Azért van annak valami diszkrét bája, amikor Kucsera Gábor, a drogellenes digitális polgári kör alapítója a békéscsabai Pálinkamúzeumban (!) beszél arról, hogy milyen rossz a drog, és hogy ő drogprevenciót tart az iskolásoknak. Értitek: a pálinkamúzeumban ‍♂️ Drogprevenciót – amit, hozzáteszem, a hozzáértő, képzett civil szakemberek csak külön minisztériumi engedéllyel tarthatnak iskolákban. Ő viszont politikai hátszéllel természetesen mindenféle végzettség, képesítés és engedély nélkül csinálhat. Ebben annyira benne van a NER képmutatásának az esszenciája, nem? Ahogy ezek az önjelölt nemzetmentő rezsimhez lojális influencerek eladják magukat és körbehaknizzák az országot, olyan dolgokról hadoválva, amihez nem értenek. Miközben a valódi szaktudást gyanakvással és ellenségességgel figyeli a Hatalom. Mert az független és kényelmetlen, nehéz kontrollálni. ‍♂️

Mint magas hegyekbe járó ember, azt hittem, én is tudok egy-két dolgot a hidegről. Amikor a Kazbegen jártam a Kaukázusban, megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember napokig hidegben alszik. Miután azonban elolvastam ukrán barátunk és kollégánk, Igor Kuzmenko írását arról, hogy mit él át most az oroszok által támadott Kijivben, rá kellett jönnöm, hogy ez már teljesen más dimenziója a hidegnek. Ezért úgy döntöttem, megosztom Veletek is ezt a írást – mert mi, magyarok gyakran túl keveset tudunk arról, hogy mit is élnek át a szomszédunkban emberek, a magyar kormány asszisztálásával. A legutóbb az ukrán nagykövet egészen bicskanyitogató nyilvános megalázásával. Igorról már írtam itt az oldalon korábban: a Drogriporterrel együttműködő videós riporter, aki többek között dokumentálta, hogyan fosztották meg a Krím megszállása után az oroszok az életmentő gyógyszereiktől a drogfüggőket, akik közül százan meg is haltak. 22-ben a háború elején az oroszok által megszállt Kherszonban ragadt és hónapokig bújkált, míg az ukránok visszafoglalták a várost. Azóta Kijivben él családjával, ahol az utóbbi időszakban kritikussá vált a helyzet: az oroszok terrortámadásai miatt megszűnt a fűtés, alig van áram. A külső hőmérséklet gyakran -15 alá süllyed. Idős emberek fagynak meg fűtetlen lakásokban. Következzen Igor írása – magyar fordításban! „Még egy kicsit a hidegről. Mindig azt hittem, hogy a hidegben való hosszas tartózkodás (az egészen extrém alacsony hőmérsékleteket leszámítva) legfeljebb megfázáshoz vezet. Vagy ahhoz, hogy az ember egyszerűen állandóan fázik. Csak fázik. Nagyon tévedtem. Először is: az az állapot, hogy „átfagytam”, ilyen körülmények között nem pusztán a hideg érzése. Ez a hideg belülről jön. Valahol mélyen belül, egészen a szív környékéről. És ettől az érzéstől elég nehéz megszabadulni. Emellett állandó gyengeséget és álmosságot érzel. Ugyanakkor normálisan aludni sem tudsz, több okból is, amelyek közül az egyik (számomra személy szerint a legidegesítőbb) a gyakori vizelési inger. Tudtam korábban is, hogy hidegben gyakrabban kell WC-re menni, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire gyakran. Minden egyes vécére menetel megfosztja az ágyadat attól a csekély hőtől is, amit addig sikerült összegyűjtened, amíg feküdtél benne. És ez a hő azonnal eltűnik, amint elhagyod az ágyat. Hidegben furcsa álmok jönnek. Nekem személy szerint nagyon élénk, színes álmaim vannak a legképtelenebb témákról. Olyan sok zavaró álom jön, hogy – bármilyen furcsán is hangzik – megakadályozza a pihentető alvást. Ennek következtében egyáltalán nem pihenem ki magam. Ráadásul gyakran az sem hagy aludni, hogy várom: mindjárt lesz áram, vagy megszólalnak a radiátorok, ami azt jelentheti, hogy végre fűtést kap a lakás. És az is gond, hogy ruhában aludni számomra nagyon kényelmetlen. Idővel az állandó hideg a közérzetre is hatni kezd. A szájon és a kézen sebek jelennek meg (herpesz, vagy ahogy nálunk gyakran hívják: „megfázás”). Folyton olyan érzésed van, mintha lázas lennél, pedig nem vagy az. És úgy tűnik, valami történik a vérnyomással is. Vagy felmegy, vagy leesik, de a fejben megjelenik egy nagyon kellemetlen nehézség, és a gondolatok lassan, nehézkesen folynak. Személyes higiénia. Minden egyes fürdőszobai látogatás valóságos fagyasztó kínszenvedés. Akármennyire is igyekszel, nem tudod maradéktalanul betartani a higiéniai szabályokat, mert egyszerűen nincs meleg víz a csapban. Ráadásul a csempe miatt a fürdőszoba az egyik leghidegebb helyiség a lakásban. A vécé is. Számomra a hideg mindig a friss levegővel társult. De most már nem. Akármennyire próbálkozol, nem tudod rendesen szellőztetni a lakást. Amikor odakint –15 fok van, és bent nincs fűtés, ez egyszerűen irreális. Így hát erről le kell mondani a meleg érdekében. Idővel pedig a szag a szobában nagyon is érezhetővé válik. És bár soha nem dohányzom a lakásban, most úgy érzem, mintha egy csikkekkel teli hamutartó belsejében lennék. Néha a hideg nagyon elrontja a hangulatot. Nem tudom, miért, de így van. A hideg szó szerint komor lehangoltságba taszít. Néha már nem is hiszem el, hogy a Földön léteznek olyan helyek, ahol meleg van. Úgy tűnik, mintha az egész bolygó ugyanolyan hideg és reménytelen lenne. Szerencsére ez a hangulat nem állandó. A melankólia hullámai után újra visszatér a hit, hogy ez nem örökké tart. És végül. Minden, amit itt leírtam, egy még nem idős ember érzései. Bár vannak egészségügyi problémáim, még mindig képes vagyok gyalog lemenni a 10. emeletről, és bár nem könnyedén, de fel is tudok menni. Beleborzongok a gondolatba, hogy ezekben a körülményekben hogyan élnek túl az idősek, a fogyatékkal élők és a kisgyerekek. Mennyire nehéz nekik, mennyire félnek. Véleményem szerint gyerekekkel és öregekkel harcolni a legaljasabb dolog. Hideggel kínozni őket pedig már minden határon túl van. És nagyon remélem, hogy a mi civilizációnk soha nem jut el odáig, hogy ezt normálisnak tekintse. Legyen világosság! Legyen meleg! Legyen szeretet!” Veled vagyunk, Igor ❤

