Széljegyzetek

Van, akit a posztjaim sokfélesége zavarba hoz.
Akkor te most buddhista vagy? – kérdezik egyesek.
Akkor te most keresztény vagy? – kérdezik mások.
Vagy szkeptikus libsi, aki kételkedik minden vallásban?
Mi a franc vagy te most igazából?

Nos, egyik sem. És valahol mindegyik.
És valahol élvezem, hogy összezavarhatom azokat, akik a jól körülhatárolható kocka-valósághoz szoktak.

Amikor a Buddha a Földön járt, soha nem mondta: „Legyetek buddhisták!”
És amikor Krisztus a Földön járt, soha nem mondta: „Legyetek keresztények!”

Megmutattak egy utat, amelyen járva az ember a sötétségből kijuthat a fényre.

Nem azt mondták: „Imádjatok engem!”
Hanem azt mondták: „Kövessetek engem!”

És mégis: milyen sok ember imádja a Buddhát vagy Jézust, egyfajta csigaházként magára öltve a jó buddhista vagy jó keresztény identitásának védőpáncélját, amibe jól el lehet bújni és ki lehet rekeszteni a világot és a többi embert.

„Keresztény” – ezt a kifejezést a nem keresztények találták ki, hogy megkülönböztessék a Krisztust követőket.
„Buddhizmus” – ezt a szót eleve a mindent „izmusokra” skatulyázó nyugati vallástörténészek vezették be.

Számomra elszomorí­tó, hogy milyen sok ember imádja a Buddhát vagy Jézust, mint valamiféle bálványt, miközben pont a leginkább szí­vhez szóló üzeneteiket nem képesek meghallani. Annyira el vannak foglalva azzal, hogy jó buddhisták vagy jó keresztények legyenek. És saját kiválóságuk tudatának önelégült elefántcsonttornyából megvessenek, lenézzenek másokat, akik nem.

Persze mind a Buddha, mint Krisztus sokra tartotta a taní­tványok közösségének szerepét. És közösségben részt venni mindig identitás-formáló élmény. Félreértés ne essék, én nem í­télem meg/el azokat, akik lelkesen vallják meg a hitüket, a felekezethez való tartozásukat, bármi is legyen az. Hajrá!

De én nem akarok megtérí­teni senkit semmire. Nem akarok bizonyos vallásokat vagy filozófiákat promózni. Arra törekszem, hogy az í­rásaim mindenki számára be- és elfogadhatók legyenek, aki picit is nyitottan közelí­t a különféle hagyományokba ágyazódó taní­tásokra életről és halálról, sötétségről és fényről, leépülésről és felépülésről.

Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, ha adnak neked valami fontosat a hétköznapok elviseléséhez, feldolgozásához – akkor kérlek, Te is adj valamit, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Robert Waldinger nem csak Zen tanító (roshi), de történetesen tudományos kutató és Zen tanító egyben. Számára a tudományos szigorral végzett kutatómunka és a spirituális fejlődés nem zárja ki egymást – tudja mindkettőt a helyén kezelni.

Mi több, ő a világ legrégebbi boldogság-kutatásának vezetője (Study on Adult Development). Ami 80 éve követi nyomon embereknek ugyanazt a csoportját, hogy megállapítsa: vajon kikből lesznek boldog és egészséges emberek?

Aki azt gondolná, hogy a boldogság titka a pénz és hírnév, vagy hogy az egészség titka az, ahogy mit eszik vagy mit sportol valaki – az téved. Na jó, persze, természetesen ha valaki állandó egzisztenciális gondokkal küzd, az nem lehet elégedett az életével. És aki folyton junkfood-ot zabál és alig mozog, az nem lehet egészséges.

De a kutatók találtak egy olyan tényezőt, ami még ezeknél is jóval fontosabb és döntőbb tényezőnek bizonyult mindkét szempontból. Az, hogy milyen jó kapcsolatokat ápol az illető más emberekkel. A kutatók persze számítottak arra, hogy akinek jó a párkapcsolata, erős a szociális hálója, az elégedettebb az életével. De ami őket is meglepetésként érte, az, hogy mennyire döntők a tartós, kielégítő emberi kapcsolatok (ezen belül is a párkapcsolatok) akár az olyan nagyon is fizikai funkciók alakulásában, mint például, hogy valakinek van-e szívbetegsége, cukorbetegsége vagy éppen magas vérnyomása.

