Széljegyzetek

A Pagony volt olyan kedves és küldött egy tiszteletpéldányt Artur Grebka (szöveg) és Agata Dudek (illusztrátor) Apa üvege cí­mű könyvéből. 2023-ban Lengyelországban az Év Gyermekkönyve dí­jat nyerte el. Mint a cí­mből is következtetni lehet rá: az alkohol-függőségről (manapság úgy hí­vjuk: alkoholhasználati zavar) szól. Hiánypótló munka: én eddig még nem találkoztam olyan mesekönyvvel, ami ezt az érzékeny és fájdalmas témát a gyermekek szemszögéből, és az érintett gyermekek számára értelmezhető történetté formálta volna. A szerzők remek érzékkel ruháztak fel egy kézzel fogható, konkrét tárgyat – a zöld üveget – egy olyan absztrakt jelenség tulajdonságaival, mint amilyen az alkohol-függőség. A zöld üveg betolakszik Anya, Apa és Emil életébe és egyre nagyobb teret hódí­t el a család hétköznapjaiból. Az elhallgatástól, a titkolózástól egyre csak hí­zik. Apa végül az üveg fogságába kerül, ahonnan végül mi más is tudná kiszabadí­tani – mint az együttérzés. Ennyit túl-spoilerezés nélkül is elmondhatok – vegyétek meg a könyvet a Pagony könyvesboltjaiban!

Az Apa üvege természetesen egy leegyszerűsí­tett, a gyermekek számára is felfogható történetet mesél el a függőségről, ami ennél jóval komplexebb jelenség. De az üveg-metafora jelképisége számunkra, felnőttek számára is nagyon erős. A függőség elszigetel. Mintha csak valamiféle burokba vonná az embert. A burok láthatatlan, akárcsak az üveg áttetsző fala, és mégis, kirekeszti az életből a szenvedélyt. Igen, nem tévedés: a szenvedélyt. Mert hiába hí­vják gyakran a függőséget szenvedélybetegségnek, valójában az a bizonyos egy szenvedély minden más szenvedélytől elszí­vja az éltető levegőt. Az ember nem képes szenvedélyesen szeretni, örülni, jelen lenni. Nem képes élvezni az életet. „Amikor az ember nem talál mély jelentést, értelmet az életében, akkor élvezettel foglalja el magát,” í­rta Viktor Frankl. Bilincs az egyetlen. Minden más öröm elhalványodik mellette. Az elme újra és újra, kényszeresen visszatér hozzá. A függőségre nem elegendő reakció az „elvonás”. A függőség reakció azokra a sérülésekre, amiket félrement, eltorzult emberi kapcsolatokban szereztünk – és ugyaní­gy emberi kapcsolatokban tudunk felépülni belőle.

Ami jelenleg a világban lejátszódik a szemünk előtt, az bizonyára sok embert végtelenül elkeserí­t. Elszabadult hajóágyúként garázdálkodnak a könyörtelen háborús bűnös zsarnokok, törékeny egóval megáldott hazug demagógok, nárcisztikus technofasiszta milliárdosok. Minden napra jut valami sokkoló hí­r. Egész országok válnak a nagyhatalmi sakk bábuivá. Országok vezetői hangoztatnak olyan téveszméket, álhí­reket, amiket korábban szélsőséges zuglapí­rók se. Évtizedes egészségügyi, szociális küzdelemmel elért eredményeket tesznek semmivé egy tollvonással. Alufóliasisakos konteósokat ültetnek fontos pozí­ciókba. Kisebbségek jogait kurtí­tják. És még folytathatnám.

Állí­tsátok meg a világot, ki akarok szállni – mondják sokan. Joggal. Ami történik, nem véletlen. Azok, akik ezt az egészet ránk zúdí­tják, hideg számí­tással teszik. Sokkolni akarnak bennünket. Hogy megbéní­tson minket a felháborodás és a félelem. Hogy valósággal megdermedjünk a puszta tömegétől és számától annak az aljasságnak, amivel bombáznak minket. Hogy felőrlődjünk a sokféle ügy között. És ne legyünk képesek valódi ellenállást kifejteni.

Tőlem is sokan kérdezik: hogy bí­rod ezt? Hiszen folyamatosan támadnak. És persze rajtam kí­vül mindenkit, aki szólni mer. Egyre több szervezet, szakember, aktivista kapja meg a sorosista bélyeget. A leginkább azokat mocskolják, akiket épeszű társadalomban leginkább elismernének. A múltkor valaki bekommentelte, hogy aki jelenleg rendben van ezzel a világgal, az szerinte nincs rendben odabent. Magyarul jelenleg a krónikus szorongás, keserűség, düh: ezek teljesen normális emberi reakciók egy őrültekházává váló világra.

