Megmondom őszintén, nekem baromi szomorú ilyeneket olvasni. Egy újságíró számára az a munkájának a legvágyottabb gyümölcse, hogy eléri, rendőri razziát tartsanak valahol? Tényleg ettől fog megoldódni a drogprobléma? Nem kétlem egyébként, hogy bizonyára voltak/vannak zavaró jelenetek a város különböző pontjain, amik bedrogozott (és ne felejtsük el: ittas!) emberekhez fűződnek. Én magam is többször vagyok szemtanúja olyan jeleneteknek a belvárosban, amik nagyon nem tetszenek. Rengeteg borzasztó fizikai és mentális állapotban lévő ember él emberhez nem méltó életet az utcákon. Közülük egyesek kimondottan zavaróan és ellenségesen viselkednek, szemetelnek, zajonganak, zaklatnak. Hogy ezzel valamit tenni kell, az nem is kérdés. És az sem, hogy van a rendőrségnek is ebben feladata, amit nem mindig jól végez el. De „drogpokolnak” nevezni egy egész környéket, és „zombiknak” nevezni a szerhasználókat? Ez nem segít. Ha a miniszterelnök poloskázására érzékenyek vagyunk, akkor arra vajon miért nem, hogy embereket zombiként dehumanizálnak nap mint nap? Ja, azok „csak” drogosok. Azok „olyanok”, „megérdemlik”. Hát nem. Tudjuk, hogy a rendőri razziák hatással vannak az utcai drogfogyasztásra – de nem úgy, hogy megszüntetik a problémát. Csupán a szőnyeg alá söprik, egészen addig, amíg a rendőri jelenlét tart. Ezek az emberek azonban nem fognak felszívódni a betonba, a szcéna át fog helyeződni máshová. És ezt nem csak én fogalmaztam már meg: több olyan frusztrált rendőrrel beszéltem már, akik hasonlóan gondolkodnak. Nem elég időről időre bevinni delikvenseket: szükség lenne arra, hogy valaki emberként is foglalkozzon ezekkel az emberekkel. Meghallgassa a történetüket, hogyan jutottak el idáig. Támogassa őket a felépülésben a függőségből. Foglalkozzon azokkal a traumákkal, kezeletlen mentális problémákkal, amik a függőség eredőjében állnak – és persze a hajkéktalansággal, a mélyszegénységgel, a magánnyal. És ez nem „libsi nyavalygás” – ez kőkemény pragmatizmus. A csaktüntessékelőketgyorsan kirekesztő logikája ugyanis ideig-óráig működhet, de hosszú távon nem lehet megúszni, hogy foglalkozzunk a rendszerszintű okokkal is. Márpedig szerintem mindenki abban érdekelt, hogy tartós megoldások szülessenek. Ehhez lenne szükség átfogó, stratégiai megközelítésre, párbeszédre a szakmai szervezetekkel, az érintettekkel, integrált, a közösség bevonásával működő komplex szociális és egészségügyi programokra. És igen, ennek keretében szükség van a rendőrség szerepvállalására, de nem mint kizárólagos és gyors megoldásra. Én azt szeretném látni, ha a sajtó végre azt is elérje a társadalmi nyomásgyakorlással, hogy az állam kénytelen legyen befektetni egy ilyen átfogó drogpolitika megalkotásába.

