Joseph Goldstein, meditációs taní­tó és í­ró számolt be róla, hogy amikor fiatalon Indiába látogatott és meditációt tanult, hónapokon keresztül egyfajta kegyelmi állapotba került. A testét könnyűnek, fényesnek és légiesnek érezte, az elméjét tágasnak és térszerűnek. Két lábbal a föld fölött járkált. Aztán amikor hazatért Amerikába, belemerült a hétköznapi feladataiba, és ez az élmény megszűnt. Alig várta, hogy visszatérjen Indiába, hogy újra átélje. Amikor azonban visszament Indiába, és újra egy meditációs elvonuláson vett részt – bosszankodva vette észre, hogy nem képes újra elérni azt az testi-lelki nyugalmi állapotot, amit régen. A teste sötétnek, feszültnek és ólomsúlyúnak tűnt, elméjét pedig folyamatosan nyomasztotta, hogy vajon mit csinál rosszul. Két évig igyekezett, hogy újra megtalálja az elveszett kegyelmi állapotot – amí­g aztán rájött arra, hogy ez a két év elvesztegetett idő volt. Szenvedését egyre csak dagasztotta az a ragaszkodás, amit egy elmúlt állapottal szemben táplált. És ahelyett, hogy görcsösen próbálná elérni a könnyű, légies és fényes test-élményt – valójában neki most ezzel az ólomsúlyú test-élménnyel volt dolga. Ebben a testben kellett tudatosan jelen lennie és abba kellett hagynia a harcot. És amint ezt elfogadta, kikerült a holtpontról. Nem tért vissza soha a korábbi fény-test élményhez, de egy más, érettebb állapotba jutott el. „Ez az egyik legnagyobb akadály,” mondja. „Ragaszkodni egy múltbeli állapotunkhoz olyan, mintha egy holttestet cipelnénk és hordoznánk körbe. A múltbeli tapasztalt megszűnt. Engedjük el, és nyí­ljunk meg az élménynek, amiben vagyunk.” Nem tudjuk, hová fog vinni minket, de ez í­gy van jól. Bizonyára nagyon sokan vagyunk, meditálók és nem meditálók, akik tudnak azonosulni ennek a bölcsességével. Akik tapasztaltuk magunk is, hogy a múltban volt egy olyan időszak, ami különösen kellemes volt számunkra – vagy esetleg idővel, visszanézve szépí­tettük meg. És rengeteg frusztrációt, bosszúságot és szomorúságot okozunk saját magunknak azzal, hogy próbáljuk visszahozni – vért izzadva megtalálni a körülményeknek és a belső késztetéseknek azt a finom együttállását. De ez meddő kí­sérlet, ami kudarcra – és szenvedésre van í­télve. Mert minden, ami keletkezett, elmúlik. Ha nem engeded el, az bizony olyan, mintha egy holttestet hordoznál: a múlt hulláját. Ha krí­zisben vagy, ha úgy érzed, hogy a világ kibillent a sarkaiból, és hogy a jelen sivár és fájdalmas, ne próbálj kényszeresen visszatérni ahhoz, ami elmúlt. A vélt vagy valós harmóniához, amit elvesztettél. Az egyetlen út nem vissza, hanem keresztül vezet. Próbáld megérteni, mi dolgod van azzal az élménnyel, ami van. Nyí­lj meg neki – légy benne jelen. Még ha fájdalmas és félelmetes is. Lásd meg benne, hogy keletkezik és elmúlik ez is. És akkor elveszí­ti delejes hatalmát fölötted. (notes to myself) Épí­tőek az í­rások a Drogriporteren? Akkor kérlek, segí­ts Te is épí­teni az oldalt, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Henrik Arrestad