Viktor, szülőnek lenni elsősorban felelősség és jó esetben öröm – de semmiképpen sem tesz senkit erkölcsi tekintéllyé vagy megmondóemberré. Ne használjuk a gyerekünket politikai jogosítványnak arra, hogy megfellebezhetetlen igazsággá tegyük a saját korlátolt véleményünket! Én személy szerint emberként, polgárként azt várnám el a kormánytól, hogy olcsó, félelem-vezérelt demagóg szólamok helyett a közjót szolgáló, európai színvonalú, józan döntéseket hozzon. Drogokról és minden másról is. Apaként meg csak remélni tudom, hogy hamarosan már nem lesztek olyan helyzetben, hogy tovább rontsátok a követkető nemzedékek sorsát és jövőjét. Mert sokkal jobbat érdemelnek nálatok.

A Nyírő Gyula Kórház Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetének (OPAI) orvosai nem bírták tovább: fellázadtak és petíciót indítottak a tarthatatlan állapotok miatt. Az OPAI nem csak a pszichiátriai, de az addiktológiai ellátásnak is az egyik legjelentősebb intézménye országos szinten is. Ha ott válság van, akkor annak országos jelentősége van – mondhatni, nemzeti ügy. Rálátó forrásaim szerint a Telexben megjelent cikk csupán a jéghegy csúcsát mutatja. Mert amellett, hogy kevesebb, mint két év alatt 15 szakorvos hagyta ott az OPAI-t (köztük neves addiktológus szakorvos is akad) – nagyon sok más szakember is lelépett. Ha beleszámoljuk, hogy ebben az időszakban hány pszichológus, addiktológai konzultáns, szociális munkás, ápoló mondott fel, akkor a kép még ennél is sokkal drámaibb. Ráadásul a helyükre nem érkeznek új emberek: a kórház mindent áthelyezésekkel próbál megoldani, tehát aki ott marad, az jóval több feladatot kénytelen ellátni. Vagy olyan feladatokat is, amihez nincs megfelelő végzettsége. És azt nem kell az olvasó képzeletére bízni, hogy ez milyen hatással van az ellátás minőségére és színvonalára: jelentős negatív hatással. Hogy diplomatikusan fogalmazzak. Vannak olyan részlegek, amik már csak papíron működnek. Ha megnézzük az OPAI honlapját, akkor ott még mindig szerepel az Addiktológiai Pszichoterápiás részleg, 12 ággyal. A valóságban azonban ez már nem működik: a létrehozó szakemberek távozásával megszűnt. Ha egy kliens ma jelentkezik, azt a választ kapja, hogy a pszichoterápiás részleg „az általános osztályba ágyazva működik” – milyen szép eufémizmus. És ez a legidegőrlőbb a jelenlegi egészségügyi és szociális ellátásban: a valóság és a hivatalos bürokratikus bikfanyelven megfogalmazott közlemények által sugallt álvalóság közötti szakadék. A vezetés szerint persze minden szép és jó, az ellátás színvonalában nincs változás. Pedig a kulisszák mögött bomlik és rohad az egész a rendszer. Ebben az országban mindenre jut pénz, csak az egészségügyi és szociális ellátásra nem. Arra, hogy az emberek egészségben és jóllétben éljenek. Horváth Laci drogellenes pr kampányára bezzeg simán leakasztottak tavaly plusz 3,4 milliárdot. De jóval többről szól ez, mint egyszerű pénzhiányról. Van benne egy nagy adag pökhend, kóklerség és inkompetencia, hatósági arrogancia, a szakértelmet fecsérlő és felcserélő, mindent átíró politikai lojalitás, a dolgozók embertelen kiszolgáltatottságban és megosztásban tartása. Hát így. Az addiktológiai ellátás sírfeliratára ez a