Péter Sárosi

A lengyelek úgy hí­vják, ustawka. Nem bonyolult a lényege. Éppúgy kőék egyszerűségű, akárcsak az arcok, akik részt vesznek benne. Dióhéjban: két futballcsapat iránt rajongó huligánok szarrá verik egymást egy előre meghatározott helyen és időpontban.

Egy ilyenen vett részt korábban Karol Nawrocki, a frissen megválasztott lengyel elnök. Orbán kebelbarátja, a kereszténység és családok felkent védelmezője. Jó, hát fiatalság bolondság, mondhatja erre valaki. Mindenkinek vannak foltok a múltjában, amire nem büszke. Na de Nawrocki büszke rá. Még most is. „Nemes viadalnak” nevezte nemrég.

Hát, én nem nagyon látom, hogy mi ebben a nemes. A mérgező maszkulinitás tombolása. Agresszió. Fájdalom. Bántás. Dominancia. Hierarchia. Mi ebben a nemes? A kitört fogak és eltört lábak? Az, hogy erőszakkal döntik el, ki a nagyobb alfahí­m? Hogy csak azért szétverlek, mert te egy másik képzelt törzshöz tartozol?

Minden hiányzik belőle, ami számomra a nemességet megtestesí­ti. Értelem. Érzelmi intelligencia. Empátia. Ez a nemesség. De ez a kakasviadal? Bárgyún vigyorgó tahóság. Az üzenete az, hogy csak az a férfias, ha nem mutatunk gyengeséget és minden problémát ököllel oldunk meg.

Harcosok klubja, ugye. Orbán totál ugyanebben a beszűkült tudatállapotban van.

Biztos nem véletlen, hogy ezek a tí­pusú pasik jutnak ma hatalomra a világ csomó országában. A frusztrált, dominanciára törekvő, sérült férfiak visszavágnak és leuralják a politikát. És nem csoda, hogy mindehhez a nőkkel, a kisebbségi csoportokkal szembeni többé vagy kevésbé nyí­lt ellenségesség járul. Az ilyen vezetők olyan fullasztó légkört alakí­tanak ki az országukban, ahol nőként, melegként vagy bármilyen más kisebbség tagjaként legfeljebb leszegett fejjel, meglapulva, sunnyogva lehet élni, az alfahí­mek árnyékában. Előszeretettel használják a gyerekek, a nők testét politikai csatatérként, miközben cinkosan, cinikusan összekacsintanak egymással és elnézik a nők és gyerekek elleni erőszakot. Vajon miért nem lepődtem meg, amikor Nawrockiról is megí­rták, hogy nem csak maffiózokkal volt jóban, de egyben escortlányok kiközvetí­tésében is részt vett. Gondolom utána azért mindig keresztet vetett…

A lengyelek úgy hí­vják, ustawka. Nem bonyolult a lényege. Éppúgy kőék egyszerűségű, akárcsak az arcok, akik részt vesznek benne. Dióhéjban: két futballcsapat iránt rajongó huligánok szarrá verik egymást egy előre meghatározott helyen és időpontban.

Egy ilyenen vett részt korábban Karol Nawrocki, a frissen megválasztott lengyel elnök. Orbán kebelbarátja, a kereszténység és családok felkent védelmezője. Jó, hát fiatalság bolondság, mondhatja erre valaki. Mindenkinek vannak foltok a múltjában, amire nem büszke. Na de Nawrocki büszke rá. Még most is. „Nemes viadalnak” nevezte nemrég.

Hát, én nem nagyon látom, hogy mi ebben a nemes. A mérgező maszkulinitás tombolása. Agresszió. Fájdalom. Bántás. Dominancia. Hierarchia. Mi ebben a nemes? A kitört fogak és eltört lábak? Az, hogy erőszakkal döntik el, ki a nagyobb alfahí­m? Hogy csak azért szétverlek, mert te egy másik képzelt törzshöz tartozol?

