A nyolc hónapos kislányom nagyon mozgékony. Már fel tud állni. De még nem teljesen érti a gravitáció jelenségét: nincs benne például veszélyérzet, nem fél attól, hogy leesik, elesik. Amikor mégis elesik – óhatatlanul előfordul – akkor mindig valódi meglepődést mutat: őszinte megbántottsággal tekint a világ igazságtalanságára, hogy ilyen egyáltalán előfordulhat.

Mi, felnőttek, már értjük a gravitációt. Félünk attól, hogy leesünk, lezuhanunk a magasból. És mégis, néha eltűnődöm azon, hogy ha a lélekről van szó, gyakran legalább ennyire egyértelmű törvényszerűségeket éppen annyira nem értünk, mint a kisbaba a gravitációt. És ha emberi kapcsolatokról, érzelmekről van szó, akkor éppen annyira esünk-kelünk, mint a járni tanuló kisgyerek.

Százszor is elkövetjük ugyanazt a hibát – százszor is beleesünk ugyanabba a gödörbe. És mégis, minden egyes alkalommal képesek vagyunk őszintén meglepődni és megbántódni a világ igazságtalanságán. Annyi felnőttet látok magam körül, akik benne maradnak rossz kapcsolatokban, akik beleragadnak képtelen élethelyzetekbe, akik függőségek végtelenített Zs-kategóriás filmszatírájában játszák el minden nap ugyanazt a kényszer-szerepet – és mégis, beleszaladnak újra fejjel a falba. Remélve, hogy most majd máshogy lesz.

Einstein mondta, hogy az őrület definíciója ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. De valójában ez nem is őrület – ez a lélek egy fejlődési fázisa. Ami sokszor megreked. Többre van szükség az egyszerű logikai készségeknél, a racionális belátásnál ahhoz, hogy kilépjünk ezekből a gödrökből. Az kell, hogy érezzük: tartozunk valahová. Hogy az életünknek van jelentése. A gravitáció törvényénél is fontosabb az emberi kapcsolatok gravitációja, hogy kiszabaduljunk a lélek súlytalansági állapotából, a tehetetlen sodródásból, és megvessük a lábunkat ezen a Földön.

Régebben arra törekedtem, hogy ne legyek dühös. Hogy meghaladjam a dühöt. Egy olyan ideális lelki állapot lebegett a szemem előtt, amikor totálisan szenvtelenül vagyok képes reagálni bántásra, balesetre. Máté Gábor volt az, aki egy beszélgetésünk során először elgondolkodtatott, hogy ez így nincs jó. Rámutatott, hogy „people pleaser” vagyok – aki görcsösen szeretne megfelelni mások elvárásainak.

„A leglogikusabb és legmegfelelőbb reakció, ha bántanak, a düh,” írja Laura Davis. „Minden jogod megvan ahhoz, hogy dühös légy, és dühös maradj, ameddig akarsz. A dühnek ez a pozitív, gyógyító erőként való felfogása ellentmond a legtöbb hiedelemnek. Hiszen a család és a barátok folyamatosan azt sürgetik, hogy lépjünk túl a dühön, hogy eljuthassunk a megbocsátás részhez.”

A „düh, mint pozitív, gyógyító erő” – ez valóban ellentmond a konvencióknak, amikben felnevelkedtünk. A düh elfojtásának a kultúrájában növünk fel.

Nem kell abúzus áldozatának lenni ahhoz, hogy ezt átéld. Ha belegondolsz, már gyerekkorod óta azt tanítják neked, hogy ne légy dühös. A nők kétszeresen is átélik ezt: hiszen már a kislányoknak is azt tanítják, hogy a düh – nem nőies. A dühös lány csúnya. Nem vonzó.

Gyerekként túl gyakran invalidálják, érvénytelenítik a dühödet. Szülők, tanárok, tekintélyfigurák. Akiknek a szeretete és elismerése neked létkérdés. És hogy ezt a lehető legjobban felfogott érdekedből teszik, az nem segít. Ettől függetlenül a düh, amit érzel, a te szempontodból érvényes. És ha megtanulod, hogy az átélése szégyenteljes dolog, azzal egyre távolabb kerülsz a hiteles énedtől.

