Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Kábítószergyanús porral teli zacskók kerültek elő Hilarion metropolita kocsijából Csehországban.
Tudjátok, ő az orosz ortodox egyházi vezető, aki Semjén puszipajtása volt és akiről korábban a saját asszisztense tett közzé leleplező videókat, amelyeken szexuálisan zaklatja őt.
Persze most tagad: „provokációnak” nevezte az esetet. Nyilván, az ilyen KGB-fiókák mindig magukból indulnak ki, hiszen a drogültetés jó öreg KGB-s kompromat módszer civilek és ellenzékiek ellen. Mégsem gondolnám, hogy Hilarion esetében a demokratikus cseh titkosszolgálat élt volna ilyen eszközzel.
És...
Rottyon van a magyar társadalom mentális állapota – ez jutott eszembe erről a hírről. Vajon hány százezer ember él úgy, hogy napi szinten rá van függve a kis piruláira, anélkül már aludni, funkcionálni sem képes?
Mondjuk nem lep meg. Miért is lenne másként?
Félreértés ne essék: én nem vagyok alapból gyógyszerellenes. De ez csak tűzoltás. Ami életmentő lehet, de önmagában kevés, és ha túlhasználják, önmagában is problémává válik.
Ha úgy általában képtelenek vagyunk mit kezdeni azzal a tömérdek stresszel, szorongással és ami azok eredőjében áll – a szőnyeg alá söpört...
Sokan abban reménykedtek, hogy majd kiderül valami bizonyíték, ami azt mutatja, hogy Orbán Viktor személyesen járta ki a gyermekabúzus falazásában részt vevő Kónya Endre amnesztiáját. Úgy tűnik, csalódniuk kell: ilyen bizonyíték eddig nem került elő.
Számomra egyébként nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy kiderült: Novák Katalin hazudott. Hiszen nagyon is tisztában volt azzal, részletesen, hogy mit követett el Kónya. Ott volt a jelentés az asztalán, ami arról szólt, milyen életre szóló károkat okozott fiatal emberekben. De ő Balog miniszter nyomására mégis megkegyelmezett neki.
Amit ez...
Libere locutus est – szabadon beszélt. Avagy: kimondta, amit gondolt.
A császárkori Rómában, ahol gyakoriak voltak a politikai ármányok, merényletek, száműzések, és ahol szinte senki sem az volt, akinek látszott – különösen nagy dicséretnek számított, ha ezt valakiről feljegyezték a történetírók.
Közéjük tartozott Helvidius Priscus, a szókimondásáról ismert szenátor, a sztoikus filozófia híve. Szinte csoda, hogy túlélt egy csomó zsarnokot, köztük Nérót.
Epiktétosz, a rabszolgából lett sztoikus filozófus beszámol róla, hogy Vespasianus császár egyszer magához hívatta...
Mit szóltok, hogy pont Kocsis Máté fedezte fel magában a jogvédőt?
„Védvonal” néven hoz létre „országos jogvédő hálózatot”, mivel „árad a gyűlölet és az erőszak”.
Muhaha. És mégegyszer, muhaha.
Ugyanaz az ember, aki 16 éven keresztül a gyűlölet-propaganda egyik legvéresszájúbb szószólója volt, akinek a szótárában a jogvédő szitokszóként szerepelt, amit csak megvető hangsúllyal, szinte köpve tudott csak kiejteni.
Aki 2014-ben kicsinálta az ország legnagyobb ártalomcsökkentő programját, majd az ezt elítélő ombudsmani hivatalt azzal vádolta...
Egy ilyen oldal szerkesztőjeként gyakran megkapom, hogy mennyire vadliberális vagyok. Pedig bevallom, vannak dolgok, amikben kifejezetten konzervatív tudok lenni.
Például amikor kisgyerekekről van szó.
Kimondottan irritál, amikor azt látom, hogy este 10-11 körül anyu és apu még mindig valami kertkocsmában vagy szórakozóhelyen üldögél a haverokkal, miközben a kisgyerek félálomban kuksol a babakocsiban vagy összegömbölyödve alszik egy széken.
Lehet menőnek gondolják, hogy magukkal hurcolják — de szerintem valójában inkább önzés.
Mert egy kisgyereknek nem az éjszakai...
A felépüléssel az van, hogy nem elég elhatározni.
Nem elég, hogy belátjuk: itt valami nagy gáz van, túl sokat iszok/szívok/cuccozok/zabálok/szexelek/nézek pornót/játszok. Kevesebbet kéne. Vagy esetleg teljesen abba kellene hagyni, ha a mértékletesség nem megy.
Fontos, hogy belássuk: a függőségünk, az egész önpusztító viselkedésünk eredőjében gyermekkori traumák, kapcsolati sérülések állnak. De ez önmagában nem elég.
Az is fontos, hogy megtapasztaljuk egy közösségben, hogy nem vagyunk ezzel a problémával egyedül. De gyakran önmagában ez sem segít.
A felépülés nem az akaraterő...
Minek adták egyházi iskolába a gyereket – ilyen és ehhez hasonló reakciókat látok a kommentekben azokra a vádakra, amik a Rubovszky Rita által vezetett katolikus iskolával kapcsolatban jelentek meg a Népszavában. Hát az ilyen.
Mintha egy egyházi iskolában teljesen természetes lenne, hogy térdepeltetik a gyereket, ha ki akar menni mosdóba, vagy hogy mindent el kell takarítania a tányérjáról, mielőtt kimehet a menzáról. Ez utóbbi szabály egyébként még az én szekuláris általános iskolámban is dívott: nem egyszer kellett hallgatnom a prédikációt, hogy „bezzeg az éhező etióp...
Olvasónkat még a választások éjszakája előtt pár nappal érte retorzió egy ismert belvárosi szórakozóhely miatt, amiért füvet szív, de még mindig nem érzi biztonságban magát az éjszakában – olvassátok Dávid beszámolóját!
Ma a Margit hídon átkelve a villamoson a parlamentre tévedt a tekintetem, és éreztem, hogy ösztönösen összeszűkül a szemem, és gondterhelt lesz az arcom. Valami nagyon mélyen beépült reakció volt ez – mintha flight-or-fight üzemmódba kapcsoltam volna.
Hiszen az ország háza hosszú évekig ellenséges helyként rögzült az emlékezetemben: a hely, ahol a peckes bajszú tahó karmester intésére indul be a gyűlölet kórusa.
Kellett egy-két másodperc, amíg felengedtem.
Eszembe jutott, hogy ez a ház – már nem az a ház. Hogy ennek az épületnek a bejáratánál már EU-s zászló lobog. Hogy a...
