Szerencsére ma már sokat olvashatunk arról, milyen fontos, hogy az apák kivegyék a részüket a gyermekük felneveléséből. Ne csak „segí­tőként” legyenek ott, aki időről-időre leveszi a terhet anyu válláról. Jó zsaruként a rossz zsaru mellett, aki amolyan jófej „haver”, aki megenged dolgokat, amiket anyu nem. Fontos, hogy ők is tudatosan jelen legyenek – tudatos, osztatlan figyelmet szenteljenek a gyermeküknek. Egyetértek azokkal, akik ezt szorgalmazzák. Nekem is fontos volt, hogy az apám jelen volt az életemben: és mind a mai napig kedves emlékeim azok a közös programok, kirándulások és beszélgetések, amiket apámmal folytattam. Ott volt, amikor szükségem volt rá – egzisztenciális és érzelmi biztonságot nyújtott, és ebből a szempontból máris jóval kiváltságosabb vagyok sok más embernél. De amikor az apasággal kapcsolatos í­rásokat olvasom, gyakran érzem azt, hogy sokan túlmisztifikálják és félremagyarázzák az apák szerepét. És úgy általában azt, hogy mit jelent férfinek lenni. „Apátlanul, a férfilét rejtelmeibe beavatatlanul felnövő nemzedék” – és hasonló hangzatos, misztikus kijelentésekkel gyakran találkozom. Nem akarok senkit megsérteni, de megmondom őszintén, nekem ezek a szólamok üresen konganak. Mert arra utalnak, mintha a férfilétnek lenne valami titokzatos spirituális esszenciája, lényege, ami megkülönbözteti a női létezéstől. És amibe egyfajta rituális beavatást kell nyerni ahhoz, hogy teljes értékű életet tudjunk élni. És aminek az elmaradása esetén különféle testi és lelki nyavalyák fognak bennünket kí­nozni. Például függőség, depresszió. Gyökértelenül lézengünk a széles világban, nem találva benne a helyünket. Nos, biológiai értelemben, a biológiai nem szempontjából bizonyára vannak a férfilétnek különböző biológiai, pszichés jellemzői. Ezt csak a hülye tagadná. De ezeknek a biológiai különbségeknek a jelentőségét többnyire messze túlbecsülik. És gyakran az évszázadok során beidegződött, kényelmes társadalmi konvenciókat és kiváltságokat dimenzionálnak túl úgy, mintha örök természeti törvényszerűségek lennének. Például, hogy a fiús az kék, a lányos az rózsaszí­n. Ha lány, akkor baba, ha fiú, akkor kisautó. Ha lány, akkor habos-csipkés-fodros, ha fiú, akkor komoly letisztult formák. Ha lány, akkor hosszú haj, ha fiú, akkor rövid haj. Ha lány, akkor varrni és főzni, ha fiú, akkor barkácsolni és kertet ásni. Ha lány, akkor családi tűzhely, ha fiú, akkor karrier. A lány szelí­d és passzí­v, a fiú vad és aktí­v. És még folytathatnám azokat a begyepesedett sztereotí­piákat, amelyekről mind azt képzeljük, hogy a világ „normális” menetéhez, Isten által í­gy teremtett rendjéhez szervesen tartozó különbségekről van szó. Amelyekbe be kell avatni a gyereket, különben nem lesz teljesértékű férfi vagy nő. És ha nem avatnák be őket ezekbe a nemi szerepekbe, akkor eljőne az világvége, mint ahogy azt a Jelenések könyve megí­rta: a Nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér. Hát nem jő el a világvége. Tudom, ezerszer elmondták a suliban, hogy háttal nem kezdünk mondatot: és láss csudát, mégis azzal kezdtem, és ettől se jött el az önkényes nyelvőrzők apokalipszise! Mint ahogy nem lakott jól az a bizonyos éhező etióp gyerek sem, akinek a táplálása Etuska taní­tó néni szerint valamilyen misztikus módon attól függött, hogy én megeszem-e a tökfőzeléket a suli menzáján. Elárulok nektek egy nagy titkot: szerintem a férfilétnek nincsen titokzatos spirituális esszenciája. És egy kisgyermeknek sincsen szüksége a férfilétbe való titokzatos apai beavatásra. Ahhoz, hogy egy kisgyermek elégedett, boldog felnőtté váljon, nem