Minden hiányzik belőle, ami számomra a nemességet megtestesí­ti. Értelem. Érzelmi intelligencia. Empátia. Ez a nemesség. De ez a kakasviadal? Bárgyún vigyorgó tahóság. Az üzenete az, hogy csak az a férfias, ha nem mutatunk gyengeséget és minden problémát ököllel oldunk meg.

Harcosok klubja, ugye. Orbán totál ugyanebben a beszűkült tudatállapotban van.

Biztos nem véletlen, hogy ezek a tí­pusú pasik jutnak ma hatalomra a világ csomó országában. A frusztrált, dominanciára törekvő, sérült férfiak visszavágnak és leuralják a politikát. És nem csoda, hogy mindehhez a nőkkel, a kisebbségi csoportokkal szembeni többé vagy kevésbé nyí­lt ellenségesség járul. Az ilyen vezetők olyan fullasztó légkört alakí­tanak ki az országukban, ahol nőként, melegként vagy bármilyen más kisebbség tagjaként legfeljebb leszegett fejjel, meglapulva, sunnyogva lehet élni, az alfahí­mek árnyékában. Előszeretettel használják a gyerekek, a nők testét politikai csatatérként, miközben cinkosan, cinikusan összekacsintanak egymással és elnézik a nők és gyerekek elleni erőszakot. Vajon miért nem lepődtem meg, amikor Nawrockiról is megí­rták, hogy nem csak maffiózokkal volt jóban, de egyben escortlányok kiközvetí­tésében is részt vett. Gondolom utána azért mindig keresztet vetett…

Ma reggel a kislányom szokás szerint korán kelt. Levittem a kedvenc játszóterünkre, hogy az anyja még aludhasson egy kicsit. A park tök üres volt, csak egy hajléktalan férfi ült a padon. Éppen tekerte az első reggeli cigijét. Amiben, úgy sejtettem, hogy nem csak dohány volt, hanem valamilyen szintetikus kannabinoid készí­tmény, amit az utcán herbálként, bióként, esetleg varázsdohányként emlegetnek. A jól szituált középosztálybeli szülők réme: „a drogos csöves”, futott át a fejemen. Őket tartják a társadalomra leginkább veszélyesnek. Ne is kelljen látni őket. Pedig vannak olyan szerhasználók, akik náluk ezerszer veszélyesebbek a társadalom biztonságára és jóllétére. Mégis tömegek ünneplik őket és rajonganak értük.

Ott van például Elon Musk. Akiről a The New York Times tegnap megjelent oknyomozó riportja azt állí­tja, hogy teljesen elszállt a droghasználata. Éppen miközben Trump kormányának egyik legfontosabb szereplőjévé vált. Igen, ezt állí­tják belső források: a világ egyik leggazdagabb techmilliárdosa, újabban az ultrakonzervatí­v mozgalom egyik üdvöskéje, a magyar „drogellenes” kormánypárti sajtó ünnepelt hőse úgy barmolt bele az amerikai kormányzati rendszerbe, hogy közben az idő jelentős részében úgy be volt állva, mint a szög. Ketamin, ecstasy, varázsgomba, speed szerepeltek az étlapján. Ha ez igaz, az nagyon durva.

Nem azért, mintha én azok közé tartoznék, akik túl szigorúan í­télnék meg más emberek szerhasználatát. Még akkor sem, ha történetesen beleártják magukat a politikába. Szerintem a jelenleg illegális szerek mértékletes fogyasztásával éppen úgy nincsen probléma, mint ahogy azzal sem, ha az ember este meló után megiszik egy sört. Vagy ha a depressziójára ketamin-terápiát í­rnak fel és azt felelősen használja. Na de itt komoly források szerint nem arról van szó, hogy Musk mondjuk elspanglizgatott a videójáték előtt este. Hanem arról, hogy rendszeresen hozott emberek millióit érintő döntéseket teljesen beállva. Szóval ha ezek a vádak helytállóak, akkor az gáz. Különösen, hogy ezek a döntések rendszerint arról szóltak, hogy fontos intézményeket épí­tett le, embereket rúgott ki, életmentő egészségügyi, szociális, kulturális programokat tett tönkre.

