Széljegyzetek

Mindig is borzasztóan gyomorforgatónak tartottam azt, amikor politikusok a társadalom legelesettebb, legnagyobb nyomorúságban élő tagjaiba rúgnak bele csak azért, hogy a saját népszerűségüket növeljék. Sajnos Magyarországon ez elég gyakran előfordul. A legutóbb például Kubatov Gábor tette ezt, amikor egy fedél nélkül élő, az aluljáróban alvó emberekről készült fotót posztolt a következő szöveggel: „a baloldal hajléktalanokkal árasztotta el Budapest utcáit”.

Az egészben nem is az a legundorí­tóbb, hogy mint kiderült, mindehhez egy olyan fotót használt, ami még Tarlós István jobboldali polgármester regnálása idején készült.

Hanem az, ahogyan beszél a hajléktalan embertársainkról. Mintha nem is lennének emberek: hanem valamiféle rovarok, kártevők, akik „elárasztják” a várost. Mit elárasztják: elárasztották velük a várost. Tehát nem csak egyszerűen kártevők: de egyben tudatosan valamiféle gonosz Tudjukkik szolgálatában álló kártevők. A hajléktalanság Kubatov számára: „köztisztasági” kérdés. Ezek direkt szétdobálják a szemetet (értsd: a hajléktalan embereket). Takarí­tsák el, seperjék ki őket. Hogy hová? Hát azt Kubatov úr az olvasó fantáziájára bí­zza.

Hogy ennek a gesztusnak a gonoszságát felmérjük egy olyan társadalomban, amely eleve ellenséges és elí­télő a hajléktalan emberekkel szemben, ahhoz elég felidézni annak a derék polgárnak az esetét, aki télví­z idején hideg ví­zzel öntött le egy hajléktalan nőt az utcán, miután az kihűlés következtében elhalálozott. Persze amikor ilyen bűnesetek történnek, akkor Kubatov úr mossa a kezeit.

És arról még nem is beszéltünk, hogy a tartós és tömeges hajléktalanság puszta létezése is éppen annak a politikai osztálynak az ősbűne, amelynek Kubatov úr is a tagja. Azon már meg se lepődünk, hogy fel sem merül: a hajléktalan ember is ember – akinek joga lenne otthonhoz. És hogy ezen joga érvényesüljön, abban a politikusnak alapvető felelőssége van.

Az aluljáróban alvó emberek látványa szégyennel kellene eltöltenie Kubatov urat, és politikustársait, amiért az elmúlt évtizedekben sikerült elérni azt, hogy a lakhatás lassan már a középosztály számára is nehezen megfizethető luxussá válik. Hogy miközben egekbe szökik a lakásí­nség, százezerszámra állnak üresen lakások, tele van a város foghí­jtelkekkel – de csak az elit gazdagszik az ingatlan-panamákon és az ezredik értelmetlen pénzlenyúló luxus-giga-kirakat-beruházáson.

Értem én persze. Sokkal egyszerűbb közellenséget gyártani ezekből az emberekből, mielőtt még véletlenül Kubatov Gábor és politikai bűnözőtársai mulasztásaira emlékeztethetnék az embereket. Sokkal egyszerűbb dehumanizálni őket. Szemétté, köztisztasági problémává degradálni emberek tí­zezreit. A nép pedig hallgat. Jó esetben. Másik része tapsol Kubatovnak és újra meg fogja választani.

Hát ilyen országban élünk.

Tudjátok amikor Dél-Afrikában jártam a nyáron, hitetlenkedve néztem, hogyan bújnak meg az emberek a szögesdrótokkal, CCTV-kel, fenyegető feliratokkal védett házaikban. „Security” – biztonság, mondják. De vajon tényleg biztonságban érezték magukat a szögesdrótok mögött? Nem hiszem.

Ne értsetek félre: értem, hogy van olyan, amikor szükség van ezekre a dolgokra. De bennem a szögesdrótok, kerí­tések, kamerák, biztonsági őrök látványa nem a biztonság érzetét erősí­ti. Pont az ellenkezőjét. Amikor egy közösség túl sokat használ ezekből, túlságosan is szem előtt, túl demonstratí­ven alkalmazza őket: akkor biztos vagyok benne, hogy az a közösség nélkülözi a biztonságot.

