Érdekes dolog babakocsival vagy babahordozóval sétálni a városban férfiként. Bár alapvetően már nem egy szokatlan látvány a babájával sétáló apuka, de azért valahogy úgy érzem, van még némi különbség abban, hogy milyen reakciókat kapunk. Még mindig több tekintetben lehet elismerést látni, mintha „csak” egy anyuka sétálna a gyerekével: „nahát, milyen jó apuka”.

És, valljuk meg férfiasan: mi, férfiak is hajlamosak vagyunk úgy felfogni a gyerekkel töltött időt, hogy milyen jó fejek vagyunk, hogy mi is „vigyázunk” a babára (feleségemben mindig felmegy a pumpa, ha ezt a szót hallja ebben a kontextusban).

Egy Mary Catherine Starr nevű művésznek (@momlife_comics, lásd a képen) van egy vicces sorozata a szülőséggel kapcsolatos kettős mércéről. Ugyanabban a helyzetben mutat anyukákat és apukákat – de más és más társadalmi értékeléssel.

Például a gyerekét hintáztató apuka menő – a gyerekét hintáztató anyuka átlagos. A gyorskajával hazatérő apuka vicces – a gyorskajával hazatérő anyuka lusta. És így tovább.

Van benne valami. Őszintén szólva én, aki sok dologban nagyon progresszívnek gondolom magam, és aki egyébként a nemzedékem átlagához képest sokkal jobban kiveszem a részem a házimunkából és a gyereknevelésből, még én is érzem, hogy milyen mélyen, milyen sokféle rétegben belém ivódtak különféle nemi szerepminták és értékítéletek. Gyakran persze észre sem veszem: pont az önelégültségem takarja el őket. Csak alaposabb önvizsgálattal kerülnek a felszínre.

Az én generációmban még természetesnek tekintjük a „kenyérkereső férfi” és a „gyereket nevelő nő” felosztását a családban. Apu férfi és dolgozik, anyu nő és pelust cserél. És őszintén szólva nem csodálkozom azon, hogy egy csomó nő, még ha szeretne is gyereket, nem fogadja el, hogy valamilyen titokzatos biológiai determináció folytán a gyereknevelés, a mosogatás, a főzés, a mosás, a takarítás „nőies” tevékenységek lennének.

Nektek volt már olyan érzésetek, amikor felébredtetek álmotokból, hogy még egy pillanattal korábban valami borzasztó fontos dolgon ügyködtetek, ami élet-halál kérdésnek tűnt akkor – de ha megfeszítenek sem tudtok visszaemlékezni, mi volt az?

Velem előfordult jó párszor. A legutóbb múlt éjjel.

Egy ideig még erőlteted az agyad, egy röpke pillanatig még mintha nem eresztene az álom – de aztán egyszer csak rádöbbensz, hogy hol vagy, ki és mi vagy – és hirtelen elveszíti a jelentőségét az álom gondja-baja. Mert rájössz, hogy igazából nem számít.

Olyan ez, mint amikor hirtelen egy buborék szétpattan – pukk, és mintha a víz alól bukkannál a felszínre. Mint amikor a füled kidugul, miután a repülő leszáll. Kitisztulnak a dolgok az éberlét fényénél.

És az ember nem tehet róla, de elgondolkodik azon, hogy vajon nem ugyanez igaz-e a mi kis életünkre úgy általában, a maga fontoskodásaival és ügybuzgalmával, amivel évtizedekig építünk egy homokvárat, amit Énnek nevezünk.

Ügyködünk, tüsténkedünk, szorgos kis pókként szőjük a terveket, csillámló álmok szappanbuborékjaival vesszük körül magunkat, csipkés, égbe nyúló tornyokat építünk – míg aztán eljön az ébredés.

Az életben persze van több ilyen ébredés – van köztük kisebb, van köztük nagyobb. Ha az ember elenged görcsös ragaszkodásokat, ha kilép rossz kapcsolatokból, ha megválik egészségtelen szokásoktól, felépül függőségből: ez mind-mind egy ébredés. Mind-mind egy buborék szétpattanása. És talán nincs nagyobb ébredés, mint amit halálnak nevezünk – talán csak annak, aki már életében felébred, mint a Buddha. Akinek még a neve is ennyit tesz páli nyelven: az, aki felébredt. De mi, megvilágosulatlan gyarló emberkék, ettől még távol vagyunk, és az ébredést legfeljebb különleges röpke pillanatokban tapasztalhatjuk meg.

