Péter Sárosi

A 24.hu számol be Mária történetéről, aki az utcáról hazavitt egy kiéhezett, kimerült, az utcán élő tizenéves fiút, majd jó állampolgárként értesí­tette erről a hatóságokat. ís ekkor kellett rádöbbennie arra, hogy a magyar állam ezeket a fiatalokat nem áldozatnak tekinti, hanem bűnözőnek. A kiérkező rendőrök úgy bántak a gyerekkel, mint egy rablógyilkossal. Sőt, kioktatták a nőt is, hogy milyen felelőtlen volt, hogy segí­tett neki, hiszen akár ki is rabolhatta volna. A srácot bevitték a nevelőotthonba, ahonnan még aznap megszökött. Mária a gyermekotthon egy nevelőjétől megkapta, hogy a srácon úgysem lehet segí­teni, mert „ezek ilyenek”. Pár év múlva úgyis drogügybe keveredik vagy árulni fogja magát.

Hát í­gy állunk.

Egyes becslések szerint körülbelül ezer (!) ilyen csellengő gyerek él most az utcákon. Szökésben vannak. Több százan már évek óta. Ha a hatóság megtalálja őket, és visszaviszi, akkor a legtöbben éppúgy megint megszöknek, mint a fiú, akin Mária segí­tett.

Még elképzelni sem szeretem, hogy ezek a gyerekek miken mentek, mennek keresztül. Hogy milyen súlyos traumákat cipelnek magukkal már kisgyerekkoruk óta. Annak a tudatát, hogy senkinek sem kellenek. Hogy értéktelenek. A vágyat, hogy végre valaki értékelje, szeresse őket. Mindenki lemondott róluk, mindenki cserben hagyta őket.

Tudjátok az elmúlt évtizedekben a magyar államnak, a politikai kasztnak rengeteg bűnös mulasztása volt. De mind közül ez a leggyászosabb. Az, hogy hagyták lerohadni a gyermekvédelem rendszerét. Hogy miközben arról szónokoltak, hogy tele kell szülni a Kárpát-medencét: százezrével hagyták magukra azokat a gyerekeket, akik kirekesztésbe, mélyszegénységbe, szeretetlenségbe születtek.

Emlékeztek még a Valahol Európában cí­mű filmre? Szerintem az egyik legjobb és legmegrázóbb magyar film. Amikor ilyeneket olvasok, akkor ez a film jut eszembe. Ahogy a csendőrök úgy bántak az árván maradt, lezüllött gyerekekkel, mint a bűnözőkkel. ís az ember rájön, hogy mint „felnőtt” társadalom valójában semmit sem fejlődtünk, semmit sem gyarapodtunk azóta. Pedig már abból a filmből is megtanulhattuk, hogy bármennyire is tűnjenek vadnak, reménytelennek ezek a gyerekek – valójában akkor is csak gyerekek. ís megfelelő gondoskodó környezetben, közösségben csodát lehet velük tenni.

Egy valami biztos: ha valaha is újra felelős kormánya lesz Magyarországnak, akkor rengeteg sürgős dolga lesz – mégis, az elsők között kell majd intézkednie a gyermekvédelem kérdéséről. Tartozunk ennyivel nekik.

A 24.hu számol be Mária történetéről, aki az utcáról hazavitt egy kiéhezett, kimerült, az utcán élő tizenéves fiút, majd jó állampolgárként értesí­tette erről a hatóságokat. ís ekkor kellett rádöbbennie arra, hogy a magyar állam ezeket a fiatalokat nem áldozatnak tekinti, hanem bűnözőnek. A kiérkező rendőrök úgy bántak a gyerekkel, mint egy rablógyilkossal. Sőt, kioktatták a nőt is, hogy milyen felelőtlen volt, hogy segí­tett neki, hiszen akár ki is rabolhatta volna. A srácot bevitték a nevelőotthonba, ahonnan még aznap megszökött. Mária a gyermekotthon egy nevelőjétől megkapta, hogy a srácon úgysem lehet segí­teni, mert „ezek ilyenek”. Pár év múlva úgyis drogügybe keveredik vagy árulni fogja magát.