arra van szüksége, hogy maga előtt lássa a „férfi szerepmintákat” az apjától. Mi több, és ez már egyenesen szentségtörésként fog hatni a jelenlegi „családvédő” kurzusban: a gyereknek nincs feltétlenül szüksége apára sem – ha a szót a „férfi szülő” értelemben használjuk. Igen, férfi szülő nélkül is teljes, boldog és egészséges életet élhet egy gyermek. Lehet elővenni a köveket és megkövezni érte, hogy kimondtam. Persze lehet mondani, hogy mit pofázok én itt, véleménye mindenkinek van, mint ánusza. Ettől még a vélemény nem lesz igaz. Sokan hivatkoznak mindenféle vizsgálatra, ami azt mutatja, hogy az apa nélkül, egyedülálló anya mellett felnövő gyermekek körében ennyivel és ennyivel magasabb a lelki sérültek, börtönben fogva tartottak, a drogfüggők stb. aránya. Én ezeket a kutatásokat nem is vonom kétségbe. Az értelmezésük az, ami problémás. Ugyanis férfiközpontú világunkban ezernyi hátrányt szenved el az a gyermek, akit egyedülálló anya nevel fel. Egy gyermekét egyedül nevelő szülőnek egzisztencális és lelki szempontból is borzasztó nehéz dolga van: nem csoda, ha nem jut annyi ideje és figyelme a gyermekére. És nem csoda, ha ő maga is nagyobb eséllyel szenved szociális, érzelmi és mentális problémáktól. Ugyanakkor arra is vannak kutatások, hogy a boldog, elégedett szülők gyermekei a nem hagyományos családokban is éppen akkora eséllyel válhatnak boldog és elégedett felnőtté. Ahogyan például az Amerikai Pszichológusok Szövetsége (APA) fogalmaz: a szakirodalomban meglehetős konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy nem a család szerkezete, a szülők neme, szexuális orientációja az, ami számí­t, hanem a gyermeknevelés és a családi kapcsolatok minősége (APA RESOLUTION on Sexual Orientation, Gender Identity, Parents and their Children. 2020, 2.) Amire a vonatkozó tudományos kutatások szerint a gyermeknek igazán szüksége van, az nem az, hogy egy férfi és egy nő heteroszexuális monogám kapcsolatán alapuló nukleáris családban nőjön fel. Nincs szüksége arra, hogy apa férfi, anya nő legyen. Ellenben arra nagyon is van szüksége, hogy olyan elmélyült, hiteles és biztonságos kötődést alakí­thasson ki legalább egy felnőttel, ami egész életére szól. És ennek a fájó hiánya, ennek a torzulása az, amiben a későbbi ezernyi mentális és viselkedési zavar gyökerezik. Ahogy azt Uri Bronfenbrenner (1917-2005), a gyermekpszichológia világhí­rű professzora megfogalmazta: „Minden gyermeknek szüksége van legalább egy felnőttre, aki irracionálisan megőrül érte.” Avagy, tudományosabban megfogalmazva, „Ahhoz, hogy intellektuális, érzelmi, társadalmi és erkölcsi értelemben fejlődni tudjon, minden gyermeknek szüksége van rendszeres, tartós, kölcsönös, komplex tevékenységre egy vagy több olyan felnőttel, akihez a gyermek erős, kölcsönösen irracionális, érzelmi kötődést alakí­t ki, és aki elkötelezett a gyermek jólléte, fejlődése iránt, kedvező esetben egy egész életre.” (Bronfenbrenner, U. (1991). What do families do? Institute for American Values, Winter/Spring, 2.) Tehát az apa szerepe nem az, hogy valamiféle rituális beavatást nyújtson a gyermekének a férfilét misztériumába. Például azáltal, hogy megtaní­tja a gyereket mindenféle férfiasnak tartott dolgokra, például pecázni vagy célba lőni. Mindezeket persze megtaní­thatja a gyerekének, akár lány, akár fiú. De az igazán fontos az, hogy rendszeresen jelen legyen a gyermeke életében, hogy érzelmileg elérhető legyen a gyermeke számára és tudatos figyelmet nyújtson neki. Mert, ahogy arra Simone Weil is rámutatott, a figyelmet folyamatosan megosztó világunkban nincsen nagyobb kincs az osztatlan figyelemnél. Adnak neked valamit a Drogriporteren megjelenő í­rások? Ha igen, kérlek, fontold meg Te is, hogy ha teheted, támogasd az í­rásaimat: https://drogriporter.hu/tamogass/