A magyar parlamenti demokrácia egyik mélypontja volt a tegnapi ülés. Én egyébként, nevezzetek akár naivnak, de azok közé tartozom, akik szeretnék hinni, hogy Semjén Zsolt igazat mondott, és valóban nem volt köze a gyermekvédelemből kiárusított, kiszolgáltatott gyermekek abúzusához. Amíg erre vonatkozó bizonyíték nem lesz, a „Zsolti bácsi” csak spekuláció. De az a reakció, az a műfelháborodás, amit ő és amit Orbán bemutattak, az egészen gusztustalan volt. Semjén például ugyanazzal a lélegzettel emlegetett vérvádat – és vádolta meg a magyar LMBTQ közösséget „pedofíliával”. Hát ez az igazi vérvád: összekeverni a gyermekabúzussal a melegséget és egy egész közösséget hamis váddal illetni. Ez bizony bűn, a bibliai fajtából, Zsolti! A másik pedig az, hogy még ha megalapozatlanok is a vádak Semjén ellen, vajon tényleg lehet-e megalapozatlan a gyanú azzal kapcsolatban, hogy a kormány nem jár el kellő eréllyel a gyermekek szisztematikus bántalmazásával szemben? És erre a kérdésre azt kell válaszolnunk, hogy bizony nagyon is megalapozott – sőt, ez már nem is gyanú, hanem tény. Mert a gyermekbántalmazás ellen nem fantomellenségekkel lehet harcolni, hamisan vádolva közösségeket, hanem a valódi rendszerszintű rothadást kellene megszüntetni. Márpedig a rendszer rothadt: az elmúlt években számtalan példát láthattak rá az emberek. Hogyan lehetséges, hogy évtizedekig politikailag védett vadnak számítottak olyan emberek, akik a hatalmukkal visszaélve gyerekeket bántottak? Hogyan lehetséges, hogy ez a kormány rendre azokat fenyegeti és támadja, akik leleplezik az igazságot, és nem azokat, akik a gyerekeket bántják? Hogyan lehetséges, hogy a legfelsőbb körökből adtak amnesztiát a bicskei gyermekotthon igazgatóját évekig fedező embernek? Aki még ezután is próbálta megzsarolni és megfenyegetni az áldozatokat? Hogy Juhász Péter Pál ellen többször feljelentést tettek, de felülről elsikálták az ügyet? Hogyan lehetséges, hogy szinte már hetente kerül elő a médiában egy iszonyatosan súlyos gyermekbántalmazási ügy a gyermekotthonokból? A legutóbb például egy a családjától elvett másfél (!) éves kisfiút bántalmazott súlyosan egy alkoholproblémákkal küzdő gondozó a szekszárdi otthonban. És ez csak a jéghegy csúcsa. Hogy lehetséges, hogy ez a rendszer tele van bántalmazókkal – és gyermekvédelem helyett gyermekbántalmazási rendszerré alakult át? És a melegellenes hisztériakeltés közben a szakma teljesen megalapozott javaslatai rendre a szemeteskukába kerülnek? Na hát ezekre a teljesen jogos és valós kérdésekre nem elég azzal reagálni, hogy felháborodunk és zsigerből visszatámadunk. Nem elég áldozati pózba vágni magatokat, morcos arccal perrel fenyegetni. Ez nem lesz elég, srácok. Vastagon felelősek vagytok mindezért. Itt egy ország követel válaszokat! fotó: HVG, Túry Gergely

„Léket kapott az antifa–drogpárti–liberális öszefogás” – gagyog s ragyog Kocsis Máté. Hogy mi a vidulása és kárörvendése oka? Az, hogy a Józsefvárosban sikerült összevásárolniuk annyi szavazatot, amivel megnyertek egy időközi választást. Ami nyilván vereség a Kutyapártnak, akinek a jelöltje indult a fideszes jelölt ellen. De hogy abból, hogy összesen 100 (száz) szavazattal többet sikerült mozgósítaniuk egy időközin, ahol jogosultak mindössze 20 (húsz) százaléka ment el szavazni, ilyen nagy következtetésekre ragadtassa magát, azért az még tőle is merész. Különösen, hogy Charlie Kirk merénylet vizein evezgetve nagyvonalúan egybekanyarította a „drogpártiakat” a libsikkel meg az antifákkal, és valamiféle olyan istentelen szövetséget vizionált, ami a valóságban nincsen. Kocsis szerint a „hanyatló” (?) polgármesternek „nem a Fidesz gyalázásával kellene foglalkoznia főállásban, hanem inkább az egyre rendezetlenebb, drogosoktól és hajléktalanoktól hemzsegő kerülettel.” Mátékám, most tényleg, te fogsz erkölcsi kiselőadást tartani a gyalázásról? Te, akinek aztán nem kell a szomszédba mennie az ocsmány lejárató-kampányokért? Te is nagyon jól tudod, hogy az, hogy a droghelyzet olyan a