Szeretettel várunk ma este 18 órára az OSA Archívumba, ahol a Drogriporter Szabadegyetem – Hol tart a pszichedelikus tudomány 2025-ben? keretében bemutatjuk az új filmünket, amit a világ legnagyobb pszichedelikus témájú konferenciáján készítettünk idén Denverben – majd a film után Szigeti Balázs doktorral, a téma kutatójával beszélgetünk a közönség bevonásával arról, hol tart most a pszichedelikus tudomány. Aki nem regisztrált, az is eljöhet, szeretettel látjuk – de ülőhelyet nem feltétlenül tudunk garantálni, mert a regisztráció betelt, a helyek száma korlátozott. Viszont: a Drogriporter támogatói (akik idén legalább 10 ezer forint egyszeri, vagy bármennyi havi rendszerességű adományt beállítanak), bejöhetnek ingyen az összes rendezvényre, illetve automatikusan megkapják nem csak ennek a rendezvénynek az élő videólinkjét, de az összes korábbi eseményét is. Szóval megéri támogatni a Drogriportert – link a hozzászólásban! ❤

Miután megünnepelte a pálinka szabadságharc győzelmét, miniszterelnökúr (talán még másnaposan?) írt egy hírlevelet a digitális harcosoknak. Ebben ismét megmutatja az igazi arcát: a bántalmazó családfőét. Mert még ha ő személyesen nem is vett részt gyermekek bántalmazásában – egy népet, egy országot bántalmaz már hosszú évek óta. Felvonultatva a bántalmazó tipikus eszköztárát. Megfélemlítés = fenyegetésekkel nyomást helyezni a családtagokra, hogy ne is hozzák szóba a bántalmazást, mert annak jogi és egyéb következményei lehetnek. Gaslighting = alternatív valóságot építeni és elhitetni az áldozatokkal és akik szót emelnek értük, hogy valójában ők tehetnek mindenről, mert „hisztiznek” itt és „hamisan” vádaskodnak, és ő az áldozat. Félelem. Agresszió. Megszégyenítés. Hazugság. A cél: aláásni a társadalomnak nem csak az önértékelését, de a valóságba vetett hitét is. Megfélemlíteni mindenkit, aki szót mer emelni. 15 éve ez megy: ez a kormány soha semmiért nem vállalja fel a felelősséget. Mindig mindenért más – belső és külső ellenség – felelős, ami az országban történik. Folyamatosan letagadják, átírják a valóságot. 15 év kormányzás után még mindig ők vannak áldozat-szerepben. Mindenki más bűnös: ellenzék, civilek, újságírók, melegek, szakemberek, Brüsszel. Mikor ki. Hát csak szólok: nem fogunk elhallgatni. Elég volt. Nincs szükség alaptalan rágalmazásra és spekulációkra. Itt a tények magukért beszélnek. És tény az, hogy 23 (!) éve történt az első bejelentés Juhász Péter Pál viselt dolgairól, 2009-ben mentették fel először egy fegyelmi vizsgálat eredményeként, majd valahogy éppen 2010 után sikerült rehabilitálni, hogy tovább folytathassa tevékenységét – az ellene fegyelmit kezdeményezőt pedig kirúgják. A rendőrség felé tett jelzések rendre hatástalanok maradtak, miközben kirívóan élte a luxuséletét a gyermekotthonban behálózottak kizsákmányolásából szerzett pénzből. Hogy. Történhetett. Meg. Ez. Ezt már nem lehet letagadni, elhallgattatni, elsunnyogni. Nem vagyunk kíváncsiak az ürgebőrbe varrt jelentéseket átvevő nyugati ügynökökről szóló hagymázas hazugságokra. Valódi válaszokat akarunk!

Jungnak van egy érdekes gondolata, hogy az ember nem csak az, ami – hanem az is, ami lehetett volna. Mit jelent ez? Azt, hogy az életünket nem csak a megélt életünk befolyásolja. De ott hat bennünk a meg nem élt élet is. Lehetőségek, amiket elszalasztottunk. Élmények, amiket nem éltünk meg. Vágyak, amiket elfojtottunk. Képességek, amiket nem bontakoztattunk ki. Mindez nem tűnik el nyomtalanul. Árnyékban marad. De hat. Ha nem veszünk róla tudomást, akkor főleg. Súlya alatt meggörnyedünk. Továbbadjuk a gyermekeinknek is. Az ember nem feltétlenül azért válik cinikussá és apatikussá, mert a világ cserben hagyta. Hanem azért, mert cserben hagyta a saját álmait. Nem a világban csalódott, hanem saját magában. És gyakran éppen az hiányzik az életedből, amin a leginkább gúnyolódsz. kép: Aleksandar Radovanovic