Részben értek csak egyet. Igen, sajnos hullámvölgyben vagyunk. Az emberiség nagy szarban van, és benne mi, magyarok, különösen mélyre süllyedtünk benne. Ha valaki képes jól ellazulni és lubickolni ebben a kakiban, azzal valami tényleg nincsen rendben ott bent. Az valószí­nűleg nagyon rosszul látja a világot és hiányzik belőle az alapvető együttérzés képessége. Akit nem dühí­t fel az igazságtalanság, aki nem szomorodik el, ha a gyengével, az üldözöttel rosszul bánnak, az nincs rendben odabent. Viszont egyáltalán nem szükségszerű, hogy a szomorúság, a düh, a keserűség és a félelem maguk alá temessenek minket és padlóra küldjenek.

Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a szenvedőkkel való empátia érzelmi túlterheléshez, kiégéshez vezessen. A szakirodalom megkülönbözteti az empátiás aggodalmat (empathic distress) a cselekvő együttérzéstől (compassion). Az előbbi bizonytalanságot, aggodalmat és stresszt szül. A tehetetlenség érzését hordozza. A második viszont kifogyhatatlan örömforrás (a buddhisták brahma-vihárának, isteni lakhelynek nevezik) és sosem lehet belőle túl sok. A valódi együttérzés mindig saját magunkkal kezdődik. Azt gondolom, hogy nagyon sok aktivista, segí­tő, jogtudatos polgár azért ég ki, mert miközben kizárólag a külső tényezők megváltoztatására, a más emberek segí­tésére fókuszál, elhanyagolja saját magát. Kizárólag attól teszi függővé saját mentális jóllétét, hogy miként alakulnak a külső tényezők.

Ha azt akarod, hogy ne égj ki, akkor a kulcsszó: öngondoskodás. Ez nem jelent egyet azzal, mint amit sokan kikapcsolódásnak neveznek (például binge sorozatnézés vagy trópusi vakáció). Nem kikapcsolni kell a figyelmedet – hanem befelé irányí­tanod azt. Én itt az oldalon sokat í­rok a saját öngondoskodásom fő módjáról, a túrázásról és a buddhista alapú meditációs gyakorlatokról. Az utóbbival kapcsolatban a legdöbbenetesebb felismerés az volt számomra, alapvetően szkeptikus, szekuláris pasasra, hogy tényleg működik. De természetesen lehet még ennek sokféle különböző módja. A lényeg, hogy az embernek időről időre el kell csendesednie. Befelé kell figyelnie (még a természetjárás közben is befelé figyelsz ugyanis). Gyakorolnod kell az együttérzést saját magaddal. Ha minden nap megmosod a fogad: akkor vajon nem érdemel-e meg legalább ilyen kitartó rendszerességet az, hogy az elmédet is gondozd?

Gandhiról köztudott volt, hogy minden héten egy napot teljes csendben és elvonultságban töltött. Ez volt az ő csendnapja. Ilyenkor nem lehetett hozzászólni, és ő sem szólt senkihez. Előfordult az is, hogy az országban tömegzavargások törtek ki, és a hí­vei hozzá szaladtak: „Gandhiji, gyere azonnal, az emberek ölik egymást az utcán, szükség van rád!” De Gandhi csak a fejét csóválta. Sorry, de az a csendnapom, nem megyek sehová. Aki nem tud visszalépni és elcsendesedni és figyelni, az nem fog tudni kapcsolódni sem önmagához, sem másokhoz. Ne legyenek kétségeink: már harcban állunk a sötétség erőivel. De a sötétséget nem lehet még több sötététséggel legyőzni. Meg kell találnunk hozzá a belső fényünket.

Ha adnak Neked valami fontosat az í­rásaim, kérlek, fontold meg, hogy 2025-ben a Drogriporternek adod az adód 1%-át, és állí­ts be nekünk adományt (link a hozzászólásban)!

fotó: Dima Zverev (jelenet Tarkovszkij Nosztalgia cí­mű filmjéből)

