Péter Sárosi

Ma 80 éve, hogy a balfi munkatáborban „hazafias ifjak” puskatussal szétverték az ország egyik legragyogóbb koponyáját.

De Szerb Antal kálváriája nem a nyilasterrorral kezdődött. Még csak nem is a német megszállással. Egész élete egy nagy küzdelem volt, hogy elfogadják Horthy Magyarországán, mint magyar írót. Mert dacára a származásának, ő ízig-vérig magyar író volt és annak is vallotta magát. Aki, bár kivándorolhatott volna Amerikába és katedrát is kaphatott volna, mégis maradt. Mert, ahogy mondta, vajon kinek taníthatná kedvenc költőjét, Vörösmarty Mihályt Nyugaton? Ki értené meg?

Sajnos Szerb Antalt Magyarországon sem sokan értették meg. Bűne nem csak zsidó származása volt. De legfőképpen az, hogy nem volt hajlandó a pátoszos nacionalizmus hangján megszólalni. Szeretett magyar íróiról, költőiről is inkább szeretetteljes iróniával írt – nem hallgatva el gyarlóságaikat, kicsinyességeiket sem. Fanyar, intellektuális humora gyakran átüt a sorokon. És ez, pont ez verte ki a biztosítékot. Hazaárulást, nemzetrombolást kiáltottak ott, ahol valójában szerető évődés vagy éppen tárgyilagosság volt. Botránynak tartották, hogy a dicső nemzeti múlton való köldöknézős merengés helyett ő éppúgy írt Petőfiről és Aranyról, mint ahogy Tolsztojról vagy Baudelaire-ről írt volna. Ezért szorgalmazta Baky László, horthysta csendőrőrnagyból lett vérnacionalista belügyér, a magyar irodalomtörténetének elégetését a parlamentben 1943-ban. Ezért tiltották ki azt rendelettel az összes iskolából. Utolsó értő közönségét már csak a balfi lágerben találhatta meg, ahol még halála előtt pár héttel is Shakespeare-ről és József Attiláról tartott előadást a rabtársainak.

Ami azonban taszító a melldöngető hazapuffogtatók számára, pont az tette számomra, és még nagyon sok érzékeny ember számára olyan élvezhetővé Szerb Antalt. Ez teszi letehetetlen olvasmánnyá nem csak az Utas és holdvilágot, de az irodalomtörténeteit is, amelyek antitézisei a száraz, lexikális irodalomtörténeteknek. Mind a világirodalom, mind a magyar irodalomtörténete már kamaszkoromban is kedvelt olvasmányaim közé tartozott, időről-időre elővettem, olvasgattam őket, mint valami gourmand az ízletes csemegét. Őt olvasva lerí, hogy ez a szerző szerelmes az irodalomba, a kultúrába – a független, alkotó emberi szellembe. És ezt a szeretetet mint tanár és mint író átadta nekünk, a következő nemzedékeknek.

Amikor a könyveit máglyára küldő pallóimrék és bakylászlók nevét már rég elfeledték, az ő neve még mindig fényesen ragyog a kollektív emlékezetben. Szerb Antal, örökre beleírtad magad a szívünkbe! ❤ Ÿ™

Ilyen az, amikor elszabadul egy iskolai bully.

Semmit sem tanult, semmit sem felejtett. Meg van róla győződve, hogy ő a legerősebb arc a játszótéren, akit senki se mer helyretenni. Így hát sorra félemlíti, alázza, fenyegeti meg a többi gyereket. Elveszi a játékukat, ha megtetszik neki. Hiszen neki az jár. Aki valaha visszaszólt neki, azon bosszút áll. Belerúg, felpofoz már csak azért is, ha valaki csúnyán néz rá. Lerombolja a homokozóban a nagy gonddal felépített homokvárakat, aztán kárörvendőn vigyorogva nézi, ahogy az építők sírnak. Szintén sérült, önértékelésében bizonytalan sleppje mindenhová követi és tapsol, ahogy a földön fekvőt rugdossa.

A lelke mélyén tátongó üresség: valahol mélyen eltemetve egy síró csecsemő, aki hiába várta, hogy megkapja a megfelelő figyelmet és szeretetet. Így hát azt hiszi, mindent csak erőszakkal kaphat meg, minden zárhoz a félelem a kulcs és mindenki csak tettet, ahogy ő.

A gond az, hogy ennek a túlméretezett óvodásnak a játszótere most az egész világ. Egy tollvonással teszi tönkre milliók életét, és közben a szeme se rebben. Pár nap alatt több diplomáciai válságot okozott, több virágzó globális programot rombolt le, több mesterséget árkot ásott ott, ahol nem volt, mint más elnökök két ciklus alatt se. Sleppje nem rosszarcú pattanásos kamaszokból áll, hanem techmilliárdosokból, hazugsággyárosokból, fehér felsőbbrendűség- és fegyver-mániásokból. És félrevezetett milliókból, akik ott csápolnak neki a közösségi médián. Akiknek olyan nyomorult az élete, hogy elhiszik neki, hogy csak úgy lehet nekik jobb, ha másoknak sokkal rosszabb lesz.