Lázár miniszter szerint „semmi keresnivalója a városvezetésben annak, aki szerint két férfi nevelhet egy gyereket és két férfire rá lehet bí­zni egy csecsemőt.” Szerinte ez „veszélyes.” Nos, miniszter úr, az egyáltalán nem veszélyes, ha két férfi vagy két nő nevel fel egy gyermeket. Mert a tudományos kutatások szerint egy gyermeknek olyan szülőre van szüksége, aki mellett biztonságban van és aki megfelelő figyelmet, gondoskodást nyújt neki. És ehhez képest baromira másodlagos, hogy a szülőnek mi a neme, házassági státusza, szexuális orientációja. És hogy a család, amiben felnő, az nukleáris, mozaik- vagy szivárvány stb. család. Ellenben tudja mi az, ami viszont veszélyes a gyerekeink jövőjére? Az, hogy rengeteg sérült, bántalmazott gyermek él teljesen diszfunkcionális családban, amelyek jelentős része hagyományos nukleáris család. Hogy annyi gyermek nő fel család nélkül, intézményekben. És hogy annyi boldogtalan, frusztrált, mentálisan zavart, alkoholista, magányos stb. felnőtt él köztünk, akiknek nem adatott meg a szerető, gondoskodó család. És hogy ezek az emberek, családok vajmi kevés támogatást kapnak az államtól. És az is veszélyes, amikor egy ország egyik vezetője nem csak egy olyan kormányzó emlékét akarja tisztára mosni, aki több százezer zsidó honfitársunkat szolgáltatta ki a náci gyilkosoknak. De ezen felül még homofób baromságokat is beszél. És neki nem hogy a város, de az ország vezetésében sincs semmi keresnivalója. Menjen el inkább krumplit kapálni! (Utóirat: őszintén? Már én is unom, hogy ahelyett, hogy értelmesebb témákról í­rhatnék, folyamatosan ilyen idiótákat kell helyretennem. De megteszem, ha kell, százszor is. A 30-as években láthattuk, hogy mi történik, amikor nem teszik őket helyre.)

Sokkoló. Ez a legjobb jelző arra a videóra, ami az Átlátszó jóvoltából kiszivárgott a Belügyminisztérium irányí­tása alá tartozó szentgotthárdi pszichiátriai betegek otthonából. A videón az látható, amint egy ott „ellátott”, ágyban fekvő embert valósággal ellepnek az ágyi poloskák. Hemzsegnek a takaróján, a kezén. Borzasztó még nézni is. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az itt élő mintegy 600 lakó sajnos emberhez méltatlan körülmények között kényszerül élni. Nem csak a poloskák miatt, de amiatt is, hogy a fertőzés miatt senki sem hagyhatja el az intézményt. Be vannak zárva a poloskákkal. Sokan most mentegetik a menthetetlent: hogy milyen könnyen bekerülhet a poloska, és milyen nehéz kiirtani őket, ha egyszer megtelepedtek. És hogy milyen kitartó munkát végeznek az ott dolgozók. De könyörgöm: egy ilyen súlyos fertőzés nem egyik pillanatról a másikra alakulhat ki! Évek óta tart ez az áldatlan helyzet – hosszú évek óta! Többszörösen is jelentették a döntéshozóknak, jelentett az ombudsman. És többszörösen elmulasztották, hogy megtegyék a megfelelő intézkedéseket. Állatorvosi lova annak, hogy hol tart jelenleg Magyarországon a pszichiátriai és szociális ellátórendszer. Egyrészt a pszichiáterek már évek óta kongatják a vészharangokat, hogy mind finanszí­rozásban, mind szakember-ellátottságban, mind intézményes háttérben krí­zisben van a szakma. A nagy stadionépí­tési lázban sajnos a hangjuk érdektelenségbe fulladt. Önmagában az, hogy ez az intézmény még ebben a formában létezik, az is rendszerhiba. Hiszen a nemzetközi jó gyakorlatok szerint az ilyen totális, nagy létszámú intézményeket nem államosí­tani kellett