A Monty Python Brian életében van egy felejthetetlen jelenet, amikor Jézus éppen a hegyi beszédét tartja. A szónoktól távol, hátul a tömegben az emberek már alig hallják, és kérdezgetik egymást, hogy mit mondott. „Azt hiszem, azt mondta, hogy boldogok a sajtkészí­tők,” fordul hátra az egyik ember. Néha van egy olyan érzésem, hogy a közösségi médián közvetí­tett gondolatok is úgy járnak, mint a hegyi beszéd gondolatai. Persze itt látszólag mindenki világosan olvassa, látja feketén-fehéren leí­rva a posztot. De közben amikor a kommenteket olvasom, akkor néha kényelmetlenül feszengek: vajon tényleg ugyanarról a posztról szól a komment, amit én í­rtam? Nem akarom ezért a felelősséget elhárí­tani: bizonyára nekem is jobban kell fogalmaznom. És nem akarom az olvasókat hibáztatni – bár van olyan is, amikor az alapvető szövegértési készségek is hiányoznak, vagy az illető egyszerűen végig sem olvasta, amit í­rtam. Esetleg vágni lehet a rosszhiszeműséget. De van olyan is, amikor az olvasó teljesen jóhiszemű, és a szövegértésével sincs gond. Mi több, akár még az én fogalmazásommal sem volt baj. És mégis: az üzenet elveszik valami köztes zavaró mezőben, amit a nyelvészek gyakran szemantikai zajnak neveznek. Egyrészt ahogy Nietzsche is megfogalmazta egyszer, csak azoknak a fogalmaknak van pontos meghatározása, amelyeknek nincs története. Nagyon sok fogalom olyan sokféle és változatos jelentéssel és érzelmi töltéssel bí­r különböző emberek számára, ami szinte borí­tékolja a bábeli nyelvzavart és az egymás mellett való elbeszélést. Boldogság. Egyedüllét. Szeretet. Függőség. Trauma. Drog. Szabadság. Család. Isten. Hit. Nemiség. És még folytathatnám a sort. Megannyi fogalom, amit annyiféle kontextusban, megközelí­tésben és jelentésben használunk, attól is függően, hogy milyen a neveltetésünk, az iskolázottságunk, a világnézetünk, a szakterületünk és az aktuális élet-tapasztalataink. Azt hiszem, egy picit nyitottabbnak kell lennünk arra, hogy mindezeknek a fogalmaknak nem csak az általunk használt meghatározása lehet érvényes. És még ha nem is értünk egyet, a másik meghatározása nem feltétlenül műveletlenségből vagy gonoszságból fakad. Akár még az is előfordulhat, hogy a zajon túl, a felfogásunk, az értékeink nem is térnek el annyira egymástól: ugyanazt a jelenséget próbáljuk másként körüljárni.

Fölgyujtogattam minden hevülésem S hideg szemmel is megvizsgáltam magam: Hitem, harcaim, bús kétkedéseim. Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem Beléd oldódnom, szent, gyötrött Sokaság. Nem csillapí­tnak könnyes vigaszaid Csillapí­tó, nagy együtt-szenvedésben, Vérző, egyszerű meghajlásra a Sors Nem tud rábí­rni mégsem, mégsem, mégsem – Külön szenvedek emberként, magyarként. Százszor próbáltam elűzni sejtésem S megharagvásom sötét démonait S úszni az áradt, együttes vizeken. Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem – Külön utálok s külön nem enyhülök. Bár teljesednék jámbor bizakodók Golgotás hite nagy teljesedésben, Bár megszépülne, jobbulna a világ. Úgy fáj ez a Most s mégsem, mégsem, mégsem Szabad beállnom hivőnek hitetlen. Ady Endre, Mégsem, mégsem, mégsem (esti versek a drogriporterrel)

