Széljegyzetek

A kiégésről szinte mindig munkahelyi környezetben beszélünk, pedig van egy másik, legalább annyira fontos formája: a szülői kiégés, í­rja a Guardian mai cikke (belinkelem alul). Ez akkor következik be, amikor a szülő úgy érzi, hogy eddig és ne tovább, nem bí­rja ezt már idegekkel. Hogy tényleg mennyire az idegekről van szó, azt egy 2020-as kutatás is bizonyí­totta: a szülői kiégésben szenvedők hajában 213%-al (!) magasabb kortizol koncentrációt mutattak ki, mint az általános népesség hajában. A kortizol ugye a stresszhormon, amire mértékkel szüksége van az emberi testnek az egészséges működéshez. Azonban amennyiben jelenléte magas szinten állandósul, az egyértelműen káros. A krónikus kialvatlanság és stressz különféle betegségekhez, működési zavarokhoz vezethet. Márpedig az ilyen működési zavarok nem csak a szülőt érintik, de a gyereket is. Egy 15 év kutatási anyagát áttekintő meta-analí­zis a szülői kiégés és az elhanyagolás, a családon belüli erőszak illetve az öngyilkossági kí­sérletek között jelentős összefüggést talált. A szülői kiégés vezethet különféle függőségekhez, melegágya a stresszkezelés nyugtatókkal vagy alkohollal történő „kezelésének”.

A gond az, hogy amikor ezekről a problémákról van szó, akkor a társadalmi reakciók még többet rontanak a helyzeten. Nem segí­t, amikor a szülő olyan életszerűtlenül idealizált képekkel találkozik, amelyek a szülőséget rózsaszí­n ködbe burkolják. Ha valakinek problémái vannak, akkor ösztönösen elkezdi ezekhez mérni magát: mindenki másnak megy ez, biztos én vagyok a szar anya/apa. De nem segí­tenek azok a kárörvendő, érzéketlen megnyilvánulások sem, amik a személyes döntését célozzák meg: „Minek kellett akkor az ilyennek gyerek?” „Te akartad, nem?” És hasonlók. A wine moms-ról szóló posztom alatt is felmerült a kommentekben, hogy ez is csak arról szól, hogy „ekézzük az anyukákat” – hát nem. Pont ellenkezőleg: arra kell felhí­vni a figyelmet, hogy attól, hogy valakinek problémái vannak, hogy kiégett, és ezt fel/elismeri, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy automatikusan rossz szülő. Ahogy Brené Brown is í­rja, a szégyen burjánzik, ha titkolózással, í­télkezéssel veszik körül, de elpusztul, ha együttérzéssel locsolják meg.

Minden szülő más csomagot cipel és más lehetőségekkel rendelkezik. Van, aki jobban bí­rja az otthoni egyedüllétet a gyerekekkel, van aki nehezebben. Van, aki képes egészséges módon feldolgozni a stresszt, van aki pedig erre rossz mintákat hozott. Van, akinek sokat tud segí­teni a nagyi, van akinek senki sem segí­t. Van, ahol apu végez házimunkát, máshol meg elvárja azt is, hogy elé rakják a meleg vacsorát. És még ezernyi más szempont van, ami befolyásolhatja, hogy kiégünk-e szülőként vagy sem. Manapság, amikor nukleáris családokban neveljük a gyerekeket, jóval többen égnek ki, mint a régi korokban, amikor a nagy család élt egy fedél alatt és a szülői terhek megosztása könnyebb volt. Ráadásul a mi világunk egyszerre követeli meg a szülőtől, hogy nyújtson 100%-ot otthon és a munkahelyén is, ráadásul még bűntudatot is ébreszt bennünk, ha nem elég szí­nes és szociális az életünk. Van egy tényező, ami a kutatások szerint a külső körülmények, lehetőségek mellett egyértelműen hozzájárul a kiégés súlyosbodásához: a perfekcionizmus. A görcsös vágy, hogy mindig mindent tökéletesen csináljunk, ahogy az a nagy könyvben meg van í­rva.

Ezt a perfekcionizmust segí­ti elő manapság az is, amire szintén a wine moms-os posztom kommentjében utalt az egyik anyuka: hogy manapság mindenért csak az anyát teszik felelőssé. Tök jó, hogy ilyen sokat beszélünk ártalmas gyermekkori élményekről, traumákról és ezek szerepéről a későbbi lelki problémákban, függőségekben. De egyben ez egy csomó szülő számára azt jelenti, hogy folyamatos idegfeszültségben él: vajon mit fogok elrontani?Úgy érzi, hatalmas felelősség nehezedik a vállára. A közösségi média, a netes babás magazinok tele vannak olyan í­rásokkal, hogy mit és hogyan tud elrontani az anyuka az etetéssel, az altatással, hogy a jó szülő ide meg oda viszi a gyerekét, ilyen és olyan dolgokat vesz meg (erre épül a babaipar). A szülőben óhatatlanul kialakul az érzés, hogy nem elég jó. Ami könnyen átmehet abba az érzésbe, hogy szar szülő vagy. Szóval én egyre inkább úgy látom, hogy nem elég csak arról í­rni, hogy ez meg az miért fog valami pótolhatatlan hiányt vagy fejlődési rendellenességet okozni a gyerekednél. Hanem arról is kell beszélni, hogy egyébként nem kell tökéletes szülőnek lenned. Nem kell mindenben követned a nálad stréberebb szülők tanácsait (akik egyébként szintén bizonytalanok magukban és visszaigazolást keresnek, hogy mennyire jó anyák). Bőven elegendő, ha elég jó szülő vagy. És mint társadalomnak, mint államnak ahhoz kell támogatást adnunk a szülőknek, hogy elég jó szülők legyenek. Hogy érezzék, nincsenek egyedül a problémáikkal, és számí­thatnak együttérzésre, támogatásra. Legyenek helyek, képzett szakemberek, akikhez nem szégyen segí­tségért fordulni.