Korábban már í­rtam arról, hogy nem lehet egyenes ok-okozati kapcsolatot feltételezni Musk drogfogyasztása és politikai tevékenysége közé. Nincs olyan drog, ami szükségszerűen vezetne valamiféle paranoid szélsőjobboldali világnézethez, mint amilyen jelenleg Muské. Én úgy látom, hogy az egyre kaotikusabb szerhasználat csupán kí­sérőjelensége egy ennél jóval mélyebb emberi krí­zisnek. Aminek a gyökerénél azt találjuk, hogy Musk képtelen a valódi intimitásra, nem tud kölcsönösen elmélyült, kölcsönös bizalmon alapuló emberi kapcsolatokat alkotni. Görcsös megfelelési kényszere, vágya arra, hogy mindig ő legyen a győztes alfahí­m, beteges mániája, hogy a genetikai készletét minél szélesebb körben elterjessze, diszfunkcionális társkapcsolatai és szülősége – ez mind arra utal, hogy ez az ember nagyon nincs rendben magával.

Zárójelben: amikor ilyenekről í­rok, akkor mindig megkapom, hogy „mentegetem”. A fenéket. Egy csomó ember összetéveszti a magyarázatot a mentegetéssel. Szeretném megérteni, mert í­gy lehet igazán szembeszállni azzal, amit képvisel. A megértés még nem jelent erkölcsi feloldozást vagy éppen a felelősség alól felmentést, sőt. Zárójel bezárva.

Számí­tani lehetett rá, hogy ennek a két sérült egónak, Trumpnak és Musknak a brománca nem fog sokáig tartani. Mindketten kiszámí­thatatlan, impulzí­v személyiségek, akikben gyermekkoruk óta rengeteg frusztráció, bizonyí­tási kényszer, kakaskodó arrogancia gyülemlett fel. De ahelyett, hogy szembenéztek volna ezzel, dolgoztak volna magukon, ők előre menekülnek. Konfliktusuk borí­tékolható volt, úgy tűnik, most mérgesedett el annyira, hogy Muskot kirúgták a kormányból is. Hogy ebben mennyi szerepe volt Musk kontrollálhatatlanná váló drogfogyasztásának, azt nem tudni.

Nem lepődnék meg, ha titokban Muskot hamarosan bedugnák valami luxusrehabba. Mert ez is egy olyan dolog, amiben a Muskhoz hasonló „magasan funkcionáló”, sikeres és gazdag drogfüggők különböznek a hajléktalan droghasználótól, akit a padon láttam. Abban, hogy van egy erős szociális hálójuk, és megkaphatják a legjobb kezelést. Azon sem lepődnék meg, ha Musknak sikerülne szermentessé válnia. De szerintem a valódi felépülés számára nem a szermentesség lenne. Hanem az, ha képes lenne felfogni, megérteni, hogy mit is okozott a felelőtlen döntéseivel. Gyerekeinek, társainak, munkavállalóinak, amerikai polgároknak, segélyezett afrikai gyerekeknek. Képes lenne együttérzően viszonyulni azokhoz az emberekhez, akiknek tönkretette az életét. Ez sokkal nehezebb, mint elérni a szermentességet. És lehet, hogy ebben még a hajléktalan sorstársai is előrébb járnak nála…

A Drogriporterhez hasonló hangokat el akarják hallgattatni – kérlek, támogasd a munkánkat, most még lehet (link a hozzászólásban)!

