Péter Sárosi

Gondoltam, hogy a múltkori, tornaszekrényes posztom beindítja a kollektív emlékezést – de azt nem, hogy ennyire. Mintha valami régi seb szakadt volna fel az emberekben. Aminek már a létezését is szinte elfelejtették, és mégis, nem gyógyult be igazán soha. Elég egy kis trigger, szikra: és máris ugyanúgy fáj – máris ott vagy megint, kisiskolás gyermekléted minden kiszolgáltatottságával és szorongásával.

Sokan sokféle emlékről beszámoltak. Volt, aki csak félelmet élt át. Volt egy kisebbség, aki konkrét fizikai sérüléseket is elszenvedett a svédszekrényen. De van egy olyan közös motívum, amit ki lehet emelni szinte minden véleményből. Még akkor is, ha nincs megnevezve. Mégis ott ólálkodik a sorok között. Átitatja ezeket az emlékeket, mint ahogy régen, még a zárt téri dohányzás betiltása előtt, átitatott minden ruhánkat a buliban a cigifüst.

Ez a közös motívum: a szégyen.

Hogy amit nevelésnek hívunk – akár iskolában, akár otthon, akár edzésen vagy másutt, annak mennyire szerves része volt a megszégyenítés. Mert nem az volt itt a fő gond, hogy gyerekeknek megterhelő tornafeladatokat kellett elvégezniük. Vagy úgy általában, hogy az iskolában voltak elvárások, követelmények. Hanem azzal a móddal volt baj, ahogyan ezeket az elvárásokat és követelményeket úgy alakították ki és hajtották, vasalták be rajtunk, hogy ez megalázó és megszégyenítő legyen nekünk. Nem feltétlenül gonoszságból. Hanem mert az egész magjában az a meggyőződés állt, hogy a pozitív szociális viselkedést a gyerekbe „bele kell verni”. Még ha nem is mindig fizikai értelemben értették ezt. De tömegek hittek, hisznek benne ma is, hogy a megfelelő viselkedésváltozás csakis úgy kényszeríthető ki, ha a hibázó gyerek közben alaposan átérzi azt, hogy ő mennyire kis jelentéktelen és értéktelen senki.

Na ezzel a megközelítéssel van szerintem baja nagyon sokunknak, nem is feltétlenül magával a svédszekrénnyel. És ebben szeretnénk mélyrehajtó változást.

2018-ban a miniszterelnök „szövetséget” ajánlott a magyar nőknek, mert „a demográfia végül is rajtuk áll vagy bukik.” Nos, úgy tűnik, 7 évvel később a demográfiai adatok tükrében kijelenthetjük, hogy a magyar nők nemmel válaszoltak az ajánlatra.

A népességcsökkenést nem sikerült megállítani, a születések száma soha nem látott mélységbe zuhant. Persze a statisztikákkal mindig lehet bűvészkedni. De azért azt, hogy egy icipici növekedést se sikerült produkálni 15 éves NER kormányzás után: azt már nehéz kimagyarázni. Nehéz ráfogni Gyurcsányra, vagy azt mondani, hogy még túl kevés ideje kormányoznak. Márpedig itt nem holmi mellékes kérdésről beszélünk: a születésszámok növelését Orbán többször is kormánya legfőbb törekvésévé nyilvánította. Minden mást ennek a központi törekvésnek rendelt alá. Nemzetközileg is ezt tette a NER-brand elsőszámú PR-elemévé: a bevándorlás megakadályozása és a népességfogyás megállítása kéz a kézben jár az orbáni retorikában.

Hát ez nem jött össze.

Én most itt nem fogok belemenni annak az elemzésébe, hogy miért nem. Hogy mit gondolok erről a középosztályt, a már vagyonosokat célzó családtámogatási politikáról (nem sok jót). Ugyanis a szakirodalom által is alátámasztott meggyőződésem, hogy konkrét családtámogatási politika ide vagy oda, ez a kísérlet eleve kudarcra volt ítélve. Világszerte nagyon sok politikai rendszer próbálta politikai eszközökkel feltornázni a születésszámot – de tiszavirág-életű eredményektől eltekintve egyetlen sikersztorit sem láthatunk sehol.