Korunk valódi népbetegsége: az elmagányosodás. Ami persze történhet kapcsolatban, családban is, ha az kiüresedik és formálissá válik.

A kutatás egyik legfontosabb kérdése, ami nagyban megkülönböztette a boldog és a kimondottan boldogtalan embereket: „Kit hívnál fel az éjszaka közepén, ha bajban lennél?” A kimondottan boldogtalan emberek senkit vagy alig valakit tudtak megnevezni erre a kérdésre. Van valaki, akivel biztonságban érzed magad? Akire számíthatsz? Ez egy nagyon fontos összetevője az emberi egészségnek. Ez az igazi gazdagság.

Szóval kezeld mindig egy csipet kétellyel a reklámokat, amik szerint nem lehetsz boldog ember, hacsak nincs menő autód, házad, kütyüd, kocka hasad stb. És persze azokat az egészség-gurukat és megmondóembereket is, akik szerint nem lehetsz egészséges, ha nem veszed meg az ő táplálék-kiegészítőjüket, csodaszerüket, ápolószerüket, vitaminjukat, kütyüjüket, ha nem iratkozol be az ő tanfolyamukra, kezelésükre, ha eszel/nem eszel húst/glutént stb., ha nem nézel ki 50 évesen úgy, mint egy 20 éves és a többi. Ha túl sokat aggódsz ezeken a dolgokon, miközben elhanyagolod a legfontosabb, legbensőségesebb emberi kapcsolataid építését, akkor tévúton jársz.

Az ember egy idő után rájön: a legtöbbször sokkal fontosabb, hogy kedves légy, mint hogy igazad legyen.

A kedvesség néha ott is utat tör, ahol a logika csődöt mond. Végtére is nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazzal a gondolkodással, amivel létrehoztuk őket – ahogy Einstein is mondta.

Amikor igazad van, amikor győzöl egy vitában, az adhat némi diadalérzetet és elégedettséget. De ez a legtöbb esetben tiszavirágéletű. És amikor életed végén visszanézel az emberi kapcsolataidra, akkor nem arra leszel igazán büszke, hogy igazad volt. Nem arra fogsz emlékezni, amikor legyőztél valakit.

Hanem arra, hogy kedves voltál vele – és hogy ő kedves volt veled.

Aiszóposznak igaza volt: legyen bármilyen csekély is, de egyetlen kedves cselekedeted sem megy soha veszendőbe.

(notes to myself)

„Meghalt a Fater,” í­rta az egyik ismerősöm nemrég. „Hogy mi?” – kérdeztem vissza értetlenül. Aztán világosság gyúlt az elmémben. Ja, hogy az a Fater. Palotai Zsolt.

Már az én generációmnak is csak „a Fater” volt. Pedig mi még a 90-es évek végén kezdtünk el a bulijaira járni. A breakbeat és drumandbass hullám csúcsán, amit sokan az ő közvetí­tésével ismertek meg. Akkor már fogalom volt a budapesti éjszakában, hiszen a Tilos az Á-ban kezdett el zenélni a rendszerváltás környékén. Adtuk-vettük a kazikat a zenéivel. („Kazetta” – a fiatalok már azt se tudják, eszik-e vagy isszák.)

Mennyi emlék, olyan helyekről, amik közül többet már bezártak. A régi Kultiplex. Az első West Balkan. Olof Palme ház: egyik oldalon d’n’b, másik oldalon breakbeat. Tilos bulik a Pecsában.

Nemrég olvastam vele egy interjút. Egy megkeseredett, reménytelen ember képe rajzolódott ki előttem. Az ország helyzete rosszabb, mint a 80-as években, mondta. A társadalom legalja került annak csúcsára. Nem hí­vják már zenélni rádiókba. A közönsége fele kivándorolt. Úgy fogalmazott: „belső emigrációban és csöndben van.”

A kor zenéjéről is lesújtó volt a véleménye. Amit persze lehetne úgy is venni, mint egy idős ember morgolódását, aki szerint „régen minden jobb volt”. De Palotai nem tartozott azok közé, akik felületes morgással lesöpörték a Ma zenéjét az asztalról. Vagy aki ne tudta volna megtalálni a hangot a sokkal fiatalabb generációkkal. Naponta sok órát töltött azzal, hogy megismerje a legújabb előadók legújabb zenéit – csak éppen, mint mondta, megszeretni nem tudta.

