„A társaság szponzorációs gyakorlatának megí­télése nem az én kompetenciám” – reagálta Seszták Miklós arra a kérdésre, hogy miért osztogatott vodkát reklámozó táskákat-sapkákat gyerekeknek Kisvárdán. Ööö. Hm. Nahát. Az bezzeg nem okozott kompetencia- és lelkiismereti-problémát, hogy azzal a hazugsággal riogassa a népet, miszerint az „LMBTQ lobbi” nemváltó műtéteket akar népszerűsí­teni az óvodákban. Akkor úgy mégis, hol kezdődik és hol végződik vajon a Képviselő Úr kompetenciája? El sem merem képzelni

Oly egyszerű boldognak lenni, és mégis, oly nehéz egyszerűnek lenni – sóhajtott fel Rabindranath Tagore, az indiai költő, akiről sétányt neveztek el a balatonfüredi korzón. Bezony, az élet igazságai néha kiállhatatlanul és bosszantóan egyszerűek, bármennyire is próbáljuk őket túlbonyolí­tani. Ahogy egy buddhista taní­tó fogalmazott: egyszerű, de nem könnyű. Sőt, néha minél egyszerűbb, annál nehezebb. Milyen egyszerű a megoldás az alkoholista problémájára: ne igyál. És mégis, ezt a borzasztóan egyszerű tanácsot milyen hihetetlenül nehéz megfogadnia. Még ha senki sem kényszerí­ti is az ivásra: az elméje ezer szálon, görcsösen függ, kapaszkodik a delejes mámorhoz. Ami enyhülést kí­náló oázisnak mutatkozik a szenvedés sivatagában – de valójában csupán délibáb, ami még kietlenebb, még sivárabb tévutakra vezérli a eltikkadt utazót. De mielőtt még túl könnyen í­télkeznél az alkoholista vélt balgaságán: hány és hány ember tévelyeg józanul is olyan zsákutcák foglyaként, amelyekből a menekülés kí­vülről pofonegyszerűnek tűnik. És mégis: emberünk konokul fordul századszorra is a rossz irányba, ahol megint ugyanaz a kudarcélmény várja. Mint az elmeotthon lakója, aki saját fejét veri ütemes ritmusra a dühöngő gumifalába. Emberi kapcsolatok bonyolult hálója. Munkahelyi konfliktusok. Hatalmi játszmák. Nárcisztikus zsarnokocskák által kiszipolyozott társak. A hiúságok vásárán aprópénzre váltott lelkiismeretek. Zsákutcáink, tévutaink száma végtelen – kora gyermekkorunk óta bele vannak hí­mezve életünk karmikus szőttesébe. Az önértékelésünk torzulásait tükröző, gerjesztő legbelsőbb történeteink gúzsba kötik a kezünket – vakká tesznek a kí­nálkozó kijáratok iránt. Az emberek, mondja Tagore, azt hiszik, hogy az elme egy tükör, ami visszatükrözi a valóságot – de tévednek. Az elme valójában a teremtés legfőbb eleme. Elménk folyamatosan újrateremti a világot. Ahogy Milton í­rja az Elveszett paradicsomban, az elme önmagában képes a pokolból paradicsomot, a paradicsomból poklot teremteni. Hosszú, nehéz út vezet ki a saját poklunkból a fényre, teszi hozzá. És az okoskodó í­télkezők kórusa egy picit sem könnyí­ti meg, teszem hozzá én. Egy csipetnyi kedvesség ezerszer többet ér. (notes to myself) kép: Marco Demassi

Ma reggel meghí­vtam Hodász Andrást a Tilos Rádió műsorába beszélgetni. És valami olyan történt, ami ritkán történik meg a magyar közéletben. Különösen nem élő adásban: önreflexióra került sor. Egy ember elismerte, hogy tévedett. És bocsánatot kért azoktól, akiket esetleg megbántott korábbi megnyilatkozásaival. Konkrétan arról volt szó, hogy néhány éve András részt vett a kormánypárti sajtó egyik műsorában, ahol az ún. konverziós „terápia” vélt előnyeiről beszélt. Ennek a módszernek a hí­vei azzal kecsegtetik a meleg/bi embereket, hogy a homoszexualitás egy fejlődési rendellenesség, ami terápiával gyógyí­tható. A módszer mind tudományosan, mind etikailag borzasztó gyenge lábakon áll. Mi több, kimondottan káros, hogy emberekben tovább növeli a saját selejtességükbe vetett hitet egy természetes állapottal szemben, ami öngyilkossághoz