Ryokan, a zen buddhista költő élete nagy részét remeteként élte le. Azzal töltötte napjait, amit a balgák unalmas semmittevésnek, a bölcs emberek viszont mindig is a legnemesebb tevékenységnek tartottak: szemlélődött. Verseit főleg a természet inspirálta, és az embertársai közül leginkább a közeli falu gyermekeivel szeretett kapcsolatba lépni. Ők még nélkülözték mindazt a tettetést, törtető ambí­ciót és játszmákat, amik a felnőttek világát behatárolták. Gyakorlatilag nem volt semmije – és mindene megvolt. Ételt, ruhát koldulással szerzett, ahogy egy buddhista szerzeteshez illik. „Ha el akarod érni a szabadságot, ne hajszolj túl sok dolgot,” í­rta. A 21. században még inkább azt hisszük, mint Ryokan korában a legtöbb ember: hogy boldogságunk attól függ, minél több dolgot birtoklunk és minél több zavaró külső körülményt tartunk az ellenőrzésünk alatt. Birtoklás és kontroll: ettől várjuk a boldogságot. Gyakran álmodozunk arról, hogy mi lenne, ha megnyernénk a Lottót. Milyen gondtalan lenne akkor az életünk: milyen sok dolgot tudnánk birtokolni, milyen sok zavaró külső tényezőtől tudnánk megszabadulni. Pedig ez nem hozza el számunkra a boldogságot. A dolgok, amiket birtoklunk – birtokolnak minket. A körülmények, amelyeket ellenőrizni akarunk – kontrollálnak bennünket. Ami a boldogsághoz kell, az mindig is ott van. Az orrunk előtt. A legenda szerint amikor Ryokan kunyhójába egy rabló tört be, ott nem talált szinte semmit, amit elvihetett volna. Ryokan megsajnálta, és odaadta neki a ruháját, hogy ne távozzon már üres kézzel, ha ilyen messzire elfáradt. A rabló döbbenten távozott. Aznap Telihold volt. Ryokan meztelenül ült éjjel a holdfényben, és azon sajnálkozott, hogy nem tudta odaadni a rablónak ezt a gyönyörű Holdat. A haiku-t, amit ebből az alkalomból í­rt, Kosztolányi Dezső fordí­totta le magyarra: Kifosztva áll szegény lakom, de a rabló a holdsugárt meghagyta itt az ablakon. Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, Te is adj valamit – támogasd a munkám, hogy folytathassam az í­rást, nélküled nem megy: https://drogriporter.hu/tamogass/

Ahol a szellem nem ismer félelmet, és emelt fővel jár az ember, ahol szabad a tudás, és ahol a világ széjjel nem törött szoros válaszfalak szabdalta törmelékké; ahol a szó forrása a mély-mély igazság; ahol a lankadatlan feltörekvés a tökély felé nyújtja karját; ahol az értelem tiszta folyója még nem veszí­tett utat a holt megszokás homok-sivatagában; ahol eszünket Te irányí­tod az önmagát kibontakoztató gondolat és cselekedet felé – a szabadságnak e mennyországa engedd, Atyám, felébredni hazámat. Rabindranath Tagore, Ahol a szellem… (ford. Radó György) kép: gio_roman87 (esti versek a drogriporterrel)

Sokan azt hiszik, hogy az a részünk, ami folyamatosan több és több élvezetre vágyik, a saját jobb meggyőződésünk ellenére, és még akkor is, amikor az már önpusztí­tóvá válik – az a részünk alapvetően rossz. Hibás. Selejtes. Ördögi. Egy belénk bújt démon, ami igazából mintha nem is mi lennénk. „Nem vagy önmagad,” mondják gyakran a sóvárgó szerelmesnek, drogfüggőnek, szerencsejátékosnak (és ide mindenki helyettesí­tse be, amit tapasztalt). Aki az egyébként számára szent értékeket is kész feláldozni azért, hogy vágya és ragaszkodása tárgyából még többet kapjon. Pedig ez tévedés. Nagyon is a mi természetes, szerves részünk az, ami sóvárog és kényszeresen ragaszkodik. Az evolúció során a túlélés és fajfenntartás érdekében kialakult természetes mechanizmusok lépnek ilyenkor működésbe – nincs bennünk semmi idegen, démoni és selejtes. Még akkor is, ha sóvárgásunk beteges méreteket ölt. Ami benned lejátszódik, azt először is megértened kell. Elfogadnod, hogy a saját ürességét mohón kitölteni vágyó, soha jól nem lakó, soha ki nem elégülő részed is Te vagy. Együtt kell érezned vele anélkül, hogy teljesen alávetnéd magad a zsarnokságának – mint ahogy együtt érzel egy toporzékoló kisgyerekkel. Tudod, hogy a viselkedése az ő szempontjából érthető, még ha egyben borzasztó önző is. Dolgokhoz, emberekhez való kényszeres ragaszkodásunk mindig kétségbeesett és sikertelen kí­sérlet arra, hogy a saját magunktól elválasztó, lehasí­tó szakadékot áthidaljuk.

