Széljegyzetek

Egy pszichiátriáról megszökött 14 éves fiút két héttel később talált meg a rendőrség a pályaudvaron – olvasom a sajtóban. Azért szökött meg, hogy öngyilkos legyen. Visszavitték a kórházba. Ennyit tudhatunk meg a mí­nuszos hí­rből, amiből minden hónapra jut egy tucat. Egyéni és családi tragédiák.

És mint az ilyen mí­nuszos hí­rek általában, ez is szinte ordí­t attól – ami hiányzik belőle. Ami elmondatlanul marad. Űrt hagy maga után. Egy csomó kérdést felvet. De legtöbbször el sem jutunk odáig, hogy egyáltalán feltegyük ezeket a kérdéseket.

Az emberek többsége talán megkérdezi: „mi lehetett a baja?” Értve ez alatt, hogy milyen pszichiátriai betegségben szenvedett. Ennél jóval kevesebben kérdezik meg: „vajon mi történt ezzel a sráccal?” Mert nem szükségszerű, hogy egy mégoly súlyos pszichiátriai zavarral küzdő fiatal állapota is ilyen súlyossá váljon.

Vajon a történetében hány olyan pont, hány olyan elágazás volt, már a születésétől fogva, ahol, ha megkapja a megfelelő gondoskodást és figyelmet, akkor teljesen másként alakul a sorsa? És ezek a neuralgikus fájó pontok, ezer ágon, hány és hány generációra vezethetők vissza az idő fonalán? Amelynek a végén, mint valami pókhálóba gabalyodott légy, ott vergődik ez a fiú? Nem tudom.

Vajon hány elveszett, magányos, kétségbeesett fiatal járkál körülöttünk nap mint nap, és mi még csak nem is vesszük észre? Vagy esetleg észre sem akarjuk venni.

Tele vannak el nem mondott történetekkel. Amik megbetegí­tenek – vagy akár meg is ölhetnek – ha nem mondjuk el őket. Megölhetnek gyorsan. A statisztikák szerint minden évben egy osztálynyi (25-30) gyerek lesz öngyilkos Magyarországon. De megölhetnek lassan is. Évtizedekig tartó önpusztí­tó agonizálás után.

„Nincs nagyobb agónia, mint egy el nem mondott történetet hordozni saját magadban,” í­rta Maya Angelou.

Egy történetet magadról, ami kí­noz, korlátoz és bebörtönöz. Aminek az örvénye folyamatosan elnyeléssel fenyeget. Egy történetet arról, hogy mennyire nem vagy szerethető és mennyire nem vagy e világra való.

Kevés az értő figyelem – kevés a biztonságos tér, ahol egy fiatal megnyí­lhat. A rendszer ezer sebtől vérzik. Így hát marad az agónia. Végén a mí­nuszos hí­rekkel, amiket sajnálkozó fejcsóválás vagy apatikus vállrándí­tás fogad.

Pedig ha értő, gondoskodó figyelmet kapsz és elmondod, megosztod a történeteidet egy biztonságos térben – az már fél gyógyulás. Gyakran már önmagában az is katartikus élmény lehet, ha valaki megéli – nem csak megérti, de megéli – hogy a fájdalmával, félelmeivel nincsen egyedül.

kép: Melankólia, Albert György szobra

Gondolom sokan ismeritek Thomas Mann A varázshegy című regényét. Még azok is, akik egyébként nem olvasták el, hallottak róla. A regény egyik fő cselekményszála az, hogy két, a maga módján az európai gondolkodás két nagy vonulatát megtestesítő figura harcol a főhős lelkéért és világnézetének alakításáért.

Az egyik Settembrini, a humanista, aki lelkesedik a felvilágosodás eszméiért, a demokráciáért, az emberi szabadságért. Lelkesedése azonban néhol már picit túl merevnek és mókásan elavultnak tűnik. A másik Naphta, a Lukácsról mintázott filozófus, aki Settembrini itáliai humanizmusával a spanyol jezsuiták irracionalizmusát, az emberi egyéniség iránti megvetést szegezi szembe, és gúnyolódik a szabadság illuzórikusságán.

Kettejük szellemi – majd fizikai – párbaján keresztül a 20. század első felének hanyatló demokráciái csapnak össze a totalitárius mozgalmakkal. A küzdelem végkifejlete, amikor a párbaj intézménye fölötti megvetését Settembrini azzal fejezi ki, hogy a levegőbe lő – míg Naphta, hogy elvegye az erkölcsi győzelmet az olasztól, fejbe lövi magát.

