Kollégám, Takács István Gábor az utóbbi napokban éppen Bergenben, Norvégiában filmezett egy ottani drogtémájú konferencián. Ellátogattak a helyi ártalomcsökkentő programokba is – amelyek közül az egyik legizgalmasabb az ún. heroinfenntartó kezelés. Igen, az a kis üvegcse a kollégám kezében bizony diacetilmorfint, avagy orvosi minőségű heroint tartalmaz. „Vajon ki az a hülye, aki heroint adna a heroinfüggőknek?” – kiálthat fel most jó néhány olvasó. Nos, bármennyire paradoxnak is tűnjék, vannak olyan heroinfüggők, akiknek az életét éppen azzal lehetett rendbehozni, hogy hozzáférést adnak neki az orvosi heroinhoz. Mi is a heroinfenntartó program (HAT) lényege? Kinek: Súlyos, régóta fennálló opioidfüggőségben szenvedőknek, akik más kezelési formákban (pl. metadon, buprenorfin) sikertelenek voltak. Miért: A hagyományos gyógyszeres kezelések egy része nem hatékony mindenkinél; a HAT célja az egészségkárosodás, bűnözés és társadalmi kirekesztettség csökkentése. Hogyan: Orvosi felügyelet mellett, speciálisan kijelölt klinikákon, gyógyszerészeti minőségű (injektálható vagy inhalálható) diacetilmorfin adásával. Feltételek: Rendszeres bejárás a klinikára, szigorú orvosi kontroll, a betegek egészségügyi és pszichoszociális támogatása. Előnyei Egészségügyi haszon: Csökkenti a túladagolás és fertőző betegségek (HIV, hepatitis) kockázatát, javítja a fizikai és mentális egészséget. Társadalmi előnyök: Csökkenti a bűnözést, a feketepiacról való függést és a rendészeti költségeket. Egyéni életminőség: Növeli a stabilitást, javítja a lakhatási és foglalkoztatási esélyeket. Közegészségügyi szempontból: Jobb kapcsolatot teremt az ellátórendszerrel, elősegíti a további kezelési lehetőségekhez való hozzáférést. És láss csodát: a hatásvizsgálatok szerint a HAT-ban résztvevő emberek jelentős része egy-két éven belül motiválttá válik arra, hogy leszokást célzó kezelésbe jelentkezzen. Mert sikerül kiragadni abból az életcsapdából, amit az illegális utcai heroin beszerzése és fogyasztása jelentett számára.

Nem tudom, hogy Semjén bűnös-e gyermekek bántalmazásában. Azt viszont tudom, hogy bűnös annak a rendszernek a kiépítésében és fenntartásában, ami lehetővé tette, teszi, hogy kiszolgáltatott gyermekek tömegesen váljanak áldozattá. Egy olyan rendszernek, ahol lerohadhatnak a gyermekotthonok, miközben ez a pökkhendi ájtatos manó 17 milliárdot tapsolhat el teljesen értelmetlen vadászkiállításokra. Meddig lehet egy országot így irányítani? A közjó helyett önző egyéni és csoport-érdekek mentén. Mint ahogy a rákos daganat burjánzik a testben, elhatározva, hogy az ő növekedése fontosabb az egész organizmus létérdekénél. Leépítve a társadalom immunrendszerét, ami szavatolja, hogy az emberek kiálljanak magukért és egymásért. Gyáva alattvaló mentalitással, a hallgatás, a sunnyogás, a kéz kezet mos uram-bátyám kultúrájával fertőzve meg már óvodától kezdve mindenkit. Semmibe véve bizonyíték-alapú döntéshozást. Érintettek, szakemberek, civil társadalom véleményét. Közelleneséget csinálva azokból, akik aktív, jogtudatos polgárt nevelhetnének az alattvalókból – akik a legelesettebbekkel vállalnak szolidaritást, akik a közéletet tennék átláthatóbbá és elszámoltathatóbbá. Gyűlöletkeltő propagandával mérgezve az emberek agyát. A szomorú igazság az, hogy sokáig. A történelemből bőven látunk példákat rá, hogy hasonló lábszagú autokráciák akár évtizedekig poshasztották a társadalmat. Egészen addig el tud pötyögni egy ilyen rendszer, ameddig mi hagyjuk. Megrendezett kamuválasztásokkal, leuralt közélettel, lerabolt közvagyonnal. Egészen addig, amíg kritikus számú emberben érik a felháborodás elhatározássá: ezt már nem tűröm. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyelőre ki tudjuk fejezni a véleményünket és nincs terror. Egyelőre még csak tesztelgetnek, kóstolgatnak, fenyegetnek minket. És mégis: egy bátor kisebbségtől eltekintve az emberek jelentős része még mindig hallgat. Sok rezsimben csak álmodozhatnak arról a szabadságról az emberek, ami nekünk még rendelkezésünkre áll. Használd ki, mielőtt még késő lesz és megbánnád, hogy nem emelted fel a szavad!

