Széljegyzetek

Megnéztem Pajor Tamás interjúját a Partizánon.

Legalábbis az összefoglalóját – nem a 6 órás vágatlan verziót. Amit nem is fogok megnézni, mert inkorrektnek – sőt, szinte már abúzusnak – tartom, amikor valakit hat órán keresztül kínoznak kérdésekkel. Szerintem nincs ember, akitől ebben a hat órában ne tudnának kifacsarni olyan válaszokat, amiket aztán a riporternek tetsző koncepció alátámasztásaként lehet értelmezni. Így volt ez Kőszeg Ferenccel és így lett Pajor Tamással is – akit az interjú végső keretezése miatt annak ellenére is kirúgtak a Gyüliből, hogy egyébként nagyon visszafogottan nyilatkozott róla.

Őszinte leszek, bár szerintem nem fogok meglepni senkit: azok közé tartozom, akik nincsenek oda a Hit Gyülekezetéért. Pedig sokakkal ellentétben nem viszolygok alapból a kereszténységtől. Vagy akár annak karizmatikus irányzataitól. De amit ennek a felekezetnek a belső működéséről, korruptságáról, a Hatalomhoz való törleszkedéséről lehetett olvasni az elmúlt években, az nagyon sötét képet festett.

Ezzel együtt is valahogy ösztönösen szánalmat éreztem Pajor iránt az interjú során. Igen, tudom, ő is része volt egy rossz rendszernek, haszonélvezője is. De ettől függetlenül sem tudtam utálni azt, akit láttam. Volt benne valami szomorú kiábrándultság, amit nem tudott és talán nem is akart már elrejteni. Egy új Pajor Tamást láttam születőben – aki nem a Neurotic drogos Pajor Tamása, de nem is a megtért Pajor Tamás a Rocktérítő című film végéről. Aki az újonnan megtértek üdvözült mosolyával és türelmetlen buzgalmával osztotta az észt. Érezhető volt, hogy ez a Pajor az elmúlt években, évtizedekben sokat látott, sokat tanult az élettől – az életről.

Durva osztást kapott a gyülisektől az interjú miatt a kommentekben. Volt ott minden – még homofóbia is.

Van ebben a sorsban valami tragikus: az életedet felteszed valamire, egy eszmére, egy közösségre – ami aztán megtagad téged. Nem is azért, mert olyan nagyon fellázadtál ellene – hanem azért is, mert aki „lelkesedni rest, azt is gyűlölik, mint a pestisest”. Hasonló szánalmat éreztem azok iránt a kommunisták iránt, akiket egy élet harcos elköteleződése után végül valami nagyon kis mérsékelt és gyáva kritikáért is azonnal teljes anatémával sújtott a Párt.

De hát minek ment oda – hangozhat a szokásos kérdés.

„Azért ez nem ilyen egyszerű, mert a Gyüliben van nagyon sok jó is,” válaszolta egyszer egy volt hitgyülis barátom arra a kérdésre, hogy miért maradnak benne a Hit Gyülekezetében olyan emberek hosszú éveken, évtizedeken keresztül, akik egyébként tisztában vannak a visszaélésekkel. Igen, van benne egy csomó jó is: a közösség ereje, a hit ereje – az, hogy része vagy valaminek, ami minden egyes pillanatban jelentéssel tölti ki az életedet. Ott vannak a barátaid. A szociális hálód. Gyakran az egzisztenciád is.

Nem, ezt nem lehet könnyű otthagyni. Nagyon nem.

Pajor azt nyilatkozta, hogy „az önálló spirituális útkeresésére és a művészi alkotómunkájára” fog fókuszálni a jövőben. Hát most lesz rá ideje és alkalma, az tuti. Vagyunk így páran: akik eljutunk egy harcosabb-mozgalmibb életszakaszból egy szemlélődőbb életszakaszba. És talán az életnek ez a fázisa hozza el leginkább a hitelességet és az önismeret elmélyülését. ❤

Carl Sagan, a hí­res csillagász í­rta, hogy ha egy óvodába mész, akkor ott rengeteg tudományos felfedezővel fogsz találkozni. Tele vannak őszinte kí­váncsisággal és csodálattal a világ iránt.

„Mi az álom?” „Miért kerek a Hold?” „Miért zöld a fű?”

Viszont ha végzős középiskolásokat látogatsz meg, mindennek a kí­váncsi rácsodálkozásnak és felfedező-izgalomnak már a nyomát sem fogod találni. „Közömbössé váltak. Valami szörnyű dolog történt az óvoda és a 12. osztály közötti években,” jegyzi meg Sagan.

Igaza van. De szerintem ez nem valamiféle véletlen hiba folytán van í­gy. Az iskola funkciója az állam szempontjából nem az, hogy boldog, lelkes felfedezőket – hanem az, hogy engedelmes alattvalókat, szorgos dolgozókat, adóalanyokat termeljen.

