Péter Sárosi

„Az intézkedés, a kényszerí­tő eszközök és testi kényszer alkalmazása szükséges, jogszerű, szakszerű, eredményes és arányos volt” – közölte a Csongrád-Csanád Vármegyei Rendőr-főkapitányság annak a férfinak az ügyében, aki Szegeden rendőrségi intézkedés következtében elhunyt a kórházban. Szerintük „a férfi aktí­van ellenállt az intézkedésnek, a rendőrök testi kényszert alkalmaztak, megbilincselték kezeit, majd fekvő helyzetben folytatták ruházatának átvizsgálását, melynek során több csomag szintetikus kábí­tószert találtak nála.” Amikor rosszul lett, „a kezeiről levették a bilincset, majd stabil pozí­cióba fektették” a mentők megérkezéséig.

Nincs itt semmi látnivaló, tessék tovább haladni – í­gy lehet összefoglalni a rendőrség álláspontját. Pont, amire számí­tottam, és ami a korábbi hasonló eseteknél is megfigyelhető volt. A testület összezár. Bevédik egymást.

Nos, magáról a rendőri intézkedésről nem készült felvétel. Az is lehet, hogy az illető tényleg ellenállt, ami indokolta a „kényszerí­tő eszközök” alkalmazását. A valódi kérdés azonban itt az arányosság kérdése. Hogy pontosan milyen kábí­tószer volt nála és mennyi, fű vagy esetleg „herbál”, dí­ler volt vagy éppen fogyasztó – az ebből a szempontból mindegy.

Maga a férfi a kórházban egyértelműen azt állí­tja, hogy 7-8 rendőr bántalmazta – erre persze mondhatják, hogy hazudik. De ami nyilvánvalóan látszik a család által készí­tett felvételen, hogy a) a férfi nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, nyakmereví­tőben fekszik, lilás zúzódásokkal van teli a feje, amikről nagyon nehéz elképzelni, hogy egy szimpla leteperős/bilincselős történettől keletkeztek és b) a nyilvánvalóan eszméletlen állapotban lévő férfit a rendőrök behúzzák a busz mögé, mint valami rongybabát – amikor már nem szabadott volna í­gy mozgatni.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon életszerűtlennek tűnik, hogy ez a vézna alak egymagában tényleg olyan „ellenállást” tanúsí­tott és fenyegetést jelentett az intézkedő tucatnyi nagydarab, kigyúrt rendőr számára, ami indokolta, hogy ilyen sérüléseket szerezzen. Ha ez valaki szerint arányos, akkor valami nagyon más fogalmunk van az arányosságról…

Ken Wilber, az intregrál elmélet megalkotója szerint az erkölcs evolúciójának több szintje van.

Az első az egocentrikus szint: csak az érdekel, velem mi lesz. A többiek le vannak szarva.

A második az etno- vagy csoportcentrikus szint. Ez a „mi”=jók és az „ők”=rosszak szintje. Kirekesztő, dualista gondolkodás.

A harmadik az univerzális etika szintje. Ami minden egyes érző és gondolkodó lény egyenlő méltóságán alapul. Együttérzéssel viszonyul ahhoz is, aki nem tartozik a saját csoporthoz.

Na most a probléma az, hogy a legtöbb ember nem jut túl a második szinten.

A csoportcentrikus erkölcs velejárója, hogy „tisztákra” és „tisztátalanokra”, „jókra” és „rosszakra” osztja fel a társadalmat. A saját csoport erkölcsi piedesztálra emelése, a másik csoport démonizálása pedig teljesen relativizálja magát az etikát. A csoporterkölcs hí­vei gyakran hihetetlen önfeláldozásra (is) képesek, ha a saját csoportról van szó – de hihetetlen gonosztettekre is, amennyiben a másik, démonizált csoport tagjáról van szó.

Az egó egy társadalmi fikció, és a csoportegó egy veszélyes mí­tosz, í­rja Wilber.

Ráadásul az is nagyon jellemző, hogy az ember, aki nem jutott túl a második szinten, képtelen megérteni a harmadik szintet. Számára az univerzális szint kimondottan erkölcstelennek, sőt, az erkölcs nihilista tagadásának tűnik. Ha például egy általa tisztátalan csoport tagjával szemben még csak nem is együttérzésre, de megértésre szólí­tják fel – az számára maga a botrány. Nem képes az egész embert látni, a maga történetével, csak a saját skatulyáját látja helyette.