Ma reggel a kislányom szokás szerint korán kelt. Levittem a kedvenc játszóterünkre, hogy az anyja még aludhasson egy kicsit. A park tök üres volt, csak egy hajléktalan férfi ült a padon. Éppen tekerte az első reggeli cigijét. Amiben, úgy sejtettem, hogy nem csak dohány volt, hanem valamilyen szintetikus kannabinoid készí­tmény, amit az utcán herbálként, bióként, esetleg varázsdohányként emlegetnek. A jól szituált középosztálybeli szülők réme: „a drogos csöves”, futott át a fejemen. Őket tartják a társadalomra leginkább veszélyesnek. Ne is kelljen látni őket. Pedig vannak olyan szerhasználók, akik náluk ezerszer veszélyesebbek a társadalom biztonságára és jóllétére. Mégis tömegek ünneplik őket és rajonganak értük.

Ott van például Elon Musk. Akiről a The New York Times tegnap megjelent oknyomozó riportja azt állí­tja, hogy teljesen elszállt a droghasználata. Éppen miközben Trump kormányának egyik legfontosabb szereplőjévé vált. Igen, ezt állí­tják belső források: a világ egyik leggazdagabb techmilliárdosa, újabban az ultrakonzervatí­v mozgalom egyik üdvöskéje, a magyar „drogellenes” kormánypárti sajtó ünnepelt hőse úgy barmolt bele az amerikai kormányzati rendszerbe, hogy közben az idő jelentős részében úgy be volt állva, mint a szög. Ketamin, ecstasy, varázsgomba, speed szerepeltek az étlapján. Ha ez igaz, az nagyon durva.

Nem azért, mintha én azok közé tartoznék, akik túl szigorúan í­télnék meg más emberek szerhasználatát. Még akkor sem, ha történetesen beleártják magukat a politikába. Szerintem a jelenleg illegális szerek mértékletes fogyasztásával éppen úgy nincsen probléma, mint ahogy azzal sem, ha az ember este meló után megiszik egy sört. Vagy ha a depressziójára ketamin-terápiát í­rnak fel és azt felelősen használja. Na de itt komoly források szerint nem arról van szó, hogy Musk mondjuk elspanglizgatott a videójáték előtt este. Hanem arról, hogy rendszeresen hozott emberek millióit érintő döntéseket teljesen beállva. Szóval ha ezek a vádak helytállóak, akkor az gáz. Különösen, hogy ezek a döntések rendszerint arról szóltak, hogy fontos intézményeket épí­tett le, embereket rúgott ki, életmentő egészségügyi, szociális, kulturális programokat tett tönkre.

Korábban már í­rtam arról, hogy nem lehet egyenes ok-okozati kapcsolatot feltételezni Musk drogfogyasztása és politikai tevékenysége közé. Nincs olyan drog, ami szükségszerűen vezetne valamiféle paranoid szélsőjobboldali világnézethez, mint amilyen jelenleg Muské. Én úgy látom, hogy az egyre kaotikusabb szerhasználat csupán kí­sérőjelensége egy ennél jóval mélyebb emberi krí­zisnek. Aminek a gyökerénél azt találjuk, hogy Musk képtelen a valódi intimitásra, nem tud kölcsönösen elmélyült, kölcsönös bizalmon alapuló emberi kapcsolatokat alkotni. Görcsös megfelelési kényszere, vágya arra, hogy mindig ő legyen a győztes alfahí­m, beteges mániája, hogy a genetikai készletét minél szélesebb körben elterjessze, diszfunkcionális társkapcsolatai és szülősége – ez mind arra utal, hogy ez az ember nagyon nincs rendben magával.

Zárójelben: amikor ilyenekről í­rok, akkor mindig megkapom, hogy „mentegetem”. A fenéket. Egy csomó ember összetéveszti a magyarázatot a mentegetéssel. Szeretném megérteni, mert í­gy lehet igazán szembeszállni azzal, amit képvisel. A megértés még nem jelent erkölcsi feloldozást vagy éppen a felelősség alól felmentést, sőt. Zárójel bezárva.