Az élet álmából való ébredéssel eljön a pillanat – az igazság pillanata, ami sok embert csak a halála előtt vesz elő – amikor rájövünk, hogy igazából annyira de annyira kevés jelentősége volt az ezernyi gondnak és bajnak, aminek iszonyú nagy feneket kerítettünk az életünk során. Annak, hogy legyünk Valakik – hogy megfeleljünk mindenféle elvárásnak, hogy tisztelet vagy csodálat tárgyává váljunk, hogy képzeletben megveregethessük a saját vállunkat: na, ez igen!

Mégis, szeretnénk hinni, hogy több van az életben mint a légvárépítés. Hogy van valami, ami megmarad – még azután is, hogy az egónk babiloni tornya úgy omlik össze, mint Szauroné azután, hogy elpusztult az Egy Gyűrű. És még ha a díszletek – az álmok – változnak is, van jelentősége annak, hogyan viselkedünk mi, emberek, egymással az időben, ami a születés és a halál között megadatott. Sőt, annak van csak igazán jelentősége.

Ahogy Martin Buber mondta: a világ értelme nem fogható fel, viszont megölelhető – azáltal, hogy egy a világhoz tartozó lényt megölelünk.

Sokat hallhatunk és olvashatunk arról manapság, hogy veszélyben a „hagyományos család” és a „házasság intézménye”.

De gondolkodtál már azon, hogy a szüleid generációjában hány igazán jól sikerült és boldog párkapcsolatra láttál példát magad előtt?

Az én generációm szülei a „boomerek”, tehát az 50-es években születettek. És sajnos azt kellett megállapítanunk a feleségemmel, hogy nagyon kevés jó példát látunk magunk előtt a szüleink nemzedékében. És most nem is arról beszélek, hogy tökéletes legyen egy kapcsolat, mert olyan nincsen. Még csak nem is arról, hogy ne legyenek benne néha nagyobb konfliktusok és drámák. Ilyenek előfordulnak, főleg, ha két ember több évtizedet tölt együtt. De alig látunk példát, még a szélesebb értelemben vett nagy család, a rokonság, sőt, az ismerősök körében is olyan párkapcsolatra, ahol a felek legalább ne ölnék egymást. Ahol az őszinte és igaz szeretet és gyengédség megnyilvánulásaival lehetne találkozni a hétköznapokban.

Igen, ölik egymást: megy a folyamatos veszekedés, szekálás. Amit gyakran az alkohol fűt. Ha nem is mindkét, hát legalábbis az egyik oldalon. De még ha hiányzik is a pia, még ha nincsenek is nagy drámák: hát akkor az megy, ami egyébként gyakran kicsit sem jobb: az ásító közöny és rezignált (el)hallgatás. Nem együtt, hanem csupán egymás mellett élés, párhuzamos, elhidegült dimenziókban. Nincs valódi, őszinte kommunikáció, csak a sérelmek halmozása és dédelgetése. Dialógusok helyett végtelen monológok. Kívülről persze ebből ritkán látszik sokminden. A látszat nyugalmára – avagy a nyugalmi látszatra – többnyire adnak azért.

Ha az ismerősi körömben szétnézek, akkor a saját gyermekkorom egész idillinek tűnik: az én szüleim nem piáltak, nem bántottak és tisztességgel, szeretettel gondoskodtak rólam. Ha sérültem is, az a legjobb szándékaik ellenére történt. Sajnos a barátaim egy jelentős része még ezt sem mondhatja el magáról. Még ha nem is verték rendszeresen (amire sajnos szintén akad példa bőven), szavakkal akkor is bántották. Hihetetlen, milyen sok példát látok olyanra, amikor a szülő teljesen aláásta a saját gyereke önbecsülését („nem vagy te fiam/lányom jó semmire” és a többi).