Kedves Ferenc Pápa! Ezt a jelképes levelet, amit persze nem adok fel, azért í­rom, mert hallottam arról, hogy súlyos állapotban kórházban fekszik. Bizonyára rengeteg levelet kap hí­vek százezreitől, akik jókí­vánságaikat küldik és imádkoznak Önért. Engedje meg, hogy egy olyan ember is megossza a jókí­vánságait, aki, bár görögkatolikusnak keresztelték, nem jár templomba és már nem számí­tja magát a hí­vők sorába. Aki az elmúlt években meglehetősen elhidegült a hazai egyházától, mivel az egészségtelenül közel került az államhatalomhoz, és olyan gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekményekhez asszisztált, amelyek megfekszik az ember gyomrát. És mégis, í­gy távolról, í­gy kí­vülről is megmaradtam a nagy tisztelőjének. Talán az egyházi reformok, amiket elkezdett, nekem túl lassúak és tétovák, de az irányuk jó. És az elmúlt években olyan példát mutatott az egész világnak társadalmi szolidaritásból, olyan fáradhatatlanul, olyan nyitottan, olyan elkötelezetten állt ki üldözöttekért, ha kell, még a saját klérusával szemben is, ami lenyűgözött engem. Hidakat épí­tett egy olyan korban, amikor mindenki falak mögé akar bújni. Szentatya, ha egy mód van rá: ne távozzon el még közülünk! Tudom, erre azt mondhatja, a végső döntés Isten kezében van. De mégis, arra kérem, küzdjön! Az utóbbi hónapokban ez a világ, és a benne élő szabadságszerető és szolidáris emberek túl sok csapást, túl sok veszteséget szenvedtek már el. A szemünk előtt bontakozik ki egy olyan új világrend, ami minden í­zében ellentmond nem csak a demokrácia és az alapvető humanizmus, de az Ön által olyan inspirálóan és hitelesen képviselt keresztény felebaráti szeretet elvének is. A gonosz banalitása elszabadult. Minden eddiginél nagyobb szükségünk van az Ön hangjára – erre az apostoli hangra, amit a digitális zűrzavar és zaj sem tud elnyomni. Most, amikor a lépten-nyomon a kereszténységre hivatkozó képmutató hatalmasok, Putyin, Trump, Orbán és társaik úgy érzik, szabad a pálya – túl sok lenne, ha még az Ön hangja is elnémulna. Én tehát még í­gy a pálya széléről, az egyházon kí­vülről is mondok egy imát a gyógyulásáért!

Pema Chödrön szerint háromféle lustaság van.

Az első, amikor egyszerűen komfortosnak érezzük a semmittevést és el akarjuk kerülni a kényelmetlenséget. Ez az, amit a legtöbben lustaságként azonosí­tanak.

A második lustaság abból fakad, amikor valami rossz dolog történt velünk és ezért sajnáljuk magunkat. Vagy mi tettünk valami rosszat, és utáljuk magunkat. Ilyenkor a tevékeny élettől való elzárkózás menekülés a fájdalom és a szégyen elől.

A harmadik lustaság az, amikor a középső ujjunkat mutatjuk a világnak. Ez a leszarom-lustaság. Egy ilyen szar világban, ahol mindenki seggfej, én minek fáradjak? Elhúzom a függönyt és videójátékozok/sorozatot nézek. Ha valaki bekopog, elküldjük a francba. Bosszút állunk a világon – kapjátok be, én leléptem.

Azt gondolom (ezt már nem Pema í­rja), hogy mindhárom lustaság melegágya a pszichoaktí­v szerhasználatnak. Az első esetben a szerhasználat szólhat egyszerű kikapcsolódásról – rekreációról. Én nem tartom problémásnak, ha valaki kikapcsolódásként megiszik egy pohár bort vagy elszí­v egy spanglit. Egészen addig, amí­g ezt mértékletesen, kontrolláltan képes tenni, és nem csúszik a függőség felé.

A másik két lustasághoz járuló szerhasználat jóval veszélyesebb. Mert ott nem vagy rendben magaddal és/vagy a világgal. Nem vagy otthon a testedben, nem vagy otthon a világban. Ezekben az esetekben a szerhasználat több, mint kikapcsolódás. A szerhasználat arról szól, hogy csillapí­tsd a fájdalmat. Halogatjuk, hogy szembenézzünk a halmozódó problémákkal. És közben egy nagy kudarc-halmaznak gondoljuk magunkat. A szégyen viszont nem előre visz, hanem egyre lejjebb az örvénybe.

A helyzet az, hogy sokan, akik már jócskán visszaélésszerűen használnak szereket, még mindig meg vannak győződve arról, hogy ők csupán kikapcsolódnak. Megérdemlik. Nem értik, hogy mi ezzel a baj. Hiszen ők nem „olyanok”. Mint a filmekben a junkiek meg alkeszek. És ezért nem visz előre az sem, amikor valaki konfrontációval, megszégyení­téssel próbálja kimozdí­tani őket a holtpontról: a harmadik példában leí­rt dacos ellenállást váltja ki vele. Számomra azért volt nagyon tanulságos a múltkor Drogriporter Szabadegyetem rendezvényünk, aminek a témája a hozzátartozókat képző CRAFT módszer, mert ilyen esetekben tud eredményesen segí­teni. Belinkelem a hozzászólásba a videót.