Számí­tani lehetett rá, hogy ennek a két sérült egónak, Trumpnak és Musknak a brománca nem fog sokáig tartani. Mindketten kiszámí­thatatlan, impulzí­v személyiségek, akikben gyermekkoruk óta rengeteg frusztráció, bizonyí­tási kényszer, kakaskodó arrogancia gyülemlett fel. De ahelyett, hogy szembenéztek volna ezzel, dolgoztak volna magukon, ők előre menekülnek. Konfliktusuk borí­tékolható volt, úgy tűnik, most mérgesedett el annyira, hogy Muskot kirúgták a kormányból is. Hogy ebben mennyi szerepe volt Musk kontrollálhatatlanná váló drogfogyasztásának, azt nem tudni.

Nem lepődnék meg, ha titokban Muskot hamarosan bedugnák valami luxusrehabba. Mert ez is egy olyan dolog, amiben a Muskhoz hasonló „magasan funkcionáló”, sikeres és gazdag drogfüggők különböznek a hajléktalan droghasználótól, akit a padon láttam. Abban, hogy van egy erős szociális hálójuk, és megkaphatják a legjobb kezelést. Azon sem lepődnék meg, ha Musknak sikerülne szermentessé válnia. De szerintem a valódi felépülés számára nem a szermentesség lenne. Hanem az, ha képes lenne felfogni, megérteni, hogy mit is okozott a felelőtlen döntéseivel. Gyerekeinek, társainak, munkavállalóinak, amerikai polgároknak, segélyezett afrikai gyerekeknek. Képes lenne együttérzően viszonyulni azokhoz az emberekhez, akiknek tönkretette az életét. Ez sokkal nehezebb, mint elérni a szermentességet. És lehet, hogy ebben még a hajléktalan sorstársai is előrébb járnak nála…

A Drogriporterhez hasonló hangokat el akarják hallgattatni – kérlek, támogasd a munkánkat, most még lehet (link a hozzászólásban)!

Ez az ember egy élő önellentmondás.

Játssza a globalizáció elleni romantikus lázadót, miközben a saját lánya is a legdrágább globális luxusmárkákban parádézik. Adja itt a szuverenitás bajnokát, aki egyébként lépten-nyomon más államok szuverenitását sérti. A kereszténység védelmezőjét, akinek egyébként egy szava sincs az ellen, hogy a szomszédos országban keresztények ezreit gyilkolják halomra. Megbélyegzi a Soros alapí­tványa által támogatott civileket, miközben a saját karrierje be sem indult volna Soros támogatása nélkül.

De tudjátok mi az, ami a legbosszantóbb? Hogy 15 év kormányzás után még mindig úgy viselkedik, mintha ellenzékben lenne.

Ahogy átnyomja a felelősséget a saját katasztrofális hibáiért azokra, akik a hibákra rámutatnak. Iszonyat tenyérbemászó, hogy miközben egy egész népet bántalmaz, húz le a sárba, nem középiskolás fokon, még ő játssza el az örök áldozatot, akit mindenki bánt, aki ellen mindenki összeesküszik. Az embert a hányinger kerülgeti attól, ahogy a fortyogó gyűlöletét és arroganciáját szerénységnek álcázza. Hogy ugyanolyan természetességgel ver pofán, mint ahogy aztán letagadja. Hogy hiába ő a bántalmazó, mégis ájtatos pózba vágja magát és a mártí­rok glóriáját vizionálja a saját feje fölé.

Adja itt ezt a sebhelyes akcióhőst, akit tesztoszteron és pia szúrós szaga leng körül, és aki részegen azzal henceg a kocsmában, hogyan vert le fél kézzel egy tucatnyi nindzsát. Harcosok Klubját vizionál, együtt simogatják egymás sértett, törékeny maszkulin egóját a többi kiöregedett rocksztárral.