Tudjátok én azt gondolom, hogy száz év történelmi távlatából az utódaink számára már csak piszlicsáré perpatvarnak tűnnek majd a mai napi politikai torzsalkodásaink. Viharnak egy pohár ví­zben. Hogy volt-e nemzeti drogstratégia vagy sem. Hogy befóliázták-e a könyveket a boltokban. Hogy hány stadion épült. Amire majd az utódaink kí­váncsiak lesznek, az a következő: hogy lehettünk ennyire rövidlátóak, hogy nem tettünk semmit a Földet fenyegető ökológiai katasztrófa elhárí­tásáért? Ma a sok egyéb ügy között szinte teljesen elveszett a hí­r: a kormánypártok nem szavazták meg az EU Parlamentben a megújuló energiaforrások támogatására és a ví­zszennyezés visszaszorí­tására szolgáló törvénycsomagot. Az hogy az emberek világnézeti alapon mást gondolnak drogokról, szexualitásról és a sportról, hát Istenem. A demokráciába ez is belefér. A közvélemény idővel változhat. De az, hogy a saját gyerekeink, unokáink jövőjét váltjuk aprópénzre, és döntéshozói pozí­cióból nem csak tétlenkedünk, de aktí­van akadályozzuk a fenntartható jövőre való átállást? Ez bizony történelmi bűn. Mert gondolj te bármit a drogokról, a szexről vagy Istenről: ha nem lesz majd tiszta levegő és ví­z, ehető élelmiszer, élhető környezet – akkor száz év múlva nem biztos, hogy marad még bárki, aki ezekről gondolkodjon ebben lassan elsivatagosodó Kárpát-medencében. kép: White Plastic Sky

„Minden mogorva ábrázat gyanús,” jelentette ki Michel de Montaigne, a 16. századi életvidám bölcselő. Egy olyan korban, amikor mindenki borzasztóan komolyan vette saját magát, ő kigúnyolta ezt a fontoskodást. A Szent Bertalan Éj századában, amikor a vallási és törzsi gyűlölködés nevében halomra gyilkolták egymást az emberek: ő otthagyta a hivatalát és a szelí­d szemlélődő, mértékletes életet választotta. Távol a Hatalom és Tekintély előtt hajbókolóktól. A hí­rnevet és vagyont hajszoló törtetőktől és a könyöklőktől. Távol a szabályokat dogmatikusan tisztelő erkölcs-csőszöktől és az élvezeteket nyakló nélkül habzsolóktól. Nem az embereket utálta meg, nem tőlük akart megszabadulni – csupán a szokások robotpilótáját bekapcsoló és vakon követő emberek balgaságától. „Aki megszabadult a szokás borzasztó előí­téletétől, rájön, hogy rengeteg kétségtelenné kövült szabálynak nincs egyéb létjoga, mint a megszokás galambősz szakálla és ráncos ábrázata,” í­rja. „Ha azonban letépi ezt az arcát, s visszavezeti a dolgokat az igazság és az értelem forrásához, úgy érzi, hogy í­télkezése tótágast áll ugyan, s mégis szilárdabban megvetette lábát a földön.” Montaigne számára a legnagyobb bűn: a kegyetlenség. Aminek szentesí­tésére mindig akad valami magasztos cél vagy örök törvény. A bölcsesség legnyilvánvalóbb jele pedig: a derű. Ami nem engedi, hogy az ember saját sértettségének és hiúságának a levében fortyogjon és túl komolyan vegye a világot – és benne saját magát. Ha engem kérdeztek, a világnak ma is több derűs, komolytalan szemlélődésre – és kevesebb komoly, kegyetlen fontoskodásra lenne szüksége. Adnak valami az í­rásaim a Drogriporteren? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj valamit – támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Jabid Arsalan

„Magyarországon továbbra is lesújtóak a tinédzserkori gyermekszülés statisztikái. Itthon ezer tinédzser lány közül évente körülbelül tizenhétnek születik gyermeke, miközben az uniós átlag hét körüli,” nyilatkozta a demográfus szakember. Ezen terhességek döntő többsége abortusszal végződik. És amikor arra kerül szó, hogy mik ennek az okai? Egyesek biztos rögtön rávágnák: a származás. Mert a romák azok „ilyenek”. A kultúrájukban van, hogy sokat szülnek. Csak a pénzért. Hát nem. A szakember ezt cáfolja: a roma lányok túlnyomó többsége ma már nem tinédzserként szül. A kutatások szerint ami igazán fontos szerepet játszik, az nem a származás, hanem: „alacsonyabb társadalmi státusz.” „Alacsony iskolai végzettség.” „Rossz anyagi helyzet.” „Leszakadó térségek.” És amikor erről olvasok, akkor megint déjí vu érzésem van. Ezernyi társadalmi problémánk gyökerei nyúlnak ide: a nyomorba. Herbál-függőség. Gyermekbántalmazás. Hajléktalanság. Utcai kéregetés. Túlélési prostitúció. Problémák, amelyekre az állam már évtizedek óta csak tűzoltás jelleggel, tüneti kezeléssel, szőnyeg alá söpréssel válaszol. Gyakran olyan módon, hogy magukat az érintetteket bélyegzi meg, őket teszi meg bűnbaknak. És gyakran a mélyszegénységből fakadó élethelyzeteket összemossa a származással, a kultúrával összefüggő szokásokkal. Mintha arról lenne szó, hogy egyes emberek genetikailag, vagy akár kulturálisan, összeférhetetlenek, deviánsak lennének. Magyarul őket kell megfegyelmezni, megregulázni, és majd akkor, csak akkor, esetleg, részesülhetnek a társadalmi javakból és lehetőségekből, amelyekből most kizárták őket. Az intézeteink, akár börtönökről, akár pszichiátriai intézetekről van szó, tele vannak azokkal, akik a margóra születtek. A nyomorba, ami, Móricz szavaival, már nem ösztönöz felemelkedésre, mint a tisztes szegénység, csupán pusztí­t, mint a szennyes árví­z. És mindaddig, amí­g marad a leszakadást konzerváló, a leszakadók fölött morálisan í­télkező, a leszakadók egyéni viselkedésére, annak „javí­tására” összpontosí­tó, őket „szeretetteljesen szegregáló”, paternalista „gondoskodáspolitikai” megközelí­tés – addig nem lesz itt komoly változás. Harcolni akarunk valami ellen? Akkor harcoljunk a nyomor és kirekesztés ellen.

