Ez is az igazság pillanata, srácok: évekig hallgattuk a nagy dumát a zéró toleranciáról. Hogy kérem itt a rendőrség nem is tehet másként, mint hogy akár a legminimálabb zöld miatt is lecsukja még a csóringer tizenévest is. Rend és törvényesség meg minden. Emberek ezreinek az életét keserítették meg – kishalakét. És ha most a rendőrség, a NAV és az ügyészség hagyja, hogy elmeneküljenek a döbrögik külföldre a lopott szajréval, akkor az végső csapást jelent törvényességre, jogbiztonságra nézve. Hiszen ha a közt százmilliárdokkal megkárosító szervezett bűnözők a hatóságok asszisztálásával menthetik ki a vagyonukat, akkor milyen alapon folyik büntetőeljárás több ezer ember ellen, akiknek nincs más bűnük, mint hogy elszívtak pár spanglit? Nem mintha ettől függetlenül értelme lenne büntetni őket, de így még sokkal abszurdabb az egész ‍♂️

Egyszer majd nagyon érdekes tanulmányokat fognak írni a 2026-os választások tömegpszichológiájáról – ez elég gyakran átfutott a fejemen az utóbb hetekben. Hogy mit hagyott itt bennünk ez a 16 év: puha szárnyakon szálló korma úgy rakódott rá a lelkünkre, mint a guanó. Észre sem vettük, beterítette a vágyainkat, álmainkat, félelmeinket. Most, hogy már vége, úgy omlik össze, mint a kártyavár. Pedig milyen sziklaszilárd monolitnak tűnt még akár egy hónapja is! Emberek vérre menő vitákban védték azon álláspontjukat, hogy márpedig itt nem lehet békés változás. Ahhoz ez az egész túl szilárdan bebetonozódott. Hát nem. Kiderült: intézményesen jóval kevésbé volt bebetonozódva, mint pszichológiailag. Önkorlátozó hidelmekké bomlott le. Metaforái emésztetlenül és feldolgozatlanul nyomasztottak. Tehetetlensége belülről rágott, mint valami féreg. Emberek még mindig ijedten rezzennek össze: félnek, hogy ha megcsípi őket valaki, akkor még mindig a NER-ben ébrednek fel. Még mindig nem engedjük meg magunknak, hogy igazán önfeledten örüljünk, hogy kiengedjünk a folyamatos küzdj-és-menekülj módból. Még mindig jelen van – a hiányában is. A hiányán keresztül próbálunk új értelmet, új jelentést találni – és eközben a hiány újra jelenlétté válik bennünk. Érdekes időket élünk, nem?

Frissítés: sajnos egy ismerős által megosztott Kövér idézetnek, amit én is megosztottam az előző posztban, nem néztem utána, és utólag nem találtam rá megbízható forrást. Mindenki hibázik néha, de fontos, hogy ezt elismerjük: ezért a posztot, bár az idézettől függetlenül a mondanivalóját Kövér politikai bűneiről és a nők politikai szerepvállalásáról helytállónak tartom, levettem. Így korrekt, elnézést!

További fejlesztés a Józsefvárosban, ahol a Kábítószerügyi Egyeztető Fórum (JKEF) civil társelnökeként én is részt vettem a helyi drogstratégia kidolgozásában: hamarosan megnyitja kapuit a Spirál Felépülés Központ az új helyén, a Magdolna negyedben. Már megnyílhatott volna korábban is, de „főispáni” engedélyre vártak (remélem hamarosan ez az egész főispánság megy a múzeumba, ahová való, a bürokratikus pökkhendjével együtt). Egyébként ennek tükrében is ironikus, hogy Ferencz Orsolya azzal vádolta az önkormányzatot, hogy ott semmilyen érdemi munka nem folyik… A program célja, hogy bevonja az ellátórendszerbe a szerhasználati problémákkal küzdő helyieket és családjaikat – mindenkit úgy és olyan szolgáltatáshoz segítve, amire szüksége van. Az ártalomcsökkentéstől egészen a rehabilitációig. Ítélkezéstől és stigmától mentesen. A program koordinátora, Menyhárt Balázs véleményem szerint egy felkészült, lelkes és emberséges segítő szakember. A megnyitó ünnepségen sajnos külföldi utazásom miatt nem tudok személyesen részt venni, viszont levetítik az Elhagyatva című filmünket és utána beszélgetés is lesz a nézők bevonásával. Szóval akit érdekel, az menjen! ❤