A gond az, hogy azok a nagyon „jól nevelt” gyerekek, akik túl hamar mesterfokra fejlesztik a düh elfojtásának a művészetét, akik túl hamar megtanulnak nagyon szépen viselkedni, meghajolni a tekintély előtt, szót fogadni és a többi – pont ezek a gyerekek válnak aztán a legkiszolgáltatottabbakká a felnőtt világ visszaéléseivel szemben. Ők azok, akik aztán akkor is szégyellik a dühüket, amikor az nagyon is jogos. Amikor az életmentő önvédelmi reakció lehetne.

A düh a szövetségesed – tanítja Máté Gábor.

Szükséged van erre a szövetségesre, hogy kijelöld a határaidat. Hogy tiszteld saját magadat és másokat is. A düh szükséges ahhoz, hogy a stressz ne betegítsen meg. És szükséged van rá azért is, hogy meghaladd a határaidat, ha azok már túl szűkössé váltak és beragasztanak egy lehetetlen élethelyzetbe.

A düh is lehet persze egészségtelen. Féktelen harag, ami pusztít és nem épít. De az egészségtelen düh többnyire annak a jele, hogy az ember nem képes megfelelően meg- és kiélni az egészséges dühét a hétköznapokban. Mint minden az életben, ez is egy bonyolult egyensúly, aminek a fenntartása valódi művészet. Megélni a dühöt, de nem hagyni, hogy elhatalmasodjon és uralkodjon rajtad. Felismerni, hogy a dühöd mögött mi van – és foglalkozni vele. A meg nem értettség fájdalmával és félelmével.

Aki járt már Varsóban, bizonyára ismerős neki a Kultúra és Tudomány Palotája. A szovjet felhőkarcoló, amit az 50-es években építettek a moszkvai Lomonoszov Egyetem mintájára. Stílusa: Sztálin-barokk. A birodalom reprezentatív építőművészete, struktúrájában, díszítőelemeiben, belső tereiben egyaránt kifejezi a homo sovieticus törekvéseit, aminek csupán az ég – és persze a központosított pártbürokrácia – szabhat határt. Pont ez az épület adott otthont a héten az Európai Ártalomcsökkentő Konferenciának – egy olyan rendezvénynek, ami céljaiban, törekvéseiben nem is állhatna távolabb a sztálinizmus brutális diktatúrájától. Hiszen a sztálinizmusban mindent áthatott az ideológia elsőbbsége, amit persze mindig a hatalmon lévők igényei és ízlései szerint szabtak át. Az ártalomcsökkentés viszont egy végtelenül pragmatikus megközelítés, aminek a lényege, hogy mindig igazodni kell az emberek szükségleteihez, mindenféle dogmák felülírásával. A drogterületen ez abban nyilvánul meg, hogy még az absztinencia sem lehet kizárólagos és önmagában álló érték: azoknak is segíteni kell, akik nem akarnak vagy nem tudnak leállni. Sztálin forog a sírjában, ha látja, hogy a róla elnevezett palotában emberi jogokról beszélünk – mondta a konferencia egyik orosz résztvevője. És igaza volt. Az ártalomcsökkentésről sok embernek a tűcsere jut eszébe: a használt tűk begyűjtése és steril tűk osztása a fertőzések megelőzése érdekében. Ez kétségkívül fontos program, de az ártalomcsökkentés több az egyszerű HIV-megelőzésnél. A lényege a kliens- és ember-központúság. A sztálini totalitárius rendszerben az egyes ember, család, helyi közösség nem sokat ért, alá volt rendelve a Nagy Tervnek és a nagy kollektívának. Az ember kis csavar, amit, ha „elromlott”, büntetéssel, megfélemlítéssel kell „megjavítani”. Az ártalomcsökkentés viszont humanizmus örököse. A középpontjában az ember, és az általa alulról szervezett közösségek állnak. Akiknek még akkor is elidegeníthetetlen méltóságot tulajdonít, ha éppen a társadalom margóján élnek. A büntetés és megbélyegzés helyett pedig az együttérző támogatás erejében hisz. Nem csoda, hogy az ártalomcsökkentés Magyarországon – és még egy sor másik országban – politikai támadások kereszttüzében áll. A tekintélyelvű, büntető, kirekesztő megközelítés megint egyre népszerűbb. Bár mai hívei sokkal gyakrabban pingálják nemzetiszínűre magukat, mint vörösre vagy barnára – éppúgy ösztönösen idegenkednek mindentől, ami az emberi jogok talaján áll és a független alulról jövő közösségek autonómiáját hirdeti. Akárcsak a totalitárius időkben, az egyik fő fegyver úgy bemutatni mindezt, mint idegen ügynökök deviáns, antiszociális törekvéseit. „Drogpropaganda” – sziszegik gyűlölködve. Elhitetik az emberekkel, hogy az egyedül elfogadható módszer a zéró-tolerancia, a szemellenzős tiltás, a megfélemlítés és büntetés. Pedig az elmúlt évtizedekben éppen ennek az ellenkezője bizonyosodott be. És ez nem csak a drogokra vonatkozik, hanem úgy általában arra, hogyan viszonyulunk az emberi szabadsághoz. A totális tiltás mindig elindít egy olyan örvényt, ami az embereket egyre kockázatosabb viselkedésekbe fogja hajszolni. Viszont ha megfelelő tájékoztatást, támogatást és elfogadást kapnak, ha a környezetüket úgy alakítják ki, hogy valódi választási lehetőségeik legyenek, akkor képesek olyan döntéseket hozni, amik a saját és a köz egészségét és jóllétét szolgálják. Én abban hiszek, hogy ha azt szeretnénk, hogy emberek tartósan változzanak, akkor előbb fel kell ismerniük a saját értéküket. Enélkül legfeljebb tüneti kezelést tudunk nyújtani. Szabadság, te szülj nekem rendet! A konferencián készített filmünket beteszem a hozzászólásba – hamarosan majd lesznek hozzá magyar feliratok is! kép: Takács István Gábor