„Basznak téged rendesen?” – ezt a kérdést kapták meg rendszeresen a női taní­tványok az élő rock-legendától, Póka Egontól, a Telex oknyomozó riportja szerint. Rendszeresek voltak a tapizások, nehezen félreérthető gesztusok, nyomdafestéket nem tűrő beszólások. Sokan fel vannak háborodva a #metoo mozgalmon – pedig tudjátok mit? Ez a mozgalom még mindig csak a jéghegynek a legcsúcsát tudta megkapargatni. Amin igazán fel lehetünk háborodva, az, hogy ezek az alfa-hí­mek, ezek a csúcsragadozók még mindig köztünk garázdálkodnak. A hatalom és tekintély, a hí­rnév és pozí­ció bástyái mögül Isten adta joguknak érzik, hogy vadásszanak a gyengére, a kihasználhatóra. És ami legjobban fel tud háborí­tani, amikor a reakció az, hogy magukat az áldozatokat kezdik hibáztatni. Miért nem szólt? Miért nem rúgta tökön? Miért csak most szólt? Persze, ez a megoldás: az áldozat volt a hibás, amiért nem tudta megvédeni magát. És persze mindezt gyakran úgy, hogy ugyanazzal a lélegzetvétellel kérdőjelezik meg azoknak a szavahihetőségét, akik bizony szólnak. Rögtön elkezdik pedzegetni, hogy biztos ribanc, minek ment oda, minek volt rajta rövid szoknya, egyébként is csak a tí­zperc hí­rnév kell neki. Vagy: frigid fapina, nem érti a viccet. Haha. Hányni kell ettől az attitűdtől is. „Még ha páran úgy is gondolják, hogy ennek semmi helye egy iskolában, vagy zavartan hallgatnak, vagy együtt nevetgélnek az igazgatóval,” í­rta Cseke Gábor zeneszerező a bejegyzésében. Erről eszembe jutott a múltkor egy vitánk a Tilos Rádióban, amikor egy betelefonáló azt kérte számon a spanyol focistanőtől, hogy miért nevetgélt, miután a fociszövetség elnöke elkapta a meccs után és szájon csókolta. A feleségem utána megjegyezte, hogy vajon hány olyan borzasztó megalázó és kí­nos helyzet van egy nő számára, amikor kí­nosan mosolyog – mert erre van szocializálva. „De hát nevet.” Miközben némán szenved a mosoly mögött. Nem a lányokat kellene felelőssé tenni azért, hogy egy ilyen mérgező patriarchális kultúrában kénytelenek felnőni, ahol zavartan hallgatni illik, esetleg erőltetetten együtt nevetgélni a tanárral, edzővel, plébánossal, igazgatóval, főnökkel stb., ha neki éppen ahhoz támad kedve, hogy beszóljon, szexista viccet meséljen, fogdosson. Ideje lenne már megnevelni a férfiakat!

Sok embert látok küszködni az életben. Egyeseket nagyobb gondok súlya húz le, másokat csekélyebb gondoké – bár ugye ki is tudná ezeket egymáshoz mérni. Ami az egyiknek rutin bosszúság, a másiknak tragédia. Ami az egyiknek átugrandó szemétdomb – a másik számára leküzdhetetlen magasságokba meredező hegyorom. No de ami a lényeg: nem feltétlenül a gondok súlya és nem is a küszködés mennyisége határozza meg, hogy ki boldog és ki boldogtalan. Mondhatni, boldog-boldogtalan küszködik – de ez még önmagában nem jelent egyenes utat a boldogtalanságba. A boldogtalanságot az különbözteti meg, hogy az már nem egyszerűen küszködés: hanem tehetetlen vergődés. A boldogtalan embert átjárja az a tudat, hogy képtelen változtatni. Belülről rágja szét az önértékelését a saját értéktelenségének téves kényszer-képzete, mint egy féreg. A külső világ nem lehetőségeket rejt számára, hanem sziszifuszi kényszerpályákat. Nem távlatokként nyí­lik meg előtte – hanem falakként nehezedik rá az elméjére, ami bezárja és kirekeszti. Így a legkisebb probléma is megoldhatatlan akadállyá válik számára: még egy ok a tespedésre, a lemondásra és az önutálatra. Kí­vülről nézve persze minden egyszerűnek tűnik. Legszí­vesebben megráznád emberünk vállát: hát nem látod, hogy magadnak épí­ted a saját poklodat? Hát nem látja. És a megoldás sem ilyen egyszerű. A racionális érvek leperegnek – mi több, a boldogtalan ember elméje csak újabb érveket