Józsefvárosban, amilyen, abban a kormánynak, és többek között neked is vastagon nagy felelősséged van. Nem véletlen, hogy varázslatos módon éppen Pikó megválasztása után sikerült kivonni a kerületből annyi rendőrt az utcákról… Arról sem a polgármester döntött. Arról sem, hogy a megélhetési és lakhatási válság miatt egyre több ember keres vigaszt az utcákon a szerhasználatban. Vagy arról, hogy leépült a szociális és egézségügyi ellátás, az addiktológiai ellátás, és a „gyermekvédelemnek” csúfolt ezer sebtől vérző rendszer minden évben ontja az utánpótlást az utcai szerhasználók és hajléktalanok táborának. És arról sem, hogy bezárassák és sóval hintsék fel az ártalomcsökkentést a kerületben. Aminek a hiánya most nagyon érződik: alig jutnak be a leginkább rászorulók az ellátórendszerbe. Szóval én azért óvatosan vádaskodnék itt drogügyekben: kétélű fegyver ez. Nehéz lesz beadni 15 év kormányzás után, hogy a fővárosi/józsefvárosi droghelyzet elsősorban a forrásaiktól és hatásköreiktől megfosztott önkormányzatok sara, és nem a kormányé. Ha valami ma látszik, akkor az, hogy a kormány a drogkérdést kizárólag rendészeti problémaként kezelő politikája kudarcra van ítélve. Nem ez szolgálja a lakosság érdekeit, hanem az, ha átfogó, kiegyensúlyozott drogpolitikája van egy országnak. Ami befektet az emberekbe, nem csak büntet és fegyelmez. Az igazság az, Máté, hogy magasról tesztek ti a kerület lakosainak jóllétére és biztonságára. Egyedüli célotok az, hogy minél nagyobb legyen a káosz a kerületben, hogy majd egy szép napon visszatérhessetek a hatalomba. Ennek érdekében aztán minden eszközt megragadtok, hogy hiszterizáljátok a közvéleményt: érdekes módon a pártsajtótok mindig csak az ellenzéki vezetésű kerületekben fedezi fel, hogy drogapokalipszis van, a kormánypárti vezetésűekben nem. Pedig a drogproblémák nem szelektálnak politikai alapon. Kérdezd csak meg néhány érintett párttársadat, tudnának erről mesélni…

Akinek eddig még nem volt világos: a hódmezővásárhelyi rendőrkapitány öngyilkosságba kergetése világossá teszi, hogy embert nem csak tettel, de szóval is meg lehet ölni. Miközben üldözik azokat, akik az államot átláthatóbbá és számonkérhetőbbé teszik, miközben sírnak azon, mennyire durva kritikákat kell elviselniük a közösségi médiában – addig a saját sajtóban kilövési engedélyt adnak ki emberekre, akiket a legaljasabb, legszemélyeskedőbb módon végeznek ki a közösségükben. És bizony nem tudhatod, hogy egy ilyen lejárató cikk milyen dominót indíthat el, és milyen tragédiához vezethet. A propagandasajtó öl, butít és nyomorba dönt. Szégyellje magát mindenki, akinek bármi köze van hozzá!

Eljutottunk oda Magyarországon, hogy a családon belüli/párkapcsolati erőszak nem egyszerűen kormányzati tétlenséggel találkozik – hanem egyenesen tabusítással. Szabó Tímea parlamenti képviselőt megfosztották a fizetésétől csak azért, mert felmutatta a tematikus vita során az összevert Orosz Bernadett fotóját. Ja, és emellett még persze leszavazták a javaslatát a nők elleni erőszak visszaszorításáról. Nem teszünk semmit az áldozatok védelméért – sőt, téged büntetünk meg, ha egyáltalán felhívod a figyelmet a szenvedésükre – ez az üzenet. Ami természetesen eljut az áldozatokhoz is: húzd meg magad, tartsd a szád. Csak bajba kerülhetsz. És akkor erre jön még az is, hogy a legutóbb feljelentettek egy gyermekvédelemben dolgozó szakembert, aki egy interjúban elárulta, hogy egy gyermekotthon már letartóztatásban lévő kormányközeli igazgatója politikusoknak közvetített ki fiúkat és lányokat. Az üzenet megint: kuss. Ha abúzussal találkozol, akkor inkább fordítsd el a tekinteted. A miskei gyermekgyilkossági ügy kapcsán a kormányoldalról ledorongoltak, amiért elítéltem, hogy azt az ügyet a szerhasználó emberek elleni általános uszításra használják fel. Hát tudjátok mit? Nekik van okuk szégyenkezésre. Tényleg mindennek az alja, ahogyan évek óta szisztematikusan falaznak az elkövetőknek, elhallgattatják az áldozatokat és megfélemlítik azokat, akik próbálják feltárni az igazságot.

