Sokan í­rtatok már olyanok, akik a hazai egészségügyi és szociális ellátórendszer fonákságait tapasztalva szeretnétek valami újat, valami mást kipróbálni: ki pszichedelikus terápiát, ki „Máté Gábor szemléletén alapuló” humánus terápiát. Van olyan is, aki szeretné a tanácsomat kérni egy olyan nehéz helyzetben, amibe az élet sodorta. Ezek a kérések mindig nehéz helyzetbe hoznak engem. Egyrészt igen, tiszta szí­vből szeretnék segí­teni. Megértem, hogy milyen kétségbeejtő helyzetbe tud kerülni manapság valaki, aki ilyen problémákkal küzd – magára hagyva, csalódottan a rendszerben (jogosan). De azt is tudom, hogy a nem megfelelő segí­tséggel akár ártani is lehet. Először is, tudom, hogy manapság már rengetegen mindenféle valódi végzettség, képesí­tés nélkül is különféle gyógyí­tó és terápiás szolgáltatást nyújtanak. Én nem szeretnék közéjük tartozni. Nem kizárt, hogy egyszer még elvégzek valami ilyesmit, mert nyilvánvalóan lenne rá(m) kereslet. De addig is én legfeljebb baráti, útitársi tanácsot tudok adni, nem tulajdoní­tok magamnak semmiféle terapeuta vagy guru szerepet. Másodszor, a pszichedelikus szerek használata Magyarországon bűncselekmény. És az is, ha valaki másnak abban segédkezik, hogy ilyen szerekhez hozzájusson. Tehát ha ilyesmit kértek tőlem, akkor tudjátok: nem csak magatokat, de engem és az oldalt is veszélybe sodorjátok. Különösen a jelenlegi politikai klí­mában, amikor köröznek a civilek fölött a keselyűk, várva, hogy lecsaphassanak. Harmadszor, a tanácsadás, a terápia is egy kompetití­v terület: az egyes szakemberek versenyeznek a kliensekért. Természetesen van személyes véleményem, de mint oldal, nem szeretném az egyik vagy másik szolgáltatót reklámozni, előnybe hozni, mert az rossz vért szül a szakmában. Az oldalon összeszedtük a függőségekkel küzdőknek segí­tséget nyújtó helyeket (https://drogriporter.hu/segitseg/) – ezzel tudtunk hozzájárulni a kereséshez. Az én küldetésem (egyelőre): az í­rás. Szí­veket és elméket, buborékokat nyitogatni. Nem kevés. Ma Magyarországon főleg. Kérlek, támogasd a Drogriportert Te is: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Micsoda gyávaság elcsüggedni mások boldogságán és lelombozódni mások jó szerencséjén,” í­rta Montesquieu. Mégis, megtesszük. Van, aki gyakran, van, aki ritkán. De megtesszük. Még ha nem is vezetünk róla naplót – és másokban sokkal könnyebben felfedezzük, mint saját magunkban. Az érme másik oldala: a káröröm. Amikor kimondottan élvezed más balszerencséjét. Montesquieu-nek igaza van: gyávaság ez. Mert az ember inkább megracionalizálja a saját rosszindulatát mások iránt, mintsem szembenézzen a saját fájdalmával és félelmével. Ha legközelebb tapasztalod, nézz magadba: ki vagy te? honnan jössz? mit jelentesz? Az irigység és káröröm mindig rólad szól. Arról, hogy úgy érzed, a világ igazságtalanul bánt veled. Hogy te jobbat érdemelnél. Hogy a másik sikere a te előrejutásodat hátráltatja. Triggereli a traumát: előhí­vja a lét-bizonytalanságodat, saját értéktelenséged tudatát. A sérelmedről szól, amit magadban dédelgetsz. Titokban locsolgatod, mint valami virágot. Jellemző, hogy a nyelvünkben létezik a káröröm, de nincs szavunk arra, amikor őszintén és önzetlenül örvendezünk más sikerének. Olvastam, hogy a német nyelvújí­tók próbálják bevezetni a Schadenfreude (káröröm) ellentétét: Freudenfreude. Még lefordí­tani is nehéz: öröm-öröm. Persze Keleten ez a kifejezés már évezredek óta létezik. A Buddha taní­tásai szerint a négy mérhetetlen, a négy fő erény (Brahma-vihára) egyike a mudita: együtt-érző öröm. Több, mint az egyszerű együttérzés (karuna), különleges minőséggel rendelkezik. Tanulni kell. Táplálni. Locsolgatni, mint egy virágot. És ez mindig azzal kezdődik, hogy megkérded magadtól: vajon saját magaddal szemben tudod-e gyakorolni az együttérzést? Vajon a másokkal szembeni gyanakvásod, irigységed, kárörömöd nem a saját értéktelenségedről berögzült hiedelmen alapul-e? (notes to myself)