Aki ismeri a Buddha életének történetét, az rögtön rájön arra, hogy ez a szobor még a megvilágosodása előtti állapotában ábrázolja a Buddhát. Abban az időszakban, amikor már elhagyta a palotát, ahol ifjú éveit apja jóvoltából teljes elszigeteltségben és gondtalanságban töltötte. Beállt az erdei remeték közé, és abban reménykedett, hogy a teljes önmegtagadás, a test sanyargatása (aszketizmus) fogja a számára elhozni a megvilágosodást. Tévedett. A test megtagadása éppen olyan tévútnak bizonyult, mint az érzéki élvezetekben való teljes elmerülés. Végül rádöbbent arra, hogy a szenvedéseinek az oka nem a test szükségleteinek kielégí­tésében rejlik. Hanem a sóvárgásban, amellyel kényszeresen ragaszkodott a múlandó dolgokhoz és ezekhez kötötte a boldogságát. A legenda szerint a folyó partján hallotta, ahogy valaki lanton játszik, és megértette, hogy a húr nem lehet se túl feszes, se túl laza ahhoz, hogy harmonikus dallamot adjon ki. Így jutott el a középút taní­tásához: a két szélsőség, az önsanyargatás és az érzékiség, az aszketizmus és a hedonizmus között meg kell találni a mértékletességet. Azt hiszem, soha a világtörténelem során nem volt még olyan nehéz megtalálni a Közép Utat, mint éppen a 21. századi fogyasztói társadalmakban. Nap mint nap ezernyi ingerrel bombáznak bennünket, hogy felkeltsék a sóvárgásunkat olyan dolgok iránt, amikre úgy istenigazából egyáltalán nincs szükségünk a boldogsághoz. Figyelmünket folyamatosan megosztják, elterelik. A vágyainkat és a valós szükségleteinket széles szakadék választja el. Mi több, gyakran éppen a saját vágyaink kielégí­tése, amitől szabadságot remélünk, válik eszközzé arra, hogy kontrolláljanak bennünket. És ami a Buddha számára több ezer éve még középút volt – az a mai ember számára már önsanyargatásnak tűnik. Sokan azt remélik, hogy visszaforgathatják a történelem kerekét a múltba. Egy régi, egyszerűbb élethez. Ezért megtagadnának szinte mindent, amit a modern technikai civilizáció és a felvilágosodás hozott a számunkra. Szerintem nincs visszaút. Olyan ez, mint egy rossz trip: csak úgy tudsz belőle kimászni, ha keresztülvergődsz rajta, visszafordulni nem lehet. Meg kell találnunk a mi Középső Utunkat itt a 21. században. Egyéni és kollektí­v, társadalmi szinten egyaránt. A túlfogyasztás, a korlátlan növekedés és a visszafejlődés és pangás szélsőségei között a mértékletes, fenntartható fejlődés útját. A szemellenzős tilalmak és a korlátlan szabadkereskedelem között az okos szabályozást. Az agresszí­v nacionalizmus és a gyökértelen kozmopolitizmus között a befogadó patriotizmust. A bigott vallási fanatizmus és a cinikus materializmus között egy érett, nyitott spiritualitást. (notes to myself)

Egy sor online hí­rportálon végigszaladt a hí­r, hogy Sebestyén Balázs a szülői értekezleten szembesült azzal, hogy a 13-14 éves gyerekek isznak. Ez megdöbbentette a műsorvezetőt, mert „ő se volt szent kamaszként”, de „azért 13-14 évesen még nem nagyon piázgattál, osztálykiránduláson nem piáztál.” Műsorvezetőtársa hozzáteszi, hogy „nagyon sok budapesti iskolából halljuk azt, hogy rendszeres napi probléma a dohányzás 7.-ben és 8.-ban, rendesen van saját cigarettája és már a szünetben is csinálja.” Máris kész a morális pánik: ezek a mai fiatalok! Ezek már isznak mint a gödény! Bezzeg a mi időnkben… A hí­rt leközlő média oldalak közül egy sem vette a fáradtságot, hogy esetleg utánanézzen a tudományosan alátámasztott statisztikáknak: vajon tényleg egyre korábban és egyre durvábban piálnak és dohányoznak a tizenévesek? Pedig ott van például a 16 éves középiskolások körében készí­tett ESPAD vizsgálat, amelyet 1995 és 2019 között hétszer vettek fel. És ebből egyértelműen kiderül, hogy mind az első lerészegedés, mind a nagyivás megjelenésének életkora kitolódott – tehát későbbi életkorban kezdenek el a fiatalok inni, mint korábban. Ezenkí­vül jóval kevesebb tini dohányzik rendszeresen, mint akár a 90-es években, akár a 2000-es években. Szóval a „mi időnkben” (Balázshoz hasonlóan én is a 90-es években voltam kamasz) bizony átlagosan fiatalabban részegedtek le a tinik, és többet is dohányoztak. Szerintem elég sokan vagyunk ebből a korosztályból, akik tudnánk erről mesélni… Ez persze nem jelenti azt, hogy nyugodtan hátradőlhetünk. Sajnos európai összehasonlí­tásban is igen magas a rendszeresen lerészegedő tizenévesek aránya Magyarországon. Az ESPAD vizsgálatban megkérdezett fiatalok negyede az elmúlt hónapban is volt részeg – százból huszonegy 16 éves vallotta be Magyarországon, hogy már lerészegedett. Ennél csak a dán tinédzserek isznak többet az EU-ban. És a trendek 2015 óta romlottak. Szóval bizony jó dolog, ha a szülői értekezleteken szó van erről. És a tanár jól tette, amikor felkérte a szülőket, hogy beszéljenek a gyerekkel arról, hogy mit kell csinálni, kit kell hí­vni, hogyan kell stabilan oldalt fektetni a havert, ha az nem tud már magáról. Ez a pragmatikus, ártalomcsökkentő megközelí­tés bizony nagyon indokolt, mert életeket menthet. És jó lenne, ha az iskolákba eljutnának a korszerű prevenciós programok.

