Péter Sárosi

Kövér László a nemzet legszorgosabb árokásója. Alig kezdődött el a 2025. esztendő, de ő máris nekiveselkedett, felgyűrte az ingujját, beleköpött a tenyerébe, megragadta az ásót, és úgy istenesen belevágott vele a szilveszteri buliból még magához sem tért fagyos magyar földbe.

Ezúttal Wass Albertet „védte meg” (védjen meg téged a Kövér!) a születése 117. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Szerinte – idézem – „a magyarság szereti, míg a magyarság ellenségei és árulói gyűlölik az írót.” Fekete-fehér, harmadik út nincsen. Szóval ha nem szereted Wass Albertet, akkor a magyarság ellensége és árulója vagy. Na most gondoljon bárki bármit Wass Albertről, de ez bizony egyértelműen a történelem legrosszabb korszakait idéző beszédmód. Nem egyszerűen kritizálni az egyet nem értőket, a sorból kilógókat – de egyben kirekeszteni a nemzetből még azt is, aki „lelkesedni rest” – ezt én nem tudom másként értékelni, mint náci beszédként.

A Wass Albert szellemi hagyatéka által képviselt irodalmi érték legalábbis kétséges, politikai öröksége pedig, hogy úgy fogalmazzunk, nem éppen eurokonform. Hogy az irodalmat magas szinten művelők és tanítók túlnyomó többsége szerint Wass írásai a magyar irodalom fősodorbeli íróihoz képest legfeljebb középszerű giccsnek minősülnek, az egy dolog. Ettől még tetszhet persze sok embernek. És mondjuk önmagában a szélsőjobboldali kötődése sem lenne még probléma, ha az irodalmi nagysága egyébként átvilágítana a politikai botlásain. Mint mondjuk Szabó Lőrincnek.

De a nagy helyzet az, hogy Wass Albert, talán egy-két jobb írásától eltekintve, irodalmilag középszerű giccset alkotott – ÉS ráadásul a politikai öröksége is vállalhatatlan. Hiszen a zsidók patkányként való kiirtásáról írt allegóriát a holokauszt idején. És ez nem holmi botlás volt: élete második felében, az emigrációban tudatosan közösséget vállalt a nyilas emigrációval, a lapjaikba írt. És – ne szépítsük – ezek a nyilasok hozták vissza a kultuszát Magyarországra a 90-es években. Szóval azért attól függetlenül, hogy valakinek megdobogtatja-e a szívét az „Adjátok vissza a hegyeimet” vagy a „Funtineli boszorkány” – azt azért el kell ismerni, hogy a magyar nép jelentős része joggal és okkal köszöni szépen, de nem kér Wass Albertből.

És tudja mit, Kövér úr? Ettől még szerintem vagyunk elegen ebben az országban olyanok, akik szerint elférnek egymás mellett békében a Wass Albertet kedvelők és nem kedvelők is. Viszont a tökünk tele van az olyan árokásó kultúrharcosokkal, mint éppen ön. Akik a országot érintő valódi problémák helyett ilyen álproblémák generálásával sütögetik a politikai pecsenyéjüket, terjesztik a gyűlölelet és megosztottságot a mi adónkból fenntartott zsíros pozíciókban. Ÿ–•

Dosztojevszkijt olvasok. A félkegyelműt. Más ma Dosztojevszkijt olvasni, mint iskolás/egyetemista koromban. Igazából ha ugyanazt a regényt elolvasod két különböző szakaszában az életednek, az olyan, mint ha két különböző regényt olvasnál.

Hiszen, ahogy Proust megjegyezte: amikor könyvet olvasunk, valójában saját magunkat olvassuk. A könyv nem csupán tintával papírra vetett vagy képernyőn kijelzett jelekből áll. Hanem a jelentésből, amit mi adunk neki. A jelentés mi magunk vagyunk – és mi magunk pedig folyamatosan változunk. És változik a kor is, amiben élünk.