„Teljesen egysí­kú minden, minden zene hasonló vagy ugyanolyan. Még a bulikon is, ha egy-egy előadót hallgatsz, ahol elkezdi, ott is fejezi be. Tehát mintha egy zenét játszana egy órán keresztül, nincsenek hullámhegyek és -völgyek,” mondta.

Elérte a maga mélypontját.

„Ha nincs mélypont, akkor nem teljes az a karrier, és senki nem hitte el, hogy ők vissza tudnak jönni,” mondta az interjúban. Sajnos már nem fog visszajönni. Egy egészen más úton indult el. Hatvankét évesen kiballagott ebből a világból.

Jó utat, Fater! Köszönünk mindent!

Letöltendő fogház büntetést kér az ügyészség arra a gázolóra, aki 150-el döngetett az Árpád hídon egy BMW-vel versenyezve, amikor kisodródott és a szalagkorlátot átszakítva halálra gázolt egy 26 éves kerékpárost. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb öt évet szabhatnak ki rá. A fogház a legenyhébb végrehajtási fokozat. És az elkövető akár 1-2 év múlva már feltételesen szabadlábra is kerülhet.

Tudjátok én alapból nem vagyok a börtönök híve. Embernyomorító intézménynek tartom, ahol az emberek nem „megjavulnak”, hanem torzulnak. De szerintem azért azzal nem vagyok egyedül, hogy ezt a büntetést nem tartom arányosnak.

Különösen nem egy olyan országban, ahol rendszeresen kapnak hosszú éveket emberek pár tucat tő kannabisz növény termesztése miatt – egy olyan növényért, ami, bár nem teljesen veszélytelen, de a nyugati világ jelentős részében már éppúgy legális élvezeti cikk, mint a sör vagy a cigaretta. És őket nem fogházra büntetik ám: hanem fegyházra, ami a legsúlyosabb végrehajtási fokozat!

Ha mérlegre teszem a két cselekedet – kender termesztése és halált okozó gyorshajtás – társadalmi veszélyességét, akkor akárhogy is méricskélek: a kettő súlya köszönőviszonyban sincs egymással. Valahol egészen abszurd, hogy súlyosabb megítélés alá esik, hogy valaki szépen nevelgeti, öntözgeti a kis palántáit, mint az, hogy felturbózott mercivel agyatlanul száguldozik a belvárosban és megöl egy ártatlan embert. Vajon csak az én igazságérzetemet zavarja ez? ‍♂️

Fotó: Pozsonyi Zita

Én alapvetően tök jó dolognak tartom, hogy egyre több szó van traumákról, bántalmazásról és hasonlókról – sokáig el voltak hallgatva ezek a témák. De gyakran bizonyos népszerű pszichológiai fogalmakat az emberek rosszul vagy túlhasználnak olyan módon, ami elmossa az eredeti jelentésüket. És ez nem egyszerűen csak bosszantó pontatlanság – de relativizálja és kiüresíti azoknak az embereknek az élményét, akik valóban szenvedő alanyai ezeknek.

1) Nem minden kellemetlen élmény „trauma”!

Önmagában attól, hogy valami rossz élményed volt, még nem vagy „traumatizálva”. A trauma nem a rossz élmény, hanem az, ahogyan áthuzalozza az idegrendszered, tartósan megváltoztatja az elméd működését. Ha bosszantó emberekkel kellett sorban állnod valami üzletben, vagy ha kiabáltak veled az utcán, és bosszús vagy miatta: az nem trauma. Csak kellemetlen élmény.

2) Nem minden konfliktus „abúzus”!

Az ember folyamatosan konfliktusba kerül másokkal, családjában, párkapcsolatában, munkahelyén. Sokszor előfordul, hogy megbántanak minket, vagy megbántunk másokat. De a bántás önmagában nem bántalmazás. Ha valaki tiszteletlenül vagy bunkón bánik veled, ha leszid, megbánt a tanár, a főnök, a házastárs, az önmagában még nem bántalmazás. A bántalmazás rendszeres visszaélés egy bizonyos erőfölénnyel, aminek a célja az áldozat módszeres megalázása.

3) Nem minden, ami megsért valakit, „triggerel”!

