Péter Sárosi

Horváth Laci drogellenes háborúja most éppen kultúrháborúba megy át: nekiment Pogány Induló rappernek. Szerinte ugyanis amit a zenész egy koncertjén mondott, az „bűnrészesség”.

Nem tudom, Laci egyáltalán tisztában van-e a büntetőjogi fogalmakkal, amiket használ. Én nem vagyok ugyan büntetőjogász, de néhány egyszerű kereséssel (gugli vagy chatgpt) az ember még jogi diploma nélkül is könnyen kiderí­theti, hogy mi a bűnrészesség. És hogy vajon amit Pogány Induló mondott, az megfelel-e ennek.

„Szarok az új törvényekre, kurvára leszarom egyébként. Csak egyedül benneteket féltelek. Hogy ha én bemegyek, akkor egyszer úgyis kijövök, és folytatjuk a bulit” – mondja a zenész a Horváth Laci által csatolt videón, szidalmazva a rendőröket és megkérdezve a közönséget, hogy szí­vtak-e aznap rendesen.

A bűnrészességnek két formája van: 1) felbujtó, aki más személyt szándékosan rábí­r a bűncselekmény elkövetésére és 2) bűnsegéd, aki szándékosan segí­tséget nyújt a bűncselekmény elkövetéséhez. Amit a zenész mondott, arra egyik sem áll meg: a kérdés nem utasí­tás vagy buzdí­tás, sem pedig tényleges segí­tségnyújtás.

Ellenben határozott és szabad vélemény nyilvání­tása egy jogszabályról és az azt végrehajtókról. Amihez éppúgy joga van, mint ahhoz, hogy együttérzéséről biztosí­tsa azokat, akiket a törvény fenyeget.

Hogy egyébként a populáris kultúrában számos veszélyforrás van, számos rossz, egészségtelen üzenet, idol, azt persze nem tagadom. De ez az egész kultúrharc semmi mást nem csinál, mint romantizálja és népszerűsí­ti a szí­vást a fiatalok körében. Eldobták a bumerángot.

„A méregterjesztők mellett a mérgező agymosást végzők is számoljanak a következményekkel” – fenyegetőzik még Laci biztos. Nos, akkor kezdjük mindjárt mondjuk a kormánypropagandával, mert annál durvább mérgező agymosást ebben az országban Rákosi óta nem végzett senki.

Hiába fenyegetőznek, hiába riogatnak, hiába mérgezik a közvéleményt a gyűlöletükkel! Egyre több ember lát át a szitán. Egyre több ember mutat fügét a hatalomnak. 

Horváth Laci drogellenes háborúja most éppen kultúrháborúba megy át: nekiment Pogány Induló rappernek. Szerinte ugyanis amit a zenész egy koncertjén mondott, az „bűnrészesség”.

Nem tudom, Laci egyáltalán tisztában van-e a büntetőjogi fogalmakkal, amiket használ. Én nem vagyok ugyan büntetőjogász, de néhány egyszerű kereséssel (gugli vagy chatgpt) az ember még jogi diploma nélkül is könnyen kiderí­theti, hogy mi a bűnrészesség. És hogy vajon amit Pogány Induló mondott, az megfelel-e ennek.

„Szarok az új törvényekre, kurvára leszarom egyébként. Csak egyedül benneteket féltelek. Hogy ha én bemegyek, akkor egyszer úgyis kijövök, és folytatjuk a bulit” – mondja a zenész a Horváth Laci által csatolt videón, szidalmazva a rendőröket és megkérdezve a közönséget, hogy szí­vtak-e aznap rendesen.

A bűnrészességnek két formája van: 1) felbujtó, aki más személyt szándékosan rábí­r a bűncselekmény elkövetésére és 2) bűnsegéd, aki szándékosan segí­tséget nyújt a bűncselekmény elkövetéséhez. Amit a zenész mondott, arra egyik sem áll meg: a kérdés nem utasí­tás vagy buzdí­tás, sem pedig tényleges segí­tségnyújtás.

Ellenben határozott és szabad vélemény nyilvání­tása egy jogszabályról és az azt végrehajtókról. Amihez éppúgy joga van, mint ahhoz, hogy együttérzéséről biztosí­tsa azokat, akiket a törvény fenyeget.

Hogy egyébként a populáris kultúrában számos veszélyforrás van, számos rossz, egészségtelen üzenet, idol, azt persze nem tagadom. De ez az egész kultúrharc semmi mást nem csinál, mint romantizálja és népszerűsí­ti a szí­vást a fiatalok körében. Eldobták a bumerángot.