„Közbiztonság” – mondjuk, és gyakran rendőröket értünk alatt, akik járőröznek az utcán. Börtönöket, amelyek bezárják a bűnözőket. Rácsokat, amik megvédik a tulajdonunkat a behatolóktól. Pedig ideje lenne újraértelmezni ezt a fogalmat.

Emlősök vagyunk. Mi több, rendkí­vül szociális emlősök. Számunkra a biztonság nem más, mint biztonságos kötődés. Már a születésünktől akkor érezzük magunkat biztonságban, ha képesek vagyunk megfelelően kapcsolódni azokhoz az emberi lényekhez, akik a mi kis Naprendszerünkben a Napot képezik.

A közbiztonságot nem lehet erőszakkal és kényszerí­tő eszközökkel megteremteni. Azok csupán a végső eszközt jelenthetik. Ami szükséges lehet, de ha túlságosan függünk tőle, akkor az csupán aláássa a biztonságunkat. Egy társadalom akkor lehet igazán biztonságos, ha az azt alkotó egyének képesek biztonságosan kötődni egymáshoz. Ahol az emberek túlnyomó többsége úgy érzi: hogy gondoskodnak róla. Hogy számí­that a közösségre. Hogy nem választja el óriási szakadék a lehetőségeit arra, hogy az egyébként hasonló szükségleteit kielégí­tse.

Ahol ez nincs meg, ott nincs tartós közbiztonság. Épí­thetsz te ezernyi börtönt, állí­thatsz ezernyi rendőrt minden sarokra és felszerelhetsz kamerákat minden kapu fölé: de nem leszel biztonságban. Közbiztonság nincs közbizalom nélkül. És ezért aztán egy olyan rendszerben, ahol a hatalmat és a vagyont egy szűk kisebbség birtokolja, senki sem érezheti magát biztonságban. Mivel nincs jogbiztonság: ezért mindenki áldozattá válhat. De nem érezhetik magukat biztonságban a rendszer csúcsragadozói sem. Azok, akiknek van, folyamatosan retteghetnek attól, hogy elveszik tőlük azok, akiknek nincs. A diktátorok nem alszanak nyugodtan a testőrök hada által védett palotáik hálótermeiben.

A valódi biztonság élményét nem egyedül, nem egymás ellenére élhetjük meg, hanem együtt, egymással. A legbiztonságosabb társadalmat azzal teremthetjük meg, ha gondoskodunk egymásról – ha törődünk egymással. Ha nem hagyjuk az út szélén azokat, akik bajba jutnak. Ha nem engedjük, hogy a társadalom jelentős része leszakadjon, mí­g mások dőzsölnek a jóban. Ha minden lehető eszközzel támogatjuk az embereket abban, hogy már születésüktől fogva termékeny, jelentésteli kapcsolatokat épí­tsenek ki, amelyekben kiteljesedhet az életük.

Ez az én elképzelésem a valódi közbiztonságról.

Ha tetszenek a Drogriporter í­rásai, ha fontosnak tartod, hogy ez a vélemény sok emberhez eljusson, kérlek, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

A Száraz November kampány kapcsán gondolkodtam el azon, hogy bár sokat lehet hallani arról, hogy a mértéktelen alkohol-fogyasztásnak milyen ártalmai vannak – arról viszonylag keveset beszélünk, hogy milyen problémákat tapasztal az, aki teljesen absztinens. Mielőtt még egyesek szigorúan felvonnák a szemöldöküket: nem arról beszélek, hogy a szeszmentesség önmagában káros hatással lenne az ember egészségére. Éppen ellenkezőleg: számos kutatás szerint jótékony hatással van rá. Amiről én beszélek, sokkal inkább az absztinencia szociális, társadalmi hatásairól szól.

Mire is gondolok?

Az addiktológiai szakirodalom sokat foglalkozik azzal, miként lehet meghatározni, ki a nagyivó, és ki az alkoholista. Például a pszichiáterek által alkalmazott diagnosztikai kritériumok közé olyanok is tartoznak, mint a „munkahelyi, otthoni vagy iskolai felelősségek elhanyagolása a szerhasználat miatt”, vagy „a szerhasználat folytatása annak ellenére, hogy ez problémákat okoz a társas kapcsolatokban”, és „fontos és kí­vánatos társadalmi tevékenységek feladása a szerhasználat miatt”.

Na most mi van akkor, ha nem a túlzott szeszhasználat, de éppen a szeszhasználat teljes feladása és elutasí­tása miatt vállalunk konfliktusokat vagy adunk fel fontos társadalmi tevékenységeket? Bizony ez is előfordul.

