Bizonyára sok embert elvarázsoltak az utóbbi években azok a filmek, amelyekben Denis Villeneuve álmodta újra Frank Herbert sci-fi univerzumát, a Dűnét. Köztük engem is. Míg David Lynch korábbi filmes feldolgozása erősen megosztotta a rajongókat, az újabb filmek áttörő sikert hoztak. Olyannyira, hogy el is indult egy TV sorozat „Dűne: Prófécia” címmel, ami a kezdeteket dolgozza fel. Szerintem nagyon izgalmasan. Egy világ, ahol a gondolkodó gépek (mesterséges intelligencia) rabságba vetették az emberiséget, míg aztán az emberek szent felszabadító háborút (dzsihád) indítottak és kiirtották őket. Ezután létrehoztak egy olyan Birodalmat, ahol tilos számítógépet használni, ehelyett minden fejlett technológia, űrutazás és gazdaság alapját egy különös pszichoaktív szer képezi: a Fűszer. Ami kizárólag egyetlen sivatagos bolygón, az Arrakiszon terem. A számítógépeket „emberi számítógépek”, mentátok helyettesítik. A Birodalom uralkodócsaládjait pedig a Bene Gesserit Rend boszorkányai támogatják, akik a puszta hangjukkal képesek ölni. Hihetetlenül kreatív és sokoldalú képzelt világ ez – különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy az első regény 1965-ben jelent meg. Amikor a mesterséges intelligencia puszta fikció volt, és a pszichedelikus szerekről is jóval kevesebbet tudtunk. Vajon honnan merítette az ihletet mindehhez az író, Frank Herbert? Paul Stamets, a világhírű gombakutató, aki a Netflix egyik sikerfilmjéből (Fantastic Fungi, avagy A gombák lenyűgöző világa) ismerhetünk, elárulja a titkot (a Drogriporter vele készített interjúja a hozzászólásban). Stamets az egyik könyvében elmeséli, hogy személyesen is ismerte Herbertet, akit többször meglátogatott a házában az amerikai Washington államban. Az író ugyanis lelkes gombagyűjtő volt, aki többek között a rókagomba-termesztés terén is forradalmian új ötletekkel állt elő. „Frank elmondta nekem,” írja Stamets, „hogy a Dűne világának alapjait – a mágikus fűszer (spórák), ami lehetővé teszi a tér meggörbítését (trip), a hatalmas férgek (amelyek gombát esznek), a Fremenek kék szeme (a pszilocibin gomba égszínkék színe), a spirituális harcosnők, a Bene Gesseritek (akiket a mexikói Maria Sabina szent gombakultusza inspirált) – a gombák életciklusáról vallott elképzelései alkották, és képzeletét saját varázsgomba-élményei ösztönözték.” A mexikói gyógyító, Maria Sabina, akiről Stamets beszél, óriási szerepet játszott abban, hogy a nyugati világ újra felfedezte a pszilocibin tartalmú gombákat. 1955-ben ellátogatott hozzá R. Gordon Wasson, és felesége, Valentina, akik az etnobotanika szenvedélyes kutatói voltak. Ők írták le először nyugati lapokban azt a spirituális kultuszt, ami a varázsgomba köré épült ki Közép-Amerikában, és amiben Maria Sabina őket is bevezette. Történetét jól ismerte Herbert is, és az ő alakjából mintázta meg a Bene Gesserit rejtélyes varázslónőit. A fűszert pedig a pszilocibin-gombák inspirálták. Herbert nemcsak a technológia veszélyeivel kapcsolatban bizonyult látnoknak, de úttörő módon felismerte a pszichedelikus szerek jelentőségét is a valóság megismerésében és felfedezésében. Természetesen önmagában egy pszichedelikus utazás nem volt elég ahhoz, hogy valaki megírjon egy 900 oldalas opuszt: Herbert alapból nagyon tehetséges és szorgalmas író volt. Carl Gustav Jung rajongójaként sokat tudott a kollektív tudattalanról és annak szimbólumairól, így a pszichedelikus élményeit integrálni is képes volt.