A trauma egyik velejárója, hogy gyakran oda nem illő helyzetekben aktiválhat (triggerelhet) egy trauma-reakciót valami inger. Például valaki lefagy, vagy dührohamot kap. Ez létező jelenség. De sokan mindenféle kényelmetlen érzésük mögött rögtön valami traumát keresnek, és fordítva: egyesek gúnyt űznek másokból, amiért rosszul reagálnak valamilyen sértő tartalomra.

4) Nem minden nézetkülönbség „gaslighting”!

A gázlángozás (avagy gaslighting) egyfajta tudatos manipuláció, amelynek az elkövetője kétséget próbál ébreszteni áldozatában a saját józanságával és emlékezetével kapcsolatban. Például amikor egy bántalmazó elhiteti a bántalmazottal, hogy valójában ő volt a felelős a bántalmazásért. Mint minden fogalmat, ezt is túlhasználják. Van olyan, amikor egy konfliktusban résztvevő két ember tényleg másként emlékszik egy konfliktusra – és attól, hogy nem fogadja el a másik verzióját, még nem válik automatikusan gázlángozóvá.

5) Nem minden ember, akivel összeveszel, „pszichopata” és/vagy „nárcisztikus”!

Tudományos értelemben a nárcisztikus személyiségzavar és a pszichopátia (antiszociális személyiségzavar) a pszichiáterek által diagnosztizálható személyiségzavarok közé tartoznak. Vannak persze emberek, akiket még nem diagnosztizáltak, de mégis ilyen zavarral élnek – és sejtelmük sincs róla (akár a világ leghatalmasabb emberi közt is). De a probléma megint a túlhasználattal van: sokan egyfajta önkényes diagnosztikai bunkósbotként használják ezeket a fogalmakat, hogy azokkal szembeni ellenszenvünket megideologizálják és tudományos köntösbe öltöztessék, akikkel a hétköznapi életben konfliktusba kerülnek.

6) Nem mindenki „társfüggő”, aki önzetlenül beletesz egy kapcsolatba!

A kodependencia egy nehezen meghatározható fogalom – nem véletlen, hogy máig sem került be a pszichiáterek diagnosztikai kézikönyvébe. De azért van mögötte valós jelenség. Általában azt értik alatta, aki képtelen meghúzni az egészséges határait egy kapcsolatban, folyamatosan kényszert érezzen, hogy adjon, mert nincs rendben az önértékelése. Kérdés, hogy ez valóban önálló „betegségnek” számít-e, vagy pedig más zavarok velejárója (én inkább az utóbbira tenném a voksom). Mindenesetre nem tartom szerencsésnek, amikor olyan éllel használják, hogy a társat, szülőt, hozzátartozót – főleg feleséget, anyát – teszik meg felelősnek azért, mert a szerettük függőséggel küzd, vagy nem hajlandó felépülni belőle.

Ha tetszenek az írásaim a Drogriporteren, ha hasznosnak tartod őket – kérlek, támogasd a munkám, link a hozzászólásban!

Egy távoli város mellett, egy folyó partján élt egy idős Zen mester.

Egy nap egy utazó kereste fel a mestert: „Mester, szeretnék ebbe a városba költözni, ami melletted fekszik. Mondd, milyen hely?”

„Milyen volt az előző hely, ahol éltél?” – kérdezett vissza a mester.

„Szörnyű porfészek, unalmas és gonosz emberekkel,” felelte az ember.

„Ez a hely is ugyanolyan. Nem ajánlom, hogy ide költözz,” mondta neki a Zen mester.

Hamarosan egy másik utazó is meglátogatta a mestert: „Mester, szeretnék ebbe a városba költözni, mond, milyen hely?”

„Milyen volt az előző hely, ahol éltél?” – kérdezett vissza a Zen mester.

„Igazán szép, tele kedves és okos emberekkel,” felelte az ember.

„Ez a hely is ugyanolyan. Szerintem tetszene itt neked.”

Amikor Giordano Bruno megkérdőjelezte a geocentrikus világképet, egy végtelen és végtelenül izgalmas, hatalmas távlatokat megnyitó világegyetem képét tárta a világ elé. Megégették érte. Végül azonban Bruno, halálában is diadalmaskodott.

Amit viszont nem sikerült átörökí­tenie ránk, az a csodálat. Az érzés, hogy az egész létezésünk egy döbbentesen fenséges csoda.