Időről időre felmerülnek aggályok a pszichedelikus szerek mentális egészségre gyakorolt hatásaival kapcsolatban. „Egy trip után örökre bekattanhatsz, és soha többé nem leszel a régi.” „A gombától hallucinációid lesznek, és lehet, hogy kiugrasz az ablakon, mert azt hiszed, tudsz repülni.” „Nem lehet tudni, mit tesz hosszú távon az agyaddal – akár maradandó károsodást is okozhat.” „Az emberek a ‘spirituális élmény’ miatt kipróbálják, de aztán beleőrülnek, mert nem tudják feldolgozni, amit láttak.” Ezeknek a halált, öngyilkosságot, megőrülést vizionáló aggályoknak jelentős része a drogokat démonizáló hivatásos riogatóktól származik és teljesen megalapozatlanok. De ez nem jelenti azt, hogy ne lennének kockázatok, és ne lennének súlyos esetek és példák az ártalmakra. Aki felelőtlenül nyúl ezekhez a szerekhez, az könnyen megjárhatja. Szerencsére a kockázatok többségét tudatossággal és felkészüléssel minimalizálni lehet. Ezért leírom erről a kérdésről az álláspontomat. A pszichedelikus élmény, különösen nagy, terápiás dózisban, gyakran félelmetes és nehéz. Ez nem holmi „nem kívánt mellékhatása” ezeknek a szereknek: ez a terápiás hatásuk egyik lényegi eleme. A lélek vajúdása, kétségbeesése, sötét éjszakája majd újjászületése és rekreációja, ez így mind együtt vezet oda, hogy sok ember számára a pszichedelikus élmény sorsfordító, életformáló, gyarapító élménnyé válik. A legtöbb kellemetlen élmény, amit az utazó átél az utazás során, néhány perc vagy óra múltán alább hagy és elmúlik. A félelem, hogy az ember végérvényesen „megőrült”, megalapozatlannak bizonyul. Az emberi elme saját hiedelmei nagyon fontosak ebből a szempontból, a tudat, hogy ezek az állapotok elmúlnak, önmagában is segít. Nagyon fontos ezért, hogy ne ültessünk bele olyan paranoid tévhiteket az emberekbe a „rossz tripről”, amik aztán önbeteljesítővé válhatnak és csak nehezíthetik az élmény feldolgozását! Fontos, hogy ezeket a felmerülő nehézségeket a használó ne felkészületlenül, ne bizonytalan és veszélyes környezetben, ne magára hagyva élje meg. A balesetek 99%-a ebből fakad. Hanem egy hozzáértő társ, kalauz, kísérő, terapeuta stb. együttérző és értő jelenlétében. Ennek a jelenlétnek a megtartó ereje segít feldolgozni az élményt. A feldolgozás, az integráció akár hetekig, hónapokig is eltarthat. Ha a komoly tudományos kutatások eredményeit szeretném összefoglalni egy mondatban, akkor az így hangozna: a pszichedelikus szerek fogyasztása, amennyiben megfelelő környezetben (setting) és megfelelő állapotban (set) használják őket, akkor gyakran jár együtt tartós pozitív, míg nagyon ritkán tartós negatív hatással a mentális egészségre. Például reprezentatív amerikai népességfelmérésekben azok, akik valaha használtak pszichedelikumokat, átlagban kevésbé voltak stresszesek és kisebb arányban kíséreltek meg öngyilkosságot, mint a soha nem használók. Azok körében, akik klinikai vizsgálat keretében fogyasztottak pszichedelikumokat, a tartós negatív hatások szinte teljesen elenyészők voltak. A rekreációs, nem gyógyászati környezetben használó emberek körében az ártalmak gyakrabban előfordultak, bár a tartós károsodás itt is nagyon ritka. És többnyire viszonylag egyértelműen össze lehet kötni a családban korábban előforduló pszichiátriai zavarral. Ezért is van az, hogy a pszichiátriai zavarra hajlamos embereket eleve kizárják a klinikai vizsgálatokból. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy akkor a pszichedelikus élményt csak és kizárólag klinikai környezetben lenne szabad átélni: megfelelő felkészültséggel sok ember a legcsodálatosabb, leggyarapítóbb pszichedelikus élményeit éppen a természetben, közösségben, esetleg valamilyen rituális, spirituális kontextusban, esetleg egy fesztiválon élheti át. Ez azonban nagy tudatosságot és felelősséget is kíván: nem csak a fogyasztó egyén, de a környezetet kialakító csoport/szervezet/hatóságok részéről is. Ha az ember nem képes támogató környezetben feldolgozni azokat a traumatikus tartalmakat, amelyek már eleve ott lappangtak benne, és egy ilyen utazás során felszínre törtek, az súlyos károkat okozhat. A pszichedelikumok tehát, bár nagyon ígéretesek, nem univerzális csodaszerek és nem mindenkinek valók. Ok-okozati kapcsolatról nehéz beszélni, de együttjárásról igen: bizonyos ritka esetekben – főleg azoknál, akiknek van személyes vagy családi hajlamuk pszichózisra vagy bipoláris zavarra – a pszichedelikumok kiválthatnak vagy felerősíthetnek tüneteket, pszichózist. Kérdés, hogy mi következik ebből. Semmiképpen sem az, hogy le kellene mondanunk a pszichedelikumokban rejlő hatalmas tudományos, terápiás és spirituális potenciálról. Ha a mérleg két serpenyőjébe helyezzük a kockázatokat és a hasznokat, akkor az utóbbiba jóval több kerül. Inkább az következik belőle, hogy fontos a körültekintő, őszinte tájékoztatás (nem a riogatás!) és az életszerű, az egyén autonómiáját és a egészségét egyaránt előtérbe helyező szabályozás. Az ilyen szabályozásnak az is része lenne, hogy a) ki nyújthat ilyen szolgáltatást, milyen kontextusban, milyen képzéssel, milyen feltételek mellett és b) a fogyasztó számára elérhetővé tenne egy olyan pszichiátriai/pszichológiai előszűrést és pszichoedukációt, amivel minimalizálhatók az ártalmak és maximalizálhatók a jótékony hatások. Az lenne ideális, hogy a megfelelő előszűrésen átment emberek tudatosan, felkészítve, az általuk megválasztott biztonságos és otthonos kontextusban és helyen, a jelenlegi kriminializáló/démonizáló politikai/társadalmi környezet paranoiájától mentesen, képzett segítők támogatásával felelős és tájékozott döntéseket hozhassanak. ❤

Ma az ügyészség lefoglalta Juhász Péter barátom, volt kollégám, Tilos Rádiós műsorvezető társam és jelenlegi Youtube videóblogger kommunikációs eszközeit. A Szőlő utcai intézményben történt gyermekabúzus ügyében nyomoznak állítólag és „bizonyítékokat” foglalnak le. Pff. Kamu. Valójában félő, hogy pont ellenkezőleg: próbálják elvarrni a Hatalom számára veszélyes szálakat és elhallgattatni a kritikus hangokat. Ha valóban a gyermekabúzus ügyet szeretnék felderíteni, akkor már rég megtehették volna, és nem Juhinál házkutatnának, hanem kiderítenék, hogy kik voltak azok, akik hosszú évekig bevédték a Szőlő utcai intézmény ragadozó igazgatóját, leállítva minden nyomozást a rendőrségen és az ügyészségen. Abszurd és szürreális ez az ország: ahol százmilliárdnyi közpénzeket tünthetnek el, gyermekeket abuzálhatnak évtizedekig anélkül, hogy bármi következménye lenne – de aki leleplezi az igazságot, annál megjelennek a nyomozók. Ez igazi fasiszta tempó – már egyáltalán nem vagyunk olyan messze attól, hogy jöjjön érted a fekete autó. Meddig tűrjük ezt?