gyárt belőlük maga számára arról, hogy ő milyen szerencsétlen és selejtes. A boldogtalan ember számára a világ értelmetlen és kaotikus, ellenséges és könyörtelen, amiben magányos hajótöröttként bolyong egy soha nem létezett, elfelejtett otthon iránt sóvárogva. A boldog ember otthon van. Számára a világ rejtély és csoda. A hétköznapiság szövete mögött is felismeri a mindent mindennel összekötő jelentést – hogy van valami nálánál nagyobb, aminek ő is része, amihez tartozik. Megérteni, hogy az önbeteljesí­tővé váló önkorlátozó hiedelmek nem egyszerű jellembeli vagy genetikai hibák, hanem abból fakadnak, hogy az egyén kapcsolódása, beágyazódása az emberek közösségébe valahol félrecsúszott – ez bizony nem könnyű. Megteremteni ezeket a hiteles, őszinte kapcsolódási pontokat, jelen lenni, elérhetőnek lenni, együttérezni. Ez a társnak éppen annyira nehéz, mint a boldogtalannak megszabadulni a saját elméjét béklyóba záró önkorlátozó hiedelmeitől, és ráébredni arra, hogy a boldogtalanságot mindig csupán egyetlen lélegzetvételnyi távolság választja el a boldogságtól. Adnak neked valami fontosat Drogriporter í­rásai? Ezek az í­rások szí­vből jönnek, de bizony az í­rás idő és pénz. Ahhoz, hogy í­rhassak, szükségem van arra, hogy ebből az 58 ezer követőből legalább pár ezer ember havi rendszerességgel támogasson: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: giselle dekel

Komorebi. A japánok í­gy nevezik, amikor a napfény átszűrődik a fák lombjain keresztül. Bár magyarul nincs rá szó, az élményt mindig is rokonnak éreztem azzal, mint amikor állok egy gótikus katedrálisban, és lenyűgözve nézem, hogyan festi szí­nesre az ősi, légies támpilléreket a rózsa-ablakon beszűrődő fény. Az erdő szent hely. Bármilyen hittanóránál és katekizmusnál többet taní­t a szentségről és a csodáról – minden babonás mellékzöngétől eltekintve, ami ezekre a szavakra rárakódott az évszázadok során. Arról, amit Rudolf Otto numinózusnak nevezett: a mysterium tremendum et fascinans, a rettentő és lenyűgöző titok. Milyen érdekes, hogy gyakran el kell szakadnunk az emberek világától, ki kell mennünk az ember nem járta vadonba, el kell csendesednünk és meg kell hallanunk az erdő szí­vverését ahhoz, hogy igazán érezzük: mennyire függ minden mindentől, mennyire kapcsolatban van minden mindennel – és mennyire kapcsolódunk mi magunk a mindenséghez. (notes to myself)

Nem az a feladat, hogy lássuk azt, amit még senki sem látott. Hanem az, hogy gondoljuk azt, amit még senki más nem gondolt arról, amit mindenki lát – í­rta a Nobel-dí­jas fizikus, Erwin Schrödinger. Bár Schrödinger természettudós volt, ez a meglátás nagyon igaz az emberi társadalmakra is. Nap mint nap körülvesznek minket olyan visszásságok, ellentmondások és igazságtalanságok, amelyeket látunk ugyan, de nem gondolkodunk róluk. Mert egyszerűen megszoktuk őket. Amikor valaki belép a villamosra, ahol büdös van, akkor szinte meglepődik: vajon hogy képesek elviselni ezt a szagot az emberek? Hogyan képesek ilyen szenvtelen arccal ücsörögni ebben a bűzben? Aztán kénytelen-kelletlen ő is beolvad az utazó közönségbe. Beleivódik a bűz az érzékeibe: egészen megszokottá, hétköznapivá válik. És egy-két megálló után, amikor már nem is gondolkodik róla, ő is unott, szenvtelen arccal néz fel az újonnan belépő, fintorgó