Elszabadult a hajóágyú. Tör-zúz. Fenyeget. Dobálózik. Kidülleszti a mellkasát és gőgösen fintorog. Bosszút áll. Ehhez ért. Az építéshez, a gyógyításhoz, a valódi kapcsolódáshoz nem.

Mint minden bully, a többség passzív és gyáva hallgatására épít. Arra, hogy a játszótéren mindenki úgy csinál, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy ő megrugdossa a gyengébbet. Arra, hogy senki se pisszen, csak hogy ő megússza. Tényleg ilyen világban akarunk élni? Ahol az ilyen nárcisztikus bullyk uralkodnak?

Én azt gondolom, hogy sokkal többen vagyunk, akik nem. Ideje lenne felismerni az erőnket.

Sokszor hallom füvet szívó ismerősöktől, hogy nagyon vigyáznak arra, hogy ne vigyenek a szervezetükbe „szintetikus” anyagokat. És hogy gyanakodnak a feldolgozott élelmiszerekben található adalékanyagoktól, a gyógyszeripari termékektől, a táplálék-kiegészítőktől és a többi. Aggódnak, hogy milyen méreganyagok jutnak a szervezetükbe. A kannabiszt sokan úgy tekintik, mint Isten adta, „természetes” alternatívát a sok túlfeldolgozott „ipari” szeméttel szemben. De vajon ezek az emberek, amennyiben az illegális piacon vásárolnak, megkérdezik-e maguktól, hogy az általuk beszerzett kannabiszban vajon mi is van pontosan? Hacsak nem ők termesztették meg a saját kis biokertészetükben a füvet, akkor vajmi kevés ellenőrzésük van fölötte. Valójában jóval kevesebb ellenőrzésük, mint a legális élelmiszerek vagy gyógyszerek esetében, amelyeken legalább fel van tüntetve a pontos összetétel.

És a nagy helyzet az, hogy azok a kutatások, amelyeket időről-időre az illegális kannabisz-minták bevizsgálásával végeznek, rendre nagyon furi adalék- és szennyezőanyagokat mutatnak ki a feketepiaci fűben. Pár éve spanyol hasist vizsgáltak be a kutatók, és döbbenten fedezték fel, hogy szinte mindegyik minta szennyezett volt nem mással, mint emberi ürülékkel. Gyakori „vendég” volt még a mintákban az E. Coli baktérium és az Aspergillus gomba, ami bizony okozhat fura következményeket. Különösen legyengült immunrendszerű emberek esetében. Németországban nemrég szintén megdöbbenést keltett, hogy az illegális fűben nagyon gyakran találtak szintetikus kannabinoidot (idehaza herbál/bio néven fut). Ami jóval potensebb és addiktívabb lehet a természetes fűnél.

A holland Trimbos Intézet egy mostani vizsgálata szerint nem jelentenek kivételt a holland coffee shopokban árult termékek sem, amelyek, bár a hatóságok 1976 óta eltűrik a forgalmazásukat, valójában minőségellenőrzés nélkül, illegálisan kerülnek be a kávézókba. A vizsgálat szerint a mintákban veszélyes mennyiségben találtak ólmot (!), különféle gyomirtókat és vegyszereket és potenciálisan káros baktériumokat, gombákat is. Volt olyan hasis minta is, ami a megengedett értéknél hatszor (!) nagyobb mértékben tartalmazott ólmot. Na most képzeljük el, hogy ha a holland coffee shopokban, ahol azért mégiscsak törekszenek a minőségre, ilyen füvet (marihuána) és csokit (hasist) árulnak, akkor vajon mi a helyzet a hazaival? Bár a hazai fűben a hivatalos szakértői bevizsgálás során csak a THC tartalmat nézik (ez kell a büntetőeljáráshoz), garantálom, hogy érdekes dolgokat találnánk benne. Nem lepne meg, ha az ólom és egyéb szennyezőanyagok mellett itt-ott felbukkannának szintetikus fűvel felütött minták is.