Manapság, amikor a demokráciák ismét hanyatlanak, gyakran érzem úgy, hogy mi is beleszorulunk Settembrini szerepébe. Elavult eszmékért küzdő Don Quijoteként rohamozzuk meg a szélmalmainkat. Csak hogy újra és újra rezignáltan meg kelljen állapítanunk, hogy sajnos a tömegek egyre kevésbé vevők az eszméinkre. És ahol mi a nyilvánosság erejét, a nép felháborodását keressük – ott gyakran csupán apátiát vagy vigyorgó kárörömöt találunk.

Vannak ma is Naphták – szürke eminenciások, altright apostolok, akik aprópénzre váltják tehetségüket és az igazság-utáni antihumanista hullámot meglovagolva gúnyt űznek mindenből, ami humánum – ami nekünk szent. De végső soron a legfájdalmasabb nem is ez. Hanem az, hogy a Naphták maguk is a periférián vannak. Jelentőségük szinte egyenlő a nullával. Digitális sötét középkorban élünk, ahol az információk áradata ellenére az írástudóknak egyre kevesebb a szava – hiszen mindenki tud információt előállítani, és a zajban leginkább azon hülyék szava hallatszik, akik a legharsányabban kiabálják a maguk igazát.

Voltaire szavára hallgatva nem nagyon tehetünk mást, mi, humanisták késői örökösei, mint műveljük a kis kertjeinket. Éltetjük a szabadság kis köreit. Már amíg van mit – és nem építenek a helyükön valami stadiont vagy plázát. Esetleg nem pusztulnak ki a globális felmelegedés miatt. Műveljük a kertjeinket, őrizzük a fényt, mert ezek vagyunk mi. Nem lehetünk mások, nem tehetünk mást. Mint ahogy a madár sem tehet mást, mint hogy fészket rak, a pók sem tehet mást, mint hogy hálót sző. Még akkor is műveljük, amikor tudjuk, hogy kis és erőtlen szavunk beleveszik ebbe a nagy igazság-utáni bábeli hangzavarba. Műveljük a kertjeinket, és reménykedünk, hogy megint eljön majd a mi időnk – egy új reneszánsz.

kép: Renoir

Tudjátok korunk egy sajátosan abszurd ellentmondásának tartom, hogy miközben a jelszavak szintjén Pártunk és Államunk a születésszámok növelését tűzte ki célul, ezzel párhuzamosan a szexualitást, a nemiséget, a gyermeknemzést és a hasonló témákat egyre növekvő bigottsággal kezelik. A fóliázások, a lekordonozott kiállí­tások, az iskolából kitiltott szexedukációs programok korában élünk. Amikor minden le van öntve egy rózsaszí­n „családvédő” mázzal – de egy csomó fontos, a családokat vastagon érintő témáról nincs őszinte beszéd.

Ilyen például az a téma is, hogy egyes pároknak milyen nehezen jön össze a gyermekvállalás.

És mivel mi is ebbe a kategóriába tartoztunk életem párjával, érintettként magam is megtapasztaltam, hogy milyen sok ködösí­tés, tabusí­tás és í­télkezés veszi ezt körül. Amikor körbekérdeztem az ismerőseim között, csak akkor döbbentem rá például, hogy milyen sok párt érint ez a probléma. Hogy egy csomó gyerek, akiket láttam felnőni, nem születhetett volna meg a hagyományos úton. És hogy milyen sok olyan párt ismerek, akik hosszú évekig küzdöttek, de mégsem sikerült nekik az, ami másnak viszonylag könnyen összejön.

Mi is megkaptuk persze a szokásos kéretlen jó tanácsokat. „Csak jobban kéne dolgozni rajta!” „Egyél sok tojást!” „Ez a lélekben dől el.” Meg hasonló veretes népi „bölcsességek”. Amik semmi másra nem jók, mint arra, hogy szégyent keltsenek azokban, akik már amúgy is el vannak keseredve, hogy nem jön össze. Miközben a biológiai vekker csak ketyeg. És amikor végül belevágtok a lombik-programba, akkor jön még a java.

Például a vallási dogmák, amik szerint egyenesen bűnt követsz el, ha „nem természetes” úton nemzéd az gyermeked, ahogy azt az Úr megparancsolá (dehogy parancsolá). Még olyan papot is hallottam, aki élő rádióadásban kijelentette: szerinte a lombik-bébik nem is rendelkeznek valódi emberi lélekkel.

