság olyan dimenzióinak érzékelésére, amelyek hétköznapi tudatállapotban érzékelhetetlenek számunkra. Maga az élmény – a transzcendens valóság érzékelése, amivel az én szembe találja magát – nagyban függ az egyéntől, és annak világnézetétől. Jó utat, Shanon professzor!

„A horgászstratégia 25 milliárdjának jó helye lenne a drogterületen is”

Szerző: Péter Sárosi | február 5, 2025

Tudtad, hogy van horgász-stratégiája az országnak, de drogstratégiája nincsen? Tavaly novemberben meginterjúvoltuk dr. Szemelyácz János pszichiáter-addiktológust, a Magyar Addiktológiai Társaság (MAT) elnökét, a siófoki addiktológiai kongresszuson.

Egy tragédia margójára

Szerző: Péter Sárosi | február 5, 2025

Hát gyerekek én teljesen lehidaltam ettől az egész sztoritól. Nem tudom, mi a szörnyűbb benne. Az, hogy egyáltalán ilyesmi megtörténik. Megtörténhetik. Mert hogy megelőzhető lett volna, ha időben beavatkozik hatóság, abban biztos vagyok. Az áldozat, a japán anyuka, többször is próbált segítséget kérni – elutasításra talált. Nem vették komolyan. Aztán hidegvérrel meggyilkolta a férfi, aki terrorizálta. Két árvát hagyott maga után.

Vagy az a hatósági reakció szörnyűbb, amit már a tragédiára adott a rendőrség. A nyomozás hiányosságai, az arrogáns kommunikáció, az önreflexió hiánya. Ahogy eladták egy országnak, hogy a meggyilkolt áldozat saját felelőtlensége miatt („ágyban dohányzás”) halt meg. Aztán, már a nyilvánosság nyomására, surprise, 180 fokos fordulatot hajtott végre a nyomozás. De hogy elismerték volna, hogy hibáztak? Hogy bocsánatot kértek volna? Arról ne is álmodjunk.

Hiába történnek sorra a hasonló tragédiák, még mindig mintha nem akarnánk tudomásul venni, komolyan venni a bántalmazott áldozatok és a környezetük figyelmeztetéseit. Még mindig túl erős a beidegződés hatóságban, társadalomban, hogy elhessegessük a „női hisztit”. Még mindig hiszünk a látszatnak: ha egy agresszor a világ felé mintaszülő képét mutatja, akkor biztos nem képes ilyesmire. Márpedig az ilyen emberek – akárcsak a szavanna ragadozói – a lopakodás, a tettetés, a megtévesztés mesterei.

Figyelmeztetés nekünk ez az eset, és a többi hasonló: az életünket, a biztonságunkat nem önmagában az védi meg, hogy léteznek bűnüldöző hatóságok. Az igazi védelmet az jelenti, hogy ezek a hatóságok nem működnek kontroll nélkül. Elsősorban a nyilvánosság kontrollja nélkül. Ez sokkal többet ér annál, mintha minden sarokra rendőrt állítanának. Attól érezhetjük magunkat nagyobb biztonságban, ha létezik társadalmi szolidaritás és az állam elszámoltatható. Köszönet azoknak (például Mérő Veranak), akik nem hagyták nyugodni ezt az ügyet – akik kiállnak az áldozatok mellett!

fotó: Bankó Gábor/444

Upaguru

Szerző: Péter Sárosi | február 4, 2025

A guru szóról a legtöbb embernek egy ősz szakállú turbános alak képe ugrik be, aki méltóságteljes lótuszülésben ül valami pódiumon, a tanítványai hajlongva elé járulnak és a tanácsát kérik, miközben még a fenekéből is fény árad. Én azok közé az emberek közé tartozom, akiknek az ilyen guru-kultusz láttán mindig is beindult egy beépített bullshit-vészcsengő az agyában. Vannak persze olyan emberek az életemben, akiket tisztelek. Akire fel is nézek, mint mentorra. De gurura nem vágyom. Valahogy sejt-szinten érzek taszítást a tekintélyelvűséggel szemben. Még akkor is, amikor karizmatikus tekintélyről van szó. Számomra többnyire éppen azoknak az embereknek van a legnagyobb tekintélye, akik nem pöffeszkedő, leereszkedő pózokkal próbálnak lefegyverezni, hanem a tudásukkal, a szelíd, szerény közvetlenségükkel, a hiteles érdeklődésükkel és nyitottságukkal.