A Drogriporter véleménye szerint a fűszívás, bár nem ártalmatlan, de egyáltalán nem ördöggel cimborálás. A legtöbb egyébb tudatmódosító szerhez, így az alkoholhoz képest a kannabisz fogyasztása kevésbé addiktív és kevesebb egészségügyi kárral jár, nem lehet belehalni a túladagolásába. Ne vegyük félvállról: függőséget okozhat, és sok esetben segítségre van szüksége embereknek, hogy letegyék. De ebben is inkább akadály a kriminalizáció. A hollandok felismerték ezt, ezért nem üldözik a fűszívókat, és lehetővé tették a fű árusítását spéci kávézókban. Mint azonban a mostani vizsgálat is kimutatta, nem elég az, hogy egyszerűen eltűrjük ezt a jelenséget – szabályozásra, minőségbiztosításra, fogyasztóvédelemre is szükség van. Szabályozás nélkül a fogyasztó érdekeit, egészségét sem lehet megfelelően védeni. Márpedig azt garantálom nektek, hogy fogyasztók vannak és lesznek is, bármennyi füvet foglalnak le, bármennyi embert is csuknak le évente a yardok. Hollandia áprilistól egy kísérletbe kezd, melynek során 10 önkormányzatban a coffee shopok legális ültetvényeken termesztett, minőségbiztosított füvet fognak árulni. Svájcban már jelenleg is futnak hasonló városi szintű legalizációs kísérletek, és Németországban is tervben vannak (a választások eredményeitől függ, beindulhatnak-e). Ezeknek az első kísérleteknek az eredményeiből nagyon sokat fogunk tanulni arról, hogy mi működik, és mi nem. Mert manapság az igazi kérdés már nem az, hogy legalizáljuk-e a kannabiszt – hanem az, hogy hogyan. Hogyan szabályozzuk, milyen korlátozásokkal, milyen intézményekkel, milyen szereplőkkel stb. Egyénként akár utáljuk a kannabisz, akár imádjuk, de mint társadalom a szemellenzős tiltás helyett meg kell tanulnunk együtt élni a kannabisszal.

kép: Evert Elzinga/EPA

„Gyermekmentes övezet” – olvasom az egyik oldal nevét a Fb-on. Tele van olyan posztokkal, mémekkel, amik a gyermeknemvállalást dicsőítik, a gyermekvállalást meg leszólják. Kábé olyan, mintha Budaházy Edda vagy Durcás Dóri posztjait olvasnád, csak pepitában. Ha olvasod, az a benyomásod támad, hogy aki gyereket vállal, az rosszat tesz magának és a bolygónak, vagy legalábbis szimpla idióta.

Én soha nem ítéltem meg vagy el senkit azért, mert nem vállalt gyereket. Én magam is évtizedekig éltem a gyermektelen felnőttek életét, sokáig abban a tudatban, hogy már nem lesz gyerekem. Mégis, én személy szerint nem éreztem szükségét annak, hogy ebből valamiféle identitást gyártsak. És ösztönösen is tiszteletet éreztem azok iránt a szülők iránt, akik tényleg beleadnak anyait-apait, hogy felneveljék a következő generációt. Eszem ágában nem volt őket azza vádolni, hogy „indokolatlan” előnyöket akarnak szerezni – hiszen láttam a barátaimnál, hogy micsoda lemondással (is) jár szülőnek lenni (amellett, hogy micsoda örömmel is). Erre a lemondásra, erre az örömre senkit sem lehet kényszeríteni.

De úgy alapból furának tartom, amikor egyesek valami olyanból gyártanak identitást – ami nincs. Pusztán abból, hogy valamit utálnak. Az ilyen identitások többnyire belső bizonytalanságot tükröznek. Valami hiányt. Például a homofób embereknél gyakran érzem, hogy a durva viccelődések és gyűlölködő kommentek valójában saját heteroszexuális nő- vagy férfi-identitásuk törékenységét jelzi. Ott bent igazából saját maguktól félnek, saját magukban akarnak valamit, valakit elhallgattatni.

Vannak persze olyan anti-identitások, amelyek hasznosak lehetnek. Ott van például az, amikor egy iszákos ember a felépülése során abból csinál identitást, hogy ő józan. Kívülről talán már komikusnak tűnik, ahogy folyamatosan számon tartja, hány napja nem ivott. De ebben az esetben ez jótékony hatással bír. Legalábbis egy ideig. Mert ha élete végéig a fő identitását az képezi, hogy ő az ember, aki nem iszik, hát akkor az arról árulkodik, hogy a függőség még mindig markában tartja. Én hiszek abban, hogy ez nem szükségszerű.

Na de visszatérve a harcos gyermektelenekre (hangsúlyozom, nem önmagában a tudatos gyermektelenekről, hanem azokról beszélek, akik kényszert éreznek a szülőség kigúnyolására, szapulására), ott is persze megvan a funkciója ennek az identitásnak. Nem lepődnék meg, ha az ott a szülőknek jól beszólogató emberek jelentős részében ez az egész téma egy fájdalmas, gyógyulatlan seb. Talán ezen kellene inkább dolgozniuk. Hasonlóan azokhoz a szülőkhöz, akik folyamatos kényszert éreznek arra, hogy igazolják a döntésüket és a szülőséget az egyedül üdvözítő életválasztásnak tüntessék fel.

Én egyébként kimondottan érdeklődve olvastam Rácz Laura könyvét azokról a tudatosan gyermektelenekről, akik ott őszintén, a sérülékenységüket vállalva beszéltek saját életükről, döntéseik hátteréről. Valahol ez lenne az előrevivő út: meghallgatni egymás élettapasztalatait, nyitottan, együttérzéssel. Szülők és nem szülők, biciklisek és gyalogosok, füvesek és piások, melegek és heterók. És nem készakarva mesterséges árkokat ásni, egymást vörös fejjel szidó csoportokra osztani a társadalmat.