Just say no – csak mondj nemet. Ez volt a 80-as években a Nancy Reagan által elindított drogellenes kampány szlogenje. Ami ma is visszhangzik szerte a világon: mondj nemet a drogokra! Az ezen a megközelítésen alapuló rendőrségi drogprevenciónak is ez a lényege: megtanítunk arra, hogy nemet mondj. Egyszerű és népszerű üzent, nemde? De a valóságban nem véletlen, hogy nem működik. Máté Gábortól tanultam meg azt, hogy az emberek gyakran éppen azért küzdenek mindenféle testi-lelki nyavalyával, azért bonyolódnak bele különféle torz, kívülről értelmezhetetlennek látszó viselkedés-loopokba és bántalmazó kapcsolatokba, mert nem tanulnak meg igent mondani bizonyos alapvető szükségleteikre. Vagy úgyis fogalmazhatnék, hogy túl sok rosszra tanulnak meg igent mondani csak azért, hogy érezzék: szeretik és elfogadják őket. Túl sok kompromisszumot kötnek már kisgyermekkorukban, túl gyakran öltenek fel álságos, hamis maszkokat. Mert a trauma nem rossz dolgok emléke, hanem az, ahogyan átformál és megfoszt a kapcsolattól a saját testhez, lélekhez. Ezért aztán egy ponton a testük fog nemet mondani. Egyre nő az árnyékuk, és ez az árnyék szinte üvölt ott bent azért, hogy észrevegyék, elismerjék, figyeljenek rá. És az egyik eszközt, hogy felszínre bukkanjon, éppen a drogok kínálják. Szoktam idézni Keith Richardszot ezzel kapcsolatban: mi mindenre képesek az emberek csak azért, hogy néhány óráig ne kelljen önmaguknak lenniük. Bár a drogfüggőség önpusztító folyamat, de mindig valós szükségletek állnak mögötte, amik kielégítésre várnak: szükséglet a kapcsolódásra, a biztonságra, a figyelemre, a nyugalomra. Ezeknek a valós szükségleteknek a felismerése nélkül hiába mondasz nemet a drogokra – vagy akár más függőséget okozó dologra, pornóra, videójátékra, szerencsejátékra. Ők igent mondhatnak rád és az árnyékod elfogadja az ajánlatukat. Az évek során arra kellett rájönnöm, hogy a nemet mondás művészete nem a drogoknál kell, hogy kezdődjön. Hanem ott, hogy megtanulunk nemet mondani egy csomó önkorlátozó hiedelemre, ami hosszú évek óta sakkban tartja az önértékelésünket és beszorít minket a létezésnek egy olyan periferiális tartományába, ahol túl gyakran adjuk fel a játékos jelent a nyomasztó múltért vagy a szorongató jövőért. Iskolapadban ülve, képernyők előtt, edzéseken, közösségi médián, munkahelyeken: folyamatosan kapod az üzenetet, hogy nem vagy elég. „Évekig tartott, míg kihánytam magamból mindazt a mocskot, amit magamról megtanítottak — és amit félig-meddig el is hittem —, mielőtt úgy tudtam a földön járni, mintha jogom volna itt lenni,” mondta James Baldwin, afro-amerikai író. Hány ilyen hiedelem-kacatot őrizgetsz a lelked mélyén arról, hogy neked mi nem sikerülhet, te mire nem vagy képes, te mennyire nem vagy méltó? És gondolj bele, hogy mondjuk egy mélyszegénységben, kirekesztettségben, gyermekotthonban felnövekvő fiatal milyen dózist kap belőle. Mondjunk nemet, mint társadalom, arra, hogy hülyének néznek minket. Nemet arra, hogy embertársaink hihetetlen testi-lelki nyomorban éljenek. Mondjunk nemet arra, hogy hátrányosan megkülönböztessenek a nem, a bőrszín vagy a szexuális orientáció szerint. Mondjunk nemet az önkorlátozó tévhitekre. Mondjunk nemet arra, ha bántanak és megaláznak minket. A folyamatos lekicsinylésre. Mondjunk nemet a mérgező szégyenre. Meg kell tanulnunk nemet mondani arra, hogy hiteltelen életet éljünk.