„Majd mindjárt megsajnálom valamelyik tömeggyilkost,” í­rta egy kommentelő nemrégen. Érezhető ebben a mondatban a félelem. A félelem attól, hogy meg kelljen érteni, miért követ el valaki gonoszságokat. A félelem attól, hogy ez a megértés egyben a gonosztett elfogadásához, jóváhagyásához is vezet – ami persze nincs í­gy.

A harmadik szint következetes képviselői ritkák, mint a fehér holló. Valójában a harmadik szint eléréséhez nem egyszerűen érzelgősségre van szükség – hanem kemény intellektuális munkára. Annak a perspektí­vának az elsajátí­tására, hogy az ember képes legyen ránézni egy másik emberre azzal a szemmel, hogy „ő most én is lehetnék”.

(note to myself)

Miközben nálunk fullba nyomják a drogháborút, New Yorkban a korábban fűért elí­télt dí­lerek jóvátételként elsőként nyithatnak legális kannabisz üzleteket. Nézd meg videónkat egyikükkel, Coss Marte-vel, aki 6 évet húzott le a börtönben, de ma 3 legális fűboltot és egy volt elí­télteknek munkahelyet adó fitnesszközpontot vezet. Cikk és videó az első kommentben!

Coss édesanyja a Dominikai Köztársaságból vándorolt ki New Yorkba. A család mélyszegénységben élt, Coss pedig már fiatalon elkezdett drogot használni és árulni. 19 éves korára évente több mint 2 millió dollárt keresett dí­lerkedéssel.

23 évesen letartóztatták, és hat év börtönbüntetést kapott kábí­tószer-kereskedelem miatt. A börtönben kezdett testmozgásba, hogy lefogyjon – ebből alakult ki később a saját testsúlyos edzésmódszere, amely a CONBODY nevű börtön stí­lusú edzésprogram alapja lett. A programot szabadulása után indí­totta el.

Mivel Coss-t korábban marihuána ügyben elí­télték, ugyanakkor vállalkozóként több mint két évig sikeresen dolgozott, jogosulttá vált New York állam Kannabisz Társadalmi Egyenlőség Programjára. A program célja az, hogy azok a közösségek, amelyek aránytalanul nagy hátrányt szenvedtek a kannabisz tilalma miatt, részesülhessenek a legalizált piac előnyeiből.

Ma Coss a CONBUD vezérigazgatója „” ez az egyik első, teljesen engedélyezett rekreációs kannabisz-kereskedés Manhattanben, és az első a Lower East Side-on. A három kannabisz boltot működtető cég havi forgalma megközelí­ti a 800000 dollárt, ebből közel 100000 dollár a nyereség. A CONBUD 2024-ben 7 millió dollár bevételt ért el, és 1 millió dollár adót fizetett be.

Ha te is fontosnak tartod, hogy a józan drogpolitikáról ilyen anyagokat tudjunk készí­teni, kérünk támogasd a Drogriportert adód 1%-ával (A Jogriporter Alapí­tvány adószáma: 18523616-1-41) és legyél te is Drogriporter támogató tag! Link a második kommentben!

Végre megnéztem az Adolescence (Kamaszok) cí­mű minisorozatot. Annyian mondták már korábban, hogy zseniális, hogy nagy várakozásokkal ültem a képernyő elé. És amit a lelkendező kritikusok í­rnak, az igaz is. Az egysnittes epizódok tényleg nagyon élővé, szinte bizsergetően élővé teszik a filmet, az ember szinte ott van, jelen van, ahogy a kamera előtt nyitják-csukják az ajtókat. Azt az avatatlan szem talán észre sem veszi, hogy milyen hihetetlenül összehangolt munka van ebben. A szí­nészi alakí­tások kitűnőek, és a hosszú beállí­tások az érzelmek kifejezésének sorozatoktól szokatlan mélységeit teszik lehetővé.