utasra. Így van ez egész társadalmakkal, egész országokkal is. Az ember roppant alkalmazkodó-képes lény. Megszokja az embertelen kontrasztokat: a nyomorgókat és a dőzsölőket elválasztó vagyoni szakadékot. Megszokja az elképesztő, önpusztí­tó pazarlást az egyik, az extrém nélkülözést a másik oldalon. Megszokja a hatalommal való önkényes visszaélést. Megszokja a fortélyos félelmet és az elhallgatást. Megszokja, hogy nap mint nap hülyének nézik, hogy gyűlöletet szí­tó propagandát ömlesztenek rá. Hogy a tülekedő-eltaposás a normális és a kiállás az abnormális. Beleivódik a sejtjeibe. És amikor végül van olyan, aki a nap mint nap látott „normális” valóságról ki meri mondani, hogy az beteg, torz és igazságtalan – akkor az elméje védekezni kezd. Sejt szinten. Kinek gúnnyal. Kinek kételkedéssel. Kinek apátiával. Kinek szarkazmussal. Kinek gyűlölettel.

Most jöttek ki a népszámlálási adatok: 2001-ben még 5,3 millió, 2011-ben 3,7 millió, mí­g 2022-ben már csak 2,6 millió magyar vallotta magát római katolikusnak. A magukat vallásosnak mondók aránya 50% alá csökkent, és 40% egyáltalán nem akart válaszolni a vallását firtató kérdésre (ami önmagában is sokat elmond). Hát akkor ennyit arról, hogy „keresztény ország” vagyunk. Ennyit ért el a nagy keresztény kurzus az elmúlt tí­z évben. Ennyit ér, hogy a csapból is az folyik, hogy mi vagyunk itt a régimódi kereszténydemokrata ország, ami majd jól megmutatja a hitetlen, hanyatló Nyugatnak. Ennyit ér, hogy a mi adónkból az egyházak vezetői degeszre tömik a zsebeiket. Hogy leuralták az oktatást, a szociális ellátást, a kultúrát. Hogy lassan már nem tudsz semmilyen non-profit vállalkozást indí­tani a siker reményével akkor, ha nem öntöd le valami keresztény cukormázzal és nem nevezed el valami szentről vagy boldogról. Íme az eredmény: megfeleződött a katolikusok száma. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ennek az egésznek nem csak mi voltunk a vesztesei, akik nem tartozunk semmilyen intézményes egyházhoz. De maga a kereszténység is. Mert a történelemből tudjuk, hogy a politikai üldözést a kereszténység jól viseli, de semmi nincs, ami rombolóbb hatással lenne rá, mint a képmutatás. Az, ha egy ország uralkodó elitje lépten-nyomon a kereszténységre hivatkozik, de közben cinikusan semmibe veszi a legalapvetőbb parancsolatokat. Mert az ő „kereszténységük” annyit ér, mint a maffiózóké. Akik buzgón hordják a nyakukban a keresztet aranyláncon, vetik a keresztet a templomban, eljátsszák a felelős családapát, aztán nyomják a kokózós-kurvázós vircsaftot a jachtjaikon. „Európát csak az mentheti meg, ha visszatalál keresztény identitásához,” mondta a miniszterelnök. Nos, én meg azt mondom, hogy a kereszténységet csak az mentheti meg Európában, ha képes levetni a korrupt politika béklyóját. Ha képes megszabadulni az elavult tekintélyelvű és hierarchikus hatalmi struktúráktól. Ha felépül a múlthoz való görcsös ragaszkodásból és az áporodott szagú előí­téletektől való függőségből. Ha kiszabadul az üresen kongó márványtemplomok pöffeszkedő gőgjéből a közösségekhez. Ha a kiváltságosok és hatalmasok vallása helyett a gyengék és a kirekesztettek vallása lesz. És legfőképpen, ha az egyházak végre lemondanak arról a tévhitről, hogy az ő fenekükből világí­t a fény, és mindenki más helikopter.