És az a nagy helyzet, hogy amennyiben a saját nemzedékemben nézem a párkapcsolatokat, hát akkor az arányok határozottan jobbak. Igen, lehet, hogy arányaiban jóval kevesebben, később és kevesebb gyermeket vállaltak – de arányaiban akkor is több elmélyült, valódi szereteten alapuló párkapcsolatot látok magam körül. Igen, túl sokan vitték tovább az egészségtelen nemi és családi szerepmintákat, amiket a szüleiktől láttak – de meglepően sokan túl is léptek azokon. A gének és a transzgenerációs traumák nem determinálnak: meghaladhatók. És jóval több párt látok, mint a szüleim generációjában, akik megtanultak kommunikálni – ami szinte nevetségesen közhelyes apróságnak tűnik, de mégis, ezen állhat vagy bukhat egy párkapcsolat: kom-mu-ni-ká-ci-ó.

Megosztani. Megbeszélni. Megérteni.

És őszintén szólva azt sem tartom kimondottan negatív trendnek, hogy nagyobb a válások aránya: hiszen ahhoz is kell bölcsesség és bátorság, hogy az ember belássa és kilépjen egy kapcsolatból, ahol már csak a csendes és lassú halál várna rá. Inkább nevelkedjen a gyerek jól működő mozaik-családban, mint rosszul működő „hagyományos” családban.

Ez a poszt nem arról szól, hogy az egyik generációt dicsérje vagy a másikat szapulja. Minden nemzedékben vannak jó és rossz példák. Csak arról szól, hogy a saját tapasztalataim egyáltalán nem támasztják alá azt, hogy a párkapcsolatok és családok általános hanyatlásának korában élnénk. Még rengeteg fejlődés áll előttünk, de az irányok nem mindig rosszak. Lehet, hogy változik az, hogy mit tekintünk jó kapcsolatnak, és mit tekintünk családnak – de szerintem ez így van jól. Végső soron a család lényege a szeretet, ami pedig ugye, tudjuk, nem egy érzés, hanem egy képesség. Tanulni kell, gyakorolni kell. Különben berozsdásodik, különben csak ártunk vele magunknak és másoknak is.

Egy történet szerint még a múlt században egy protestáns misszionárius próbált megtéríteni egy öreg hindut Kalkutta utcáin. Ékes szavakkal festette le előtte Jézus Krisztus áldozatát, az Evangélium üzenetét, a feltámadás ígéretét, a kárhozottakra váró szenvedést a pokolban.

Az öreg csendben végighallgatta, majd amikor befejezte, így szólt: „Kedves Uram, én elfogadom, hogy Jézus egy valódi közvetítője volt az isteni igazságnak, akinek a tanításai örökérvényű értéket jelentenek az egész emberiség számára. De hasonlóan elfogadom ezt a Buddháról, vagy akár Krishnáról is. Ami viszont nem fér a fejembe, hogy ha Isten mindenható és jóságos, hogy lehetett volna annyira szűklátókörű és fukar, hogy kizárólag egy üdvözítőt küldött volna az emberiségnek, és azt is csak a nyugati embereknek?”

Valahogy én is így vagyok a világvallásokkal. Nem vagyok az a harcos ateista típus, aki zsigerből elutasítja a mítoszaikat és a tanításaikat. Egyesekben kimondottan sok igazságot vagyok képes én magam is felismerni és alkalmazni az életemre. De ami viszont soha nem fért a fejembe, és amivel soha nem tudtam azonosulni: az a szűklátókörű dogmatizmus és fundamentalizmus. Ami kizárólagosságot követel egyetlen igazság, egyetlen hagyomány számára, és minden mást hamisként, eretnekségként, pogányságként utasít el. Ami azt feltételezi, hogy csak az ő kultúrköréhez tartozó embereknek nyilatkoztatta ki az igazságot az Isten, mindenki más meg tévelyeg.

Sokan azt mondják, a vallások olyanok, mint az ösvények, amik ugyanarra a hegycsúcsra vezetnek fel más és más irányból. Én ebben nem vagyok biztos. Mert bár igen, ösvényeknek ösvények, de vajon valóban ugyanaz-e a hegycsúcs, amire felvezetnek? És még ha létezik is, akkor is biztosak vagyunk benne, hogy minden vallás ugyanoda vezet fel? Vajon tényleg igazsággá válik valami attól, hogy sok ezer, vagy akár sok millió ember valamiféle írott vagy íratlan hagyomány nevében kinyilatkoztatottnak tekinti? Szerintem nem.

