Széljegyzetek

Jack Kornfield, a népszerű buddhista meditációs oktató írja, hogy a buddhizmus kezdetektől összefonódott a fákkal és az erdővel. Hiszen a Buddha nem csak egy fa alatt született, egy fa alatt világosodott meg, és egy fa alatt távozott el az élők sorából – de szinte az egész életét fák alatt sétálva, tanítva, meditálva töltötte el.

Milyen sokat is tudunk tanulni a fáktól, mi, emberek – teszi hozzá Kornfield. Szén-dioxidot szívnak be és éltető oxigént lélegeznek ki. Az embernek – mint együtérző lénynek – hasonlóképpen kell belélegezni a szenvedést és kilélegezni a kedvességet, megértést (a buddhisták ezt metta meditációnak nevezik).

Maga az ülő meditáció is hasonlóvá tesz bennünket a fákhoz: gyökereinket – a tudatos figyelmet – a földbe, a testbe, a lélegzetbe eresztjük és szilárdan megvetjük a lábunkat a mindennapok szorongásai, reményei és tervei közepette, a jelenben. Miközben érzelmeink és gondolataink lombjai a szélben hajladoznak.

Fölöttünk felhők vonulnak. Eső esik, majd kisüt a Nap. Felszárítja az esőt. Körülöttünk minden változik, minden keletkezik, minden elmúlik. Minket is arra csábít, hogy vele változzunk – vagy meneküljünk a változás elől. Akárcsak Mára, a kísértő, a démonok atyja, aki a Buddhát próbálta kizökkenteni a meditációjából.

De mi fák vagyunk – csendben ülünk. Gyökereinkkel a földbe kapaszkodva, lombjainkkal a fény felé nyújtózva. Az idők néma tanúiként. Nem harcolunk a keletkező és elmúló, változó időjárással. De nem is adjuk meg magunkat neki, nem hagyjuk megtéveszteni magunkat általa. Ha ideje van, akkor buja leveleket növesztünk és illatos virágokat. De ha lejár az idő, akkor elhullajtjuk virágjainkat és lombjainkat. Nem ragaszkodunk egyetlen levélhez sem.

Eljött a pillanat, amikor Mára, a nagy kísértő, már kijátszotta minden kártyáját, az érzéki gyönyörök kísértésétől egészen a nyers megfélemlítésig. De semmi sem működött. „The mind of the Great Being was not moved,” ahogy Joseph Campbell fogalmazta meg. Ekkor Mára elővette legveszélyesebb fegyverét: a kétséget. Vajon értékes vagy? Elég jó vagy? Vajon milyen jogon törekszel te egyáltalán arra, hogy értelmet és jelentést találj az életedben?

Erre a Buddha szelíden megérintette a földet jobb kezével: Földanya, tégy bizonyságot, hogy kapcsolódom hozzád, teljes joggal ülök itt, és keresem a megvilágosodást. És a Föld bizonyságot tett a Buddháról. Mára eltakarodott démonhadseregével és kétségeivel együtt – és a pirkadat hírnöke, az esthajnalcsillag már csak a Buddhát találta ott, a felébredettet, csendben ülve, a fügefa alatt.

Iskolásként intenzíven úsztam, egy vidéki sportklub könnyűbúvár szakosztályában. A vége felé már heti öt edzésünk volt, kemény távokkal. Azóta is nagyon szeretek úszni. De az viszonylag hamar kiderült, hogy nem tekinthetek nagy jövő elé a profi úszósportban. Hiába igyekeztem, hiába gyakoroltam: voltak olyanok, akik nálam kevesebb erőfeszítéssel is simán lehagytak.

Én még iskolásként abbahagytam a versenyszerű sportolást és azóta csak a magam örömére úszok. Talán azok közül, akikkel együtt kezdtem el úszni gyerekként, lett egy-két profi sportoló is. Vajon mi különböztetett meg minket? Kizárólag a szorgalom és kitartás? Lehet, hogy ez is szerepet játszott, de kétlem, hogy ez volt a fő ok. Én tényleg nagyon igyekeztem. Az igazság az, hogy másként voltak összerakva, mint én.

Ha megnézzük a sikeres profi úszókat, akkor vannak bizonyos genetikailag örökölt tulajdonságaik, amelyek különösen jól kamatoztathatók az úszásban. Ilyen a karjaik széles fesztávja, a hosszú és karcsú törzsük, a nagy tüdőkapacitásuk és a rövid lábaik. Ezek a tulajdonságok persze nem jelentenek automatikus belépőjegyet az olimpiára: ó nem. Ahhoz rengeteg edzésen, gyakorláson, véren és verejtéken át vezet az út. Azonban azt nyugodtan elmondhatjuk, hogy jelentős genetikai előnyt biztosítanak számukra a sportban.