Nem könnyű döntés ebben a rohanó 21. században egy klasszikus regény olvasásába kezdeni. Valahol nem csodálkozom azon, amiről a nemzetközi sajtó az utóbbi években cikkezik: hogy a Z-generáció már alig olvas (végig) könyveket. Még az egyetemisták sem. Nem azért, mert butábban lennének. Hanem egyszerűen egy teljesen más ritmusú világba születtek bele. Ahol az információk begyűjtésének és feldolgozásának a módja teljesen más. Egyszerűen aránytalan és abszurd energia-befektetésnek tűnik leülni és elolvasni egy regényt. Inkább megnéznek róla egy összefoglaló videót a YouTube-on.

Különösen így van ez, ha az a regény nem a Facebook és az okostelefonok, hanem a lovaskocsik és a galambposták korában íródott. Hiszen az megköveteli, hogy maga az olvasó is lelassuljon kissé. Ráhangolódjon a 19. század ráérős ritmusára, hozzáigazítsa belső idejét a lustán hömpölygő szöveg idejéhez. Ezt nem lehet multitaskingolással csinálni. Úgy, hogy közben megnézed az üzidet a messengeren és lecsekkolod háromszor, hogy hányan lájkolták a posztodat az Instán. Ez egész embert igényel, egész lelket. A figyelem manapság a legdrágább fogyóeszköz.

Pedig megéri megtenni, megéri befektetni a drága figyelmet. Sőt, többet mondok. Terápiás hatása van, ha az ember belefeledkezik egy klasszikus regény olvasásába. Ha hagyja a belső idejét lelassulni és engedi, hogy az író megfogja a kezét és vezesse. Márpedig Dosztojevszkij kitűnő kalauz. Értőn vezet minket egyre mélyebbre, az emberi lélek útvesztőiben. Emitt egy jobbkanyar, amott egy kereszteződés, és hamarosan már azt sem tudjuk, honnan jöttünk és hová tartunk: lebegünk és hagyjuk, hogy vigyen a hátán szöveg-folyam.

Van, hogy belealszom az olvasásba, és álmodom tovább a regényt. Miskin hercegnek álmodom magam, akit csodálnak angyali jóságáért de félkegyelműként ki is röhögnek a háta mögött – de valahogy Rogozsin is vagyok egyszerre, önző alak, aki egyszerre gyűlöli és szereti a herceget. Vitázok a szép Aglájával. Aztán felébredek. És olvasom tovább a regényt. Kavarognak az orosz szenvedélyek a szamovár gőzében és azon veszem észre magam, hogy én is felháborodok, elszomorodok és megrémülök a szereplőkkel együtt – mintha én is ott állnék Jepancsinék szalonjában, mintha szinte hallanám Nasztaszja Filippovna szoknyájának surranását, érezném a parfümje illatát és felnyársalna gúnyos tekintetével. Elismerően megborzongok. Hiába no, Dosztojevkszij igazi mester.

(note to myself)

Irvin D. Yalom az egzisztencialista pszichoterápia irányzatának egyik legismertebb képviselője. Aki nem mellesleg olyan szépirodalmi művekkel is megajándékozott bennünket, amik soha nem látott perspektívából nyújtanak betekintést olyan ragyogó gondolkodók lelkének mélységeibe, mint Spinoza vagy Nietzsche.

Yalom sokat kölcsönzött az egzisztencialista filozófusoktól, mint amilyen Kierkegaard, Heidegger és Sartre. Az ő iránymutatásukkal próbálta meghaladni a pozitivista megközelítést: ami az emberi lelket és annak működési zavarait az egyes biológiai, pszichológiai rész-folyamataikra lebontva akarta megérteni.