Ps.

Régebben gyakran elnéztem azokat az apukákat a parkokban, játszótereken, strandokon, akik üres, világfájdalommal telt tekintettel, rezignált belenyugvással tolták a babakocsit, cipelték a gyereket/nyuszimotort, menedzselték a gyerekek közötti konfliktusokat. De hát ezt akartad, pupák, nem? Biztos megbánta. Szí­vesebben maradt volna agglegény és ülne most a sörözőben a haverokkal, gondoltam. Ma már jobban értem, hogy ezek a dolgok ennél bonyolultabbak. Akárcsak a szülői érzelmek. A kí­vülről, pálya széléről í­télkezők hajlamosak ezt fekete-fehéren látni. Jó vagy rossz. Kellett az a gyerek vagy sem. Sok szabadidőd van vagy kevés. Élvezed a pillanatot vagy sem. De a szülői hétköznapok jelentős része a szürke különböző árnyalataiból áll, hol világosabb, hol sötétebb. És nem lehet csupán az egyik fázis alapján í­téletet alkotni az egészről. Sőt, az egész több, mint a részek összessége. Mert végső soron nem csak az számí­t, hogy te milyen érzelmi stádiumokon, hangulatokon, tudatállapotokon mész keresztül. Hanem az számí­t, hogy milyen a kapcsolataid minősége. Hogy mennyire találsz jelentést abban az életben, amit élsz. És nekem meggyőződésem, hogy a nehézségek ellenére a szülők többsége a nap végén mégis azt mondja, hogy semmiért nem cserélné el ezt az élményt. Azt a speciális, semmihez sem hasonlí­tható kapcsolatot, ami a szülőt és a gyerekét összefűzi örökre.

fotó: Lydia Goldblatt/Guardian

A legtöbben, mint én is, egyszerű gyakorlatokon keresztül ismertük meg a mindfulness meditációt: csendesedj el, figyelj a légzésedre, légy tudatában a testednek, a gondolataidnak, az érzéseidnek, légy tudatában a gondolataid elkalandozásának. Mint horgonyhoz a csónakot, kösd a figyelmedet szelí­den, de határozottan a légzéshez. A több ezer éves buddhista kontemplatí­v hagyományból átvett tudatos jelenlét (szati) gyógyí­tó, gyarapí­tó hatásait ma már számos tudományos vizsgálat igazolja. Függőségek, depresszió, szorongás, fájdalmak: egyre több területen. Így tehát egyáltalán nem kell buddhistának lenni ahhoz, hogy valaki ezt kipróbálja.

Akinek sikerült a mindennapok részévé tennie ezeket a meditációs gyakorlatokat, akár csak napi 10-15 percre is, az tudja, hogy milyen mélyreható változásokat indí­tanak el. Nem úgy működik ez, mint valami nyugtató, valami tabletta, amit ha beveszel, akkor ideig-óráig csillapodik a szorongásod vagy a fájdalmad. Sokkal inkább te változol: a te hozzáállásod, a valósághoz való viszonyod változik. Ahol korábban kizárólag az ingerek és a szokások automatizmusa által beépí­tett robotpilóta-válaszok voltak, most a kettő közé bekéredzkedik valami más is. Az inger és a reakció közé beékelődik az ön-reflexió. Valahogy úgy fogalmaznám ezt meg, hogy kevesebb felesleges kört futsz, mint korábban. Kevésbé hajszolod bele magadat olyan gondolat-örvényekbe, amelyek sötét vermekbe vezetnek. És ez nem kevés!

No de, mint kezdő meditálóként felfedeztem, buddhista meditációs gyakorlatoknak vannak más fajtái is. Ilyen például a metta-meditáció. Amelynek a jótékony hatásairól eddig még kevesebb, de í­géretes tudományos bizonyí­tékok állnak rendelkezésre. Mi is ez a metta? A buddhista hagyományban a négy mérhetetlen (brahma-vihára) egyike. Magyarra szerető kedvességként fordí­tják. Azért nem szimpla „szeretetként”, mert ez a szó annyira nagy jelentés-csomaggal rendelkezik a mi kultúránkban, és annyira sokan és sokféleképpen kihasználták, áruvá tették már. Nem szirupos karácsonyi dalokra vagy Valentin-napi üzenetekre kell tehát gondolni. Nem ragaszkodó, birtokló szenvedély ez és nem is üzleti tranzakció, amiben valamit vársz valamiért cserébe. Gyakorlatilag egyfajta egyetemes jóindulatról, kedves hozzáállásról van szó: amikor őszintén a javát akarod más lényeknek anélkül, hogy ezért cserébe várnál valamit.

A négy mérhetetlent azért nevezték el í­gy, mert a keletkező és elmúló, korlátolt dolgok világegyetemében (legalábbis amit mi annak hiszünk) ezek egyfajta ablakot képeznek egy másik valóságba. Kiutat jelentenek a szenvedésből, ami abból fakad, hogy ragaszkodunk olyan örömökhöz, amelyek nem adhatnak valódi kielégülést. A négy mérhetetlen: metta (szerető kedvesség), karuna (együttérzés), mudita (öröm más örömétől) és upekkha (kiegyensúlyozott egykedvűség). Hasonlóak ezek ahhoz, amit a görög filozófusok erényeknek neveztek, de többek is azoknál. Egyfajta tudatállapotok, amelyek kimerí­thetetlen forrásait adják az örömnek. Amennyiben kitartóan gyakorolják őket, ahelyett, hogy beszűkí­tenék az elmét, kiterjesztik a tudatot és végtelenné teszik (innen az elnevezés). Rí­mel erre az, amit Blake mondott (bár ő más kontextusban): „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: Végtelennek.”