Ez most hosszú lesz, bocs – de le kellett írnom a gondolataimat ezen a sötét órán, és nem ment röviden. Remélem lesz, aki végigolvassa. Bibó Istvánnak van az a zseniális elemzése, amiben megkülönböztet két olyan lelki alkatot, amik a magyar közélet torzulásai következtében jöhettek létre. Az egyik a hamis realista: aki „a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját” fogadja el valóságnak. A másik pedig a túlfeszített lényeglátó – a hazugságon átlátó, de mégis, az igazmondása miatt egyre elszigetelődőbb, duzzogó belső vagy külső emigrációba szoruló írástudó. Mindkettőnek hosszú hagyománya van. A hamis realisták véleményvezéreinek sora Tisza Istvántól Horthy Miklóson és Kádár Jánoson keresztül elvezet Orbán Viktorig. A túlfeszített lényeglátók útja pedig Kármán Józseftől az emigráns Kossuthon és Ady Endrén keresztül elvezet egészen hozzánk: napjaink zúgolódó, elégedetlenkedéseiben is egyre inkább elszigetelt rendszer-kritikusaiig. Bibó remélte, ez a megosztottság még az életében megszűnik, de tévedett. Elemzése éppen olyan aktuális ma, mint volt száz éve. Ami a túlfeszített lényeglátók számára mindig is egyfajta mentsvárat jelentett a „magyar ugar” mostoha elszigeteltségében, az a fejlett Nyugatnak egyfajta konstrukciója volt. Amihez a maguk módján éppúgy ragaszkodtak, mint ahogyan a hamis realista a maga hazugság-konstrukciójához. És eközben ez az idealizált Nyugat konstrukció le is vált a valódi, létező Nyugattól. Ami, ahogy egyébként Váncsa István szellemesen rámutatott, már Hadrianus kora óta hanyatlik, és mindig azok a népek jártak jól, amik együtt hanyatlottak vele. Az idealizált Nyugat – Kármán Eldoradója, Ady Párizsa – mindannak a megtestesülése a túlfeszített lényeglátó számára, ami Magyarország – nem. Művelt. Fejlett. Toleráns. Nyitott. Szabad. Független. Szolidáris. Amire lehet mutogatni. Amivel lehet összehasonlítani az elmaradott magyarországi viszonyokat. Persze ebből a jó nép gyakran csak annyit ért meg, hogy a Nyugat – gazdag. Mi meg szegények vagyunk. De a túlfeszített lényeglátó pont arra próbál sziszifuszi kétségbeeséssel rámutatni, hogy a jólét és a szabadság számunkra is elérhető lenne, ha másként intéznénk közös dolgainkat. Ha megbecsülnénk azokat az értékeket, amiket előszeretettel lenézünk. És főként: ha nem hizlalnánk a hamis realisták által felépített köldöknézős hazugság-konstrukciókat. Vannak olyan történelmi időszakok, amikor a Nyugatnak ez az idealizált konstrukciója összeütközésbe kerül a valósággal – a valódi Nyugattal. Például amikor 1914-ben a művelt nyugati nemzetek egymás torkának estek és olyan vérontást rendeztek a fejlett technológiájukkal, amit még nem látott az emberiség – akkor nehéz volt lelkesedni a fejlett Nyugat iránt. A túlfeszített lényeglátók nem feltétlenül nyugatmajmoló, Nyugat-bálványozó hülyék. Ők is elismerték és elismerik, hogy Nyugatról nem csak jó dolgok jönnek. Az embert kizsákmányolandó munkaerővé vagy agyatlan fogyasztóvá redukáló kapitalista fogyasztói társadalomért például kevéssé szoktak lelkesedni. Akárcsak a gyarmatosításért és annak örökségéért, az elitizmusért, a társadalmi egyenlőtlenségekért. De azért, ahogy arra a túlfeszített lényeglátók rámutatnak: bár a Nyugatnak megvannak a maga fogyatékosságai, ezeknek a nyavalyáknak a gyógymódját sem lehet remélni a keleti despotizmus szellemétől, csakis a nyugati típusú szabad gondolkodástól. Mi itt a 21. század elején, akiknek végig kellett néznünk, hogy a rendszerváltás álma miként fordul át rémálomba, és miként süpped vissza az ország abba a despotikus tespedésbe, amiről már azt hittük, hogy éppen magunk mögött hagytuk – egyfajta dacos vigaszt adott, hogy ami Magyarországon történik, az valamiféle deviancia. Eltérés attól az iránytól, ahogyan a dolgok Európában és a világon mennek. Legalábbis ha a dolgok nagy körforgását nézzük. Elszigeteltségünkben, kudarcos ellenállási mozgalmainkban is vigaszt adott a tudat, hogy ez a kétséges társadalmi kísérlet, ez az újabb hamis realista hazugság-konstrukció, amibe belehajszolták az országot és a népét, csupán egyfajta komikus cirkuszi mutatvány. Ami a művelt Nyugat bruhahája közepette fog előbb-utóbb magától kifulladni és kimúlni. És a hajónk – kompország – előbb-utóbb biztos kikötőre lel ott, ahol