Bár friss szülőként én magam is hozzájárultam 1 fővel az elmúlt évek népesség-gyarapodásához, mégsem fogok krokodilkönnyeket ejteni, amiért nem lettünk többen, mi, magyarok. Nem azért, mintha nem gondolnám, hogy egy gyermek érkezése hihetetlen nagy öröm tud lenni egy család számára. Hanem mert van valami, ami sokkal fontosabb a puszta számoknál, a puszta mennyiségnél: a minőség. Az, hogy az a gyermek hová érkezik. Milyen szülőkhöz, milyen körülmények közé.

Mielőtt még egyáltalán beszélni kezdenénk a születésszámok növeléséről, meg kellene győződni arról, hogy minden gyermek, aki megszületik, biztonságba, gondoskodásba, szeretetbe kerüljön. Lehetőleg a szülei kapjanak meg ehhez minden lehetséges támogatást – és ha ez mégsem megy, akkor minél hamarabb kerüljön olyan nevelőszülőkhöz, akik igen. Magyarországon azonban a látkép lelombozó ebben a tekintetben. Ha a felnőtt társadalomra nézünk, akkor is: hiszen néha elég kimenni az utcára, hogy szembejöjjön a magyar társadalom borzasztó mentális állapota. A generációk óta cipelt gyermekkori traumák terhe. Ebben az országban gyermekek tömegei születnek mélyszegénységbe, nyomorba és/vagy olyan családokba, ahol elhanyagolják vagy bántalmazzák őket (és ez a gazdag családoknál is előfordul). Az ún. gyermekvédelmi rendszer pedig – és ezt nem én mondom, hanem a benne dolgozó szakemberek – romokban.

Lehet, hogy a demográfiával senki nem képes csodát tenni. Viszont arra nagyon is van példa, hogy egy kormány hathatós politikai, szociális intézkedéseivel a megszületett gyermekek életminősége jelentősen javuljon. Tudjuk, hogy ha befektetnénk abba, hogy minél több gyermek cseperedjen fel anyagi biztonságban, szeretetben, annak a pozitív hatásait az egész társadalom élvezné a kevesebb testi-lelki betegségben, függőségben, bűnözésben, gyűlölködésben. Több társadalmi produktivitásban, szolidaritásban és kreativitásban.

Egy gyermek az nem pusztán egy szám. Nem is holmi „őrhely” (O.V.). Hanem egy veleszületett méltósággal rendelkező emberi lény. Ahogy Kant óta gyakran mondjuk: önmagában vett cél. És úgy is kellene tekinteni rá.

Az egyik legkárosabb és egyben legmakacsabb tévhit a függőséggel kapcsolatban az, hogy az egész az akaraterőről szól.

„Nem kellett volna inni/drogozni!” „Csak akarni kellene!” „Én is meg tudom állni!” És a többi okoskodás, amivel gyakran találkozunk a közösségi média komment-szekciójában.

A helyzet az, hogy a függőségre hajlamos, függőséggel küzdő emberek gyakran nagyon is eltökéltek, fegyelmezettek és kitartóak tudnak lenni az élet számos területén. Egy csomó olyan embert ismerek, akik nagyon sikeresek, jól funkcionálnak a munkájukban, fényes karriert építettek, képesek keményen dolgozni – és mégis függők lettek valamitől. Ennek semmi köze az akaraterő hiányához, sokkal inkább azokhoz az árnyékban maradó, kielégítetlen szükségletekhez, amelyeket nem tud kielégíteni, ezért pótcselekvésekhez folyamodik.

És persze az előfordul, hogy a függőség, és az azzal együttjáró életmód, a folyamatos játszmák idővel kudarcossá, diszfunkcionálissá teszik az egyént a közösségben. Fokozatosan leépül. De ennek a leépülésnek ellenére az akaraterő ott is megvan: csak éppen másra irányul. A függőség tárgyának megszerzésére. És ennek érdekében a függő az akaraterő hihetetlen mutatványait képes bemutatni.