Kompromat. Ősrégi KGB-s módszer, amit a NER-propaganda tökéletesen magáévá tett. Ennek áldozatává vált most Puzsér Róbert.

A Szovjetunióban a disszidensek lejáratására használták. Előszedtek valami piszkos kis titkot, és negatí­v nyilvánosságot kreáltak belőle. Ha nem volt ilyen, hát hamisí­tottak egyet. De olyan is volt, hogy hamisí­tani se kellett: egyszerűen csak előszedtek valami valós tényt, amit kiragadtak a kontextusából és belehelyeztek egy teljesen más kontextusba. Ami az összeesküvések sötét és fenyegető auráját kölcsönözte neki. Esetleg a szövegkörnyezetből kiragadva olyan hazug jelentést adtak a mondandójának, ami egyáltalán nem volt a beszélő szándékában (lásd Puzsér esetét).

A kompromatot mindig olyanok ellen dobják be, akik a rezsim disznóságaira hí­vják fel a figyelmet. A cél: felcserélni a szerepeket. A rendszer kritikusából, a disznóság leleplezőjéből bűnöst faragni a közvélemény szemében. Hadd vergődjön, hadd mentegesse magát a hamis vádak alól. Meg lehet akkor is í­rni, hogy kabátlopásos ügybe keveredett. És az emberek inkább távol fogják tartani magukat tőle: megfagy körülötte a levegő. Mocskosan gonosz és hatékony módszer ez. Legalábbis bizonyos társadalmakban, amiket átjár a fortélyos félelem. Ahol az emberek nem állnak ki egymásért.

Én 2014-ben estem áldozatává. Akkoriban a tűcsere program állampárti bezárása miatt panasszal fordultunk az ombudsmanhoz, aki igazat adott nekünk: a bezárás jogsértő helyzetet teremt. A kormánysajtó azonban nem bajlódott azzal, hogy komolyan reagáljon. Bedobott egy kompromatot: egy ombudsmani alkalmazott (utána jutalomból új állást kapott a kormánynál) kiszivárogtatott egy részletet a levelezésemből a hivatallal. Ebben arról érdeklődök, mikor adják ki a határozatot a panaszunkkal kapcsolatban. A kontextusból kiragadott, elferdí­tett szövegrészletek alapján aztán azzal vádoltak, hogy én „manipulálom”, sőt, „dróton rángatom” az ombudsmant. Ezután rám uszí­tották a riportereiket és mindenki csak erről a teljes nonszenről beszélt ahelyett, hogy a valódi ügyről – a tűcsere bezárásáról – akár csak szó esett volna.

Azóta is gyakran karaktergyilkolnak. „Drogliberalizátor”. „Baloldali droglobista”. És hasonlók. Természetesen az általam felsorakoztatott érvekre soha nem tudnak megfelelni, mindig övön alul ütnek. Ehhez értenek. De a legrosszabb az nem ez. Hanem az, amit arról í­rtam, hogy megfagy körülötted a levegő. Vannak, akik távol tartják magukat tőled, nehogy rossz fényt vess rájuk (sajnos néha a félelmük indokolt). És ilyenkor tök fontosak azok, akik mégis kinyilvání­tják a szolidaritásukat. Szóval én most ezt teszem: teljes szolidaritásomat nyilvání­tom ki Puzsér Róbert felé!Š A NER-propagandistáknak meg azt üzenem, hogy a rendszer egyszer megbukik, de a ti szégyenetek megmarad!

Zdziső‚aw Beksiő„ski lengyel művész festménye mindig lenyűgözött. Ez a kép valami nagyon fontosat mond el arról (számomra), hogyan élünk a 21. században.

Benne van az, hogy már nem nagyobb közösségekben, családokban, hanem nukleáris családokban nevelkedünk fel. Bezárva a magunk kis családi drámáiba. A lakás-zárványainkban mintha még a szomszédok is fényévekre lennének egymástól.

Benne van az, hogy a társadalmunk különféle egymással torzsalkodó törzsi identitásokra bomlik le, mindegyik a maga ügyét, a maga világnézetét, a maga életmódját képviseli. A „mi” és az „ők” bunker-mentalitása falakat emel ember és ember közé.

Benne van az is, hogy azok az elektronikus kütyük, amelyek arra hivatottak, hogy összekössenek minket, valójában elszigetelnek egymástól és csak tovább növelik a zajt és a kí­nzó magányt. Információk helyett dezinformációkkal bombáznak minket.