Mindenesetre azt gondolom, hogy a magyar társadalom egyik nagy rákfenéje, hogy nem beszélünk őszintén bizonyos az életünket mélységesen érintő és felkavaró élményeinkről. Mert félünk az í­télkezők és gúnyolódók, vagy ami még rosszabb: a jóindulatú de kéretlen jótanács-osztogatók önelégült kórusától. És az elhallgatás megbetegí­t bennünket, ahogy arra számos, a függőségekről és egyéb népbetegségeinkről szóló í­rásomban már rámutattam korábban.

Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mi nem hallgatunk. Interjút adunk Hodász Andrásnak, aki az új videó-csatornáján egy interjút készí­tett velem és feleségemmel erről. Hogy a hasonló cipőben járó pároknak biztatást adjunk: nem vagytok egyedül. És nem szégyen ezekről a dolgokról nyí­ltan beszélni. Sőt, valahol ez a jövőnk kulcsa. Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, nem is kevés. Köszönjük Andrásnak, hogy ehhez próbál hozzájárulni, empatikusan és őszintén. Akit pedig az interjú érdekel, az megnézheti itt:

Amióta megszületett a gyerekem, leginkább esténként jut időm meditálni. Amikor már elcsendesedtek a dolgok, és a pici elaludt. Hosszabb vagy rövidebb küzdelem után. És mint a kisgyerekekkel ez előfordul, néha felébred és felsír. Van, hogy ez pont akkor történik meg, amikor éppen sikerült lecsendesíteni az elmém majomcsordáját – elmélyülten figyelve a légzésemet. A sírás hallatán azonban a majmok ismét veszettül csengettyűzni és cintányérozni kezdenek. Gyomortájon egy kis szorongás – aggodalmas gondolatok – enyhe bosszúság. Sőt, van, hogy még fel sem sírt, de azon veszem észre magam, hogy már szinte várom, hogy felsírjon – és ez a feszültség nem engedi, hogy a légzésemre koncentráljak.

Idővel megtanultam értékelni ezt. Igen: értékelni. Mint tanítást. Mert ez is tanítás. A meditáció nem a teljes zavartalanság állapotáról szól. A tökéletes háborítatlanságról. A meghitt zökkenőmentességről. Hanem arról, hogy az ember képes elfogadni – és elengedni a zavaró tényezőket. A káoszt, a kiszámíthatatlanságot.

Joseph Goldstein meditációs tanító írja, hogy amikor Indiában meditált egy erdei kunyhóban, egyszer csak egy nagy lusta macska ugrott az ölébe. Ott kényelmesen elhelyezkedett és szunyókáláshoz készült. Ő kitessékelte őkelmét a kunyhóból – de hiába. A macska hamarosan visszaugrott az ölébe és ismét megszakította a meditálásban. Ez többször is megismétlődött, és ő egyre idegesebbé vált. Aztán olyan fél óra küzdelem után elengedte: egyszerűen hagyta, hogy az ölébe üljön. A macska úgy harminc másodperc múlva fenséges nyugalommal felállt, és kiballagott a kunyhóból.

A tanítóink sokféle formában jelentkeznek, vonta le a tanulságot Goldstein.

(note to myself)

Sokan sokat beszélünk arról, hogy mit kell tennünk azért, hogy megelőzzük az emberi civilizáció bukását. Hogy mit kell tennünk nekünk, mindannyiunknak, embereknek. Mi az a közös cselekvés – mik azok a fő közös cselekvések – amelyek ehhez szükségesek.

Légy tudatos fogyasztó! Ne egyél húst! Tégy a gyűlöletkeltés ellen! Nyilvání­ts szolidaritást az üldözöttekkel! Ne pazarold az ivóvizet! Ne használj annyi műanyagot! Támogass fontos civil ügyeket! Ne szavazz demagóg pártokra! Szerveződj lokálisan! Ne ülj fel a nagyvállalatok manipulációjának! És a többi.

Ezek fontos viták – és ezek fontos közös cselekvések.

De közben azt is gondolom, hogy a „mit tegyünk” kérdés mellett, előtt van egy másik, még fontosabb kérdés is, amit meg kell válaszolnunk: „ki vagyok én.” Valahol korunk válsága abból is – és főleg abból – fakad, hogy egyre kevesebb ember képes ezt a kérdést megnyugtatóan megválaszolni.