szöveg kerülhet fel: „Elhunyt a döntéshozók végzetes hanyagsága és hozzá nem értése miatt.” A poszttal kapcsolatban annak megjelenése után a következő levelet kaptam, ezt teljes terjedelemben itt közlöm: Tisztelt Sárosi Péter! Mint érintettek, természetesen mi is olvastuk a Facebookon megjelent írásukat. Mivel konkrét szerző nincs megjelölve, önt mint szerkesztőt keressük meg ezzel kapcsolatos észrevételeinkkel. Szeretnénk mindjárt az elején leszögezni, hogy az említett petíció tartalmával az Addiktológiai Osztály dolgozóinak nagy része is egyetért, az itt dolgozó orvosok is aláírták azt, ugyanakkor a cikk több olyan állítást tartalmaz, amely pontosításra szorul, valamint a végső üzenetével sem tudunk egyetérteni. A cikkből úgy tűnik, mintha az elvándorlás valamennyi osztályt ugyanolyan mértékben érintené és sújtaná, a valóságban azonban osztályunkon – még ha el is marad a dolgozói létszám az ideálistól – a betegellátás valóban teljes kapacitással tud működni. Megjegyeznénk, hogy ez leginkább az itt dolgozó stáb összetartásának és elhivatottságának köszönhető, és távolról sem az ideális körülményeknek. Ami az addiktológiai pszichoterápiás részleget illeti, korábbi formájában valóban nem működik tovább, de ténylegesen létezik specifikus pszichoterápiás ellátás félig zárt csoportos formában a nálunk kezelt páciensek közül azoknak, akik ezt igénylik és problémájuknál fogva úgy látjuk, érdemben hozzá tud járulni a kezelés sikeréhez. Az érdeklődőknek adott válasz tehát nem eufemizmus, hanem az adott feltételek között megvalósítható valóság. (Kétségtelen, hogy a honlapon még a régi ellátási forma szerepel, ennek aktualizálása valóban elmaradt, ennek okát a mindnyájunkat sújtó extrém és még egyre növekvő adminisztrációs leterheltségben kereshetjük.) A cikk zárómondata azonban tényleg felesleges túldramatizálása a helyzetnek. Egyfelől az addiktológiai ellátás még a jelenlegi, valóban katasztrofális humánerőforrás-helyzet ellenére is biztosított a Nyírőben, és nem látunk arra utaló jelet vagy szándékot sem a kórház vezetése, sem felsőbb döntéshozók részéről, hogy ezen változtatni akarnának. Sőt, rendszeresen kapunk visszajelzést arra nézve, hogy az osztály egyedülálló profilja fontos része nemcsak a budapesti, de a teljes magyar addiktológiai ellátásnak is, amelynek helye van ezen a palettán. Másfelől, bár szeretnénk hinni, hogy hozzá tudunk adni valami értékeset a magyar addiktológiához, annyi realitásérzék és szakmai alázat szorult belénk, hogy nem képzeljük magunkat nélkülözhetetlennek, a szenvedélybeteg-ellátás sarokkövének. Még ha meg is szűnne az osztályunk (amire, hangsúlyozzuk, nemigen látunk esélyt), az a teljes magyar addiktológiai ellátórendszert nem döntené össze. Országszerte számos kórházi osztályon, ambuláns ellátóhelyen és rehabilitációs intézményben folyik magas szintű és lelkiismeretes szakmai munka, ahol természetesen nélkülünk is folytatódna az eddigi gyógyító tevékenység. A teljes körű tájékoztatás kedvéért kérjük, közöljék válaszunkat is, hogy az olvasók árnyalt képet kapjanak, amelyben megjelenik az általunk látott valóság is. A Nyírő Gyula OPAI Addiktológiai Osztályának stábja nevében dr Tóth András osztályvezető-helyettes