A TEK kommandósai vonultak ki, hogy előállítsanak egy 15 éves fiút, amiért állítólag megfenyegette korábban az iskolaőrt. A család pedig ellenállt az előállító rendőröknek. Az ezzel foglalkozó hírek alatt természetesen hemzsegnek a cigányozó kommentek. Tudjátok én nem akarok védeni senkit, aki erőszakkal ellenáll rendőri intézkedésnek: jogvédőként is ez az egyik első dolog, amit mindig el szoktunk mondani, hogy ezt nem szabad. Nem kétlem, hogy nem éppen egy kifinomultan kommunikáló és viselkedő családról van szó. De azért felmerül bennem az a kérdés, hogy vajon nem alakulhatott-e volna másként ez a történet, ahogy alakult. Vajon szükségszerű volt, hogy idáig eszkalálódjon a helyzet, hogy még lőfegyvert is elsüssenek a rendőrök? Vajon nem lettek volna olyan de-eszkalációs módszerek, amikkel le lehetett volna szerelni az ellenállást erőszak nélkül is? Vajon ha az iskolában nem iskolaőr van, hanem iskolai szociális munkás vagy iskolapszichológus, akkor vajon nem lehetett volna eleve elkerülni, hogy egy 15 éves gyereket kriminalizáljanak? Vajon ha az elmúlt évtizedekben az integrációra kapott EU-s támogatásokat nem nyúlták volna le ahelyett, hogy megszüntessék azt a hihetetlen anyagi és szellemi nyomort és kirekesztettséget, amiben a magyar társadalom egy kisebbsége él, akkor nem lehetett volna felszámolni a hasonló zárványok és no-go zónák kialakulását? Még az is megfordul a fejemben, hogy vajon egy ilyen nagyszabású kommandós-akció vajon mennyibe fáj az adófizetőknek – hát nem két fillérbe. És vajon ha ezt a pénzt korábban elköltöttük volna megelőzésre, akkor eleve nem kellett volna most kidobni az ablakon – nem beszélve arról, hogy a továbbiakban még mennyi költséget jelentenek az államnak a következmények, és mennyi hasznot jelentene, ha emberek kikerülnének a nyomorból. Az a baj, hogy az átlagpolgár az ilyen hírek olvastán erkölcsi elégtételt, kárörömöt érez és elégedetten csettint: „jól megtanítják őket kesztyűbe dudálni”. Elküld a francba az okvetetlenkedésemmel együtt. Csak éppen semmi nem fog megoldódni. Kalapáccsal lehet szöget beverni, de hegedűt hangolni nem. Attól függetlenül, hogy mennyire volt szükséges és arányos ez a konkrét rendőrségi intézkedés, én önmagában azt is az állam csődjének tartom, hogy idáig fajulhatott a helyzet. A nyomor ellen kellene igazán háborút folytatni, nem a nyomorban élők ellen. ‍♂️

„Én azért félek ettől az egésztől, mert azt látom, hogy az ellenzéki oldalon egyszerűen fogynak el az érvek. Nem tudják a szakpolitikai vitákat megnyerni” – jelentette ki Orbán Balázs. Hát Balázskám, pedig az ellenzéknek nincs túl magasan az a bizonyos léc, amit meg kell ugrani. Mutass nekem egyetlen olyan területet, ahol a kormány bármilyen szakpolitikai vitát megnyert volna az elmúlt 15 évben! Sőt, többet mondok: mutass nekem egyetlen olyan területet, ahol a kormány egyáltalán valódi felelős szakpolitikai döntéshozást tud felmutatni! Hol vannak már a valódi szakpolitikusok, a valódi szakpolitikai háttérintézmények, bizonyítékokra épülő, a szakma, a civil társadalom bevonásával készülő szakpolitikai stratégiák? Kirúgták, tollvonással megszüntették, ellehetetlenítették az összeset. Felváltották őket a lihegő pártkatonákkal és unalmas káderekkel feltöltött sóhivatalok, a pénzzel kitömött zsebű álcivilek és harcosok. Itt már csak blöffpolitizálás megy, propagandával helyettesítik a tényeket és érveket, PR-al a valódi stratégiai döntéshozást. Hogy van pofád még szakpolitikáról szónokolni egy olyan országban, ahol még önálló egészségügyi, szociális vagy oktatási minisztérium sincsen? Ahol nincsen olyan szakterület, amelynek az érdekvédelmi szervezeteivel, szakszervezeteivel, tudományos plénumaival ne keveredett volna súlyos, elvi konfliktusba a kormányzat az elmúlt években? Ahol egész ágazatok, egész állami alrendszerek kerültek olyan kilátástalan és kétségbeejtő helyzetbe, hogy a jó szakemberek menekülnek onnan? Elképesztő ez a pöffeszkedő cinizmus. ‍♂️