Valahogy a végére mégis hiányérzettel keltem fel. Azt vártam volna, hogy legyen valami mondás – ha nem is katarzis, de legalább valami lezárás. Ami kerekké teszi ezt az egész történetet. Hogy mondja meg valaki a frankót, hogy akkor most pontosan „mi is történt”. Nem csak a parkolóban, mert az ugye a CCTV felvételről elég egyértelműen látszott. Hanem például a srác fejében. Mi játszódott ott le igazán? És mindehhez hogyan járult hozzá a sokat emlegetett „manosphere”? Hogyan jutott el egy kiskamasz fiú odáig, hogy ilyen brutálisan megöljön egy lányt? Kaptunk némi támpontokat, de azért a sorozat egy csomó kérdést nyitva hagyott.

Arra jutottam, hogy ennek a filmnek ez nem is volt célja, hogy szájba rágjon, és nagy igazságokat mondasson ki a szereplőkkel. Lehetett volna persze kibontani, hogy pontosan hogyan szippantotta be ezt az önértékelési problémákkal küzdő, megalázott, elfojtott agressziójával mit kezdeni nem tudó fiúcskát az incel közösség. De ez a film nem erről szól. Egy rövid, szűk keresztmetszetű, rövid idő-intervallumú betekintést nyújt egy családi tragédiába, különféle perspektí­vákból. Közben fel-felvillant rendszerszintű problémákat: rendészet, oktatás. És közben megdolgoztatja a képzelőerőnket és elgondolkodtat. Kihagy fontos nézőpontokat (a legfájóbb talán az áldozat perspektí­vájának kihagyása, amit a rendőrnő szépen meg is fogalmaz). Nem tölti ki a fehér foltokat – az a mi dolgunk. Ez az erőssége és egyben a gyengesége is ennek a műfajnak.

Egyébként kicsit borzongva kellett megállapí­tanom, hogy az elkövető fiúhoz hasonlóan én sem tartoztam éppen a legnépszerűbbek közé a suliban. Testi hibám miatt (csámpásság) engem is csúfoltak. Lányok is. Emiatt aztán az önértékelésem mélypontra került, az általános isiben éveken keresztül úgy éreztem, nekem nulla esélyem lesz valaha is barátnőt találni. Mai fejjel, szemmel az incel kultúra borzasztó visszataszí­tó számomra. De vajon ha akkoriban elérhetők lettek volna ezek az incel tartalmak, ha lett volna Net, akkor kiskamaszként én nem kattanok rájuk? Vajon ha abban a helyzetben éretlen kiskamaszként rátalálok egy olyan közösségre, ami fókuszt ad a frusztrációimnak, hogyan reagálok? Szeretném hinni, hogy az erőszakig persze nem jutottam volna el. Hogy én más lettem volna. Hogy ennek a srácnak a múltjában volt még valami más, amiről a filmben nem tudhattunk meg többet, és ami magyarázza ezt az egészet. Szeretném hinni.

Nemrég í­rtam Greg Boyle jezsuita szerzetesről, aki kaliforniai bandatagoknak alapí­tott egy rehabilitációs programot. Ő í­rja, hogy amikor elkezdett ezekkel a fiatalokkal foglalkozni, akkor arra számí­tott, hogy szörnyetegekkel fog találkozni. És valóban: ezek közül a srácok közül egyesek borzasztó dolgokat követtek el. Kegyetlen bűncselekményeket, amitől az embernek összefacsarodik a szí­ve. Amiket ember nem bocsát meg. És mégis, Boyle megtanulta, hogy bár vannak szörnyű tettek, de a szörnyű tettek mögött nem olyan szörnyetegek vannak, akik démoni gonoszsággal születtek erre a világra. Hanem emberek, akik borzasztó zsákutcákba kerültek. Akik nem tudták feldolgozni a bántást, a fájdalmat, a félelmet, az agressziót.

Amikor a film végén a fiú kétségbeesetten próbálja elérni, hogy kicsikarjon a pszichológusból valamiféle rokonszenvet, valamiféle jelet arra, hogy ő is szerethető, hogy ő sem szörnyeteg – az talán az igazság pillanata. A sok alakoskodás, a sok álca, a nagyfiús allűrök és pózok mögött egy toporzékoló kisgyerek várja, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék. És vajon hány ilyen srác van, aki aztán mesterszintre fejleszti az alakoskodást, az életben szupersikeres ember lesz, hatalmat és vagyont szerez, népszerűségben fürdik, anélkül, hogy valaha is szembenézett volna ennek a belső gyermeknek az éhségével. Techguruk, politikusok, diktátorok, tőzsdecápák, influencerek… Megannyi sérült hí­megó.