Az egzisztenciális űr és bizonytalanság, ami a kérdés megválaszolatlansága mögött van – folyamatos kielégületlenséget szül. Soha nem elég, ami van, mindig több kell. Az sarkall minket arra, hogy folyamatosan feszegessük a bolygó határait. Hogy a korlátlan növekedés bűvkörében kizsákmányoljuk az erőforrásait. És kizsákmányoljuk, elnyomjuk egymást, embereket is.

A kérdés megválaszolása nem lehetséges pusztán racionális úton. Nincsenek előre megcsócsált egyenválaszok. Jelentést kell találnunk és adnunk az életünknek. Mindannyiunknak. Nem szavakkal, hanem kapcsolódással. Kapcsolódással az alkotáshoz. A teremtéshez. Más emberekhez, közösségekhez. Egymáshoz. Ki a taní­tás, ki a művészet, ki a felfedezés, ki a gyógyí­tás, ki a szervezés, ki a spiritualitás útján. Mindenki a maga élethivatása szerint.

A Földnek olyan emberekre van szüksége, akik jelentést találnak az életükben és biztonságosan kapcsolódnak.

Ha inspirálnak, ha adnak neked valami fontosat az í­rásaim, kérlek, adj Te is – támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Lesley Oldaker

„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, í­gy aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” í­rta Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mí­gnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.”

De vajon miért kezd el valaki hazudni magának? Miért és honnan ez a kényszer, hogy letagadjuk az igazságot – és mi ez az igazság, amivel nem akarunk szembenézni?

A lélek mélyrétegeiben leülepedő fájdalom az, amivel nem akarunk szembenézni. A fájdalom, amit amiatt a meggyőződés miatt éreztünk, érzünk, hogy nem vagyunk elég jók és nem vagyunk méltók a szeretetre. Ez az, amivel nem akarunk szembenézni – ez az, amit magunk elől is rejtegetünk, ami elől rettegve menekülünk. Különféle ön- és közösségpusztí­tó viselkedésekbe. Amelyek ideig-óráig azt az illúziót keltik, hogy a kezünkben van a kontroll – hogy tisztelnek és szeretnek minket. És folyamatosan önáltató hazugságok bonyolult hálóját szőjük, hogy saját magunkkal is elhitessük: igazából nekünk ez kell. Ez szükséges. Ez vagyunk mi. Csak í­gy érvényesülhetünk.

És, ahogy lenni szokott, a fájdalom elől való menekülés még több fájdalmat okoz. És még több önigazoló hazugságot tesz szükségessé. Csak hogy az ember el tudja viselni a hétköznapokat.

Én egy picit megfordí­tanám, amit Dosztojevszkij mondott: az ember eleve azért hazudik magának, mert úgy érzi, mások nem szeretik és tisztelik – és ezért nem tiszteli, nem szereti eléggé magát. Ezt a mondatomat persze megint félreértik majd egyesek. Amikor azt í­rom: önszeretet, akkor nem a kritikátlan önimádatról beszélek – hanem arról a képességről, hogy kedvesen, nagylelkűen, együttérzéssel fordulj oda magadhoz. Azzal az igénnyel, hogy megértsd és elfogadd, aki vagy, ami vagy. Enélkül nincs őszinteség sem magaddal szemben.

Sajnos a különféle felépülést és gyógyulást hirdető módszerek gyakran abból indulnak ki: hibás vagy, mi megjaví­tunk. Elromlottál, de mi majd jól megszerelünk. Pedig a valódi felépülés és gyógyulás eredőjében inkább ez kellene, hogy álljon: rossz dolgok történtek veled. A közösségedben nem kaptad meg azt a figyelmet és szeretetet, amit kellett volna – ezért magadnak sem tudod azt megadni. Ezért bántod magadat és a környezetedet is. Mi figyelünk rád és szeretettel támogatunk abban, hogy Te is képes légy őszintén és kedvesen odafordulni magadhoz – és másokhoz.

kép: Giovanni Gasparro

Néha elnézem az embereket magam körül, ahogy tülekednek a metróban, ahogy dolgukra sietnek az utcán, ahogy posztolják a képeiket a közösségi médián, ahogy egymás kezét fogva sétálnak a parkban, ahogy veszekednek a konyhában, ahogy könnyeznek egy mozifilmen, ahogy kommentelnek és beszólnak egymásnak a közösségi médián, ahogy megízlelnek egy süteményt a kávézóban, ahogy mohón szívják a cigifüstöt a ház előtt, ahogy dühödten nyomják a dudát a dugóban.