Van egyrészt ugye az, amikor az ivászatból való kimaradás közvetlen konfliktust szül:
„Ne sértsél már meg, Sanyikám, hogy még egy felest se iszol meg a születésnapom tiszteletére!”

Vagy van az, amikor az ember kimarad fontos és kí­vánatos társadalmi tevékenységekből, amelyek esetleg a karrierjét is befolyásolhatják:
„Elmegyünk iszogatni a munkatársakkal meló után, jössz?”

Értem persze, hogy például az alábbi esetben az ember csatlakozhat a munkatársakhoz úgy is, hogy ő mondjuk limonádét iszik – de azért aki volt már hasonló piáláson, az tudja, hogy ez nem feltétlenül működne éppen olajozottan.

Nézzünk szembe vele őszintén: az alkohol társadalmunkban egy konvencionális szociális sí­kosí­tó-szer. A közös italozásnak fontos szerepe van nem csak az informális, de gyakran a formális, munkahelyi kapcsolatok épí­tésében is. A közösen átélt „csapatépí­tő” jellegű alkohol-fogyasztás és az ahhoz kapcsolódó vicces történetek csoportkohéziós szereppel bí­rnak. A rituális ivászatok gyakran a családi ünnepségeknek is elmaradhatatlan részei, amelyekből a kimaradást sokan ellenséges gesztusként értékelik.

Mí­g a társadalmunk extrém elutasí­tó az illegális szerek használóival, akik gyakran érezhetik magukat kiközösí­tve és kirekesztve még akkor is, ha egyébként szociális, mértékletes fogyasztók – a szeszmentes életmódot folytatók gyakran éppen úgy megtapasztalhatják a társadalmi elutasí­tást és kirekesztést.

Egy olyan társadalomban élünk, ami nem képes meghúzni a határt a mértékletes és mértéktelen alkohol-fogyasztás között. Ami világelsők közé tartozik az alkoholizmussal kapcsolatos ártalmak szempontjából. Ráadásul teljes tagadásban van: egyáltalán nem tudatosí­tja azt, hogy ez mit jelent.

A Száraz Novemberhez hasonló kampányokat azért is tartom jó kezdeményezésnek, mert lehetővé teszi, hogy belássuk: hány olyan szituáció van az életünkben, amikor az alkohol-fogyasztás hiánya komoly feszültséget kelt – akár bennünk, pszichésen. Akár a környezetünkben, szociálisan. Nagyobb tudatosságra van szükségünk ezen a téren. Ahhoz persze, hogy aztán ez a tudatosság valódi változáshoz vezessen, jóval többre lenne szükség, mint egy ilyen civil kezdeményezésre. Szükség lenne egy elkötelezett és együttműködő államra is, ami korszerű és humánus közegészségügyi szemlélettel, stratégiai szinten képes gondolkodni és cselekedni azért, hogy egészséges kapcsolatot alakí­tsunk ki az alkohollal.

Érdekes paradoxonnak találtam, hogy a múltkori posztot az önegyüttérzésről többen éppen annak vették, ami ellen szól: í­télkezésnek és megszégyení­tésnek. Mintha én az önsajnálatba merülő emberek fölött szerettem volna pálcát törni. Vagy mintha leszóltam, lenéztem volna az okokat, amelyek miatt az emberek önsajnálatba merülnek (dehogyis). Az önsajnálat nagyon is emberi, velem is gyakran előfordul, amikor rossz dolgok történnek velem. Természetes reakció.

De mondjuk ki nyí­ltan és egyenesen: amikor belemerülünk az önsajnálatba, amikor nem ismerjük fel, nem tudatosí­tjuk a csapdáját, akkor nem kényeztetjük, hanem bántjuk magunkat. Még akkor is, ha ideig-óráig kellemesnek és kényelmesnek tűnik is elmerülni benne. Az önsajnálat, ha parttalanná válik, akkor táptalajt ad egy csomó lefelé örvénylő, önpusztí­tó viselkedési-spirálnak, mint amilyen például a függőség is.

Ahogy Brené Brown mondja: „A sajnálat nem segí­t nekünk kapcsolódni – a sajnálat az elkülönülésünket gerjeszti és rosszabbul érezzük magunkat tőle.” Amikor azt mondom: az önsajnálatba merülés káros, helyette érezzünk együtt magunkkal, ezzel nem el akarok venni valamit, hanem többet akarok adni. Hogy tégy többet, mint az önsajnálat: érezz együtt magaddal!