Hát í­gy állunk.

Egyes becslések szerint körülbelül ezer (!) ilyen csellengő gyerek él most az utcákon. Szökésben vannak. Több százan már évek óta. Ha a hatóság megtalálja őket, és visszaviszi, akkor a legtöbben éppúgy megint megszöknek, mint a fiú, akin Mária segí­tett.

Még elképzelni sem szeretem, hogy ezek a gyerekek miken mentek, mennek keresztül. Hogy milyen súlyos traumákat cipelnek magukkal már kisgyerekkoruk óta. Annak a tudatát, hogy senkinek sem kellenek. Hogy értéktelenek. A vágyat, hogy végre valaki értékelje, szeresse őket. Mindenki lemondott róluk, mindenki cserben hagyta őket.

Tudjátok az elmúlt évtizedekben a magyar államnak, a politikai kasztnak rengeteg bűnös mulasztása volt. De mind közül ez a leggyászosabb. Az, hogy hagyták lerohadni a gyermekvédelem rendszerét. Hogy miközben arról szónokoltak, hogy tele kell szülni a Kárpát-medencét: százezrével hagyták magukra azokat a gyerekeket, akik kirekesztésbe, mélyszegénységbe, szeretetlenségbe születtek.

Emlékeztek még a Valahol Európában cí­mű filmre? Szerintem az egyik legjobb és legmegrázóbb magyar film. Amikor ilyeneket olvasok, akkor ez a film jut eszembe. Ahogy a csendőrök úgy bántak az árván maradt, lezüllött gyerekekkel, mint a bűnözőkkel. ís az ember rájön, hogy mint „felnőtt” társadalom valójában semmit sem fejlődtünk, semmit sem gyarapodtunk azóta. Pedig már abból a filmből is megtanulhattuk, hogy bármennyire is tűnjenek vadnak, reménytelennek ezek a gyerekek – valójában akkor is csak gyerekek. ís megfelelő gondoskodó környezetben, közösségben csodát lehet velük tenni.

Egy valami biztos: ha valaha is újra felelős kormánya lesz Magyarországnak, akkor rengeteg sürgős dolga lesz – mégis, az elsők között kell majd intézkednie a gyermekvédelem kérdéséről. Tartozunk ennyivel nekik.

George Orwellnek tulajdoní­tják a mondást, hogy az általános megtévesztés korában az igazság puszta kimondása is forradalmi tett. Nos, ha í­gy van, akkor a múlt pénteken a Kossuth Klubban tartott szakmai konferenciánk bizony forradalmi tett volt. És az ott résztvevő több, mint száz hazai szakember pedig forradalmár. Pedig nem tettek mást, mint összefoglalták és kimondták, hogy mi egy átfogó, bizonyí­tékokon alapuló drogpolitika szakmai minimuma.

A konferencián, amit a Magyar Addiktológiai Társasággal és a Magyar Drogterápiás és Rehabilitációs Szervezetek Szövetségével együtt szerveztünk meg, a hazai szakma legelismertebb szakemberei közül kerültek ki az előadók. Sorra vettük, hogy mi működik a megelőzésben, a kezelés/ellátásban, az ártalomcsökkentésben és a kí­nálatcsökkentésben. És ehhez képest mi a jelenlegi helyzet Magyarországon.

A dühöngő drogellenes háború közepette, amikor a szí­nvonalas szakmai rendezvények ritkák, mint a fehér holló, üdí­tő volt ez a rendezvény. Mondhatják egyesek, hogy falra hányt borsó, ami a döntéshozókat illeti – lehet. Azonban mégis fontos, hogy a szakma kinyilvání­tsa, hogy ami most megy Magyarországon, annak köze sincs a valódi átfogó drogpolitikához. És ha változik a klí­ma, akkor a jövő vezetői számára itt lesz majd egy „blueprint”, hogy mit is kellene csinálni.