A 90-es évek elején, a grunge hullám tetőpontján, rengeteg Nirvánát hallgattam. Mondhatni rongyosra hallgattam a kazijaimat. Kurt Cobain egyfajta ikon volt sokunknak a mi X-generációnkban. Nem csak a zenéje, de valahogy az egész belőle sugárzó attitűd megtestesítette azt, ahogyan éreztük magunkat. Valahogy olyan fucked up generációnak éreztük magunkat egy fucked up világban (pedig még nem is tudtuk, mi következik). És amikor meghalt, az nagyon megrázott. Napokig szomorú voltam. És nem voltam egyedül. Emlékszem, több helyen gyertyás megemlékezést tartottak róla az országban. A halála pontos körülményeiről akkoriban viszonylag keveset tudtam meg: annyit, hogy öngyilkos lett. Drogfüggő volt és depressziós. Valahogy a naiv tini agyammal magamban azt gondoltam, hogy ha én ott lettem volna, azokban az utolsó napokban, akkor bizonyára ráveszem, hogy éljen még. Megmenthető lett volna, ha beavatkoztak volna olyan rokon lelkek, akik szerették. Nos, mint már jóval később megtudtam, megtették. Sokan, sokféleképpen. De egyrészt talán már túl későn, és az sem biztos, hogy a megfelelő módon. És az igazság az, hogy – és ezt igazán már csak felnőtt fejjel értettem meg – sajnos nem „menthetsz meg” másokat – saját maguktól. Tudsz támogatni, tudsz mellette lenni, de ha ő már lemondott az életről, akkor senki se tudja megmenteni. És még valami, amit akkoriban még nem értettem: hogy milyen nagy szerepe van annak, hogy ki mit hoz magával gyermekkorból. A generációmból sokan átéreztük a Nirvana-életérzést, és éppúgy kísérleteztünk alkohollal és más szerekkel, mint Cubain – de nem minden kísérletezőből vált függő. És nem minden függő követett el öngyilkosságot. Vajon miért van az, hogy valaki viszonylag kevés ártalommal átvészeli a „vad”, „lázadó” fiatalságot – mások viszont egy életre benne maradnak a függőség ördögi körében? Esetleg meg sem érik, hogy kijussanak belőle… Charles Cross életrajzában azt írja, hogy Cobain az ártalmas gyermekkori élmények (ACE) kérdőíven bizonyára magas pontszámot ért volna el. Szülők válása: pipa. Családon belüli erőszak: pipa. Lelki abúzus: pipa. Elhanyagolás: pipa, satöbbi. Tudjuk, hogy az ACE magas pontszám egyben nagy sérülékenységet jelent a függőség szempontjából. Számszerűsítve: ha valaki 5 vagy több ACE pontot ér el, akkor akár tízszer nagyobb eséllyel válik drogfüggővé, mint aki 0 pontot ér el. És ugyanígy: a magas ACE pontszámot elérő emberek körében jóval magasabb az öngyilkosságok aránya is. Persze az ACE pont soha nem determinációt – elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan ok-okozati meghatározottságot – jelent. Az ember nagyon is képes változni és változtatni – és nagyon sokat jelent, hogy végül milyen környezetben, milyen közösségben kell leélnie az életét. Milyen behatások érik, milyen lehetőségei vannak. Cobain esetében sajnos ez a képlet nem alakult túl jól. Ezt is már felnőttként tudtam meg, miután részletesen olvastam az utolsó napjairól. Március végén – alig több, mint egy héttel a halála előtt – Cobain seattle-i lakásában 10 barátja gyűlt össze, köztük a felesége. A találkozót egy Steven Chatoff nevű addiktológiai tanácsadó javaslatára szervezték. Ebben az időszakban népszerű „intervention” (beavatkozás) volt ez: összegyűjteni a drogfüggő számára fontos embereket, akik szembesítik azzal, mennyire helytelenítik az önpusztító életmódját, és választás elé állítják: vagy rehabba vonul, vagy megszakítják vele a kapcsolatot. Nem hajlandók „táplálni” a függőségét és „társfüggők” lenni benne. Ezt nevezik „szigorú szeretetnek”. A beavatkozás két napig is eltartott. Cobain barátai sorra konfrontálódtak vele. Felesége, Courtney Love elmondta, hogy ha nem áll le a drogozással, otthagyja a kislányukkal együtt. A zenekar tagjai kijelentették, hogy nem hajlandók többé vele dolgozni, ha nem megy be rehabba. Cobain teljesen kiborult és megtört. Látszólag beleegyezett mindenbe és bevonult egy Exodus nevű magánrehabba, hogy lejöjjön a drogokról. Felesége abban a tudatban hagyta ott és utazott el a kislányával Los Angelesbe, hogy jó úton halad. De mi sem állt távolabb az igazságtól. Az intervenció valójában katasztrofálisan alakult. Cobain súlyos depressziótól megbénított elméje valószínűleg csak azért egyezett bele látszólag a rehabba, hogy véget vessen a tortúrának. A beavatkozás igazából csak azt a tudatot erősítette meg benne, hogy mindenkinek csalódást okozott és nem méltó senki szeretetére. És már ekkor elhatározta, hogy véget vet az életének. Ezt erősíti meg az a tény, hogy nem sokkal a beavatkozás után egy barátja segítségével puskát vásárolt egy fegyverboltban. Még azelőtt, mielőtt becsekkolt volna egy Exodus nevű kaliforniai rehabba. Itt felhívta feleségét, hogy elmondja neki: bármi is történik, tudja, hogy szereti. Nem maradt sokáig a rehabban. Hamarosan kiszökött az épületből. Bár elvileg a rehabból mindenki szabadon távozhatott, hiszen nem börtön, ő mégis a kerítésen mászott ki: szégyellte, hogy kudarcot vallott. Megint. Visszatért Seattle-be, ahol hamarosan elbarikádozta magát a háza kertjében lévő üvegházban. A rendőrök itt sokáig nem is keresték, csak jóval a halála után találták meg holttestét és búcsúlevelét. Ebben egy végtelenül magányos és magát végtelenül szégyellő ember hangja szólalt meg, utoljára. Aki nem talált jelentést többé az életében, és úgy érezte, mindenkinek csak csalódást okoz – különösen kislányának, Francisznek. Maia Szalavitz, aki érintettként több könyvet is írt a drogfüggőség témájában, Cobain tragédiáját annak példájaként említi, hogy miért veszélyesek a 80-as években divatossá vált konfrontatív beavatkozások. Ma már jóval kevésbé konfrontatív, a hozzátartozók közötti pozitív kommunikáció szerepét hangsúlyozó beavatkozások is vannak. Ilyen például a CRAFT (közösségi megerősítés és családfejlesztés) módszere. Erről nemrég magyarul is megjelent egy könyv, amit a kiadó eljuttatott hozzám – és hamarosan írni is fogok róla egy beszámolót. Szükségszerű volt Cobain tragédiája? Egyrészt nem véletlen, hogy úgy alakult, ahogy. Másrészt viszont nincs olyan, hogy „menthetetlen” ember. Nincs olyan függőség, amiből ne lenne szabadulás. Hiába a gyermekkori traumák – a múlt – minden makacs hínárként lehúzó hatása, a szabadság valójában mindig karnyújtásnyira van. Ahogy Viktor Frankl megfogalmazta: ott van az impulzus és a reakció közötti pillanatban.