Tinédzserkorom – és X-generációm – egyik kedvenc grunge-himnusza a Soundgarten Black Hole Sun című száma volt, amit annak idején elég sokszor leadtak az MTV-n. Úgy éreztem, nagyon jól megfogalmazza azt az életérzést és szembenállást, amit a saját kis világomban, világommal szemben éreztem. A 90-es éveknek a kapitalista fogyasztói társadalom apoteózisát ünneplő, abba belefeledkező kertvárosi idilljével szemben. Akkoriban „bús kamasz” voltam (copyright Radnóti): éppen kezdtem ráébredni saját létezésem és tudásom korlátaira. Az uncsi vidéki kertvárosban úgy éreztem magam, mint Baudelaire albatrosza, aki a nyílt tengeren az ég királya, de amikor a matrózok elfogják és a fedélzetre hurcolják, tehetetlen és szerencsétlen. Volt egy intellektuális életem, ahol szabadon szárnyaltam, mint a madár – és volt egy ember-életem, amiben egy gátlásos, teszetosza kamasz voltam, tele nárcisztikus bizonytalanságokkal és szexuális frusztrációkkal. Azt éreztem, hogy a világ kifordul a sarkaiból: amit mindenki jónak hisz, az nem is feltétlenül jó. És amit rossznak, az sem feltétlenül rossz. Lázadtam a tekintélyek ellen. Beat költőket olvastam, eklektikus könyvespolcomon jól megfért egymás mellett Ginsberg, Kerouac, Kropotkin, Dosztojevszkij, Orwell, Hermész Triszmegisztosz, a fiatal Marx és Nietzsche. Antikapitalizmus, anarchizmus, ezotéria és egzisztencializmus. Ezek formálták a világnézetemet. Nietzschét olvastam az Utolsó Emberről: korunk emberéről. Aki boldognak tűnő önfeledtségben éli életét, kényelmes és kicsinyes középszerűségben. A nyájember, aki gondolkodás nélkül követi a társadalmi konvenciókat. Aki úgy él, mintha soha nem halna meg. Na, hát ez az ember jelent meg számomra a Soundgarten slágerében. Az üres kertvárosi világ, ahol a mosolygó, tökéletesre stilizált figurák groteszk vigyorokkal élik az üres életüket. „’Wir haben das Glück erfunden’ — sagen die letzten Menschen und blinzeln.” – írta Nietzsche. „Megtaláltuk a boldogságot – mondják az utolsó emberek és vaksin pislognak.” Ez a vaksi pislogás, hunyorgás, a kényelem választása az igazság helyett, a világegyetem kaotikus valóságának, az emberi létezés végességének tagadása, ami a reklámok harsogóan fehér műanyag mosolyaiban öltött leginkább testet, megőrjített. Én ellenben ekkoriban mindennél többet foglalkoztam a saját végességemmel. Éjjel izzadva ébredtem fel: meghalok. Vége. Vajon mi értelme lehet bárminek ebben a perspektívában? Nem értettem, hogyan foglalhatja le az embereket a gyúrás, a smink, a legújabb műanyag kacat, a fűnyírás és a foci, miközben mindenkinek minden háztetőn azt kéne harsognia, hogy meghalunk. A felnőttkori visszatekintés a kamaszkorra ellentmondásos érzéseket kelt. Egyrészt szeretnéd hinni, hogy nem árultad el azt, aki akkor voltál. Nem tagadtad meg az eszméidet, értékeidet, amikben hittél. Persze tudod, hogy sok szempontból te is részévé váltál annak, ami ellen lázadtál. Az élet, amit élsz, nem feltétlenül tetszene annak, aki voltál. De ez kölcsönös. Kamaszkori szögletességeid, kontrasztjaid, végletességeid mai szemmel komikusnak tűnnek. Nem kívánod vissza akkori bizonytalanságaidat, szorongásaidat, az elvárásoknak való megfelelési kényszert, a frusztrációkat és a többit. Mégis, mikor újra meghallgatod az apokaliptikus crescendo-ban végződő Black Hole Sun-t, akkor mintha feléledne egy régóta szunnyadó prométheuszi szikra a lelked mélyén – kényelmetlenül fészkelődsz: talán túl sokat hunyorgunk mi, vaksi felnőttek? (note to myself)