„A méregterjesztők mellett a mérgező agymosást végzők is számoljanak a következményekkel” – fenyegetőzik még Laci biztos. Nos, akkor kezdjük mindjárt mondjuk a kormánypropagandával, mert annál durvább mérgező agymosást ebben az országban Rákosi óta nem végzett senki.

Hiába fenyegetőznek, hiába riogatnak, hiába mérgezik a közvéleményt a gyűlöletükkel! Egyre több ember lát át a szitán. Egyre több ember mutat fügét a hatalomnak. 

A héten elhunyt Lady Amanda Feilding, Wemyss és March grófnője, a pszichedelikus kutatások egyik legismertebb úttörője Angliában, a Beckley Foundations nevű kutatóintézet alapí­tója. Hosszú évek óta ismertem Amandát személyesen is. Először a brit parlament épületében, a Lordok Házában találkoztunk, ahová ő hí­vott meg minket, nemzetközi szakembereket, aktivistákat, hogy a drogpolitikai reformok fontosságáról beszéljünk. Amandának a brit arisztokrácia tagjaként és a férje révén bejárása volt oda, befolyását és származását felhasználva mindent megtett, hogy támogassa az ügyet. Felejthetetlen élmény volt, ahogy a meghallgatás után a Temzére néző teraszon beszélgettünk lordokkal és ladykkel.

Nem tagadom, hogy mindig is fura jelenségnek tartottam Amandát: nem is csak azért, mert nekem, vidéki magyar gyereknek, nagyon idegen volt a kékvérű világ, ahonnan ő jött. De azért is, mert nagyon elvarázsolt volt. Szó szerint. Azok közé tartozott, akik a 60-as években, a hippi korszakban kipróbálták az LSD-t, és olyan mélységes hatással volt rájuk, ami egy életre szóló küldetéstudattal látta el őket. Hitt abban, amiben Tim Leary, vagy akár Albert Hofmann: hogy a pszichedelikus szerekben olyan potenciál van, ami jobbá teheti a világot. Ettől nem tántorí­totta el az sem, hogy a 70-es évektől kezdve beindult a drogellenes háború, a pszichedelikus kutatásokat pedig lezárták és üldözték.

Számára a pszichedelikumok iránti érdeklődés több volt, mint puszta érzéki vagy akár tudományos kí­váncsiság: a spirituális gyarapodás eszközeinek vélte őket. És nem csak kémiai szerekkel kí­sérletezett. A 60-as években, fiatal nőként, trepanációt (koponyafúrást) hajtott végre magán. Azzal a céllal, hogy bizonyos, a felnőttkorban megrekedt energiák áramlását helyreállí­tsa az agyában (erről a Heatbeat in the Brain cí­mű dokumentumfilmben vallott). Meredek, ugye? Az. Mindenesetre élete végéig állí­totta, hogy az önkí­sérlet használt. Én ezt nem tudom igazolni. Az viszont bizonyos, hogy Amanda megőrzött valamit a gyermekkor világra csodálkozásából, ami olyan sok felnőttből vész el.

Ettől a kissé bizarr epizódtól eltekintve egyébként Lady Feildingként rengeteget tett a nagyon is komoly brit pszichedelikus kutatások finanszí­rozásáért, olyan intézményeket segí­tve, mint az Imperial College. Számos kutatás nem jöhetett volna létre, számos kutató nem futhatott volna be fényes karriert nélküle ezen a területen.Úgy általában nagy szerepe volt abban, amit pszichedelikus reneszánsznak hí­vunk. Abban a szerencsében volt részünk, hogy számos alkalommal meginterjúvolhattuk a Drogriporter stábjával. Utolsó interjúnkra Haarlemben került sor, a Pszichedelikus Kutatások Nemzetközi Konferenciáján (ICPR). Belinkelem a hozzászólásba.

Bon voyage az utolsó utadhoz, Lady Feilding, hiányozni fogsz!

A héten elhunyt Lady Amanda Feilding, Wemyss és March grófnője, a pszichedelikus kutatások egyik legismertebb úttörője Angliában, a Beckley Foundations nevű kutatóintézet alapí­tója. Hosszú évek óta ismertem Amandát személyesen is. Először a brit parlament épületében, a Lordok Házában találkoztunk, ahová ő hí­vott meg minket, nemzetközi szakembereket, aktivistákat, hogy a drogpolitikai reformok fontosságáról beszéljünk. Amandának a brit arisztokrácia tagjaként és a férje révén bejárása volt oda, befolyását és származását felhasználva mindent megtett, hogy támogassa az ügyet. Felejthetetlen élmény volt, ahogy a meghallgatás után a Temzére néző teraszon beszélgettünk lordokkal és ladykkel.