Vannak azonban másféle guruk is. A hinduk úgy tartják, hogy valójában bárki lehet számunkra guru. Hiszen minden emberi interakció tartalmaz valami tanítást. Még a kellemetlen is. Az ilyen hétköznapi tanítókat nevezik upagurunak. Upaguru lehet egy kötekedő utas a villamoson, egy bosszantó munkatárs, egy nyomasztó főnök/beosztott, egy idegesítő családtag vagy egy bunkó kommentelő a közösségi médián. Némileg rímel erre az, amit Carlos Castaneda, a Don Juan sorozat szerzője vacak kis zsarnokocskáknak nevezett: olyan emberek, akik próbára teszik a harcos türelmét, béketűrését, önuralmát. A lényeg, hogy amikor egy bosszantó vagy nehéz alakkal hoz össze sors, aki próbálja megkeseríteni az életed, vagy valami nagy kihívás elé állít, tekints rá úgy, mint upagurura – egy olyan emberre, akin keresztül valami fontos tanítást próbál veled közölni a világegyetem. Aki próbára tesz téged. Az ilyen upaguruk gyakran éppen akkor jelennek meg az életünkben, amikor már kényelmesen hátradőlnénk éppen. Amikor éppen (túl) sokat gondolunk magunkról. Rajtuk keresztül lehet, hogy éppen a pajkos Hermész isten huzgálja a füledet, Siva isten tréfál meg: „Tényleg azt hiszed, hogy már vagy valaki? Hogy elértél valamit? Nos, lássuk, mit kezdesz ezzel a szituval, tesa!” Választhatod, hogy belefeszülsz a helyzetbe, fortyogsz magadban, dagasztod a saját áldozat-tudatodat és gyűlölködsz. Vagy próbálod vitorládba fogni a szelet, és azt nézni, miként tudsz úgy kikerülni belőle, hogy szellemi, emberi értelemben gyarapodtál. Azt nem mondom, hogy könnyű, de lehetséges. Kell hozzá nyitottság, együttérzés és persze humor is. Ahogy Joseph Goldstein mondja: „soha ne vesztegesd el a szenvedésed!” Az igazi guru valójában benned van.

(note to myself)

Wine moms

Szerző: Péter Sárosi | február 4, 2025

„Wine moms” – boros anyukák. Mindig tanulok újat. Korábban nem találkoztam ezzel a kifejezéssel, most olvastam először az interjúban, amit Kaló Zsuzsi pszcihológussal készített a WMN magazin (belinkelem majd a hozzászólásba).

Aki hozzám hasonlóan tájékozatlan: wine mom az, aki anyukaként stresszoldásként gyakran nyúl a borospohár után. Mintha valami más jelentésárnyalatok is kapcsolódnának ehhez a kifejezéshez a boriváson kívül: egy csipetnyi kúlság (milyen szexi is az, ahogy egy nő feltölt egy képet az instára, amiben a jól megérdemelt borocskáját iszogatja a szép pohárból!) és némi szarkazmus és önirónia is: anyukák cinkosan összekacsintanak, hogy ezt bizony másként nem lehet bírni.

A neten jó sok wine mom mémet lehet találni.
„Ha vannak gyerekeid, akkor a legnagyobb kiadás az a pénz, amit borra költesz.”
„A bor ugyanaz az anyukáknak, mint a szigetelőszalag az apukáknak. Mindent megjavít.”
„Anyaság – meghajtása a szeretet, fűtőanyaga a kávé, fenntartója a bor.”
És hasonlók.

Bizonyára sok anyuka van, aki képes mértékkel bort inni. De mégis, érezhető ezekben a mémekben egy olyan sötét vonzerő, ami bizony sok esetben kimondottan önpusztító lehet. Itt nem szociális kötőanyagként, hanem inkább egyedül, relaxációs célból fogyasztja az anyuka bort. Beint a valóságnak: kapja be mindenki, én kikapcsolok!

A szakirodalomból és érintettek tapasztalataiból is tudjuk azt, hogy amikor egy szer (legyen legális vagy illegális) fogyasztása kikerül a szociális kontextusból, az mindig külön kockázatot hordoz magában. Ha valaki főleg haverokkal iszik, aztán egyszer csak elkezd otthon is inni magában, vagy ha csak buliban ekizik/spurizik, de aztán elkezd csíkokat szívni otthon egyedül is – az bizony mindig egy újabb lépés a spektrumon a rekreációs szerhasználat felől az abúzus felé. Ahonnan már, ha az ember élete tele van megoldatlan, szőnyeg alá söpört problémákkal, elég könnyű belecsúszni a függőség spiráljába. Ezt többnyire nehezen veszi észre, hiszen az irányítás, a kontroll illúziója jóval tovább fennmarad, mint maga a kontroll.