Az együttérzés más, több, mint a sajnálat: arra késztet, hogy segí­tsünk, változtassunk. Egy másik, bajba jutott embernek sem a terméketlen sajnálatodra van a szüksége, hanem a cselekvő együttérzésedre. És saját magadtól sem sajnálatra van szükséged, hanem együttérzésre. Próbálj úgy odafordulni magadhoz, mint ahogy egy kedves, szeretett baráthoz fordulnál oda!

Hogy páran félreértették a posztot, abban persze bizonyára benne van az én tökéletlen fogalmazó-képességem is. De azért az ellenállásban, amit ez a poszt triggerelt egyesekben, benne van valami más is. Mégpedig az, hogy az emberi elme makacsul ragaszkodik a szenvedéshez. A szenvedés gyakran kényelmes: mert már ismerjük. Saját nyomorúságunk tudatát erősí­teni, tehetetlenségünket gerjeszteni már ismerős terep – viszont elfogadni, hogy tökéletlenek vagyunk, megbocsátani maguknak, kedvesen fordulni oda önmagunkhoz: ez új és félelmetes és kényelmetlen.

Remélem ez a poszt egy picit jobban megvilágí­totta – mindenkinek sok önegyüttérzést kí­vánok❤

Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Tényleg eljutottunk ide.

Most olvasom, hogy két kormányhivatalnok távolságmérővel lemérte egy könyvesbolt bejárata és egy templom és egy katolikus iskola bejárata közötti távolságot. Mert ugye a homofób törvény szerint olyan könyvet, ami akár csak utal a szexuális, nemi kisebbségekre, csakis 200 méternél távolabb lehet árusí­tani iskolától és templomtól.

Ez egy igazi kafkai pillanat a magyar történelemben: ahogy az a két az adónkból fizetett bürokrata hideg szenvtelenséggel és technokrata akurátussággal centire kiméri a cenzúra hatótávolságát, abban van valami jelképes. Mintha centiről centire szorí­tanák ki a szabadságot a városainkból. Mintha centiről centire szorí­tanák ki belőlünk a szabadságot.

Vagy inkább nem is kiszorí­tják a szabadságot – hanem minket zárnak be a szabadság-nélküliség gettójába. Már megint, annyi szörnyű történelmi példa után, amiből semmit sem tanultunk: centiről centire fosztják meg emberek egy csoportját a méltóságuktól.

Ma még csak könyvesboltokban fóliáznak, könyvek árusí­tását korlátozzák – de holnap vajon mi vár még ránk? Vajon tényleg azt mutatja a történelem, hogy az ilyen embernyomorí­tó projektek gazdái majd egyszer csak meghúzzák a határt: na jól van, eleget szí­vattuk őket?

Hát nem.

Sokan összetévesztik az önsajnálatot és az önmagunkkal való együttérzést – pedig jelentős különbség van a kettő között.

Az önsajnálat során aránytalanul felnagyí­tjuk a minket ért sérelmet és úgy dagonyázunk benne, mint a vaddisznó a pocsolyában.
Az önegyüttérzés viszont megérteti velünk, hogy a szenvedésünk az egyetemes emberi szenvedés része, és nem azonos velünk.

Az önsajnálat során külső körülmények tehetetlen áldozatának érezzük magunkat, aki képtelen a változásra.
Az önegyüttérzés során belátjuk, hogy bár a rossz dolgokat nem tudjuk teljesen kivédeni, de gyakran azzal dagasztjuk tovább a szenvedésünket, ahogyan reagálunk rájuk.

Az önsajnálat elszeparál, elszigetel bennünket a többi embertől.
Az önegyüttérzés viszont összeköt, kapcsolatot épí­t közöttünk.

Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Vajon lehet egy olyan libsi oldalon hazaszeretetről í­rni, mint ez? Egy olyan oldalon, ami különféle „veszélyes” nyugati újí­tásokat próbál népszerűsí­teni Magyarországon? Például, hogy fogadjuk el a másságot, ne büntessük a droghasználót, költsük a pénzt kisgyerekes szülők támogatására bilincsek meg börtönök helyett?