Belinkelem a cikket a hozzászólásba, a videókkal együtt, osztani ér!

Ps. Ezt a konferenciát az EU Bizottságtól (szabályosan, törvényesen) elnyert pályázatunkból finanszí­roztuk. Tehát külföldi forrásból. És erre büszkék vagyunk, nem szégyelljük. Különösen egy olyan időszakban nem, amikor a kormány már évek óta egy petákot se költ szakmai rendezvényekre, kutatásokra, pályázatokra. Ha ma valaki egy ilyen szí­nvonalas rendezvényt akar szervezni, hát akkor azt szinte csak EU-s forrásból tudja megtenni. És ha ez a mostani törvény elfogadásra kerül, akkor erre sem lesz többé lehetőség. Csak mondom.

Aki egyszer függővé vált, az örökké függő marad (once an addict, always an addict) – tartja a közkeletű mondás. Eszerint a függőség végleges és megváltoztathatatlan.

Ezt a tételt azzal is alá szokták támasztani, hogy a drogfüggőség olyan visszafordí­thatatlan változásokat okoz az agyban, amelyek egész életre szólnak. És bármennyire is sokat változik valaki, bármilyen régóta is absztinens, akkor is függő marad. Mint valami bélyeg, ami végig kí­séri az egész életén, és nem szabadulhat tőle.

Az újabb addiktológiai kutatások azonban ezt nem támasztják alá.

Először is, az agyról ma már tudjuk, hogy egyáltalán nem olyan statikus és rugalmatlan szerv, mint amilyennek korábban hitték. Az agy neuroplaszticitása (rugalmassága) lehetővé teszi, hogy újrahuzalozza magát és újabb idegi hálózatokat épí­tsen ki – gyógyí­tsa magát. Ezek a neurális megfelelői annak, hogy az ember a korábbi káros szenvedélyek, szokások helyett új, épí­tő szenvedélyeket, szokásokat alakí­t ki. Fejlődik az impulzuskontrollja és a jutalomfeldolgozása.

A függőség, mint életre szóló identitás sokaknak jelent egyfajta mankót, amelybe kapaszkodva képesek gátat szabni a visszaeséseknek. Azonban a függő-identitás nem ugyanaz, mint maga a függőség (szerhasználati zavar). A függő-identitás csupán lehetséges, és nem pedig kizárólagos és szükségszerű feltétele a felépülésnek. Az epidemiológiai kutatásokból tudjuk, hogy nagyon sok embert diagnosztizáltak szerhasználati zavarral élete egy pontján, aki később anélkül vált tartósan józanná, hogy egész életre szóló függő-identitást alakí­tott volna ki.

Egy 1162 addiktológiai kezelésben részt vevő embert nyomon követő kutatás azt találta, hogy ha valaki legalább öt évig képes volt józan életet élni, akkor az esélye a visszaesésre 5% alá csökkent. Van olyan ember, akinek a felépülés nagyon hosszú, akár életre szóló küzdelem – mí­g mások elérnek egy olyan stabil, józan és boldog életet, amelyben a sóvárgás, a kényszer már egyáltalán nem része az életüknek.

„A felépülés a függőségből nem csak lehetséges – hanem gyakori,” í­rja William L. White, az addiktológia történelmének kutatója. „A ‘mindig függő’ mí­tosza nemcsak pontatlan, hanem káros is az érintettek számára.”

„Hol van apa?”
„Tüntet”

A legújabb szó, amit a 19 hónapos kislányom megtanult.

Egyrészt büszke vagyok rá: tanulja meg korán, hogy az embereknek ki kell állniuk magukért, egymásért. A nagyapjával együtt tüntettünk: a társadalmi szolidaritás nálunk családi hagyomány. Másrészt meg összeszorul a szí­vem, hogy egy olyan országba kellett születnie, ahol ilyen dolgok ellen kell tüntetnünk, mint ma.