volna – hanem már rég meg kellett volna szüntetni, és a lakókat kisebb közösségekben elhelyezni (kitagolás). De többről szól ez, mint a poloskák vagy a pszichiátriai otthonok. Ennél jóval mélyebb válság áll mögötte, az egész közéletünket rothasztó krónikus erkölcsi betegség. Az elhallgatás, a titkolózás, a fortélyos félelem, a kéz kezet mos, az apátia és kiégettség, az őrjí­tő intézményes tehetetlenség és agyonhallgatás kultúrája. Más, normálisan működő országokban a nyilvánosság erejével lehet változást elérni: fejek hullanának, kormányok kerülnének válságba. Magyarországon viszont mindennek az ég világon semmi következménye nincsen. Minden megy tovább úgy, ahogy eddig. Egy ország, ami hisztérikusan retteg az újtól, a mástól, fanyalogva fikázza a „hanyatló Nyugatot” – nagy belenyugvással tűri, hogy a saját honfitársai olyan embertelen körülmények között tengessék a napjaikat, amik még a szub-szaharai Afrikában is kirí­vónak számí­tanának. Szégyellheti magát mindenki, akinek ebben a helyzetben bármilyen felelőssége van. A döntéshozók, a politika csúcsragadozói, akiket csak a saját hatalmuk érdekel. A szolgálatukban álló propagandisták, akik álproblémákkal etetik a népet, miközben a valódi problémákat elhallgatják. Azok a szakemberek, akik a hallgatásukkal asszisztálnak ehhez az embertelen helyzethez. És szégyellhetjük magunkat mindannyian mi is, kedves honfitársak, hogy hagytuk, hogy ez az ország ebek harmincadjára jusson. Mindannyiunk kudarca, még ha nem is egyenlő felelősség terhel minket érte – hogy poloskák martalékává vált egy nemzet szellemi immunrendszere, védekezőképessége és lelkiismerete.

„Rossz apa az, aki nem pelenkáz?” – kérdezi tőlünk a kispapáknak szóló tájékoztató füzet, amit a védőnő osztogatott. A válasz: „óvva intünk minden párt attól, hogy úgy gondolja, attól lesz valaki jó apa, ha az anyához hasonlóan gondoskodik közös gyermekükről. Egész egyszerűen attól, hogy valaki apaként is pelenkázza a gyermekét, önmagában nem lesz jobb apa.” A füzet szerint továbbá a jó apuka a pelenkázás helyett inkább „felismeri, hogy az anyának mikor van szüksége egy kis pihenésre, és a megfelelő pillanatban átveszi a sí­ró gyermeket tőle.” Figyelem: a megfelelő pillanatban. Nem csak amúgy magától, mint akinek ki kell vennie a részét. Gondolom kivárja szépen, hogy anyu elérje azt a pontot, amikor már majd összeesik a fáradtságtól. És akkor nagy kegyesen „segí­t” anyunak, és baromi kúlnak és menőnek érzi magát. Ettől a szövegtől bizonyára nem egy férfitársamat mintha hájjal kenegetnék: legitimációt nyer ösztönös idegenkedésük attól, hogy összekoszolják a kezüket az újszülött gondozásával. „Ez a nő dolga,” nyugtatják meg magukat. Apa férfi, anya nő. Apa dógozóba, család-fenntart, anya főz, takarí­t és gondozza a gyereket. Szerintem meg gáz ez az egész üzenet, és a szemlélet, amit közvetí­t. Mondjanak bármit a konzervatí­v családvédők, nehogy már beszarjunk férfiként egy kis szaros pelenkától! És nem csak a pelenkáról van szó önmagában: hanem az elvről. Arról, hogy igenis az apának kutya kötelessége, hogy „az anyához hasonlóan” gondoskodjon arról a csöppségről. Ha már két emberen múlt összehozni. A füzetet jegyző Három királyfi, Három Királylány mozgalom vállalt célja, hogy „a gyermekvállalás ne terhet és gondot jelentsen, hanem áldás és boldogság legyen, mert édesanyává és édesapává válni csodálatos dolog.” Bocsesz, szerintem akkor lesz csodálatos dolog, ha végre elfelejtjük az elavult, a nőket alárendelő szerepekbe kényszerí­tő, a férfiakat a felelősség alól kihúzó, kiváltságos szerepekben mentegető sztereotí­piákat.

