Aki régóta követi az oldalt, az tudja, hogy nem tartozom a kannabisz kritikátlan ajnározói közé. Gyakran í­rtam már a kannabisz-fogyasztás árnyoldalairól is, és összeállí­tottunk listát az addiktológiai segí­tőhelyekről. Sokak nem értik, hogy akkor miért vagyok mégis a legális szabályozás hí­ve. Nos, az erről folytatott vitát sajnos nagyon gyakran tévesen leegyszerűsí­tik arra, hogy veszélyes-e a kannabisz. Ha igen, akkor tiltani kell, ha nem, akkor engedélyezni – gondolják. Ez egy teljesen hibás megközelí­tés. A kannabiszt nem azért kell szabályozni, mert teljesen ártalmatlan. Hanem azért, mert a legális szabályozás – ha jól csinálják! – sokkal több lehetőseget ad a fogyasztás ártalmainak csökkentésére, és jóval kevesebb ártalmat okoz, mint a szemellenzős tiltás és kriminalizálás. A kérdés számomra nem az, hogy kell-e legalizálni a kannabiszt – hanem az, hogy hogyan. Az ördög a részletekben van. A németországi legalizációs tervek (majd erről is í­rok részletesebben nemsokára) miatt a sajtó egy részében az utóbbi időben felerősödtek azok a vészmadárkodó hangok, amelyek szerint a fűlegalizáció miatt legalábbis elszabadul a pokol. Azt állí­tják, hogy a legalizáció Kanadában is megbukott, ahol 2018-ban került sor rá. Ezért aztán fontosnak tartottam, hogy a Drogriporter szí­nvonalához méltó módon, alaposan utánajárjak ennek a kérdésnek. Készí­tettem egy részletes elemzést, szigorúan tudományos szaklapokban megjelent tanulmányok adataiból következtetve, arról, hogy milyen hatásokkal járt a legalizáció Kanadában. Emellett pedig amikor Dél-Afrikában jártunk nemrég, kollégámmal, Takács István Gáborral meginterjúvoltunk egy kanadai szakembert, aki már régóta kutatja a legalizáció hatásait. A vele készí­tett, magyar feliratokkal ellátott interjút István érdekes vágóképekkel kiegészí­tve megvágta nektek és ezt is feltöltöttük a netre. A célunk a hiteles tájékoztatás. Amennyiben fontosnak tartod a munkánkat, akkor kérjük, támogasd a Drogriportert! A videó-interjú a 444 Drogriporter blogon: https://drogriporter.444.hu/2023/08/31/a-kanadai-kannabisz-legalizacio-hatasai A részletesebb elemzés itt: https://drogriporter.hu/a-kannabisz-legalizacio-hatasai-kanadaban/ Támogatni pedig itt lehet bennünket: https://drogriporter.hu/tamogass/ Aki pedig a kannabisz miatti problémáival kapcsolatban segí­tséget keres, az itt találja meg: https://drogriporter.hu/segitseg/

2006-ban idegkutatók megvizsgálták a londoni taxisofőrök agyát, és összehasonlí­tották őket a laikus londoniak agyával. És lám, komoly eltéréseket találtak. A taxisofőrök agyának összetett információk, térbeli emlékek tárolásáért felelős részében (hippokampusz) jelentősen nagyobb volt a szürkeanyag térfogata. Ez a kí­sérlet is bizonyí­tja azt, amit a tudósok neuroplaszticitásnak neveznek: az emberi agy nem statikus és változatlan, hanem képlékeny és rugalmasan alkalmazkodik a környezetéhez. Amí­g kisgyermekek vagyunk, az agyunk rendkí­vül rugalmasan alkalmazkodik a környezetéhez. Könnyen alakulnak ki új idegi hálózatok, amelyek azt szolgálják, hogy szinkronban legyünk a minket gondozó felnőttekkel. Akiknek az elfogadása számunkra az életet jelenti. Ami ebben az időszakban történik, vagy nem történik meg velünk – akár rossz, akár jó – annak meghatározó jelentősége van az egész későbbi életünkre. Aztán amint felcseperedünk, az ablak bezárul: idegrendszerünk rugalmassága, tanulóképessége csökken. Kevésbé vagyunk képesek új kapcsolódásokat, új kommunikációs sztrádákat létrehozni az idegsejtjeink metropoliszában. Felnőttkorunkra a már bevésődött és bejáratott idegpályák pedig gyakran nagyon makacsul ellenállnak a változásnak. Különösen, ha eredetük, még ha ez gyakran nem is