Sokat írok arról, hogy a magyar állam mennyire bűnös mulasztást követ el (sok egyéb mellett) azzal, hogy kirekeszti és üldözi az illegális szerek használóit, miközben nem veszi komolyan a felelősségét abban, hogy korszerű és együttérző támogatást nyújtson a (legális és illegális) szerhasználati problémákban érintetteknek és a hozzátartozóiknak. Ezt a mulasztást az teszi különösen súlyossá, hogy minderre egy olyan országban kerül sor, ami a statisztikák szerint az alkoholizmus ártalmai tekintetében világelsők közé tartozik. Nincs nemzeti alkoholstratégia, nincs nemzeti drogstratégia, nincs összehangolt addiktológiai ellátórendszer – van viszont szemellenzős rendészeti megközelítés, most már az iskolákban is. Szóval egy ilyen helyzetben akár örülhetnénk is, hogy végre téma lesz a hazai droghelyzet a magyar törvényhozás szentélyében, a parlamentben. Ha végre van egy olyan ellenzéki párt, ami számon kéri a kormány felelősségét, és az reagálni kényszerül. Ez történt a minap. Akkor hát örülünk, Vincent? Hát nem örülünk. Ideteszem a sajtóbeszámolót, hogy megértsétek, miért nem: „Ander Balázs (Jobbik) a hazai droghelyzet súlyosságára hívta fel a figyelmet, megfogalmazásában a sokszor Kínában kotyvasztott kábítószerek vadállatot csinálnak a kábítószer-fogyasztókból, utalva egy nemrég történt öcsödi gyilkosságra.Hány áldozata lesz még ezeknek a veszett, drogos vadállatoknak? kérdezte. Rétvári szerint a Jobbik szövetségesei néhány éve a marihuána legalizációjáért kampányoltak, akkor a párt nem volt ilyen harcias. Ezzel szemben a Fidesz elfogadta Európa legszigorúbb büntető törvénykönyvét.” Jaj. A drogtémában kicsit is járatos, kicsit is érzékeny olvasó a fejét fogja: nem tudja eldönteni, hogy vajon az ellenzéki vagy a kormánypárti hozzászólástól lett inkább hányingere. Leginkább mindkettőtől. Ha igazán a közjó érdekelné őket, akkor abban próbálnák túllicitálni egymást, hogy ki költene többet a jelenleg béka feneke alatt lévő drogköltségvetésre. Hogy miként lehet az ellátórendszert fejleszteni, a szemléletet formálni, a szakemberhiányt enyhíteni, és kinek vannak jobb elképzelései arra, hogyan lehet több embert az ellátórendszerbe vonni. Kedves politikus urak és hölgyek, ha nem tudtok mást, csak egymást túllicitálva kijátszani a drogellenességet, egymással vetélkedve abban, hogy üldözné szigorúbban a szerhasználókat – akkor inkább adjátok vissza a mandátumotokat, leülhettek, egyes!