Máté Zsolt szociális munkással, addiktológiai konzultánssal, a pécsi székhelyű INDIT munkatársával már régóta ismerjük egymást – és már régóta szerettem volna vele egy nagy interjút készíteni. Erre végül tavaly novemberben került sor Siófokon a Magyar Addiktológiai Társaság (MAT) kongresszusán (link a hozzászólásban). Sajnos a videót egyéb utazások és munkák miatt csak most tudtuk publikálni, de aktualitásából (sajnos) semmit sem veszített. Hiszen elsősorban a gyermekvédelmi rendszer problémáiról szól, amelyeknek csupán tüneteit képezik a szerhasználattal kapcsolatos, sajnos az intézeti gyerekek körében széles körben elterjedt problémák. Zsoltban egy rendkívül okos, empatikus és elkötelezett szakembert ismerhetünk meg, aki nem egyszerűen segítő szakemberként, de szociálpolitikusként is átlátja ennek a területnek a rendszerszintű összefüggéseit. Az interjúban beszél arról, hogyan került az addiktológia területére, hogyan látja a függőségből való felépülés esélyeit ma Magyarországon, milyen megközelítést képviselnek a pécsi INDIT-nél. Beszél ezenkívül a Néczin Katalinnal együtt tavaly készített kutatásukról, ami megpróbál helyzetképet adni a pécsi gyermekotthonban jelentkező egyre súlyosabb addiktológiai problémákról. Jellemző, hogy az akkor ott lakó 27 gyermekből 15-nél jelentkeztek szerhasználati problémák.

Amikor a miniszterelnök március idusán először poloskázott a beszédében, minden jó érzésű magyar embernek a gyomra forgott és felháborodott ezen a náci beszéden. Voltak, akik azt gondolták, hogy majd ennek a felháborodásnak lesz valami foganatja: a miniszterelnök mégiscsak elszégyelli magát. Voltak, akik szerint biztos csak amúgy véletlenül, impulzívan került be ez a dehumanizáló metafora a beszédbe. Nem gondolta végig. Hát nem. Nagyon is végiggondolta: most még videót is töltött fel, ahol demonstrálja a poloskairtást. A dehumanizálás tudatos stratégia része. És a felháborodásunk hatására a miniszterelnök egyáltalán nem szégyelli el magát. Élvezi, hogy megdermeszthet minket, szinte kéjeleg a döbbenetünkben, a hitetlenkedésünkben. A félelemben, amit mindenki érez, aki egy picit is szembehelyezkedett ezzel a rezsimmel – ellenzéki, művész, civil vagy kommentelő átlagpolgár – és így magára vonatkoztathatja a „mindenki sorra kerül” megjegyzést. Amit nem véletlenül vetett oda. A történelemből tudjuk, hogy ezeknek a látszólag ártatlan szavaknak hihetetlenül pusztító hatása van. A tömeggyilkosságok soha nem koncentrációs táborokkal kezdődtek, hanem dehumanizáló szónoklatokkal. Amelyek szép lassan, fokozatosan masszírozták bele a kollektív tudatba a viszolygást, az undort és a gyűlöletet bizonyos csoportokkal szemben. Orbán nem hülye, nagyon is tisztában van ezzel. Tudja jól, hogy az örményeket, a zsidókat, a tuszikat és a többi csoportot kártevő rovarokhoz meg rágcsálókhoz hasonlították a történelem legsötétebb fejezeteiben. Orbán célja az árokásás. Az eszkaláció. A félelemkeltés. A megosztás. Annak ellehetetlenítése, hogy a szekértáborok bármilyen párbeszédre hajlandók legyenek egymással. Hiszen hogy lehet egyáltalán bármiféle párbeszédről beszélni kártevő rovarokkal? Azokkal nem beszélsz, hanem kiirtod őket. És fordítva is: hogy tudnál párbeszédet folytatni azzal, aki téged kiirtandó rovarnak tekint? Ott nincs párbeszéd, ott legfeljebb túlélésért folytatott harc van. Márpedig ő ettől retteg a leginkább: a valódi demokratikus párbeszéd kultúrájától. Mert tudja, hogy ott biztosan alulmaradna.