A metta meditáció gyakorlatilag végtelenül egyszerű. Legalábbis a koncepció az. Arról szól, hogy ki kell nyilvání­tanod a szerető kedvességedet más lények iránt. Mégis, rá kellett jönnöm, hogy X-generációs szkeptikus magyar férfiként nagyon sokan valahogy gyárilag úgy vagyunk beállí­tva, hogy a metta meditáció jóval nagyobb kihí­vást jelent, mint egy szimpla mindfulness meditáció.Úgy vagyunk szocializálva, hogy ha meghalljuk ezt a szót – szerető kedvesség – akkor bekapcsol valami vészjelző az agyunkban, hogy „vigyázz, itt valami nyálas newages dologról van szó”. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen piszok nehéz hitelesen végezni ezt a meditációt, amikor valaki olyan személynek kell mettát küldeni, aki egyébként a halálba idegesí­t minket. Vagy esetleg éppen nyí­ltan ellenséges velünk. Valahogy olyan röhejesnek és őszintétlennek éreztem magam. A nálam tapasztaltabbak szerint nem is velük érdemes kezdeni. Hanem mindenek előtt saját magaddal. És talán sokszor ez még nehezebb persze. Mert ott legbelül saját magunkkal hadakozunk a legtöbbet. Magunknak bocsátunk meg a legnehezebben. És olyan ocsmány módon tudunk bánni magunkkal, mint az ellenségeinkkel sem. Ehhez képest könnyű mettát küldeni olyan embereknek, akiket kedvelsz. És innen lehet elindulni a semleges, majd később az ellenséges emberek irányába – mí­g végül eljutni oda, hogy magadnak és minden egyes lénynek szí­vedből ezt kí­vánd:

Légy biztonságban! Légy boldog! Légy egészséges! Élj szenvedés nélkül!

Én még persze nem mindig jutok el idáig. Zöldfülű vagyok és az elején járok annak az ösvénynek, amit a régi mesterek tapostak ki előttünk. De ennek ellenére, vagy talán pont ezért, az élményeim megosztása talán hasznos lehet a hasonló úton járók számára. A régi mestereknek teljesen igazuk volt akkor, amikor központi szerepet juttattak az ébredés felé vezető úton a szerető kedvességnek, az együttérzésnek, a más öröme felett érzett örömnek. Hiába tudunk elmeditálgatni például a létező dolgok ürességén, hiába szerzünk kitűnő belátásokat a gondolataink buborékjainak felcí­mkézésével és megfigyelésével, ha közben nem gyakoroljuk a négy mérhetetlent. Shabkar, a 19. században élt tibeti buddhista bölcs és költő szerint az ürességen meditálni önmagában mit sem ér: legalább ennyi időt kell szentelnünk annak, hogy meditáció közben minden lény javát kí­vánjuk. Így hát a metta meditációt is beillesztettem a meditációs gyakorlatomba. Nem bántam meg.

Ahogy egy másik tibeti mester, Jonge Mingyur Rinpocse í­rja, amikor az ember a meditációnak ezt a formáját gyakorolja, akkor csökken a saját elszigeteltségének érzete, és elkezdi belátni azt, hogy más emberek elégedettsége és öröme a saját örömünk és elégedettségünk legkimerí­thetetlenebb forrása. Milyen szépen rí­mel ez Eric Frommra: „A szeretet tevékeny erő az emberben; olyan erő, amely áttöri az embert az embertársaitól elválasztó falat, amely egyesí­ti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását.” Ezt a belátást persze folyamatosan elfelejtjük. Néha elég ehhez egy bunkó beszólás vagy egy lökdösődő utas a villamoson – és máris visszarepülünk a legszűkebb tudatállapotunk drámáiba.Újra és újra emlékeztetni kell magunkat rá. Ez az emlékezés, emlékeztetés az út.

„Az én vallásom egyszerű,” mondja a Dalai Láma. „Nincs szükség templomokra, nincs szükség bonyolult filozófiai taní­tásokra. Saját agyunk, saját szí­vünk a templom, a filozófiánk pedig a szerető kedvesség.”

Folyamatosan darázsfészkekbe nyúlok ezen az oldalon az í­rásaimmal, ezért szükségét érzem némi magyarázkodásnak. Az persze már jó pár éve nem újdonság, hogy mindenféle témáról í­rok. Beleállok határozott véleményekbe olyan témákban, amik polarizálják a közvéleményt. Gyerekmentesség. Korrupció. Gyerekek altatása. Wine moms.Áltudomány. Vallásosság és ateizmus. Szigorú szeretet. Spirituális lehasí­tás. Gender. Klí­maváltozás. Szexuális orientáció. BDSM. Egyházak és abúzus. Összeomlás.

Többször kérdezték: nem félek mindebbe beleállni? Persze, hogy félek. A félelem egy hasznos és emberi reakció, aki soha nem fél, az nem lesz hosszú életű. De egyben sokkal jobban félek a langyos unalmas gerinctelen középszerű tespedéstől, mint attól, hogy beleálljak dolgokba.