De ezek a részek, mutatott rá Yalom, még kombinálva sem képesek megmagyarázni az egészet. Neurális hálózatok kisülése nem magyarázza meg azt, ahogyan az egyén viszonyul saját magához és jelentést ad a valóságnak. Az ember élete során szembekerül megoldható problémákkal, amiket ellenőrzése alatt képes tartani. De vannak olyan kérdések is, amelyek egzisztenciálisan adottak, az emberi létállapot szerves velejárói, és mint ilyenek, nem megoldhatók, nem ellenőrizhetők. Csupán azt választhatjuk meg, hogyan viszonyuljunk hozzájuk.

Yalom négy ilyet is megkülönböztet. Az első a halál: az életünk végessége. A második a szabadság: hogy a tetteinknek következményei vannak és ezért felelősek vagyunk. A harmadik a magány: folyamatos sóvárgásunk aziránt, hogy valódi emberi kapcsolatokat alakítsunk ki. A negyedik pedig ebben a kérdésben foglalható össze: mi értelme az egésznek? Milyen jelentést vagyunk képesek adni az egész életünknek?

Ebből a perspektívából az élet nagy krízisei jóval többek patologizálható, leküzdendő problémáknál, mint ahogy a pszichiátriai zavarok is mindig többek puszta diagnosztizálható betegségeknél. A címkézésen és az ezen alapuló sztenderd „kezeléseken” túl az emberhez kell eljutni a címke mögött. Őt kell segíteni abban, hogy megtalálja azt a lélektani pontot, ahonnan elrugaszkodva, a saját kríziseit ugródeszkaként használva értelmet és jelentést adjon az életének.

A terápiának sem pusztán az a célja, hogy a szorongást elviselhetővé és komfortosabbá tegye az egyén számára, pozitív gondolatokra és érzésekre cserélve le a negatív gondolatokat és érzéseket – hiszen a szorongás gyakran az út egy hitelesebben megélt élethez, amit meg kell érteni, meg kell élni, nem pedig félresöpörni.

kép: Naiemeh Afshari

Oliver Burkeman, a Guardian újságírója, akinek nagyjából akkor született gyereke, mint nekem, végigolvasott egy sor nemrég publikált könyvet – összesen 23-at – arról, hogyan kell korszerűen babát nevelni. A tanulságokat megírta egy hosszú cikkben. A „baba-tanácsadó iparnak” (baby advice industry), ahogy nevezi, alapvetően két irányzata van szerinte.

Az egyik csoportba tartoznak a Baba Trénerek (Baby Trainers). Ők azok, akik szerint a szülőknek arra kell törekedniük, hogy a baba minél gyorsabban és simábban integrálódjon a családba, átvegye annak ritmusát. És a szülők minél gyorsabban folytathassák a maguk felnőtt életét.

A másik csoportba tartoznak a Természetes Szülők (Natural Parents), akik szerint a modern élet ritmusa az, ami elrontotta a gyermeknevelést. Az anyáknak minél több időt kell otthon maradni a gyerekükkel és minél simulékonyabban kell igazodniuk a gyermek igényeihez.

Persze ez is egy spektrum, és a legtöbben ezen a spektrumon nem a pólusokon, hanem valahol a kettő között helyezkednek el. Természetesen a legnagyobb csatatér: az alvás. Akinek volt már kisgyereke, az tudja, miért. Ez a legneuralgikusabb pont a legtöbb fiatal szülő életében. Hogyan alszik el? Kivel és hol alszik? Mennyit alszik? Hányszor ébred? Milyen nehéz visszaaltatni?

A Baba Trénerek az alvástréning különféle verzióit ajánlják. Aminek a legszélsőségesebb verziója az ún. cry it out: amikor a szülő magára hagyja a gyerekét, hogy sírja álomba magát. A Természetes Szülők szerint viszont az alvástréning minden formája tartós károsodást okoz a gyermek neurológiai és pszichológiai fejlődésében.

Máté Gábor szülőként maga is az alvástréning Dr. Richard Ferber által ajánlott módszerét alkalmazta a gyerekein. Ma már ugyanakkor az alvástréning egyik legelszántabb ellenzője – amikor megszületett a gyerekem, nekem is ezt a tanácsot adta: Péter, felejtsd el az alvástréninget! Hogy miért?