És akkor vannak az olyan emberek, mint Phelps. Akik az előbb említetteken kívül még olyan különlegesen jó adottságokkal is rendelkeznek, ami párját ritkítja. Neki például a váll-, térd- és boka-izületei atipikusnak számítanak és olyan erőt és lendületet kölcsönöznek a mozdulatainak, ami a úszás során szinte már „szuperemberré” teszi (ún. hipermobilitás).

Vajon akkor fair dolog Phelps-et olyan emberekkel együtt indítani, akik nem rendelkeznek hasonló genetikai előnyökkel? Vajon kevesebbet ért-e Phelps teljesítménye azért, mert ilyen „beépített” előnyökkel rendelkezik? Vajon tényleg annyira más ez, mint amikor teszem azt egy nő szervezete egy genetikai adottság miatt természetesen több tesztoszteront termel, mint az átlag?

Kényelmetlen kérdések – bevallom, nincsenek megnyugtató válaszaim. Többek között pont az ilyen kérdéseim miatt nem vagyok sportrajongó, attól függetlenül, hogy szeretek sportolni.

Mert a versenysport már csak ilyen: az elképzeléseink arról, hogy mi a „fair”, erősen kétségesek lesznek, ha egy picit alaposabban megvizsgáljuk, hogy az általunk ünnepelt versenyzők vajon milyen különleges adottságokkal rendelkeznek, mit hoznak magukkal otthonról.

Mégis, egyes sportolók genetikai különbözőségét ünnepeljük és csodáljuk, más sportolókét pedig elítéljük és csalásnak tartjuk. Talán lehet ebben a káoszban rendet tenni és világos szabályokat alkotni, hogy mi számít „fair”-nek, és mi nem. Ezt nem tudom. De egy valamiben biztos vagyok. Abban, hogy a legtöbb ember elképzeléseinek semmi köze a tudományosan megalapozott igazság-érzethez. Sokkal több köze van a saját előítéleteihez.

(note to myself)

– Ez itt a káka. Vizes, mocsaras területeken élő, hengeres, csomó nélküli, levéltelen szárú növény.

– Milyen szép, zöld és egyenes!

– Ugye?

– Igen. Bár ha sokáig nézem, a szememet hunyorítva a napfényben, akkor ott az a levél mintha kicsit kunkorodna.

– Mi van?

– Igen, most már határozottan látom, csomó van rajta.

– Csomó? A kákán?

– Igen. Hunyoríts csak kicsit te is, fordíts el a fejedet 40 fokban balra!

– Aha… várj… megvan. Tényleg, nahát, ott a csomó.

– Mondtam én.

– Még szerencse, hogy észrevettük.

– Még szerencse, hogy vannak ilyen emberek, mint mi, akik észreveszik!

– Igen, gondolj bele, ha senki sem találna csomót a kákán!

– Fú, bele se merek gondolni. Milyen szar lenne a világ tesó…

Csináltam már életemben pár olyan munkát fiatalkoromban, ami fárasztó volt – konzervgyárban álltam futószalag mellett, mosogattam étteremben és lapátoltam a szart menekülttáborban. Dolgoztam könyvtárban is, amiről hamar kiderült, nem az én világom: én inkább olvasni szerettem (volna) a könyveket, nem pedig segíteni az olvasóknak, hol találják meg, amit keresnek. Az elmúlt években szerencsés voltam, hogy olyan szellemi munkát végzek, ami egyben érdekel is. Filmezés, cikkírás, rendezvények szervezése.

Az utóbbi időben többször előfordult, hogy huzamosabb ideig egyedül maradtam a 9 hónapos kislányommal. Egy ízben úgy, hogy beteg volt. És azt kell mondjam, újra megerősítést nyert bennem: otthon lenni gyerekkel az egyik legkeményebb és egyben legfontosabb meló a világon. Utólag persze nosztalgiává szelídül és bearanyozódik az emlék, és olyan nagy bölcsességeket osztanak meg az emberek, hogy „élvezd ki minden percét” stb. És persze tényleg nagyon sokat ad, nem cserélnéd el semmiért. De amíg valaki benne van, nap mint nap, és ha elég jól akarja csinálni, amit csinál – az bizony kihívás. Egy új emberi lényt szeretettel kalauzolni ebben a számára nagy és idegen világban – kevés fontosabb és elismerésre méltóbb dolgot tudok elképzelni, ami mindannyiunk közös jövőjét formálja.