Gyűlölöm? Nem. Aki azt hiszi, hogy Orbánt gyengí­ti az, hogy folyamatosan gyűlölik, szidják és ütik, az téved: a benne lévő küldetéstudatot ez csak tovább dagasztja. Én nem gyűlölöm. Egyszerűen csak borzasztóan szánalmasnak tartom. Annyira baromira szánalmasnak, hogy rettenetesen elszomorí­t, hogy egy ilyen ember ekkora hatalomra tett szert – mert ez borzasztó bizonyí­tványt állí­t ki rólunk, magyarokról is.

Nem vagyok hí­ve annak, hogy politikusokat a médiaszerepléseik alapján diagnosztizálnak és rájuk aggatnak különféle diagnosztikai cí­mkéket. Nem teszem ezt. De ami szerintem mindenkinek nyilvánvaló, akinek picit is jó szeme van az emberi lélekhez, hogy egy borzasztóan sérült emberről van szó. Akit gyerekkorában sokat bántottak azok, akiktől leginkább megértést és elfogadást kellett volna kapnia. Egész életére benne maradt ennek a lenyomata: a frusztált kisebbrendűségi érzés és a dühös bizonyí­tási kényszer. Az ellenállhatatlan késztetés, hogy körülvegye magát vigyorgó, csápoló hí­vekkel, mint az iskolai bullyk, akik imádják, ha nézik, ahogy a gyengét ütik. Nem véletlen, hogy ő – éppen ő – vált Horthy és Kádár után egy újabb tekintélyelvű korszak bántalmazó alap- és apa-figurájává.

Mégis, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyre inkább azt érzem, hogy ez a rendszer, és annak a főnöke, leszállóágban van. Olyan ez, mint amikor valaki sokszor pukizott már be az iskolabuszban. És egy ideig sikeresen hiteti el az osztálytársaival, hogy a kövér gyerek, meg a roma gyerek, meg a meleg gyerek volt az, nem ő. De aztán egyre több gyereknek kezd feltűnni, hogy mindig ott van a legbüdösebb, ahol ő van…

Ez az ember egy élő önellentmondás.

Játssza a globalizáció elleni romantikus lázadót, miközben a saját lánya is a legdrágább globális luxusmárkákban parádézik. Adja itt a szuverenitás bajnokát, aki egyébként lépten-nyomon más államok szuverenitását sérti. A kereszténység védelmezőjét, akinek egyébként egy szava sincs az ellen, hogy a szomszédos országban keresztények ezreit gyilkolják halomra. Megbélyegzi a Soros alapí­tványa által támogatott civileket, miközben a saját karrierje be sem indult volna Soros támogatása nélkül.

De tudjátok mi az, ami a legbosszantóbb? Hogy 15 év kormányzás után még mindig úgy viselkedik, mintha ellenzékben lenne.

Ahogy átnyomja a felelősséget a saját katasztrofális hibáiért azokra, akik a hibákra rámutatnak. Iszonyat tenyérbemászó, hogy miközben egy egész népet bántalmaz, húz le a sárba, nem középiskolás fokon, még ő játssza el az örök áldozatot, akit mindenki bánt, aki ellen mindenki összeesküszik. Az embert a hányinger kerülgeti attól, ahogy a fortyogó gyűlöletét és arroganciáját szerénységnek álcázza. Hogy ugyanolyan természetességgel ver pofán, mint ahogy aztán letagadja. Hogy hiába ő a bántalmazó, mégis ájtatos pózba vágja magát és a mártí­rok glóriáját vizionálja a saját feje fölé.

Adja itt ezt a sebhelyes akcióhőst, akit tesztoszteron és pia szúrós szaga leng körül, és aki részegen azzal henceg a kocsmában, hogyan vert le fél kézzel egy tucatnyi nindzsát. Harcosok Klubját vizionál, együtt simogatják egymás sértett, törékeny maszkulin egóját a többi kiöregedett rocksztárral.