Nemrég írtam arról, hogy a konfliktus önmagában nem rossz. Sőt, gyakran kimondottan szükséges a gyarapodáshoz. Nem mindegy azonban, milyen ez a konfliktus. Létezik egészséges és egészségtelen konfliktus (ez utóbbit az angol nyelvű szakirodalomban high conflict-nek nevezik). Nem arra kell törekednünk, hogy elkerüljük a konfliktusokat általában – az valójában recept a boldogtalansághoz. Csupán arra kell törekednünk, hogy – lehetőség szerint – kerüljük az egészségtelen konfliktusokat. De vajon miben különbözik az egészségtelen és az egészséges konfliktus? Az egészséges konfliktus semmiképpen sem attól egészséges, hogy nem tükröz valós ellentétet. Vagy hogy az átélése ne okozna gyakran nagy érzelmi felfordulást. Nem is attól, hogy a felek lemondanak benne a saját szükségleteik kielégítéséről és „feláldozzák” magukat. Hanem attól egészséges, hogy a felek méltósága alapvetően sértetlen marad – megőrzik valamennyire a nyitottságukat a másik által megélt valóságra. Az egészséges konfliktus során valóban érdekel bennünket a másik álláspontja és őszintén törekszünk a megegyezésre. A konfliktus akkor válik egészségtelenné, amikor az álláspontok megmerevednek, kialakul egyfajta fekete-fehér, jó-rossz, Mi és Ők mentalitás. Ennek során megerősödik bennünk saját erkölcsi felsőbbrendűségünk tudata. Ezek azok a konfliktusok, amikor a feleknek látszólag a konfliktus feloldására tett kísérletei is rendre a konfliktus súlyosbodását, eszkalációját eredményezik. A konfliktus zéró-összegű játszmává alakul át, ahol csak teljes győztesek és teljes vesztesek vannak. Az ilyen konfliktusok válnak a legkönnyebben erőszakossá. Érdekes, hogy az idegtudósok megállapították, hogy az ilyen konfliktust átélő emberek agyának működése is megváltozik. Például szinte teljesen megszűnik a perifériás látásuk – vakok lesznek a környezetre, a részletekre. Egyfajta csőlátás alakul ki náluk. Vajon hogyan lehet ezekből a konfliktusokból kikerülni? Ezzel kapcsolatban is érdekes meglátásokat oszt meg Amanda Ripley a 2021-ben megjelent High Conflict: Why We Get Trapped and How We Get Out című könyvében. Ezeket hamarosan majd egy másik posztban osztom meg veletek. Amennyiben hasznosnak tartjátok a Drogriporter írásait, kérlek, támogassátok a munkámat – olyan kérdésekben próbálok hiteles és korszerű tájékoztatást nyújtani, amelyekről sajnos túl keveset beszélünk. Link a hozzászólásban!