És már nem is embereket látok – hanem egy erdőt. Fákat látok, ahogy göcsörtös gyökereiket belemélyesztik a földbe, hogy megkapaszkodjanak a sziklás talajban és felszívják éltető nedveit. Ahogy girbe-gurba ágaikat az ég felé nyújtóztatják, hogy lombjaikat megfürösszék a Nap fényében.

Így próbálunk megkapaszkodni, gyökeret ereszteni mi is, emberek. Így nyújtózunk mi is a fény felé, ki egyenesebben, ki göcsörtösebben. Ki szelíden és átlényegülten fürödve benne – ki vadul és telhetetlenül szürcsölve, elszívva a világosságot a többi elől.

A mi fényünk: a jelentőség. Szignifikancia. Mindannyian arra vágyunk, ki szelíden, ki mohón: hogy elismerjenek, elfogadjanak, szeressenek. Hogy éreztessék velünk, hogy fontosak vagyunk.

Néha egészen furcsa alakzatokba kényszerít bennünket ez a vágy – egyesek a felismerhetetlenségig eltorzulnak, akár egyes amorf, szokatlanul növekvő fák. De valójában minden göcsörtösségünk és egyenetlenségünk, minden diszharmóniánk és aránytalanságunk mögött is felfedezhetjük a szükségletet, hogy lássanak, elismerjenek és szeressenek minket.

Ez a mi napfényünk.

És amikor leszáll az éj, távoli csillagok különös sóvárgásokat ébresztenek bennünk.

(note to myself)

Szétnézek a világban, és látom a háborúkat. Etnikai, politikai konfliktusokat. Kultúrharcokat és vallási villongásokat. Elnyomást és forradalmakat.

De ennél többet is látok – ennél mélyebbre is látok.

Látom, hogy minél inkább be vannak záródva az ezekben a konfliktusokban részt vevő csoportok a saját történetükbe – annál súlyosabb a konfliktus. Minél messzebb kerül egymástól a két történet, annál elszigeteltebb párhuzamos valóságok épülnek. Ahol a párbeszédnek már az esélye sem nyí­lik meg.

Eluralkodnak rajtunk a történeteink, amelyekben mindig a „Mi” az áldozat és a hős – és mindig „Ők” az elkövetők és bűnösök.

És ezek a történetek, mint ahogy az egyes embernél, úgy a csoportnál is a saját traumába vannak ágyazva. Mert nem csak egyéni, de kollektí­v trauma is létezik. Ahogy az egyének, úgy a csoportok – nemzeti, vallási, politikai közösségek – is folyamatosan a Múltra reagálnak akkor, amikor látszólag a Jelen eseményeire válaszolnak. Újrajátsszák a régi szerepeiket, mint egy elakadt lemezjátszó.

Palesztinok-izraeliek, keresztények-muszlimok, pakisztániak-indiaiak, liberálisok-konzervatí­vok: folyamatosan triggereljük, folyamatosan nyomkodjuk egymás egzisztenciális trauma-vészcsengőit. Ki-be kapcsoljuk az evolúciósan belénk kódolt flight-or-fight, menekülj-vagy-harcolj üzemmódot.

Ha felismernénk, hogy í­gy van – és hogy mennyire í­gy van: az hozzásegí­thetne minket ahhoz, hogy megtaláljuk a triggerelő hatás és a traumatikus ellenreakció közötti pillanatban azt az ablakot, ami kitekintést nyújt a saját, elszigetelő és bezáró történetünkből. Képessé tehet arra, hogy ne csak a saját monológunkat toljuk – hanem nyitottá váljunk a másik történetére. Hogy a „mi” és „ők” narratí­vájának harci zajából átlépjünk egy közös „mi” tudatosság reményének várakozó csendjébe.

Ez még persze bizalmatlan várakozás. A másik történetét talán csak szemforgatva tudjuk elviselni. Talán nem tetszik – talán nem tartjuk igaznak. Lehet, hogy nem is az. Talán rettegünk attól, hogy amennyiben egy picit is engedünk a saját igazunkból – akkor szükségszerűen sérülékennyé és kiszolgáltatottá válunk a másik igazságtalanságával szemben. És nem is arról van szó, hogy fel kell adnunk a saját önazonosságunkat és a saját narratí­vánkat, vagy el kell fogadnunk a másikét. Pusztán fel kell ismernünk, hogy mindketten bábok vagyunk a Múlt, a Trauma bábszí­nházában.