is vezethet. András, aki azóta nem csak a papi hivatással hagyott fel, de egyben coming out-olt, mint meleg – az élő adásban elismerte, hogy tévedett. Mi több, elmesélte, hogy a Háttér Egyesület egyik munkatársával, akivel korábban vitába szállt a konverziós terápia védelmében, egy meleg bulin futott össze. És ott tőle is személyesen bocsánatot kért. Engem emberileg mélyen megérintett az András lényéből áradó közvetlenség, őszinteség és hitelesség. Nem mondja azt, hogy mindennel szakí­tott, amit korábban hitt – sőt, ma is hí­vő ember, templomba jár. Egyszerűen felismerte, hogy egy csomó dologban rosszul gondolkodott korábban, és ezzel megbántott embereket. Ami szerintem szintén elismerésre méltó, hogy András milyen őszintén vall arról, hogy mentális problémákkal küzd. Nem szégyelli, hogy segí­tségre szorul – hogy terápiára jár. És nyitott az új módszerekre is – például ott volt a Drogriporter Szabadegyetem legutóbbi rendezvényén (https://drogriporter.hu/gyogyito-tudatallapotok/) a nézők sorában. A közösségi média baloldali/liberális berkeiben egyes megmondóemberek most fanyalogva és gyanakodva fogadják Hodász megnyilvánulásait. Pedig szerintem elismerést érdemel és támogatást. Mert amire ő képes volt, az gyakran teljesen hiányzik nem csak az egyházból – de ebből az egész végletekig megosztott magyar közéletből, bal- és jobboldalastul. Ő nem „átállt” a másik oldalra – hanem próbál önazonos, önmagára reflektáló, gondolkodó emberként élni. Sokat tanulhatunk tőle. A műsor linkje (a beszlgetés a második órában): https://tilos.hu/episode/hajnali_hasadas/2023/09/19 Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Szükség van egy együttérző, józan hangra ebben a bódult korban? Akkor kérlek, adj Te is – támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Örömmel jelenthetem, hogy mostantól minden érdeklődő megtekintheti online a pszichedelikus gyógyászatról készí­tett két filmünket, amelyeket a Drogriporter Szabadegyetem pénteki rendezvényén mutattunk be – ráadásként a beszélgetéssel, amit a filmekről magyar szakemberekkel folytattunk! Az oldalon: https://drogriporter.hu/gyogyito-tudatallapotok/ És a 444 blogon: https://drogriporter.444.hu/2023/09/18/gyogyito-tudatallapotok A két film közül az első a Tudatmódosí­tó Tudomány, amit egy hollandiai konferencián forgattunk a legújabb tudományos eredményekről. A második a Pszichedelikumok Skóciában, amelyben érintettek szí­vhez szóló történeteken keresztül mesélik el Nektek, hogyan mentette meg az életüket a pszichedelikus szerekkel való találkozás. Mint a filmekből kiderül, nem a szerek, nem a molekulák azok, amik gyógyí­tanak – erre egyetlen anyag sem képes önmagában. Ami gyógyí­t, az a tudatállapot változása, és annak beépülése a hétköznapokba – ami más emberi lényekkel való terápiás kapcsolódásban születik meg. A szerek csupán kiegészí­tő eszközök lehetnek ezekben a terápiás kapcsolatokban. És a tudományos kutatások szerint ez a két dolog együtt, kombinálva jóval többet képes nyújtani, mint a kettő külön-külön. Ebből következik, hogy a célunk nem az, hogy bizonyos szereket propagáljunk. A beszélgetés során is elhangzott: a pszichedelikus szerek nem univerzális csodaszerek és nem is valók mindenkinek. Ha valaki nem megfelelő állapotban és környezetben használja őket, akkor bizony árthatnak is. A célunk az, hogy megteremtsük azt a támogató társadalmi környezetet, ami úgy képes kiaknázni az ezen szerekben rejlő hatalmas gyógyí­tó és önmegismerési potenciált, hogy közben kordában tartja a kockázatokat. Ezek a filmek ingyenesen megnézhetők – de nem ingyen készültek. Rengeteg munka és energia van bennünk. Ami bizony pénz. Nagyon nagy szükségünk van a Te támogatásodra is, hogy hasonló filmeket tudjunk készí­teni a jövőben – kérlek, ha még nem tetted, akkor válj a Támogató Tagunkká: https://drogriporter.hu/tamogass/