Érdekes párhuzamokat fedeztem fel egyes elektronikus zenei fesztiválok és az egyes játszótereket látogató szülők beszélgetés-mintáiban. Közös, hogy mind a bulikban a partizók, mind a játszótéren a gyerekre felügyelő szülők között viszonylag könnyen létrejönnek laza, informális kapcsolatok. Ezeket többnyire a közös élettapasztalat megosztása táplálja és a kommunikáció többnyire elég egytémájú. Míg a partizók számára a megtárgyalandó közös élettapasztalat maga a bulizás, és ezen belül is a különféle tudatmódosító szerek hatására átélt élmények megtárgyalása, addig az anyuka-párbeszédek szinte mindig a gyermeknevelés körül forognak. A beszélgetések többnyire anélkül lezajlanak, hogy a résztvevők egyébként ezen a témán kívül sokat megtudnának a másikról. Mind a partizó, mind az anyuka társadalomnak megvan a maga kialakult szleng-szótára. Party: „Te mit tolsz, bogyót? Voltál Atmoson? Hú az de jó volt. Próbáltad a ketamint a lejövéshez? Nem, nekem elég egy lightos joint.” Játszótér: „Hány hónapos? Hogy alszotok? Nem? Hát mi se. Piros a popsink. Tápos baba? Foga jön? Nekünk már van már két fogunk.” (note to myself)

A nagy tanítóknak, mint a Krisztus vagy a Buddha, kitűnő érzékük volt ahhoz, hogy az egyébként rendkívül bonyolultnak és elvontnak tűnő igazságokat is nagyon kézzelfogható képekkel, metaforákkal magyarázzák meg a számunkra. Gondoljunk például a jézusi példabeszédekre, a természetből és mezőgazdaságból vett gazdag szimbolikára, amit használt. Vagy gondolhatunk a Buddha tanítására a két nyílvesszőről, aminek a szimbolikáját a drogfüggőségre alkalmazva egy korábbi írásomban elemeztem (belinkelem a hozzászólásokba azt is).

Amikor a Buddha tanításait lefordították angolra és más európai nyelvekre, gyakran elsikkadt az a gazdag jelentéstartalom, ami az eredeti páli nyelvű (ezen a nyelven beszélt a Buddha) kifejezések mögött állt. És meg lehet figyelni, hogy az európai ember próbálta még a nyelv szintjén is a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, a nyugati dualista gondolkodáshoz idomítani ezeket a tanításokat. Ezért aztán borzasztó érdekes megnézni a Buddha által használt kifejezések jelentéstörténetét, etimológiáját: vajon a mi szavainkhoz képest milyen többletjelentéssel bírnak.

Ott van például máris a négy nemes igazság – a Buddha legfontosabb tanításai – közül a legelső. Amit gyakran úgy adnak vissza, hogy minden létezés – szenvedés. Vagy hogy az emberi élet lényegében szenvedéssel teli. Ami persze alapvetően nem hibás fordítás. Mégis, a legtöbb európai olvasónak erről a leginkább a szenvedésnek az a jelentése ugrik be, amit a zsidó-keresztény kultúrából ismer. Én is sokáig így tettem. Hiszen a középkor egyik kedvelt témája volt az, hogy a világ egy siralomvölgy. Tele van szenvedéssel, amit az eredendő bűn okoz, és ebből csak az isteni kegyelem tudja az embert újra kiemelni.