„Az implicit üzenet, amit a baba kap, amikor a sírását nem veszik figyelembe, hogy a világ – amit számára a gondviselői képviselnek – közömbös az érzéseivel szemben,” írja. „Ez pedig nem egyezik a szerető szülők szándékával.”

Alapvetően egyetértek vele és nem bántam meg, hogy mi nem „tréningeztük” a gyerekünket az alvásra. Annak ellenére sem, hogy bár könnyű szónokolni az elvekről, de ez bizony, tegyük hozzá, a valóságban piszok nehéz tud lenni. Mégsem sietek elítélni azon szülőtársaimat, akik alvástréninggel próbálkoznak. Hiszen mindenki másban van: lehetnek például szülők, akik egész egyszerűen nem tehetik meg, hogy hónapokon vagy éveken keresztül ne aludják ki magukat. Mert a munkájuk, vagy a többi gyerekük, egészségi állapotuk stb. ezt nem teszi lehetővé. Márpedig egy idegösszeroppant szülőnél egy enyhe alvástréning is kevésbé kockázatos a gyerekre.

És egyébként is: alapból visszataszítónak tartom, amikor szülők azt hiszik, hogy csak az ő fenekükből süt a fény és mindenki hülye, aki másként csinálja.

Burkeman maga a hosszú cikke végén arra a következtetésre jut, hogy igazából a kötődő gyermeknevelés (két úttörő pszichológus, Ainsworth és Bowlby nyomán) nem feltétlenül azon múlik, hogy ki milyen technikákat alkalmaz: meddig szoptat, együtt alszik-e, alkalmaz-e alvástréninget. A téma egyik nagy szakértője, Alison Gopnik pszichológus szerint ezeknek a technikáknak a jelentősége egyébként is túl van értékelve. A biztonságos kötődés nem ezeken múlik, hanem a szülő-gyermek kapcsolat minőségén: hogy mennyire tudunk ráhangolódni egymásra.

kép: Peter Gamlen

„͍rok nekünk egy családot, közös vezetéknévvel, egy istent, aki szívesen nézi, ahogy a karjaimban alszol, és egy hazát, ahonnan nem kell elmenni soha,” írja Kupihár Rebeka költő. Ez akár ars poeticának is beillene.

A heterók istenéhez című frissen megjelent verseskötetét én is megvettem. Elsősorban azért, mert nagyon érdekelt, hogyan éli meg ezt a mai magyar valóságot és benne az ő egyéni drámáit egy fiatal leszbikus nő. Nem kellett csalódnom: egy pillanatig sem unatkoztam. Annak ellenére, hogy ez a kötet tele van zavarba ejtően személyes vallomásokkal, mégis annyira magától értetődő közvetlenséggel és őszinteséggel közli ezeket, ami valósággal lefegyverzi az olvasót. Képes ugyanúgy beszélni tabutémákról, mint ahogy a tegnapi bevásárlásról vagy a parki sétáról csacsogna egy kávé mellett.

Elgondolkodom rajta, hogy milyen abszurd is ez a világ: ez a költőnő olyan őszinte betekintést enged a lelkébe, mint senki a hivatásos szentfazekak és véresszájú erkölcscsőszök közül, akik őt piszkosnak és deviánsnak bélyegzik. Pedig ez a lélek olyan mély és tiszta, mint egy hegyi tó. A bánata, a szégyene is mély és tiszta – valójában benne a saját szégyenünk tükröződik vissza. Mert szégyen, hogy neki kell szégyellnie magát, miközben a Semjének, Szájerek és Bese atyák nyugodtan alszanak. Szégyen, hogy az ilyen könyveket befóliázzák, miközben a gyűlölet szabadon terjed állami milliárdokból.