Tegnap este a Klubrádióban megkérdeztek arról, hogy mit gondolok az új „heroin elleni vakcináról”, amit éppen most kí­sérleteznek ki az USA-ban. Egy olyan oltásról van szó, ami aktiválja az immunrendszert, és megakadályozza, hogy a vérből a heroin (és az annál ötvenszer potensebb fentanil) az agyba jusson, ergo meggátolja a túladagolást is. Vajon megoldást jelenthet ez a vakcina a heroin és fentanil elleni harcban? Először is, a probléma valós. Az Egyesült Államokban a túladagolásos halálesetek száma olyan hihetetlenül magasra kúszott az elmúlt években, ami sokkolja a társadalmat. Gondoljunk bele: az egész vietnámi háborúban 58 ezer ember halt meg összesen, most pedig egyetlen évben meghal 100 ezer ember drogtúladagolásban! Ebből mintegy 70 ezren a fentanil nevű szupererős opoiod túladagolásába. Egy ilyen vakcina akár segí­thet azoknak, akik már felépülésben vannak, és önként adatják be maguknak, a visszaesést megelőzendő. A helyettesí­tő gyógyszerek, például a metadon hatását a vakcina nem gátolja meg. Ugyanakkor számos etikai kérdést is felvet a használata. Vajon nem fogják-e például rákényszerí­teni az embereket a használatára? Egy hasonló elven működő kokain-vakcina kí­sérletben előfordult, hogy a sóvárgás hatására a függők extrém mennyiségű drog használatával próbálták ellensúlyozni annak hatásait. Amióta ezzel a témával foglalkozom, újra és újra felbukkan valamiféle „csodafegyver” í­gérete, amitől az emberek azt remélik, hogy ezzel majd meg lehet nyerni a drogellenes háborút. Ezek a remények rendre illúziónak bizonyultak. Mert ez a „járvány” – nem olyan, mint egy influenza-járvány. Egy ví­russal szemben lehet immunissá tenni az embereket, de a függőség olyan értelemben nem betegség, mint egy ví­rusfertőzés. A függőség egy bio-pszicho-szociális zavar: nem csupán fiziológiai oka van, és nem lehet pusztán a test szintjén megelőzni vagy kezelni. Nem tudod az embereket immunissá tenni egy vakcinával a sóvárgás ellen, ami a szenvedésből ered. Mert a függőség mindig sikertelen válasz a szenvedés csillapí­tására. És ez a szenvedés, aminek a gyökerei többnyire mélyen visszanyúlnak a gyermekkorunkba, megtalálja magának az utat, módot arra, hogy rövid távon enyhülést í­gérő, de hosszú távon kényszeres és önpusztí­tó tevékenységekbe hajszoljon minket. A történelemből tudjuk, hogy amikor a drogfüggők nem fértek hozzá egy bizonyos szerhez, hát akkor kerestek helyette mást. Amikor 2001-ben hiány volt heroinból, a heroinfüggők jelentős része átnyergelt a kokain injektálására. Amikor 2010-ben Magyarországon megdrágult a heroin és speed, a fogyasztók egy jelentős része átnyergelt a dizájner drogok használatára. Az illegális drogpiac rendkí­vül rugalmas: mert nem a kí­nálat, hanem a kereslet az, ami fenntartja és hizlalja. A nagy helyzet az, hogy a csodavárás és a pofonegyszerű megoldások keresése helyett szembe kellene nézni azzal az ezernyi kí­nzó problémával, ami a függőségek elharapózása mögött áll. Nem véletlen, hogy a függőség éppen azok körében terjed a leggyorsabban, akik a legjobban szenvednek. Szenvednek azért, mert szegénységük, származásuk vagy valami más okból a társadalom margójára szorultak. Mert gyermekkorukból olyan sebeket cipelnek a lelkükben, amelyek megbéní­tják őket. Vagy mert egyszerűen nem találnak értelmes célt és jelentést egy látszólag teljesen kaotikus és könyörtelen világban. Tudjuk, mit kellene tenni, és mégsem tesszük. Támogató közösségeket és szakszerű ellátást biztosí­tani azoknak, akik le akarnak állni. Életben tartani ártalomcsökkentő programokkal, akik nem képesek vagy akarnak leállni. Otthont, egzisztenciát teremteni azoknak, akik céltalanul és kilátástalanul tengetik az életüket egyik napról a másikra. Ezernyi kutatás bizonyí­tja, hogy ez működik. Nem kellene csodára várni.