Semjén Zsolt sajnáltatja magát: szerinte ilyen súlyos vádat még nem fogalmaztak meg a magyar politika történetében. Mindjárt megszakad érte a szívem. Ja nem. Vajon hol volt ez a fene nagy érzékenység, amikor hamis vádakkal bombázta a kormánypárti sajtó Juhász Pétert, Jámbor Andrást vagy éppen Osváth Zsoltot? Nulla bizonyítékkal, aljas, lejárató jelzőkkel uszítva ellenük? Emberek életét tették tönkre. Én szerencsére nem kaptam olyan durva vádakat, mint ők. De azért én is részesültem a kormánypárti média karaktergyilkossági kezdeményezéseiből bőven. Amikor például 2014-ben az ombudsmanhoz fordultunk a tűcsere bezárása ügyében, az egész kormánypárti sajtó arról harsogott, hogy én vagyok a „droglobbi” aki „dróton rángatja” az ombudsmant. A mocskolásomban élen járt az a Kocsis Máté, aki most hirtelen vérző szívvel kesereg azon, hogy szegény Semjént hamisan vádolják. Én tényleg nem vagyok a hamis vádaskodás híve, ezt már leírtam. De egyvalamit tényleg nem értek: hogy miért nem szakadt már rájuk az ég ennyi képmutatás láttán

Aki valaha átélt már pszichedelikus élményt, az biztosan elgondolkodott már azon, hogy vajon hogyan képes egy kémiai vegyület ennyire mélyrehatóan megváltoztatni azt a módot, ahogyan a valóságot, és benne saját magunkat érzékeljük. Hogyan képes egy molekula olyan bonyolult, rendkívül gazdag és színes audiovizuális észleléseket, intenzív érzelmeket és megrendítő gondolatokat létrehozni bennünk? „Hallucináció” – mondják egyes régivágású pszichiáterek. „Hallucinogének” – mondják a drogokra. Pedig ma már ezernyi kutatás bizonyítja, hogy ezek az élmények annyira többek, mint mondjuk azok a hallucinációk – érzékcsalódások, téveszmék – amelyeket egy mentális betegséggel küzdő ember él át. Hétfőn beszélgettünk Szigeti Balázs idegkutatóval a Drogriporter Szabadegyetemen (a támogatók visszanézhetik) arról, hogy vajon mi is történik az ember agyában, miközben pszicehdelikus szereket – LSD-t, varázsgombát stb. – használ. És azt lehet is vizsgálni, hogy milyen folyamatok zajlanak le az agyban. De vajon magyarázni, hogy miért éljük át, amit átélünk? Az már nehezebb. Ilyen válaszokat valójában nem lehet adni. Maguk a téma legnagyobb szakértői is vitában állnak egymással. És ez nem meglepő, hiszen mint Balázs említette, a kutatók mind a mai napig vitáznak azon is, hogy az antidepresszánsok hogyan működnek – pedig azokat már évtizedek óta kutatják, és ott a hatások egyáltalán nem ilyen bonyolultak. Mondok két különösen érdekes dolgot. Az egyik, hogy Robin Carhart-Harris és munkatársai fMRI és MEG vizsgálatok segítségével kimutatták, hogy a pszicehdelikumok nem erősítik, hanem csökkentik azokon a kulcsfontosságú agyterületeken a vérellátást és aktivitást (default mode network), amelyek az énünk folyamatos újraalkotásáért felelősek. Egyben szokatlan kapcsolódásokat hoznak létre más agyterületek között. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a valóság érzékelését változtatják meg, „hallucinációkat” okoznak, hanem megváltoztatják azt a folyamatot, aminek az eredményeként annak érezzük magunkat, akik. A másik, hogy önmagában az agyunk legfejlettebb, a magas szintű gondolkodásunkért, intuícióinkért felelős részében, az új agykéregben (neocortex) lezajló változások önmagában nem magyarázzák ezeknek a szereknek a változásait. Erre nyújtott bizonyítékot Gül Dölen, akinek a polipokkal folytatott kísérleteiről a Drogriporteren is beszámoltam (belinkelem). Bizonyítva, hogy a jóval ősibb, primitívebb aggyal rendelkező polipokra az MDMA hatás alatt éppen olyan hiperszociális és empatikusabb viselkedés volt jellemző, mint az ember nevű főemlősökre. Pedig a polipoknak nincs neocortexe. Idáig az empirikus kutatás. A többi már filozófia: hogyan értelmezzük mindezt? Vannak olyan filozófusok, mint az általunk korábban meginterjúvolt Bernardo Castrup (belinkelem az interjút), akik egyfajta elméleti magyarázatot szolgáltatnak minderre. Bár ez a magyarázat nem tetszik sok, a fizikai valóság elsőbbségét hirdető tudósnak. Mi van akkor, kérdezik, ha eddig rosszul ültünk a lovon – és valójában nem is az agy folyamatai magyarázzák a pszichedelikus élményt? Mi van, ha a testünk valójában csupán kivetülése, megnyilvánulása valaminek, amit laboratóriumban nehéz vizsgálni? A pszichedelikumok ebből a perspektívából kulcsok, amelyek olyan zárakat nyitnak meg, amelyek korábban elzárták előlünk a valóság eddig ismeretlen régióit. Az, amit normál, hétköznapi tudatállapotnak hívunk, valójában csupán szűk szelete a valóságnak: egy olyan perspektívát alkotnak, amelyben mi egyszeri, megismételhetetlen, különálló, elszigetelt lények vagyunk egy mechanikus törvényszerűségeken alapuló fizikai világegyetemben. Mi van, ha nem ez a helyzet? Mi van, ha a pszichedelikumok nem valamiféle bódulatot, mámort, valamiféle álmot idéznek elő, ahol illuzoriukus valóságot tapasztalunk meg? Mi van, ha a pszichedelikumok éppen ellenkezőleg: úgy hatnak, mintha álomból ébresztenének fel minket? Egy álomból, amiben azt álmodod, hogy Kovács József 1036 irányítószám alatt élő budapesti lakos vagy, akinek van TAJ-száma meg adószáma, és akinek a célja az életben az, hogy legyen menő kocsija és minél több pénzt keressen? A pszichedelikus élmény, bár hihetetlen sokféleséget és változatosságot mutat, mégis tartalmaz bizonyos közös motívumokat. Az emberek egységérzésről, valamiféle kozmikus jelenlétről számolnak be. És igen, ezek az élmények gyakran nagyon félelmetesek – de a halálfélelmen túl valamiféle olyan ébredés megtapasztalása is ott van, ami ahhoz hasonlítható, mint amikor rémálomból ébredve felsóhajtunk: hú, ez csak álom volt. És mi van, ha a halál nem is elalvás, nem álomba merülés – hanem valójában ébredés? Egy tudathasadásos létállapot vége, amikor a kozmikus tudat egy lehasadt, magát reménytelenül elszigeteltnek érző része ismét egyé válik a kozmikus tudattal? Igen, ezek meredek spekulációknak tűnhetnek. És konkrét empirikus bizonyítékot nehéz rájuk szerezni. Ha nem lehetetlen. Én nem vagyok dogmatikus, nyitott próbálok maradni többféle alternatív világot és tudatot magyarázó elméletre. De őszintén szólva engem az a redukcionista magyarázat győz meg a legkevésbé, hogy a pszichedelikus élmények pusztán az agy biokémiai folyamatainak véletlenszerű termékei lennének. (note to myself)