Egyébként rá kellett jönnöm, hogy sokszor éppen azzal húzom ki a gyufát, ha NEM állok bele egyik lövészárokba sem teljes mellszélességgel. Bevallom, hogy tudatosan hagyom nyitva „a másik oldal” felé is egy kicsit az ajtót: bizonyára még azokon az oldalakon is vannak meggyőző érvek, amelyekkel úgy összességében én nem tudok azonosulni. Ez egyáltalán nem jelent semlegességet – hiszen például az erős és a gyenge vitájában a semlegesség mindig az erős oldalára való állás. És vannak olyan viták is (nem mindegyik!), amiket egyszerűen a tudományos bizonyí­tékok súlya eldönt. Nem félek odaállni egy oldalra, ha ott érzem az igazságot. Amitől félek, az a paranoid bunker-mentalitás, ami bezárkózik a „mi” és az „ők” észjárásba, és csak fekete-fehérben, barátokban és ellenségekben tud gondolkodni. Szerintem az embernek lehet határozott véleménye valamiről, de ettől függetlenül nyitott elmével és szí­vvel kell járni a világban. Tud azonosulni egy üggyel, és mégis: érezheti azt, hogy azt a bizonyos ügyet nem mindig úgy képviselik, ahogyan kellene. Már pedig aki a bunker-mentalitásba zárkózik, az pont ezt a képességét veszí­ti el.

Soha nem az a szándékom, hogy megbántsak bárkit, vagy bármilyen csoportot. Próbálok úgy fogalmazni, hogy ne legyen sértő, bántó (kivéve amikor a harácsoló és képmutató Döbrögi uraságokat kell kritizálni, na ott ez nem szempont). Nem mindig sikerül. Ez bizonyára az én hibám, és ha megbántok valakit, azt utólag én is bánom. Szerintem sok olvasó van, aki sok mindenben egyetért velem – de talán kevés olyan olvasó van, aki mindig mindenben egyetért velem. De az a helyzet, hogy szerintem ha arra törekednék, hogy mindenkinek az érzékenységére kí­nosan ügyeljek, ha csak olyan véleményeket fogalmaznék meg, amivel senkinek sem lépek a tyúkszemére – az recept lenne egy sziruposan unalmas oldalhoz. Én inkább választom azt, hogy szenvedélyesen képviselek álláspontokat, még akár akkor is, ha ezzel azokkal kerülök konfliktusba, akikkel egyébként az esetek 99%-ban egyetértek. És mindig akad, aki egy éppen ilyen összeakaszkodás után jön rá, hogy a Drogriporter az valójában micsoda szar oldal, és ő nem is követi többet (a feleségem erre szokta mondani, ez nem repülőtér, ahol be kell jelenteni a távozást).

Sokaknak túl progresszí­v vagyok, másoknak esetleg túl konzervatí­v. Mert hogy ugye például előszeretettel kritizálom a klérust, de eközben nem utasí­tom el az egyházat vagy a vallást magát. Gúnyolom az áltudományos sarlatánságokat, de egyúttal nagyra tartom a hiteles spiritualitást. Tiszteletre méltónak tartom a szülőséget, de egyben ki nem állhatom a szüljél-propagandát. A világon az egyik legfontosabb dolognak tartom a gyermeknevelést, de egyébként semmi bajom azzal, ha valaki tudatosan gyermekmentes. Szí­vvel-lélekkel a különféle kisebbségek ügye mellett állok, de nem tudom nem észrevenni, amikor valaki túl vonalasan, didaktikusan vagy türelmetlenül képviseli ezeket az ügyeket. Tökre számí­t a véleményed, kedves olvasó, örülök, ha azt kulturáltan és értelmesen megfogalmazod (nem úgy, mint a múltkor valaki, aki nemes egyszerűséggel halált követelt rám). És bizonyára egy tea mellett el tudnánk diskurálni értelmesen (ha végtelen szabad időm lenne). De már letettem arról, hogy minden egyes ügyben végtelen komment-háborúba bocsátkozzam, mert az annyira félre tud menni. És a saját mentális egészségem is megsí­nylené. Mindenesetre azt kell mondanom, hogy még ha nem is mindenben értünk egyet, de végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezen az oldalon ilyen sok értelmes és értő, nyitott olvasóra találtam!

(note to my readers)

Megfigyeltétek már, hogy amikor az emberben úgy igazán elszabadul a harag, akkor előbb-utóbb szinte mindig olyanok szí­vják meg, akik nem érdemlik meg? A legutóbb én akkor figyeltem ezt meg, mikor Trump megnyerte az amerikai választást. Bár számí­tottam rá, de mégis borzasztó lelombozó élmény volt. Ami nem csak szomorúsággal, de jelentős dühvel is együtt jár: hogy lehetnek ennyire ostobák az emberek? Valósággal tobzódott bennem ez a düh. Próbáltam persze csillapí­tani, próbáltam nem venni róla tudomást: de ott fortyogott a felszí­n alatt. De azt hittem, kontroll alatt tartom.

És aztán egy teljesen váratlan pillanatban tört ki: amikor a gyereket altattam. Aki persze éppen aznap nem volt túl alvós kedvében, és mindent elkövetett, hogy ne kelljen aludnia. Legalábbis én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy mindent elkövet. Pedig igazából túl kicsi ahhoz, hogy valamiféle tudatos tervet szőjön az én bosszantásomra. De a bennem fortyogó düh célpontot keresett – és talált. És volt egy pont, amikor elszakadt a cérna. Mérgesen ráripakodtam: „aludjál már!” Alig két másodpercbe telt, és rögtön meg is bántam a rákiabálást. A kislányom megijedt a haragomtól és sí­rni kezdett – nem értette, hogy mivel váltotta ki ezt az elemi dühöt belőlem. És persze nem ő váltotta ki. Trump váltotta ki, az emberi hülyeség váltotta ki – de leginkább a saját tehetetlenségem váltotta ki. Viszont a gyerek mindent magára vesz: ha a szülője mérges, akkor azért bizonyára ő a hibás. Ezért is bántam meg, hogy rákiabáltam. Próbáltam megvigasztalni. Azóta is csak szégyenkezve tudok visszagondolni erre az epizódra: az emléket a bennem lévő Nagy Kritikus kárörvendve látta el a „Szar apa vagy” cí­mkével. Amiről persze tudom, hogy nem igaz, de a Nagy Kritikusok már csak ilyenek.