„Apa ma bezájt a bölcsi,” mondja a kislányom néha reggel, amikor felébredünk. Mégpedig hétköznap, amikor a bölcsi bizony nyitva van. És ezt persze ő is tudja. De mégis bepróbálkozik. Nem hazudik, nem manipulál: elméjében a szavak és a tények még nem váltak el egymástól. Hiába szokott már be a bölcsibe, de ha választania kellene egy apával kettesben töltött nap és egy bölcsis nap között – hát az előbbit választaná. Kísérlet a valóság átírására. Mágikus gondolkodás: ha kimondom, talán igaz lesz. Mi felnőttek megmosolyogjuk. Pedig milyen sokszor fordulunk mi is ehhez! „Na még egy pohárral, ez lesz az utolsó. Utána leszokok.” „Jó ember a Józsi, csak kicsit sokat iszik.” „Nem érdekel, túl vagyok rajta.” „Most kicsit sűrű időszak van, de utána majd több időm lesz magamra.” „Ne beszélj butaságokat, biztos hamarosan jobban leszel.” „Túlreagálod, nem is nagy ügy.” „Majd az idő mindent rendbehoz.” A gyermek hisz benne, hogy a szavak megváltoztatják a valóságot. A felnőtt hazudik magának, hogy elviselje a létezés nyűgét. És ha a tények az identitását veszélyeztetik, akkor inkább a tényeket fogja torzítani. (note to myself)

Miközben a kormány arról harsog, hogy Brüsszel „ránk akarja erőltetni” a „drogliberalizációt”, valójában Moszkva kottájából játszik. Moszkvával szavaz együtt az ENSZ-ben. Ma Magyarország szuverenitását NEM a szabad, demokratikus európai államok közössége, az EU fenyegeti, hanem a saját népét is elnyomó, háborús agresszor Oroszország. Az EU-ban egyébként sokféle drogpolitikai modell van. Már csak ezért sem igaz, hogy „Brüsszel” egy bizonyos modellt szeretne „ránk erőltetni”. Vannak szigorúbbak és kevésbé szigorúak, liberálisabbak és konzervatívabbak. A svédek, a franciák például hagyományosan szigorúbbak, a hollandok, a katalánok liberálisabbak. De van azért konszenzus bizonyos kérdésekben: hogy átfogó nemzeti drogstratégiára van szükség, hogy a fogyasztók üldözése nem lehet prioritás, hogy egyes illegális szereknek lehet legitim orvosi használata, hogy fontos a bizonyítékok, tények elsőbbsége és hogy a civil társadalom partner és nem ellenség. Ez a kultúrharcos drogellenes háború, amit ma a kormány folytat, nem a konzervatív európai mintákra támaszkodik. Hanem az orosz, a putyini modellt ülteti át. Ennek a része a civil szervezetek bűnbakká tétele, az ártalomcsökkentés, a gyógyászati kannabisz tiltása. Ez utóbbit egyébként még a konzervatív lengyel kormány is támogatta. A valódi kérdés nem is az, hogy legalizáció vagy sem, liberális vagy konzervatív drogpolitika. Inkább ez: ki akarunk-e végre mászni Putyin fenekéből, és vissza akarunk-e térni Európába – vagy még mélyebbre süllyedünk?