Hogy mégis vannak, akikben tovább él a felfedezés izgalma, a világra való rácsodálkozás, az egy-két olyan pedagógusnak köszönhető, akik egyébként ebben az állam által rájuk ruházott feladatukban gyakran kudarcot vallanak. Mert embereket nevelnek, és nem csavarokat a gépezetben. Tisztelet nekik!

fotó: Bernard Hoffman

Amikor valaki függősége okán segítséget kér, az egy különleges pillanat. Súlya van. Vagy mondhatnánk azt is, hogy ez az elrugaszkodás pontja. Az arkhimédési pont, ahonnan, ha nem is a világot lehet kimozdítani a helyéről – de annak az embernek a világát biztosan, aki segítséget kér.

Ez egy borzasztó sérülékeny és kiszolgáltatott kiinduló helyzet. Amit többnyire nagyon komplex egyéni problémák, konfliktusok súlyosbítanak. Sokan ugyanis – talán a legtöbben? – akkor jutnak el ide, amikor már túl vannak néhány kudarcélményen. Ami megrendítette a bizalmukat a saját képességükben arra, hogy uralják a sorsukat. Kétséget ébresztett abban, hogy egyáltalán bármit képesek kontroll alatt tartani. Így borzasztóan szégyellik magukat és egyben ki vannak éhezve arra, hogy valaki, kívülről, hozzon nekik enyhülést a szenvedéstől.

És ha itt a folyamat félrecsúszik, ha az illető elutasítással találkozik vagy visszaélnek a bizalmával, annak nagyon súlyos következményei lehetnek az adott ember életére.

Ezért is tartom nagyon fontosnak azt, hogy aki a függőséggel küzdő embereknek támogatást, támaszt kínál a felépülés ígéretével, az ezt megfelelő felkészültséggel, eszköztárral és etikával tegye. Így nagy érdeklődéssel követtem azt a kerekasztal-beszélgetést szombaton az addiktológiai kongresszuson, ami a magánellátás aktuális kérdéseit járta körül.

Abban egyetértés van, hogy a felépülés iránti kereslet igen nagy a magyar társadalomban, de sajnos a kínálat csupán a töredékét tudja lefedni ennek a keresletnek. Nincs pénz, nincs szakember. Az tehát jó hír, hogy a SOTE addiktológiai konzultáns képzésére évről évre több ember jelentkezik – míg mondjuk 10-15 éve még alig lehetett összeszedni elég számú jelentkezőt. Aki ezt a képzést elvégzi, nem lesz „addiktológus” (ez a cím csak ilyen szakvégzettséggel rendelkező orvosoknak jár ki). De képes lesz konzultációt, tanácsadást nyújtani, és ha szükséges, összekötni emberünket a megfelelő szakemberekkel, intézményekkel.

Mivel szakember-hiány van, az egyre több addiktológiai konzultánsra lenne igény. De a forráshiány miatt az állami- és civil ellátó-helyek nem mindig tudják foglalkoztatni őket. Főleg nem tisztességes munkabérért. Így hát nem csoda, ha a frissen végzett konzultánsok közül sokan úgy döntenek: magánpraxist nyitnak. Hiszen van erre a szolgáltatásra fizetőképes kereslet. Ami egyre csak nő. Ez önmagában tök jó: miért lenne baj pénzt kérni ezért a munkáért, ha egyébként pénzt kér a munkájáért a lakatos, a pék és a nyomdász is?

A gondot az jelenti, hogy egyes szakemberek szerint önmagában az addiktológiai konzultánsi végzettséggel nem lenne szabad rögtön „saját lábra állva” magánellátóvá válni. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy előtte a konzultáns egy nagyobb intézmény keretei között tapasztalatokra tegyen szert – lássa a gyakorlatban, hogy a nála tapasztaltabb segítők hogyan dolgoznak – és hogyan dolgoznak együtt. Csapatban. Ennek hiányában félő, hogy a frissen végzett konzultánsnak beletörik a bicskája az egyébként is borzasztó nehezített terepnek számító munkába. És esetleg többet árt, mint használ.

Ahhoz, hogy a konzultáns megfelelő klientúrára tegyen szert, ahhoz sokkal inkább marketing és online PR ismeretekre van szükség, mintsem szakmai tudásra. Az addiktológiai konzultánsoknak a jogszabályok szerint működési engedélyt kell kiváltaniuk. De hogy a munkájukat milyen színvonalon végzik, azt nem ellenőrzi senki. Persze, teszem hozzá én, ez igaz az állami, egyházi és civil ellátóhelyekre is – ahonnan szintén lehet meredek történeteket hallani.