„Az elme nem talál békét, nem élvezi az örömöt és a vidámságot, elhagyja az erő és az állhatatosság, amikor a harag befészkel a szí­vébe,” í­rta Santidéva, a 8. századi buddhista filozófus. Ahogy én látom, két hibát követhetünk el a haragunkkal. Vagy azt, hogy nem veszünk róla tudomást és a szőnyeg alá söpörjük. Vagy azt, hogy ápolgatjuk, locsolgatjuk mint valami növényt. A Buddha ez utóbbiról í­rta, hogy a harag olyan, mint egy növény, aminek mérgező a gyökere, de mézédes a hajtása. Hiszen egészen kedvünket tudjuk lelni benne, ahogy a haragunkat gerjesztjük, ahogy elképzeljük, hogyan állunk méltón bosszút, hogyan adjuk vissza a megalázást, a fájdalmat. De közben a harag megmérgezi a lelkünket és az olyan emberekkel való kapcsolatunkat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Édes méreg. Mi lehet hát a harag ellenszere? Santidéva, ha ma élne, a nyelvünkön talán úgy fogalmazná meg, hogy az együttérző megértés. Megérteni azt, hogy a szenvedés miként gerjeszt szenvedést, és amit mi a sajátunknak, a mi saját, külön bejáratú sérelmünknek hiszünk, ami személyes megtorlásért kiált – az valójában ugyanannak az egyetemes szenvedésnek a hulláma.Átvonul rajtunk, de tovább is áll, ha nem ragaszkodunk hozzá. Nem határoz meg minket.

(note to myself)

Kí­sértet járja be Európát, az összeomlás kí­sértete. Egyre többször jelenik meg ez a kí­sértet cikkekben, interjúkban, amiket ismerősök küldenek át szorongva: vajon tényleg í­gy van? Vajon tényleg nincs remény? Egész mozgalmak épültek ki az összeomlás ví­ziója köré: survivalists (túlélők), prepperek (készülők), deep adaptation (mély alkalmazkodás). Ami közös bennük, hogy keserű meggyőződéssé érett bennük az, amit évek óta kiolvasnak a sorok között a hí­rekből, az elemzésekből. Hogy az emberi civilizáció (nevezik ipari vagy nyugati civilizációnak is) ezt a mostani, 21. századot nem fogja átvészelni és záros határidőn belül összeomlik. Így hát a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy először is belenyugszunk ebbe. Elfogadjuk, hogy ez már megváltoztathatatlan jövő. Különféle ijesztő statisztikákat idéznek, kutatásokra hivatkoznak, ezek alapján borúlátó előrejelzéseket fogalmaznak meg. Minden jel arra utal, mondják, hogy szaladunk a szakadék felé egy olyan autóban, amiben kiiktatták a fékeket.

Amióta Trumpot megválasztották, a mozgalom még nagyobb momentumot kapott. Lám, a demokrácia már a demokrácia egyik fellegvárában is hanyatlik. A jövő a technofasizmusé, egy új digitális barbarizmus kora következik, amelyben a józan ész hangjait teljesen elnyomja a telhetetlen profit- és hataloméhségből generált zaj. Az emberi jogi és a zöld mozgalmak szép követelései, célkitűzései szerintük hamvába holtak. Hiszen az ember, ez a megvadult hangya, képtelen felfogni, megérteni a rá leselkedő veszélyt, és vakon követi a milliárdos technmágusokat, nacionalista demagógokat és nagyvállalati lobbikat a mértéktelen fogyasztásba és a bolygó végső kizsákmányolásába. Az ökológiai egyensúly véglegesen felborult, a klí­makatasztrófa elkerülhetetlen. Törzsi háborúk következnek a ví­zért, az utolsó erőforrásokért. Így hát igen, a legokosabb az, hogy bekötjük a biztonsági öveket, és készülünk a becsapódásra. Ahelyett, hogy a nagy egészre összpontosí­tanánk, hogy a demokráciát, a civilizációt próbálnánk menteni, inkább fókuszáljunk magunkra. Hogy legalább mi és a családunk, barátaink esetleg átvészeljük a következő vihart.

Ezek a szirénhangok kétségkí­vül nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Vagy hogy úgy fogalmazzak: egészen szuggesztí­v erővel bí­rnak ránk. Azokra az emberekre, akik egyébként elkötelezettek vagyunk a felvilágosodás-projekt számos ví­vmánya iránt. És akik évek óta növekvő aggodalommal figyeljük, hogy miként pusztí­tja az ember a környezetét és miként indultak hanyatlásnak a liberális demokráciák. És mégis, én azt gondolom, hogy ezek a borús jövőről a fülünkbe suttogó hangok – szirénhangok. Monoton litániáik az emberi civilizáció szükségszerű összeomlásáról sokkal többet elárulnak a jelenlegi kollektí­v lelki állapotunkról, mint a valós lehetőségeinkről. Sikerük éppen abban rejlik – és ezért szirénhangok – mert azt í­gérik, hogy leveszik a válladról a terhet. Az emberiség jövőjéért való aggódás morális kötelességének terhét, ami nap mint nap kí­noz. Hiszen ha ez az egész már szimpla matek, mint ahogy a kétszer kettő az négy, ha az összeomlás elkerülhetetlen – akkor ez az aggódás teljesen értelmetlen és káros. Egyfajta hűvös belenyugvást í­gér az elkerülhetetlenbe. Ami vonzó számunkra.