(note to myself)

Ezen az oldalon sokat kritizálom azokat az egyháziakat, a politikai kurzus-keresztényeket, akik a lelkiismeretüket sutba dobva megalkusznak a Hatalommal és a vallás köntösébe rejtik saját önzésüket. Ahogy Richard Rohr ferences szerzetes mondja: „a vallás gyakran a legjobb menedék, ahová elbújhatsz Isten elől.” De sokakkal ellentétben, akik az egész vallást kidobnák a kukába úgy, ahogy van, én nem tenném ezt. Mert a szemem előtt lebeg azoknak az embereknek a példája, akik számára a vallás nem ájtatoskodó képmutatás csupán, hanem megélt igazság. Mint Martin Luther King tiszteletes, Thich Nhat Hanh, az elkötelezett buddhizmus mozgalmának elindítója vagy Joshua Heschel rabbi, aki együtt menetelt a feketékkel a 60-as években.

Vannak ma is olyan egyháziak, akik arra használják a pozíciójukat, hogy a szegények, az elesettek, a gyengék, a népszerűtlenek és a kiátkozottak mellett szólaljanak fel a Hatalommal, de akár a közvélemény nyomásával szemben is. Vállalva a támadásokat. Ilyen például Mariann Edgar Budde episzkopális püspök, aki a minap egy istentiszteleten a szószékről arra kérte az elnököt, hogy ha tényleg komolyan gondolja, hogy a „szerető Isten kegyelméből” került a pozíciójába, akkor mutasson együttérzést és kegyelmet. Például a menekültek és az LMBTQ emberek irányába is. Felhívta a figyelmet, hogy a bevándorlók többsége egyáltalán nem bűnöző, csupán boldogulni szeretne, mint bárki más.

Persze Trump nem gondolta komolyan, számára a vallás csupán eszköz. Biztos jönnek majd a kommentek, hogy na és mit ért el vele? Falra hányt borsó. A püspök valószínűleg nem hülye, tudja, hogy az elnök milyen. Mégis megtette, amit a lelkiismerete követelt. Mint annak idején Ambrus, Milánó püspöke, aki kiállt a nép mellett Theodosius császárral szemben. Tette mindezt mindenféle kioktató arrogancia vagy pátosz nélkül, kedvesen, nyíltan, őszintén. A szavai nagyon sok emberhez eljutottak, még az óceánon túl is. Azóta az elismerések mellett gyűlölködő üzeneteket is kap és sokan azzal vádolják, hogy visszaélt a pozíciójával. De szerintem éppen ellenkezőleg: akkor élt volna vissza a pozíciójával, ha nem követi Jézust abban, hogy kiáll az üldözöttek, a megalázottak mellett.

Respect!

Spirituális értelemben magasan szárnyaltam, de fogalmam sem volt, hol és hogyan érjek földet – mondja az egyik kedvenc meditációs oktatóm, Joseph Goldstein azokról az évekről, amikor a 70-es évek elején visszatért Indiából Amerikába.

Indiában a théraváda buddhizmus egyik legnagyobb élő mesterénél, Anagarika Munindránál tanulta ki a vipassana meditáció fortélyait Bodh-Gajában. Abban a városban, ahol a legenda szerint a Buddha a bódhifa alatt megvilágosodott. Hatalmas kontrasztot jelentett számára hazatérni az otthonába a Egyesült Államok keleti partjára. Ahol a mentalitás nem is állhatott volna távolabb a keleti spiritualitástól. Előadást tartott a helyieknek a buddhizmusról és meditációról, amit a megjelent, főleg idős hölgyekből álló közönség udvariasan fogadott ugyan, de szkeptikusan mosolyogva csóválták a fejüket. A helyi középsuliból, ahol helyettesítő tanárként dolgozott, kirúgták, amikor a diákoknak őszintén elmondta, mit gondol a fűről. Képtelen volt megtalálni a helyét és borzasztó magányosnak, idegennek érezte magát Nyugaton.

Azt gondolom, hogy rajtam kívül még nagyon sok ember tud rezonálni Goldstein fentebb leírt élményével. A szellemi útkeresésünk során megismerkedünk új tanításokkal, módszerekkel. Megindulunk bizonyos önismereti utazásokra. Úgy érezzük, hogy az életünk, a világlátásunk fenekestül felfordul. Úgy érezzük, más emberekké váltunk. De aztán egy ponton mindig visszakerülünk a hagyományos közegünkbe. Család, munkahely, barátok. Akik gyakran, még ha nem is ellenségesen, de inkább udvarias távolsággal fogadják és nem osztják újonnan megtalált eszméinket és lelkesedéseinket. És mi úgy érezzük, mintha a két világ közötti mezsgyén ragadtunk volna. A korábbi szerepünk, amit elvárnak tőlünk, már kényelmetlen. Nem találjuk a helyünket.