És ugyanúgy, ahogy a függőségbe vezető út sem egyszerűen az akaraterő hiányából indul ki, éppúgy a kivezető út – a felépülés – sem lehetséges puszta akaraterővel. Ne higgy azoknak, akik szerint „csak akarni kell”. Akik minden kudarcodat csupán az akaraterőd kudarcával magyarázzák. Akik szerint ha az ő módszerük nem működik nálad, akkor csakis benned, az akaraterőd hiányában lehet a hiba. Aki pusztán az akaraterőbe veti a hitét, az többnyire hajlamos túl keményen bánni saját magával is. Szigorúan megítélni minden egyes botlását. Hiszen a botlás, a visszaesés: a saját jellemgyengeségének bizonyítéka. Elmerül tehát a szégyen mocsarában. A szégyen pedig a függőség motorja.

Brené Brown mondja, hogy ha szégyent egy lombikba tennék, a leginkább attól gyarapodna, ha ítélkezéssel, titkolózással és elhallgatással vennénk körül. Ellenben ha együttérzéssel locsolnánk meg, attól a szégyen elpusztulna. Mert a szégyennek arra van szüksége, hogy úgy érezd: egyedül vagy, és az egész problémád csak rólad szól. Egyéni poklod zárványában szenvedsz.

Ha fel akarsz épülni a függőségből, akkor új képességek, új szenvedélyek és új szokások kialakítása mellett több szinten is együttérzésre lesz szükséged. Egyrészt olyan emberekre, olyan (sors)társakra, akik értik és érzik, hogy miben vagy. Akik előtt nem kell titkolóznod, mert nem ítélkeznek feletted. És szükséged lesz arra is, hogy megtanuld saját magadnak is megadni azt az együttérzést, amit a (sors)társaidnak megadsz. Gyakran ez a legnehezebb. De megéri. Mindig megéri.

kép: project uno

Vannak az értelmes, igazságos szabályok, amiket a közösség hoz a közjó érdekében. Ezeket az értelmes ember legjobb belátásából is betartja, a hülyét meg jogosan büntetik meg, ha nem. És vannak a buta, értelmetlen szabályok. Amiket önkényesen hoznak és betartásuk pusztán tekintély elvén történik.

Ez utóbbi kategóriával mindannyian találkozhattunk már gyerekkortól kezdve. Például még ma is a fejemet fogom attól, hogy egyes óvodákban nem volt szabad összekeverni a kakaót a tejbegrízzel. Ki a fene hoz ilyen szabályokat? A morális univerzumnak vajon melyik rejtett küllője törik el, melyik rugója patran el, amikor a hófehér tejbegríz elkeveredik a barna kakaóval?

És persze ott volt az, hogy az utolsó kanállal is meg kellett enni a tökfőzeléket. Hiszen ha tányérban hagytál egy kanállal, az valamilyen rejtélyes módon összefüggött az etióp gyerekek éhezésével („Bezzeg az etióp gyerekek megennék!”)

A múltkor hallottam egy olyan szabályról is, hogy egyházi iskolában a lányok nem festhetik a hajukat. Hát igen, Jézus is megmondta a hegyi beszédben, hogy jaj azoknak, akik a hajukat festik, mert a gyehenna tüzére vettetnek. Ja nem is.

És hasonló buta és igazságtalan szabályként regisztráltam már tinédzserként is azt, hogy miközben bárki halálra ihatja magát a kocsmában, a törvény akár egyetlen spangli elszívását is börtönnel fenyegeti. Pedig akkor még nem szívtam, mégis, amikor hallottam a hivatalosságokat a fű ellen prédikálni, ösztönösen éreztem a jószándékú őszintétlenségnek és a kioktató didaktikának azt a sajátos keverékét, amit a felnőttek akkor vesznek elő, amikor a kölköket indoktrinálni akarják valami ellen. Azt a szagot, amit a tinik kiszagolnak már mérföldekről. Nem kételkedtem abban, hogy a fűnek lehetnek ártalmai – de ettől az egyoldalú demonizálástól kilengett a beépített bullshit-méterem.