Sajnos abban a jelenségben, hogy anyukák borral, pezsgővel relaxálnak bizony gyakran semmi kúl és semmi szexi nincs: ellenben ott van mögötte sok szorongás, kétségbeesettség, magárahagyottság. Vajon miért érzi így magát olyan sok anya? Na és akkor itt el is jutottunk a lényeghez. Mert mindig is gyengének tartottam az alkohol ártalmairól felemelt mutatóujjal tartott erkölcsi prédikációt, ha nem foglalkozunk azzal, hogy miért is csúszhat bele ebbe az egész spirálba olyan sok nő életének éppen abban a szakaszában, amit sokan egyfajta rózsaszín boldoságködben tudnak csak elképzelni.

A wine mom jelenség csupán reakció. Még ha torz és egészségtelen reakció is, de reakció valami valós problémára, valós szükségletre. Jelzi, hogy valami alapvető probléma van azzal, amilyen terhek a fiatal szülőkre, főleg az anyukákra nehezednek – a gyermeknevelésnek a nukleáris családban történő elszigetelt formájával, ahol annyira magára hagyva érezheti magát az ember lánya. A gyakran egymásnak is ellentmondó társadalmi elvárásokkal, amik folyamatosan nyomasztják. Elgondolkodtam, hogy az idei évben egy külön Drogriporter Szabadegyetem rendezvényt kellene szentelni a női ivás/női szerhasználat témájának, érintett nőkkel és szakemberekkel. Jelezzetek vissza, hogy szerintetek is érdemes és fontos lenne-e ezzel foglalkoznunk!

A KIS DOLGOK IS SOKAT JELENTENEK! A 6. Európai Ártalomcsökkentő Konferencia összefoglaló videója

Szerző: Péter Sárosi | február 3, 2025

A kétévente megrendezett konferencián az európai ártalomcsökkentő mozgalom korunk számos kihívására reflektált: a populizmus terjedésére, a civil társadalom szűkülő mozgásterére, a változó drogpiacokra és a droghasználók változó szükségleteire.

  • « Menj az előző oldalra
  • Oldal 1
  • Interim pages omitted …
  • Oldal 18
  • Oldal 19
  • Oldal 20
  • Oldal 21
  • Oldal 22
  • Interim pages omitted …
  • Oldal 216
  • Menj a következő oldalra »

Elsődleges oldalsáv

SEGÍTSD MUNKÁNKAT EGYSZERI ADOMÁNNYAL, VAGY LEGYÉL TE IS DROGRIPORTER TÁMOGATÓ TAG HAVI RENDSZERES TÁMOGATÁSSAL!

Iratkozz fel hírlevelünkre!

"*" a kötelező mezőket jelöli

Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.
  • Facebook
  • Twitter
  • YouTube

Search

A drogellenes háború áldozatává váltál? Oszd meg a történeted!

A Drogriporter felhívja a kormány drogellenes háborúja áldozatául esett embereket, hogy osszák meg a történeteiket velünk. Névtelenül és biztonságosan is megteheted ezt, ide kattintva!

SZÉLJEGYZETEK – Sárosi Péter írásai

A "Széljegyzetek" Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Elérhető podcaston is!

DROGRIPORTER SZABADEGYETEM

A Drogriporter Szabadegyetem olyan embereknek szól, akik szeretnének tárgyilagos és elmélyült ismereteket szerezni a tudatmódosító szerek fogyasztásáról.

DROGRIPORTER TUDÁSTÁR

Tudástárunkban gyűjtük össze mindazt a hasznos információt a drogokról, amire akár fogyasztóként, akár hozzátartozóként, tanárként vagy újságíróként szükséged van!

VIDEÓINK ADATBÁZISA

Itt böngészhetsz több száz drogpolitikai filmünk között, témák szerint és térképen megjelenítve is!

SEGÍTŐ HELYEK LISTÁJA

Segítség kell? Itt megtalálod! Táblázatba gyűjtöttük, milyen addiktológiai szolgáltatások érhetőek el Magyarországon.

ELHAGYATVA

A Drogriporter új filmje a dizájner drogok helyzetéről Magyarországon, 2024-ben.

Díjnyertes animációs dokumentumfilmünk Kosztya Proletárszkij és édesanyja, Irina Proletárszkij 2008-as interjúinak felhasználásával készült. A teljes film, háttéranyagok és fesztivál szereplések itt!

Footer

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Postafiók: 1428 Budapest, pf. 420
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

Keresés

További oldalaink:

Drogriporter Blog
Jogriporter Alapítvány
The Autocracy Analyst

Partnerünk a VAVO

Drogriporter | Prémium WordPress