De a Buddha számára a szenvedés nem egészen ugyanazt jelentette. Nekem sokat segített a különbség megértéséhez az, hogy megismertem az eredeti páli szó, a dukkha jelentését. Aminek egy közkeletű etimológiai magyarázata, hogy eredetileg a dukkha alatt azt értették, amikor a kocsi kerekének a tengelye rosszul illeszkedik a lyukba. Ezért a kocsi folyamatosan zötykölődik, és az utazás ezért nem éppen kellemes. Itt tehát nem is annyira arról van szó, hogy a világ maga lenne valamiféle siralomvölgy, és benne mi, emberek lennénk bűnös, selejtes lelkek. Hanem azt jelenti, hogy a szenvedés azzal jár, ahogyan a valóságot felfogjuk, érzékeljük, magyarázzuk és ahogyan reagálunk rá.

A dukkhát, a szenvedést valójában az elme teremti és termeli újra azon keresztül, ahogyan viszonyul a világhoz. Bár az életnek elkerülhetetlen részei mindenféle rossz dolgok: a fájdalom, amit baleset, betegség, öregkor miatt élünk át, a félelem, amit a halállal szemben érzünk. De ez még önmagában nem dukkha. Akkor válik azzá, amikor az elme reagál ezekre: amikor taszítja a fájdalmat, és keresi a gyönyört. Amikor görcsösen ragaszkodik ahhoz, ami volt, van vagy lesz – és nem akarja elfogadni a változást. Amikor valami állandóságot és változatlan lényeget keres abban, ahol ilyen nincs. Ezek azok, amik a szenvedést okozzák.

Ha a Buddha első nemes igazságát megértjük, hát nagyon sokat gazdagodhat a megértésünk többek között a függőség jelenségéről is. Amivel ezen az oldalon sokszor foglalkozom. Megértjük, hogy miért és hogyan képes egy olyan dolog, amit eleinte ennyire a tiszta gyönyörhöz kapcsolunk, ennyi szenvedést okozni hosszú távon. Hogy miért ennyire nehéz a változás – a felépülés bármilyen lelki eredetű betegségből. És nem kis részben ad nekünk egy nagy adag együttérzést is azokkal az emberekkel, akik ilyesmivel küzdenek. Hiszen rájövünk, hogy az ő szenvedésük egyáltalán nem olyan más, idegen valami, hanem egy más szinten ugyanazzal a nagyon is emberi szenvedéssel van dolguk, mint nekünk. Csak éppen más úton jártak, más hatások érték őket.

Amikor gyerek vagy, azt hiszed, minden körülötted forog. Az egész világ rólad szól.

Ez nem „önzőség” vagy „nárcizmus”. Egyszerűen azon a fejlődési szinten vagy, amikor mindent személyesnek veszel. Azt képzeled, hogy minden, ami jó vagy rossz, az miattad történik.

Ha anya folyamatosan szomorú, akkor biztos te vagy a hibás.

Ha apa mindig dühös, az biztos miattad van.

Ha veszekednek a szüleid, azért van, mert nem vagy elég jó.

Ha nincs jelen, vagy érzelmileg nem elérhető a szülő, ha magadra hagynak: ez azért történik, mert nem vagy érdemes a szeretetre és gondoskodásra.

Egy másik ember érzelme, viselkedése: csupán reflexiója, tükörképe lehet a te értékednek, mint személynek. És ha történik veled valami rossz: baleset, betegség, az is arról szól, hogy te vagy selejtes, hibás.

És ezek a hiedelmek nagyon mélyen belehuzalozódnak, beledrótozódnak az elménkbe, az idegrendszerünkbe. Hiába látjuk aztán be később, racionális ésszel, hogy megalapozatlanok. Hiába értjük meg, hogy valójában te csak egy gyerek voltál: nem a te hibád, hogy az anyád depressziós volt, az apád ivott, az edződ megerőszakolt, a szüleid nem voltak érzelmileg elérhetők és még folytathatnám a sort a lehetséges verziókkal.

Önbeteljesítő és önkorlátozó hiedelmekké válnak, amelyeket már fel sem ismerünk a különféle önsorsrontó érzelem- és viselkedés-mintáink bonyolult hálózatának közepén.

Nem értjük, hogy miért van az, hogy úgy szomjazunk az intimitásra, mint a sivatagi utazó a vízre, és mégis, amikor közel kerülünk valakihez – elmarjuk magunk mellől.