Végre ezt is megértük. Hosszú éveken keresztül minden egyes alkalommal, ahogy reggel futni mentem, láttam, ahogy osztogatják ezt a szennylapot a reggeli forgalomban. Az emberek gyanútlanul elvették: ingyen van, milyen jó, legalább hozzájutok a hírekhez. Hát nem. Ezek nem hírek voltak, hanem tudatosan megkomponált propaganda. Nem egyszerűen elfogult vélemények láttak benne napvilágot nap mint nap, hanem olyan hazugságok, amelyeknek segítségével milliókat tartottak teljes sötétségben éveken keresztül az ország valós helyzetét és annak felelőseit tekintve. Tudjátok én nem vagyok annak a híve, hogy fizikai atrocitások érjenek bárkit. De ne felejtsük el, hogy akik ezt a mocskot terjesztették, azok emberi életek tönkretételéért felelősek! Nyilván más a felelőssége a szerkesztőnek, a propagandistának és az osztogató munkásnak – de valamennyi felelőssége mindegyiknek van. A „kis csavarnak” is. Többek között rólam is olyanokat írt ez a lap, mint hogy „droglobbista” meg „álcivil” meg „sorosbérenc” és a többi. És akiről jelent már meg hasonló nyomtatásban, az tudja, milyen érzés, amikor megfagy körülötted a levegő: egy csomó ember kerülni kezd, mintha fertőző lennél, nehogy a veled való puszta szakmai kapcsolat miatt is kiessen a kormányzat kegyeiből és megszüntessék a támogatását. Szóval én örülök, ha ez a szenny örökre eltűnik az utcákról.

Csodálkozunk, hogy zuhan a Fidesz népszerűsége? Hát nem. Esik szét a propaganda-gépezet, a felelősök zéró felelősséget vállalnak, és azt sejtem, egyre több megtévesztett ember ismeri fel, hogy éveken keresztül csúnyán átvágták őket a palánkon. Többek között éppen a hamisított statisztikákkal! És ez csak tovább fog folytatódni, ahogy a most még rettegők rájönnek, hogy nem érkezik meg a behívó az ukrán frontra, hogy Brüsszel nem elveszi, hanem adja a pénzt, hogy nem indulnak be a nemváltó műtétek az óvodában és hogy nem lesznek fűautomaták az általános iskolában. Ez utóbbival kapcsolatban: a választási kampány egyik fontos drogpolitikai tanulsága volt, hogy a Fidesz eddig viszonylag megbízható, 98 óta sorozatosan alkalmazott kampányeszköze, a drogosok elleni rettegtetés (is) besült. A kutyát se érdekelte, hogy Magyar Péter szippantott-e kokaint, miközben konszenzuális szexuális kapcsolatot létesített egy nővel (akiről aztán kiderült, hogy a titkosszolgálat beszervezte). Az ifjúsági tánczenei kultúra elleni kultúrháború pedig, bár bizonyára tetszett néhány 65+ választónak, de egyértelműen hozzájárult a fiatalok soha nem látott mobilizálásához (ebben talán egy icipici szerepünk talán nekünk is volt a Tánc a Szabadságérttal). Ellenben az embereket rendkívüli módon aggasztja, hogy kis- és nagytelepülések lerobbant szegénynegyedeiben kristályért árulják a szavazatokat, a helyi oligarchák támogatásával. És egyébként ezzel a jelenséggel az új kormánynak bizony záros határidőn keresztül kezdeni kell valamit. Én nagyon remélem, hogy végre hallgatni fognak ránk, szakemberekre, és nem folytatják a Horváth Laci féle merjük ki a vizet a lyukas csónakból módszert (egy vödörrel kimerünk, két vödörnyi új csorog be). Hanem a gyökerekkel kezdünk el foglalkozni: mélyszegénységgel, leszakadással, perspektívátlansággal, elmagányosodással, transzgenerációs traumákkal és pszichiátriai társbetegségekkel. A jelenlegi nagy felhatalmazást végre arra kell felhasználnia a kormánynak, hogy ciklusokon átnyúló, szakterületeket átfogó szemlélettel befektessen emberekbe, közösségekbe – következő generációkba.