Szóval csak szeretném megemelni a virtuális kalapomat minden szülő (főleg anyukák ugye) előtt, aki full time otthon van a pici gyerekével: big respect!

„Ha fiatalon nem vagy liberális, nincs szíved, ha idősebb korodra nem leszel konzervatív, nincs agyad,” tartja egy gyakran tévesen Churchillnek tulajdonított mondás.

Bár ez a mondás kétségkívül komfortos önigazolást ad az idős konzervatívoknak, akik a liberalizmust az „agyatlansággal” azonosítják, erősen vitatható az igazságtartalma.

Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy akár liberális vagy fiatalon, akár konzervatív, akár változnak a nézeteid valamilyen irányba idővel, akár nem – amennyiben helyén van a szíved és az agyad, akkor a korral együtt jár három dolog.

Először is, elmélyültebb és érettebb gondolkodás.

Másodszor, több intellektuális alázat.

Harmadszor, nagyobb hitelesség.

Egyre többször nézel be a fecsegő felszín mögé, ahol hallgat a mély.

Egyre inkább felismered a határaidat és képes vagy őszintén szembenézni vele, ha hibáztál.

Egyre kevésbé függsz mások elvárásaitól és bátrabban állsz ki az igazadért.

De az élet soha nem válik befejezetté: bármikor kiírhatnád az életedre, hogy „in progress”.

Akárcsak tavaly, a sajtó idén is egyetlen dolgot, hírt emelt ki az Ozora Fesztivállal kapcsolatban: egy halálesetet.

Egy szingapúri srác, egyes sajtóhírek szerint öngyilkossági szándékkal, beugrott a tűzbe és meghalt. A sajtóban és a közösségi médián persze rögtön megjelentek a találgatások, hogy „biztos a drog miatt”. Olyan hozzászólások születtek, amikben a részvét még nyomokban sem fedezhető fel, ellenben egy csomó spekuláció és ítélkezés dögivel. Egyes kommentelők már a fesztivál betiltását követelik.

Ugyanez volt tavaly, amikor egy belga nő halt meg – rögtön megjelent róla, hogy „drogtúladagolásban” halt meg, míg ki nem derült, hogy valójában súlyos lelki terheket cipelt és öngyilkos lett, felakasztotta magát.

Egy ilyen eset borzasztó tragikus, szó se róla. De amikor a médiafogyasztó átlagembernek erről a fesztiválról kizárólag a tragédiák maradnak meg, differenciálatlanul összekötve „a droggal” – az önmagában is tragikus. Hiszen azért ez a fesztivál alapvetően arról szól, hogy több tízezer ember egy héten keresztül életreszóló pozitív élménnyel lesz gazdagabb. Amit sokan közülük az év eseményének tartanak és egész évben várnak. Úgy bemutatni, mintha itt valami halálos veszélyben lennének az emberek, óriási torzítás.

A droghasználat sem önmagában jó vagy rossz – az ember belső állapota (set) és a külső környezet (setting) kölcsönhatásai teszik az élményt ilyenné vagy olyanná. Senki sem fog önmagában attól tűzbe ugrani, vagy felakasztani magát, hogy begombázott vagy beekizett – mint ahogy attól sem, hogy megiszik pár üveg sört.

Arról persze lehet és kell is beszélgetni, hogyan lehet az ilyen fesztiválokat biztonságosabbá tenni – ennek a rendőrségi razziák nem a megfelelő eszközei. Ozorán is működik már jó pár éve olyan ártalomcsökkentő szolgáltatás, ami a krízishelyzetekben lévő fiataloknak segít, képzett sorstárs segítőkkel és szakemberekkel, eredményesen. Lehetne persze fejleszteni, például drogbevizságló programmal, mint Nyugaton – amit a hazai hatóságok nem engednek. Ugyanakkor totális biztonság nem létezik: ahol ilyen sok ember van együtt huzamosabb ideig, ott sajnos előfordulnak balesetek és tragédiák. Sőt, borítékolom, hogy ha Ozorán mindenki csak és kizárólag alkoholt fogyasztana, akkor jóval több baleset és erőszak lenne.

Én idén nem jutottam el Ozorára, de 2007 óta szinte minden évben ott voltam. És el kell mondjam, csodálatos rendezvény: az egyik legjobb felnőtt játszótér a világon. Színes, rengeteg programmal. Az egész helynek egyfajta varázsa van, és maguk a résztvevők ezerszer kulturáltabban és békésebben viselkednek egymással, viszonyulnak a környezethez, mint egy átlag zenei fesztiválon. Ideje lenne végre értékelni, hogy Magyarországon kerül rá sor – ez egy valódi nemzetközi kulturális érték, amire büszkék lehetünk.