Amióta megdőlt a geocentrikus világkép, mintha mi is elveszí­tettük volna a centrumunkat. Túl gyakran úgy fogjuk fel magunkat a világegyetemben, mint parányi, jelentéktelenül és tehetetlenül hányódó porszemet a hatalmas, végtelen, közönyös világűrben.

Nem vagyunk különlegesek. Elszigetelten, a koponyánk börtöncellájában töltjük büntetésünket, amí­g leperegnek napjaink – ami után elnyel bennünket az ásí­tó semmi. Így hát addig próbálunk behabzsolni minél több szí­nes-szagos élvezetet, amí­g még lehet.

Pedig mennyivel másként is felfoghatnánk!

Keleten van például egy csodálatos ví­zió Indra isten hálójáról. Ez a kozmikus háló a világ tengelyénél álló Meru hegyre van felfeszí­tve. Ennek minden keresztpontjában egy ragyogó ékkő – ami visszatükrözi a többi ékkő ragyogását.

Minden összefügg mindennel – kapcsolódunk egymáshoz, nem vagyunk elszigeteltek. Mikrokozmoszok és makrokozmoszok – esőcseppek és óceánok, magunkba foglaljuk a mindenséget és részei vagyunk egy nagyobb egésznek.

Ragyogó lények vagyunk, és tükröket tartunk egymásnak, szemlélve és visszatükrözve egymás fényét. Nem vagy egyedül egy végtelen világegyetemben – te vagy a végtelen világegyetem!

„Az étel nem játék” – hogy milyen sokszor hallottam én ezt még gyerekként is a felnőttektől!

És valóban: felnőttként borzasztó bosszantó tud lenni, amikor egy gyerek malackodik az étellel. Eldobálja a padlón. Összekeni vele a testét, a ruháját. Kiborít. Megcsócsál. Aztán kiköp. Trancsíroz. A fele kaját ki kell dobni utána. Ráadásul olyan disznóólat hagy maga után, amit aztán persze majd neked kell összetakarítani. Újra és újra.

Szóval érthető, hogy a szüleink utálták, ha játszottunk az étellel. Inkább lapátolták bele a szánkba kanállal ők, a könnyebb menedzselhetőség érdekében. De mint gyakran lenni szokott, a tudomány ezt a nézetet is meghaladta – a többi olyannal együtt, mint hogy nem szabad ölelgetni vagy igény szerint etetni a gyereket.

Az étel, mint kiderült, igenis játék. Mondják az okosok, empirikus bizonyítékokra hivatkozva. És nagyon is fontos, hogy a gyerek játsszon vele. Mert ez a játék tulajdonképpen segít neki megszeretni és megismernie az ételeket. Az ételek különféle textúráit. Javítja a kézügyességét és megakadályozhatja, hogy válogatós legyen.

Úgy általában: a gyerek játékkal tanul a legjobban. Mindent. Enni is.

Szóval az új módi szerint hagyni kell a gyereket, hogy legyen egy kis tudós: kísérleti úton tanuljon az ételekről. Hogy az egész helyiség a laboratóriumává váljon. Mi pedig, a support team, biztosítjuk ehhez a megfelelő közeget. Takarítunk, gyerekszéket sikálunk, babaruhát mosunk, mint a kisangyal. Újra és újra. Mint Sziszifusz, akit az istenek azzal büntettek, hogy ugyanazt a sziklát görgesse fel ugyanarra a hegyre, csak hogy aztán kezdhesse elölről.

Mindenesetre valahol van bennem egy kisördög, ami azt kérdezi, hogy vajon mire az én lányomból szülő válik, nem fogják-e megint lecserélni a mostani okosságot valami még újabb okosságra? Vajon nem fognak-e majd ugyanolyan szemforgatva nézni ránk a gyerekeink, mint mi a mostani nagyikra, akik jönnek a korszerűtlen tanácsaikkal? Lehetséges, hogy korszerűtlenné válunk mi is.

Addig is: Sziszifusz szülők, szevasztok!

(note to myself)

„Az élet túl rövid, Proust pedig túl hosszú,” jelentette ki Anatole France.

Tény, hogy kevés emberrel találkoztam, aki végigrágta magát Marcel Proust több ezer oldalas életművén. Amiből csak Az eltűnt idő nyomában több, mint 3000 oldalt tesz ki. Én magam sem dicsekedhetek ezzel. Úgy vagyok vele, mint a válogatós kismadár a téli etetőben neki kiszórt magkeverékkel: kicsipegetem belőle a számomra leginkább ízletes magokat.