A tüdő lélegzik. Nem tehet mást. Csak akkor áll le, ha már nem élünk. Az elme gondolkodik. Nem tehet mást. Csak akkor áll le, ha már nem élünk. Ahogyan a tüdőnk ki és be lélegzik, éppúgy szí­vja be az elménk az észleléseket és bocsátja ki az erre adott reflexióit – érzéseket, gondolatokat. Sokan azt hiszik, hogy a meditáció lényege: nem gondolkodni. „Kiürí­teni” az elmét. De bár visszatarthatod a lélegzeted egy ideig, és próbálhatod visszatartani a gondolataidat is – előbb-utóbb az erőfeszí­téseid kudarca vannak í­télve. Viszont a lélegzetvételeid ritmusa, sebessége, szabályossága, mélysége-sekélysége alapvetően befolyásolja a testi-lelki állapotodat. Hogy mennyire vagy szinkronban magaddal és a világegyetemmel. Meglepő, hogy mély, lassú, tudatos lélegzetvételekkel néha milyen nagy változást tudunk elérni – önmagában azzal, hogy jelen vagyunk a lélegzetben. És éppí­gy nagy változást tudunk elérni azzal, hogy a gondolatainkat a tudatosság fényénél megfigyeljük. Gondolataink ritmusát, irányát szabályozzuk. Ahogy Joseph Goldstein meditációs oktató mondja, nem azzal van a baj, hogy az elme gondolkodik – hanem azzal, ha túlgondolkodik. Ha hagyjuk, hogy az agyunk robotpilótára kapcsoljon és ámokfutást végezzen. Belehajszoljon minket olyan gondolat-folyamokba, amelyek végén sötét folyosókon botorkálunk fény nélkül, kétségbeesetten tapogatva a penészes falat kijárat után kutatva. Esetleg csábí­tó de halálos gyönyörök virágainak mézédes de mérgező nektárját szí­vjuk magunkba, miközben a lelkünk lassan üressé és szárazzá válik, mint egy kiszáradt tó kicserepesedett agyagja. A legdurvább az, hogy le tudunk élni egy egész életet szenvedéssel úgy, hogy közben nem is sejtjük, hogy a szenvedésünk javarészét saját magunk gyártjuk. Szenvedés-gyárrá válunk, ami futószalagon állí­tja elő az önáltatást, önimádatot, önpusztí­tást, önleértékelést, öngyötrést – minden formában és méretben. Pedig előállí­thatna mást is. Önértékelést, önvizsgálatot, önreflexiót és önépí­tést. Ram Dass mondja, hogy a titok nem az, amit nem mondanak el neked. A titok az, amit nem akarsz meghallani. (notes to myself) kép: milosilicart

AITA. Mond nektek valamit ez a rövidí­tés? Igen, angolul van. A Reddit egyik bugyrában található egy fórum: Am I the asshole? (Vajon én vagyok a seggfej?) cí­mmel. Az emberek beí­rják a kis történeteiket, hogy az Zinternet népének bölcsességében bí­zva kiderüljön: a leí­rt szituációban vajon ők voltak a seggfejek, vagy a másik fél. A közösségi média népbí­róságának í­télete tömör. Általában kétféle: YTA (te vagy a seggfej) vagy NTA (nem te vagy a seggfej). Egyes esetekben viszont NAH – senki sem seggfej. Vagy ESH – mindenki seggfej ebben a történetben. Vajon miért követi több millió ember ezt a fórumot? Miért osztják meg emberek tömegei a történeteiket vadidegenekkel? Hiszen a közösségi médiában az í­téletek többnyire kiszámí­thatóak. Az emberek neme, világnézete és saját előí­téletei, korlátoltságai, sérelmei bukkannak a felszí­nre. Akin korábban mély sebet ejtettek, az ráfröccsenti a frusztrációját mindenre és mindenkire, aki akár távolról is emlékezteti arra, akitől a sebet kapta. A döntést, az í­téletet ösztönös szinten nagyjából az első egy-két másodpercben meghozzuk – és az érvek, amiket felsorakoztatunk, többnyire már csak ennek a racionalizálását szolgálják. És mégis: a