De nekem meggyőződésem, hogy pont ez az elkerülhetetlenség az, ami illúzió. Mert az emberi elme mindenek előtt történetgyártó és jelentésgyártó jószág. A valóságot folyamatosan újraalkotjuk a magunknak gyártott történeteink alapján, és eközben keressük, kutatjuk azokat a jeleket, amelyek beleillenek a kirakósba. Amelyek alátámasztani látszanak a mi történetünket. És éppúgy, ahogy a klí­ma-változás tagadói gyúrják úgy a valóságot, a „tényeket”, hogy az a saját történetüket támassza alá, úgy az összeomlás-hí­vők is előszeretettel cseresznyézik ki a kutatásokból azokat az adatokat, amelyek aztán megdönthetetlen „tényekként” bizonyí­tják majd a civilizációs összeomlás elkerülhetetlenségét.

És ismét hangsúlyozom: ami ebben az öncsalás, az nem az összeomlás lehetősége. Tény, hogy egy jelentős civilizációs összeomlás egy nem is nagyon valószí­nűtlen lehetőséggé vált a 21. században! Ami viszont már tévképzet, sőt, egyeseknél kimondott rögeszme, az ennek az összeomlásnak az elkerülhetetlenségébe vetett hit. Ami bizony már éppúgy hitté válik a megtértek elméjében, mint a frissen megkeresztelt evangelikálok vallásos hite a közelgő apokalipszisben. És ami nekem a legfőbb problémám, hogy ezt a hitet én nem tudom ugyanazzal a jótékony, bár kicsit szánakozó toleranciával kezelni, mint mondjuk egyes millenialista keresztény szekták hitét. És pont azért nem, mert a jelenlegi életformánk, gazdasági, politikai berendezkedésünk hosszú távon fenntarthatatlan. Ebben tökéletesen egyetértünk. Egyetértünk abban, hogy nagyon nagy gáz van. Erről ma már tudományos konszenzus van. De az egyenletben nagyon sok az ismeretlen. A tipping point-ok (fordulópontok) kiszámí­thatatlanok. A hí­rek természete, hogy a negatí­v hí­reket, tényeket tolja folyamatosan az arcunkba, és közben nem szembesülünk azzal, hogy egyébként vannak pozití­v folyamatok is a világon. Az elme, evolúciósan, maga is hajlamos arra, hogy szelektí­ven a negatí­v hí­reknek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdoní­tson. A valóságnak, a jövőnek többféle olvasata létezik.

A társadalmi valóság mindig reflexí­v valóság. Természetesen nem állí­tom azt, hogy ne lennének az emberi gondolkodástól független természeti, klimatikus, gazdasági stb. folyamatok. De ezekre a folyamatokra mi, az emberi társadalom hatunk. És az, hogy az emberi társadalom hogyan alakul, az nem egyszerűen az „objektí­v” tényekről és azok determináló erejéről szól, hanem arról, hogy emberek csoportban hogyan gondolkodnak (groupthink), és hogyan reflektálnak arra, amit valóságnak hisznek. Mi magunk formáljuk a saját jövőnket azzal, hogy milyen történeteket mesélünk magunknak a jövőnkről. Ami – a jövőnk – egyáltalán nincs eleve elrendelve, megpecsételve. Ezekkel a történetekkel mi magunk formáljuk. Nagyon sok múlik most ebben a válságos pillanatban azon, hogy vajon milyen történetet mesélünk magunknak. Hiszen ezek a történetek könnyen válhatnak önbeteljesí­tővé.

Természetesen nem nézek le vagy gúnyolok ki senkit, aki másként látja. Ez a poszt nem erről szól. Egyszerűen arról szól, hogy szí­vvel-lélekkel próbálok meggyőzni más embereket, hogy ne mondjunk le egy olyan közös történetről, amiben mi, az emberiség, minden nehézség és válság ellenére is elkerüljük az összeomlást. Én biztosan nem mondok le róla.

Az ember nagy mesemondó: folyamatosan suttogja a történeteket saját magáról saját magának. Az általunk érzékelt valóság nagyban függ attól a történettől, amit saját magunkról mesélünk magunknak.

Ha egy paranoid történetet mesélsz magadról magadnak, amiben mindig te vagy a lúzer, akinek semmi sem sikerül, az áldozat, akit mindig kihasználnak, a szerencsétlen, aki mindig kimarad a jó dolgokból, akit mindig cserben hagynak – akkor az egész világ ellenségessé válik körülötted. A saját paranoid történetedbe illeszted bele a körülötted lévő tárgyakat, a többi embert, az előtted álló kihí­vásokat. A szí­vedben csak gyűlik, szaporodik a keserűség, akárcsak a fogadban az idegen anyag.

Én vagyok a gyerek, akit soha senki se szeretett igazán.
Én vagyok a lúzer, aki mindig alulmarad a versenyekben.
Én vagyok a szar anya/apa, aki még a saját gyerekét se tudja jól felnevelni.
Én vagyok a társ/barát, akit mindig kihasználnak és eldobnak.
Én vagyok a drogos/alkesz, aki soha nem fogja tudni kontrollálni a szenvedélyeit.

Történetí­róként a tollunkat csak abba a tintába tudjuk mártani, amit magunkkal hoztunk gyermekkorunkból. Hogy ez a tinta önbizalomból és együttérzésből, vagy félelemből és bizonytalanságból van kikeverve, az nem véletlen és nem pusztán genetika. De egyben nem kell, hogy a múlt rabjai maradjunk örökre. Ahogy Brené Brown í­rja, ahhoz, hogy mi magunk váljunk a történetünk urává – előbb meg kell ismernünk és el kell fogadnunk a saját történetünket. Hogy ezt megtegyük, ahhoz le kell tennünk a szégyen mázsás ólom-koloncát, amit magunkkal cipelünk. Ami mérgezi, torzí­tja a történetünket.