„Minden mérkőzés addig tart, amí­g meg nem nyerjük!” – í­gy hangzik „Magyarország hét törvényének” egyike, amit a miniszterelnök szerint fel kell vésnünk „Magyarország tartóoszlopaira oly’ élesen, hogy többé egyetlen nemzedék se tudja levenni róla a szemét.” Milyen tetszetős – és mennyire hí­g bölcsesség ez. A törtető arrogancia igazsága. Azoknak az igazsága, akik szerint az élet egy zéró-összegű játszma, amiben vagy eltaposol, vagy eltaposnak. Egy focimeccs, ahol a győzelemért mindent fel lehet és kell áldozni. Jaj annak az országnak, amelynek az élére olyan emberek kerülnek, akik nem tudnak veszí­teni. Akik minden helyzetből csak és kizárólag nyertesen akarnak kikerülni. És szerencsés az ország, amelynek a nagyjai tudnak veszí­teni azért, hogy az ország nyerjen. Ehhez kell igazi erő, méltóság – és bátorság. „A világon a legbátrabb emberek azok, akik tudják, hogyan kell veszí­teni,” mondta Szongcsol koreai Zen-mester. (notes to myself)

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk okvetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszí­nezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti cí­meztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna. Legyünk ez egyszer számí­tók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról. Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!” Ady Endre Nagyváradi Napló – 1902. január 31.

Primití­v agónia – í­gy nevezte Donald Winnicott pszichológus azt a szenvedést, amit az ember akkor él át, amikor retteg a teljes széthullástól és a valóságérzékének megszűnésétől. Egyes emberek úgy í­rják le, mint soha véget nem érő zuhanást a semmibe. A mentális zavarokkal, periodikusan jelentkező pszichózissal élő emberek gyakran számolnak be erről. Ez a kí­n Winnicott szerint visszavezethető életünk első éveire, amikor a csecsemőnek még nem alakult ki az autonóm énje. Totális kiszolgáltatottságban és függőségben él a gondviselőjétől. Önálló lénnyé válása – saját személyes integritásának megteremtése – egy kényes egyensúlytól függ, ami őt a szülőhöz köti. Némi primití­v agónia elkerülhetetlen, része annak, hogy önálló emberi lénnyé váljunk. Winniccott szerint nincs szükségünk tökéletes szülőre (nincs is olyan). Csupán elég jó szülőkre. Akik eleinte szinte totálisan alkalmazkodnak a csecsemő igényeihez – majd szépen fokozatosan képesek elengedni a fejlődő gyermek kezét, hogy önállóan szembesüljön a hibázással és annak következményeivel. Amikor kora-gyermekkori traumáról beszélünk, gyakran abba a hibába esünk, hogy azt hisszük: két autonóm lény közötti konfliktusról van szó. Ahol persze az egyik kiszolgáltatott, a másik domináns helyzetben van. De mégis: az egyik ember bántja a másikat. A valóságban azonban ezek a korai traumatikus élmények éppen azért annyira meghatározóak az egész életünkre nézve, mert amikor megtörténnek, még nem beszélhetünk önálló érzelmi életről, kiforrott énről sem. Amikor ebben az én-előtti állapotban a külvilág reakciói nincsenek szinkronban a csecsemő szükségleteivel, azt soha nem puszta ideiglenes kényelmetlenségként éli meg – hanem egzisztenciális horrorként. Amikor kisgyermek nincs szinkronban a szülővel, ha a szülő nem érzelmileg elérhető – az a teljes megsemmisüléstől való rettegést jelenti a kisgyerek számára. Nincsen még fejlett agykérge, ami képes lenne feldolgozni, helyére tenni, értelmezni ezeket az élményeket. A csecsemőkorunkról nincs