Az ország – a társadalmi valóság – ami elé görbetükröt tart, sajnos nagyon is ismerős mindenkinek, aki legalábbis az elmúlt tizenöt évben Magyarországon élt. Egy ország, ami megtagadja a hozzá hasonlókat, bélyeget tesz rájuk. Hiába próbál tartozni hozzá, eltaszítják. Az idegenségnek, az otthontalanságnak ez az egzisztenciális frusztrációja a saját szülőföldünkön talán sokunk számára ismerős.

És mégis: valahol a szíve mélyén a költő szereti a hazáját. A gyermeknek azon ragaszkodásával és szeretetével, ahogyan az egyébként anyaként vagy apaként a szerepében megbukott, idősen betegeskedő szülőjét sem képes teljesen megtagadni az ember.

Hasonlóan ellentmondásos a kapcsolata az Istenhez is, akihez így fohászkodik: „könyörgöm, mondd meg, tényleg boldogabb lennél, és én tisztább, ha a páromnak borostája lenne és merevedése?” A szarkasztikus valláskritika mögött érződik a vágy egy olyan Isten iránt, aki nem tagadja meg, nem utasítja el azért, ami, aki: „én tudom, hogy örömöd leled bennem. kérlek, add, hogy hihessem is.” Ámen.

fotó: Hornyák Adrienn

Egy képen Lukács Györgyöt, a magyar marxista filozófust láthatjuk, amint tanítványaival és barátaival éppen a kor filozófiai problémáit vitatják meg. A kép a Beszélgetések Lukács Györggyel című német kötet címlapfotója, ami a 70-es évek elején jelent meg. Ebben Lukács és tanítványai többek között kemény kritikában részesítik Aldous Huxley írót és Timothy Leary pszichológust, a 60-as évek pszichedelikus mozgalmának vezető alakjait. Lukácsék szerint drogok segítségével egy hamis mágikus ál-valóságot teremtettek, egy új „ateista vallást”, ami tévútra vezeti a fiatalságot, akárcsak a Beatles koncertjei. A fiatalok a konstruktív társadalom-kritika helyett inkább befelé fordulnak, az érzékek egoisztikus orgiáit részesítik előnyben a valósággal szemben. Kritikájukat azóta is sokan hangoztatták és hangoztatják – és egyébként a pszichedelikus kultúra bal- és jobboldali kritikája nem is tére el egymástól olyan sokban. Ez a kritika persze felszínes és félreértéseken alapszik. Hiszen a pszichedelikumokat nem lehet megfeleltetni a „kábítószereknek”, hiszen egyáltalán nem „kábítanak”, nem pusztán random „hallucinációkat” gerjesztenek – hanem inkább képessé tesznek másként érzékelni a valóságot. Ezt ma már a pszichedelikus gyógyászat eredményességét bizonyító kutatások is alátámasztják. De ami miatt ezt a konkrét kritikát itt most kiemeltem, az maga a kép: nézzétek meg, milyen tárgyak is szerepelnek Lukács és tanítványai előtt az asztalon! Kávé, cigaretta, alkohol. A nyugati világ bevett tudatmódosító (tudat-szűkítő?) szerei hevernek a láthatóan hatásuk alatt álló, kedélyes társaság előtt. Akikben, tegyük hozzá, valószínűleg fel sem merült ennek az egész szituációnak az álszentsége és iróniája. Ez szerintem annyira jellemző.

Vízkereszt van. Papok áldják meg a folyók vizét. Miniszterelnök úr Indiában nyaral… ööö… telel a családdal. A te pénzeden. Hiszen a karácsonyi vakációnak már vége, kezdődik a farsang, a karneváli bolondozás ideje. Már akinek. Annyi bizonyos, hogy a NERfluencerek egyre hülyébben viselkednek.