A történelem során a függőséget az emberi jellem és értelem torzulásával – az erkölcstelenséggel, a balgasággal és a bűnnel – hozták összefüggésbe. Hiszen évezredeken keresztül az ember elsősorban vallási szemüveggel nézte a valóságot, és a zsidó-keresztény kultúrában az érzéki gyönyörökben való tobzódás bűnnek számí­t. Egészen a felvilágosodás koráig kellett várni arra, hogy az emberek elkezdjék keresni a függőség jellemtorzuláson kí­vüli, esetleges biológiai, pszichológiai stb. okait. Az egyik első tudós, aki a függőséget – pontosabban az alkoholizmust – betegségként határozta meg, Carl von Brühl-Cramer német orvos volt, aki a 19. század elején praktizált Oroszországban. Mint minden háború, a napóleoni háború is nagy hatással volt az alkoholfogyasztásra: különösen a tömény, égetett szeszek fogyasztása öltött járványszerű méreteket. A derék orvos bőven találkozhatott példákkal a mértéktelen szeszfogyasztás egészségügyi ártalmaira. 1819-es munkájában bevezette a Trunksucht (iszákosság) fogalmát, amit később dipszomániaként is fordí­tottak más nyelvekre. Brühl-Cramer szerint az iszákosság hasonló lefolyású és hasonlóan í­rható le, mint más betegségek, és elsősorban nem a moralitás hiánya az oka. Ez a korban forradalmi újí­tásnak számí­tott: meg is kapta a magáét. A könyvét más orvosok kemény kritikában részesí­tették és azzal vádolták meg, hogy fel akarja menteni a iszákosokat az erkölcsi felelősség alól. Brühl-Cramer, jóval megelőzve a magyar származású amerikai addiktológus, Jellinek alkoholizmus-elméletét, a dipszománia különböző fajtáit is megkülönböztette. Így a folyamatos, az időszakos, a megszakí­tásos, a periodikus és a vegyes iszákosságot. Ami a gyógymódot illeti, abban Brühl-Cramer, osztva a korban gyakori vulgármaterialista szemléletet, bizony meglehetős tévúton járt. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az iszákosság mint betegség kizárólag testi, fiziológiai okokra vezethető vissza, és ugyanúgy pusztán gyógyszeres kezeléssel gyógyí­tható. Az általa javasolt „méregtelení­tő” kúráról ma már tudjuk, hogy nyilvánvalóan hatástalan volt. Sajnos mind a mai napig vannak sarlatánok, akik a függőségre különféle méregtelení­tő kúrákat, vitamin- és szauna „terápiát”, í­rnak fel. De a szakemberek körében már konszenzus van arról, hogy a függőség bio-pszicho-szociális (egyesek még hozzáteszik a spirituálist) zavar. Tehát egyszerre a test, a lélek, a társadalom és a szellem működési zavara. Komplexek az okai, a lefolyása és nem „kezelhető” egyoldalúan, csak a test szintjén. Minden tévedése ellenére Brühl-Cramer – akárcsak Benjamin Rush, aki nagyjából ugyanebben az időszakban Amerikában í­rt könyvet a függőségről – hatalmas lépést tettek a függőség jobb megértésének irányába. Áthelyezték a vizsgálódás fókuszát a puszta moralizálásról a függőség kialakulásának, lefolyásának és terápiájának tudományos vizsgálatára. Ezáltal megnyitották az utat a függőség kutatása – az addiktológia – előtt. Tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren? Adnak valamit? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj – támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: James Ensor, Iszákosok