Nem tagadom, hogy mindig is fura jelenségnek tartottam Amandát: nem is csak azért, mert nekem, vidéki magyar gyereknek, nagyon idegen volt a kékvérű világ, ahonnan ő jött. De azért is, mert nagyon elvarázsolt volt. Szó szerint. Azok közé tartozott, akik a 60-as években, a hippi korszakban kipróbálták az LSD-t, és olyan mélységes hatással volt rájuk, ami egy életre szóló küldetéstudattal látta el őket. Hitt abban, amiben Tim Leary, vagy akár Albert Hofmann: hogy a pszichedelikus szerekben olyan potenciál van, ami jobbá teheti a világot. Ettől nem tántorí­totta el az sem, hogy a 70-es évektől kezdve beindult a drogellenes háború, a pszichedelikus kutatásokat pedig lezárták és üldözték.

Számára a pszichedelikumok iránti érdeklődés több volt, mint puszta érzéki vagy akár tudományos kí­váncsiság: a spirituális gyarapodás eszközeinek vélte őket. És nem csak kémiai szerekkel kí­sérletezett. A 60-as években, fiatal nőként, trepanációt (koponyafúrást) hajtott végre magán. Azzal a céllal, hogy bizonyos, a felnőttkorban megrekedt energiák áramlását helyreállí­tsa az agyában (erről a Heatbeat in the Brain cí­mű dokumentumfilmben vallott). Meredek, ugye? Az. Mindenesetre élete végéig állí­totta, hogy az önkí­sérlet használt. Én ezt nem tudom igazolni. Az viszont bizonyos, hogy Amanda megőrzött valamit a gyermekkor világra csodálkozásából, ami olyan sok felnőttből vész el.

Ettől a kissé bizarr epizódtól eltekintve egyébként Lady Feildingként rengeteget tett a nagyon is komoly brit pszichedelikus kutatások finanszí­rozásáért, olyan intézményeket segí­tve, mint az Imperial College. Számos kutatás nem jöhetett volna létre, számos kutató nem futhatott volna be fényes karriert nélküle ezen a területen.Úgy általában nagy szerepe volt abban, amit pszichedelikus reneszánsznak hí­vunk. Abban a szerencsében volt részünk, hogy számos alkalommal meginterjúvolhattuk a Drogriporter stábjával. Utolsó interjúnkra Haarlemben került sor, a Pszichedelikus Kutatások Nemzetközi Konferenciáján (ICPR). Belinkelem a hozzászólásba.

Bon voyage az utolsó utadhoz, Lady Feilding, hiányozni fogsz!

„A párhuzamos társadalmak a mindennapi valóság részei lettek Nyugat-Európában” – jelentette ki tavaly Orbán Balázs, az MCC-birodalmat épí­tő NER igazgató tavaly, amikor bemutatták a Kié itt a tér? cí­mű propaganda-kiadványukat.

Nos, javasolnám Orbán úrnak, hogy nézze meg a Blikk legutóbbi riportját, aminek a cí­me: „Elzavarták a Blikk stábját a szolnoki no-go zónából”. Többek között ezt í­rják: „A Sashalmi út- Törteli út-Motor út övezte terület a környékbeliek szerint már egy klasszikus no-go zóna, ha véletlenül betéved egy idegen, akkor egyáltalán nem biztos, hogy épségben ki tud jönni, de hogy még a ruháját is leveszik róla, az valószí­nű.”

Hogy egyébként a Blikk „oknyomozó” riportja mennyire számí­t megbí­zható forrásnak, vagy mennyire szenzációhajhász és előí­téletes beszámoló, az másik kérdés. Szerintem egyébként az. Mint általában az ilyen „hiperrealista” riportok, amik csak a felszí­nt karcolják (a kormánypropaganda nyugati „tudósí­tásai” tele vannak ilyennel). A tünettel (drog) foglalkoznak. De hiányzik belőlük a valódi oknyomozás: hogy megismerjék és megértsék, hogyan juthat el egy közösség idáig. A szociális, lélektani dimenziók többnyire rejtve maradnak.