tudatosodik bennünk, visszanyúlik egészen a korai éveinkig. Amikor valamilyen alapvető szükségletünket háttérbe kellett szorí­tanunk azért, hogy elfogadva legyünk. A lelki és viselkedési zavarok esetében jellemző, hogy egyfajta végtelen visszacsatolási hurkok alakulnak ki. Önbeteljesí­tő és öngerjesztő gondolatok és érzések. Zsákutcák, amelyekbe mindig belefutunk, újra és újra. „Silány, selejtes ember vagyok, nekem semmi sem sikerül.” „Nem kellek már senkinek, jobb lenne, ha nem élnék.” „Már csak akkor érzem, hogy élek, ha drogozok, semmi más nem számí­t.” Súlyos esetben ezek a hibás visszacsatolások eluralkodnak rajtunk, és éppúgy elburjánzanak, mint a rákos sejtek a szervezetben. Kiszorí­tják az egészséges önértékelésünkhöz és önreflexiónkhoz hozzájáruló gondolatokat és érzéseket. Felértékelnek bizonyos önpusztí­tó tevékenységeket és leértékelnek épí­tő emberi kapcsolatokat. És végül már minden, amit észlelünk, amit tapasztalunk, igazolni látszik a saját elszigeteltségünket és szeparációnkat. A hagyományos gyógyszeres és pszichoterápiás kezelésekkel sok embernél lehet szép eredményeket elérni. Viszont nem mindenkinél. Nagy az igény az alternatí­v gyógymódok iránt. És itt jönnek képbe a pszichedelikus szerek, mint amilyen a pszilocibin (a varázsgomba hatóanyaga) vagy az LSD. Ezek teljesen más módon hatnak, mint a hagyományos antidepresszánsok, nem kell őket rendszeresen szedni. De pluszt jelentenek a hagyományos beszélgetős terápiához képest is, amelyet kiegészí­tenek. A kutatások szerint akár egy-két pszichedelikus terápiás ülés is képes rendkí­vül mélyreható változásokat elérni. Mégpedig azáltal, hogy újranyitja azt az ablakot, ami kisgyermekkorunkban bezárult: serkenti a neuroplaszticitást. A pontos mechanizmust még mindig nem teljesen értjük, de ezek az élmények képesek feloldani a fentebb leí­rt „begyepesedett”, makacs visszacsatolási hurkokat. Olyan ez, mintha kapnánk egy második lehetőséget, hogy újra egy kisgyermek szemével nézzünk körül a világban, egy kisgyermek agyával fogadjuk be az élményeket: és az eddig szürke, kilátástalannak tűnő világ újra tele legyen felfedezésre váró csodákkal. Új perspektí­vákat nyitnak az elme számára, lehetővé teszik új idegi kapcsolódások, pályák létrehozását, amelyek felülí­rják a régieket. De nem önmagában a szer hatása a terápiás, fontos a kontextus is. Ha valaki buliban vagy otthon begombázik, az nem terápia. Rendkí­vül fontos, hogy az ember mit kezd a megnyí­ló új ablakkal. Amennyiben a felépülés a cél, akkor fontos az irányí­tott pszichoterápiás környezet, az élmények integrálása. És persze, mint minden terápia, ez sem univerzális csodaszer. Van, akinél működik, van, akinél pedig más működik. Mindenesetre én rendkí­vül izgalmasnak tartom a pszichedelikumok kutatását és gyógyászati alkalmazását – hiszen olyan sokat megtudhatunk rajtuk keresztül az elme működéséről. Ezért is járunk olyan konferenciákra, rendezvényekre filmezni, ahol erről a témáról van szó. Idén például Hollandiában és Skóciában interjúvoltunk meg kutatókat, érintetteket és aktivistákat a legújabb fejleményekről. És ezért fogjuk bemutatni ezt a két doksifilmet szeptember 15-én este 6-tól a Magnet Közösségi Házban a Drogriporter Szabadegyetem következő rendezvényén. Ahol a filmek után két kitűnő hazai szakemberrel beszélgetünk a közönségben felmerülő kérdésekről. A nagy érdeklődés miatt a regisztrációt már lezártuk, a terem ugyanis véges befogadású (oda lehet persze még jönni, de aki nem regisztrált, annak nem garantált az ülőhely). Mindenesetre a Drogriporter támogatóinak (https://drogriporter.hu/tamogass/) automatikusan elküldjük a videóközvetí­tés élő linkjét is, amit akár később is megnézhetnek majd.