mindig is ki kellett volna kötnie, Szent István óta. Sajnos azonban az elmúlt években azzal kellett szembesülnünk, hogy a rákos daganat, ami Magyarország testében burjánzik, és aminek eredetét egyébként gyakran Oroszországban sejtjük, nyugtalanítóan sok nemzetközi áttéttel rendelkezik. Még azokban az angolszász demokráciákban is, amelyek gyökerei ezerszer ősibbek és mélyebbre nyúlnak, mint a magyar demokrácia gyökerei, ami a tekintélyelvűség hosszú évtizedeit megszakító tiszavirág-életű időszakokban volt képes csupán realitássá válni. Ami miatt a 2024-es amerikai elnökválasztás minket, magyarokat különösen rosszul érint, az a sajátos helyzetünkből fakad. Másfél évtizede vívjuk már szélmalomharcainkat egy olyan rendszerrel, ami hihetetlenül immunisnak bizonyult az értelem, az igazság, a puszta tények kritikájával szemben. Ahol mi az emberek jobbik oldalához, elveihez, szolidaritásához, értékeihez próbálunk szólni, ott a rendszer hazugságokkal, zsigeri indulatokból és félelmekből építkezve támad vissza. De a kudarcainkban is adott egyfajta vigaszt, hogy valahol ott kint, Nyugaton, azért még világít a Fény. Van egy világítótorony, aminek a jelzéseihez igazodhatunk, ami támogat minket a küzdelmeinkben, reményt nyújt a sötét órákban. Sajnos most a Nyugatnak ez a koncepciója – vagy mondhatni, illúziója – a szemünk láttára omlott össze. Hitetlenkedve néztük, ahogy egy narancsfejű nárcisztikus pszichopata bohóc Thomas Mann varázslójához hasonlóan táncoltatja Amerikát. Szorongva ismertük fel a nyugtalanító hasonlóságokat abban az immunitásban, amivel lepattantak róla a legmegalapozottabb kritikák is. Jól ismertük a hazugságokat, amelyeket ezerszer cáfoltak, és mégis: zombiként újra és újra felütötték fejüket, tömegeket fertőzve meg. Mindvégig bíztunk benne, hogy az amerikai demokrácia elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy ne engedje mégegyszer hatalomra jutni azt az embert, akiről tudván tudja: a demokrácia lényegének az elpusztítására tör. Mert 2016-ban lehetett azt mondani, hogy a nép jelentős része nem értette, hogy kicsoda Trump, de 2024-ben ez már nem mondható el. Akartuk hinni, hogy Hitler intő példája után már nem kerülhet fasiszta wannabe diktátor demokratikus úton hatalomra Nyugaton. És mégis. A világ közvéleményének értelmesebb, gondolkodóbb részének most szörnyülködve szorul össze a szíve: ezt nem hiszem el. De mind közül éppen azokban az országokban van ennek az eseménynek a legszörnyűbb lélektani hatása, mint amilyen Magyarország. Mi már átéltük ezt a sokkoló érzést, többszörösen, a saját választásaink után. Ezt a kétségbeesést és csalódottságot – elárultságot és kirekesztést. És most kihúzták a lábunk alól azt a talajt, amit szilárdnak hittünk: hogy Nyugaton legalább nem történhet meg az, ami nálunk megtörtént. Valahol a Nyugat idealizált illúziójának ez az összeomlása szükségszerű volt. Megint az volt – hiszen ez már előfordult párszor a történelemben. Nekünk is, mint annyi generációnak előttünk, meg kell tanulnunk levenni a szemellenzőt. Meg kell értenünk, hogy azok az eszmék, amelyekben hiszünk, nem köthetők földrészekhez vagy országokhoz. És bár sokat tanulhatunk a nyugati társadalmaktól, de azok sem immunisak ugyanazon szociális és politikai betegségekkel szemben, mint amik a magyar közéletet leamortizálták. Most úgy érezzük, egyedül vagyunk. De valójában nem vagyunk egyedül. Rengeteg ember gondolkodik, érez úgy a világon, mint mi. Lehet, hogy egyelőre még szervezetlenebbek vagyunk és megosztottabbak. Lehet, hogy még nem találtuk meg az ellenszerét egy csomó olyan bűvésztrükknek, amivel Orbán, Putyin, Trump és a társaik ámítják a tömegeket, a legújabb digitális kommunikációs technológiákon élősködve. De mégis, sokkal nagyobb erőt képviselünk, mint gondolnánk. És ez az erő, ez meggyőződésem, előbb-utóbb le fogja gyűrni ezt a betegséget. Ezek a fasiszta bábjátékosok is éppúgy bele fognak gabalyodni és fulladni a saját hazugságaikból szőtt pókhálóba, mint az összes többi, aki előttük járt. A gyógyulás persze gyötrelmes lesz, mint mindig. De elkerülhetetlen az is éppúgy, mint ahogy elkerülhetetlen volt ez a mostani összeomlás. A vihar tombol, a sötétség sűrű, nem állíthatod meg. De ők sem a hajnal hasadását. kép: Ludolf Backhuysen