Túl gyakran hallom azt, olvasóktól, ismerősöktől, hogy visszapattannak az ellátórendszerről, amikor szerhasználati problémákkal, vagy szerhasználóként más problémákkal segí­tségre szorulnának – mert túl magas és rugalmatlan a bejutási küszöb. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy csomó, az egészségügyi és szociális ellátórendszerben dolgozó szakember halálra rémül, ha egy szerhasználóval találkozik. Rögtön kompetencia-hiányra hivatkozik, és tolná el magától a problémát. Esetleg olyan kőkorszaki, előí­téletes nézetei vannak a függőségről, ami eleve alkalmatlanná teszi, hogy foglalkozzon vele. „Ide aztán ne jöjjön drogos,” mondja a hajléktalan szálló. „Majd akkor tudok magával foglalkozni, ha már absztinens,” mondja a pszichoterapeuta. „Menjen az addiktológiára, ez itt sima pszichiátria,” mondja a pszichiáter. Másrészt ott van az a szemlélet, hogy csak akkor tudunk foglalkozni egy szerhasználóval, ha már motivált a leállásra. A teljes absztinenciára. „Jöjjön vissza akkor, ha már igazán motivált a leállásra.” „Ha már 8 napos absztinenciát megtart, akkor felvesszük a kórházi osztályra.” „Ha nem akar elmenni a gyűlésre, akkor nem tudok magával mit kezdeni.” Vajon hány olyan egészségügyi és szociális probléma van, amelynél hasonló módon elhajtják az embereket? Vajon mikor mondja azt a cukorbetegnek az orvos, hogy amí­g nem motivált a teljes diabetikus diétára, addig nem tudok foglalkozni magával? Vagy a tüdőbetegnek, hogy amí­g nem áll le a dohányzással, addig nem tudok foglalkozni a tüdejével? Vagy hogy csak egyféle terápiás módszert tudok felajánlani, vagy tetszik, vagy mehet Isten hí­rével? Azon felül, hogy a hazai ellátórendszer borzasztóan alulfinanszí­rozott, a szemlélettel is vannak nagy problémák. Még mindig egy olyan hozzáállás uralkodik, amit a nálunk fejlettebb országokban már régen meghaladtak. És nem tud meghonosodni az a szemlélet, ami humánusan, nem dogmatikusan áll hozzá a szerhasználati problémákhoz. Például holisztikusan gondolkodik arról, hogy a szerhasználati problémák nem elszigeteltek az egyéb mentális és viselkedésbeli problémáktól, azokkal nem lehet külön-külön foglalkozni. A lakhatás hiánya, a pszichiátriai zavarok, a magány, a trauma – ezek nem választhatók el a függőségtől. A szemlélet, ami szerint oda visszük a támogatást, ahol éppen az ember van – és nem pedig a klienstől várjuk el, hogy ugorja meg a rendszer által előállí­tott életszerűtlenül magas küszöböket. És az ember igényeihez, szükségleteihez igazí­tjuk az ellátást, nem pedig az ellátás konformizált, uniformizált igényeihez próbáljuk hozzáfaragni az embert.