A világnak kellenek szabályok. De jót tenne neki, ha több lenne benne az értelmes, igazságos szabály, és kevesebb az értelmetlen és önkényes szabály. Szabadság, te szülj nekem rendet! Adj erőt, hogy képes legyek betartani az igazságos szabályokat, bátorságot, hogy lázadjak a buta és igazságtalan szabályok ellen, és bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt! Ÿ™

(note to myself)

A múltkor belenyúltam a darázsfészekbe és írtam a „gyermekmentes övezet” szerintem bántó mémjeiről. Most úgy dukál, hogy a másik oldallal is foglalkozzam: Durcás Dóri ura és parancsolója, Novák Előd kismama-szépségversenyt hirdetett „A gyermek áldás” címmel.

Hogy mi is a bajom ezzel az egésszel? Önmagában itt sem az, hogy valaki az anyaságot, az anyákat népszerűsíti. Tök szép dolog, ha valaki minden külső nyomás nélkül, szívből megtalálja a maga (élet)hivatását abban, hogy szülő lesz. Amit viszont nem tudok elfogadni, az, hogy miért kell ezt az egészet belehelyezni egy ilyen kultúrharcos keretbe, ahol a társadalom fel van osztva barátokra és ellenségekre, „mi”-re és „ők”-re. Van, akinek az anyaság a „legnagyobb dicsőség” és a „legszebb hivatás” – de nem mindenkinek. Hagyjuk meg minden nőnek a lehetőséget, hogy ő válassza ki, mi lesz számára a legszebb hivatás és a legnagyobb dicsőség, miben látja az ő női princípiumának megvalósítását. Egy nő élete, még ha anya is, éppen úgy sokkal többről szól az anyaságnál, mint ahogy egy férfi élete sem csak az apaságról szól. Az ilyen dumák pedig szülőgéppé redukálják le a nőket. Ne elevenítsük fel ezt a Ratkó-korszakból itt maradt kriptaszagú propagandát, mert ezzel nem azt érjük el, hogy több gyerek születik, hanem azt, hogy egy csomó fiatal nő hányingerrel fordul el az anyaságtól.

És egyébként meg már megint egy ilyen rózsaszín habos-babos képet alkotunk az anyaságról ahelyett, hogy a valódi hús-vér anyák problémáival foglalkoznánk. Ezek rendszerszintű problémák, és ha Novák úr akar tenni az anyákért, akkor vitézkedhetne mondjuk azon, hogy felemeljék a családi pótlékot, ami 15 éve nem emelkedett. Tehetne azért, hogy az anyákra kevesebb teher háruljon, javuljanak a munkaerőpiaci lehetőségeik, védelmet kapjanak a családon belüli erőszak áldozatai, hogy az egyedül álló anyák nagyobb támogatást kapjanak és a többi. Ehhez persze már kurázsi kellene, nem csak közhelyek puffogtatása…

És persze bajom van azzal, hogy az anyaság népszerűsítésébe belekeverik az abortusz-tilalom melletti szent(ségtelen) háborújukat. Az anyaság/apaság csak akkor szép, ha valaki tudatosan vállal gyereket. Az, hogy valakinek, aki sem lelkileg, sem egzisztenciálisan nincs felkészülve arra, hogy felneveljen egy gyereket, de véletlen becsúszik egy nem kívánt terhesség – teljesen más kategória. És igenis azt gondolom, hogy egy nő az ilyen esetekben, törvényes keretek között, dönthessen a terhesség megszakítása mellett. Nagyon ingoványos talaj, hogy vajon mikortól számít valaki önálló emberi lénynek, és azt gondolom, ezen a teológusok és biológusok még évszázadokig vitatkozhatnak. Egy ilyen döntési helyzet mindig borzasztó nehéz az érintett számára. De ha valakinek joga van dönteni az ilyen helyzetekben, akkor az a nő. Mert az ő testéről van szó.

Hát így.

Boldogság – ez a szó talán legalább annyira terhes a mindenféle ráragadt, gyakran egymásnak is ellentmondó jelentéstartalomtól, mint az a szó, hogy „szeretet”.

Laurie Santos pszichológus szerint kétféle módon lehet valaki boldog. Az egyik, amikor valaki boldog az életében („happy in life”). A másik, amikor valaki boldog az életével („happy with life”).