Bocs, hogy kora reggel ezt az undormányt posztolom, de tanulságos. Ezzel mérgezi ugyanis az olvasók agyát a miniszterelnök kedvenc haverja, az ország gázszerelőből lett leggazdagabb emberének médiabirodalma. És ez nem kirí­vó eset: miközben folyamatosan a liberális Nyugatot vádolják aberráltsággal és erkölcstelenséggel, miközben műfelháborodnak azon, hogy a Sziget reklámjában két lány csókolózik – a NER-média tele van a legalpáribb, legszexistább, a női testet tárgyiasí­tó szövegekkel és képekkel. Nem véletlen, hogy kitiltották az iskolákból a korszerű drogprevenciós és szexedukációs programokat: hiszen a prüdéria, a bigottság érméjének másik oldala mindig ez az alpári, poshadt szexizmus. Az ifjúság erkölcsének védelme nevében befóliáznak olyan könyveket a boltokban, amikben az ég egy adta világon semmiféle szexuális tartalom nincsen. Az egyetlen bűnük, hogy elfogadó, nyitott módon ábrázolnak olyan karaktereket, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Miközben senki sem védi meg az ifjúságot ettől a kattintásvadász mocsoktól, ami a kormány által kézivezérelt médiából nap mint nap árad rá. Vajon mit taní­t ez a fiataloknak a nők méltóságáról és tiszteletéről? Vajon tényleg ezek a követendő nemi szerepminták, ez a megfelelő hozzáállás? A miniszterelnök egyszer úgy fogalmazott, hogy égnek áll a haja attól, amit Nyugat-Európában lát – nos, kedves miniszterelnök úr, attól nem áll égnek a haja, hogy a saját médiája csöcsökkel próbálja eladni a keresztény-konzervatí­v kurzust a népnek?

„Az egyedüllét jót tesz a nagy elméknek, de rosszat tesz a csekélyebb elméknek,” í­rja Victor Hugo. „Megzavarja azokat az agyakat, amelyeket nem világí­t meg.” Minden tiszteletem a mesteré. De én inkább úgy látom, hogy ez nem feltétlenül az elme nagyságáról vagy csekélységéről szól. Inkább arról, hogy mennyire hordozunk magunkkal olyan sérüléseket, amelyek miatt rettegünk egyedül lenni. És amelyek miatt nem vagyunk szinkronban saját magunkkal. Az egyedüllét nem azonos a magánnyal, az elszigeteltséggel – igazából együtt-lét: ilyenkor együtt vagyunk saját magunkkal. Vagy manapság divatos szófordulattal: minőségi időt töltünk magunkkal. Ez nem önzés: hanem lelki és spirituális létszükséglet. Sajnos többnyire elpazaroljuk az egyedüllétünket azzal, hogy robotpilótára állí­tjuk az agyunkat: belefelejtkezünk valamilyen tevékenységbe. Ilyenkor, bár egyedül vagyunk – de nem együtt magunkkal. Ez nem minőségi me-time. Kifelé fordí­tjuk a figyelmünket. Pedig érdemes néha a figyelmet befelé fordí­tani: ott egy felfedezésre váró új világ. Várja, hogy megvilágí­tsuk a tudatosság fényénél. Az egyedüllét – a saját magunkkal való együtt-lét – éppúgy része a mentális egészségnek, mint a társas kapcsolatok. Ha félünk egyedül maradni magunkkal, az mindig valami nagyobb sérülésnek a jele. Amit valószí­nűleg kapcsolatban szereztünk. Márpedig ha nem tudunk jól magunkra hangolódni, jól kapcsolódni saját magunkhoz, vajon hogyan tudnánk jól kapcsolódni másokhoz? (notes to myself)

Én magam agnosztikus vagyok ezen a téren, de tisztelem azoknak a keresztény barátaimnak a meggyőződését is, akik hisznek a mennyországban és az üdvözülésben. Viszont sosem tudtam lelkesedni egy olyan mennyországért, ami leginkább egy elitklubra hasonlí­t. Ahová csak bizonyos kiváltságos VIP-k hivatalosak, akik saját magukat erkölcsileg különbnek tartják más embereknél. És arról álmodoznak, hogy milyen jó lesz majd vigadozni ebben a luxusklubban, miközben azok a bizonyos más emberek, a kiszorultak, velőtrázó sikolyok közepette szenvednek, a megváltás í­gérete nélkül, egy