Az ember azt hiheti, hogy amikor eléri a fiatal felnőttkort, akkor már kész ember. Lezárul a fejlődése. Onnan már legfeljebb visszafejlődik, ha eléri az időskort. Mindenhonnan a fiatalság kultusza köszön vissza ránk: a reklámokból, a filmekből és a munkahirdetésekből is. Így hát ha 25 vagy, az sokkal jobbnak számí­t, mintha 35 lennél. És ha 35 vagy, az sokkal jobb, mintha 45 vagy 55 lennél. Szinte divat azon keseregni, hogy az ember már nem huszonéves – és mindent elkövetni, hogy úgy nézzünk ki, mintha még huszonévesek lennénk. Pedig 45 évesen az én élettapasztalatom az, hogy a „felnőtt életben”, még ha a testmagasságunk vagy az agytérfogatunk már nem is nő tovább, de lelkileg, intellektuálisan folyamatosan fejlődünk. És nem is feltétlenül rossz irányban. Persze, a test szintjén az ember megérzi, hogy már nem 20 éves. Különösen, ha nem vigyázott az egészségére. De a lélek és a szellem szintjén folyamatosan új fázisokba lép az életünk. Bizonyos szempontból sokkal jobban érzem magamat most, mint 20 éve. Sokkal inkább egyben vagyok – sokkal teljesebbnek érzem az életemet. Persze ez nem szükségszerű, de optimális esetben a korral jár némi életbölcsesség is. Olyan képességekre tehetünk szert, amikre korábban nem. Megváltozik a látószöge bizonyos dolgoknak. Például nem aggódunk már annyira olyan dolgokon, mint amik korábban álmatlan éjszakákat okoztak nekünk. Perspektí­vát váltunk. Például meg tudjuk különböztetni a hamisat a valóditól, az értékest a értéktelentől. Az emberi kapcsolataink elmélyülhetnek: a kevesebb, de jobb minőségű kapcsolatok irányába. Új kihí­vásokkal szembesülhetünk: új dilemmák, új küldetések foglalják el a figyelmünk horizontját. Erik Erikson pszichológus szerint az élet 8 szakaszból áll. Ebből a fiatal felnőttkor (18-40) az intimitás és izoláció fázisa: az embert az foglalkoztatja, hogy képes-e meghitt, elmélyült emberi kapcsolatokat kiépí­teni, vagy pedig magányos marad. Hogy ebben mennyire lesz sikeres, persze abban jelentős szerepet játszik az, hogy vajon mit hoz magával a gyermekkorából. Milyen mintákat, szerepeket, traumákat. Van, aki egész életére beleragad ebbe a dilemmába. Erikson szerint a következő fázis (40-65) dilemmája: generativitás vagy stagnálás. Magyarul vajon hagyunk-e maradandó nyomot magunk után? Vajon sikerül-e átadnunk azt, amit szereztünk, a következő generációknak? Hogyan tudunk hasznos tagjai lenni ennek a társadalomnak? Azt hiszem, én is ebben a fázisban vagyok jelenleg. És csak remélni tudom, hogy amikor majd eljutok a következő eriksoni fázisba, amit az integritás vs kétségbeesés ellentétpár határoz meg, akkor majd elmondhatom: elég jó életem volt. Mert tökéletességre nem, viszont arra törekedhetünk, hogy elégedetten, efogadással és hálával, ne pedig tele keserűséggel és sértettséggel tekintsünk vissza mindarra, amit kaptunk az élettől. (notes to myself)