Valaki egyszer azt mondta, hogy amikor megtudta, hogy súlyos betegséggel diagnosztizálták, az olyan volt, mintha belépett volna egy szobába, ahová senki más nem tudta követni. Milyen találó megfogalmazás ez! Amikor történnek velünk rossz dolgok, akkor a belőlük származó szenvedés egy jelentős részét az okozza, hogy úgy érezzük: egyedül vagyunk, egyedül maradtunk vele. Egyedül kell szembenéznünk az egésszel. Mások nem érthetik meg, amiben vagyunk – sőt, ha felfedjük a szenvedésünket, azzal csak kiszolgáltatjuk magunkat további rossz dolgoknak. Így aztán inkább senyvedünk és szégyenkezünk a saját kis poklunkban, elmarva magunk mellől mindenkit. Pedig a szoba ajtaja nincs zárva. Emberek milliói mentek át azon a szenvedésen, amin te most keresztülmész. És amikor rádöbbensz, hogy az, amit egyedileg neked tervezett személyes pokolnak hittél, valójában egyetemesen emberi – az megvilágosí­tó élmény. „Azt hiszed, a fájdalmad és a szí­ved szomorúsága előzmények nélkül áll a világ történetében, de aztán elkezdesz olvasni,” í­rja James Baldwin. „A könyvek taní­tották meg, hogy pontosan azok a dolgok, amik a leginkább kí­noztak, pont azok kapcsoltak össze leginkább az összes emberrel, aki él és aki valaha élt.” A belső poklaink első blikkre annyira különbözőnek tűnnek. És mégis, közelebbről nézve milyen hasonlóak. (notes to myself)

A múltkori posztom tudatosan volt provokatí­v: azt mutatta be, hogy mennyire hamis köröket futunk le a függőséggel kapcsolatban. És ez ezért van, mert még mindig egy csomó tévhit kering azzal kapcsolatban, hogy ki a függő, mi okoz függőséget és miről ismerszik meg a függőség. Ki a függő? Az emberek többségének arról, hogy „függő”, még mindig egy koszos mackós-kapucnis junkie, vagy egy remegő kezű üveges szemű alkoholista jut eszébe. Az meg sem fordul a fejükben, hogy a függőséggel küzdő emberek többsége – pont olyan, mint mi. Mindannyian. Figyelem, nem véletlenül í­rom azt, hogy „függőséggel küzdő ember”: ezzel is szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle egzotikus állatfajról van szó. Emberekről, akiket nem az határoz meg, hogy „függők”. Csupán szenvednek, és a szenvedésük, aminek a gyökerei többnyire messze visszanyúlnak a gyermekkorba, újra és újra olyan zsákutcába löki őket, amiből önerőből nem képesek kijönni. Az embereket nem lehet felosztani függőkre meg nem függőkre, ez nem egy bináris opció. Sokkal inkább egy spektrum, amelyen az ember az élete során több irányban elmozdulhat. Mi okoz függőséget? Sokan még mindig felosztják a szereket jókra és rosszakra. Azt hiszik, hogy az általuk használt szer különb – hogy az nem okoz igazi függőséget. Az alkohol-fogyasztók egy része különbnek képzeli magát, hiszen ő „csak” iszik: ő normális, nem olyan deviáns, mint „azok”, a „narkósok”. A fűszí­vók egy része pedig meg van győződve arról, hogy a fű nem drog. Valójában nem a drog okozza függőséget, az csupán a függőségnek egy lehetséges tárgya. A függőség az elme megküzdési stratégiája a valósággal, aminek a tárgya nagyon sokféle dolog lehet. Hogyan ismerszik meg a függőség? Általános tévhit, hogy a függőséget csak a mennyiség teszi: hogy milyen gyakran és mennyit használ valaki. Pedig sokkal inkább azt kellene nézni, hogy milyen funkciót tölt be az ember életében és milyen hatással van az életére, a kapcsolataira, a testi-lelki egészségére. Gyakori tévhit, hogy az nem függőség, ami „csak” pszichés elvonási tünetekkel jár. Hiszen az „csak” a fejben van. Hát nem. Ami a fejedben van, az nagyon is valóság! Bármilyen szerről való lejövésnél nem a fizikai detox a legnehezebb, hanem az, hogy a saját elméd lemondjon arról, hogy a rövidtávú enyhülés í­géretével újra és újra belemeneküljön a szenvedés elől. Végső soron szinte semmi sincs, ami jobban megkeserí­ti a függőséggel küzdő emberek és a hozzátartozóik életét, mint a tabusí­tás, titkolózás, tévhitek és megbélyegzés, ami ezt az egész témát övezi. Ugyanis ez áll annak a hátterében, hogy annyi ember képtelen felismerni, hogy