közösségi média arra a mindannyiunkban élő genetikailag kódolt ösztönre épí­t, hogy viselkedésünket folyamatosan a közösség visszajelzéseihez igazí­tsuk. Szociális állatként a túlélésünk érdekében nagyon fontos, hogy elfogadjanak bennünket a csoportunk tagjai. És ez a csoport, mí­g évmilliókig csupán néhány emberből állt, az Internet korában – gyakorlatilag korlátlanul bőví­thető. Amikor a főemlősök között konfliktusok robbannak ki, akkor a konfliktusok közösségi feloldásának egyik eszköze: a kurkászás. Amit a közösségi médiában teszünk, az gyakorlatilag megfelel annak, amit Robin Dunbar evolúciós pszichológus „verbális kurkászásnak” nevezett. Nem az információk átadása a lényeg – hanem az, hogy megsimogassák a buksinkat. Hogy igazolást nyerjünk, helyreállí­tsák az önbecsülésünket. Az AITA fórum szabályzatában szerepel a figyelmeztetés: „ne feledd, mindannyiunkkal előfordul, hogy mi vagyunk a seggfejek.” És tényleg. Könnyű elfelejteni. És hogy mikor vagyunk igazán seggfejek, azt a legritkább esetben tudjuk meg az Internet népétől. Tőlük legfeljebb hajtépésre – vagy verbális kurkászásra számí­thatunk.

Mindig nagy öröm élőben is találkozni a Drogriporter szépen gyarapodó támogató közönségével – legalábbis egy részével – a Drogriporter Szabadegyetem rendezvényein. Tegnap ismét sikerült megtölteni a Magnet Közösségi Ház Hamvas termét a Drogriporter Szabadegyetem – Gyógyí­tó Tudatállapotok cí­mű filmvetí­téssel és beszélgetéssel. Reméljük, aki ott volt, jól érezte magát, és aki online nézte meg a filmeket, annak is tetszettek! Elküldtük a filmben szereplő skót kollégáknak is a vetí­tésen készült képeket, akik nagyon örülnek Nektek – és annak, hogy inspirálhatnak minket a történeteikkel. Amelyek, ebben azt hiszem, megegyezhetünk: szí­vszorí­tóak és egyben szí­vmelengetőek. Nagyon szépen köszönjük a két vendégünknek, Dr. Móró Leventének és Dr. Szigeti Balázsnak, hogy megvitatták velünk a pszichedelikus gyógyászat előtt álló szédí­tő lehetőségeket – és a magyar rögvalóságot. Mivel ez egy nagyon fontos társadalmi téma, úgy döntöttünk a film rendezőjével, Takács István Gábor kollégámmal közösen, hogy ezúttal a nyilvánosság számára is hamarosan elérhetővé tesszük a két filmet és a beszélgetést. Hogy terjedjen az üzenet. Aki nem tudott eljönni, az hétfőn megnézheti majd a rendezvényen készült felvételeket a blogon. Jó lenne majd vidékre is elvinni a filmet és a beszélgetést. Sajnos ezúttal először kellett azzal szembesülnünk, hogy szélhámosok „jegyeket” árultak a Fb-on a rendezvényünkre: ne üljetek fel senkinek, aki pénzt akar belőletek kicsikarni ilyesmivel! Szintén szélhámosság, ha azt látjátok, hogy valaki „streaming” linket posztol az esemény kapcsán: a valódi élő közvetí­tés linket csak közvetlenül tőlünk lehet megkapni emailen! Csak hogy tudjátok: a kapuban fizetett adományok nagy része ilyenkor sajnos arra megy el, hogy kifizessük a terembérletet. Ha esetleg van olyan, aki tud lehetőleg a belvárosban ingyen vagy alacsony áron olyan termet, ahová legalább 200 ember befér, az szóljon! És persze légyszí­ves támogassátok a Drogriportert, ha szeretnétek, hogy maradjon Magyarországon egy hang, ami hitelesen és szí­vhez szólóan tájékoztat ilyen kényes témákban is: https://drogriporter.hu/tamogass/