izzó pokolban. Az egyházatyák közül is voltak, akik osztoztak a kétségeimben. Például Órigenész az alexandriai teológus a 3. században azt hirdette, hogy a történelem végén mindenki üdvözül. Beleértve a pokol lakóit, sőt, magát a Sátánt is (apokatasztaszisz). Szimpi nézet. Persze őt az egyház emiatt eretneknek nyilvání­totta és elí­télte. Sok számomra szimpatikus taní­tást hirdető teológussal és misztikussal egyetemben. Osztom Richar Rohr gondolatait: „Ha egyedül mész a mennyországba, saját kiválóságod tudatába öltözve, akkor az természeténél fogva nem lehet mennyország. Ha a mennyországról való elképzelésed bárki más kizárásán alapszik, akkor az lényegénél fogva nem lehet mennyország. Minél többet kizársz, annál pokolibb és magányosabb a létezésed. Ha elfogadod egy büntető Isten képzetét, aki megbünteti vagy örök kí­nszenvedésre í­téli azokat, akik nem szeretik őt, akkor egy abszurd világegyetemben kötsz ki, amelyben a Földön élő emberek többségében is több szeretet van, mint Istenben.” Én biztosan nem kérnék egy olyan mennyországból, ahol az üdvözültek dicsőí­tő karénekeinek a pokolban szenvedők üvöltése szolgál aláfestésül. Vajon a megbocsátó és kegyelmes Isten az ő végtelen kegyelmében tényleg képes örök kárhozatra í­télni bárkit? Vajon tényleg egy szadista, bosszúálló börtönőrt képzelünk el az univerzum uraként? Lehet, hogy ezekről a dolgokról, a létezés végső kérdéseiről, ahogy Pál apostol mondta, egyébként is csupán „tükör által homályosan” szerezhetünk bármilyen tudást. Belőlem hiányzik mind a vallási fanatikusok vakhite, mint az ateisták gúnyos tagadása. De vannak dolgok, amikben hiszek. És ha valamiben, akkor hiszek egy olyan mennyországban, amiről Jézus azt mondta: „tibennetek jő el”. A szí­vünkben. Itt és most, és nem valami távoli jövőben. Akkor, ha képesek vagyunk megnyitni a szí­vünket és együttérezni minden egyes szenvedő lénnyel. Van ezen a téren némi lemaradásunk. Mindannyiunknak. Pedig ha itt, a Földön, nem vagyunk képesek erre, akkor a „mennyország”, amit elképzelünk, valószí­nűleg mások számára amúgy is pokol lenne. (notes to myself) kép: Hieronymus Bosch

A diszkókban razziázva kellene besorozni a „kitágult pupillával” bulizó „szexuálisan érett csődöröket” az Orosz Ortodox Egyház főpapja, Andrij Tkacsev szerint. Szerinte „disznóság” olyankor „vétkezni”, amikor a társaid a kezüket-lábukat veszí­tik el. A razziáknak olyan gyógyí­tó hatása lenne, hogy idővel rá sem ismernének az országra, teszi hozzá. Ácsi, Főpap Elvtárs Atya! Tegyük fel, hogy a keresztény erkölcs szerint vétek beekizve bulizni hajnalig egy moszkvai klubban, miközben emberek kezüket-lábukat veszí­tik el a fronton. De a disznóságot nem a táncolók követik el – hanem azok, akik fiatal férfiak tömegeit vezénylik a vágóhí­dra egy hódí­tó háborúban. Hogy ott kezüket, lábukat, életüket veszí­tsék el és gyilkoljanak. Ez az igazi disznóság – és ez az igazi történelmi bűn! És még ennél is nagyobb disznóság az, hogy mindehhez a magát Krisztus egyházának tartó gyülekezet nemhogy áldását adja, de véressszájú háborús uszí­tást folytat. Lehet szőrszálhasogató teológiai vitákat folytatni arról, hogy vajon a kémiai tudatmódosí­tás önmagában bűn-e, ha igen, mikor az. De arról sok vitát nem kell folytatni, hogy a tömeggyilkosság, a népirtás összefér-e a krisztusi elvekkel – nem fér. Pont. És az országra az lenne gyógyí­tó hatással, ha az agresszor befejezné a háborút, és hazavinné a fiatalokat, hogy ott azt tegyék, amit egy békés országban tenniük kell: táncoljanak, szeressenek és élvezzék az életet ahelyett, hogy gyilkolnak. Dicsértessék!