A Buddha egyszer egy erdőn haladt keresztül, ahol egy gyilkos bandita, Angulimála garázdálkodott. A legenda szerint ez a gonosztevő valami torz meggyőződéstől hajtva attól remélte, hogy eléri a tökéletességet, ha ezer lelket küld át maga előtt a másvilágra. A levágott ujjaikat pedig füzérként a nyakába akasztja. Aznap Angulimála már túl volt a 999. áldozatán és éppen kereste, hogy ki legyen az ezredik áldozata. Megpillantotta a Buddhát, amint békésen bandukolt az erdőn keresztül. Azonnal a nyomába eredt, hogy lemészárolja. De hiába vette nyakába a lábát, hiába futott lihegve – a Buddha alakja távoli maradt. Egyre gyorsabb tempót diktált, de semmivel sem jutott közelebb a Buddhához, aki egyáltalán nem látszott sietni.

„Állj meg, szerzetes,” lihegte utána Angulimála, miután megunta a hajszát.

„Én már megálltam, Angulimála,” válaszolta a Buddha. „Te vagy az, aki nem álltál meg.”

A legenda szerint a Buddha reakciója olyan nagy hatással volt a gonosztevőre, hogy önvizsgálatra késztette és ő maga is a Buddha taní­tványává vált.

De vajon mit is jelentett a Buddha válasza? A történet annak az allegóriája, hogy a lét körforgásába (szamszára) belefeledkezett lélek a tökéletességet hajszolja, de hiába próbálja egyre görcsösebben megragadni azt, hiába próbál minél többet markolni az élvezetekből, a tudásból, hiába akar minél több dolgot birtokolni, ellenőrizni – végső soron egy picit sem jut közelebb a céljához. Sőt. Egyre üresebbnek érzi magát.

Valójában ebben az életben mindvégig mókuskerékben rohangálunk. A vágyaink, a törekvéseink, az ambí­cióink: csupán a mókuskerék részei. Aki már kiszállt a mókuskerékből, azt a mókuskerékben rohangálva hiába is próbálnánk utolérni. Csak akkor tehetjük ezt meg – ha megállunk. Ha rájövünk, hogy amit hajszoltunk, mindvégig ott volt az orrunk előtt. Ott volt bennünk. Csak nem vettük észre, annyira lekötött minket a hajsza.

Angulimála fizikailag gyorsan mozgott, mégsem jutott el sehová, mert belül nyughatatlan volt.
A Buddha látszólag mozdulatlan maradt, mégis eljutott oda, ahová kellett – mert belül már nyugalomra lelt.

„A megállás az első lépés a helyes irányba,” mondta Thich Nhat Hanh vietnámi gondolkodó.

(buddhista esti mese a Drogriporteren)

(spoiler alert)
„Ki vagy te?” – kérdezi Cassian, a lázadó, a rá fegyvert fogó birodalmi ügynöktől, Syriltől az Andor második évadának legutóbbi epizódjában. Aki már majdnem meghúzza a ravaszt és megöli. De ez az egyszerű kérdés eldönti a küzdelmet. A meghasonlott birodalmi ügynöknek ez adja meg az utolsó lökést a teljes összeomláshoz. Az elmúlt órákban elveszí­tette a szerelmét, az erkölcsi integritását, a hitét a Birodalomban, a múltját és a jövőjét – jóformán a józan eszét is. És amikor megkérdik tőle: ki is vagy te, akkor rájön, hogy már nem tud egyértelmű választ adni erre az egyszerű kérdésre. Ki vagyok én valójában? Elveszí­tette az identitását is. Fegyvert tartó keze lehanyatlik. Kapitulál a sors előtt.

Azt hiszem, az Andor a legérdekesebb dolog, ami a Star Wars univerzummal történt az elmúlt években. A Disney (szerintem pocsék) folytatás trilógiája által okozott traumatikus sokkot persze nehéz felülí­rni (erről talán máskor í­rok, ha érdekel titeket). De ez a sorozat önmagában is megáll. Tök más műfaj, mint az eredeti Star Wars trilógia. Mí­g a Skywalker-Saga gyakorlatilag egy tündérmese, egy űroperába oltott János Vitéz, addig az Andor egy görög politikai űrtragédia. Ami arra az örök kérdésre keresi a választ, hogy miként reagálnak az egyének a Hatalom/Szabadság csábí­tására/taszí­tására, képességeik, adottságait és erényeik függvényében. A második évad talán kicsit döcögősen indul, de érdemes megvárni a végkifejletet.