Ott van például a királyi tévé, ami valamiért éppen most adta le ismétlésben Eperjes Károly beszélgetését az elhíresült Bese atyával. Gondolom még a szilveszteri kabaré folytatásaként. Másként, mint komédiaként nehezen értelmezhető ugyanis az, ahogy dúlt tekintetű Eperjes úr a sátáni liberalizmus gonosz aknamunkájáról sző apokaliptikus víziókat, miközben az aktuális szexorgiától másnapos Bese atya szigorúan bólogat hozzá…

Besét kidobták az ajtón, most visszacsempészik az ablakon. Ez aztán a rehabilitáció!

Aztán ott van a Bayer Zsolt és Fábry Sándor közötti csörte. Ezüsthátú gorillák verik az öklükkel a mellkasukat, a miheztartás végett.

Kiábrándult és frusztrált Fábry úr ugyanis azt találta mondani, hogy bár Kossuth díjra vágyik, „ezektől” nem is kér semmit. Hiszen míg az RTL Klub annak idején tejben-vajban fürösztötte, világkörüli útra vitte, addig a királyi tévé magasról tesz rá.

Milyen megható, nem? Mélyen együtt tudok érezni vele, nagyon rossz lehet az, amikor az ember húsosfazekat vált abban a reményben, hogy ha másnak adja el magát, akkor ott nagyobb, zsírosabb lesz a konc – aztán hoppon marad. Az dobja rá az első követ, aki még nem ment panaszkodni a konkurenciához, mikor a munkáltatója még egy francos világkörüli útra se vitte el!

A NER elsőszámú publicistája nem nézhette tétlenül, ahogy Fábry az őt etető kézbe mart. Mire föl akar Kossuth díjat, kérdezi szokásos dörgedelmes stílusában Fábrytól. Hiszen az még oké, hogy a teljesítménye nulla, de „amióta kormányzunk, egyetlen egyszer sem állt ki egyetlen egy ügyben sem mellettünk”.

Világos beszéd: a Kossuth-díjat nálunk nem adják csak úgy. Azért kérem le kell tenni valamit az asztalra. Nem elég Kötsén parádézni meg piálni. Minimum két lojális, lihegő sajtónyilatkozat Orbán mellett, ha nem három, aktuális ügyekben. Ha az megvan, akkor nyugodtan zsebre teheted a milliárdokat meg a Kossuth-díjat. Anélkül viszont kuss a neved. Így megy ez.

Azon meg már gondolom csak az olyan sorosista olvasók akadnak fenn, mint én, hogy Bayer többes szám első személyben fogalmaz: „kormányzunk”. Na most ugye Bayer Zsolt „publicistának” nevezi magát, anno az indoklás szerint „újságírói tevékenysége” miatt kapott lovagkeresztet. Egy újságírónak mióta dolga a kormányzás? Azért szép, hogy már a látszatra sem ügyel. Hogy is szokták hívni azt, aki az uraság parancsára kidobja a borravalót követelő részeges muzsikust a kastélyból? Lakáj, ugye?

Hallottam olyan esetekről, amikor valaki azért szeretett volna gyereket, hogy a gyengélkedő párkapcsolatát felélénkítse, a párját magához kösse. Nem hiszem, hogy ez valaha működött volna. Egy gyerek nem valami olaj, amitől a köhögő motor majd turbóra kapcsol. Éppen ellenkezőleg: mai fejjel már tökéletesen értem, hogy miért bomlik fel annyi házasság, párkapcsolat éppen a gyermek megérkezése utáni években. Akár még összeszokott, jól együttműködő párok esetében is.

Néha elnézem a különféle tévés sorozatokat, amelyekben a szereplőknek gyereke születik. Ezek a sorozatok többnyire teljesen irreális képet festenek a gyerekvállalásról: a szereplők gyakorlatilag élik tovább az eddigi életüket, mintha mi sem történt volna. A picik, ha megjelennek, mindig cukin elgügyögnek az anyjuk/apjuk karjában, nem sok vizet zavarnak. Hát a valóság az nem ilyen.

Nem elég, hogy a gyerek fenekestül felforgatja a szülők eddigi életmódját. Mintha csak új időszámítás kezdődne. De a szülőknek magukra sem nagyon van idejük – a párkapcsolat karbantartásához szükséges kommunikáció, intimitás, minőségi idő hiánya pedig könnyen minimálisra csökken.