Én abban hiszek, hogy az embernek a saját ösvényét kell megtalálnia és járnia. Vannak irányjelzők, vannak kalauzok, vannak térképek – de ezeket nem lehet bálványként tisztelni. Végső soron képesnek és bátornak kell lennünk rálépni arra az ösvényre, ahová az értelmünk és a szívünk vezérel, még ha nehezen járhatónak és veszélyesnek is tűnik. Sokan attól tartanak, hogy a világvallások tekintélyének megkopása a gyökértelen nihilizmus és materializmus korát hozza el. Pedig szerintem ez nem szükségszerű. Elhozhat egy olyan reneszánszt is, amit a nyitott, érett és felnőtt spirituális fejlődés jellemez.

A gyereket sétáltatva botlottam ebbe a feliratba a körúton. Elgondolkodtatott, bár lehet, hogy nem pont úgy, ahogy a szerző szánta.

Bizony bonyolult a család. Az ember éveket tölthet el terápiával, amíg egyáltalán felméri, hogy a családi viszonyok kusza hálózata, dinamikája hogyan határozta meg azt, amilyen emberré vált. Hogy a szüleivel való kapcsolódása és annak esetleges torzulásai miként hatottak ki arra, ahogyan most érez és gondolkodik – és reagál a valóságra.

Nem egy barátom van, aki még meglett felnőtt emberként is azoknak a szavaknak a súlyos terhével küzd, amiket gyerekként egy szülője/gondviselője vágott a fejéhez. És, bár talán nincs is tudatában, egy sor egészségtelen megküzdési stratégiája, piálástól a stresszevésig, erre vezethető vissza.

Annyira sokféleképpen félremehet ez a folyamat – még akkor is, ha egyébként a szülő tele van jószándékkal, és nem éppen elvetemült abúzer (ami persze szintén előfordul sajna). Teljesen egyetértek Máté Gáborral, aki azt mondja, hogy a legtöbb probléma, amit egy gyermek egy családban megtapasztal, nem arról szól, hogy a gyerek „problémás”. Vagy hogy akár a szülő „rossz szülő”. Hanem arról szól, hogy egy olyan kultúrában élünk, ami normalizálja az elhanyagolást. És támogatja a hamis álarcok viselését, amik elidegenítenek minket önmagunktól.

És vajon mivel tudjuk a leginkább megvédelmezni a gyermekeket?

Erről az embernek leginkább a gyermekvédelmi intézmények és jogszabályok jutnak az eszébe a mai Magyarországon. Amik ezer sebtől véreznek. De én gondolok valami másra is: a gyermekek védelmezésének saját magunkkal kellene kezdődnie. Velünk kell kezdődnie, felnőtt emberekkel. Mindannyiunknak képessé kell válnunk arra, hogy megvédjük a bennünk élő gyermeket, akit gyermekként nem védtek meg – felismerjük, megértsük a szükségleteit. Különösen azoknak, akik gyermekkorukban traumatikus életeseményt éltek meg. Akik elveszítették a szüleiket, akik elhanyagolás vagy bántalmazás áldozatává váltak.

Csakis olyan felnőttek képesek gyermekekről megfelelően gondoskodni, akik a saját Belső Gyermekükről képesek gondoskodni.

James Baldwin, amerikai fekete polgárjogi aktivista és író szerint két gondolatot kell észben tartani ahhoz, hogy elkerüljük az igazság-szerető ember két csapdáját.

Az első csapda: a gyűlölet. Nagyon könnyen felhorgad a lelkünkben, akárhányszor igazságtalansággal, és igazságtalan emberekkel találkozunk. Túl könnyen válhatunk mi is gyűlölködővé, miközben eredetileg a gyűlölet ellen akarunk küzdeni.

És a másik csapda a kétségbeesés. Ami oly könnyen hatalmába kerít, valahányszor nem vagyunk képesek megszüntetni az igazságtalanságot. Amikor azt látjuk, hogy az igazságtalan ember győzedelmeskedik.

Baldwin szerint ahhoz, hogy ne váljunk gyűlölködővé, szükségünk van az elfogadás erényére. Elfogadni az életet olyannak, amilyen. Az embereket olyannak, amilyenek. Az igazságtalanságot, mint a világnak a szerves részét. Mondhatni, mint hétköznapi és természetes dolgot. Megérteni és feltárni, hogy ki miért olyan, amilyen, démonizálás nélkül.