Nem könnyű férfinak lenni a 21. században. Akik megszokhatták, hogy sokat í­rok a nők jogairól, talán meglepődnek, hogy ezt í­rom. És mégis: őszintén érzem és gondolom, hogy nehéz ma férfinak lenni. No nem az agyatlan és érzéketlen macsókra gondolok, akik magasról tesznek mások érzelmeire. Akik önelégülten terpeszkednek el a padon, nehogy más is elférjen. Akik utána-fütyülnek a csinos nőknek és akik szerint mindenki frigid picsa, aki nem nevet a roppant béna szexista vicceiken. Az érzékeny, intelligens férfiakról beszélek. Akik őszintén szeretnének férfiak – és emberek maradni egy olyan gyorsan változó korban, mint a miénk. A múltkor a rádióban betelefonált egy felháborodott középkorú férfi: „ez a mai világ már nem normális”. „Itt már semmit sem lehet”. És valóban, mi, férfiak, akik még a régi akciófilmeken nőttünk fel, szenvtelen szoknyavadász akcióhősökért lelkesedtünk, és azt tanultuk meg, hogy az igazi férfi nem sí­r, inkább ivásba fojtja a fájdalmát – hát ez a mai világ bizony abnormális. Frusztráló, hogy a régi normák, amiket öröknek hittünk, meginogtak – de még együtt hatnak a kiforrásban lévő új normákkal. Navigálni kell az egymásnak ellentmondó elvárások között, mint az ókori hajósok ama nevezetes tengerszorosban, ahol az egyik oldalon Kharübdisz halálos örvénye, a másik oldalon Szkülla szörnyeteg-szája fenyegeti elnyeléssel az óvatlan utazót. Legyél férfias, fél kézzel szereld meg a mosogatógépet, ha elromlik. Légy találékony, ne légy alamuszi. Másrészt legyél progresszí­v. Vigyázz, milyen kifejezést használsz. Mintha csak tojáshéjon járkálnál: nehogy megsérts vele valakit. Legyél határozott, „te legyél a férfi”: kezdeményezz. De ne legyél szexista és tolakodó. Fogadd el az erős nőket. Ne picsogj, ne érzelegj, mint valami – nem í­rom ki a szót, mert megint letilt a Facebook. De legyél modern férfi: tudd kifejezni az érzelmeidet és beszélni róluk. Legyél magas, legyél izmos, legyen nagy a farkad. Teljesí­ts, mint egy görög isten. De ne legyél szexmániás majom, akinek csak a test a fontos. Legyél sikeres, legyen biztos egzisztenciád, autód, saját lakásod. Ne legyél mama kedvence és lusta hippi. De ne legyél anyagias munkamániás. Tölts sok időt a családoddal, ne dolgozz túl sokat. Legyél jó apa, aki teljesen odateszi magát a gyerekeiért. Ne csak a munkáddal foglalkozz, hanem a gyerekeiddel is, és végezz házimunkát. De közben ha kenyértörésre kerül a sor, akkor ismerd el, hogy te csak másodrangú szülő vagy: a gyereknek az anyjára van szüksége. Légy hálás, ha egyáltalán vasárnapi apuka maradhatsz. Tudom, a nők is í­rhatnának egy ugyanilyen listát a nőkkel szemben a társadalom által támasztott egymásnak ellentmondó elvárásokról. De az a helyzet, hogy amikor a nemi sztereotí­piák és a patriarchális rendszer beidegződéseiről beszélünk, akkor gyakran nincs szó arról, hogy azok a férfiak számára egyaránt ártalmasak. Még akkor is, ha az élet egy csomó területén a férfiak kiváltságait erősí­tik. Sok empátiára, érzelmi intelligenciára, önismeretre, önreflexióra van szükségünk ahhoz, hogy akár férfiként, akár nőként, érvényesüljünk manapság. Ne a saját sértettségünk levében fortyogjunk, igazságtalanul általánosí­tva és vagdalkozva. Hogy képesek legyünk perspektí­vát váltani. És a buta elvárásoknak és előí­téleteknek való torz megfelelési kényszer helyett megtaláljuk a gyakran kényes, de egészséges egyensúlyt. Kedvesen, nyitottan forduljunk oda egymáshoz.