Egy cseroki indiánoknak tulajdonított mese szerint az ember lelkében két farkas lakozik.

Az egyik a sötét kétségbeesés felé húz minket: az élet értelmetlenségéről és a saját értéktelenségünkről kántálja végtelen, monoton és őrjítő litániáit.

A másik világosságot gyújt az elme sötétségében: a kétségbeesés órájában is a fülünkbe suttogja, hogy a világegyetem tele van csodával és jelentéssel, és mi értékes emberek vagyunk.

De vajon melyik győz?

Amelyiket eteted, zárul a tanmese.

Rímel erre valamelyest egy haszid zsidó rabbi tanítása:

„Mindenkinek két zsebre van szüksége. Mindkét zsebében egy-egy papírcetlivel. Az egyik cetlire ez van írva: ‘csupán hamu és por vagyok.’ A másik cetlire pedig ez: ‘nekem teremtették a világot.’ A bölcsesség nem más, mint tudni, mikor melyik cetlihez kell nyúlnod.”

Volt idő, amikor úgy képzeltem, az emberi test igazából csak valamiféle teher: ballaszt, holt súly. Sosem voltam vele elégedett: emitt túl vastag, amott túl kerek, máshol túl szögletes. Vagy túl kicsi, vagy túl nagy. Mindig csak a baj van vele: itt fáj, ott fáj. Vágyak keletkeznek benne, aztán a kielégítésük undort hagy maga után. Szégyellni való, selejtes, romlandó áru. Húsketrec.

Legszívesebben lennék csak valamiféle pusztán szellemi lény, éteri, asztrál testtel, aki szabadon száguldhat az ember számára bejárhatatlan dimenziók között, téren és időn túl – gondoltam.

A meditáció volt az, ami rádöbbentett a testem értékére.

Ráébresztett arra, hogy bár lehet, hogy a test ballaszt – de egyetlen hajó sem járhatja az óceánt ballaszt nélkül. Mert a ballaszt az, ami egyensúlyban tartja a hajót. A test ritmikus mozgása, ami a leginkább a lélegzetünkben nyilvánul meg, egyfajta horgony, ami folyamatosan biztos fogódzkodót kínál az ember elme csapongása közepette.

Az emberi elme ugyanis olyan, mint a kolibri. Akárcsak ez a kismadár – amelynek a szíve 1200-at ver percenként, szárnya pedig másodpercenként 55 csapást tesz meg – az ember elme folyamatosan mozgásban van, soha nem kerül nyugalmi állapotba. Érzéki tapasztalatok nektárjait kutatja és szippantja fel, majd továbbáll a következő kecsegtető virágszirom felé.

A test – a lélegző test – az arkhimédészi pont, amelyre támaszkodva az elme majomcsordája lecsillapítható.

Valójában nincs különálló „test” és különálló „lélek”. Létezésünk megtestesült létezés: érzéseink, gondolataink nem légüres térben keletkeznek. Nem függetlenek a testünktől, mint Descartes gondolta. Valójában nem csak az elménkkel gondolkodunk és érzünk – és nem is csak az agyunkkal, hanem az egész testünkkel.

Ma már tudjuk azt is, hogy a test, ahogy Bessel van der Kolk pszichiáter szokta mondani, nem felejt. Az emlékek nem csak holmi fájlok, amelyeket az agyunk számítógépének merevlemezén tárolunk, mappákba rendezve. Az egész testünkkel emlékezünk. Elraktározunk félelmet, fájdalmat, örömöt, bánatot. És az egész testünkkel gyógyulunk.

Lelélhetsz egy egész életet anélkül, hogy úgy igazán tudatosodna benned: van kezed, lábad, nyakad, hasad és medencéd. Vagy úgy, hogy folyamatosan próbálsz valami mást faragni a testedből, mint ami – folyamatosan harcolva a testeddel.

Hogy a testünk ellenség, vagy szövetséges, az rajtunk múlik.

Néha állj meg a nagy kolibri-csapongásban, a nagy majomcsorda-visongásban. Érezd a tested súlyát, ahogy a gravitáció hat rád, érezd, ahogy a tested szilárdan megtart, otthont nyújt neked. És köszönd meg a testednek, amiért van. A maga tökéletlenségében, múlandóságában – jelen van.