Másrészről viszont ennek az elfogadásnak nem szabad apátiába torkollnia. Hogy elkerüljük a kétségbeesést, szükségünk van arra is, hogy egyetlen igazságtalanságot se tudjunk elfogadni azzal a közönyös vállrándítással, amivel a hétköznapi dolgokon tesszük túl magunkat.

Bölcs tanács. Mint minden nagy igazság, ez is paradoxonnak tűnik első látásra. Pedig a kettő valójában egymásból következik. Csak így leszünk képesek szívből küzdeni az igazságtalanságok ellen, mondja Baldwin – olyan szívvel, ami mentes a gyűlölettől és a kétségbeeséstől.

A mértéktelen piálással vagy drogozással kapcsolatos közbeszéd sokáig magát a szert és annak használatát tekintette az elsőszámú problémának. Eszerint vannak emberek, akik genetikailag nem képesek kontrollálni az ivásukat/drogozásukat. És ha a szer használatát elkerülik/felfüggesztik, akkor a probléma magától megoldódik.

De ez a megközelítés a felszínen marad. A szerhasználat ugyanis mindig csupán tünet. Azzal, hogy pusztán arra törekszünk, hogy kivegyük a szerhasználatot a képletből – még nem jutunk el a problémák gyökeréig. Azt állítom, hogy még ha sikerülne is elérni a „drogmentes társadalom” utópiáját (persze a valóságban nem lehet), attól sem lenne szükségszerűen jobb a világ.

Nem azt mondom, hogy a józanság ne lehetne fontos cél. De ha kizárólag az absztinenciára, a drogmentességre fókuszál valaki úgy, hogy nem tárja fel azt az összetett szerepet és rendeltetést, amit a szerhasználat betölt az egyének és közösségek életében – hát akkor az pusztán tüneti kezelés. Ez az, ami igazából meghatározza, hogy egy szer használata káros vagy sem, nem önmagában a szer kémai tulajdonságai.

Az utóbbi időben szerencsére Máté Gábor és egyéb, a tudományos kutatások eredményeit és ősi szellemi hagyományok bölcsességét közérthetően a nagyközönség számára is elmagyarázó gondolkodók nyomán egyre többet beszélünk a függőség gyökereiről.

Például arról, hogy az emberek egy jelentős része azért iszik/drogozik, hogy elhallgattassa a Belső Kritikust. Nem mindenki persze. De aki függő viszonyba kerül valamilyen szertől, azoknak a jelentős része igen. Azt a makacs lehúzó hangot, ami fáradhatatlanul kritizálja, bírálja, méricskéli, leértékeli belülről. És hogy milyen fontos, hogy feltárjuk: honnan ered ez a hang. És honnan ered, mivel jár a vágy, hogy elhallgattassuk.

Gyakran ez a hang egy olyan felnőtt hangján szólal meg, aki az egyén gyermekkorát keserítette meg a folyamatos szekálásával. Vagy egyszerűen csak soha nem adott elismerést, megbecsülést, és a hallgatásával alázott porba. Ez a trauma: amikor az ember elszakad saját magától, önvalójától. Folyamatos készültségben, riadóban él, hogy eltakarja a sérülékeny részeit a világ elől. A félelem falaival keríti körbe magát, hogy elkerülje a fájdalmat – de így az örömöt is távol tartja. Így szüksége van pót-örömökre.

A traumáknál még kevesebbet, de szerencsére már szintén egyre többet beszélünk arról is, hogy a függőség – társadalmi jelenség. Az a tény, hogy ilyen sok ember érzi magát lehasítva, leszakadva a saját énjétől – érzi úgy, hogy nem képes hitelesen kapcsolódni önmagához – sokat elmond az egész társadalmunkról.

Egy olyan társadalomban élünk, ahol a „normalitás” keretei eltávolodtak a társadalmat alkotó emberi lények legbensőbb szükségleteitől. Egyrészt mert emberek tömegei élnek a margón: születésüktől fogva bántva, leszakadva, elhagyatva, kirekesztve. Egyik napról a másikra élve – túlélő-üzemmódban. Akik körében nagyságrendekkel magasabb a függőségek előfordulása és súlyossága.