Arról nem beszélve, hogy sokan még arra sem veszik a fáradtságot, hogy elvégezzék az addiktológiai konzultáns képzést, és anélkül is kínálják a szolgáltatásaikat. Egyesek elégnek tartják a saját megélt tapasztalatot arra, hogy segítőnek tekintsék saját magukat. Pedig ez nem elég. És persze zavarosban halászó sarlatánokban, szektákban sincs hiány.

Vajon hogyan lehetne ezt az egész rendszert jól szabályozni, és hogyan lehetne szavatolni a minőséget? Hiszen a hasonló törekvések a pszichológusok esetében sem sikerültek jól, amikor az ún. sarlatán törvényt meghozták. Ami valójában éppen azok ellen a kuruzslók ellen a legkevésbé hatásos, akik mindenféle végzettség nélkül etikátlanul gyógyítónak adják ki magukat.

Sajnos a beszélgetésből erre a kérdésre megnyugtató válaszokat nem kaphattunk. Van, aki szerint ilyen minőségbiztosítást nem lehet alkotni, meg kell elégedni azzal, hogy az addiktológiai konzultáns képzést fejlesztik (az elmúlt időszakban például jelentős önismereti munkát tettek kötelezővé). Mások szerint viszont kellene valamilyen minőségbiztosítás a magánellátást nyújtók körében.

Én személy szerint azt gondolom, hogy a szakmának nem kellene ezzel az államra várnia. És nem is feltétlenül kell itt megkérdőjelezhetetlen hatósági tekintéllyel felruházott szabályozás – sokkal inkább egyfajta belső szakmai iránymutatás és a lakosság felé történő tájékoztatás. Egyfajta szakmai ajánlás, aminek megszerzése, ha nem is kötelező érvényű, de legalább azok számára az emberek számára jelentene némi garanciát, akik ebben a kiszolgáltatott helyzetükben segítséget kérnek. Ha nem is arra jelentene garanciát, hogy a segítő szuper szakember – de arra igen, hogy eleget tesz néhány minimumfeltételnek.

Remélem, hogy erről a témáról még sokat fogunk beszélni a jövőben. ❤

kép (balról jobbra): Szemelyácz János, Petke Zsolt, Nagy Zsolt, Kaló Zsuzsa, Arany Zoltán és Nyíri Noémi

Megérkezünk erre a világra, és azonnal, ösztönösen kötődni vágyunk. A sejtjeinkbe van kódolva a szükséglet, hogy kapcsolódjunk azokhoz az emberekhez, akik erre a világra segí­tettek bennünket.

Csodálatos ez – de egyben borzasztó kiszolgáltatott helyzet.

Belegondolok, hogy ennek a kis lénynek, aki a világra jött, milyen ijesztő lehet ez az ismeretlen nagy világ. Ahol minden új és ahol semmi sincsen az ellenőrzése alatt. Teljesen törékenyen és sérülékenyen, teljes függőséggel, tökéletes bizalommal belesimulni annak a nagy lénynek a gondoskodásába. Mindent feltenni arra az egy dobásra: hogy méltó lesz a bizalomra.

Ma már rengeteg kutatás igazolja: ez az egyik legmeghatározóbb időszak az életünkben. A képlékeny és gyorsan alakuló idegrendszer a maga belső huzalozásával, szerveződésével életre szóló kötődési mintákat kódolhat belénk.

És ez bizony a szülőnek is ijesztő élmény lehet.

Főleg, ha ő maga is hozza magával a maga kis kötődési torzulásait, bizonytalanságait a maga gyermekkorából. Amiket olyan könnyű átadni. Főleg, ha a szülő egyedül érzi magát. Magára hagyva a kétségeivel. Miközben nyomasztja a tudat, hogy ezernyi társadalmi elvárásnak kell megfelelnie. Hogy mit tegyen, mit ne tegyen, mit adjon neki, mit ne adjon neki.

Bennem egyre inkább megszilárdul a meggyőződés: ebben az első időszakban ami a gyereknek a legfontosabb, az nem ezek a dolgok. Módszerek, csodaszerek, tiltások és ajánlások. Nem is az a legfontosabb, hogy mit csinál a szülő a gyerekkel (persze ez is fontos) – hanem az, hogy jól van-e a szülő. Mert a gyerek csak akkor lehet teljes és boldog, ha a szülő teljesnek, boldognak érzi magát. Ekkor képes a gondoskodásnak azt a fokát nyújtani, amire a gyereknek szüksége van – aki, mint a szivacs, szí­vja magába a szülő érzelmi hullámait. És nem pedig a szándékait.

A kultúránk gyakran egy rózsaszí­n képet fest arról, milyen egy kisgyerek érkezése. Hogy ez micsoda áldás a családnak, szolgálat a magyar népnek, szüljük tele a Kárpát medencét és a többi. És persze az, öröm. De amikor megjön a gyerek, akkor a nukleáris családok korában nagyon könnyű vele egyedül maradni és elszigetelődni. Könnyű azt érezni, hogy veled van a baj, hogy te vagy a szar szülő, ha úgy érzed, átcsapnak a fejed fölött a hullámok.