„Talán majd egyszer, ha sok időm lesz,” mondogatom magamnak. És olyan lusta vasárnap délutánok képe elevenedik meg a képzeletemben, amikor az eső kopog az ablakon, és én egy kanapéba ásom magam, teát kortyolgatva, kezemben a nagy opus valamelyik kötetének klasszikus kiadása. Senki sem zavar meg: csak én és Proust – aki egyébként az olvasásnak gyógyító erőt tulajdonított. De ott bent azért van egy kétely bennem, hogy ez a vasárnap délután soha nem fog eljönni…

Sajnos France-nak ma, 2024-ben méginkább igaza van. Mert hiába lett hosszabb a várható élettartamunk, az életünk mégis rövidebb, mint száz éve – amikor az élet még lassabb, kényelmesebb mederben folydogált. Sőt, elég megnézni egy néhány évtizede forgatott filmet ahhoz, hogy rájöjjünk: még az elmúlt időszakban is milyen sokat gyorsult az életünk. Ami a 60-as években még feszített tempójú akciódús filmnek számított, az mai szemmel már egészen lomha tempóban vánszorog. Kevés időnk van a szemlélődésre, az önreflexióra – egyenesen sportot űzünk abból, hogy minél elfoglaltabbak legyünk. Elfoglaltnak lenni: megbecsültséget és presztizst hoz. Pedig, ahogy Szókratész megjegyezte, a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet.

Proust maga mindössze 51 évet élt. Gyerekkorától sokat betegeskedett, súlyos asztmája gyakran szobafogságra ítélte. Hiperérzékeny volt: fennmaradtak kifinomult stílusban írt levelei, amelyekben szomszédait kérlelte, hogy kevesebb zajjal éljék az életük. Rejtett homoszexualitása idegenné tette. Mégis, ezt az 51 évet Szókratész tanácsa szerint élte le: kevesen reflektáltak ilyen sokat önmagukra – arra az időre, amit megéltek.

És itt is vagyunk a témánál, ami Proustot a legjobban foglalkoztatta: az idő múlása, az emlékek természete, az ártatlanság elvesztése és az én sokféle kudarca, hogy valami állandót találjon, amihez ragaszkodhat.

A múlt, ahogy megelevenedik, amikor beleharapunk egy süteménybe, és az íz egy ajtót nyit ki az elménkben, amin keresztül betódul egy különös, régen elfeledettnek hitt világ. És hirtelen az vagy megint, aki akkor voltál – hiába telt el húsz, harminc vagy több év, újra ugyanaz a kislány vagy kisfiú leszel. Gyermek-léted minden bizonytalanságával és tehetetlenségével, kíváncsiságával és örömével.

„Egy óra nem csupán egy óra,” írja Proust. „hanem egy váza, tele szagokkal és hangokkal és tervekkel és hangulatokkal, és amit valóságnak hívunk, az egyfajta kapcsolat ezen közvetlen észlelések és a bennünket velük párhuzamosan beborító emlékek között…”

Mikor eljutunk ahhoz a végső órához, vajon elég szerencsések leszünk-e, hogy áttekinthessük azt, amit az életünknek hívtunk? És ha igen, akkor vajon mi marad majd meg belőle? Talán azok a „fontos állomások”, amiket a gyászbeszédekben és méltatásokban szoktak kiemelni egy ember életéről? Vagy talán a tenger sós illata, az erdők gyantás csendje, a magas hegyek komor méltósága? Emitt egy íz, egy illat, amott egy mosoly, egy érintés? A veszteség fájdalma, az elfogadás öröme? Megbánással terhes emlékek? Vagy az időn kívüli elégedettség, ahogy az eső kopog az ablakon egy unott vasárnap délutánon?

Vajon álom volt vagy valóság? És főként: ki az, aki élt? Ha álom volt – ki az álmodó? És vajon van-e azonosság közted és aközött, aki egy órája, egy éve vagy tíz éve voltál? Vágyad, hogy valami állandót találj, amihez ragaszkodhatsz a változás síkján, vajon eloszlik majd végül, amikor elindulsz a végső úton az ismeretlenbe – ahogy elrugaszkodsz, mint a faágról felreppenő madár?