Nem fogjuk fel, hogy miért érzünk ellenállhatatlan késztetést arra, hogy önfeledt mámorba fojtsuk azt a belső kritikus hangot, ami pokollá teszi a mindennapjainkat.

Nem tudjuk, miért érezzük hirtelen totálisan elveszettnek és értéktelennek magunkat olyan hétköznapi helyzetekben, amikről az eszünkkel tudjuk: nem indokolnák ezt.

Önmagában nem is az a lényeg, hogy pontosan tudjuk, milyen esemény történt, vagy nem történt meg velünk – hanem az a lényeg, hogy megértsük, miként vált önkorlátozó hiedelemmé bennünk. Felismerni a mintát ott, ahol látszólag nincs minta, csak totális káosz. Ez az, ami egyedül, pusztán az eszünkkel, nem megy. Akár a fejed tetejére is állhatsz. Ez a megértés bizony csak a pajzsaid leengedése után, egy másik ember együttérző jelenlétében tud kibontakozni.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, aki magányosan tengette napjait egy távoli falu szélén. Egyik nap, amikor éppen leült volna, hogy vacsoráját elfogyassza, kopogást hallott az ajtón. Mikor ajtót nyitott, meglepődve látta, hogy egy pompás ruhákba öltözött, remek illatú, gyönyörű nő mosolyog rá.

„Én vagyok a Gyönyörök Istennője,” mutatkozott be a nő. „Azért jöttem el hozzád, hogy nagy sikereket, szerencsét és gyönyöröket hozzak az életedbe.”

A férfi nagyon megörült, beljebb invitálta a nőt és megvendégelte. Hamarosan azonban újra kopogást hallott a bejárat felől. Az ajtó előtt ezúttal egy ronda, toprongyos és koszos nő állt, aki ráadásul büdös szagot árasztott. A férfi barátságtalanul megkérdezte, vajon mit keres nála.

„Én vagyok a Kellemetlen Sötétség Istennője,” felelte a nő. „Azért jöttem, hogy nyomorúságot, kudarcot és fájdalmat hozzak az életedbe.”

A férfi megrettent ezekre a szavakra, és elküldte a banyát melegebb éghajlatra. De a nő nem tágított: „Ahová az én ikernővérem megy, én követem oda,” jelentette ki. „Ha azt akarod, hogy a nővérem maradjon, akkor engem is beljebb kell invitálnod.”

A férfi megkérdezte a Gyönyörök Úrnőjét, aki megerősítette a nővére kijelentését: „Mi egy pár vagyunk. Nem fogadhatod be az egyiket a másik nélkül.”

Ez a mese a Nirvána-szútra nevű buddhista szöveggyűjteményben található. Tanulsága, hogy hiába próbáljuk kiszűrni az életünkből a fájdalmat és keserűséget, hogy kizárólag az maradjon, ami édes és örömteli – ez egy hiábavaló törekvés. A kettő egy tőről fakad.

Nyugaton Szókratész, a görög filozófus gyakorlatilag ugyanezt tanította: ha az ember a gyönyört keresi, akkor szinte mindig megtalálja a fájdalmat is. A kettő olyan, mint ugyanaz a teremtmény, aminek két feje van – mondta.

Ha az emberrel valami rossz dolog történik, kétféle módon tanulhat belőle. Az első, hasznos de felszínes tanulás, hogy próbálja kitalálni, mit rontott el – és hogyan tudná legközelebb megakadályozni, hogy kellemetlenül alakuljon a történet. A második, és ez a mélyebb tanulás: értékes alkalmat láthat benne arra, hogy jobban megismerje önmagát.

„A bolond következetesség csak a kislelkűek mumusa,” mondta Ralph Waldo Emerson, a nagy amerikai szabadgondolkodó. Aki szerint egyébként az ember csak akkor lehet igazán ember, ha non-konformista. Magyarul ha nem áll be a sorba. Ha mer a saját ösvényén járni, még akkor is, ha egyedül marad.