Magasan szárnyalunk – de aztán mintha megfeneklettünk volna.

Vergődünk, mint Baudelaire albatrosza:

„Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.”

Aztán megtanuljuk azt is, hogy az ilyen élmények egyáltalán nem kisiklások, eltérülések – hanem nagyon is a szellemi gyarapodás és utazás részét képezik. Aki azt hiszi, hogy ez az egész ún. spiritualitás arról szól, hogy folyamatosan elragadtatott, eksztatikus tudatállapotokban szárnyalunk, újabb és újabb magasságokat hódítunk, lelkesítő távlatokat fedezünk fel, az téved. Ennél jóval fontosabb, hogy mit kezdesz a hétköznapi, banális szituációkban a zavaró emberekkel, nyugtalanító gondolatokkal, nyomasztó érzésekkel. Mennyire vagy képes nem menekülni, nem belefeszülni, hanem lágyan, szelíden befogadni, elfogadni azt, ami van, anélkül, hogy görcsösen ragaszkodnál ahhoz, ami volt, vagy amit szeretnél, hogy legyen. Ez a nagy művészet, és ezt még a legnagyobbak is botladozva tanulják csupán.

Goldstein végül megtalálta a maga helyét és szerepét a nyugati társadalomban. Olyannyira, hogy ma már ő az egyik legelismertebb tolmácsolója a théraváda buddhizmusnak és a vipasszana meditációnak Amerikában. De ehhez, mint meséli, szüksége volt arra, hogy megtapasztalja az idegenséget, amit megtapasztalt Indiából hazatérve. Hogy megtanuljon megnyílni a kellemetlen, az unalmas számára is. Mert aki folyamatosan tagadásban, taszításban van, aki állandóan azon sóvárog, hogy máshol legyen, más legyen – az megreked a fejlődésben.

Siklóernyővel elrugaszkodni a szakadék széléről a hülye is tud. De biztonságban földet érni – az már más tészta.

(note to myself)

Bálint György (1906-1943) neve sokaknak talán Radnóti Miklós Ötödik ecloga című költeményéből ismerős. Neki, barátjának ajánlotta ugyanis a költő a verset, annak halála alkalmából. Pedig saját jogon is kitűnő író, újságíró volt. Bálint György pontosan 82 évvel ezelőtt, 1943. január 21-én veszítette el az életét. Valahol a keleti fronton. Ahová a magyar állam küldte. Egyenesen a fagyos pokolba, azzal a szándékkal, hogy onnan már ne jöjjön többé haza. Hiszen a munkaszolgálatos büntetőszázadok tagjainak volt a legkisebb esélye a túlélésre az egész magyar hadseregben.

Hogy miért került munkaszolgálatba? Mert zsidó volt. De miért éppen büntetőszázadba? Azért, mert azon kevesek közé tartozott, akik nem nyugodtak bele Magyarország fasizálódásába és a náci Németország egyre nyomasztóbb befolyásába. Az aktív ellenállást választotta. Pedig mint újságíró, alapvetően nem a tettek, hanem a szavak embere volt. Amit sokan talán a tétlenséggel kevernek össze, pedig „a szavak döntően fontosak néha,” írta 1939 szeptemberében a varsói rádióbemondókról egy cikkben, ami a cenzúra miatt akkor nem jelenhetett meg. „És a szavak emberei nélkül hová lett volna már ez a világ, melyet a tettek emberei oly heves törekvéssel igyekeznek időnként tönkretenni.”

Voltak nála jobb írók – de kevés nála világosabban, találóbban és pontosabban fogalmazó publicista írt a két világháború között Magyarországon. Oly korban élt e Földön, amikor Európa egét egyre sötétebben tornyosuló felhők homályosították el. Amikor a polgári jogegyenlőségen, amiért a reformkor nagyjai küzdöttek, sebet ejtett az önkény. Amikor széles tömegek fordultak el a reformkor értékeitől és bódultan hullottak az erős vezetők ölébe. Bálint György azonban ebben a korban, amikor oly sok ember tolla bicsaklott meg, oly sok embert hagyta el a józan ítélőképessége, oly sok írástudó árulta el eszméit – szilárdan állt a humanizmus értékeinek talaján. Nem a Varázshegy suta Settembrinijeként. De azzal a harcos humanizmussal, amit a 30-as években Thomas Mann is magáévá tett a nácizmus árnyékában. Baloldaliként a népfrontos politikában (szocdemek, kommunisták, liberálisok összefogásában) látta az antifasiszta küzdelem egyedüli esélyét.