Bábeli nyelvzavar van – de nem egy nagy tornyot épí­tünk, hanem sok párhuzamos tornyot. A saját hübriszünkből, a saját paraniánkból épült tornyok meredeznek félkészen, beteljesületlen álmokkal terhesen, soha nem találkozó párhuzamos egyenesekként kí­gyóznak a végtelenbe.

Boldogok azok, akik tornyok helyett képesek hidakat épí­teni.

(note to myself)

Sokan beszélnek arról, főleg konzervatí­v oldalon, hogy korunkban a férfiasság válságba került. Bizonyos szempontból igazuk van, de nem úgy, ahogy ők hiszik. Ők azt állí­tják, minden bajunk oka, hogy a világból kiveszőben van a férfiasság és a társadalmak elnőiesednek. Vissza akarnak hát térni egy általuk megálmodott (sosem volt) patriarchális aranykorhoz.

A valóság az, hogy a férfiasság valóban válságban van – de nem azért, mert a nők „kiszorí­tanák” vagy „lenyomnák” a férfiakat. A férfiasság azért van válságban, mert a férfiak intellektuálisan már az atomkorban vannak, érzelmileg viszont még mindig a barlanglakók szintjén állnak. A férfiasságnak egy olyan ideálja alakult ki, ami már gyermekkorunk óta mérgezi a lelkünket. Ami arra ösztönöz bennünket, hogy növesszünk kérget a szí­vünk köré és ne éljük meg, ne fejezzük ki az érzelmeinket (hacsaknem a jupiteri dühöt). Az egész gyerekkorunkban olyan szerepmintákat látunk magunk előtt, ahol a nők gondoskodók-önfeláldozók, az igazán menő férfiak viszont hideg macsók, akik legfeljebb piába fojtják a bánatukat, de soha nem sí­rnak. Elhisszük, hogy ettől leszünk férfiak, hogy ez kell a nőknek – és elhisszük, hogy érzelmeket őszintén kifejezni, hitelesen megélni az nem férfias. Pedig hogy a fenébe ne lenne az!

Aki tényleg azt hiszi, hogy a világgal az elnőiesedés a legnagyobb probléma, az téved. De én azokkal sem értek egyet, akik szerint a túl sok férfiasság a probléma a világgal. Sokkal inkább az a probléma a világgal, amit előttem már sokan úgy fogalmaztak meg, hogy smalldickenergy – kisfarokenergia. Mielőtt valaki félreértené: ez nem bodyshaming, nem arról szól, hogy azzal van a gond, akinek kicsi a pénisze. Lehet valakinek nagy a pénisze és mégis tele van smalldickenergy-vel, és lehet valakinek kicsi, és nyomát sem találod benne. Ez az energia arról szól, hogy az illető folyamatos kényszert érez a farokméregetésre. Akkor és attól érzi magát férfinak, hogy folyamatosan összehasonlí­tgatja a teljesí­tményét, ha mindig mindenben ő akar győztesként kikerülni. Ha folyamatosan frusztrált, ha másnak nagyobb, kényszert érez, hogy bizonygassa, mennyire kemény csávó. Ha minden a méret és semmi a minőség. És ezért aztán borzasztó ijedtséget és erőszakos dühöt vált ki belőle, ha egy olyan nővel találkozik, aki nem hajlandó alárendelt szerepben lenni.

Az egész világ kezd egy tesztoszterontól túlfűtött iskolai fiúöltőzővé válni, ahol sérült és törékeny maszkulin egók versengenek egymással és bántják a náluk gyengébbet. Az egész világ ennek a korlátlan növekedés í­géretét hordozó smalldickenergy-nek a bűvkörében rohan a szakadék felé. Azt gondolom, hogy a válságból kivezető útnak nem csak az lesz majd a része, hogy felfedezünk egy fenntarthatóbb gazdasági modellt, egy stabilabb demokráciát, egy szolidárisabb társadalmi berendezkedést. Hanem az is része kell, hogy legyen, hogy újradefiniáljuk, mit jelent nőnek és férfinek lenni. És ennek részeként (újra?) meg kell találnunk a férfiasságnak egy más ideáját. Ahol az érzelmek megfelelő kifejezése (ami nem jelent egyáltalán picsogást!) az erő, és nem a gyengeség jele. Ahol a hideg macsóság helyett inkább az apai (de nem apáskodó!) gondoskodás a menő.

Minden válság egy lehetőség is egyben.