Sokan megkérdezik a kismamákat: na és hogy van a baba? Pedig a legelső és fontosabb kérdés: hogy van a mama? Hogy van az apa? Kap-e elég támogatást, gondoskodást? Olyan könnyű elí­télni a szülőt mindenért, de vajon mi, mint társadalom, eleget teszünk azért, hogy mindenki megkapja azt a gondoskodást, ami gondoskodó szülővé teszi?

Ahelyett, hogy a születésszámok minden áron való növelésére fókuszálnánk – inkább gondoskodni kellene arról, hogy egyetlen szülő se érezze magát magára hagyva. Elszigeteltnek és tehetetlennek. Magányosnak és boldogtalannak. Mert a hazának nem minél több szülő nőre, hanem minél több boldog szülőre van szüksége.

(notes to myself)

Ezt a videót azért készí­tettem, hogy röviden – 8 percben – elmondjam, miről szól a Fővárosi Drogstratégia, aminek a tervezetét civilek bevonásával készí­tette a Főváros. Azoknak, akiknek nincs idejük elolvasni.

A tervezet most társadalmi egyeztetésre került – lehet véleményezni. A Főváros készí­tett egy névtelen online kérdőí­vet is (link lent), ahol elsősorban olyanok véleményét várja, akik maguk is – akár közvetlenül, szerhasználóként, akár közvetetten, hozzátartozóként – érintettek. Még ezután fogják megtárgyalni a politikusok, a véleményetek is számí­t. A kitöltés határideje november 22. 16 óra.

Kérlek, ha érintett vagy és van véleményed, akkor mond el, mi a baj szerinted a megelőzéssel, a kezelésbe jutással, az ártalomcsökkentéssel és a büntető-politikával Magyarországon! És a végén azt is elmondhatod, hogy ha Te lennél a kormányfő vagy a főpolgármester, Te mit tennél.

Az online kérdőí­v linkje: https://forms.office.com/e/NnRPKjfxgB

A Fővárosi Drogstratégia teljes szövege itt érhető el: https://budapest.hu/Lapok/2023/tarsadalmi-egyeztetesen-a-fovarosi-drogstrategia.aspx

Nesze neked Száraz November! Nagy Feró odacsapta a sáros csizmát az asztalra.

„A pálinka egy rendkí­vül egészséges gyógyszer,” jelentette ki hétfőn a Viasat3 tévécsatorna beszélgetős műsorában. „Reggel igyál meg egyet, akkor ebéd előtt még egyet, este meg nyugodtan kettőt is.”

Persze nem egy üveggel, nem vagyunk mi állatok! Jó magyar ember csak „egy stampót” iszik meg egyszerre, mondja Feró. Ugye csak az í­ze kedvéért. Mert az gyógyszer.

Félreértés ne essék: én nem akarok senkit megszégyení­teni a saját életmódbeli választásaiért. Felőlem kezdheti Feró a reggelt stampóval, vagy akár spanglival is. Legfeljebb szánom érte. De amikor élő adásban gátlástalanul tolja a drogpropagandát (mert ez az igazi drogpropaganda, az alkohol is drog!), amit totál bullshit-el támaszt alá – na az megfekszi a gyomromat.

Magyar ember persze nem hallgat mindenféle tudományos testületek, például az Egészségügyi Világszervezet (WHO) holmi bizonyí­tékokkal alátámasztott figyelmeztetéseire. Amelyek szerint mí­tosz, hogy az alkohol kis mennyiségben jótékony hatással rendelkezne, vagy megelőzne bármilyen betegséget – mi több, már a csekély szintű alkohol-fogyasztást is összekötötték bizonyos egészségügyi (pl. rák) és egyéb (pl. közlekedési balesetek) magasabb kockázatával.

A háttérben a közönség vidáman kacarászik, miközben Feró kedélyesen elviccelődik a műsorvezetővel, Geszti Péterrel azon, hogy ha reggel pálesz, este pálesz, a jogsidnak meg hamar pá lesz. Hihi.

Mondjak én is egy viccet? Minden negyedik halálos közlekedési balesetet ittas vezetés okozza. Jópofa, nem?

Ebben az országban annyira nagyon védik a fiatalságot. Megy a gyermekvédelem ezerrel. Főleg, ha nem létező fantomellenségektől kell megvédeni őket. Befóliáznak könyveket. Kitiltják őket kiállí­tásokról. Kizárják az iskolákból az edukációs programokat, amik egyáltalán beszélhetnének szexualitásról vagy a szerhasználat ártalmairól. És mégis, az alkohol-propaganda lépten-nyomon ott kí­séri a fiatalokat. Nem elég, hogy tele van a város alkoholt reklámozó plakátokkal. De a keresztény-nemzeti kurzus elismert véleményformálója már nem először tolja főműsoridőben a szemérmetlen pálinka-propagandát (korábban a Mokkában tette ezt).