Amiben viszont nagyjából biztosak lehetünk, hogy a kelet-magyarországi szegregátumok esetében, Nyugat-Európával ellentétben, a párhuzamos társadalom elnevezés egyáltalán nem túlzás. Mert nem tagadható, hogy Nyugaton vannak durva városrészek. De ahhoz a nyomorhoz és kirekesztéshez hasonlót, ami a mi szegregátumainkban uralkodik, Nyugat-Európában még csak hasonlót se találhatunk. Olyan helyek ezek, ahová még a mentő és a rendőr sem igen merészkedik.

A fentebb emlí­tett, nyugat-európai „no-go zónákról” szóló könyv bemutatóján a „Migrációkutató Intézet” (még egy NER-agyszülemény…) igazgatója kijelentette: „sok évtized elhibázott politikája látszik ezekben a városrészekben, és az általuk generált társadalmi-politikai-kulturális problémák még hosszú évtizedekig velünk lesznek.”

Akkor vajon mit mondjuk a mi vadkeleti szegregátumainkról és nyomornegyedeinkről? Vajon hány évtized elhibázott politikája kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom mintegy egyharmada reménytelenül leszakadjon?

Lehet, hogy ahelyett, hogy keltjük a hisztériát a Nyugattal szemben, talán a saját házunk táján kellene söprögetni, politikus urak! És nem úgy, mint Horváth Laci, a drogháborús PR-kampánnyal. Az emberekbe kellene befektetni: emberhez méltó lakhatást, megélhetést, egészségügyi és szociális ellátást, mobilitást biztosí­tó oktatást teremteni. Akár tetszik, akár nem, csak ezzel együtt, nem enélkül lehet tartós közbiztonságot teremteni. Minden más csak tüneti kezelés, kozmetika, tiszavirág-életű sikerekkel.

„A párhuzamos társadalmak a mindennapi valóság részei lettek Nyugat-Európában” – jelentette ki tavaly Orbán Balázs, az MCC-birodalmat épí­tő NER igazgató tavaly, amikor bemutatták a Kié itt a tér? cí­mű propaganda-kiadványukat.

Nos, javasolnám Orbán úrnak, hogy nézze meg a Blikk legutóbbi riportját, aminek a cí­me: „Elzavarták a Blikk stábját a szolnoki no-go zónából”. Többek között ezt í­rják: „A Sashalmi út- Törteli út-Motor út övezte terület a környékbeliek szerint már egy klasszikus no-go zóna, ha véletlenül betéved egy idegen, akkor egyáltalán nem biztos, hogy épségben ki tud jönni, de hogy még a ruháját is leveszik róla, az valószí­nű.”

Hogy egyébként a Blikk „oknyomozó” riportja mennyire számí­t megbí­zható forrásnak, vagy mennyire szenzációhajhász és előí­téletes beszámoló, az másik kérdés. Szerintem egyébként az. Mint általában az ilyen „hiperrealista” riportok, amik csak a felszí­nt karcolják (a kormánypropaganda nyugati „tudósí­tásai” tele vannak ilyennel). A tünettel (drog) foglalkoznak. De hiányzik belőlük a valódi oknyomozás: hogy megismerjék és megértsék, hogyan juthat el egy közösség idáig. A szociális, lélektani dimenziók többnyire rejtve maradnak.

Amiben viszont nagyjából biztosak lehetünk, hogy a kelet-magyarországi szegregátumok esetében, Nyugat-Európával ellentétben, a párhuzamos társadalom elnevezés egyáltalán nem túlzás. Mert nem tagadható, hogy Nyugaton vannak durva városrészek. De ahhoz a nyomorhoz és kirekesztéshez hasonlót, ami a mi szegregátumainkban uralkodik, Nyugat-Európában még csak hasonlót se találhatunk. Olyan helyek ezek, ahová még a mentő és a rendőr sem igen merészkedik.

A fentebb emlí­tett, nyugat-európai „no-go zónákról” szóló könyv bemutatóján a „Migrációkutató Intézet” (még egy NER-agyszülemény…) igazgatója kijelentette: „sok évtized elhibázott politikája látszik ezekben a városrészekben, és az általuk generált társadalmi-politikai-kulturális problémák még hosszú évtizedekig velünk lesznek.”

Akkor vajon mit mondjuk a mi vadkeleti szegregátumainkról és nyomornegyedeinkről? Vajon hány évtized elhibázott politikája kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom mintegy egyharmada reménytelenül leszakadjon?