Felharsant a gyűlölet-kórus: a NER-párti véleményformálók sorra hiszterizálják a rajongóikat, amiért az EU bírósága kimondta, hogy a 2021-es ún. „gyermekvédelmi” (avagy homofób) törvény jogsértő. Az egyik poszt egy gyermeket nevelő meleg pár örömét gúnyolja ki. A komment szekció tele van a legalpáribb homofób utálkozással. Hát, srácok, szánalmasak vagytok. Tényleg az fáj nektek, hogy van egy gyerek, akit szeretetben és gondoskodásban nevelnek a szülei? Miközben fájhatna nektek az, hogy több ezer gyerek kallódik az összeomlott gyermekvédelmi rendszer romjai között, szülő nélkül, súlyosan traumatizálva. Fájhatna nektek az, hogy a nertársak megkegyelmeztek egy olyan embernek, akik évekig falazott egy gyermekbántalmazó igazgatónak. Vagy hogy hosszú évekig a legmagasabb fideszes körökkel kvaterkázott egy javítóintézet igazgatója, aki gyermekprostituált hálózatot üzemeltetett, és a rendőrségi nyomozásokat felülről leállították. De nem. Nektek az fáj, hogy azonos nemű párok gyereket nevelhetnek. Vagy hogy gyerekeknek az iskolában civil szakemberek beszélhetnek a szexualitásról, a nemiségről, a szexuális orientációról, vagy drogprevencióról korszerű edukációs programok keretében. A helyzet az, hogy ezt a háborút már rég elveszítettétek. Jóval a bíróság ítélete – de még jóval a kormányváltás előtt. Sőt, még azelőtt, hogy az állam tiltása és a propaganda hazugságai ellenére több százezer ember vonult ki az utcára a legutóbbi Pride meneten. Akár tetszik nektek, akár nem, a fiatal nemzedékek már egyre kevésbé szopják be, hogy a melegek vagy a transzok „veszélyesek” lennének a társadalomra – vagy hogy a gyerekekre már az is ártalmas lenne, ha beszélnénk ezekről a témákról nekik. Nem állítom, hogy a magyar társadalom szuperelfogadó lenne -távolról sem. Sok még a tennivaló. De arról meg vagyok győződve, hogy az idő itt nem nektek dolgozik. Hosszú távon szép lassan a történelem süllyesztőjébe kerül a gyűlölködésetek az összes többi buta, félelem-vezérelt demagógiával együtt. ‍♂️ ️‍

Kedd reggel a Hajnali Hasadás című műsorunkban a Tilos Rádión Földes Petra pedagógussal, mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk az oktatás megújításáról (belinkelem a hozzászólásba). Petrával a Mentés másként pedagógia kolozsvári konferenciáján ismerkedtem meg, ahol részt vettem egy workshopján, ami a resztoratív konfliktuskezelésről szólt. A resztoratív konfliktuskezelés (helyreállító szemlélet) az iskolákban arra épít, hogy egy konfliktus vagy szabálysértés után nem a büntetés áll a középpontban, hanem a kapcsolatok helyreállítása és a kár jóvátétele. A résztvevők (pl. diák, sértett, tanár) közösen beszélik meg, mi történt, kit hogyan érintett, és hogyan lehet helyrehozni a helyzetet – gyakran facilitált beszélgetések vagy körök formájában. Képzeld el, hogy két diák összeverekedik az udvaron. Hagyományos (büntető) megközelítés: A tanár vagy igazgató megállapítja, ki kezdte, majd büntetést szab ki (pl. intő, eltiltás, felfüggesztés). A fókusz azon van, hogy megszegték a szabályt, és ezért következmény jár. Resztoratív megközelítés: A két diákot (és szükség esetén más érintetteket) leültetik egy facilitált beszélgetésre. Megbeszélik, mi történt, ki hogyan élte meg a helyzetet, milyen kárt okoztak egymásnak és a közösségnek. Ezután közösen megállapodnak abban, hogyan tudják jóvátenni (pl. bocsánatkérés, konkrét jóvátételi lépések), és hogyan kerülhetik el a hasonló konfliktusokat a jövőben. A workshop után Petra megkérdezte, mit gondolunk. Én feltettem a kezem és azt kérdeztem, hogy vajon ha tudjuk, hogy ezek a módszerek léteznek és jobban működnek, akkor vajon még mindig a hagyományos, rossz hatékonyságú módszereket alkalmazzuk? Költői kérdés persze. Hasonló kérdéseket teszek fel a drogprevencióval, vagy akár a drogpolitika egészével kapcsolatban hosszú évek óta. Nekem meggyőződésem, hogy az oktatásban jóval többre van szükség, mint egyszerűen az agyonközpontosítás leállítására vagy az egyházi túlsúly, illetve a szegregáció visszaszorítására. Radikális paradigmaváltás kellene. De arról is beszégettünk Petrával, hogy miért veszélyes, ha az ilyen radikális reformokat előkészítetlenül, a megfelelő támogatás, képzések, mentorálások nélkül, túl gyorsan akarják átnyomni.