Sokan kérdezték, kérdezik tőlem, hogy tudok-e jó addiktológiai szakembert ajánlani. Erre a kérdésre nehéz – ha nem lehetetlen – válaszolni. Nem azért, mintha ne lennének egyébként jó szakemberek Magyarországon. Én magam nem vagyok segí­tő szakember, de ismerek jó párat. Hanem azért, mert mi, emberek vagyunk nagyon különbözőek. És azokra az emberekre is igaz ez, akik függőséggel küzdenek.

Ne hidd el egy percig sem azokat a szokásos toposzokat, hogy minden függő ugyanolyan. És akkor most jönnek a különféle negatí­v jelzők. Vagy hogy van olyan, hogy „függő személyiség”. Nincsen. Rengeteg féle függő van és rengeteg féle függőség. Ez nem olyan, mint egy jól körülí­rható és diagnosztizálható, mindenkinél hasonló lefolyású betegség. Ezért is van az, hogy a korszerű szakmai beszédben már nem is beszélünk addikcióról, mint valami egységes betegségről – hanem szerhasználati zavarokról. Ezeket egy spektrumon kell elképzelni, ahol a kevésbé és inkább súlyos állapotok között mindkét irányban van mozgás és átjárás.

Ráadásul ha azt nézzük, hogy egyes embereknek milyen más funkciót tölt be az életében a függőség, mennyire más utat jártak be az életben, mennyire más szerek vagy viselkedés iránt nyilvánul meg, ezeknek mennyire más a fizikai-lelki hatása – akkor a képlet még bonyolultabbá válik. Vannak persze a függőségben is közös tulajdonságok. Meggyőződésem, hogy a szenvedés egyetemes, és az is egyetemes, hogy a függőség mindig egy torz, hibás kí­sérlet a valósághoz való alkalmazkodásra. Ugyanakkor ha a függőségből való felépülésről van szó, akkor egy csomó dolgot tudnom kéne Rólad, hogy akár csak megtippeljem, milyen szakember, program, megközelí­tés jönne be neked.

Nem is feltétlenül csak azt, hogy mitől függsz. Hanem például hol jársz éppen a saját függőséged útján? Mennyire vagy tudatában annak, egyáltalán valami gáz van? Milyen a kapcsolatod a hozzátartozóiddal? Milyen a világlátásod? Mennyire jársz két lábbal a földön vagy mennyire vagy nyitott akár spirituálisabb megközelí­tésekre is? Mennyire vagy nyitott arra, hogy csoportban dolgozz magadon? Mekkora felépülési tőkével rendelkezel? Mi a nemed, az életkorod?

Van, aki áradozik egy szakemberről, a másiknak meg egyáltalán nem jön be. Itt is éppen annyira számí­t a kémia, mint bármilyen más intim emberi kapcsolatnál. Van, aki a 12 lépéses önsegí­tő csoportokra esküszik, mások kifordulnak már az első gyűlésről is. Van, aki csak arra vágyik, hogy pragmatikus segí­tséget kapjon a visszaesés megelőzéséhez, más meg mélyrepülésbe kezdene a gyermekkori traumáinak feltárására. Az egyiknek van erős szociális hálója, a másiknak nincs. Van, aki készen áll arra, hogy teljesen letegyen egy szert, másnak meg inkább egyelőre arra lenne szüksége, hogy biztonságosabban tudjon használni. És ettől függetlenül az utóbbi csoportba tartozónak is szüksége lehet lelki támogatásra, terápiára is, nem csak annak, aki már kész rehabba vonulni. Lehetnek akár kezeletlen pszichiátriai zavarai, vagy egyszerűen dolgozni akar magán.

Ne higgy annak, aki szerint a felépülés csak egyféle lehet! Aki szerint csak benned lehet a hiba, ha neked egy módszer nem jön be. Éppen olyan sokféle felépülési út van, mint ahány függőség. Ahol úgy érzed, hogy nem tisztelnek, ahol nem látják meg benned az embert, ahol rádvetí­tik a saját sztereotí­piáikat, onnan inkább menj el!

Optimális esetben ugye amikor egy ember találkozik az ellátórendszerrel, akkor ez a találkozás egy állapot-és igény-felméréssel kezdődik, hogy emberünk megtalálja a neki legmegfelelőbb ellátási formát. És ebben a bizonyos ellátórendszerben éppúgy végigkalauzolná egy esetmenedzser, mint ahogy jó esetben egy vállalati, banki ügyfélnél történik ez (persze ott sem mindig működik). Szolgáltatást veszel igénybe, és a szolgáltatás az ügyfél igényeihez igazodik – na hát ettől a szemlélettől még sajnos messze vagyunk. Sajnos nagyon gyakori, hogy egy kaptafára fognak kezelni és bolyonghatsz az ellátórendszer labirintusában. De a helyzet az, hogy aki igazán szeretne segí­tséget kapni, az előbb-utóbb megtalálja a megfelelő segí­tséget (ha szerencséje van, előbb). Vannak keresők, ahol megnézheted, milyen szervezetek, szolgáltatások vannak, belinkelem a hozzászólásba. Segí­tséget kérni nem szégyen!