Lehet, hogy ahelyett, hogy keltjük a hisztériát a Nyugattal szemben, talán a saját házunk táján kellene söprögetni, politikus urak! És nem úgy, mint Horváth Laci, a drogháborús PR-kampánnyal. Az emberekbe kellene befektetni: emberhez méltó lakhatást, megélhetést, egészségügyi és szociális ellátást, mobilitást biztosí­tó oktatást teremteni. Akár tetszik, akár nem, csak ezzel együtt, nem enélkül lehet tartós közbiztonságot teremteni. Minden más csak tüneti kezelés, kozmetika, tiszavirág-életű sikerekkel.

Mindig is lenyűgözött az etimológia – a szavak eredetének vizsgálata. Amikor az ember utánajár bizonyos közkeletűen használt szavak eredetének, néha hihetetlenül érdekes tanulságokra tehet szert.

Ott van mindjárt a gyógyulás szó. Mit is jelent igazán meggyógyulni?

A gyógyul igénk ősi finnugor eredetű szó. A kezdetektől jelen van a magyar nyelvben. Eredetileg valószí­nűleg „bekenést” jelentett: a sámánok, a szellemvilág kalauzai és gyógyí­tói, szertartásaik során alkalmaztak növényi kenőcsöket.

Hogy ezek között voltak-e pszichedelikus növények, például gombák – kérdezheti néhány olvasó. Nos, bizonyí­ték nincs rá. De számos szibériai rokonnép körében dokumentált a pszichoaktí­v szerek (pl. légyölő galóca) használata. A többit a képzeletetekre bí­zom. Zárójel bezárva.

A gyógyul szavunk tehát kezdettől magában hordozott valami többet is, mint a puszta testi gyógyulás. Spirituális, szakrális jelentéstartalma van. Akárcsak egyébként az orvos szavunknak, ami eredetileg az orv = titokban, rejtetten szóból ered, és olyan gyógyí­tóra utal, aki titkos tudással tárja fel a rejtett erőket.

Hí­vták a gyógyí­tókat régen „javasembernek”, „javasasszonynak” is. Amiről sokan azt gondolhatják, hogy azért, mert javasoltak valamit a betegnek. Pedig nem. A „javas” szó a „jó” szavunkból ered, és annyit jelentett: egészség, jóllét. A jav gyakorlatilag egészség. A javasember pedig olyasvalaki, aki ismeri a „javakat”, tehát az egészséget, a gyógyí­tás eszközeit, módszereit.

Egyébként a magyar nyelv nem egyedülálló abban, hogy a gyógyulásnak spirituális jelentést ad. A terápia szó például az ókori görög nyelvből ered. Eredetileg nem egyszerűen csak gyógyí­tást jelentett. Az ógörög θεραπεία (therapeía) szó alapja a θεράπων (therápōn), ami szolgálót, kí­sérőt jelentett. Ez nem pusztán„szolgálót” mint alantas személyt, hanem valakit, aki odaadással, figyelemmel kí­sér, jelen van, ápol.

Ez a szolgálat, ez a jelenlét egyértelműen szakrális jelentéssel bí­rt: a legmagasabb rendű terápia nem volt más, mint az istenek tiszteletére a szentélyekben tartott szertartásokban való részvétel. Az első terapeuták templomokban kalauzolták a hí­vő lelkeket egy olyan szertartásos utazáson, amelynek célja a nagyobb egész-ség elérése volt: egység a test, a lélek és a kozmosz között.

A terápia eredeti értelmében lélekvezetés, beavatás is egyben. És ezekhez a szertartásokhoz, akárcsak a szibériai sámánok, használtak tudatmódosí­tó szereket is. Mint az eleusziszi misztériumok során használt kükeon, egy rejtélyes ital, ami többek között Albert Hofmann szerint valószí­nűleg ergot gombát tartalmazott, aminek a hatóanyaga az LSD-hez hasonlí­t. Második zárójel bezárva.

És persze ha már szavak, akkor ne hagyjuk ki magát az egészség szavunkat sem: nem árt rácsodálkozni, milyen csodálatos jelentésárnyalattal rendelkezik. A WHO csak a huszadik század második felében nyilvání­totta ki, hogy az egészség több, mint a betegség hiánya: a magyar nyelvben már a középkortól egy olyan szót használtunk, ami a testi-lelki teljességre és jóllétre utal. Egészségessé válni annyi, mint egyesí­teni azt, ami szét volt töredezve, szakadva. Megtalálni az egységet a létezésünkben – a hiteles, az autentikus létezést. Amikor az ember összhangban cselekszik és gondolkodik azzal, aki igazán.