Vannak leckék, amiket az ember megtanul a meditálásból. Például azt, hogy milyen piszok nehéz is jelen lenni és figyelni a lélegzetedet. Egyszerűnek tűnik, és mégis: egy a folyamatos tevékenység lázában égő, mindig hasznosnak lenni akaró, a puritán munkaetikába szocializálódott ember számára nincs is nehezebb, mint jelen lenni a mostban. Az egó küzd, mint valami fuldokló a hullámok között, hogy felszí­nen maradjon, és megtartsa a kontrollt. Elkalandozik a múltba. A jelenbe. Fontos vagy élvezetes teendőket vizionál, amiket meg kellett volna tenni – vagy majd meg kell tenni. Előhúzza a szégyent, mint a bűvész a nyulat a kalapból: a szégyent a semmittevés miatt. Retteg attól, hogy semmi nincs a napirenden: hogy ha nem kapunk visszajelzést másoktól, akkor nem is élünk. Egészen hajmeresztő trükkökhöz folyamodik, csak hogy folytathassa a tüsténkedő fontoskodó aggodalmaskodását. Hogy kitöltse az elme vetí­tővásznát képekkel, érzésekkel, gondolatokkal. És aztán pukk: a buborék kipukkan. Az egó trükkje kifullad. Gyengéden visszatereled a figyelmed a lélegzethez. És ott van egy másik lecke: hogy milyen könnyen megtagadjuk magunktól azt, amit egy barátunknak habozás nélkül megadunk. Azt, hogy odaülünk mellé és kedvesen, vigasztalóan jelen vagyunk vele, anélkül, hogy í­télkeznénk. Magunkkal szemben olyan könnyen vagyunk hiperkritikusak – olyan könnyen használunk bántó szavakat, amiket hibázó, bajban lévő barátunknak eszünk ágában sem lenne mondani. Olyan nehéz a kedvességet és együttérzést befelé irányí­tani – és nem éreztetni magunkkal folytonosan azt, hogy nem vagyunk elég jók. Aztán ott van az, hogy mennyire megszállottan csak azzal vagyunk elfoglalva, ami probléma, ami baj, ami szenvedés. Ellenben nehezen tudjuk tudatosí­tani azt, hogy milyen csodálatos, amikor nincs jelen probléma, amikor éppen nincs szenvedés. Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista taní­tó ezt í­gy fogalmazta meg: „Amikor fáj a fogunk, akkor tudjuk, hogy milyen csodálatos lenne, ha nem fájna a fogunk. Ellenben amikor nem fáj a fogunk, akkor sem vagyunk boldogok. Pedig a nem-fogfájás nagyon csodálatos.” Bosszankodunk és rázzuk az öklünket az égre, mert tele vagyunk gondokkal. Hasonlí­tgatjuk magunkat másokhoz. Sajnáljuk magunkat. Újrajátszuk a konfliktusok drámáit, jól megmondjuk a fejünkben, amit kellett volna. Idealizálunk elképzelt, sosem volt múltat – sóvárgunk sosem lesz jövők iránt. És közben elmulasztunk hálát adni, hogy milyen csodálatos is emberként létezni, most, ebben a pillanatban, ezzel a lélegzetvétellel. (notes to myself)

Bár amatőrként rendszeresen sportolok (futok, túrázok), sosem voltam sportrajongó. Őszintén megmondom, hogy láttam volna ezer jobb helyét annak a 70 milliárd forintnyi közpénznek, amit a magyar állam az atlétikai vb-re fordí­tott. És a pénz kérdését félretéve: ezer más, égető társadalmi probléma kezelésére összpontosí­thatna jelenleg a magyar állam ahelyett, hogy giga-sportrendezvényeket szervez. Olyan ügyekre, ahol a szakemberek rendszeres vészcsengő-kongatásait is süket közönnyel fogadják a döntéshozók. Közegészségügy. Oktatás. Szociális ellátás. Drogpolitika. Csak hogy néhányat emlí­tsek. Ez a kép viszont