És senki se pisszen. Szem sem rebben. Business as usual. Hajrá Magyarország!

Ha tetszenek a Drogriporter í­rásai, kérlek, támogasd a munkánkat: https://drogriporter.hu/tamogass/

A múltkor futás közben azon gondolkodtam (néha futás közben jönnek ötleteim a posztokhoz), hogy az egyes drogokhoz való viszonyunkat le lehetne í­rni úgy, mint különféle barátokhoz és rokonokhoz való viszonyt. Ami változik, ahogy az ember más és más életszakaszba ér. Egy huszonéves sok kapcsolatot ápol, és ezek gyakran elég felületesek, de intenzí­vek. Mí­g negyvenes éveire az ember – többnyire – kicsit lelassul. Kevesebb, de mélyebb kapcsolatot próbál ápolni emberekkel – és szerekkel.

Sajnos vannak, akik hosszú távon nagyon egészségtelen – mi több, abúzí­v – kapcsolatot alakí­tanak ki bizonyos szerekkel. Mint ahogy benne maradnak rendkí­vül torz emberi kapcsolatokban is (ezek egyébként gyakran együtt járnak). Mások viszont képesek megtartani az egészséges egyensúlyt a közelebb-engedés és távolodás bonyolult játékában, emberi kapcsolatok és szerek tekintetében is.

Én abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy az életemben mindig sikerült ezt az egyensúlyt – no nem tökéletesen, de többé-kevésbé – megtalálni és fenntartani. Szerekkel, emberekkel. Természetesen megcsúszások és pofára esések voltak. De aztán megint megtaláltam a helyes ritmust. Azt í­rom, kiváltságos helyzet ez – mivel tisztában vagyok vele, hogy a mértékletesség képessége elsősorban nem személyes jellem és érdem kérdése. A gyermekkorból magunkkal hurcolt sérüléseink, a társadalomba, közösségbe való beágyazottságunk sokkal fontosabb szerepet játszik ebben.

Eljátszottam a gondolattal, hogy amennyiben különféle szerek emberek – haverok – lennének, akkor hogyan í­rnám le a kapcsolatunk alakulását.

Pár példa:

Alkohol – ő az egyik legrégebbi haverom. Régebben gyakran taliztunk, manapság ritkábban. Ő az, akivel jó beülni valahová, ha éppen ünneplünk valamit, vagy meg akarjuk beszélni a világ dolgait. Korábban a kapcsolatunk intenzí­vebb volt. Néha töményebb formákban is érkezett hozzám és mámoros bulikon vettünk részt. De manapság inkább szódával felöntve, hí­gí­tottan jön (ártalomcsökkentés). Többre értékelem már vele a mértékletes, szalonspicces í­zlelgetést, mint a gépszí­j-szakasztós bulikat.

Spangli – ő is elég régi haver. Volt, hogy együtt is laktunk, és jó pár évig minden nap együtt lógtunk. Együtt néztünk filmeket, sorozatokat, nasiztunk, néha csak úgy bolyongtunk a városban és remekül tudtunk szórakozni a legbanálisabb hülyeségeken is. De amikor túl sokat voltunk együtt, kicsit megkopott a varázsa. Úgy éreztem, miközben vele vagyok, kimaradok más dolgokból és nem figyelek azokra, akikre kellene. Találkozásaink egyre ritkultak, mí­g most már elég régen nem taliztunk. De azért nem tagadtam meg, talán összefutunk majd még egyszer-kétszer.

Ecstasy – hú, vele nagy volt a szerelem! Amikor először taliztam vele, huszonévesen, az olyan szerelem első látásra élmény volt. Napokig a föld fölött jártam két méterrel. Empatikus jelenség, amolyan ölelgetős fajta. Imádtam vele táncolni, akár reggelig. De aztán eljött az idő, amikor úgy éreztem, a szerelmünk túl nagy lánggal ég. Egyre nehezebbek voltak a másnapok. Vissza kellett fogni. Őt sem tagadtam meg teljesen, ha egyszer-egyszer összefutunk majd még az életben.

Gomba – ő amolyan kalapos Gandalf-figura a baráti társaságomban. Olyan arc, akivel ritkán találkozol, de akkor mindig nagyon mély benyomást tesz rád. Lenyűgöz kreativitásával és feltárja a kozmosz titkait. Van benne valami manócskás huncutság amellett, hogy egyébként eléggé meg tudja bosszulni, ha valaki nem kellő tisztelettel áll hozzá. Amióta egyszer egyetemistaként elkövettem ezt a hibát, azóta óvatos vagyok vele. De ha megfelelő környezetben, lelki állapotban találkoztok, és nem viszed túlzásba: hát akkor csuda jó élmény lehet.