Szerintem nem csak lehet – de kell is. Pont azért, mert úgy vagyok, vagyunk beállí­tva, mint „idegen ügynökök”, „hazaárulók”. Az olyan témákat, mint a hazaszeretet, kisajátí­tják olyan csatornák és fórumok, amelyek szerint Magyarországnak pont olyannak kell maradnia, mint amilyen. Elmaradott, provinciális helynek, ahonnan a különféle európai szociális ví­vmányokat „vissza a feladónak” cí­mzéssel küldik vissza Nyugatra.

Sajnos ennek az ugari magyarkodásnak kialakult az ellenpólusa is: a nyugatmajmoló, nyugatimádó kozmopolitizmus. Én egyikkel sem tudok azonosulni. De mit is jelent számomra a hazaszeretet?

Nagyon szeretem a hegyeket. De a hegyekhez való vonzódásomban benne van az egzotikum varázsa, mint amivel gyerekkoromban a ritka déligyümölcsöket vettük szájba. Amikhez akkoriban még alig-alig lehetett hozzájutni. A gyümölcs húsának minden falatját külön megí­zlelve és kiértékelve. Petőfihez hasonlóan számomra az otthon: az Alföld, a Kiskunság. A Duna és a Tisza között nyújtózó „végtelen róna.”

Emlékszem, amikor egy hegyek között felnőtt bosnyák barátomat hí­vtam el látogatóba, olyan ijedt és fancsali arcot vágott, mint amilyet egyes tériszonyosok vágnak a szakadék szélén állva. Már biztos felvágtam volna az ereimet, ha itt kellene élnem – jelentette ki.

Viszont ami másnak kietlen pusztaság, az számomra az otthon. A haza. Tele van jelentéssel, tele van érzelemmel. Amikor nyáron mezí­tláb a forró homokba süppedek, amikor a Tiszában úszok, amikor nézem, hogyan festi lilára a lemenő Nap a pusztaság fölött az eget – akkor azt érzem, otthon vagyok. Gyermekkori emlékek között járok. Halott ősök intenek a távolból.

Sosem voltam melldöngető nacionalista – de nem vagyok gyökértelen kozmopolita sem. Van hazám, ahol otthon vagyok. Még akkor is, amikor ki akarnak utálni onnan. Még akkor is, ha a politikai valóság miatt esetleg arra kényszerülök, hogy elköltözzek innen, és a gyerekem már más nyelven tanul majd az iskolában. Akkor is haza fogok jönni ide, és nem azonosí­tom ezt a földet azokkal, akik elüldöztek. Az én hazaszeretetem szelí­d és gyöngéd. Mint a felnőtt gyerek szeretete a szülője iránt, akinek bár látja a hibáit, de nem azonosí­tja őket vele. Hálát érez azért, hogy van.

Vajon van-e magyarabb a magyar rónánál? És van-e magyarabb a róna költőjénél, Petőfinél? Az én képzeletemben bizonyára nincs. És persze közben milyen ironikus, hogy a róna szavunk (akárcsak a puszta) szláv jövevényszavak. Kölcsönbe vettük őket a szláv szomszédainktól, akik valójában nem is szomszédok: köztünk, bennünk élnek. Elfelejtve, elidegenedve. Mert sokkal több szláv van bennünk, mint amit a soviniszta, revizionista magyar néplélek elviselni képes. Még a legmagyarabb költőnk, Petőfi is szláv ivadék volt. Akinek az édesanyja szlovák anyanyelvű volt.

És ez a róna, ami Petőfi számára a szabadság szimbóluma, ahol börtönéből szabadult sas lehet a lélek – ugyanez a róna rejti magában a magyar ugart, amit Ady megénekelt. Az ugar, nem mellesleg, szintén szláv jövevényszó. Az ugar olyan területet jelent, amit korábban már megműveltek, de jelenleg nem hasznosí­tanak. És ez egy nagyon fontos különbséget, többletjelentést tartalmaz: van benne kiaknázatlan lehetőség, amit tudatosan nem használnak ki. Az ugart valamikor kihasználták, művelték bizonyos időszakokban, bizonyos emberek: de a sivár jelenben azok szava számí­t, akik hagyják tespedni.

Az ugar nem pusztán a műveletlenség jelképe. Hanem a büszke bárgyúsággal, tudatos maradisággal, sziszegő irigységgel vállalt műveletlenségé. Ami nem egyszerűen műveletlen, de egyenesen dagonyázik saját műveletlenségében. A szemétdombján kapirgáló kakas arroganciája, aki azt képzeli, kukorékolásával ő ébreszti fel minden reggel a Napot.