Megkockáztatom, hogy még olyanoknak is érdekes lehet, akik nem kisgyerek koruk óta sci-fi és Star Wars rajongók, és kisfiúként nem fürdőköpenyben és műanyagkarddal játszották a Jedi lovagot, mint jómagam. Maga a történet rendkí­vül áthallásos korunk embere számára. Főleg, ha történetesen Magyarországon vagy éppen az USA-ban él az ember. A fortélyos félelem gépezetei, a megalkuvás és szűklátókörűség ördögi körei, a közvéleményt fegyverré formáló tömegmanipuláció, a politikai korrupció és terrorizmus, a gyűlöletté átformált poszt-traumatikus stressz. Ez bizony nem tündérmese: itt a lázadók nem feddhetetlen jellemű hős lovagok, a birodalmiak pedig nem kőék-egyszerűségű gonosz martalócok. Rendkí­vül összetett jellemekkel dolgozik a sorozat, és ezek a jellemek néhány epizód alatt is lenyűgöző átalakuláson és fejlődésen mennek keresztül. Sokat feladnak a cél érdekében. Gyakran a puszta emberségüket is.

Mon Mothma szenátor utolsó beszéde a Galaktikus Szenátusban annyira a mának szól, hogy elhangozhatott volna manapság nem egy törvényhozásban anélkül, hogy sokat változtatni kellene rajta. Kényelmetlenül feszengünk a kényelmes kanapén, miközben hallgatjuk: „Úgy vélem, válságban vagyunk. Az a távolság, ami a kimondott szó és a megismert igazság között van, szakadékká nőtt. A sokféle fenyegetés közül talán az objektí­v valóság elvesztése a legveszélyesebb. Az igazság halála a gonosz végső győzelme. Amikor az igazság elhagy minket, amikor hagyjuk kicsúszni a kezünkből, amikor kitépik azt a kezünkből, védtelenné válunk az iránt az éhség iránt, amelyik szörnyeteg a leghangosabban üvölt.”

Elgondolkodtató figyelmeztetés ez a filmkészí­tők részéről az igazság utáni világunkban, a dezinformáció korában, ahol az igazságot paywall takarja el, de a hazugságot ingyen osztogatják. Ahol agyafúrt agytrösztök és troll-farmok szakosodtak az erkölcsi felháborodásunk megvámolására. Ahol mindenki meg van győződve róla, hogy igaza van. És sokszor bizony annak a szörnyetegnek adnak igazat, aki a legharsányabban tudja kiabálni a maga hazugságát. Valahol utat tévesztettünk, akárcsak az a messzi-messzi Galaxis. A hamis neonfények és csábí­tó lidércfények között meg kell találnunk azt a valódi fényt, ami belülről vezérel, ami csakis bennünk világí­t.

Ha tetszenek neked a Drogriporter í­rásai, ha adnak valami fontosat, kérlek, Te is adj valamit: add nekünk adód 1%-át és állí­ts meg adományt!

Néhány hete megkeresett Nagy György (alias Dj Infragandhi) azzal, hogy volna-e kedvem résztvenni egy nyilvános beszélgetésen Fejér Balázzsal (alias Dj Naga). Abból az apropóból, hogy Naga letészi a lantot: 30 év után visszavonul a zenéléstől. Megmondom őszintén, az első reakcióm a döbbenet volt. A jó értelemben véve. Soha nem beszéltem még ugyanis Balázzsal, de amikor egyetemistaként elkezdtem partizgatni a 90-es évek második felében, ő – mármint Naga – már akkor élő legenda volt a köreinkben. Nekem ő, akárcsak Palotai (akiről én is í­rtam nekrológot tragikusan fiatal halála alkalmából), a hazai underground elektronikus zene legendái közé tartozott.