Kár, hogy az emberek ritkán beszélnek, í­rnak őszintén a tapasztalataikról, akár emberi kapcsolatokról, akár szerekkel való kapcsolatokról van szó. Vagy amikor erről szó esik – hát akkor csak múlt időben. Hamut szórva a fejükre, és sűrűn bocsánatot kérve, hogy egyáltalán valaha is felmerült bennük a bűnös gondolat, hogy elszí­vjanak egy spanglit, vagy bedobjanak egy bélyeget. Ami persze érthető, amikor egy felépülő szenvedélybetegről van szó, akinél a szerhasználat az önpusztí­tásról szólt. De a rekreációs, alkalmi szerhasználók is szégyenkezve hallgatnak az élményeikről. Sikeres, boldog, önazonos emberek. Ehhez persze nagyban hozzájárul a droghasználat kriminalizálása és megbélyegzése. Ezért van az, hogy a lakosság jelentős része meg van róla győződve, hogy illegális szereket csak lepukkant „drogosok” használnak. És hogy a drogok kipróbálásától egyenes út vezet a függőségbe. Pedig nem í­gy van.

Jelenleg egyetlen szer van, amit rendszeresen használok – a zöld tea. Értékelem a józanságot és éberséget a hétköznapokban – más rendszeres megküzdési stratégiáim vannak az életben. De ettől még eszem ágában sincs egyoldalúan negatí­van megí­télni az élményeimet más szerekkel – vagy lenézni bárkit ezért. Nem szórok hamut a fejemre. Nem fogadtam egész életre szóló absztinenciát (bár tisztelem azokat, akik a függőségük miatt ezt megtették a felépülés érdekében). Tudom, hogy bizonyos szereket fogok még használni az életemben, időről-időre, ha megfelelő alkalom nyí­lik rá. Remélem, csak tudatosan és a kockázatok csökkentésével. És tudjátok mit? Gondoljon bárki bármit, én nem vagyok hajlandó szégyent érezni többé emiatt.

(notes to myself)

A nem-cselekvés nem ugyanaz, mint a tétlenség.

A tétlenség a cselekvéstől való visszariadás. Attól, hogy kilépj a komfort-zónádból. És ezért inkább próbálod bezárni az elmédet és a szí­vedet mások szenvedése előtt. Amikor megijedsz attól, hogy kilépj a sorból – hogy kiállj magadért vagy másokért. Amikor inkább a tespedést választod a fejlődéssel szemben. Amikor inkább kába szendergésbe merülsz, hogy ne kelljen józanul szembenézned a kí­nzó gondokkal.

A nem-cselekvés az, amikor tudatosan, körültekintően, együttérző és nyitott szí­vvel reflektálsz valamire azzal, hogy nem reagálsz rá. Amikor jelen vagy, de nem merülsz el – nem veszel részt valamiben. Nem teszel eleget konformizmusból valamiféle elvárásnak. Amikor nemet mondasz egy pillanatnyi inger kielégí­tésének, amiről tudod, hogy végül zsákutcába vezetne téged. Amikor felébredsz egy rossz álomból és éber szemmel nézel körül.

A tétlenség gyakran tevékenységből áll – üres, agyatlan, szokások vak automatizmusa által irányí­tott cselekvésből. Indulati reakciókból. Fecsegésből.
A nem-cselekvés gyakran cselekvő – hiszen benne egy szabadságra törekvő lélek mutatkozik meg. Ami megtöri a gépies determinizmus ördögi köreit.

A tétlenség: hallgatni, amikor fel kéne szólalni.
A nem-cselekvés: a mélység beszédes és bölcs hallgatása, amikor körülötted fecseg a felszí­n.

A tétlenség: közönyös vállrándí­tás. Sunyi lapí­tás.
A nem-cselekvés: a csend szelí­d ereje. Bátor helytállás.

A tétlenség öl, butí­t és nyomorba dönt. Embernyomorí­tó rezsimeket tart fent.
A nem-cselekvés mértéket és értéket teremt. Fenntartja a szabadság kis köreit.

A tétlenség a kő, amit a tóba dobnak, és tehetetlenül elmerül a mélybe.
A nem-cselekvés a gyöngyhalász, aki zsákmányával felbukkan a tó felszí­nén és újra szabadon lélegzik.

(notes to myself)

Az ember, ha nem született bele semmilyen felekezet, egyház hagyományába, esetleg már eltávolodott attól, de őszinte spirituális érdeklődéssel rendelkezik a 21. századi Európában, előbb-utóbb dilemma elé kerül.