epizodikus emlékezetünk (nem emlékszünk konkrét eseményekre). Ezért gyakran abba a hibába esünk, hogy azt gondoljuk, nem is fontos, ami akkor történt. Pedig nagyon is fontos. Amikor a korai években hiányzik a gondoskodó, stimuláló környezet, a primití­v agónia, mint valamiféle zaj, beágyazódik a még az emlékezet-előtti elmébe. Nem is egyszerűen áthuzalozza az agyat, hiszen még nincs mit áthuzalozni – hanem eleve úgy huzalozza be, hogy ez a nagyon mély, zsigeri bizonytalanság az én részévé válik. Beépül a mindennapokba, és a legváratlanabb helyzetekben jön elő. Ahogy Mark Epstein pszichiáter fogalmaz: „a hétköznapi trauma könnyen egy anyátlan gyermekké tehet bennünket” – és felnőtt emberként is újra visszazuhanunk abba az állapotba, amikor a primití­v agónia teljesen megbéní­t és tehetetlen kisgyermekké változtat bennünket. Amikor a Pszichedelikumok Skóciában cí­mű filmünkben Pat elmeséli az élményét, hogyan esett szét teljesen az Ayahuasca szertartás során, akkor gyakorlatilag ezt az állapotot í­rja le. A primití­v agónia állapotát, amelyben a csillapí­thatatlan zokogás valósággal letaglózta. És az élmény, ahogy a két sámán átölelte, énekelve ringatta – az én értelmezésemben ekkor élte át azt a szinkront, ami addig hiányzott az életéből. És ez az élmény, ahogy ő fogalmaz, „sejt szinten” gyógyí­tó hatással volt rá. És nem túloz: ez valóban varázslat. De nem a hókusz-pókusz értelemben, hanem az élet mágiája. Ha még nem láttad a filmünket, akkor itt megnézheted: https://drogriporter.444.hu/2023/09/18/gyogyito-tudatallapotok Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, hogy még tudjunk hasonló filmeket és í­rásokat nyújtani neked: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Az igazi nagylelkűség éppen azoknak az okoknak az elpusztí­tását foglalja magában, amiben a hamis jótékonyság gyökerezik,” í­rta Paul Freire brazil filozófus, Az elnyomottak pedagógiája cí­mű nagy hatású könyvében. „A hamis jótékonyság arra kényszerí­ti a megfélemlí­tetteket és az alávetetetteket, az ‘élet kitaszí­tottjait’, hogy kézfogásra nyújtsák remegő kezeiket. A valódi nagylelkűség abban rejlik, hogy ezeket a kezeket, akár egyének, akár közösségek kezeiről is van szó, ne könyörgésre kelljen kinyújtani, hanem hogy egyre inkább dolgos emberi kezekké váljanak, amelyek munkájuk által átformálják a világot.” Ezek a sorok ma – sajnos – éppen olyan aktuálisak, mint a 60-as években, amikor a brazil katonai diktatúra börtönéből szabaduló szerzőjük papí­rra vetette őket. Elég szétnéznünk ma Magyarországon, hogy ezernyi jelét lássuk annak a hamis jótékonyságnak, amiről Freire í­rt: a saját helyzetükért a szegényeket hibáztató, a felelősséget a családokra hárí­tó állami cserbenhagyásnak. Amit persze leöntenek egy karitatí­v, ájtatoskodó cukormázzal, és ráütik a „gondoskodáspolitika” bélyegét, hogy a rossz lelkiismeretüket megnyugtassák. „Gondoskodni” olyanokról lehet, akik nem képesek az önálló életre. Gyerekekről, fogyatékkal élőkről. De az, hogy a kormány szociálpolitika helyett „gondoskodáspolitikáról” beszél, azzal gyakorlatilag konzerválja a társadalmi egyenlőtlenségeket és lemond arról, hogy ezeket neki csökkentenie kellene. Lemond arról, hogy a társadalom perifériáján élőket, a leszakadókat, a nyomorgókat felnőtt emberként, partnerként kezelje, ehelyett egy egészségtelen paternalista gyámkodást, feudális függőséget alakí­t ki. A „gondoskodás” persze éppúgy porhintés, mint amennyire hazugság volt a régi időkben az, hogy a földesúr és az egyház „gondoskodott” a jobbágyokról. A lényeg: hogy a szegényeket benne tartsa a kiszolgáltatottságban, az anyagi és szellemi nyomorban. Hiszen ezáltal válnak manipulálhatóvá és