Írásait a felháborodás fűtötte. A jogos, nem személyeskedő, hanem a rendszert kritizáló, a társadalmi igazságtalanságok miatti felháborodás. Cikket is írt ifjú értelmiségieknek a felháborodás művészetéről, amiben azt tanácsolja, hogy jól válasszák meg, min háborodnak fel. „Van, aki elviselhetőnek találja, hogy az erős Péter fejbe üti a gyenge Pált – és van, akit az is felháborít, hogy Pál vissza meri ütni Pétert,” írja. Az utóbbi csoportot tartotta veszélyesebbnek: „Az erős Péter támadó ütése és a gyenge Pál védekező ütése számukra egyforma. Ütni nem szabad, mondják, még visszaütni sem. Az ő szellemük diktálja a közelmúlt egy híressé vált riportcímét, mely így kezdődik: ‘Példátlan brutalitással védekeznek…’ Ők azok, akik egyformán sajnálják a letaglózott borjút és a mészárost, aki izomlázat kap a taglózástól. Ők azok, akik mindkét félnek megértést ajánlanak, mikor az egyik már fojtogatja a másikat, ők azok, akik mindkét féllel szemben megőrzik szigorú semlegességüket, akkor is, mikor a gyengébb már alig piheg az erősebb markában.”

Barátságot ápolt József Attilával és Cserépfalvi Imrével, aki József Attila mellett még egy csomó független, rendszerkritikus hang egyedüli kiadója volt Magyarországon. 1937-ben részt vett a Márciusi Frontban, az utolsó kísérletben a 30-as évek végén egy népfrontos alapokon álló demokratikus tömegmozgalom kialakítására. A Front fiatal írók vezetésével az 1848-as forradalom befejezetlen munkájának folytatását tűzte ki célul. 1938-ban Bálint szerkesztette József Attila összes verseinek első kötetét, amit Cserépfalvi könyvesboltjának kirakatában úgy helyeztek el, hogy a Hazám című vers három sora volt olvasható: „Adj emberséget az embernek/Adj magyarságot a magyarnak,/hogy ne legyünk német gyarmat!”

A 30-as évek második felében, a vihar előtti csendben így írt: „‘A kertet művelni kell’ — mondta Voltaire a ‘Candide’ végén és igaza volt. De az is igaz, hogy vihar közeledik. Lehet, hogy a kert minden virága és minden fűszála halálraítélt. De a kertész ott áll helyén és a gyilkos özönvíz előtt, egy pillanattal még egy kis jótékony vízsugarat bocsát a virágokra és a fűre. Ebben az egész elviselhetetlen, vihar előtti feszültségben csak az a megnyugtató, hogy akadnak még ilyen kertészek.” Ő ilyen kertész volt. Még akkor is művelte a kertjét, amikor sorra fogytak el a lapok, ahová írhatott. Amikor a zsidótörvények sorra fosztották meg az emberi jogaitól és méltóságától. Hitte, hogy a sötétség csak átmeneti. „Nem tudjuk, mi következik majd a tragédia utolsó felvonása után,” írta, „de valószínű, hogy a rend új korszaka kezdődik el, az igazi rendé, amely összefér az igazi szabadsággal, amely véget vet egy emberöltő kegyetlen zűrzavarának, mely világos fogalmakkal épít ismét lakható világot…”

1939 nyarán, amikor már látszott, hogy milyen jövő vár a hozzá hasonlókra, elhatározta magát az emigrációra. Londonba utazott, hogy egzisztenciát teremtsen magának és feleségének. Mivel ez nem ment túl jól, hazajött. Ez nagy hiba volt. Megkezdődött a háború, és ezután már nem tudta többé elhagyni az országot. Többször behívták munkaszolgálatra. Cserépfalvi a brit hírszerzés emberével, Basil Davidsonnal együttműködve ellenállócsoportot hozott létre a német propaganda ellensúlyozására. Bálint és felesége, Csillag Vera segítették ebben. A csoport 1942 áprilisában lebukott, Bálintot és feleségét letartóztatták. 1942 végén végül Cserépfalvival együtt szabadlábra helyezték, de nem örülhetett sokáig ennek. Szabadulása után rögtön a legveszélyesebb ellenzékiekkel együtt „különleges munkásszázadba” osztották és Ukrajnába küldték. Itt lelte halálát, amelynek pontos körülményei ismeretlenek.

Halálának híre megrázta barátait, így Radnótit is, aki így búcsúztatta:

„Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
S ez az ősz se hozott hírt rólad.”

Bálint György öröksége – a szabadság, ami új rendet szül – még most a 21. században is beváltatlan ígéret csupán Magyarországon. Rövid epizódokra voltunk képesek csupán meghonosítani ezt az egzotikus növényt, ami az itteni mostoha politikai éghajlaton rendre kiszáradt. Elszívták előle az éltető nedveket az ugari dudvák és gazok. Most, amikor ismét gyülekeznek a felhők Európa egén, amikor a szabadság növényében alig pislákol az élet, Bálint György humanizmusából és helytállásából erőt meríthetünk mi, mai kertészek. Hiszen „a kertészeknek az a hivatásuk, hogy ápolják a növényeket mindaddig, amíg még van mit ápolni.”