Mi, zöldfülűek, hallgattuk a Tiloson és táncoltunk rá az akkoriban tetőpontjára hágó ezredfordulós breakbeat hullám fergeteges bulijain. Nekem ez történetesen egybeesett a paritzós éveim csúcspontjával. Ha meghallom a klasszikus tört ütemeket, akkor ma is beugrik azoknak a partiknak a hangulata a Pecsában, az Olof Palme házban, a West Balkánban, a Hajón, a Kultiplexben és a többi kultikus helyen. Spanglit tekerve gyönyörködtünk azokban a virtuóz dallamokban, amiket a Technics lemezjátszókból varázsoltak elő a Nagáék által alapí­tott Chi Recordings mágusai. És persze olvastuk Naga antropológiai í­rásait, fordí­tásait a pszichedelikus szerekről és a partikultúráról.

Vajon miért pont engem választott, hiszen soha nem beszéltünk? – futott át a fejemen. Aztán beszéltünk személyesen, és elmondta, hogy évek óta olvassa az í­rásaimat. És arra gondolt, hogy ez a drogriporteres srác talán rokonlélek, aki megérti azt, amiben van, és jó beszélgetőtárs lehet egy ilyen alkalomra. Szóval óriási megtiszteltetés volt, hogy Dj Minek mellett én beszélgethettem Nagával az életművéről és a visszavonulásáról vájt fülű közönség előtt, családias légkörben tegnap, az Edith (régebben Piaf) nevű szórakozóhelyen. Lesz majd felvétel is elvileg.

Aki nem tudná, a Naga név az indiai mitológiában kí­gyószerű, félisteni lényeket jelöl, akik uralják a természet titokzatos erőit és ősi tudás letéteményesei. Remek névválasztás egy DJ számára. Aki a repetití­v törzsi ritmusokon keresztül transzállapotba csábí­tja a táncosokat és spirituális utazásra hí­v a lélek középpontjába. Naga számára az elektronikus zene (ő mindig technonak hí­vja, a zsánertől függetlenül) mindig több volt puszta bulizásnál. A 90-es évek elején az ős acid partik világában volt egyfajta társadalomjobbí­tó küldetéstudat. Nos, Naga ezt megőrizte. Még akkor is, amikor a kommercializálódás már maga alá gyűrte a partikultúrát.

„œEgy agyon-traumatizált társadalomnak tűnik a miénk, s a techno egy ösztönös öngyógyí­tási kí­sérlet, népi gyógyászat,” mondta. Egy olyan kocka-világban, ahol oly sok ember partra vetett halként vergődik valódi közösségek, valódi jelentés, valódi kapcsolódás nélkül – a partik világa nagyon sokunknak megadta ezeket a dolgokat. Vagy ezeknek a dolgoknak az illúzióját: attól függően, hogy miként fogod ezt fel. Mert sok embernél bizony a partizás inkább pótcselekvésnek bizonyult, hiszen az életük amúgy is megakadt, mint valami elromlott lemezjátszó. Naga egyébként próbálkozott a lehetetlennel: a partik közösségi, beszéden túli transz-élményét kivinni a hétköznapi világba. A Self Groove nevű kezdeményezés arról szólt, hogy a partizó fiúk és lányok önismereti, gyógyí­tó céllal, józanul találkozzanak és dolgozzanak magukon.

Sokan értetlenül fogadták, hogy miért döntött úgy, befejezi a zenélést. Én nem tartozom közéjük. Inkább becsülöm azért, hogy képes volt elengedni valamit, amiről úgy érezte, már nem tud neki újat, épí­tőt nyújtani. Képes változtatni és váltani ahelyett, hogy kiégne és megkeseredne. Felépí­tett egy szakmai karriert: mentálhigiénés szakemberként családoknak segí­t. Egyik kedvenc pszichológusa, Carl Rogers mondja: a változás paradoxona az, hogy előbb kell elfogadnod magad ahhoz, hogy változz. Nekem az a benyomásom, hogy Balázs megtanulta elfogadni magát. A kí­gyószellem leveti a kényelmetlenné váló régi bőrét, hogy újjászülessen. További izgalmas utazást kí­vánok neki az életben!

Habemus papam.

Aki azt hiszi, hogy a pápaválasztás a katolikusok belügye, téved. A pápa az egyik legbefolyásosabb politikai influencer a világon. Hogy ki lesz a pápa, az mindannyiunk ügye. Ha tetszik, ha nem, akár hí­vő vagy, akár ateista. Hiszen befolyással van a világpolitika alakulására.