Mindig is lenyűgözött az etimológia – a szavak eredetének vizsgálata. Amikor az ember utánajár bizonyos közkeletűen használt szavak eredetének, néha hihetetlenül érdekes tanulságokra tehet szert.

Ott van mindjárt a gyógyulás szó. Mit is jelent igazán meggyógyulni?

A gyógyul igénk ősi finnugor eredetű szó. A kezdetektől jelen van a magyar nyelvben. Eredetileg valószí­nűleg „bekenést” jelentett: a sámánok, a szellemvilág kalauzai és gyógyí­tói, szertartásaik során alkalmaztak növényi kenőcsöket.

Hogy ezek között voltak-e pszichedelikus növények, például gombák – kérdezheti néhány olvasó. Nos, bizonyí­ték nincs rá. De számos szibériai rokonnép körében dokumentált a pszichoaktí­v szerek (pl. légyölő galóca) használata. A többit a képzeletetekre bí­zom. Zárójel bezárva.

A gyógyul szavunk tehát kezdettől magában hordozott valami többet is, mint a puszta testi gyógyulás. Spirituális, szakrális jelentéstartalma van. Akárcsak egyébként az orvos szavunknak, ami eredetileg az orv = titokban, rejtetten szóból ered, és olyan gyógyí­tóra utal, aki titkos tudással tárja fel a rejtett erőket.

Hí­vták a gyógyí­tókat régen „javasembernek”, „javasasszonynak” is. Amiről sokan azt gondolhatják, hogy azért, mert javasoltak valamit a betegnek. Pedig nem. A „javas” szó a „jó” szavunkból ered, és annyit jelentett: egészség, jóllét. A jav gyakorlatilag egészség. A javasember pedig olyasvalaki, aki ismeri a „javakat”, tehát az egészséget, a gyógyí­tás eszközeit, módszereit.

Egyébként a magyar nyelv nem egyedülálló abban, hogy a gyógyulásnak spirituális jelentést ad. A terápia szó például az ókori görög nyelvből ered. Eredetileg nem egyszerűen csak gyógyí­tást jelentett. Az ógörög θεραπεία (therapeía) szó alapja a θεράπων (therápōn), ami szolgálót, kí­sérőt jelentett. Ez nem pusztán„szolgálót” mint alantas személyt, hanem valakit, aki odaadással, figyelemmel kí­sér, jelen van, ápol.

Ez a szolgálat, ez a jelenlét egyértelműen szakrális jelentéssel bí­rt: a legmagasabb rendű terápia nem volt más, mint az istenek tiszteletére a szentélyekben tartott szertartásokban való részvétel. Az első terapeuták templomokban kalauzolták a hí­vő lelkeket egy olyan szertartásos utazáson, amelynek célja a nagyobb egész-ség elérése volt: egység a test, a lélek és a kozmosz között.

A terápia eredeti értelmében lélekvezetés, beavatás is egyben. És ezekhez a szertartásokhoz, akárcsak a szibériai sámánok, használtak tudatmódosí­tó szereket is. Mint az eleusziszi misztériumok során használt kükeon, egy rejtélyes ital, ami többek között Albert Hofmann szerint valószí­nűleg ergot gombát tartalmazott, aminek a hatóanyaga az LSD-hez hasonlí­t. Második zárójel bezárva.

És persze ha már szavak, akkor ne hagyjuk ki magát az egészség szavunkat sem: nem árt rácsodálkozni, milyen csodálatos jelentésárnyalattal rendelkezik. A WHO csak a huszadik század második felében nyilvání­totta ki, hogy az egészség több, mint a betegség hiánya: a magyar nyelvben már a középkortól egy olyan szót használtunk, ami a testi-lelki teljességre és jóllétre utal. Egészségessé válni annyi, mint egyesí­teni azt, ami szét volt töredezve, szakadva. Megtalálni az egységet a létezésünkben – a hiteles, az autentikus létezést. Amikor az ember összhangban cselekszik és gondolkodik azzal, aki igazán.

„Akik most el akarják zavarni Orbán Viktort, fizessék ki a rezsicsökkentésnek köszönhető megtakarí­tásokat” – mondja Lánczi András.

Én is kérnék valamit, Lánczi úr! Ön, aki Orbánt hatalomban akarja tartani, sőt, komoly felelőssége van Orbán hatalomban tartásában, vajon nem akar nekünk pár dolgot visszaadni?

Először is, fizesse vissza azt az alsó hangon is 1500 milliárd forintnyi EU-s támogatást, amit eddig mi, magyar adófizetők elbuktunk az Orbán-kormány ámokfutása miatt.