Én tényleg nem vagyok haragtartó típus. Hiszek a megbocsátás erényében. Hiszek abban, hogy az embereknek kapnia kell második esélyt. Mégsem tudom gyakorolni a megbocsátás erényét, amikor Szájer József és Bese Gergő bejelentették: visszatérnek a közéletbe. Azért nem, mert ezt zéró önreflexióval és felelősségvállalással teszik. Ott folytatnák, ahol abbahagyták. Szájer egyenesen bejelentette: SOHA nem akar többé beszélni arról a bizonyos botrányról. Most tényleg azt gondolja, hogy a jelenet, ami egy ország retinájába égett bele – ahogy mackóban csúszik le az ereszcsatornán, hátizsákjával, amiben sajtóértesülések szerint ekitablettákat találtak a rendőrök – egyszerűen elfelejtődik? Kap a feneke alá egy saját intézetet, fizuval, kocsival, munkatársakkal. Az már a cinizmus csimborasszója, hogy az intézetet „Szabad Európa Intézetnek” fogják nevezni. Pff. És van pofája arról értekezni, hogy Európa erkölcsi válságban van. És majd pont ő vezeti ki a válságból, aki még a saját önismereti munkáját se kezdte el. Talán ezek után Bese atya is hamarosan elnyeri méltó helyét a gépezetben, mint buzgó kis csavar. Lehet, hogy létrehoznak neki egy „Erkölcsi Integritás Intézetet”. A baj az, hogy se Szájer, se Bese el sem jutott odáig, hogy őszintén szembenéztek volna azzal, hogy valójában miben és hogyan is vétkeztek a köz ellen. Azt hiszik, hogy bűnük az, hogy meleg chemsex buliba jártak. Ezért kértek bocsánatot. Pedig nem ezért kellett volna bocsánatot kérniük! Sőt: ez egy szabad országban igazából nem kellene, hogy bárkire tartozzon rajtuk kívül. Az igazi bűnük az, hogy úgy jártak meleg szexbulikba, hogy közben egy a saját sorstársaikat és más kisebbségeket kirekesztő politikai hatalom szószólóivá váltak. De sajnos ők ezt bese látják. Ehelyett folytatnák a szánalmas kis tudathasadásos életmódjukat úgy, ahogy eddig. Eljátszva a nyilvánosság előtt a konzervatív értékek védelmezőjét, buksisimire várva a holdudvartól. Nagyon sokat elmond erről az országról, hogy itt ezt meg is tehetik. Hiszen itt az ennél jóval nagyobb, történelmi bűnöket is szőnyeg alá söprik. A családokat generációk óta mérgező transzgenerációs traumákkal együtt. Sajnos a katarzis megint elmarad.