Márpedig egy párkapcsolat – a „mi” – állandó etetést követel és megbosszulja az elmaradt karbantartást. A stressz és frusztráció, amit (jó esetben) nem a gyereken él ki a szülő, átprojektálódik a társra, mint valami villámhárítóra. Az egyébként elkerülhetetlen konfliktusok jóval könnyebben élesednek ki, és könnyebben maradnak kibeszéletlenül, lezáratlanul. Sértett dühöt vagy éppen rezignált lemondást hagyva maguk után: a láthatatlanság, a megértetlenség kudarcát. Ha voltak feldolgozatlan konfliktusok, elvarratlan szálak a kapcsolatban, gyermekkorunkból cipelt traumák, torz túlélési stratégiák magunkban – akkor azok a gyerek születése után biztosan előjönnek majd.

Ezek persze nem leküzdhetetlen akadályok. Sok önreflexióval, önismereti munkával, őszinte kommunikációval áthidalhatók – és ha sikerül, akkor nem csak mi válunk tőle gazdagabbá emberileg, de a párkapcsolatunk is erősödhet. De ha menekülsz a problémák elől, ha szőnyeg alá söpröd a kínzó kérdéseket, ha nem vagy képes odafigyelni és meghallgatni a másikat, ha irreális rózsaszín elvárásaid vannak a „tökéletes” szülőségről és „tökéletes” párkapcsolatról, akkor könnyen fejjel a földbe állhatsz. Ezt már a saját káromon kellett megtanulnom.

(note to myself)

Epiktétosz, a görög sztoikus filozófus szerint minden filozófia azzal kezdődik, hogy tudatára ébredünk saját gyengeségünknek és menthetetlenségünknek.

Vagy, ahogy Platón fogalmazott: a filozófia azzal az emberrel kezdődött, aki félelemmel vegyes csodálattal felnézett a hatalmas égboltra. Látta a csillagokat, szembesült saját végességével, korlátoltságával, és próbálta megérteni a világegyetemet és benne saját magát.

Az ember képes leélni egy egész életet is anélkül, hogy ez a pillanat bekövetkezne. Lekötik a hétköznapi banális küzdelmek a túlélésért és fajfenntartásért. Tülekedik, hogy többet ehessen. Ravaszkodik, hogy uralma alá vesse a természetet. Páváskodik, hogy minél több nőstényt/hímet elkápráztasson. Helyezkedik, hogy előkelőbb helyett kapjon a majomcsordájában.

Ahhoz, hogy túllépjen az evolúció által beprogramozott létezésének korlátain, ahhoz szüksége van arra, hogy valami kizökkentse a megszokott kerékvágásból. Arra, hogy valami olyan problémával szembesüljön, ami abban a pillanatban megoldhatatlannak tűnjék. Karl Jaspers, aki pszichiáterből lett egzisztencialista filozófussá, ezeket határhelyzeteknek (Grenzsituationen) nevezte.

A határhelyzetek mindig szenvedéssel járnak: az ember gyakran megnevezhetetlen félelmet, szégyent és szorongást él át. Megkérdőjeleződik benne eddigi világnézete – az eddigi normák kifordulnak a sarkaikból. Rádöbben, hogy nem élt hitelesen: gépiesen követett bizonyos mintákat. És eközben elvesztette a valahová tartozás élményét, elidegenedett saját magától.

Jaspers szerint a hiteles élethez arra van szükség, hogy ne meneküljünk el a határhelyzetek által felvetett kínzó kérdések elől a banálisba való puha és kényelmes belefeledkezés által. A határhelyzetek nem csak válságot, de lehetőséget is teremtenek arra, hogy megfejtsük az élet rejtjeleit és jelentést találjunk az életünkben. Jelentést, ami túlmutat a hétköznapi probléma-megoldáson.