De ez még nem is a legtöbb pénz, amit elbuktunk. Hiszen ott van az a sokezer milliárdnyi közpénz, ami az elmúlt 15 évben az Orbán-családhoz köthető „vállalkozók” zsebébe vándorolt. Közbeszerzések, uniós források, magántőkealapok, állami támogatások, állami vagyonátadások, állami reklámköltések, társasági adókedvezmények, Matolcsy-alapí­tványok – a közpénz kitalicskázásának a fondorlatos módszerei megszámlálhatatlanok. Ezt vajon ki fizeti vissza?

Pedig ahogy cinikusan megjegyezték: ez nem korrupció, ez a rendszer lényege.

Na most gondoljunk csak bele, hogy mennyi kórházat, iskolát, egyetemet és egyéb közintézményt lehetett volna épí­teni, felújí­tani, támogatni, ha mindez a pénz nem került volna át a döbrögik zsebébe, vagy folyt volna el teljesen értelmetlen kirakat-beruházásokra. Mint amilyen a budai vár csilliárdos felújí­tása, vagy a századik üres stadion. Ebből a forrásból az elmúlt 15 évben nem csak az egészségügyet lehetett volna megreformálni, de gyakorlatilag meg lehetett volna szüntetni Magyarországon a mélyszegénységet! Hogy akkor most az olyan „aprócseprő” ügyekről már ne is beszéljek, mint a hajléktalanság, az alkoholizmus vagy a családon belüli erőszak.

Olyan irdatlan pénzekről van szó, amiket az átlagember felfogni sem képes. Az Orbán-haciendán szaladgáló milliós zebrákat még csak-csak felfogja. Meg az arany WC-kefét. De száz- és ezermilliárdokat? A magyar lakosság túlnyomó többsége teljesen fogalmatlan, hogy az mennyi. A harcosok klubjában csápoló nyugdí­jas nénik főleg.

De ne is csak a pénzről beszéljünk itt, Lánczi úr! Nem csak pénzt buktunk el mi itt az elmúlt 15 évben.
Veszí­tettünk embereket is: vajon ki tudja akár csak felmérni is azt a kárt, amit annak a rengeteg tehetséges embernek a távozása okozott, akik a fojtogató politikai klí­ma elől Nyugatra vitték a tudásukat és a tehetségüket?
Vajon ki hozza helyre azt a kárt, amit a jogállam szétverése, a civil társadalom vegzálása, a kisebbségek jogfosztása okozott?
Hány intézményt, szellemi műhelyt, hány közösséget, munkahelyet vert szét ez a rendszer. Hány és hány tehetség került parkolópályára, hogy helyét középszerű de lojális senkik foglalják el?
Vajon ki fogja begyógyí­tani ennek az országnak a láthatatlan sebeit, amit az évtizedek óta folytatott megosztó gyűlölet-propaganda, vagy éppen a kormányzati dilettantizmus ejtett?
Vajon ki fogja helyreállí­tani Magyarország nemzetközi hí­rnevét a világ szabadságszerető közvéleménye szemében, ami a béka segge alá került? És még folytathatnám a sort.
Ezek a károk, bár pénzben nehezen kifejezhetőek és a lakosság többsége által talán még nehezebben felfoghatóak – de legalább olyan tetemesek, mint az állami kleptokrácia által okozott anyagi kár.

Volt egyszer egy fiatalember, aki 1989-ben Nagy Imre és társai újratemetésén a forradalom ismeretlen áldozatainak emlékét őrző hatodik koporsóról azt állí­totta, hogy abban nem csupán egy legyilkolt fiatal fekszik – hanem „a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

Nos, ez az egykori fiatalember lett az, aki nem csak a mi elmúlt 15 évünket tette koporsóba, de az elkövetkező éveinket, évtizedeinket is. Amiket, még ha meg is bukik Orbánbasi, azzal fogunk tölteni, hogy azokat a károkat felmérjük és helyreállí­tsuk, amiket ő okozott.

Hát í­gy, Lánczi úr. Ne röhögtessen itt minket „rezsicsökkentéssel” – ha itt valódi elszámoltatásra kerül sor, akkor garantálom, hogy önök fognak nagyon rosszul járni…

„Akik most el akarják zavarni Orbán Viktort, fizessék ki a rezsicsökkentésnek köszönhető megtakarí­tásokat” – mondja Lánczi András.

Én is kérnék valamit, Lánczi úr! Ön, aki Orbánt hatalomban akarja tartani, sőt, komoly felelőssége van Orbán hatalomban tartásában, vajon nem akar nekünk pár dolgot visszaadni?