Sokan megkérdezik: no és ha tüntetsz, attól jobb lesz bármi?Úgyis megcsinálják, amit akarnak. Én viszont azt gondolom, hogy nem azokat kell számon kérni, akik tesznek valamit, hogy ugyan annak mi értelme van. Hiszen ha megfelelő számú ember érezné úgy, hogy közösen cselekednie kell, akkor eleve nem is lennénk ebben a helyzetben.

Sokan azt is mondják, hogy a „magyarok genetikailag alattvalók”, meg hogy ez „birka nép”. Hogy belénk volt kódolva ez az egész NER. Én ezt nem hiszem. Nem vagyunk alávalóbbak más népeknél.

Ahogy az emberekre, a népekre is igaz, amit Máté Gábor szokott mondani: nem azt kell kérdezni, hogy „mi a franc bajod van?”, hanem azt: „mit történt veled?” Elég szerencsétlen történelmi, társadalmi konstelláció vezetett idáig. Tanult tehetetlenség és bénultság. Ennek az ellenszere a több, és nem a kevesebb szolidaritás.

A rendszer eróziója már látványosan előrehaladott. Recsegnek-ropognak az eresztékek. Pont ezért válik egyre veszélyesebbé és agresszí­vebbé. De ne legyenek kétségeink: nem fog összeomlani magától. Csak akkor, ha egyre több ember nyilvání­tja ki nemtetszését és lép a közös cselekvés útjára.

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világí­t bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
mí­g jelt nem í­r hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borí­tsd ránk virrasztó éji felleg.”

(esti versek a drogriporterrel)

„A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosí­tásáról” – ezt a cí­met viselte az 1938. évi XV. törvény. Milyen semleges elnevezés, nemde? Az ember azt gondolná, hogy ez is csak egy a sok egyéb, a közjó eredményesebb védelmét szolgáló jogszabályok sorában. A jóléti állam megnyilvánulása. Az indoklásban olyan nemes célok szerepelnek, mint „az értelmiségi munkanélküliség leküzdése”. A cí­mben szereplő probléma – egyenlőtlenség – valós volt. A Horthy-korszakban a magyar társadalomra kiáltó társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek nyomták rá a bélyegüket. Szóval lett volna mit megreformálni: földosztás, oktatás, egészségügy, szociális és munkáskérdés. Csak éppen ez a törvény a valóságban ezekből semmit sem orvosolt.

Úgy vonult be a történelembe, hogy „Első Zsidótörvény”. Célja az volt, hogy kiszorí­tsa a közéletből azokat, akiket az állam zsidóknak bélyegzett. Valódi szociális reform helyett törvény erőre emelte a kirekesztést és megágyazott a holokausztnak. Többek között hatalmas csapást jelentett a független magyar sajtóra és nyilvánosságra. És olyan sebet ejtett a jogegyenlőség, a polgárainak szabadságjogait származástól függetlenül védő jogállam eszméjén, ami azóta sem gyógyult be igazán.

„A közélet átláthatóságáról” – ez a cí­me a parlament elé most benyújtott törvényjavaslatnak. Ismét, egy rendkí­vül nemes cél. Ki ne gondolná, hogy a magyar közéletre ráférne a nagyobb átláthatóság? Hiszen az emberek nap mint nap találkoznak azzal, hogy a kormányzati húsosfazékhoz közel álló emberek hihetetlen gazdagságra tesznek szert. A közpénz százmilliárdjai tűntek el a közös kasszából és kerültek bele magánzsebekbe – teljesen átláthatatlanul.

De ez a törvény ezekből a problémákból semmit sem kezel. Éppen ellenkezőleg: az orwelli újbeszél szabályai szerint pontosan annak a szöges ellentétét célozza, mint ami a cí­mében van. A háború = béke. Az átláthatóság = elhallgatás és elhallgattatás. A törvény célja, hogy elhallgattassa azokat a kritikus hangokat, amik éppen a Hatalom nagyobb elszámoltathatóságát és átláthatóságát hivatottak biztosí­tani.