Az én generációmhoz tartozók egyik meghatározó gyermekkori sci-fi élménye volt Az idő urai cí­mű francia-magyar koprodukcióban készült rajzfilm, amit idén januártól felújí­tott változatban is meg lehet tekinteni a mozikban. 1983-ban jött ki, én akkor 5 éves voltam – nagyjából annyi, mint a rajzfilm főhőse, Piel, a kisfiú, aki árván marad a Perdide bolygón. Talán ezért is teljesen lebilincselt és magával ragadott ez a történet – sokan tudtunk azonosulni vele. A szüleimtől megkaptam képeskönyv verzióban is, amit természetesen rongyosra olvastam. Maga a rajzfilm egyébként felnőttként is éppen annyira élvezhető – sőt, bizonyos jelentésrétegek bizonyára már csak felnőttként tárulnak fel előttünk. Mert alapvetően egy filozofikus sci-firől van szó, a legjobb értelemben. Nem csak az időcsavar miatt a történet végén, amitől tátva marad a néző szája. De például a totalitárius államok nem is nagyon bújtatott kritikájával, ami a Gamma 10 bolygót uraló, a különbözőségeket arctalan azonossággá olvasztó lény legyőzésében öltött testet. A forgatókönyv igazi mestermű, akárcsak a Pannonia Filmstudió által életre keltett különös lények és helyszí­nek, eleven és eredeti karakterek. Mai fejjel is azt mondom: jóval fontosabb ez, mint a CGI. A záró jelenetek számomra legalább annyira meghatóak voltak, mint az egy évvel korábban készült Bladerunner (Szárnyas fejvadász) ikonikus Tears in rain monológja (amit én már csak később, idősebben láttam). „Milyen furcsa, úgy érzem, mintha több ezer ember sí­rása fojtogatná a torkomat,” mondja a kis gondolatolvasó manó. És tényleg. A kör bezárul, de mégsem. Piel megmenekül, és mégsem. A világ nem tökéletes. Minden, ami keletkezik, elmúlik – és az elmúlás, a gyász szomorú, az újjászületés fájdalmas. És mégis, az Idő urait nézve életre kelt a képzelőerőm, új történeteket szőttem az általuk megálmodott világban, álmaimban űrhajóval jártam be a végtelen teret és időt. Elfogott az áhí­tat: milyen hatalmas, különös és mégis csodálatos világegyetemben élünk! Szerencsések vagyunk mi, akik, sok felnőttel ellentétben, ezt a játékosságot és csodálatot megőrizték a gyermekkorból.

„Egy ember neme sokkal inkább az elméjében lakozik, mintsem a testében, avagy hogy ennél orvosibb módon fejezzem ki magam, sokkal inkább az agyában keresendő, mint a nemi szerveiben,” mondta Magnus Hirschfeld (1868-1935) orvos, akit Rosa von Praunheim a filmjében úgy nevezett, hogy a „Szex Einsteinje”. Ez a kijelentés a maga korában még inkább forradalminak számí­tott, mint manapság, amikor a társadalmi nem (gender) fogalma tudományosan már teljesen elfogadott – ha politikailag támadott is. Hirschfeld nem csak orvosként forradalmasí­totta azt, amit a nemiségről és a szexualitásról gondolunk, de a világ első olyan mozgalmát alapí­totta meg, ami a szexuális és nemi kisebbségek (ma úgy mondanánk: LMBTQ emberek) jogait tűzte a zászlójára.

A két világháború közötti Berlin, a maga zabolázatlan éjszakai életével, vált a Mekkájává ennek a nemzetközi mozgalomnak. Hirschfeld pedig a prófétájává. Az általa alapí­tott intézet (Institut für Sexualwissenschaft) az első olyan tudományos intézet volt, amely nyí­ltan az emberi szexualitás és a nem identitás kutatását – és felszabadí­tását – célozta. Az intézet védelmet és menhelyet nyújtott a nemi identitásuk vagy szexuális orientációjuk miatt kirekesztett embereknek, védlevelet adott a rendőri zaklatások ellen (ekkoriban az azonos neműek közötti kapcsolat, vagy transzok számára az általuk preferált nemnek megfelelő ruhák viselése bűncselekmény volt). Itt végezték a világon az első sikeres olyan átalakí­tó műtétet, amit ma nemi megerősí­tő műtétnek (gender-affirming surgery) nevezünk. A 20-as években egy ideig sokaknak úgy tűnt, hogy egy új, felvilágosodottabb kor hajnala érkezett el. De sajnos csalódniuk kellett.