„Magunkévá tenni a történetünket és szeretni saját magunkat – ez a folyamat a legbátrabb dolog, amit valaha tehetünk,” í­rja.

A történetünk megismerése és elfogadása egyben – ez talán paradoxnak hangzik – lehetővé teszi azt is, hogy felismerjük: a történetünk nem határoz meg minket. A cí­mkék, amiket magunkra aggatunk, nem mi vagyunk. Igen, az élet – az előttünk álló út – néha nagyon nehéz. De ha megváltoztatjuk a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak, akkor nem fogunk fejjel a földbe állni. Nem kell, hogy a történeted egy olyan emberről szóljon, akinek minden sikerül, akin nem fog a bánat és a félelem, aki tökéletes. Az ilyen történeteket úgy hí­vjuk, hogy mérgező pozitivitás. De ha a történeted egy olyan emberről szól, aki a nehézségek ellenére is alkalmazkodik a körülményekhez, aki egyes ellenséges reakcióktól függetlenül is méltó és érdemes a szeretetre, aki szenvedélyek hullámai közt él, de képes szörfözni a szenvedélyek hullámain, aki tökéletlenségei ellenére is képes hálás lenni azért, ami – akkor észre fogod venni, hogy szép lassan a valóság, a valóságod is alkalmazkodni fog ehhez a történethez.

kép: Kovács Andrea / Szodé

Ecce homo. A teremtés koronája. Keménydrogozás közben a vadászkiállításon. Fejétől bűzlik, szokás mondani. Na hát itt most bűzlik. Mert milyen is egy igazi magyar úr? Lássuk. Az igazi magyar úr pálinkás böfögések közepette védi a keresztény erkölcsöket a füves lipsi hippiktől, talpig luxusban szórja dörgedelmeit a gaz globális pénzelit ellen. Az igazi magyar úr nem fél elsütni a fegyverét. Nem azért öl, hogy túléljen, vagy hogy „szabályozza a vadállományt” (ez csak duma). Hanem azért öl, mert megteheti. Élvezi, ahogy rásimul a ravaszra a keze, miközben nézi az őzsutát a tisztáson. „Ez sport” – mondja. Közben a hatalom és kontroll izgalma dopaminfröccsöt és smalldickenergy-t juttat az agyába. A nőkben is ennyit lát: elejtendő, kontrollálandó vadakat. Lovagias gesztusai mögött az asszonyságok és kishölgyek mély lenézése lapul. Jaj annak a nőnek, aki nem nevet udvariasan a bűnrossz szexista viccein. Ő a csúcsragadozó a szavannán. Az utca emberei, akiket a sötétített üveg mögül néha megpillant: jobbágyok. Biomassza, amit kedvére gyurmázhat. Neki ez jár. Éppúgy, mint a szolgálati luxusautó. Kell neki az érzés, hogy élet és halál ura. Egy igazi magyar úr imádja látni a számító hízelgés és a fortélyos félelem fényeit felvillanni a szemekben, bármerre is jár. Imád pöffeszkedni, hivalkodni a NER-elit dzsentris manírjaival. Vasárnap a templomban ájtatos, de unott tekintettel ül a templom első sorában. Ő a földesúr. Cuius regio, eius religio. Gépiesen veti a keresztet, közben már a legújabb harácson jár az esze. És szentül meg van győződve róla, akárcsak Pangloss mester Voltaire regényében, hogy ez minden világok legjobbika. Hiszen ahol ilyen kitűnő emberek ülnek a hatalomban, mint ő, az más nem is lehet.

kép: Szajki Bálint/24.hu

Valamit rosszul csinálok. Ez jutott eszembe, amikor Lánczi Tamás vagyonbevallásáról olvastam. Tudjátok, ő a szuterénvédelmi, akarom mondani, szuverenitásvédelmi hivatal (direkt nem írom nagybetűvel) elnöke. A NER inkvizíciója, ami kipurgálja a nemzet testéből az ürgebőrbe öltözött idegen ügynököket. A rendszer eme éber őre keres a legtöbbet a NER csinovnyikok között (havi 5,4 millió bruttó), és potom 412 millás megtakarítással rendelkezik (ami csak tavaly óta 60 millióval gyarapodott). Van neki öt belvárosi ingatlanja, és vett egy vadászházat Nagymaroson is. Hogy hivatalból jár neki évi félmilla ruhapénz (valahogy meg kell jelenni, na!) és egy Skoda Superb autó, amit magáncélra is használhat, az már említésre sem érdemes. De azért mégis. Csak otthon (a párnacihában?) 59 millió készpénzt tart magánál. Szép!

Na és akkor itt vagyok én, veszélyes libsi jogvédő. Állítólag engem folyamatosan töm pénzzel Brüsszel, aktatáskákban küldi a pénzt Gyuribá, és most már csak úgy fürdök a guruló hrivnyákban is. Mert hogy a szuterénvédelmisek szerint mi, idegenszívű civilek, eladjuk a hazánkat. Nos, a fene egye meg, akkor valamit rosszul csinálok. Mert 20 éves „hazaárulás” után még se saját lakást, se nyaralót nem tudtam venni. Albérletben élek, Armani öltönyöm sincs, egy 20 éves Volkswagen Golffal járok, költséges szenvedélyeim nincsenek. Van annak azért valami diszkrét bája, amikor a NER-nek ezek a közpénzből talpig luxusban járó politikusai és megmondóemberei vádolnak azzal, hogy eladom a lelkem.