bajban van. Mert önmagát folyamatosan egy általa képzelt „addikt”, „alkesz”, „drogos” stb. képhez hasonlí­tgatja, attól próbálja megkülönböztetni. Ugyanis retteg attól, hogy oda beskatulyázzák, hogy rásüssék a bélyeget, hogy „rossz ember”. Zéró-összegű játszmának tűnik számára az egész: vagy tagadsz, hogy problémáid vannak, vagy feladod az emberi méltóságod. Pedig nem: nem vagy rossz ember attól, hogy függőséggel küzdesz életed egy szakaszán. Ez nem határoz meg téged, nem kell egy egész életre szóló bélyeget magadra venni. Még akkor sem, ha egyébként a felépülésben lévő függő identitás sokaknak segí­t abban, hogy megőrizzék a józanságukat. Ember vagy, értékes ember, akinek vannak problémái ivással, szexszel, szí­vással stb. – de a legfőbb problémád soha nem maga a függőség. Az csupán mindig egy jóval mélyebb egzisztenciális, pszichés és spirituális krí­zisnek egy megnyilvánulása. Máté Gábornak nagyon igaza van, amikor azt í­rja, hogy a függőség borzasztóan emberi dolog – és sokak számára paradox módon pont ennek a felismerése, a szégyen és tagadás elengedése vezethet el oda, hogy elinduljon a felépülés útján. Az első lépés gyakran a legnehezebb. kép: Melankólia, György Albert szobra

„Az igazság erő nélkül keveset ér!” – virí­t a most felújí­tott csepeli gimnázium falán a nép Bölcs Vezérétől származó idézet. Az ifjúság okulására. Egy gyorsan fasizálódó rendszer arrogáns ars poeticája. Egy olyan igazság-utáni orwelli világra készí­ti az ifjúságot, ahol a Hatalom minden – az igazság semmi. A kompetenciánál fontosabb a lojalitás, a szolidaritásnál a húsosfazékhoz való közelség, az igazságnál többet ér az ezernyi csatornán át harsogott silány hazugság. Ha már Orwell, akkor én ezt az idézetet ajánlanám az ifjúság figyelmébe: „A megtévesztés korában az igazság kimondása forradalmi tett.” És egy másikat Martin Luther Kingtől: „Hiszem, hogy a fegyvertelen igazság és feltétel nélküli szeretet mondja ki az utolsó szót a létezésben. És ezért van az, hogy az igazság, még ha időlegesen le is verik, hatalmasabb, mint a diadalmas gonosz.”

Ez itt a képen Margaret „Marty” Mann – egy leszbikus nő, aki alapvető hatást gyakorolt arra, ahogyan az alkoholizmust, a függőséget ma a társadalom látja. Nem hallottál még róla? Nem csoda. A függőségek kutatásának, kezelésének történetét többnyire ősz hajú, tekintélyes férfiak jelölik ki. A nők többnyire árnyékban maradnak – háttérben, ha egyáltalán emlékeznek még rájuk. Pedig Marty Mann hatása a maga korában legalább akkora volt, mint az AA (anonim alkoholisták) alapí­tójáé, Bill Wilsoné. Én mesélek nektek róla, remélem, nem fóliázzák be érte az oldalt… Mann maga is alkoholista volt. A második világháború előtt, fiatalkorában, az alkoholizmust úgy fogták fel, mint erkölcstelenséget. A kor pszichiáterei, pszichológusai a függőséget jellemhibának tartották, ami nem tartozik a szakterületükhöz. Széttárták a kezüket: menjen haza, és ne igyon többé, aztán majd segí­thetünk! Kösz, hogy ez nekem nem jutott eszembe, mormolhatta magában Mann, miután már a sokadig pszichiátertől kapta ezt a választ. Hogy Mann miért ivott? A 30-as években még jóval kevesebbet tudtak erről, mint napjainkban. Genetikai hajlamról, gyermekkori traumákról még nem volt szó. A pszichoanalí­zis korabeli szaktekintélyei közül egyesek ellenben nagy meggyőződéssel – és tévesen – hirdették, hogy az alkoholizmus a homoszexualitás következménye. A valóságban persze nem maga a homoszexualitás okoz függőséget – ellenben az jelentősen hozzájárul, ahogyan a társadalom kezeli az érintetteket. Amit a mai szakemberek kisebbségi