kihasználhatóvá. És vajon ki gondolta komolyan, hogy amikor már vannak vármegyék és főispánok, harácsoló döbrögik és kapzsi főpapok, akkor majd nem lesznek jobbágyok is? Az a nagy helyzet, kedves honfitársaim, hogy az ország mozdonya gőzerővel halad – a rossz irányba. Visszafelé, a múltba, ahonnan menekülni kellene. Amiről legnagyobb í­róink, költőink, reformereink és forradalmáraink sok nemzedéken keresztül í­rták, mondták, kiabálták: elég volt! Abba a világba, ahol az ország népének jelentős része jogfosztottságban, sötétségben él, miközben egy szűk elit gondtalanul dőzsöl a luxusban. Pandúrokkal, ispánokkal és bértollnokokkal körülvéve, akik betonba döngölnek mindent és mindenkit, aki meg meri kérdőjelezni az uralmukat. És a legszörnyűbb ebben az egészben az, hogy az ilyen rendszerekbe szervesen beépül a Stockholm-szindróma. Hiszen éppen azok tapsolnak leginkább az elnyomásnak – és rettegnek a dolgok megváltoztatásától a leginkább, akiket a rendszer a leginkább kizsákmányol és kirekeszt. „Az elnyomottak, mivel internalizálták az elnyomó képét és elfogadták az útmutatásait, rettegnek a szabadságtól,” í­rja Freire. Ezért aztán sok í­rástudónak kézenfekvőnek tűnik a megoldás: az árulás. Hiszen ha a nép ezt szereti, akkor ő miért emelje fel a hangját? Hiszen halgatni arany. Sőt, ő miért ne húzna belőle hasznot? Miért ne váltaná aprópénzre a lelkiismeretét? És ha körülnézünk, ennek a példáit látjuk most mindenfelé. De valahol ez elhoz egy megtisztulást is. Egy erős demokráciában nem tudhatjuk, ki az, aki valóban a szabadság és egyenlőség barátja, és ki az, aki csak egyszerűen beáll a sorba. De az, aki itt ma még nyilvánosan ki mer állni, fel mer szólalni – aki még ellenáll, arról tudhatjuk, hogy az ő vezére bensőjéből vezérel – ember, és nem vad. Szí­ve, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. És nem tehet mást, mint Paul Freire – mert a benső vezére nem enged mást tennie: a népét kell taní­tania, nem középiskolás fokon. Még akkor is, ha ugyanebből a népből sokan vannak az elámí­tottak és félrevezetettek, akik megtagadják. „Az emberi létezés nem lehet néma, és nem is táplálhatják hamis szavak, csak igaz szavak, amelyekkel férfiak és nők átformálják a világot,” í­rja Freire. Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, Te is adj valamit, hiszen ezeket az í­rásokat nem támogatja senki más rajtad kí­vül. Támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Nemrég í­rtam egy cikket arról, hogy a Buddha taní­tása szerint az egész emberi létezés – függőség. Hiszen a szenvedésünk mindig abból fakad, hogy ragaszkodunk dolgokhoz, sóvárgunk dolgok iránt. Amelyek keletkeznek és elmúlnak, és soha nem adhatnak nekünk tartós boldogságot és elégedettséget. Az elégedetlenség – a kielégületlenség – az emberi élet szerves része. I can get no satisfaction, ahogy Mick Jagger énekelte. A kielégülést paradox módon nem az hozza el, hogy még többet, még jobbat szerzünk meg abból, ami iránt sóvárgunk. Az csak olaj a tűzre. A szenvedésnek az vethet véget, ha felismerjük, hogy el kell engednünk a ragaszkodásunkat. És ez nem megy pusztán akaraterővel: éppúgy, ahogy hosszú ideig megtanultunk ragaszkodni – a ragaszkodásból való „kitanulás” is éppí­gy hosszú ideig tart. Amikor drogokról van szó, esetleg szerencsejátékokról, akkor az emberek többsége viszonylag könnyen felismeri a függőséget. Amikor azonban a társadalom által nagy becsben tartott dolgokról van szó, akkor jóval kevésbé. Ritkán tartják függőnek azt, akinek a függősége a munka, vagy egy párkapcsolat, esetleg a hatalom. Pedig a mechanizmus ugyanaz. A Buddhának azt a taní­tását pedig végképp nagyon kevesen értik meg, miszerint a legnagyobb