Van egy tévképzet arról, hogy mit jelent a „liberális”. Miszerint a liberális az egy olyan vajszívű idióta, aki mindent tolerál. Mármint tolerálnia kellene, ha következetes lenne. De nem az, hanem valójában „liberálnáci”, aki egyetlen nézetet sem tud elfogadni, ami nem egyezik az övével – hirdetik a liberálisok ellenségei. Akik előszeretettel és kajánul mutatnak rá erre a „következetlenségre”. Nos, én nem tagadom, hogy vannak olyan emberek, akik liberálisnak tartják magukat, ÉS közben borzasztó elfogultak és intoleránsak (ez világnézettől független). De az tévedés, hogy a liberalizmus azt jelenti, hogy minden ellenkező véleményt tolerálni kell, attól függetlenül, hogy mi a vélemény tartalma. Időről időre felbukkan ez a tévképzet, legutóbb például egy Kroó Zita nevű nerfluencer hangoztatta. Akinek egészen idáig a létezéséről sem tudtam annak ellenére, hogy a mi adóforintjainkból fizeti a közösségi média hirdetéseit. Zita, miután jól helyre tette a már halott Karsai Dánielt, amiért nem várta elég türelmesen a halált (wtf??!!), az őt ért jogos és néhol bizony indulatos kritikákra reagálva azt írta, hogy „legyetek annyira liberálisok, hogy az én véleményemet is elfogadjátok”. Kedves Zita, azt valóban a liberális demokráciának köszönheted, hogy önmagában a véleményed miatt, legyen az bármilyen bunkóság, nem üldözhetnek – egészen addig, amíg mások üldözésére, kipusztítására stb. nem uszítasz. De ez nem jelenti azt, hogy egyben védelmet élvezel a kritika alól, és igényt tarthatsz arra, hogy a véleményedet bárki elfogadja és tolerálja. Ha közszereplőként türelmetlenül és bunkón kiosztasz valakit, különösen, ha ezzel még kegyeletet is sértesz, akkor ne csodálkozz, ha megkapod a magadét a nyilvánosságban. Valaki lehet liberális ÉS emelett szenvedélyesen érvelhet az igaza mellett és a másik véleménye ellen. És attól, hogy valaki liberális, nem kell tolerálnia az intoleranciát. Különösen, ha más emberek, csoportok származás, szexuális orientáció, nem vagy hasonló tulajdonságok miatti üldözését hirdetik. Karl Popper filozófusnak van egyébként egy híres elmélete a tolerancia paradoxonáról, amit a képen is láthattok. Én egyébként személy szerint bizonyos kérdésekben liberálisnak tartom magam, míg más kérdésekben akár konzervatívnak. És azt gondolom, a legtöbb ember így van ezzel. Nem kell azért őrülten komolyan venni ezeket a skatulyákat. Azt gondolom, hogy még azokkal is fontos a nyitott és értelmes párbeszéd, akikkel nem mindenben értek egyet. De azért vannak kérdések, amiben nincs kompromisszum és van, amiért határozottan ki kell állni. Mint például az emberi méltóság védelme.