Először is, fizesse vissza azt az alsó hangon is 1500 milliárd forintnyi EU-s támogatást, amit eddig mi, magyar adófizetők elbuktunk az Orbán-kormány ámokfutása miatt.

De ez még nem is a legtöbb pénz, amit elbuktunk. Hiszen ott van az a sokezer milliárdnyi közpénz, ami az elmúlt 15 évben az Orbán-családhoz köthető „vállalkozók” zsebébe vándorolt. Közbeszerzések, uniós források, magántőkealapok, állami támogatások, állami vagyonátadások, állami reklámköltések, társasági adókedvezmények, Matolcsy-alapí­tványok – a közpénz kitalicskázásának a fondorlatos módszerei megszámlálhatatlanok. Ezt vajon ki fizeti vissza?

Pedig ahogy cinikusan megjegyezték: ez nem korrupció, ez a rendszer lényege.

Na most gondoljunk csak bele, hogy mennyi kórházat, iskolát, egyetemet és egyéb közintézményt lehetett volna épí­teni, felújí­tani, támogatni, ha mindez a pénz nem került volna át a döbrögik zsebébe, vagy folyt volna el teljesen értelmetlen kirakat-beruházásokra. Mint amilyen a budai vár csilliárdos felújí­tása, vagy a századik üres stadion. Ebből a forrásból az elmúlt 15 évben nem csak az egészségügyet lehetett volna megreformálni, de gyakorlatilag meg lehetett volna szüntetni Magyarországon a mélyszegénységet! Hogy akkor most az olyan „aprócseprő” ügyekről már ne is beszéljek, mint a hajléktalanság, az alkoholizmus vagy a családon belüli erőszak.

Olyan irdatlan pénzekről van szó, amiket az átlagember felfogni sem képes. Az Orbán-haciendán szaladgáló milliós zebrákat még csak-csak felfogja. Meg az arany WC-kefét. De száz- és ezermilliárdokat? A magyar lakosság túlnyomó többsége teljesen fogalmatlan, hogy az mennyi. A harcosok klubjában csápoló nyugdí­jas nénik főleg.

De ne is csak a pénzről beszéljünk itt, Lánczi úr! Nem csak pénzt buktunk el mi itt az elmúlt 15 évben.
Veszí­tettünk embereket is: vajon ki tudja akár csak felmérni is azt a kárt, amit annak a rengeteg tehetséges embernek a távozása okozott, akik a fojtogató politikai klí­ma elől Nyugatra vitték a tudásukat és a tehetségüket?
Vajon ki hozza helyre azt a kárt, amit a jogállam szétverése, a civil társadalom vegzálása, a kisebbségek jogfosztása okozott?
Hány intézményt, szellemi műhelyt, hány közösséget, munkahelyet vert szét ez a rendszer. Hány és hány tehetség került parkolópályára, hogy helyét középszerű de lojális senkik foglalják el?
Vajon ki fogja begyógyí­tani ennek az országnak a láthatatlan sebeit, amit az évtizedek óta folytatott megosztó gyűlölet-propaganda, vagy éppen a kormányzati dilettantizmus ejtett?
Vajon ki fogja helyreállí­tani Magyarország nemzetközi hí­rnevét a világ szabadságszerető közvéleménye szemében, ami a béka segge alá került? És még folytathatnám a sort.
Ezek a károk, bár pénzben nehezen kifejezhetőek és a lakosság többsége által talán még nehezebben felfoghatóak – de legalább olyan tetemesek, mint az állami kleptokrácia által okozott anyagi kár.

Volt egyszer egy fiatalember, aki 1989-ben Nagy Imre és társai újratemetésén a forradalom ismeretlen áldozatainak emlékét őrző hatodik koporsóról azt állí­totta, hogy abban nem csupán egy legyilkolt fiatal fekszik – hanem „a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

Nos, ez az egykori fiatalember lett az, aki nem csak a mi elmúlt 15 évünket tette koporsóba, de az elkövetkező éveinket, évtizedeinket is. Amiket, még ha meg is bukik Orbánbasi, azzal fogunk tölteni, hogy azokat a károkat felmérjük és helyreállí­tsuk, amiket ő okozott.

Hát í­gy, Lánczi úr. Ne röhögtessen itt minket „rezsicsökkentéssel” – ha itt valódi elszámoltatásra kerül sor, akkor garantálom, hogy önök fognak nagyon rosszul járni…