Nem eredeti gondolat ez: hiszen már az ókori görög filozófusok is megkülönböztették a kettőt. Az első a hedoné: a pillanatnyi gyönyörök élvezete. Amikor valaki boldog az életében, akkor éppen kellemes dolgok történnek vele, és éppen mentes a kellemetlen dolgoktól. „Jó hangulatban van”, „nagy kanállal eszi az életet” – mondjuk rá. Sorozatot néz és fagyit zabál, szexel, betép vagy piál a haverokkal, nyaral valami egzotikus tengerparton, koktél szürcsölve, családdal vagy anélkül, ízlés és világnézet szerint.

A másik boldogságot a görögök eudaimóniának nevezték. Ez az, amikor valaki elégedett az életével („with life”) – de ez egyáltalán nem jár együtt feltétlenül azzal, hogy pillanatnyilag kellemesen érzi magát. Ilyenkor az ember úgy érzi, azt az életet éli, amit élnie kell. Jelentést talál benne. Még akkor is, amikor borzasztó kihívások, nehézségek érik a munkahelyén vagy a magánéletében. Viktor Frankl ez utóbbi boldogságot nem is boldogságnak nevezte, mivel ezt a szót annyira elcsépeltnek tartotta – hanem inkább „jelentésnek” (logosz).

Korunk egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy az emberek tömegei kizárólag az első, hedonista boldogságot hajszolják. Hiszen ez harsog mindenhonnan, ahová csak néznek. Reklámokból, plázák kirakataiból, tévéből, közösségi médián. Természetesen az embernek szüksége van bizonyos egzisztenciális minimumra, hogy éljen (ott a Maslow-féle piramis alján): otthonra, ételre, biztonságra, emberi kapcsolatokra stb. Sajnos sokan ebből is ki vannak zárva. Ezek valódi szükségleteink. De az emberek többsége ezzel nem elégszik meg.

Azt hisszük, hogy az tesz minket boldoggá, ha korlátlanul kielégíthetjük a pillanatnyi vágyainkat – ezt tartjuk a szabadság netovábbjának. Csak éppen azzal nem nézünk szembe, hogy ezek fölött az igények, vágyak fölött nincs ellenőrzésünk. Hiszen iparszerűen termelik újjá őket reklámokkal, új divatőrületekkel, hiányokkal és aggodalmakkal. És a vágyak kielégítése ürességet hagy maga után.

Ha életünk végén visszanézünk, akkor nem feltétlenül azokat a szakaszokat tartjuk a legjobbnak, legfontosabbnak, amikor éppen zavartalanul elégíthettük ki a vágyainkat és kerülhettük el a nehézségeket. Például ha az ember szülő, akkor az első évek nagyon nehezek – és mégis, utólag sok ember úgy tekint ezekre az időkre, mint élete legboldogabb időszakára. Mert a kényelmetlenségek, a nehézségek ellenére jelentést és értelmet talált az életben. Üresség helyett teljesség töltötte ki a napjait. És hasonlóan van ez más olyan időszakokkal, amikor az ember egy közösség részeként a nehézségek ellenére is úgy érezte: otthon van, a helyén van. Például a függőségből való felépüléssel: ami szintén piszok nehéz tud lenni, és mégis. Átformálja az ember egész valóját és kitölti valami olyan elégedettséggel, ami üdítő változás a folyamatos kielégületlenség évei után.

(note to myself)

„Dopamin detox” – gyakran olvashatjuk ezt a divatos kifejezést.

Mint az lenni szokott, az ilyen kifejezések meghatározása meglehetősen képlékeny. Először egy Cameron Sepah nevű pszichológus használta 2019-ben, és nagy divat lett a Silicon Valley techbro-k körében. A lényeg, hogy korunk emberének túlstimuláltságáért, kiégettségéért a dopamin-egyensúly felborulását teszik felelőssé. Így ha valaki tartózkodik az olyan tevékenységektől, amelyek dopamin-túltermelést okoznak az agyban, akkor kevésbé fogunk függeni a hasonló stimulusoktól és elégedettebbek leszünk. Milyen tevékenységekről van szó? Például junk food zabálás, piálás, szívás, szex, sorozatnézés, pornó stb. Ezeket kell felcserélni egyéb tevékenységekre, sportra, sétára stb. A dopamin-detox tehát úgy működik, mintha benyomnánk egy reset-gombot az agyunk dopamin-rendszerében, és ez segít „optimalizálni” a dopamin-termelésünket. Az interneten még különféle kiegészítőket is árulnak, amelyek állítólag segítenek az embernek helyreállítani az agy dopamin-egyensúlyát.