Matthew Liberman neurológus kutató a munkája jelentős részét azzal tölti, hogy agyi képalkotó berendezés segítségével vizsgálja az emberek agyműködését különféle hétköznapi tevékenységek – beszéd, feladatmegoldás, tűnődés – közben. Azt találta, hogy az agy különböző hálózatai lépnek működésbe akkor, amikor éppen valamilyen nem-szociális feladatot old meg, és amikor valamilyen szociális, társas érintkezést folytat vagy arról gondolkodik.

„Valahányszor befejezzük a nem-szociális gondolkodást,” mondja a Scientific American-ben, „a szociális gondolkodás hálózata újra bekapcsol, mintegy reflex-szerűen, szinte azonnal … Az evolúció során úgy alakult, hogy az agyunk minden egyes feles időpillanatot arra használ ki, hogy felkészüljön a szociális érintkezésekre … Gyárilag szociális élőlények vagyunk.”

Emberként vajon mi lehet a legjobb és a legrosszabb dolog, ami történik velünk? Egyéntől függ, hogy mi – de nagy valószínűséggel mindkettő arról szól, ahogyan emberként más emberekhez kapcsolódunk. Ahogyan más emberek bánnak vagy nem bánnak velünk.

Szinte minden másnál nehezebben viseljük el a szociális elutasítást – azt, ha nem kapunk pozitív visszacsatolást, visszajelzést más emberektől. Ha nem vesznek minket emberszámba. A fizikai sérüléseknél is jóval nagyobb károkat okoz az, amikor a folyamatos kritikák, abúzus, bántás vagy elszigeteltség következtében valakinek leépül az önértékelésből maga köré vont pajzsa. A bántalmazás, a megszégyenítés, a megalázás, a magány – mind úgy működnek, mint a savas eső. Ami szívósan átrágja magát a legacélosabb páncélon is. Felemészti mindazt az értéket, amit saját magunkban találunk. A helyén fájó űr marad.

És nem egyszerűen csak magunkat fogjuk selejtesnek látni – de eltorzul a valóság-érzékelésünk is. Elkezdjük azt gondolni, hogy elment az eszünk. Elkezdünk kételkedni abban is, hogy egyáltalán létezünk-e – valóban létezik-e az, aki a tükörből visszanéz ránk. És csak azért, hogy érezzük a puszta létezésünket, hogy megerősítést nyerjen, hogy ez nem álom – szükségünk van mindenféle impulzusra.

Aki ezt megérti, az kulcsot talál az emberi viselkedés különös és furcsa bugyrainak megértéséhez.

„Az alkoholistákat szinte kivétel nélkül kínozza a magány,” jelentette ki Bill Wilson, az Anonim Alkoholisták mozgalmának egyik alapítója. Akár szégyenlősek voltunk, folytatja Wilson, akik nem mertek barátkozni, akár nagyvilági és harsány figurák, akik a társaság középpontjában csillogtak: „mindig ott volt egy titokzatos határ, amin sem áthatolni nem tudtunk, sem pedig megérteni azt.”

Szerintem ezt a „titokzatos határt”, ezt a láthatatlan, de mégis áthatolhatatlannak tűnő üvegfalat, ami megakadályoz abban, hogy igazán közel engedjünk másokat – mi is sokan megtapasztaltuk, akik egyébként nem piálunk mértéktelenül. Nálunk talán más pótcselekvésekben, más kényszeres ragaszkodásokban, más önpusztító viselkedésmintákban nyilvánult meg – de az élmény, amiben ezek gyökereztek, ugyanaz: hogy nem tartozunk igazán sehová. Hogy idegenek vagyunk.

