A múltkor éppen siettem az egyetemre, hogy órát tartsak. Nemrég érkeztem meg külföldről, tele volt a fejem mindenféle gondolattal. Többek között azzal, hogy vajon hol is járok éppen azon az úton, ami az önmegismerésem felé vezet. Vajon merrefelé halad az életem? Vajon milyen ember vagyok?
És miközben gondolataimba merülve mentem, hirtelen elém toppant egy hajléktalan férfi egy utcasarok mögül, és megszólított. Kissé bosszúsan, amiért félbeszakított a töprengésben, megálltam. Elkezdtem a pénztárcám után kotorászni, arra számítva, hogy pénzt fog kérni, és gyorsan továbbállhatok, hogy időben odaérjek az órámra.
De ő valami zavaros történetbe kezdett. Bár általában nem szoktam elhajtani a kéregetőket, mivel ezúttal kicsit késésben voltam, elvesztettem a türelmemet: „Bocsánat, de erre most nincs időm, sietek!” És otthagytam.
Aztán pár sarokra onnét már megbántam. Belémhasított: mi van, ha ez egyfajta karmikus teszt volt? És ha igen, milyen csúfos kudarcot is vallottam ezen a teszten. Hiszen éppen azt tették próbára, aminek a latolgatásával el voltam foglalva: az emberségemet. Pénzt hajlandó lettem volna adni – de a legbecsesebb kincsemet, az időmet és a figyelmemet nem.
Ez az ember hozzám fordult, és én elhajtottam, eltelve a saját fontosságom tudatával. Az arroganciával, hogy én vagyok Valaki: egyetemen tanítok, külföldre járok az ENSZ-be. És közben fontos gondolkodnivalóm van filozófiai kérdéseken, a saját spirituális fejlődésemen, nincs időm ilyen piszlicsáré dolgokra.
Pedig valójában pont ez, pont az egomnak ez a felfuvalkodott pávatánca az, ami a leginkább elszigetel, elkülönít attól a legbelsőbb valómtól, amihez keresem az utat. Ami egy másik, szükségben lévő ember képében az időmet és a figyelmemet kérte – azt, hogy függesszem fel a Valakivé válás gigaprojektjét. Függesszem fel a saját magammal való foglalatoskodást.
Mennyire hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a saját szellemi fejlődésünkre, mint valami privát projektre, ahol szorgalmasan lépkedünk fel valami képzeletbeli létrán, versenyezve másokkal. Pedig ez nem verseny, és nem is az egyéni teljesítményről szól. Gyakran a másik embert akadálynak tekintjük a létrán felfelé vezető úton – és nem fogjuk fel, hogy valójában híd.
Nem véletlen, hogy Jézus azt tanította: „amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek.” Nem hivalkodó templomi képeken kell őt felismerni, hanem a gyengében, a szegényben, az idegenben, a bebörtönzöttben és a betegben. A megvetett Másban.
Vajon hányszor fordulhat elő velünk az életben, hogy észre sem vesszük, és próbára vagyunk téve? Vajon hányszor történik meg, hogy annyira el vagyunk foglalva a saját életünkön való tépelődéssel, a Valaki projekttel, hogy közben vakok maradunk arra, amikor az élet az orrunk alá dörgöli az értelmet, amit hajszolunk?
Még szerencse, hogy van önreflexióra való képességünk. Jó esetben.
(notes to myself)