A Pipp és Polli mesesorozat szerzői elrejtettek egy elvarratlan szálat „A szuper roller” mese végén: miközben a nyuszi és a kisegér boldogan suhannak hazafelé, a háttérben egy nyuszilány pityereg, amiért leesett a földre a fagyija. Szöveges kifejtés nincs, és számunkra, felnőttek számára talán jelentéktelen részlet. De nem úgy egy 15 hónapos ifjú könyvkritikus számára. Amikor ideérünk a mesében, és már lezárnám a sztorit, ő határozottan ellenáll. Rámutat a nyuszilány leesett fagyijára, és élénken gesztikulálva követeli, hogy fejtsem ki. Nehogymár azt képzeljem, hogy csak úgy lezáratlanul hagyok egy ilyen stroyline-t! Így hát bevetem az apai képzelőerőt: kitalálok egy történetet Polliról, aki pénzecskét ad a nyuszilánynak, hogy vegyen új fagyit. Így mindenki boldog – a kislányom, még ha nem mindig is érti teljesen a sztori értelmét, de megnyugszik, ásó-kapa, jöhet a happy end!

Nem tudom, hogy a szerzők tudatosan rejtették-e el ezt a részletet, de gondolom igen. És okosan tették. Egyrészt nagyon jó kis teszt ez: teszteli a gyereked empatikus képességének fejlődését. Ha emlékszik, hogy egy másik Pipp és Polli mesében a fagyi jelentőséggel bírt, és ha nem hagyja hidegen egy másik élőlény szenvedése, még ha az csak papíron létezik is, akkor következtethetsz arra, hogy csírázik benne nem csak az értelem, de az együttérzés is. Másrészt pedig megdolgoztatja a szülő képzelőerejét is és lehetőséget teremt arra, hogy az önállóan elmesélt történeten keresztül újabb lehetőség nyíljon a szülő és a gyerek közötti kapcsolódásra.

Hogy miért mesélem el ezt részletesen? Mi keresnivalója van az ilyesminek ezen az oldalon? Talán a fanyalgók, akik legszívesebben száműznék az oldalról a szülői témákat, nem mindig fogják fel, de én szilárdan hiszem, hogy – minden. Ha az elmúlt évek, évtizedek kutatása, szellemi útkeresése valamit megtanított nekem, akkor azt, hogy az első egy-két évünknek milyen hihetetlenül nagy szerepe van abban, hogy milyen emberré válunk. Itt és ekkor érnek bennünket olyan hatások, amelyek formálják azt, hogy felnőttként miként fogunk reagálni a valóságra. Az ebben az időszakban szerzett sebek gyakran életre szólnak, ha nem dolgozzuk fel őket. Függőségek, lelki betegségek melegágyai lehetnek. És ugyanígy: az ebben az időszakban kialakított építő kapcsolódásaink a szüleinkkel egész életünkre szóló erőforrást jelentenek. Kreativitás, empátia, rugalmasság, egészséges önértékelés: ezek mind-mind itt gyökereznek.

Szomorú, hogy egy hazai felmérés szerint a szülők majdnem egyharmada egy év alatt egy mesét sem olvasott el a gyerekének. Pedig ma már tudományos kutatások is alátámasztják azt, hogy a mesemondás, könyvolvasás, éneklés nem egyszerűen csak időtöltés és szórakoztató elfoglaltság a gyerekek számára. Hanem konkrétan serkenti az agy fejlődését, amit agyi képalkotó eljárásokkal is igazoltak a kutatók. Azok a gyerekek, akiknek sokat olvastak, sok mesét meséltek gyermekkorukban, jobb képességekkel – nyelv, szókincs, ritmusérzék, minták felismerése, szövegolvasás-értelmezés stb. – rendelkeztek később, mint akiknek nem. És az, hogy beültetjük a gyereket a TV, a laptop vagy az okostelefon elé mesét nézni, az nem ugyanaz, mint amikor mi mesélünk, olvasunk, éneklünk neki. Egyrészt a könyvek sokkal jobban megdolgoztatják a képzelőerőnket. Másrészt a közös meseolvasás, mint írtam feljebb, kitűnő alkalom a szülő és gyerek közötti kapcsolat elmélyítésére.

Szóval kedves szülők: olvassatok, meséljetek, énekeljetek a gyerekeiteknek! Vegyetek, adományozzatok mesekönyveket a kevésbé szerencsés helyzetű szülőtársaitoknak! Még ha nem is mindig látszik, de ezzel vértezitek fel őket, hogy felnőttként majd jobban boldoguljanak, tartalmasabb társas kapcsolatokat építsenek ezen a világon!

Aki a nyilvánosság elé lép, annak tűrnie kell a kritikát – mondják sokszor. Ez igaz, de nem jelenti azt, hogy minden egyes kritikát ugyanolyan komolyan kell venned, minden egyes sértést passzívan el kell tűrnöd.

Amikor valaki nulla erőfeszítéssel, zéró empátiával odaböfög valami sértést a közösségi médián valaki olyannak, aki vette a fáradtságot, időt és munkát, hogy megosszon valami számára fontosat, az például nem az a kategória, amit az embernek illik komolyan venni. Nagy valószínűséggel nem rólad szól: ő érzi nyomorultul magát és attól remél enyhülést, hogy másokat sérteget.