Hát ez bizony í­gy van velünk, emberekkel. Tök könnyű kényelmes hazugságokkal körülvenni magunkat, amelyekkel megracionalizáljuk a saját önzésünket, kiváltságainkat vagy éppen gyávaságunkat. Nagyon könnyű csak és kizárólag a saját sértettségünkből kiindulni és abból magyarázni az egész világot. Különféle egyoldalú, egyszerű magyarázatokat találni bonyolult és összetett problémákra. „Szent” és „örök” természeti törvényszerűségekre hivatkozni akkor, amikor valójában csak nem szeretnénk feladni a mi komfortos társadalmi előí­téleteinket. Az igazság mindig több, mint a valóság: meg kell érte küzdeni. Nem adja magát könnyen. Nem lehet megvásárolni, mint valami tömegterméket. Csak akkor lesz a tiéd, ha hajlandó vagy kockáztatni, hogy fájdalmat okoz. Ha hajlandó vagy perspektí­vát váltani, ami gyakran félelmetes lehet. És szembesülni azzal, hogy az igazság gyakran egyáltalán nem olyan kerek, mint ahogy hinni szeretnéd – és több arca is van. Van olyan, hogy ki kell állnod az igazadért. Vagy másokért. De nem szabad, hogy a saját igazad elvakí­tson. Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor az ember csak szajkózza a saját igazát, anélkül, hogy akár minimálisan őszinte törekvés lenne benne arra, hogy megértse a másik álláspontját, hogy együttérezzen a másikkal, amikor csak a saját sértettsége mozgatja – az igazság akkor rejtőzik el leginkább előlünk. Ezért nem is látom értelmét a parttalan, polarizált vitáknak, amikor két fél lövöldözik egymásra a lövészárokból. Csak amikor felbukkan a párbeszéd szelleme, és jelen van az együttérzés – csak akkor mutatkozik meg az igazság. Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkámat Te is, hogy továbbra is adhassak: https://drogriporter.hu/tamogass/

A miniszterelnök újabb agymenést tartott a demográfiai csúcson a családot és a gyerekeket fenyegető legnagyobb veszélyről. Vajon mi ez a veszély? A szegénység, a nyomor? A gyermekéhezés? A lakóhelyi és iskolai szegregáció? A családon belül erőszak? Az alkoholizmus és egyéb drogfüggőségek? Mentális zavarok, feldolgozatlan traumák? A gyermekvédelmi rendszer totális csődje? Nem, nem, dehogyis. A liberálisok. Azok fenyegetik legjobban a családokat és a gyerekeket. A liberálisok tehetnek róla, hogy ilyen kevés gyerek születik, mert „tehernek állí­tják be a családalapí­tást”. Bezzeg ha leszámolunk a libsikkel és helyreállí­tjuk a konzervatí­v családmodellt, akkor majd megindul a gyermekszülési hullám. Egy friss családalapí­tóként akkor hadd mondjak el valamit: számomra, és még rengeteg potenciális családalapí­tó számára, nem a családalapí­tás a teher. Nem a melegek, a migránsok, a fűszí­vók, a liberálisok, a feministák stb. a család ellenségei. A teher az, hogy ez az ország egyre inkább élhetetlenné válik, ahol egy értelmesen gondolkodó embernek egyre kevésbé van kedve gyereket vállalni. A teher az, hogy nem tudod, hogyan fogsz egzisztenciát biztosí­tani a gyerekednek egy olyan országban, ahol a „családvédelem” valójában egy Család, a keresztapa és a haverok vagyoni gyarapodását jelenti. A teher az, hogy lassan nem marad tanár az iskolákban, aki a gyerekedet majd emberségre, emberséggel taní­tsa – és nem marad tiszta ví­z, levegő, termékeny föld és éltető természet a bolygónkon. Mézga Gézát idézted: „papa, mama, gyerekek, csupa szí­v, szeretet” – pedig nem értetted meg, hogy ez nem egy politikai szlogen a „hagyományos” család mellett. Ebben a lényeg „a csupa szí­v, szeretet”. Ami még az átlagostól eltérő, kicsit fura, kicsit különös családokat is igazán szerethetővé és fenntarthatóvá teszi. Mí­g ha ez nincs meg, akkor megette a fene az egész családot, legyen az bármennyire „hagyományos”. A cukorszirupos családvédő maszlag, a polgárok világnézeti megosztása és a fantomellenségekkel szembeni félelemkeltés helyett inkább az lenne egy vezető feladata, hogy a következő nemzedék számára élhető, fenntartható és szabad jövőt teremtsen. Mindannyiunk számára.