Például a halál nem egy megoldható probléma – viszont annak önáltatás nélküli tudatosítása, hogy halandó lények vagyunk, nem csak nihilista kétségbeesést, de egy új minőséget, új jelentést hozhat be az életünkbe. A függőség teljes tehetetlenségével, tragédiájával való szembesülés is határhelyzet – melynek során megtapasztaljuk és elfogadjuk saját korlátainkat. De gyakran éppen ez a tapasztalat, ez az önáltatás nélküli elfogadás kell ahhoz, hogy képesek legyünk felépülni belőle.

A hiteles élet – az Existenz. A létezés egy új szintje. Ehhez sok önreflexióra, önismeretre van szükségünk.

És a sok önreflexió és önismeret egyben megváltoztatja a többi emberhez való viszonyunkat is. Hogy vulgárisan fogalmazzak: kevésbé leszünk tőle seggfejek egymással. Mert képesekké válunk arra, hogy beleképzeljük magunkat mások cipőjébe (empátia). És támogassuk egymást az Existenz felé vezető utainkon, amelyekről felismerjük, hogy sokfélék, és nem lehet univerzálisan előírni mindenkinek ugyanazt az utat.

kép: Alex Ruiz

Bryan Johnson amerikai techmilliárdos örökké akar élni. Az elmúlt években több millió dollárt költött egy életmeghosszabbító rendszer kidolgozására, amelyben minden, a testével kapcsolatos döntést orvosok csapatának utal ki. A cél: hogy csökkentse a teste „biológiai életkorát”. Minden nap több mint száz pirulát vesz be, oxigénnel dúsítja a vérét, fényterápiát folytat, folyamatosan monitorozza a szervei működését, beleértve még a péniszét is: számolja például, hogy hány erekciója van éjjel.

Johnson 47 éves, de a csontjai állítólag olyan fiatalok, mint egy 30 évesé, a szíve egy 37 évesé. Folyamatos kezelésekre jár, hogy a bőre, a haja is megfiatalodjon. Gyakorlatilag az egész élete arról szól, hogy próbál fiatal maradni.

Én egy évvel fiatalabb vagyok Johnsonnál, de a szervezete valószínűleg jóval jobb állapotban van, mint az enyém. Mégsem irigylem őt. Inkább szánom. Bár figyelek arra, hogy a koromhoz képest viszonylag jól karban tartsam a testem – de eszem ágában sem lenne a napjaimat azzal tölteni, hogy meghosszabbítsam őket. Még ha lenne rá elég pénzem és időm, akkor sem tenném. Nem csak azért, mert önzőnek tartom, hogy valaki, aki megtehetné, hogy a pénzéből mondjuk beteg, szegény gyerekeknek segít, inkább értelmetlen szépítőkúrákra ontja a pénzt. De azért is, mert ebbe az egész projektbe bele van kódolva a kudarc és szenvedés.

Több, mint két és fél ezer éve élt egy király, aki a fiát próbálta mindentől távol tartani, ami rossz: öregségtől, haláltól, betegségtől. Palotájában csak és kizárólag fiatal, egészséges emberekkel vette körül a herceget, és elhalmozta minden földi jóval. Az ő törekvése legalább annyira hiábavalónak bizonyult, mint amilyen hiábavaló Johnson görcsös igyekvése arra, hogy megállítsa az öregedést és elkerülje a halált. A herceg, Gautama Sziddhártha, végül találkozott az öregséggel, a betegséggel és a halállal – és meg kellett tanulnia, hogy ezek az élet elkerülhetetlen velejárói. Ami keletkezik – az el is múlik. És a szenvedésünket elsősorban az okozza, hogy ragaszkodunk olyan dolgokhoz, amelyek múlandóak.

Nem élsz igazán, ha nem fogadod el, hogy az élet múlandó. A tested lehet, hogy tovább él – de közben valami jóval fontosabbtól fosztod meg magad. A szellemi gyarapodástól.

(note to myself)