Ma délelőtt volt egy köröm a Teve utcán: bejelentettem a rendőrségen egy új Tánc a Szabadságért tüntetést a Kossuth térre. Miért? Nem csak azért, mert egy remek buli volt és rengetegen kérték, hogy legyen még. Hanem főleg azért, mert azt látjuk, hogy a helyzet nem javul. Diszkórazziák folynak, klubokat zárnak be. És a csapból is a buta, demagóg propaganda folyik. Közben zéró-toleranciát mutatnak mindennel szemben, aminek valóban lenne értelme: megelőzés, felépülés, ártalomcsökkentés. Ez az egész valójában nem a drogokról szól, hanem a szabadságunkról. Nem várhatjuk tétlenül áprilist, mert az is csak legfeljebb egy lehetőség lesz a változásra. Erőt kell mutatnunk. Fel kell emelnünk a szavunkat – közösen ki kell állnunk a fiatalok és a klubok vegázálása ellen. A szabad partikultúráért és egy olyan közéletért, ahol az érintetteket bevonják, és nem ellenséggé teszik. Hamarosan jelentkezünk a részletekkel – stay tuned! Vive la résistance! #Dance4Freedom

Minek ment oda? Nem azért, mert naiv hülye volt, aki azt hitte, hogy egyetlen ember fizikailag meg tud állítani egy tank-hadosztályt. Hanem azért, mert ezzel együtt, ennek tudatában is úgy érezte, hogy van értelme az ellenállásnak. Nem várt kitüntetést, nem várt sikert. Egyszerűen egy nap felkelt, és úgy érezte, hogy elég volt: nem akar többé hazugságban élni. Nem akar úgy élni, hogy szép lassan maga is részévé válik ennek a nagy hazugságnak. Elege volt abból, hogy mindenki úgy tesz, mintha hinne benne, de közben senki sem várja el, hogy valóban higgyél benne – csak tegyél úgy, mintha hinnél. Rájött, hogy az élet többről szól, mint az egyszerű túlélésről. Van olyan, amikor bár látszólag élsz – de valójában belülről már halott vagy. És van olyan is, amikor vállalod, hogy akár meghalhatsz, de akkor élsz igazán. Ez a létbátorság: félt, de a félelem ellenére is vállalta önmagát, a sorsát, és hogy van értelme, egy abszurd és kaotikus világban is. Hát ezért ment oda.

James Hollis jungiánus pszichológus – korunk egyik legbölcsebb embere – saját magát „felépülésben lévő kedves embernek” (recovering nice person) nevezi. Vajon miért? Nem azért, mert problémája lenne magával a kedvességgel. Hanem azért, mert a kedvesség gyakran belső bizonytalanságot és félelmet tükröz. Ha azért próbálsz mindenkivel kedves lenni, mert rettegsz attól, hogy elutasítanak, rosszul ítélnek meg. Félsz, hogy „mit gondolnak rólad” – és mert már gyermekkorodtól megtanultad, hogy csak akkor lehetsz szerethető, értékes ember, ha alakoskodsz. Bármilyen furán is hangzik: az ilyen reflexív kedvesség gyakran megbetegít. Mert azt mutatja, hogy nem tudjuk meghúzni magunk körül az egészséges határokat. Nem merünk szembesülni a kényelmetlen, az új fájdalommal – inkább a kényelmessé és megszokottá vált szenvedéshez ragaszkodunk. Jung szerint a neurózis nem más, mint az autentikus – hiteles – fájdalom elől való menekülés. Bármennyire kényelmetlen helyzeteket eredményezhet, érzelmileg bármennyire kockázatos is rövid távon, a konfliktusok felvállalása, a nemet mondás is hozzátartozik a szellemi gyarapodásunkhoz. És gyakran ennek egyik jelzőállomása az, hogy valaki kevésbé lesz kedves bizonyos helyzetekben, bizonyos emberekkel: mer hitelesen érezni, élni, kapcsolódni. (note to myself)

Az egy dolog, hogy az EU Bírósága nem Brüsszelben, hanem Luxembourgban székel, ráadásul az ítéletében egyáltalán nincs szó arról, hogy bármilyen drogpolitikát „rákényszerítenének” Magyarországra. Spongya rá. Na de hogy egy olyan ügyet, ami alapvetően a gyógyászati kannabisz révén került a bíróság elé, fehér porokkal, meg tablettákkal és fecskendővel illusztrálnak?! Azért nem véletlen, hogy főleg röhögős fejeket kaptok, srácok! Jó, tudom, túl szigorú vagyok. Az dobja rájuk az első követ, aki még nem szúrt be magának egy jó kis marihujjánát! ‍♂️