Csakis akkor törhetjük meg a nemzedékről nemzedékre továbbadott traumák ördögi körét – a transzgenerációs trauma átkát – ha megtesszük ezt a fájdalmas és félelmetes lépést. Kifelé ebből a zéró-összegűnek hitt játszmából, ahol csak szélsőségekben tudunk gondolkodni, ahol „vagy ők, vagy mi”. Rálépve az útra, ami nem a múlt elkendőzéséhez vezet („ami elmúlt, elmúlt, spongya rá”) – hanem annak feldolgozásához. A saját árnyékunk felismeréséhez – a saját fájdalmunk elfogadásához. És onnan a következő lépést a másik fájdalmának elfogadásához. Lassú, tétova babalépésekkel a kollektí­v gyógyulás útján. Mindig a következő lépésre összpontosí­tva.

És legyen bármilyen sötét a helyzet, amí­g még képesek vagyunk megtenni akár egyetlen ilyen lépést is – addig az emberiségnek igenis van jövője.

Ha egyetértesz azzal a szemlélettel és szellemiséggel, amit próbálok képviselni ezen az oldalon – akkor kérlek, Te is segí­ts, hogy a hangom ne hallgasson el, oszd meg a posztokat és támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Itt nincsenek alkoholista hajléktalanok” – hirdeti magát egy középiskola a reklám-klipjében.

Lehet, hogy vannak szülők, akik vevők az ilyen üzenetekre. De azért remélem, hogy vagyunk bőven olyanok is, akiknek esze ágába sem lenne egy olyan iskolába adni a gyerekét, ahol a kirekesztő szociális demagógiának ezt a fertelmes szemléletét oltják bele a tanulókba.

Én például egy olyan iskolába íratnám szívesen a gyerekemet, ahol arra tanítják, hogy vállaljon szolidaritást az elesettekkel, a szegényekkel, az otthontalanokkal. Ahol megbeszélik a tanulókkal, hogy vajon miért, hogyan válnak hajléktalanná emberek. Miként ragadt benne a mélyszegénységben a társadalom leszakadó egyharmada. Ahol az alkoholizmusról, függőségekről nem úgy oktatnak, mint valami jellemhibáról, hanem feltárják a gyermekkorba nyúló gyökereit, összefüggéseit elmagányosodással és kirekesztéssel.

Ahol ilyen szellemben tanítják a történelmet, az irodalmat is. Hiszen ennek a nemzetnek a legjobb elméit mindig is fűtötte a felháborodás az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek láttán. A szenvedély, hogy egy igazságosabb és egyenlőbb társadalmat alkossanak. Ahol íróink, költőink társadalmi megújulást követelő szenvedélyes sorait megtanítják alkalmazni napjaink valóságára.

Például amikor közösen beszélgetnek arról, ki volt Táncsics Mihály, és miért mondta, hogy „a koronák és trónusok csak addig állhatnak fenn, míg a népek szegények, tudatlanok.”

Vagy közösen értelmezik Petőfi XIX. század költői című versét: „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet”.

Vagy éppen elemzik Ady Endre Álmodik a nyomor című költeményét: „Kicsit több bért, egy jó tál ételt, foltatlan ruhát, tisztességet s emberibb szavakat.”

Esetleg József Attila Külvárosi éj című versét: „A nyomor országairól térképet rajzol a penész.”

Olyan sokat papolnak manapság arról, hogy „magyarság” meg „nemzet”. Hát jó lenne tudatosítani, hogy nem a melldöngető hazapuffogtatás és köldöknéző önelégültség teszi a magyart. Enélkül a szenvedélyes igazság-szeretet nélkül lófüttyöt ér az egész.

Nem voltam tudatában még,
mikor először léptem át
ez élet-ajtó küszöbét.

Milyen erő nyitott ki hát
ilyen hatalmas rejtélyre,
mint rügyet erdőn éjféltájt?

Mí­g reggel néztem a fénybe,
nem kellett, csak egy pillanat:
Nem vagyok idegen! − értse
szí­vem, e világban lakhat;
és hogy a felfoghatatlan,
névtelen, forma nélküli,
karjába vesz jóban, bajban
− a forma anyámat szüli.

Épp í­gy, a halálban majdan
ugyanaz az ismeretlen,
öröktől ismert alakban
lép elém, s mivel szeretem
ezt az életet, jól tudom,
a halált is szeretni fogom.

A csecsemő is felsí­r, ha
jobb mellétől elszakí­tja
anyja − csak hogy megnyugodjon
rögtön utána a balon.

Rabindranath Tagore, A felajánlás énekei, 95. (ford. Ásványi Tibor)

(esti versek a drogriporterrel)

kép: Goncarlo Claro