Azoknak a konstruktív kritikája ezerszer többet ér, akik szintén nem restek elvégezni a saját önismereti munkájukat és veszik a bátorságot ahhoz, hogy sérülékenynek mutatkozzanak. És érdekes módon az ilyen emberek szinte mindig értenek ahhoz is, hogy a kritikájukat ne bántón fogalmazzák meg.

„Nem a kritikus számít, nem az az ember, aki rámutat, hogy az erős ember hogyan botlott meg, vagy hogy a cselekvő hogyan tehette volna jobban a dolgát,” mondta Theodore Roosevelt. „Annak az embernek jár ki az elismerés, aki valóban ott volt az arénában; akinek az arcát por és izzadtság borítja; aki derekasan iparkodik, aki téved és újra meg újra hibázik; aki ismeri a nagy lelkesedést, a nagy odaadást, és a jó cél érdekében nem kíméli magát; aki a legjobb esetben a végén megismeri az önmegvalósítás diadalát; és aki a legrosszabb esetben, ha kudarcot vall, legalább úgy vall kudarcot, hogy közben merész volt és a helye soha nem azok között a hideg és félénk lelkek között lesz, akik nem ismerik meg sem a győzelmet, sem a bukást.”

kép: Jean-Léone Gérōme

„Ismerni a saját sötétséged a legjobb módja annak, hogy mások sötétségével foglalkozz,” írta Jung. „Az ember nem úgy világosodik meg, hogy elképzeli a fény alakjait, hanem úgy, hogy tudatosítja a sötétséget. A legfélelmetesebb dolog az, hogy teljesen elfogadjuk saját magunkat. A látomásaid akkor válnak tisztává, ha képes vagy betekinteni a saját szívedbe. Aki kifelé néz, az álmodik; aki befelé néz, az felébred.”

Ha a minap eltávozott filmrendező-legenda, David Lynch filmjeit szeretnénk jellemezni, akkor a „sötét” és az „álomszerű” jelzők bizonyára előkerülnének. Mestere volt annak, miként ábrázolja az emberekben lakó sötétséget. És ezen keresztül próbált eljutni az emberekben lakozó fény ábrázolásához is.

Lynch valahogy úgy volt ízig-vérig amerikai rendező, hogy közben ő volt az egyik legeurópaibb filmes Amerikában. Európai mesterek, Fellini, Godard, Bergman módszereit alkalmazta. De közben szerelmes volt Amerikába. Szerelmébe vegyült egy nagy adag nosztalgia: gyermekkora, az 50-es évek Amerikája iránt rajongott, ami sokszor megjelent a filmjeiben is. Mindvégig ott lakott benne egy kíváncsi, borzongató és gyönyörteli álmoktól kísértett gyerek, aki filmjeiben valósította meg erotikus és horror fantáziáit. Hasonló nosztalgikus viszony fűzi sokunkat az én generációmból a 80-as évekhez – és ez a nosztalgia, egyértelmű Lynch-hatások mellett, megjelent korunk egyik legnépszerűbb sorozatában, a Stranger Thingsben is.

Filmkészítő technikája nagyon közel áll ahhoz, amit tudatos álmodásnak nevezünk. Álmai gyakran átmennek rémálomba, hogy aztán újra álommá szelídüljenek Angelo Badalamenti angyali zenéjére. Álmos amerikai kisvárosok mosolygós és szolgálatkész lakói szörnyű titkokat rejtegetnek. Los Angeles unalmas éjszakai utcáin kívülről szürke éjjeli mozik, lokálok nyílnak, amik gyakran szürreális élményeket tartogatnak a betérőknek. A banális és teljesen hétköznapi felszín megtévesztően vékony jegén járva az óvatlan utazó könnyen beszakad a sötét mélységbe. Ahol különös interdimenzionális helyek, groteszk lények, dülledt hüllőszemek, törpék és óriások várják, hogy a hollywood-i happy ending helyett kurtán-furcsán vessenek véget a történetének.

Karakterei, főhősei a felszínen játszák a szokványos szerepeiket és konvencionális életet élnek, de szinte mindig jóval hosszabb árnyékot vetnek, mint ami az elsőre látszik belőlük. És Lynch élvezetét lelte abban, hogy megborzongassa a tisztes TV-néző polgárt: vajon a mi árnyékunk milyen hosszú? Vajon merünk szembenézni vele? Vajon nem lakozik-e valahol bennünk is egy Bob?

Valahogy elképzelem, ahogy a halála után beballagott a Vörös Szobába, és mielőtt még eltűnt a bársony függönyök mögött, visszanézett ránk, azzal a jellegzetes, túl sokat tudó tekintetével, amiről nem tudod eldönteni, hogy mosolyt vagy fenyegetést tartogat. Az álmodó befelé nézett és felébredt – itt hagyta nekünk a talányt.