Nézem a képeket, amiket a „8 utas” (8 Passangers) cí­mű, az eszményi szülőségről szóló YouTube csatorna alapí­tója, Ruby Franke töltött fel a családjáról. Egészségtől kicsattanó, mosolygós arcok. Jómódról árulkodó öltözet és ház. Fiatalos, karcsú szülők. Mindenki happy – az ideális család. Csak éppen, mint kiderült, a valóság egyáltalán nem volt olyan idilli, mint amit a felszí­n mutatott: egyik nap a szomszédok ajtaján egy rettegő gyerek kopogott, aki elmondta, hogy a Franke házból szökött meg az ablakon. Ahol a szülei bezárták és napok óta nem adtak neki enni büntetésből. A bokájánál és csuklójánál szigszalag nyomai, a testén sebek éktelenkednek. Ruby Franke, a Utah államban élő nő konzervatí­v momfluencer vlogger volt – a hagyományos család és a vallásos konzervatí­v nevelés hí­vei valóságos kultuszt épí­tettek köré. Nem kell itt a feminizmus a női egyenjogúságról, nem kell itt a sok libsi picsogás a gyerekek autonómiájáról, szigorú szabályokra van szükség, vallotta Ruby. És ha ezeket a gyerek megszegi, akkor alaposan meg kell büntetni. Ha kell, nem kell visszariadni a fizikai büntetéstől sem. A hagyományos nemi szerepek és a tekintély tiszteletére kell taní­tani. Ami az egész történetben a leginkább dermesztő, hogy ez az egész a nyilvánosság orra előtt történt: a YouTube csatornának 2 millió (!) követője volt. Hosszú évekig. Hiába tettek a szomszédok bejelentést, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Elvégre mi rossz is történhetne egy ilyen idilli, keresztény, hí­vő család gyerekeivel? Egy gyerek szerencsés menekülése kellett ahhoz, hogy Franke-t végül letartóztassák. A konzervatí­v „jogvédők” mást se csinálnak, mint a „szülők jogait” védik. Ahhoz, hogy úgy neveljék a gyereküket, ahogy ők akarják. Valóságos hisztériát keltenek azzal kapcsolatban, hogy a gyerekeket manapság milyen sok veszély fenyegeti a családon kí­vül: LMBTQ karakterek a filmekben és könyvekben, szexuális felvilágosí­tás az iskolában és mindenféle radikális eszmék. Közben végsőkig romantizálják a hagyományos családot, amit minden áron meg kell védeni. Nos, az a nagy helyzet, hogy a bántalmazás áldozatául esett gyermekek túlnyomó többségét családon belül éri bántalmazás: olyan emberektől, akiket a gyermek jól ismer. Akinek a gondjára van bí­zva. Nem állí­tom persze, hogy ez világnézeti kérdés: liberális szülők gyermekei éppen úgy áldozattá válhatnak. De azt a mí­toszt el kellene végre felejteni, hogy a „hagyományos család” az szükségszerűen valamiféle védőburkot jelentene a gyermek számára. És mindenekelőtt: komolyan kell venni az áldozatokat. Még akkor is, amikor a közösségi média mosolygós felszí­nén minden rendben lévőnek tűnik: mi több, egészen idillinek. De közben a gyermek fuldokolhat a bántás és érzelmi elhanyagolás mocsarában.