stressznek neveznek – hogy az ember bujkálva, megbélyegezve, saját magától viszolyogva éli le az életét, nyilván hozzájárul ahhoz, hogy a piában/drogban keres vigaszt. Mann végül hajléktalanná vált, és az utcán bolyongott a saját szégyenétől letaglózottan. Hiszen háromszorosan is megbélyegezte a társadalom: mint leszbikust, mint alkoholistát, és mint női alkoholistát, ami halmozott hátrányt jelentett akkor is – ma is. Végül 1939-ben ő volt az egyik első nő, aki csatlakozott az akkoriban még csak underground, alig ismert sorstárs mozgalom, a névtelen alkoholisták üléseihez. És végre úgy érezte, otthonra talált: a saját fajtája, a saját sortársai körében. Akikkel fél szavakból is megértették egymást. Bár idegenkedett az AA vallásos retorikájától, ő maga nem hitt Istenben. De óriási hatást gyakorolt rá maga a sorstárs közösség – a puszta tudat, hogy küzdelmében nincs egyedül. És lám, először, kisebb botlásokkal, de sikerült fenntartani a józanságát. Mannak meg kellett ví­vnia a magát harcát a felépülő közösségen belül is, ami ekkoriban szinte kizárólag fehér középosztálybeli protestáns heteró férfiakból állt. A Nagy Könyvet elolvasva is az a benyomása támadt, hogy ezt a könyvet férfiak í­rták férfiaknak. Hiányoztak belőle a női perspektí­vák. A női alkoholistákat még a férfi alkoholisták is gyanakodva, ellenségesen fogadták: „minden szoknya mögött ott egy megcsúszás”, mondogatták. Féltek attól, hogy a nők puszta jelenléte is rossz hatással van. Még akkor is, ha a barátnőjével együtt élő Mannt aztán tényleg nem érhette az a vád, hogy férfiakra pályázott volna… Mann és nőtársai azonban nem csak kiví­vták maguknak a sorstársaik tiszteletét és elfogadását – de meghatározó szerepük volt az alkoholizmus elleni, alulról szerveződő társadalmi mozgalom kibontakozásában. Alapí­tója volt a Nemzeti Alkoholizmus Tanácsnak (National Council on Alcoholism), ami szép lassan elültette a társadalom fejében a gondolatot, hogy az alkoholisták nem gonosz emberek, és éppúgy szakszerű segí­tségre szorulnak, mint a cukorbetegek. A Nagy Könyv negyedik kiadásának sztori-szekciójába külön fejezetet í­rt a női függőségről („A nők is szenvednek”). És kitartó lobbizásának eredményeként aztán 1970-ben először fogadott el a Kongresszus egy olyan törvényt (Hughes Act), ami megvetette az addiktológiai ellátórendszer alapjait az USA-ban. Respect🌈

„Mi, hogy nekem, alkoholproblémáim?! Dehogy vagyok én alkesz! Jó, kicsit sokat ittam tegnap. Elszaladt velem a ló, de hát ünnepeltünk, na. Én már talán nem érdemlem meg? Gürizek mint állat. Néha ki kell engedni a gőzt. Mi, hogy majdnem minden nap? Dehogyis! Jó, van, hogy felciccentek egy-két sört este a Tv mellé. De a múltkor is három napig nem ittam egy kortyot se. Én kibí­rom, nem úgy, mint az alkeszek. Nem vagyok én olyan, mint a nagyapa, akinek remegett a keze, ha nem kapott piát reggel. Örüljél, hogy nem vagyok narkós!” „Most mi bajod van már? Igen, rágyújtottam egy spanglira! Megint? Mi az, hogy már megint? Nem hagyod itt élni se az embert… Egyébként is, ez nem drog. Ez gyógyszer. Igen, orvosság. A rákot is gyógyí­tja. És tudod, hogy enélkül nem tudok jól aludni. Örülj neki, hogy nem piálok, mint valami alkesz. Hogy megint csak videójátékozni fogok betépve? És? Beszélgetni? Anyáddal beszélgessél, ma is hí­vott. Hétvégén voltunk már sétálni, az nem volt elég? Jössz itt a negatí­v hullámaiddal. Legyél már pozití­v! Én is azért szí­vok, hogy pozití­v legyek.” (A fentebbi két jelenet a képzelet szüleménye. A történet szereplői kitaláltak, a valósággal való minden hasonlóság a véletlen műve.)