Ezek a szervezetek csak úgy működhetnek az államtól függetlenül, ha nem válnak függők állami forrásoktól. És mivel Magyarországon az adakozási kultúra még fejletlen, csakis nemzetközi alapí­tványok és az EU pályázatai révén képesek professzionális munkát végezni. És ez a törvény ezt fordí­tja ellenünk: úgy állí­tja be, hogy minden külföldi támogatás egyben fenyegetés a magyar „szuverenitásra”. Pedig valójában ezek a civilek ezerszer átláthatóbban és elszámoltathatóbban dolgoznak, mint bármely kormányzati szereplő vagy az ő zsoldjukban álló álcivil szervezetek. Ráadásul következetesen dolgoznak a közjóért: kormányok jönnek-mennek, de ezek a szervezetek ettől függetlenül, ugyanazon elvek mentén végzik a Hatalom ellenőrzését.

Nagyobb átláthatóságot akarsz? Hát akkor mondok neked pár dolgot, ahol lehetne nagyobb az átláthatóság!

Idegen, ellenséges hatalmakkal köt a magyar állam olyan csilliárdos szerződéseket, amiket évtizedekre titkosí­tanak. Több százmilliárd forint közpénzt talicskázott ki Matolcsy-klán a közösből és tüntetett el különféle magánalapí­tványokban. Amelyek ezernyi közpénz jellegét elveszí­tett közpénzből finanszí­rozott, a közéletet a kormány szája í­ze szerint befolyásoló propaganda-intézmény hidráját táplálják. Kormányzatot támogató százmilliárdos plakátkampányokat folytatnak „civil” szervezetek, teljesen átláthatatlanul. A média jelentős része lelkesen átveszi az orosz állami propagandát és az ország az orosz kémek Mekkájává vált.

És akkor a hab a tortán: azÁVH-t… ööö… szuterénvédelmi hivatalt vezető Lánczi úrról még nem is szóltam, aki a hí­rek szerint külföldi tulajdonban lévő sörgyárak lobbiszövetségétől fogad el havi 1 milla fizetést, és még azt sem árulja el, hogy pontosan mire!

Nos, én állok a „vagyonosodási vizsgálat” elé. Hát baromira nem sikerült megvagyonosodnom abban a húsz évben, amióta jogvédőként dolgozom. És a családom se épí­tett kacsalábon forgó villákat, és nem urizált luxusjachtokon. Ezt LáncziÁVH Tamás is nagyon jól tudja persze. Tudja jól, hogy velük ellentétben, nincsen takargatnivalónk. Ez az egész csak és kizárólag a megfélemlí­tésről és ellehetetlení­tésről szól.

Gyerekek, nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogatást küldött nekünk, most még nem lépett hatályba ez a törvény, szóval tudjátok támogatni a Drogriportert – ami fontos is, hogy átvészeljük a nehéz időket.

Korábban azt gondoltam, ezek a májusi napok majd apaként lesznek számomra emlékezetesek. Arról, hogy a kislányom minden nap tanul valami új szót. És hogy már ráül a bilire. Hát a kormány kiborí­totta a bilit és tett arról, hogy ezek a napok más miatt lesznek majd emlékezetesek.

Eddig is célkeresztben voltunk persze. De ez a mostani represszió más. Rátelepszik az ember mellkasára, mint valami nyomasztó teher. Borzasztó érzés átélni, hogy a legjobbat akarod a hazádnak, és az állam úgy kezel, mint valami utolsó bűnözőt. Mert az egész államot foglyul ejtették a bűnözők! Nincs az a tünde, ent vagy embernyelvi szitok, ami ráillene ekkora igazságtalanságra.