A világ egyik fele fellélegzett: hál’ Istennek nem egy kriptokonzervatí­v lett a pápa. A világ másik fele fortyog vagy fanyalog: na, már megint egy liberális…

De az igazság az, hogy pontosan milyen pápa lesz XIV. Leó, azt korai lenne megmondani. Nem lesz könnyű dolga. Ferenc pápa magasra tette a lécet és a várakozásokat. Van azért okunk a bizakodásra: korábbi cselekedetei és állásfoglalásai arra utalnak, hogy folytatni fogja Ferenc örökségét.

Leó névválasztása XIII. Leó pápa örökségére utal, aki 1891-ben kiadta a Rerum novarum cí­mű enciklikát, először tűzve az egyház napirendjére a társadalmi igazságosság kérdését, részben legitimálva a munkásmozgalom törekvéseit. Prevost határozottan Ferenc nyomdokain halad a szegények, a kirekesztettek melletti kiállás terén.

Prevost ezenkí­vül többször felszólalt az ellen, hogy az emberiség „zsarnoki” módon kizsákmányolja a természetet és teljes mellszélességgel kiállt Ferenc pápa Laudato si kezdetű, a klí­maváltozásról szóló enciklikája mellett.

Reményre ad okot, hogy Prevost korábban többször keményen felszólalt a Hatalommal szemben. Így például Peruban Fujimori elnök jogsértései ellen, az USA-ban pedig nyí­ltan bí­rálta Trump elnök és Vance alelnök bevándorló-ellenes politikáját (ami miatt most a MAGA influencerek dühödten támadják).

Aki azonban arra számí­t, hogy egy szuper-progresszí­v pápa lép Szent Péter trónjára, az is csalatkozni fog. Bizonyos a progresszí­vok számára fontos kérdésekben ugyanis Leó mérsékelten konzervatí­v álláspontot képvisel az egyházon belül. Így például nem támogatja az azonos neműek házasságát és a nők pappá szentelését sem. A keményvonalasakkal szemben azonban támogatta a püspökök azon jogát, hogy azonos nemű párok kapcsolatát megáldják, és azt is, hogy nők fontos pozí­ciókat kapjanak az egyházközösségekben.

Egyesek kritizálták azért, mert perui püspöksége idején nem büntette meg elég határozottan egy szexuális abúzus elkövetőit. De valójában a döntést nem ő, hanem a Vatikán hozta meg az elkövető papok felmentéséről, elégtelen bizonyí­tékokra hivatkozva. Prevost határozottan támogatta az áldozatokat és arra biztatta őket, hogy jogi úton szerezzenek elégtételt. Már ebben is százszor következetesebben és gerincesebben járt el, mint bizonyos magyar egyházi vezetők…

Óvatos bizakodás: ez talán most a legbölcsebb hozzáállás mindenki számára, akinek fontosak az emberi jogok, a társadalmi igazságosság és a környezetvédelem. íœdv a világpolitika porondján, XIV. Leó pápa!

„A függőség nem betegség, hanem alkalmazkodás,” í­rta Bruce Alexander kanadai pszichológus. „Nem te vagy a probléma – hanem a ketrec, amelyben élsz.”

Ez az, amit a drogellenes háború hí­vei nem értenek meg. Azt hiszik, hogy van egy alapvetően „normális” társadalmunk, amire rávetül a Démon Drog árnyéka. A jótét tisztességes lelkeket megmérgezi a Kábí­tószer. És ha ezt kivonjuk a képletből, ha tűzzel-vassal kiirtjuk a társadalomból e „mérgeket”, akkor megszűnik a probléma.

A valóság ezzel szemben az, hogy egy társadalmat éppen annyira tud megbetegí­teni bármilyen drog, amennyire az már eleve beteg. Minél erősebb a társadalmi szolidaritás, minél befogadóbbak a közösségek, minél inkább értelmet és jelentést találnak az életükben az egyének – annál egészségesebb kapcsolatokat fognak kialakí­tani a tudatmódosí­tó szerekkel. Minél inkább szétszakadtak a társadalmi kötelékek, minél gyengébbek a közösségek, minél nagyobb a kirekesztés és az egyenlőtlenségek, minél reménytelenebbnek és elszigeteltebbnek érzik magukat az egyének – annál nagyobb esélye van annak, hogy a drogok pusztí­tó hatással járnak.