Másrészt mert hiába teremtettünk magunknak soha nem látott anyagi jólétet, technológiai fejlődést, egyben egyre kevesebben, egyre kevésbé vagyunk képesek megtalálni a jelentést az életünkben. Avagy a rövidtávú intenzív kielégüléssel kecsegtető élvezetek hajszolása közben egyre távolabb kerülünk a tartós elégedettségtől és a fenntartható örömtől.

Ha ezeket a problémákat nem vetjük fel komolyan, társadalmi szinten, akkor minden jószándék ellenére is csupán sziszifuszi küzdelmet vagyunk képesek folytatni olyan jelenségekkel szemben, mint a függőség. Ezért is van az, hogy a Drogriporter nem azonosul az olyan felszínes üzenetekkel, mint a „mondj nemet a drogokra” vagy „harcoljunk a drogok ellen” és a többi.

A probléma soha nem a drog, sőt, nem is az ember, aki használja. A probléma mindig a rendszerek szintjén van – családok, közösségek, társadalom – amik újratermelik a traumákat, a kirekesztést és az elidegenedést. Az emberben nem problémát kell látni, hanem a probléma megoldásának a kulcsát.

Az elme általában kétféleképpen reagál arra, ha valaki megbántott.

Az egyik, hogy elkezdesz magadban fortyogni. Százszor lejátszod a fejedben a történteket. Elmés riposztokat eszelsz ki, amiket elmondhattál volna. Megmagyarázod magadnak, hogy a másiknak miért nincs igaza, és neked miért van. Végtelen loop-okban dédelgeted a sérelmedet. Ragaszkodsz hozzá.

A másik pedig az, hogy túl gyorsan túl akarsz lenni az egészen. Beadod a derekad. Á úgyis mindegy. Most kell nekem ez a konfliktus? Fenébe a negatív érzésekkel. Összpontosítsunk inkább arra, ami pozitív. Ne is beszéljünk róla, ami múlt, az elmúlt. Söpörjük be a szőnyeg alá!

Egyik sem kedvez annak, hogy megfelelően kibeszéld a konfliktust az illetővel.

Az utóbbi időben egy másik módszert gyakorlok. Több-kevesebb sikerrel.

Mielőtt reagálnék, előbb reflektálok – magamra. Nem akarom rögtön lesöpörni, amit érzek. Nem akarom rögtön meggyőzni magam, hogy amit érzek, az rossz, szégyellésre méltó és semmi értelme. Nem. Először magamba nézek, és megvizsgálom, hogy mit is érzek. Milyen fizikai észlelésekkel jár, amit érzek. Hol érzem, amit érzek, milyen formájú, milyen súlyú? Megnevezem, felcímkézem az érzést. De nem ítélkezek, nem minősítem magam. Egyszerűen próbálok jelen lenni ebben az érzésben. Elfogadom, hogy van. Együttérzek magammal: tudom, hogy amit érzek, annak oka van, és üzenetet hordoz számomra. Történetet mond el rólam. Amit érzek, önmagában soha nem illegitim vagy érvénytelen.

De egyben azt is tudom, hogy amit érzek, az nem azonos velem. Nem uralkodik rajtam. Egyszerűen csak jelen van. Keletkezik és elmúlik. Azzal tudom a legnagyobb szenvedést okozni magamnak, ha azonosulok vele. Ha hagyom, hogy átitasson. A helyzet az, hogy akár igazam van egy adott konfliktusban, akár nincs: végső soron mindig rólam szól, ha tartósan pocsékul érzem magam, és nem a másikról.

Gyakran egy konfliktus után félünk magunkba nézni: félünk tőle, hogy ha önmagunkba nézünk, azzal automatikusan elismernénk, hogy a másiknak van igaza. Inkább próbálunk mindenféle dolgot előásni, ami alátámasztja a saját felháborodásunkat és a másik hibáját. Pedig ha beiktatjuk ezt az önreflexiós fázist a folyamatba, az önmagában egyáltalán nem jelenti szükségszerűen azt, hogy feladnánk az igazunkat. Nem mondunk le automatikusan a reakcióról sem. Viszont mindenképpen tudatosabban fogunk tudni reagálni. Még akkor is, ha végül úgy döntünk, hogy a legjobb reakció – a nem reakció.

„Döbbenetes dolgokra derült fény”: „Jean-Claude Van Damme végig be volt kokainozva egyik leghíresebb filmje forgatásán” – ezt a posztot dobta fel elém ma reggel a közösségi média.