Emerson persze nem arra gondolt, hogy nem kell foglalkoznunk azzal, hogy a kijelentéseink, a megnyilvánulásaink következetesek legyenek. És hogy össze-vissza beszélhetünk mindenféle zöldséget és hihetünk mindenféle agyament teóriában vagy gerinctelen opportunizmussal hajolhatunk abba az irányba, ahonnan több hasznot remélünk.

Hanem arról beszél, hogy nem szabad visszarettennünk attól, hogy megváltoztassuk a véleményünket. Akkor és annyiban, amikor valamilyen új érv, tény, bizonyíték merül fel, amiről korábban nem tudtunk. Esetleg szimplán rájöttünk, hogy barmok voltunk.

Ezt a fajta rugalmasságot Emerson a független, nagy elmék sajátjának tartja. Akik nem ragaszkodnak makacsul a már megcáfolt tegnapi véleményükhöz holmi kicsinyes hiúságból. Akik nem rettennek vissza a változástól – nem tartják automatikusan megalázónak, ha kiderül, hogy nincs igazuk.

Márpedig elég elolvasni bármelyik komment-folyamot a közösség médián, hogy lássuk, mennyire makacsul képesek emberek ragaszkodni az akármennyire is gyengén alátámasztott, akármennyire is ingatag véleményeikhez. Mert az önbecsülésüket kötik hozzá ahhoz, hogy nekik legyen igazuk. Mert az agyuk valószínűleg újrajátssza valamelyik drámát a múltból, ahol ők voltak a megalázott és tehetetlen gyermekek.

A Journal of Positive Psychology folyóiratban 2016-ban megjelent egy kutatás szerint minél inkább képes valaki megváltoztatni a véleményét, annál gyakrabban elégedett az életével és annál inkább képes túljutni az élete stresszes élményein.

A véleményeink fontos részét képezik az életünknek. Nem árt őket alaposan átgondolni. De éppen annyira balgaság és egészségtelen görcsösen ragaszkodni a véleményeinkhez, mint a szenvedélyeinkhez.

A régi, archaikus világban és a természeti népek körében a felnőttkor nem csak úgy eljött: abba szertartásosan beavatták a fiatalt. Gyakran a szellemvilágba való betekintés, az ősök szellemével való kommunikáció kísérte ezeket a szertartásokat. Manapság ezek a szertartások hiányoznak – ami van, mint például az érettségi, meglehetősen kiüresedett és semmitmondó, jellemző a teljesítmény-kényszer által uralt kultúránkra.

Mikor jön el az a pillanat, amikor elmondhatod, hogy felnőtt vagy? Szerintem viszonylag kevés olyan felnőtt van, aki el tudja mondani, hogy pontosan mikor. Egyszer csak megtörtént. Talán valamikor 18 és 25 éves kor között. Talán később. Talán korábban.

Vannak felnőttek, akik, bár felnőttnek hiszik magukat, még szülőként is úgy viselkednek, mint egy nagyra nőtt óvodás. Mert ők maguk sem kapták meg soha azt, ami táptalajt nyújthatott volna egy érett felnőtt érzelemvilágnak. És semmi sincs szomorúbb, mint amikor az ilyen gyermek-szülők gyermekei már egész fiatal korban felnőttesítik magukat. Mert meg kell tanulniuk, hogy nem számíthatnak a szüleikre. Szemükben koravén, fájdalmas megértés csillog.

És most ne csak a mélyszegénységben élő, alkoholista vagy drogfüggő szülők gyermekeire gondoljatok: attól tartok, hogy a társadalom legmagasabb szegmenséhez tartozó, vagyonos és hatalmas szülők körében ez éppen annyira elterjedt.

Van olyan felnőtt is, aki még a 40-es éveiben sem érzi igazán, hogy felnőtt. Nem tudja komolyan venni saját magát, megőrzött valamit a gyermekkor játékosságából. És valahogy imposztornak érzi magát a komoly felnőtt életet élve. De mégis, valójában nagyon is érett érzelmi világgal rendelkezik. És amikor eljön a pillanat, akkor minden bizonytalansága ellenére, ha hibázva és botladozva is – de képes lesz arra, ami szerintem a felnőttség valódi fokmérője: igazán felelősséget vállalni, saját magáért, és egy másik emberi lény iránt.

Te mikor nőttél fel igazán?