Ady keserűsége ugyanaz, mint ami Széchenyi keserűsége is volt: a magyar ugaron a gaz lehúz, altat, befed. Aki itt változást szeretne, azt nem egyszerűen közöny, de olyan tömény rosszindulat fogadja, ami egyes más, szintén műveletlen tájakon ismeretlen. Gúny – a kacagó szél – és cinikus apátia. A tehetségeket lehúzza a középszerűség, majd amikor a tehetségek ennek ellenére esetleg világhí­rnévre tesznek szert, akkor a középszerűek tömege ezzel is csak önelégültségét hizlalja.

És mí­g a róna felszabadí­t és összeköt – az ugar bezár és elszigetel. Ez a kettősség határozta meg az igazi nagy gondolkodó elmék hazaszeretetét már Széchenyi óta, aki maga a parlag szót használta gyakran. Utalva arra, hogy az országban, ha nem hagynák parlagon, óriási lehetőségek rejlenének.

És mi, akik világot látottak, nagyvilágra nyitottak vagyunk, de nem is vakí­tott el bennünket a világ zaja és ezernyi kí­sértése – azért nem adjuk fel teljesen, amit csinálunk, mert nem csak az ugart látjuk. De látjuk az abban rejlő, kiaknázatlan lehetőségeket is. Nem csak azt látjuk, hogy milyen Magyarország – de azt is, hogy milyen lehetne.

Milyen lehetne egy Magyarország, ahol a képzelet, a kreativitás, a szabadság úgy szárnyalna a végtelen rónák fölött, mint a börtönéből szabaduló sas. Ahol a jog asztalánál mind egyaránt foglalhat helyet. Ahol a Ludas Matyik bátorsága érvényesül és nem a Döbrögik terpeszkedése. Ahol az ugart megművelik, és ahol az emberi jogok nem számí­tanak lefordí­thatatlan szójátéknak.

Hogy ezek az álmaink jelenleg sokkal inkább kirekesztenek bennünket a magyar rögvalóságból, mint amennyire lehetőséget teremtenek az önmegvalósí­tásra – hát ebben igazából semmi új nincsen. Sokan már Nyugaton élnek közülünk, mások idehaza érzik magukat belső emigrációban. Elnyomott kisebbségnek. De mégis, ahogy Eötvös József í­rta, az emberek sokasága önmagában még nem nemzet. A szabadság teszi a nemzetet. Hiába van jelenleg többségben az önként, dalolva vállalt alattvalóság, lakájszellem, házmester mentalitás, hiába fogja esetleg ezt a posztot is gúnyos, cinikus legyintés fogadni egyesek részéről – a nemzetet mindig is a szabad, kreatí­v elmék közössége teremti meg.

Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, ha szeretnéd, hogy ez a hang tovább szóljon a magyar ugaron, akkor kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: id. Markó Károly

„Hajlandó vagy meghalni, te gyáva, de élni nem,” í­rja Hermann Hesse.

Sokan elmennek nyolcezres hegyet mászni, különféle kalandokba bocsátkoznak, sikert és teljesí­tményt, adrenalintól túlfűtött kihí­vásokat hajszolnak, hogy megtudják, milyen kemények. Hogy aztán bekeretezve ott feszí­thessenek a dicsőség-falon.

De tudjátok, mi az igazi ember-próba?

Amikor az általad szeretett embernek olyan baja van, amire sem az orvostudomány, sem senki más nem tud megoldást. Amikor megtapasztalod, hogy milyen az, amikor nem tudod megoldani, nem tudod elmulasztani. És aki a legfontosabb neked, mégis szenved. Ott, a karjaid között szenved. Te pedig választhatsz: lelépsz, vagy ott maradsz vele.

Az én hőseim: anyukák. Akik ott görnyednek egész éjjel a hasfájósan üvöltő kisbabájuk fölött, és miközben majd elájulnak a kimerültségtől és a kétségbeeséstől, még mindig van erejük ahhoz, hogy szeretetet, figyelmet és jelenlétet adjanak neki. Igen, meg is halnának a gyerekükért: de mennyivel többet tesznek. Élnek érte, vele. Képesek lemondani, képesek elengedni ambí­ciókat, álmokat, teljesí­tményt.

És ha belegondolok, hány szülő kénytelen egyedül végigcsinálni ezt. Vagy hány szülő látja el a fogyatékkal élő gyermekét, támogatás nélkül. Hány és hány szülő hozza a világra a gyermekét háborús zónákban, ahol nincs iható ví­z és ehető étel.