A hindu panteon egyik istenét, az elefántfejű Ganésát a Vignésvara néven is tisztelik, ami annyit tesz: az Akadályok Ura. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a hinduk előszeretettel fordulnak Ganésához, amikor valami új vállalkozásba fognak. Esetleg keresztúthoz érkeztek el az életükben, valamilyen nagy változás kezdetén állnak. Hozzá fohászkodnak, hogy hárítsa el az akadályokat az útból.

De Ganésa másként is segítheti az embereket: mégpedig úgy, hogy éppen ellenkezőleg, akadályokat gördít elébük. Vajon hogyan segíthetne már azzal, hogy akadályoz – kérdezhetik egyesek értetlenül. Hát bizony sokszor kerülünk olyan ponthoz az életünkben, amikor rossz irányba haladunk, de nem vagyunk képesek rá, vagy nem akarjuk felfogni és megérteni ezt. És ilyenkor egy megfelelő időben és helyen elénk gördített akadály bizony akár a jó irányba fordíthat bennünket.

Nem kell hindunak lenni ahhoz, hogy belássuk ennek a bölcsességét: rengeteg példát láthatunk a saját életünkből, vagy mások életéből arra, amikor mélyen bevésődött, kényelmes automatizmussá vált szokások pókhálójába gabalyodva rójuk ugyanazokat a köröket újra és újra. És észre sem vesszük, hogy mennyi szenvedést okozunk ezzel magunknak és másoknak. Aztán jön egy váratlan esemény, egy akadály, ami kizökkent bennünket a megszokott kerékvágásból – ezt először tragédiaként éljük meg, majd idővel megtanuljuk értékelni.

A mítosz szerint Ganésát Siva isten felesége, Parvati teremtette abból a koszból, ami fürdés közben jött le a testéről. Ezután pedig megbízta a fiút azzal, hogy őrizze a fürdő ajtaját. Mikor Siva isten megérkezett, a kis Ganésa elé állt és nem engedte be őt sem. A Nagy Isten, a Mahadéva azonban nem szenvedhette, ha akadályt gördítenek elé – így dühében lefejezte a vakmerő ifjoncot. Mikor ezt meglátta, Parvatit nagy szomorúság öntötte el, ami az egész univerzumot pusztulással fenyegette. Siva ezért kénytelen volt feléleszteni Ganésát, és egy elefánt fejét illesztette a nyakára.

Az elefánt fejű isten másik neve: a Kezdetek Ura. Arra buzdít bennünket, hogy merjünk merőben új perspektívából nézni az életünkre – out of the box gondolkodni, ahogy az angol mondja. Meghaladni azt a dualizmust, ami őrjítő egyhangúsággal, vissza-visszatérően valósággal meghasítja az elménket és zsákutcákba vezet bennünket. Mert, ahogy Einstein mondja, nem oldhatjuk meg a problémáinkat ugyanazzal a gondolkodással, amivel teremtettük őket.

Még ha azt is gondoljátok, hogy Ganésa csupán mítosz és mese – akkor is azt kívánom nektek, hogy háruljanak el azok az akadályok, amelyek miatt az életetek megfeneklik és megsavanyodik. De bővelkedjen az életetek olyan szerencsés akadályokban, amelyek elétek gördülve letérítenek a kényelmes de mérgezővé vált szokásaitok útjáról!

„Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás.”

Ezt a sort Halász Gábor, a kitűnő esszéista írta József Attiláról.

Libabőrös lettem, amikor elolvastam – borzongatóan szép megfogalmazás. Olyannyira az, és olyannyira találó József Attilára – hogy akár József Attila is írhatta volna magáról. A maga szenvedélyes tisztánlátásával.

De vajon hogyan lehet a tisztánlátás szenvedély?

Úgy, hogy József Attila tisztánlátása nem holmi racionális készség – hanem gyermeki tisztánlátás. Tiszta látás: a gyermek rácsodálkozása a világra. Fél tőle, idegen neki, folyton visszamenekülne előle az anyja szoknyája mögé – de egyben kíváncsian és játékosan vonzódik az ismeretlen felfedezéséhez.

Igazsága több, mint a valódi: az ember gerincvelőjébe hatol, és ott fel-le szaladgál, mint a kóboráram.

A távolság a város peremén, ahol él, nem egyszerűen A pontot választja el B ponttól – de üveggolyó. Megkaphatod.

A proletariátus kizsákmányolása fölött érzett felháborodásába belesűríti az elmart, kétségbeesett kisgyerek üvöltő magányát.

Minden nő, akivel dolga akad: a Mama. Ha szakít, nem egyszerűen csak egyedül marad, de a hideg űrbe, homokos, szomorú síkra taszítják. Ahol okos fejével biccent, nem remél.

„Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.”