Gyűlölöm? Nem. Aki azt hiszi, hogy Orbánt gyengí­ti az, hogy folyamatosan gyűlölik, szidják és ütik, az téved: a benne lévő küldetéstudatot ez csak tovább dagasztja. Én nem gyűlölöm. Egyszerűen csak borzasztóan szánalmasnak tartom. Annyira baromira szánalmasnak, hogy rettenetesen elszomorí­t, hogy egy ilyen ember ekkora hatalomra tett szert – mert ez borzasztó bizonyí­tványt állí­t ki rólunk, magyarokról is.

Nem vagyok hí­ve annak, hogy politikusokat a médiaszerepléseik alapján diagnosztizálnak és rájuk aggatnak különféle diagnosztikai cí­mkéket. Nem teszem ezt. De ami szerintem mindenkinek nyilvánvaló, akinek picit is jó szeme van az emberi lélekhez, hogy egy borzasztóan sérült emberről van szó. Akit gyerekkorában sokat bántottak azok, akiktől leginkább megértést és elfogadást kellett volna kapnia. Egész életére benne maradt ennek a lenyomata: a frusztált kisebbrendűségi érzés és a dühös bizonyí­tási kényszer. Az ellenállhatatlan késztetés, hogy körülvegye magát vigyorgó, csápoló hí­vekkel, mint az iskolai bullyk, akik imádják, ha nézik, ahogy a gyengét ütik. Nem véletlen, hogy ő – éppen ő – vált Horthy és Kádár után egy újabb tekintélyelvű korszak bántalmazó alap- és apa-figurájává.

Mégis, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyre inkább azt érzem, hogy ez a rendszer, és annak a főnöke, leszállóágban van. Olyan ez, mint amikor valaki sokszor pukizott már be az iskolabuszban. És egy ideig sikeresen hiteti el az osztálytársaival, hogy a kövér gyerek, meg a roma gyerek, meg a meleg gyerek volt az, nem ő. De aztán egyre több gyereknek kezd feltűnni, hogy mindig ott van a legbüdösebb, ahol ő van…

Vannak azok a pillanatok, amit az ember korábban sokszor elképzelt. És amikor valóban átéled, az valami teljesen más élmény, mint amire számí­tottál. Szülőként ezek a pillanatok mintha jóval nagyobb számban fordulnának elő.

Ott van például a tengerparti nyaralás. 19 hónappal a gyerek születése után most jutottunk el először oda, hogy elutazzunk egy hetes vakációra a kis családommal. Barcelonába, a napsütötte katalán tengerpartra. Korábban sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a picivel a tengernél. Gondoltam, hogy nagyon más, mint amikor még gyermektelen párként naphosszat csak olvastunk és süttettük a hasunkat, sangriát kortyolgatva. Korábban is elnéztem a gyerekeseket a tengerparton, ahogy anyuka és apuka szaladgál a gyerek után. Tudtam, hogy nem lesz fenékig tejfel, de közben irigyeltem is őket: milyen jó nézni, ahogy a gyereked ennyire élvezi a vizet, a homokot, a Napot. Az utóbbi stresszes magyarországi hetek után már önmagában ez is igen nagy vonzerőt képviselt.

Arra viszont nem számí­tottam, hogy a mi gyerekünk, aki korábban egyébként meglehetős kalandvágyról tett tanúságot csomó helyzetben, konkrétan megijed a tengertől. Esze ágában sincsen a közelébe menni. „Tá tá” – jelzi egyértelműen, hogy húzzunk el onnan. Így a tervezett strandolós napokból semmi nem lett. Megmondom őszintén, meglehetősen csalódott voltam. És frusztráltan és vágyakozva néztem a strandolókat, ahogy otthagytuk a tengerpartot: mily távol és mégis közel.

De aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi rossz. Ha az ember folyamatosan azon töpreng, hogy „mi lehetett volna másként”, és összehasonlí­tja magát másokkal, az a legjobb recept a boldogtalansághoz. A zen buddhista hasonlat szerint az, aki egy elképzelt múlthoz ragaszkodik, elszalasztott lehetőségeken rágódik, az olyan, mintha egy hullát cipelne folyamatosan a vállán.