A drogokkal kapcsolatos közbeszéd középpontjában még mindig egyfajta olcsó moralizálás áll. A szerhasználók erkölcsi gyengessége, jellemhiábái, tudatlansága és felelőtlensége. Pedig sokkal többet kellene beszélnünk azokról a ketrecekről, amiket társadalmi szinten épí­tünk. És amelyben az egyének sorvadoznak. Beszélni kellene arról, hogy miért érzi magát ennyi ember kirekesztve, magányosnak és értéktelennek, életét pedig üresnek.

„A függőség világméretű elterjedése annak a széles körű és egyre súlyosbodó kudarcnak a tünete, hogy a modern társadalmak képtelenek tagjaik számára valódi összetartozást, identitást, jelentést és célt biztosí­tani,” í­rja Alexander.

Gondolkodtál már arról, mi a legelső emléked?

Akár jó, akár rossz, ha felnőtt ember vagy, akkor nagy valószí­nűséggel olyan, mintha egy ví­zfüggöny mögül néznéd: elmosódott, homályos, zavaros. De ha ilyen sokáig veled maradt, akkor az biztos, hogy élénk érzelmek társulnak hozzá. A közömbös emlékek ugyanis gyorsan elhalványodnak.

De vajon tényleg arra emlékszel, ami történt? Vagy csak az emlék emlékére emlékszel?

Az emlékek nem olyanok, mint egy számí­tógépen tárolt fájl. Ami mindig ugyanaz marad, akárhányszor is hí­vjuk elő.

Inkább olyanok, mint a palimpszeszt: a középkori kódex, amelynek lapjairól a régi szöveget levakarták, hogy újat í­rhassanak rá.

Valahányszor emlékezünk, gyakorlatilag mi is elpusztí­tjuk a régi emléket, és új emléket í­runk a helyére. Az emlékezés egyben emlék-újraí­rás. Amikor előveszünk egy régi emléket, nem arra emlékezünk, ami volt – hanem arra, hogy legutóbb miként emlékeztünk rá. Sőt, az emlékezés kontextusa nagyban befolyásolja az emléket. Ha valaki emlékezés közben a fülünkbe suttog valamit, akkor azzal megváltoztathatja az emlékünket.

Vannak rugalmas emlékek. Amelyek olyanok, mint a friss, puha sárba vésett keréknyom: könnyen átí­rhatók. És vannak makacs emlékek. Sajnos gyakran rossz, traumatikus emlékek. Olyanok, mint a sok ezer kocsi által kivájt keréknyom a betonná száradt agyagban. Hiába igyekszünk szabadulni tőle, hiába próbálunk más kerékvágásban haladni tovább. Foglyul ejt minket, kényszerpályába zár.Újra-újra görgetjük rajtuk a sziklát, mint valami Sziszifusz.

Az ilyen makacs, betonná keményedett keréknyomok – önkorlátozó hiedelmek, kényszeresen visszatérő rögeszmék, önpusztí­tó szokások, lefelé húzó gondolat-spirálok, fertelmesen erős sóvárgások – megkeserí­thetik az ember életét. Megváltoztatásuk nem megy puszta akaraterővel.

Ahhoz, hogy átí­rd őket, meg kell puhí­tanod az agyagot. Az idegtudósok úgy is nevezik ezt, hogy serkenteni kell a neuroplaszticitást.Új idegi hálózatokat kell épí­tened. De ez többről szól, mint szinapszisokról meg dendritikus ágazódásokról. Sajnos túl sokan hiszik még ma is azt, hogy elég valami pirulát szedni hozzá.

Meg akarják úszni „lelkizés” nélkül. Anélkül, hogy kényelmetlen utazást tegyenek a lélek középpontjába. Félnek tévedni, félnek sérülékenynek lenni. Pedig az igazi és tartós változást nem úszhatod meg egy ilyen utazás, egy ilyen tanulási folyamat nélkül. Aminek része az is, hogy néha eltévedsz és hibázol. Anélkül nem gyarapodsz.

„Minden gondolatod formálja az agyad. A holnap agyát ma épí­ted,” mondja Rick Hanson idegkutató.

(note to myself)