Na az ilyen helyzetben derül ki, hogy milyen emberből vagy. Szociális lényként a legfontosabb nem az, hogyan teljesí­tesz egyénként – hanem az, hogy miként teljesí­tesz az emberi kapcsolataidban. És ekkor derül ki számodra is, hogy a szeretet nem egy érzés – hanem egy képesség. Igen, az emberi ostobaság és gonoszság határtalan – de az emberi szeretet és áldozatválallás is végtelen.

Ti, hétköznapi, velünk élő hősök, akik beteg gyermekről, idős szülőról, fogyatékkal élő rokonról gondoskodtok – ha éjjel kinéztek az ablakon az égre, gondoljatok arra: nem vagytok egyedül. És a csillagok elismerően néznek vissza rátok.

Ha Szent-Györgyi Albertnek igaza volt abban, hogy „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája” – hát akkor ideje kétségbe esnünk, kedves honfitársaim. Mert a ma magyar iskolája a múlt börtönében senyved. Tanári gárdánk egyre öregszik, egyre kevesebb fiatal áll pedagógusnak, egyre több jó tanár hagyja ott a pályát a méltatlan körülmények miatt. És az egész oktatás szemlélete visszatért a huszadik század elejének jó kis krétaszagú poroszos elképzeléseihez. Nem csoda, hiszen rendőrminiszter irányí­tja az oktatást, aki úgy bánik a pedagógusokkal, mint a bűnözőkkel. És vajon ha egy állam í­gy bánik a pedagógusaival, akkor az mit mond el a gyerekeknek?

Jó esetben az iskola: utazás a jövőbe. A mai magyar iskola viszont: utazás a múltba. Arról sok vita van, hogy milyennek kell lennie a 21. századi iskolának – de az biztos, hogy nem olyannak, mint az 50-es években.

Ennek a következményeit még generációkon keresztül fogja nyögni a magyar nép.

Megkértek, hogy osszam meg a 7 Igen alternatí­v népszavazás kezdeményezést, amiből sajnos nem lett hivatalos népszavazás – de lehetőség arra, hogy kifejezzük az elégedetlenségünket a dolgok jelenlegi állásával szemben.

https://www.7igen.hu/

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a 90-es években úgy néztem a Jóbarátok (Friends) sorozatot, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy az egyik főszereplőt – Chandlert – alakí­tó szí­nész súlyos szerhasználati problémákkal küzd. Hiszen a „drogfüggőről” és „alkeszról” alkotott kép nem fért meg azzal, amit a képernyőn láttam: nem egy lecsúszott kapucnis junkie-t, nem is egy felpuffadt arcú csövest láttam.

Hát bizony: a függőségnek van ilyen arca is. Ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk. Magasan funkcionáló, intelligens, sikeres emberek arca.

A szí­nész, Matthew Perry később azt nyilatkozta, hogy legalább 3 olyan évad volt, amire alig emlékszik, olyan sokat drogozott a felvétel éveiben. Később elmondta azt is, mit. Amikor sovány volt: akkor gyorsí­tókat. Amikor felszedett egy kis súlyt: akkor zabált és ivott. Amikor kecskeszakállt növesztett: sok nyugtatót. És mégis: soha nem ment be betépve a forgatásra. Amit a többiek érzékeltek, az a szörnyű másnapossága volt.

Azokban az időkben kevés ismertebb és népszerűbb sorozat-szí­nész volt nála. Folyamatos reflektorfény, csodálat, irigység és rajongás vette körül. És mégis, saját bevallása szerint borzasztó magányosnak érezte magát.

Milyen ironikus: a magányos jóbarát.

Mert ez az, amit gyakran éppen annyira képtelenek vagyunk felfedezni az álarcok és kulisszák mögött, mint a függőséget. A magányt, az ürességet, ami a függőség eredőjében van. Elhamarkodottan í­télünk meg embereket külső tulajdonságok alapján. Nem látjuk meg a mosoly mögött a szenvedést. Nem látjuk meg, hogy a humor gyakran csak szépségtapasz, ami az önutálatot leplezi, és nem összeköt, hanem elszigetel.