Például azon is eltűnődöm néha: ha nem váltam volna szülővé, akkor lehet, hogy jó pár több hetes elvonuláson lennék már túl azóta, amit elmélyült meditációval töltök. Egy kisgyerek mellett meg örülhetek, ha van időm egy 15 perces meditációra a nap végén, és nem sí­r fel közben, hogy „apa”. Viszont az is lehet, hogy a spirituális gyarapodásom szempontjából ezerszer többet gyarapodok 15 perc olyan meditációból, amit a gyermeknevelés kényelmetlenségei után végzek, mint ezer óra meditációból valami csendes erdei kolostorban. Ki tudja ezt megí­télni?

„A szülőség nem a kontroll megtartásáról szól, hanem a kontroll elvesztéséhez való türelmes alkalmazkodásról,” í­rja Harriet Lerner pszichológus. A kontroll illúziója mindig megfoszt valami fontostól a jelenben.

(note to myself)

Vannak azok a pillanatok, amit az ember korábban sokszor elképzelt. És amikor valóban átéled, az valami teljesen más élmény, mint amire számí­tottál. Szülőként ezek a pillanatok mintha jóval nagyobb számban fordulnának elő.

Ott van például a tengerparti nyaralás. 19 hónappal a gyerek születése után most jutottunk el először oda, hogy elutazzunk egy hetes vakációra a kis családommal. Barcelonába, a napsütötte katalán tengerpartra. Korábban sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a picivel a tengernél. Gondoltam, hogy nagyon más, mint amikor még gyermektelen párként naphosszat csak olvastunk és süttettük a hasunkat, sangriát kortyolgatva. Korábban is elnéztem a gyerekeseket a tengerparton, ahogy anyuka és apuka szaladgál a gyerek után. Tudtam, hogy nem lesz fenékig tejfel, de közben irigyeltem is őket: milyen jó nézni, ahogy a gyereked ennyire élvezi a vizet, a homokot, a Napot. Az utóbbi stresszes magyarországi hetek után már önmagában ez is igen nagy vonzerőt képviselt.

Arra viszont nem számí­tottam, hogy a mi gyerekünk, aki korábban egyébként meglehetős kalandvágyról tett tanúságot csomó helyzetben, konkrétan megijed a tengertől. Esze ágában sincsen a közelébe menni. „Tá tá” – jelzi egyértelműen, hogy húzzunk el onnan. Így a tervezett strandolós napokból semmi nem lett. Megmondom őszintén, meglehetősen csalódott voltam. És frusztráltan és vágyakozva néztem a strandolókat, ahogy otthagytuk a tengerpartot: mily távol és mégis közel.

De aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi rossz. Ha az ember folyamatosan azon töpreng, hogy „mi lehetett volna másként”, és összehasonlí­tja magát másokkal, az a legjobb recept a boldogtalansághoz. A zen buddhista hasonlat szerint az, aki egy elképzelt múlthoz ragaszkodik, elszalasztott lehetőségeken rágódik, az olyan, mintha egy hullát cipelne folyamatosan a vállán.

Például azon is eltűnődöm néha: ha nem váltam volna szülővé, akkor lehet, hogy jó pár több hetes elvonuláson lennék már túl azóta, amit elmélyült meditációval töltök. Egy kisgyerek mellett meg örülhetek, ha van időm egy 15 perces meditációra a nap végén, és nem sí­r fel közben, hogy „apa”. Viszont az is lehet, hogy a spirituális gyarapodásom szempontjából ezerszer többet gyarapodok 15 perc olyan meditációból, amit a gyermeknevelés kényelmetlenségei után végzek, mint ezer óra meditációból valami csendes erdei kolostorban. Ki tudja ezt megí­télni?

„A szülőség nem a kontroll megtartásáról szól, hanem a kontroll elvesztéséhez való türelmes alkalmazkodásról,” í­rja Harriet Lerner pszichológus. A kontroll illúziója mindig megfoszt valami fontostól a jelenben.

(note to myself)