„Ebben az országban feketének lenni és viszonylag tudatosnak – azt jelenti, hogy szinte állandó dühben él az ember,” í­rta James Baldwin. Én egy kiváltságos középosztálybeli fehér pasi vagyok. De jelenleg mégis tudatosan beszorultam egy megbélyegzett skatulyába. Magyar civilként létezni manapság lehetetlen anélkül, hogy ne lennél folyamatosan dühös. Kezdeni kell vele valamit.

Egy meditációs tanár egyszer azt mondta, hogy minimum 10 percet meditálj naponta. De ha nagyon nincs időd, akkor fél órát. Mert ugye akkor van a legnagyobb szükséged rá.

Nos, nekem tegnap nagyon kis időm maradt, azt is már az alvásidőből kellett elvenni. De az még hagyján: kedvem és figyelmem is kevés maradt rá. Érthető közéleti okokból olyan felfordulás volt ott bent, amit talán a leginkább úgy lehetne leí­rni, hogy „zaklatott idegállapot”.

De leültem mégis. Az első pár percben a gondolatok és érzések kavargása teljesen elvitt magával. Egymást váltogató snittek. NAV-vizsgálat. Házkutatás. Emigráció. Aztán szép lassan sikerült lehorgonyoznom a légzésnél.

És mindig van egy pillanat, amikor feloszlik a köd. Olyan ez, mint amikor a magashegyi túráimon hirtelen kiérünk a felhőből a napsütötte fensí­kra. Nem tűnnek el persze teljesen a gondolatok és érzések – ez nem valamiféle szőnyeg alá söprés. Tudod, hogy ott vannak – és újra előtérbe fognak kerülni. Inkább egyfajta távlatot nyer az, ahogyan érzékelem, látom őket. Tudatába kerülök, hogy van valami a napi gondok, szenvedélyek, az őrjí­tő aggodalmak és meggyőződések kavargó áramlata mögött. Egy bársonyosan hűs, végtelen tér.

„Ha egy zsúfolt menekülthajót kalózok támadnak meg, és mindenki pánikba esik, minden elveszik,” í­rta Thich Nhat Hanh. „De ha csak egy ember nyugodt és középpontban marad, az már elég. Megmutatja a túlélés útját a többieknek is.”

(note to myself)

Székely nagyapám egy szál gatyában, ingben menekült át a határon Erdélyből 1945-ben. Nem sok választása volt, miután erővel el akarták vinni katonának a betörő románok. Jártam egyszer a szülőfalujában, Kelementelkén. Takaros magyar falu Marosvásárhelytől nem messze, a Kis-Küküllő partján.Állí­tólag itt reggelizett egyszer Petőfi is, Székelykeresztúr felé utaztában.

Még mindig élnek rokonaim a Maros vidékén. Egyik meghatározó gyermekkori emlékem, amikor a 80-as években Marosvásárhelyen látogattuk a rokonságot. Akkor éltem át először életemben, milyen egy olyan országban lenni, ahol a totális félelem és kiszolgáltatottság az úr. Gyerekként látni, ahogy a felnőttek csak suttogva mernek beszélni őszintén, magyarul.

Magammal hoztam ezt az emléket. Az ösztönös utálatot minden tekintélyelvű rendszer iránt. Akárcsak azt a tudatot, hogy bár a saját hazámban történetesen a többségi társadalom tagja vagyok, magyarnak lenni Trianon után milliók számára bizony összeforrott a kisebbségi léttel. És kevés népnek van annyi oka tisztelni és támogatni az ember méltóságát és jogait garantáló törékeny nemzetközi rendszert, mint éppen a magyaroknak.

Az erdélyi magyaroknak sajnos most a saját bőrükön kell átérezniük és megérteniük, hogy milyen hatalmas hibát követtek el, amikor minden bizodalmukat egy olyan hazai politikusba helyezték, aki minden erővel próbálja aláásni, összetörni ezt a rendszert. Aki szitokszóvá tette a liberális demokráciát, az emberi jogokat, a kisebbségek jogait. Mert amikor a szomszédos országokban hatalomra jut egy olyan tekintélyelvű illiberális politikus, aki Orbán példáját követi, azt éppen a magyar kisebbség szí­vja meg a legjobban. Most éppen ez történik. Ráadásul a magyar miniszterelnök áldásával.