Tegnap úgy alakult, hogy szemtanúja voltam a napfelkeltének és a naplementének is. Mindkettő lenyűgözőre sikeredett, hihetetlenül gazdag fény- és színjátékot láthatott, aki vette a fáradtságot és felnézett az égre. Csak éppen az emberek nem néztek fel az égre. Lesütött fejjel siettek a dolgukra, tele aggodalmakkal és szorongásokkal. Többségüknek eszébe sem jutott az égre nézni, feltéve ha látta egyáltalán a háztetők között. Elgondolkodtam, hogy ugyanezek az emberek egyébként tele vannak csillapíthatatlan sóvárgásssal, hogy kielégítsék a vizuális ingeréhségüket: pörgetik az instát, komoly pénzeket fizetnek a streaming előfizetésért és imax moziért. De közben vakok és süketek maradunk azokra az ismétlődő drámákra, amikkel a természet bőségesen ellát bennünket. Eltakarjuk az eget, mesterséges fénnyel és zajjal burkoljuk be magunkat ellene. Én is. Te is. Vajon mikor láttad utoljára fényszennyezés nélkül a csillagos eget? Milyen triviális ez. Aggodalmaink és szorongásaink, sóvárgásaink és éhségeink nem függetlenek attól, hogy elveszítettük a kapcsolatot a napfelkeltével, a naplementével, az éggel, a Tejút kifogyhatatlan dimanójával, ami évmilliókig adott távlatokat a gondolkodásunknak és forrást a kreativitásunknak. (note to myself)

„Minden átlátható, minden bejelentett, minden transzparens” – mondta el a Telex.hu újságírójának kormányközeli Drogkutató Intézet vezetője. És akkor ugyanabban a cikkben sikerült teljesen meg is cáfolnia magát. „No komment” – így válaszolt a arra a kérdésre, hogy kapnak-e pénzt a közpénz jellegét elveszített közpénzt osztogató Battyhány Lajos Alapítványtól. „Nem tudom” – ezt felelte arra a kérdésre, hogy vajon a nekik cikkeket író Hegedűs Hanna azonos-e a terézvárosi fideszes képviselővel. Akkor ez így most hogy? Melyik része átlátható és transzparens? Még a pénzügyi beszámolóikat sem találtam meg az oldalukon, pedig azt úgy tudom a törvény szerint kötelező kitenni. És akkor a szuterénvédelmi hivatal persze nem az ilyen átláthatatlan, kormánypárthoz kötődő szervezeteket vegzálja – hanem a valóban átláthatóan működő, pártoktól függetlenül működő civil szervezeteket. „Nagyképűen egy kicsit azt szoktuk mondani, hogy tudománykommunikációt folytatunk” – mondta Téglásy. Pff. Hát azt tényleg csak nagyképűen lehet mondani, nem kicsit. A szakmában közröhej tárgyává váltak már nem egyszer. És vajon hányszor folytatott „tudománykommunikációt” az intézet a pálinkafogyasztás ártalmaival kapcsolatban? Mondjuk az vigasztal valamelyest, hogy Drogriporter még akkor is lesz, amikor ez a fantomintézet már rég a levesbe ment az őt létrehozó rezsimmel együtt. És persze az is vigasztal, hogy mi legalább nyugodt lelkiismerettel bele tudunk nézni a szakemberek, az érintettek szemébe és a tükörbe is. Mert amit csinálunk, ha nem is tökéletes, de hiteles és tisztességes ‍♂️

Köszönjünk mindenkinek, aki tegnap eljött a Drogriporter Szabadegyetem – Hol tart a pszichedelikus tudomány 2025-ben? rendezvényünkre a Blinken OSA Archivumba, vagy megnézte a filmünket és meghallgatta a beszélgetést online! Aki nem tudott eljönni, az sem marad le: amennyiben támogatod Drogriportert (legalábbi évi egyszeri 10 ezer forinttal vagy bármennyi havi rendszerességű adománnyal), akkor automatikusan kapod meg az összes eseményünk videófelvételét. Szóval érdemes támogatni minket azon felül is, hogy tudod: a hozzájárulásod azt a célt szolgálja, hogy oszoljon a homály Magyarországon is ezzel a témával kapcsolatban. Kérlek, légy Te is Drogriporter támogató, iszonyú fontos minden kis támogatás ahhoz, hogy tudjuk folytatni a munkánkat! ❤ Linkek a hozzászólásban.