Hú és ha még tudnák az emberek, hogy hány híres ember volt bedrogozva, miközben olyan dolgokat csinált, amelyekről azóta Wikipedia szócikkeket olvashatunk ötven nyelven.

Színészek. Vállalatigazgatók. Bankárok. Sportolók. Katonák. Művészek. Írók. Politikusok.

A helyzet az, hogy az alkohollal ellentétben, ami ebből a szempontból elég fapados drog, aminek a hatásait viszonylag könnyen felismeri bárki, egy csomó olyan legális és illegális szer van, aminek a hatásait csak a vájt fülű, éles szemű ember ismeri fel. Sőt, én ezen a téren rendelkezem némi tudással és tapasztalattal, de velem is előfordult már, hogy egyáltalán nem vettem észre, hogy valaki éppen tudatmódosító szer hatása alatt van.

Bár az emberek jelentős része azt gondolja, hogy a „kábítószerek” hatásait könnyen felismerné, hiszen részegséghez hasonló sztereotípiákban gondolkodik róluk – ez valójában nincs így. Például a stimulánsok között nem egy olyan van, aminek a hatása alatt teljesen összeszedett, normális beszélgetéseket tud valaki folytatni a nagymamával anélkül, hogy a nagyinak akár fogalma lenne róla, hogy be van állva.

Azt különösen viccesnek tartom, amikor szülőknek szóló tájékoztatásokban arról írnak, hogy így és így ismerheted fel, ha a gyereked „drogos”: hosszú ujjú pólót visel nyáron, bent is napszemcsit, tűket vagy tasakokat találsz a szobájában stb. Én azt gondolom, hogy a szülőnek nem ilyen jeleket kell kutatnia a tinédzser gyereke szobájában. Van egy ennél sokkal tutibb módszer: beszélgetni kell a gyerekkel. Őszintén.

És persze nem árt az sem, ha a szülő is tájékozódik – például ezért építjük a Drogriporter Tudástárat is, amit majd belinkelek a kommentbe.Ja

Amikor belekukkantok bármilyen olyan cikk alatt a hozzászólásokba, amiben arról van szó, hogy anyukáknak/szülőknek milyen nehéz az első években, elszörnyedek. Hihetetlen, tényleg, hogy milyen kis együttérzés szorult az emberekbe. Hogy milyen sokan éreznek kényszert arra, hogy lekicsinyeljék, leszólják mindazt a nehézséget, amit valaki átél ebben az időszakban. És ez visszavezethető arra, hogy úgy általában emberek tömegeiből az, amikor másik ember megosztja a saját baját, csupán azt a reakciót váltja ki, hogy rátromfoljon, zárójelbe tegyen, ítélkezzen.

Bezzeg én. Az semmi. Várjál csak amíg nagyobb lesz. Amit én élek át, na az valami. Nekünk sokkal nehezebb volt oszt mégse panaszkodok. Majd meglátnád. Nekem színtiszta öröm volt, én nem értem, miről beszél. Minek ment oda. Nem kellett volna. Ő akarta. Engem bezzeg nem, pedig.

És persze mielőtt valaki hozzászólná (hiszen ebben is kényszert érzünk a zárójelbe tételre és relativizálásra): igen, ez nem csak a szülőséggel kapcsolatban van így. Úgy általában nehéz megosztani az embernek a nehéz megélt tapasztalatát, bármilyen témában, hitelesen és őszintén, anélkül, hogy ne kelljen rettegnie tőle, hogy ráugorjanak.

Soha nem felejtem el, amikor még iskolásként meginterjúvoltam a holokausztot túlélő utolsó zsidót Tiszakécskén. Ő mesélte, hogy amikor hazatért, és próbálta elmondani, mit élt át Auschwitzban, az egyik szomszédasszony dühösen összehúzta a szemöldökét: „Jól van, jól van, mi is szenvedtünk, nekünk például az oroszok elvették a párnánkat.”

Miért nem vagyunk képesek néha egy kicsit háttérbe tolni azt a fene nagy egónkat és meghallgatni a másikat, nyitott szívvel, nyitott elmével? Persze költői kérdés, tudom a választ. Mert nem vagyunk képesek szembesülni a saját félelmünkkel, a saját fájdalmunkkal, amit őrzünk, dédelgetünk ott bent.