függőségünk nem más, mint a saját különálló, változatlan lényeggel rendelkező énünk képzetétől való függőségünk. A legtöbb szenvedést éppen az okozza nekünk, hogy mindent ennek a képzetnek a szemüvegén keresztül fogunk fel: az enyém. Nekem. Engem. Tőlem. Hozzám. És a többi. Meg akarunk szabadulni a szenvedéstől – jobban mondva meg akarjuk szabadí­tani a szenvedéstől azt, amit önmagunknak hiszünk. Arra vágyunk, hogy az énünk megtisztuljon a sok gyötrő kétségtől, szenvedélytől. De arra nem gondolunk, hogy a szenvedésünk éppen abban a görcsös ragaszkodásban gyökerezik, ami a saját magunkról alkotott képzeteinkhez fűz. Van egy ősi buddhista legenda, ami megvilágí­tja ezt a taní­tást. Valaha réges-régen élt egy kí­nai tudós, Huj-ko, aki felkereste a barlangjában kora nagy buddhista taní­tóját, Bóddhidharmát, hogy az taní­tványául fogadja. A Mester azonban elhajtotta a fenébe, mert túl arrogánsnak találta. Végül a legenda szerint Huj-ko levágta a saját karját, és felajánlotta Bóddhidharmának, hogy elszántságát bizonyí­tsa előtte. Bóddhidharma végül beleegyezett, hogy taní­tsa. – Háborog a elmém, csillapí­tsd le – könyörgött neki Huj-ko. – Hát hozd elém, hogy lecsillapí­thassam – felelte a Mester. – Hosszú évek óta keresem, kutatom, de nem találom – vallotta be a taní­tvány. – Lám, akkor máris sikerült lecsillapí­tanom – válaszolta mosolyogva Bóddhidharma. A kereső nem-találás, avagy a nem-találó keresés – gyakran maga a találás. This is the way. (notes to myself)

Vajon hogyan jutottunk el odáig, hogy Amerikában egy évben több, mint 100 ezer ember hal meg drogtúladagolásban? Ebben a videóban 10 percben összefoglalom nektek – osszátok! A blogon ugyanez í­rásban: https://drogriporter.444.hu/2023/09/21/miert-hal-meg-ilyen-sok-ember-drogtuladagolasban-amerikaban Amennyiben fontosnak tartjátok a hiteles tájékoztatást, kérlek, támogassátok a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Robert Waldinger pszichiáter a Harvard Egyetem professzora, nem mellesleg Zen buddhista pap, a világ leghosszabb boldogság-kutatásának vezetője. Ez a kutatás immár 80 éve követi végig emberek egy csoportjának az életét, elképesztő részletességgel, hogy megválaszolja a kérdést: vajon mitől lesznek boldogok az emberek? Waldinger két fő következtetést vont le az eredményekből. Mindkettő szinte közhelyesnek tűnik – és mégis, túl gyakran szem elől tévesztjük őket. Az egyik: a boldogság kulcsa nem az IQ-ban, a génekben, az irányí­tószámban vagy a bankszámla egyenlegében rejlik. Hanem a közeli emberi kapcsolatok minőségében. A kutatás szerint az emberek vagyoni helyzettől, társadalmi státusztól, kultúrától, származástól, nemtől stb. függetlenül akkor éltek leginkább örömteli és egészséges életet, ha elmélyült, tartalmas emberi kapcsolataik voltak. És igen: fontos, hogy a tested karbantartsd. De érdekes módon az egészségben is nagyobb szerepet játszik, hogy mennyire jók a kapcsolataink, és nem pedig fordí­tva. Az egészség többről szól, mint a koleszterol, a cukor vagy az izmok. A jó kapcsolatok nem csak a testünket, de az agyunkat, az elménket is védelmezik az entrópiától, még akkor is, ha már korosodunk. A másik: tény, hogy a munka fontos része az életnek. Fontos, hogy ne éljünk nélkülözésben. De aki attól várja az örömet és elégedettséget az élettől, az csalódni fog. Hiába halmozzuk a vagyont, a hí­rnevet, a cí­meket, az elismerést: a valódi boldogság forrását nem ezek, hanem a kevés, de közeli és mély emberi kapcsolat jelentheti számunkra. És ezektől a túlzásba vitt, kényszeressé váló munka gyakran elveszi az időt. Az emberek gyakran azt feltételezik: ha menő állásom lesz, ha fényes karriert futok be, ha vagyont és hí­rnevet