Bár az igazság magvát tartalmazza, de alapvetően erősen bullshit-szagú elmélet ez.

Először is, egy csomó ember teljesen félreérti, mi a dopamin. „Örömhormonnak” nevezik. Pedig a dopamin nem örömhormon. Egy olyan idegsejtek által termelt ingerületátvivő anyag, aminek jelentős szerepe van az emberi motivációban, és ezáltal a tanulásban, a szokások kialakulásában is. Ez a jutalmazás-alapú tanulás magába foglalja a hasznos, jó szokásokat, és a haszontalan, rossz szokásokat, függőségeket is. A dopamin akkor aktiválódik, amikor valami jutalmazó tevékenység kerül a látóterünkbe.

A „dopamin-böjt” elképzelése mögött az a tévhit áll, hogy a) az ember képes a dopamin-szintjén mesterségesen szabályozni és b) a dopamin-szint csökkentésével megszabadulhatunk rossz szokásoktól, enerváltságtól, kiégettségtől, és feltöltődhetünk új energiákkal. A valóságban azonban egy rossz szokás jóval többről szól, mint a dopaminról. Egyrészt jóval több vegyület és mechanizmus is szerepet játszik a dopaminon kívül. Másrészt pusztán idegsejtek és neurotranszmitterek tanulmányozásával soha nem érthetjük meg a függőséget – éppen úgy, mint ahogy a mesében szereplő vak ember sem képes felfogni az elefántot, ha csak a lábát képes kitapintani.

A függőségek például olyan mélyen bevésődött tanult viselkedések, amelyek valamilyen, gyakran traumában gyökerező megküzdési stratégiát képeznek. A függőséget befolyásolja az, hogyan fejlődött az ember a születésétől, milyen élmények érték a korai gyermekkor meghatározó éveiben és utána, milyen társadalmi környezetben él, mennyire képes jól funkcionálni a közösségében és a többi. Ahhoz, hogy ilyen sokféle módon az ember életébe beépült, évtizedek alatt bevésődött káros szenvedély-mintákat meg lehessen haladni, ahhoz bizony nem egyszerűen „dopamin-detoxra” van szükségünk (bármit is jelentsen). Hanem új, termékeny és egészséges szokások, szenvedélyek tanulására, ami nem megy egyik napról a másikra. Meg kell tanulni hozzá elfogadni és feldolgozni olyan kényelmetlen érzéseket, élményeket, amelyeket jelenleg az ember a szőnyeg alá söpör.

Ne démonizáljuk a dopamint: arra nagy szükségünk van! Valójában az alacsony dopaminszin a szervezet egészséges működésének zavarára utal. A dopaminra éppen úgy szükségünk van a függőségeinkből való felépüléshez, mint amennyire szerepet játszott a függőség kialakulásában.

Természetesen az ember a mai, túlstimulált világban időről-időre törekedhet arra, hogy kikapcsolja például a digitális valóságot (digitális detox). Vagy mondjuk a Száraz November kampány során tartózkodjon egy időre az alkohol-fogyasztástól. Esetleg próbáljon egészségesebben táplálkozni és tartózkodni a junk food-tól. De a „dopamin-detox” éppen olyan divatőrület, mint egy csomó áltudományos divat-diéta, amik többnyire valami egyoldalú és drasztikus megvonástól gyors eredményeket ígérnek. Ezek akár működhetnek is egy-két embernél.

A viselkedés változását kutatók szerint azonban az ilyen drasztikus, mindent-vagy-semmit megközelítésekkel szemben sokkal hatékonyabbak a kevésbé ambíciózus célokat kitűző, kis lépésekben haladó megoldások.