Vajon milyen alapon fogja tudni a magyar kormány kritizálni a román fasiszták vezérét, ha hatalomra jutva bevezeti éppen ugyanazt a törvényt, amit most a „szuverenitás védelmére” hivatkozva nálunk is benyújtottak? Hiszen évek óta mást sem csinálnak Erdélyben, mint pénzzel tömik ki különféle ottani szervezetek zsebét! Amikről a románok bizony joggal állapí­thatnák meg ugyanazon mérce szerint, hogy külföldi támogatással próbálják átalakí­tani a romániai közélet paramétereit és rajtuk keresztül a magyar kormány sérti Románia szuverenitását.

Az idősebbek még emlékeznek Nicolae Ceausescu csúfos bukására. Hogy mennyire elveszí­tette már a kapcsolatot a valósággal az utolsó időkben az öreg. Az egyik utolsó televí­ziós beszédében arról hadovált, hogy az országon végigsöprő elégedetlenségi hullámot nyugati imperialisták ügynökei gerjesztik. Akiknek a célja a „nemzeti egység” aláásása. Akkoriban álmomban sem gondoltam volna, hogy néhány évtized múlva Magyarország élén egy hasonló paranoid vezető fog állni, orosz zsoldban. Ráadásul ugyanaz, aki Nagy Imre újratemetésén kiküldte az oroszokat. És ugyanolyan hagymázas vádakat fogalmaz meg, külfödi ügynökökről meg a „szuverenitás” védelméről hadoválva. History is a bitch.

De azért Csau példája valami mást is üzen. Azt, hogy az ilyen magukat bólogató jánosokkal körülvevő, valóságtól elszigetelődött paranoiás vezérek néha nagyon csúnya véget érnek. Persze csak akkor, amikor az emberek szeméről leesik a hályog. És rádöbbennek arra, hogy habár fölül a gálya, s alul a ví­znek árja, azért a ví­z az úr.

Drága Olvasó! Most még lehet támogatni minket. És nekünk iszonyú sokat jelentene, mind anyagilag, mind emberileg, ha minél többen azzal mutatnátok ki a szolidaritásotokat, hogy nekünk adnátok az adótok 1%-át és beállí­tanátok bármekkora pénzadományt (link a hozzászólásban).

Ma melóból jövet a villamoson utaztam hazafelé. Ragyogó napsütés. Végre megjött az igazi tavasz. Az emberek felszabadultan rajzanak az utcán. Előkerültek a rövidgatyák és a napszemcsik. Margitszigetre tartó családok. Padokon sütkérező nyugdí­jasok. Fagyit nyaló ovisok. Csokorban vihogó diáklányok. Csicseregnek a madarak a parkokban. Minden majd kicsattan az élettől. Mintha csak egy Boticelli festményről ugrott volna elő.

Elgondolkodtam: vajon ilyen volt ez régen is? Azokon a régi tavaszokon, amikor az élet látszólagos harsogása mögött már láthatatlanul terjeszkedett és terpeszkedett egy embernyomorí­tó rezsim rákos daganata? Ugyanilyen gyanútlanul és ártatlanul nevetgéltek az emberek az utcán azokon a halálos tavaszokon, sütkéreztek a napsütésben, nyalták a fagyit, miközben már leselkedett rájuk a Nagy Terror?

Igen, minden bizonnyal í­gy volt.

Valahogy késztetést éreztem, hogy minden egyes emberhez odamenjek, és személyesen megrázzam a vállukat: te tudod, hogy mi történt ma? Hogy milyen törvényt nyújtottak be, és az miről szól? Tudod, hogy itt éppen a jogállam maradékát bontják le a fejünk fölül? Tudod, hogy emberi életeket tesznek tönkre? Tudod, hogy ha nem állsz ki értük, akkor nem marad senki, aki érted kiálljon? Hogy már nem lesz senki, aki megí­rja, ha esetleg kicsinálnak téged is?

íœvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől.

Mert tudtam, hogy ha megtettem volna, ha odamegyek az emberekhez, akkor egy csomóan őrültnek néznek. Elküldenek a francba. Vagy éppen közönyösen megrántják a vállukat. Vagy sajnálkozva néznek: igen, ez szörnyű, de mit tehetnék én? És erre épí­t ez a rendszer. Nem a fanatikus rajongásra. Hanem az apatikus belenyugvásra. A szabadság végső bukásához nem kell, hogy tömegek tapsoljanak. Elég, ha elegen megrándí­tják a vállukat.

Eljött az idő. Eljött az idő, hogy immár nem marad hová hátrálnunk. Vagy megbéní­t minket a félelem, az apátia – vagy végre mi béní­tjuk meg ezt a rezsimet. Én attól tartok, hogy ha erre sem mondja azt egy kritikus tömeg, hogy elég volt, akkor áprilisban már nem biztos, hogy lesz reális esély leváltani ezt a rendszert. Végleg kisodródunk az EU-ból. És akkor már késő lesz tiltakozni.

Nagyon egyszerű kérdés előtt állunk: Európa vagy Közép-Ázsia. Ez ennyire egyszerű. Válasszatok!

Jó reggelt, Oroszország! – ezzel a telexes hí­rrel nyitottam ma a napot. Igazán remek.Államunk és állampártunk ugyanis benyújtotta azt a törvényjavaslatot, ami, ha elfogadják, megadja a végső lökést a putyini úton. Mint ahogy a vonakodó gyereket lökik meg hátulról a csúszda tetején.

Dióhéjban: ugrik a külföldi támogatás, de még az 1% is, ha azÁVH…öö… szutervédelmi hivatal feketelistára tesz, mint gyanús civil szervezetet (ha külföldről nem támogathatnak, akkor otthonról se támogathassanak, logikus, ja nem). És az ávh-sok kijöhetnek rendőri segédlettel házkutatni, belenézhetnek minden számí­tógépbe. Gondolom a szennyeskosárba is, hátha ott bújik meg egy ürgebőrbe varrt jelentés, amit a búvárruhás imperialista ügynökök csempésztek fel a csatornából.

AGYRÉM! 50-es évek reloaded. Ennek a törvénynek egyetlen célja van: betiltani az olyan szervezetek munkáját, mint a miénk. Betiltani az olyan oldalakat, mint ez itt. Elhallgattatni a kritikus hangokat. Ennek neve is van: totalitárius rendszer. Ahol csak egy a zászló, egy az eszme, egy a kormány, egy a párt, mindenki csak ugyanazt mondhatja és gondolhatja.

Tudjátok, mivel jár, ha az ilyen kritikus hangok elhallgatnak? Azzal, hogy gyakorlatilag az állam bárkivel bármit megtehet majd. Agyonverhetnek téged vagy a gyereked két gramm fű miatt, vagy csak mert rossz helyen voltál rossz időben, és még csak szólni se mer majd senki érted. És ha abban reménykedsz, hogy majd áprilisban úgyis megbuknak: vajon ha a kritikus hangokat addig betiltják, akkor ki fogja majd ellenőrizni a Hatalmat, hogy nem csalja el annak rendje és módja szerint a választást? Marad egyáltalán bárki, aki kiáll bármiért és bárkiért ebben a megnyomorí­tott országban?

Hát jó reggelt, Magyarország, édes hazám! Te, aki 1848-ban és 1956-ban világtörténelmet í­rtál, most kirabolva, megalázva szenderegsz, megfosztva a méltóságodtól és szabadságodtól. A pulzusodat tapogatom: élsz még? Megrázlak: szuszogsz még ott valahol, a rád aggatott orosz göncök alatt?