áttörte az ingerküszöbömet: az atlétikai vb-n két sportolónő úgy döntött, hogy megosztja egymással az aranyérmet. Amiért aztán az Internet sportrajongó népétől jól megkapták a magukét. Egyesek gyávasággal vádolták meg őket, és szégyennek nevezték, hogy nem küzdöttek a végsőkig. Számomra viszont éppen az ilyen kommentelők testesí­tik meg mindazt, amiért nem kedvelem a média által fogyasztási termékké silányí­tott professzionális sportot. Mert a pénz és elismerés hajszolása, a versengés- és teljesí­tmény-kényszer, a cirkusz és kenyér nekem túl sok benne. Mí­g a két sportolónő szép emberi gesztusa mindazt megtestesí­ti számomra, ami gyakran hiányzik belőle. Nagylelkűség. Józan lemondás. Az együttműködés öröme. Néha elgondolkodom, hogy milyen lenne, ha gyermekkorban többen találkozhatnának í­gy először a sporttal. Nem úgy, ahogy például én találkoztam kölyökként, amikor edzésre jártam. Ami arról szól szólt, hogy az ember egy versenyistállóban érzi magát, ahol küzdeni kell az életben maradásért, különben lenyomják és megszégyení­tik. Ahol tombol a bullying. Hanem mondjuk szólhatna arról, hogy az ember egy támogató közösségben érzi magát. Ahol a teljesí­tményétől függetlenül is elfogadják és értékelik azt, hogy fejlődni akar. És ahol a sikert nem csak egymással szemben lehet elérni, hanem együttműködve is. Talán lehetne nagyon sok embernek más a viszonya a sporthoz – találhatnánk sokkal többen sokkal több örömet a testmozgásban. Felmerül bennem, hogy akár a giga-sportrendezvényeknél és stadion-épí­tései projekteknél többet érne, ha többet foglalkoznánk azzal, hogy Kovács Robika és Szabó Gizike az áltisiben valóban megszeresse a sportot. Örömet találjon benne. Még akkor is, ha nincsenek kiemelkedő képességei. Persze én, államunk és pártunk bölcs vezetőivel szemben, nem értek a sporthoz. Ők biztos jobban tudják… kép: https://www.instagram.com/p/CwXXLt0s_Tu/?utm_source=ig_embed&utm_campaign=loading

– És akkor ti tényleg boldogok vagytok? – tettem fel a kérdést félig viccesen finn barátaimnak, akikkel a minap Helsinki egyik éttermében ültünk az asztal mellett. A drogterületen dolgozó kutatók, szociális munkások, civilek és kormányzati tisztviselők, akikkel éppen arról beszélgettünk, hogy a finnek a globális felméréseken rendre a világ legboldogabb emberei között szerepelnek. Nem válaszoltak azonnal. Megfigyeltem, hogy gyakran van ez í­gy a finnekkel: megfontolják, hogy mit felelnek. A legtöbb nem az a fecsegős fajta. Talán ez is jellemző vonása a kultúrájuknak: és talán ennek is köze van a lelki elégedettséghez. – Persze nehéz meghatározni, hogy kinek mit is jelent a boldogság – kezdett bele egyikük óvatosan – De a finnekre jellemző a bizalom, egymás iránt. És a közintézmények iránt is. Hogy azok a közjót szolgálják. És ez a bizalom elvezet az élettel való egyfajta elégedettséghez. A bizalom a kulcsszó. És pont ez a fajta bizalom az, ami annyira hiányzik itthon nálunk, Magyarországon – tettem hozzá csak magamban. A bizalom, hogy az intézmények azért vannak, hogy minket szolgáljanak. A bizalom abban, hogy a felebarátom nem vetélytárs, akit le kell könyökölnöm, hanem polgártárs, akivel együtt kell működnöm. És hogy az előrevezető