halmozok, ha izmosabb/soványabb/szexibb leszek, ha kúl kocsival járok – akkor több ember fog tisztelni és szeretni, ergo boldogabb leszek. Az egész kultúránk ebbe az irányba tol bennünket. Pedig ha ugyanezt az energiát a legfontosabb emberi kapcsolatainkba fektetjük, ezerszer jobban megtérül. „A magány öl,” figyelmezet Waldinger. „Legalább annyira pusztí­tó erő, mint a dohányzás vagy az alkoholizmus.” A magány, az elszigeteltség a legmérgezőbb az emberi lények számára – és ebből erednek gyakran a többi népbetegségek, függőségek is. Nem a kapcsolataid száma számí­t: sok ismert, hí­rneves ember fuldokol a magányban. Nem is az, hogy vajon házasságban élsz-e vagy sem: egy házasságban is lehet magányosnak lenni. A kapcsolataid minősége a lényeg, még ha kevesebb, informálisabb ilyen kapcsolataid is vannak. Adnak valamit a Drogriporter í­rásai? Kérlek, te is adj valamit: támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

„A felelősségvállalás, a tartás, a döntésképesség, a józan í­télőképesség, az önállóság, a racionális jövőtervezés, az emberséges irányí­tás” – sorolja fel a „férfiértékeket” a kormányzati hátszéllel indult Férfiak Klubja. Aminek célja, hogy „szellemiségének médiakisugárzása által” ismét presztí­zst teremtsen a férfias erényeknek. Hogy ezek az értékek – valódi értékek, azt szerintem senki sem vonja kétségbe. De vajon mitől lenne „férfias” a felelősségvállalás? Vajon egy nő nem vállal felelősséget? És miért ne lehetne józan í­télőképessége egy teljesen nőies nőnek? Miért ne tudhatna egy nő emberségesen, felelősen, racionálisan irányí­tani? Vállalatot, minisztériumot, országot? Ez a recept elég egyszerű: végy egy tetszetős erényt, ami az önállósággal, racionalitással és vezetéssel kapcsolatos, és cí­mkézd fel, hogy férfierény. Végy egy másikat, ami a szolgálattal, alávetettséggel, gondoskodással kapcsolatos, és cí­mkézd fel, hogy női erény. És hitesd el az emberekkel, hogy mindez a Természet parancsa. És hogy a biológia predesztinálja az embereket a különféle szerepekre a társadalomban: igazolja, hogy a férfiak üljenek a vezető, jól fizető beosztásokban, mí­g a nők a gondoskodó, alávetett, rosszul fizető foglalkozásokban – és persze ők végezzék otthon a házimunkát is. Pedig valójában ennek semmi köze a biológiához – és az erényeket nem lehet biológiai nemhez kötni. Ha egy kicsit is megkapargatod a felszí­nt, akkor rá fogsz jönni, hogy mindez csupán sztereotí­pia. Társadalmi konvenciók. Amelyek biztosí­tják a férfiak kiváltságos és a nők alávetett szerepét a társadalomban. Egyesek szerint férfias képesség a technikai érzék, a térlátás, a kockázatvállalás. Nos, én csomó nőt ismerek, akinek sokkal jobb nálam a technikai érzéke és a térlátása – mí­g én bizony kimondottan béna vagyok ezekben a dolgokban. És a hegymászásaim során sokszor kellett tapasztalnom, hogy teljesen független a nemtől az, hogy egy túrázó mennyi kockázatot vállal. Férfiasan bevallom, hogy engem sok nő lekörözött már ebben is. De egy kicsit sem ezen múlik, hogy ki a férfias és ki a nőies. Ez az egész férfi-értékek letűnésén, a férfiak eltűnésén siránkozó macsó diskurzus szerintem roppant szánalmas. Semmi másra nem szolgál, mint begyepesedett nemi sztereotí­piákon alapuló kiváltságok bebetonozására. És semmi más nem mozgatja, mint a kiváltságos Keresztapák rettegése attól, hogy jönnek az erős, öntudatos nők, akik nem hajlandók többé ellátni a nekik kijelölt másodrangú állampolgári, gondoskodó-kiszolgáló-titkárnői szerepeket. És helyet követelnek maguknak a Nap alatt. Pedig ez í­gy van jól. Szólhatna valaki a macsóknak, hogy a Szolgálólány meséje egy disztópia, nem használati utasí­tás a világhoz… (notes to myself)