Néha elgondolkodom, hogy éppen azok az emberek, akik egyébként meglepő lojalitást mutatnak bizonyos rossz szokásaikhoz, mennyire kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok, ha emberi kapcsolatokról van szó. Pont amikor már valaki éppen közel kerülne hozzájuk: megrémülnek és visszakoznak. Az új és idegen, de mégis valódi, emberi kapcsolódás elől belemerülnek újra a régi és ismerős pót-kapcsolódásokba. Mintha valaki inkább maradna a pince kínzóan hideg, de ismerős neonfényében ahelyett, hogy kimerészkedne a végtelen kék ég alá a valódi napfénybe.

A magány nem ereszti: mert hiába szenvedést hoz, de olyan komfortos. Olyan kiszámítható. Felelősséget vállalni más iránt: ez tele van ismeretlen kockázattal. Mi van, ha kudarcot vallasz? Mi van, ha elutasítanak? Mi van, ha… Ehelyett előszeretettel választja inkább a lassú, langymeleg, halogató tespedést. Mert az valamilyen szinten a kontroll és stabilitás illúzióját adja – míg a valódi kapcsolódásban fel kell adni az illúziót, hogy te ellenőrzöl mindent.

Az évek során meggyőződésemmé vált, hogy ez a gyermekkorunkból magunkkal hurcolt kapcsolódási deficit az, ami a legtöbb, a társadalom által „antiszociálisnak” és „deviánsnak” ítélt viselkedés mögött áll. És meggyőződésemmé vált az is, hogy pont itt, pont ebben áll a gyógyulás lehetősége is. Hogy valamilyen mélyebb szinten képesek legyünk megélni a kapcsolódást – és feladni a görcsös vágyat a kontrollra, a félelmet a kockázatos felelősség-vállalástól.

A megbocsátás szép dolog. Viszont az idők során arra kellett rájönnöm, hogy az ember elszúrhatja, ha túl hamar megbocsát annak, aki igazán megbántotta. Anélkül, hogy előtte átélte volna a dühöt. A düh ugyanis az emberi test és elme természetes védekező mechanizmusa. Egyfajta pajzs, amit magunk köré emelünk, hogy elkerüljük a további sérülést. És ha valaki ezt a pajzsot egyáltalán nem képes felvonni, akkor bizony éppen annyira fogyatékkal él, mint az, akinek nem működik az immunrendszere.

A túl kevés düh éppen annyira trauma-reakció, mint a túl sok düh. Ha nem tudsz dühösnek lenni, ha túlságosan is engedékeny és békülékeny vagy, ha nem tudsz egészséges határokat meghúzni saját magad körül – akkor a tested és a lelked előbb-utóbb azzal fog védekezni, azzal fog jelezni neked, hogy megbetegszel.

És a másik oldalról ha valakit igazán megbántottál, akkor ne várd el, hogy túl könnyen megbocsásson – nem elég bocsánatot kérned. El kell végezned neked is egy önismereti munkát, meg kell értened, őszintén meg kell bánnod amit tettél. És ha a másik még ezután sem akar megbocsátani – hát akkor hagyj neki időt, hogy a düh kifussa magát.

Érdekes tükör a gyereknevelés: az ember belenéz, és nem mindig tetszik neki, amit lát. Mert ha elég mélyen belenéz, akkor megpillanthatja saját magát. A saját hibáit, balítéleteit, esetenként eltorzulva és felnagyítva persze, amiket gyerekként átörökölt a saját szüleitől.

„Örököltem az apám külsejét, az apám beszédstílusát, az apám testtartását és az apám véleményeit. Ezenkívül örököltem anyám ellenszenvét is, amit apámmal szemben érez,” írja Jules Feiffer.

Azt mondjuk: „gyereket nevelünk.” Milyen gőgösen hangzik ez. Pedig ismerd be, te pöffeszkedő és önelégült szülő: gyakran az van, hogy a gyereked legalább annyira nevel téged, mint te őt.