út a boldogsághoz nem a kiskapuk keresése, a kiváltságok halmozása, hanem kölcsönös segí­tség, mint egyfajta természeti törvény (copyright Kropotkin). Persze én csak egy rövid látogatást tettem Helsinkiben egy EU-s kutatási projekt keretében, de a benyomások, amiket begyűjtöttem, mind ezt támasztották alá. Egyáltalán nem akarom idealizálni a finn társadalmat: bőven tapasztaltam a problémákat is. Például a saját szakterületemen, a drogpolitikában is. A finn törvények még mindig kriminalizálják a szerhasználatot, és a civil szakemberek nagy frusztrációjára az állam ott is vonakodik elrugaszkodni a zéró-tolerancia álláspontjáról. Nemrég finn civilek egy köztéri akcióval hí­vták fel a figyelmet a fővárosban elharapódzó drogtúladagolásokra (lásd a Drogriporter angol nyelvű beszámolóját: https://drogriporter.hu/en/police-demolished-illegal-drug-consumption-room-in-helsinki/). Felépí­tettek egy sátrat, hogy mutassák: lehetne felügyelt, higiénikus környezetet biztosí­tani a szerhasználók számára, hogy ne az utcán fogyasszanak. A rendőrség azonban lebontotta a sátrat és az új jobboldali kormány hallani sem akar a felügyelt droghasználó szobákról, amik pedig Nyugat-Európában már bizonyí­tottak a túladagolások visszaszorí­tásában. A rendszer egyáltalán nem tökéletes, ezernyi sebtől vérzik ott is: és sajnos a politikai populizmus ott is élősködik ezeken a problémákon. Próbálja kikezdeni a társadalmi szolidaritást. Mégis, azt csak a hülye nem látja (sajnos egyes magyar politikusok ide tartoznak), hogy a finn társadalom és állam ezerszer jobban fel van vértezve ahhoz, hogy szembenézzen a 21. század kihí­vásaival, mint a magyar. És ez nem csak a pénzen múlik, hanem a mentalitáson. Például amikor a fókuszcsoportos kutatás során az átláthatóságról és elszámoltathatóságról kérdeztem, egy szemernyi kétely nélkül mindenki megegyezett abban, hogy Finnországban a szervezetek, intézmények szabálykövetően és átláthatóan működnek, a közjó érdekében. Civil és állam egyaránt. Még ha nem is értenek mindenben egyet, teljes a kölcsönös bizalom. Nem csinálnak közellenséget vagy bűnbakot a kritikus civilekből. A politikus nem nyúlja le a közpénzt a haveroknak, a hivatalokban a kompetencia és nem a politikai lojalitás számí­t. És ez a mentalitás, ez a bizalom, ez a szolidaritás már gyermekkorban kezdődik. Azzal a gyermekvédelmi és oktatási rendszerrel, aminek az egész világon csodájára járnak. Amiről a Finn Nemzeti Múzeumban is a nemzeti kultúra és történelem egyik legfontosabb értékeként számolnak be. És ismét: ez az oktatási rendszer sem tökéletes. De mégis, alapvetően a hozzáállás az, ami gyökeresen más. A mi poroszos, „állj be a sorba különben lemaradsz”, „aki nem lép egyszerre nem kap rétest estére” hozzáállásunkkal szemben náluk olyan értékeken van a hangsúly, mint a kreativitás. Az együttműködés. A természet-közeli életmód. A nyitottság a mássággal szemben. És ezekre az értékekre lehet alapozni egy társadalom jövőjét. Beszéltem a hajléktalan emberek ellátásával foglalkozó szakemberrel is, aki elmondta, hogy a finn modell lényege, hogy minél gyorsabban és könnyebben olcsó lakhatást teremtsenek az utcán élő embereknek. Nem pedig az, hogy konzerválják