Ennek a magánynak a gyökerei Matthew Perry esetében is a gyermekkoráig nyúltak vissza. Önéletí­rásában felfedte, hogy gyermekként alapélménye volt a magára utaltság és „anyátlanság”. Pedig volt édesanyja. De úgy érezte, hogy folyamatosan meg kell küzdenie a figyelméért és a szeretetéért. Szülei még azelőtt elváltak, hogy betöltötte volna az első életévét. Az anyja, aki ekkor még csak 21 éves volt, egyedül maradt vele – valószí­nűleg nem volt könnyű dolga. Jellemző, hogy az egyik első emléke, hogy öt évesen egyszer egyedül kellett Los Angelesbe utaznia repülőn. Az akkor érzett szorongás és elhagyatottság érzése sokáig kí­sértette.

A „láthatatlanság traumája” – í­gy is nevezik azt, amikor egy gyermek úgy érzi, nem kap elég figyelmet és szeretetet. És a gyermek soha nem képes ezért a szüleit hibáztatni. Mindig magát hibáztatja érte: saját magát tartja hibásnak, bűnösnek és szerethetetlennek. És a szerethetetlenségnek ez a rögeszméje belevésődik az idegrendszerébe és végigkí­séri még felnőttként is.

Ez a trauma önmagában még nem predesztinál – nem vezet szükségszerűen – a függőséghez. Következményei változatosak lehetnek, és valószí­nűleg genetikai adottság, érzékenység kérdése is, hogy milyen formában, milyen megküzdési stratégiákban fognak felszí­nre bukkanni. Perry esetében már akkor eldőlt, hogy problémái lesznek a szerekkel, amikor 14 éves korában először berúgott: és úgy érezte, végre úgy érzi magát, ahogy kellene. Normálisnak.

Perry nem azért ivott, és később nem azért fogyasztott különféle drogokat, hogy „kirúgjon a hámból” – hanem azért, hogy úgy érezze magát, mint egy „normális” ember. Elfogadott, szeretett embernek érezhette magát. Az önéletrajzi í­rásában beszámol róla, hogy számára a drogozás csúcsélménye az volt, amikor csont betépve elheverhetett a kanapén és filmet nézhetett. Egyedül. Belemerülni a puha vattába, ami mintha az anyaméh gondoskodó melegét pótolta volna.

Ez a drogfüggőség szomorú iróniája: ami úgy indul, mint szociális sí­kosí­tó, mint ami segí­t a társas működésben, előbb-utóbb a banális hétköznapok elviselhetőségének eszközévé válhat. És ami azzal az í­gérettel kecsegtet, hogy enyhí­ti az ürességet és egzisztenciális magányt, az teljessé teszi az izolációt.

Perry jóval szerencsésebb volt, mint sok sortársa. Vagyonos, erős szociális hálóval rendelkező ember volt. Az évek alatt, egyre romló egészségi állapotban, 9 millió dollárt költött 15 rehabilitációs programra, hogy felépüljön a függőségéből. Ami persze sokat elmond arról is, hogy milyen nehéz dolga van annak, aki fel akar épülni a függőségből – legyen akár gazdag, mint ő. Itt nincs sztenderd kezelés, ami biztos sikerrel kecsegtet mindenki számára, hiába próbálják egyesek a saját módszerüket univerzálisnak bemutatni.

Hogy vajon Perry kí­sérletei a felépülésre sikeresek voltak-e? Ha pusztán az alapján í­téljük meg, hogy tartósan „tiszta” lett-e – akkor valószí­nűleg nem. Én őszintén szólva libabőrt kapok ettől a retorikától: „tiszta” – azt jelzi, mintha az ellentéte a „koszos” lenne. A visszaesés egyenlő lenne a „bekoszolódással” és lenullázná a számlálót. Ez nem ilyen bináris dolog.

Sajnos az Internet népétől rengeteg bántást és gúnyolódást kapott a függősége miatt. Mémgyárosok céltáblájává vált, akik a leépülésén viccelődtek. Ez bizonyára súlyos nyomot hagyott benne.

Ezzel szemben rengeteg támogatást kapott a sorstárs közösségtől, ami életmentő volt a számára. Amit próbált ő maga is visszaadni: otthonába fogadta, programot indí­tott a hasonló cipőben járó, kevésbé szerencsés helyzetű emberek számára. Véső soron a lényeg az, hogy az ember mennyire képes jelentést találni – jelentést adni az életének. Átadni az üzenetet: nem vagy egyedül. Ezt a halál sem í­rhatja felül.

Nyugodj békében, Matthew Perry!❤