Eljutott oda, hogy mindaz, amit ez a materialista fogyasztói társadalom kínálhat, nem jelent számára kecsegtető célt. Nem lelkesíti már az, hogy ünnepelt celebritás legyen, esetleg irigyelt tehetség vagy zseniálisnak tartott tudós. Nagy eséllyel persze egyik sem: és előbb-utóbb eléri azt a kort, amikor rádöbben, hogy élete valójában éppen olyan jelentéktelenül fog véget érni, mint bárki másnak, aki mellette tülekedik az utcán. A családját, ha van, szereti, akárcsak a barátait, de ezek a szerepek is túl korlátoltak számára. Az élet kis örömeit élvezi, de valahogy úgy érzi, kell lennie ennél többnek is az életben. Az akadémia világában olyan tudást kap, ami mindig rész-tudás: úgy érzi, hogy valami mindig hiányzik belőle. Hogy csupán egy részéhez szól. Olyan tudásra vágyik, ami az egész lényét ragadja meg és alakítja át. Elvileg nincs nehéz dolga: problémája a bőség zavara.

Hiszen egyrészt talán minden eddigi korszaknál nagyobb bőségben válogathat a különféle felekezetek és szellemi hagyományok között. Mindegyik azt ígéri, hogy a tanításait követve, a szertartásaiban részt véve, elérheted az üdvösséget/megvilágosodást/boldogságot. Sőt, a legtöbb megkérdőjelezhetetlen meggyőződéssel és hittel állítja, hogy az ő tanításai jelentik az egyedüli üdvös utat. A többiek tévelyegnek. Mások elfogadják, hogy bizonyos más vallások is birtokában lehetnek az igazság egy szeletének – de saját vallásukat tartják a legfelsőbbrendűbbnek.

Vannak – egyszerűbb lelkek – akik kiválasztják a nekik legmegfelelőbbet a sok közül. Megtérnek, és az újonnan megtértek buzgalmával sajátítják el a hitük kizárólagosságáról, esetleg felsőbbrendűségéről, és más vallások tévelygéséről, alacsonyabbrendűségéről szóló elképzelést is. És ők azok, akik többnyire nagyon komfortosan érzik magukat a számukra előírt szertartások ismétlésében, a kinyilatkoztatott igazságok, dogmák feltétel nélküli elfogadásával.

De vannak olyanok is, akik számára ez a megoldás nem kielégítő. Akik nem tudják elfojtani a kételyt, hogy ha van valamiféle Abszolút, valamiféle Transzcendens – akár személyes Isten, akár nem – akkor az csupán az emberek egy csoportjának adna kizárólagos kinyilatkoztatást. Míg a többi népet, kultúrát tévelygésben hagyná. Ők azok, akiket általában nem elégítik ki az iskolás dogmák és a gépiesen ismételt szertartások. Akiket gyakran taszít a kiüresedett intézményes hierarchia, amiben felfedezik a kapzsiságot, a hatalomvágyat, a butaságot.

Közülük sokan valamiféle new age-es, ezoterikus spiritualitásban találnak menedéket. Amit Huston Smith valláskutató úgy nevezett: a cafeteria-megközelítés. Ami olyan jól illeszkedik a fogyasztói társadalmunkhoz, ahol a vásárló a szupermarketek polcairól maga válogatja össze, hogy mire van szüksége. Vajon miért ne működne ez ugyanígy a vallásokkal is? Én, mint individuum, szépen kiválogatom, amit igaznak tartok. És összerakok magamnak valami olyan mixet, ami az én sajátos egyéniségemet tükrözi. Ez azon a felismerésen alapul, hogy gyakorlatilag minden vallás ugyanazt a hegyet akarja megmászni, csak éppen különböző oldalakról. Így nincsenek abszolút érvényes dogmák, minden igazság viszonylagos – minden eszköz megengedett, ha az nekünk hasznos. Reggel misére megyek, este meditálok, hétvégén rapé-szertartást csinálok. Ez már nem a középkor, ember! Ez már a Vízöntő korszak.

Ebből a megközelítésből születtek a különféle szinkretista new age mozgalmak és irányzatok, amiknek az Interneten se szeri, se száma. Vegyítik az urbán sámánizmust az asztrológiával és a pszichedéliával, miközben a polcon ott figyel azért egy Mária-szobor, persze a Buddha mellett. Nem akarom egyébként ezt a megközelítést sem leszólni: van, akinél ez tud hiteles lenni. De sajnos az ilyen irányzatok követői között hemzsegnek a pénzéhes szélhámosok és önjelölt guruk, akik gyakorlatilag a piaci igényekhez alakítják spirituális elképzeléseiket. Spirituális materializmus, ahogy Chögyam Trungpa nevezte. Ami persze, tegyük hozzá, éppen úgy jelen van az intézményesült egyházakban is, csak éppen jóval intézményesebb formában.