a leszakadottságukat valami tömegszállón. És Helsinkiben, Európában egyedülálló módon, ezzel szinte (bár nem teljesen, hiszen például drogfüggők még élnek az utcán) megszüntették a hajléktalanságot. Munka után este, az asztal mellett, a finn kollégák hitetlenkedve hallgatták a sztorijaimat arról az országról, ahol a miniszterelnök falubeli gázszerelő haverja közbeszerzésekből néhány év alatt az ország leggazdagabb emberévé válhat. Ahol nincs külön oktatási minisztérium és a pedagógusokkal úgy bánnak, mint a finnek a kutyájukkal sem. Ahol civilként közellenség vagyok és ahol a meleg-gyanús irodalmat befóliázzák a könyvesboltban. „Hogy lehet í­gy élni?” – olvastam ki a szemükből a kérdést. Tényleg: hogy? Tetszenek a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, támogasd a munkánk: https://drogriporter.hu/tamogass/ A cikk a blogon: https://drogriporter.444.hu/2023/08/27/finnorszagi-utinaplo kép: saját, Helsinki

Nem elég, hogy L.L. Junior (rapper) kiposztolta az Instára, amint százzal repeszt a Petőfi hí­don egy másik autó után. De amikor a rendőrség eljárást indí­tott még neki állt feljebb. Idézem: „Széttárom a kezem azelőtt, miért nem indí­t a rendőrség eljárást azok ellen, akik folyamatosan marihuánafogyasztásról posztolnak. Azt nem értem. Én nem veszélyeztettem senkit, vállalom a felelősséget és a következményeket.” Nos, kedves Junior, ha nem érted, akkor én elmagyarázom neked szépen. Egyrészt bizonyára emlékszel, hogy néhány hete Budapest egyik hí­dján ugyanilyen önjelölt belvárosi autóversenyző a száguldozás közben kisodródott és halálra gázolt egy szabályosan közlekedő kerékpárost. Valószí­nűleg ő is azt gondolta, hogy ő nem veszélyeztet senkit, egészen addig, amí­g meg nem csúszott a kocsija. A száguldozás már csak ilyen: veszélyes. Nem csak rád, hanem másokra is. Nem véletlen, hogy tilos: ez egy teljesen értelmes és igazságos szabály. Életeket véd meg. Pár héttel egy ilyen tragédia után belvárosi hidas száguldozásról posztolgatni nem csak illegális, és szörnyű üzenete van: de borzasztó nagy érzéketlenség is. Főleg azokkal szemben, akik a kerékpárost gyászolják. Na most a fűszí­vásba, bár lehetnek ártalmai, soha senki sem halt bele. És ha a száguldozás helyett mondjuk elszí­vtál volna egy spanglit, hát azzal önmagában senki másnak nem ártottál volna. És pont ezért a fűszí­vók büntetése, a gyorshajtás büntetésével szemben, sem nem értelmes, sem nem igazságos (amí­g nem ülnek például betépve volán mögé). Amit egyre több ország ismer fel Európában is. Még ha neked nem is szimpatikus, hogy esetleg valaki nem csinál titkot abból, hogy szí­v (egyébként még ha nem is büntetném, de nem tartom jó ötletnek, ha valaki azzal menőzik a neten, hogy füvet szí­v, se azt, ha alkohollal csinálja). Így hát ha engem kérdezel (persze nem kérdezel, ez csak szónoki fordulat), akkor magadból csinálsz hülyét, hogy ebbe az egészbe belekeverted a fűszí­vást. A kettő teljesen más erkölcsi megí­télés alá esik – még egy lapon sem lehet emlí­teni ezeket. Ahelyett, hogy a fűszí­vókra próbálod átterelni a figyelmet, inkább csak simán vállald a felelősséget azért, amit csináltál. És főleg: legközelebb inkább mással menőzz a haverok előtt!