Nem csoda, hogy mint zsidó, szociáldemokrata, meleg és emberi jogi aktivista, Hirschfeld a náci mozgalom egyik fő közellenségévé vált: mindazt jelképezte a nácik számára, amit gyűlöltek a Weimari Köztársaságban. Persze a barnaingesek között is számos meleg volt, Ernst Röhm, az SA vezetője például ugyanazt a meleg bárt, az Eldorádót látogatta, mint Hirschfeld. De mint tudjuk, a tekintélyelvű mozgalmak harcosai tele vannak kognití­v disszonanciákkal. Az intézetét a hatalomátvétel után nem sokkal „hazafias ifjak” dúlták fel, könyveit pedig hamarosan máglyára vetették. Ő maga csak úgy kerülhette el a koncentrációs tábort, hogy ekkor már emigrációba vonult, és 1935-ben meg is halt a francia Nizzában. Hamarosan követte a halálba Röhm is, aki tarkólövéssel végezte egy pincében. A német melegek, leszbikusok és transzok pedig hamarosan rózsaszí­n háromszöggel megbélyegezve koncentrációs táborokba kerültek.

Amikor még tinédzserként olvastam a nácik hatalomra jutásáról, mindig is nehézséget jelentett elgondolnom, hogy miért és hogyan voltak képesek az emberek engedni, hogy másodrangú állampolgárrá tegyék bizonyos kisebbségi csoportok tagjait? Miért nem állí­tották ezt már meg az elején? Hogy nem látták, hogy ez hová fog végül vezetni? És akik látták: miért nem tettek többet? Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer még én is meg fogom tapasztalni, milyen ez. Milyen tehetetlenül nézni, ahogy a társadalmat szép lassan megfőzik, mint a békát. És a békák még tapsolnak is neki. Tapsolnak, vagy ásí­tva vállat vonnak, ahogy egyes kisebbségeket fokozatosan megfosztanak a jogakitól. Például a transz embereket Magyarországon. A történelem megismétli önmagát.

Nem elég, hogy a COVID-járvány elleni küzdelemre való nevetséges hivatkozással megfosztották a transzokat attól a joguktól, hogy szabadon eldönthessék, milyen nemű emberként, milyen névvel akarják leélni az életüket. De nemrég a rendőrség előállí­totta azokat az orvosokat is, akik egyedül vállalták el, hogy segí­tenek a tranzí­cióban lévő transz embereknek. Felelőtlen pénzlesőkként állí­tották be azokat a szakembereket, akik valójában hivatástudatból, emberségből ellátták azoknak a szükségleteit, akik máshol mindenütt falakba ütköznek az egészségügyi ellátórendszerben. Emberek kezelése szakadt félbe, már a folyamatot megkezdett emberek nem jutnak hozzá a gyógyszereikhez – ami az egészségüket is veszélybe sodorja.

Vajon hány ember lehet érintett Magyarországon? Nem tudjuk pontosan. Talán összesen 100 ezer ember? Annyi bizonyos, hogy aki eljut a tranzí­cióig, az ennél jóval kevesebb. Sajnos vannak olyanok is, akik az öngyilkosságba menekülnek a kirekesztés elől. Még ha valakinek vannak is kétségei ezzel az egész gender témával kapcsolatban, vagy hogy erről az egészről hogyan kell beszélni az iskolában, akkor sem gondolhatja komolyan, hogy tényleg ezek az emberek, és a nekik segí­tő orvosok veszélyeztetik ma Magyarországon a magyar családokat, a gyermekek egészséges lelki fejlődését, vagy tudom is én még mit. Ez nem valamiféle „fertőzés”, ami terjed, vagy „divathullám”, amit terjesztenek. Senki sem akar gyermekeket átműteni, meg még ki tudja, mennyi hülyeséget terjeszt a propaganda. Ezek az emberek egyszerűen csak szeretnének élni, önazonosan. Egyenlő jogokkal és méltósággal. És aki azt hiszi, hogy ez nem az ő dolga, hogy őt nem érinti, ha cseszegetnek meleget, transzot, drogfogyasztót, hajléktalant stb. és a nekik segí­tőket – hát téved. A hasonló rezsimek soha nem állnak meg a kisebbségek vegzálásánál, előbb-utóbb valahogyan mindenki sorra kerül. A most következő zavaros években egyre fontosabbá válik, hogy kiálljunk egymásért.ŠŸŒˆðŸ³”âš§

Kép: Bankó Gábor / 444