Vannak olyanok, akik nem tudnak azonosulni ezekkel az ezospiri irányzatokkal sem. Valahogy kileng a bullshit-mérőjük: megszólal bennük a tudományos kétely, amit már soha nem tudnak elhallgattatni. Másrészt viszont nem tudnak azonosulni azokkal sem, akik cinikusan szidják és gúnyolják a vallásokat, mint a népek ópiumát. A harcos ateistákkal, akik gyakran ugyanolyan hittérítői buzgalommal ostorozzák a „buta” hívőket, mint ahogy anno a misszionáriusok a „bennszülöttek” „babonáit”. Tudván tudják, hogy a bennük lévő spirituális éhség sokkal többről szól, mint pusztán egy zavart lélek gyermeki és babonás vágyáról a biztonságra. Így hát keresnek tovább.

Némelyek innen visszatérnek valamilyen ősi tradíció követéséhez – de a hittérítő buzgalom nélkül. Eljutnak egy olyan megközelítéshez, amit perennializmusnak is neveznek: a formátlan Abszolút sokféle formában megnyilvánul, megnyilatkozik, többféle hagyomány próbálja megfejteni. Az egyes dogmákat korlátoltnak tartja, idegen tőle a kizárólagosságra törekvő fundamentalizmus. Nem attól reméli a megvilágosodást, hogy iskolásan bemagolja és mereven ismételgeti a katekizmusok igazságait. De egyben hiányzik belőle a new age tiszteletlensége minden forma iránt. Elismeri az egyes megközelítések közötti különbségek jelentőségét. Nem próbál mixelni, összekutyulni. Tiszteli a hagyományt, a formát – ami elvisz a Formátlan megismeréséhez.

Nem mondom, hogy ez az út vége – a végállomás. Innen is vannak tévutak és zsákutcák: sokan eljutnak például egyfajta modernizmus-tagadó ősfasizmusig, mint Evola. Ez azonban nem szükségszerű. Valójában az útnak soha sincs vége. A keresés életünk végéig tart – talán azután is. Az előre megrágott igazságok helyett a megtapasztalt tudás az, ami valamit is ér. Annyi féle út van, ahányfélék vagyunk. És a útnak része a hibázás, az eltévelyedés. Abból tanuljuk a legtöbbet.

Li Paj kí­nai költő a 8. században élt: és mégis, úgy képes szólni hozzám, lélek a lélekhez, szí­v a szí­vhez, mint kevesen a 21. században. Mert aminek szeretetét versbe öntötte – a természet: hegyek, madarak, fák, az ég – az összeköt minket a századokon keresztül.

Van egy gyönyörű négysoros verse, aminek hét különböző magyar fordí­tását is felleltem az Interneten. Nem tudok kí­naiul, tehát eredetiben nem tudom elolvasni. Egyik kedvenc költőm, Kosztolányi Dezső, í­gy fordí­totta le:

„A madarak szállnak vidám körökbe,
a felleg is száll, aztán tovamegy.
Csak egy marad mellettem mindörökre:
komor, sötét, szikláival a hegy.”

Gyönyörű fordí­tás. Viszont én angol fordí­tásban olvastam először, aminek van egy többletjelentése:

„The birds have vanished into the sky,
and now the last cloud drains away.
We sit together, the mountain and me,
until only the mountain remains.”
(ford. Sam Hamill)

Ez a töblet az, ahogyan a megfigyelő – az én – a csendes szemlélődésben feloldódik és egyé válik a megfigyelt valósággal. Terebess Gábor fordí­tása jobban visszaadja:

„elenyész minden madár az égen
az utolsó felleg is elszelel
de a Csingting-hegy velem együtt ül –
végül csak ő marad itt egyedül”

Ahhoz, hogy megtörténjen ez a csoda, meghitt, szinte intim közelségbe, kapcsolatba kell kerülnöd a természettel. Elcsendesülsz, és hagyod, hogy a belső csend beszéljen helyetted.

Te vagy az Ég. Nézed, ahogy a madárraj a távolba ring és egyé válik a horizonttal – elereszted őket. Szelí­den engeded, hogy égszí­nkék, végtelen vetí­tővásznadon az utolsó felhő utolsó foszlányai is elenyésszenek.

Csak hagyod, hogy megtörténjenek veled a pillanatok – nem ragaszkodsz hozzájuk, csak figyelsz, ahogy keletkeznek és elmúlnak.

Vajon mi az ég? A végtelen tér, amit nem tudsz megragadni.

Végül csak te maradsz és a Hegy. Figyelsz rá, érzed a jelenlétét – és ő is megfürdik a figyelmedben és jelenlétedben.

Vajon ki vagyok én? – kérded.

Belélegzel – teremtesz. Kilélegzel – elenyészel. Belélegzel – és újjászületsz.

Végül csak a hegy marad – egy üres kalitka, amiből kiszabadult és elrepült a madár.