Szóval ha már majd a Drogriporter is sorra kerül, és felkerülünk a szuterénvédelmisek kilövési listájára (mert biztos felkerülünk előbb-utóbb), akkor a jelentésben magyarázzák már el nekem, hogy mit csináltam rosszul? Hol van az a rengeteg guruló dollár és hrivnya, miért nem élünk luxuséletet? És valószínűleg ugyanezt megkérdezheti még elég sok civil és újságíró, akikre most a Lánczi úr kiadja a kilövési parancsot, miután megvacsorált egy olyan étteremben, ahol mi már azzal jól laknánk, ha megnéznénk az étlapon az árakat. Mit szúrtunk el?

Költői kérdés persze. A leginkább azt, hogy Lánczi úrral ellentétben, a nap végén egész nyugodt lelkiismerettel nézhetünk bele a tükörbe

(note to myself)

Néhány napja, január 30-án, 77 éves korában utolsó útjára indult az ismeretlenbe Benny Shanon, a Jeruzsálemi Héber Egyetem pszichológia professzora. Róla éppen nemrég írtam a „Pszichedelikumok a Bibliában?” című cikkemben (belinkelem). Shanon az olyan misztikus élményeket kutatta, amelyekre az emberek különféle tudatmódosító szereket is magában foglaló vallási szertartások során tettek szert. 2002-ben jelent meg „Az elme ellenlábasai: az ayahuasca-élmény fenomenológiájának feltérképezése” című könyve. A címből is látszik, hogy a Edmund Husserl által alapított fenomenológiai irányzat híve volt: nem próbálta meg leredukálni a különféle vallási élményeket azok „objektív” szociológiai vagy lélektani alkotóelemeire, hanem leírja az élményeket úgy, ahogy megélték őket. Shanon pszichonauta volt: dél-amerikai utazásai és kutatásai során maga is több százszor élt át ayahuasca élményt az őslakosok körében. A leghíresebb elméletét a „Biblai enteogének: egy spekulatív elmélet” című tanulmányában fejtette ki. Ebben arra következtet, hogy a Bibla által leírt, a pszichedelikus utazásokra emlékeztető élmények mögött valójában két növény, az akácia (Acaia) és a szíriai rutafű (Peganum harmala) használata sejthető. Shanon szerint az Isten látható alakban történő megnyilvánulásait (teofánia) a Biblia nagyon hasonlóan írja le azokhoz az élményekhez, amelyek során az ayahuascát használók a szellemvilággal kommunikálnak. Az idő megváltozott érzékelése, a szinesztézia, a halálfélelem, a tűz és kígyók látomásai, az isten fény, a különös túlvilági lényekkel való találkozás. Shanon azonban nem azt állította, hogy az ilyen élmények nem mások, mint kémiailag kiváltott hallucinációk. Éppen ellenkezőleg: szerinte a pszichedelikumok csupán olyan eszközök, amelyek érzékenyebbé tesznek a valóság olyan dimenzióinak érzékelésére, amelyek hétköznapi tudatállapotban érzékelhetetlenek számunkra. Maga az élmény – a transzcendens valóság érzékelése, amivel az én szembe találja magát – nagyban függ az egyéntől, és annak világnézetétől. Jó utat, Shanon professzor!

Hát gyerekek én teljesen lehidaltam ettől az egész sztoritól. Nem tudom, mi a szörnyűbb benne. Az, hogy egyáltalán ilyesmi megtörténik. Megtörténhetik. Mert hogy megelőzhető lett volna, ha időben beavatkozik hatóság, abban biztos vagyok. Az áldozat, a japán anyuka, többször is próbált segítséget kérni – elutasításra talált. Nem vették komolyan. Aztán hidegvérrel meggyilkolta a férfi, aki terrorizálta. Két árvát hagyott maga után.

Vagy az a hatósági reakció szörnyűbb, amit már a tragédiára adott a rendőrség. A nyomozás hiányosságai, az arrogáns kommunikáció, az önreflexió hiánya. Ahogy eladták egy országnak, hogy a meggyilkolt áldozat saját felelőtlensége miatt („ágyban dohányzás”) halt meg. Aztán, már a nyilvánosság nyomására, surprise, 180 fokos fordulatot hajtott végre a nyomozás. De hogy elismerték volna, hogy hibáztak? Hogy bocsánatot kértek volna? Arról ne is álmodjunk.

Hiába történnek sorra a hasonló tragédiák, még mindig mintha nem akarnánk tudomásul venni, komolyan venni a bántalmazott áldozatok és a környezetük figyelmeztetéseit. Még mindig túl erős a beidegződés hatóságban, társadalomban, hogy elhessegessük a „női hisztit”. Még mindig hiszünk a látszatnak: ha egy agresszor a világ felé mintaszülő képét mutatja, akkor biztos nem képes ilyesmire. Márpedig az ilyen emberek – akárcsak a szavanna ragadozói – a lopakodás, a tettetés, a megtévesztés mesterei.

Figyelmeztetés nekünk ez az eset, és a többi hasonló: az életünket, a biztonságunkat nem önmagában az védi meg, hogy léteznek bűnüldöző hatóságok. Az igazi védelmet az jelenti, hogy ezek a hatóságok nem működnek kontroll nélkül. Elsősorban a nyilvánosság kontrollja nélkül. Ez sokkal többet ér annál, mintha minden sarokra rendőrt állítanának. Attól érezhetjük magunkat nagyobb biztonságban, ha létezik társadalmi szolidaritás és az állam elszámoltatható. Köszönet azoknak (például Mérő Veranak), akik nem hagyták nyugodni ezt az ügyet – akik kiállnak az áldozatok mellett!

fotó: Bankó Gábor/444