Azoknak, akik Rubovszky Rita jelölését kritizálták valamilyen szempontból (köztük nekem is), most illik elismerni, hogy az iskolaigazgatókkal való megbeszélés egy szép gesztus a jövendő miniszterelnök részéről – de több is annál. Mutatja, hogyan kell működnie egy demokratikus kormányzatnak: folyamatos párbeszédet folytatva szakemberekkel, bevonva őket a döntéshozásba, figyelve az érveikre, az érintettek megélt tapasztalataira. Az elmúlt 16 évben nem igazán láthattunk példát hasonlóra: hiszen a NER mindent erőből intézett el. Amikor szakemberek vagy érintettek szervezetten próbáltak érdeket érvényesíteni, akkor vagy ignorálta őket vagy ellenséget faragott belőlük. Nekem ebben a Rubovszky-vitában tudjátok mi volt a legrémisztőbb? A beépült reflexek: hogy egyesek rögtön zsigerből utálnak valakit, akinek egyházi háttere van. Vagy pont ellenkezőleg: rögtön zsigerből ellenségesnek tartanak valakit azért, mert megfogalmazza az egyébként megalapozott kritikáit egy katolikus hátterű jelölttel és a nézeteivel szemben. Jó lenne túllépni ezeken a reflexen. A zsigeri indulat-reakció nem konstruktív kritika. A kritika pedig nem mindig támadás, ha megfelelő érvekre épül. Remélem, hogy a politikai kultúrának ezentúl újra része lesz ez is. Más területeken is bevonják a civil társadalmat, ösztönzik az önszerveződést, a párbeszédet – és nem riadunk meg a kulturált, egymás megértését és nem földbe döngölését szolgáló vitától sem. ❤

Még pár hónapja megkeresett Bernáth Barbara független dokumentumfilmes, hogy a drogtéma hazai politikai és kulturális vonatkozásairól szeretne filmet forgatni. Egyrészt segítettem neki interjú-alanyokat találni, másrészt pedig megállapodtunk, hogy amennyiben tetszik, akkor az elkészült alkotást a Drogriporteren fogjuk lehozni. És mivel szép munkát végzett, a választások előtt pár nappal publikáltuk is a dokumentumfilmet. Mivel azonban sajnos néhány vágókép szerzői jogi problémákat vetett fel, hamarosan le kellett szednünk a filmet. Azóta a rendező újra vágta azokat a részeket, így ismét megoszthatjuk veletek a végső verziót. Megszólal a filmben többek között Dávid Fecó, biopolitikai szakértő, Szummer Csaba egyetemi tanár, a módosult tudatállapotok egyik legismertebb hazai kutatója, és érdekes színfoltként a magyar sámánhit és a tudatmódosító szerek kapcsolatáról is hallhatunk. Persze mindez a drogellenes háború baljós keretébe helyezve – ami most már reméljük a NER-el és Horváth Lacival együtt megy a levesbe. Nézzétek meg és osszátok – belinkelem a hozzászólásba! ❤