Most gondoljuk el, hogy egy párhuzamos dimenzióban, ahol a magyar kultúra szerves része a kannabisz szívása és nem a pálinka ivása, egy miniszterelnök ilyen kijelentést tenne: „Aki füvet szív, rossz ember nem lehet.” Éppen ilyen nagy baromság lenne. Mint ahogy az is baromság volt egyébként, amikor a miniszterelnök anno kijelentette, hogy aki füvet szív, az ördöggel cimborál. Vajon egy adott szer fogyasztása miért határozná meg bárkinek a jellemét és karakterét? Felejtsük már el ezt a hülyeséget! Pont az ilyen nagy meggyőződéssel ismételgetett közhelyek azok, amik miatt ma Magyarország a világelsők közt szerepel az alkoholfogyasztás ártalmai tekintetében. „A pálinka gyógyszer.” „A pálinka étvágyat csinál, jót tesz a gyomornak.” „A bor jót tesz a szívnek.” És hasonlók. Egy felelős miniszterelnöktől nem azt lehetne elvárni, hogy ilyen tévhitek ismételgetésével népszerűsítse a mértéktelen alkoholizálást. Hanem azt, hogy esetleg saját jó példával járjon elöl és az egészségtudatosságot erősítse. És ennél is inkább: hogy tegye a dolgát. Ami nem az, hogy a kormányzása egyik legnagyobb vívmányának azt tartja, hogy lehet szabadon pálinkát főzni. Hanem az, ha mondjuk fel tudná mutatni, hogy az országnak van egy nemzeti alkohol-stratégiája, van megfelelő megelőzés és ártalomcsökkentés a fiatalok számára, színvonalas ellátórendszer azoknak, akik az alkohol-problémáik miatt segítséget kérnek. Védelem az alkohol hatása alatt bántalmazó hozzátartozóktól a családnak (v.ö. „családbarát kormány”). Hol van mindez, miniszterelnök úr? Sehol. Egy a generációkon átnyúló traumáit generációk óta szőnyeg alá söprő és alkohollal tompító nép vagyunk. A részeg bántalmazás áldozatai és elkövetői. Bántottak minket és tovább bántunk másokat. Ezt tanultuk meg, sejt szinten belénk ivódott ez az örökség: hazugság, elfojtás, tanult tehetetlenség. Felfelé nyalunk, lefelé ütünk. Sunnyogunk és ügyeskedünk, sosem fogunk össze. Rossz lelkiismeretünket előszeretettel palástoljuk azzal, hogy gyűlölködünk a morális magas lóról. Kisebbségek, idegenek, nők, mindegy: csak lenézhessünk valakit. Csak ne kelljen szembenézni a fájdalommal ott bent. És sajnos nem véletlen, hogy ilyen a miniszterelnök: állatorvosi lova ennek az egész megnyomorított népléleknek.

Egyszer egy terapeuta azt mondta nekem: „Péter, ne próbáljon mindent megmagyarázni és racionalizálni!” Jogos. Az ember alapvetően jelentésadó gép – de én még ezen felül is elég intellektualizáló típus vagyok. Magyarázom a valóságot. Tetszetős elméleteket gyártok. Modellezek. Ez a hétköznapokban egyébként szuperjó eszköz: ebből élek. A társadalom, a kultúra körülöttem jutalmazza ezt az én fejlett eszközömet, az intellektusomat. Mégis, van olyan, amikor a téli kabát, ami olyan jó szolgálatot nyújtott a hóviharban, bent a fűtött szobában már teherré válik. A kalapács, amivel olyan jó volt szögeket beverni, haszontalannak bizonyul, amikor meg kell varrni egy elszakadt ruhát. Így van ez az intellektusunkkal is. Rá kellett jönnöm, hogy néha visszafog. Nem mindig az a célja, hogy jobban megértsem a valóságot. Ó nem. Sokszor a saját magyarázataimat védőpajzsként húzom magamra. Magabiztosságot adnak. Komfortérzetet. Védenek, hogy ne hulljak ki a külső káoszba. És persze mi tagadás: van ennek egy gender-vonzata is. Mi, pasik, nagy magyarázók és nagy megoldók vagyunk. Elengedni az érzelmeket? Sírni? Az „nőies”. Nehogymá. Ne legyél már csicska. Inkább magyarázd meg magadnak! Ok-okozat, szevasz. Mitől félek? Inkább az a jó kérdés, hogy kitől. Attól a belső gyerektől, aki még mindig ott lakik bennem. Félek attól, hogy újra átélem azt a tehetetlenséget, azt a kiszolgáltatottságot, amit az a gyerek érzett. És akkor megszégyenülök és nem leszek szerethető. Ezért aztán magyarázatokba fojtom. Máté Gábor mesélte, aki egyébként szintén nagy magyarázó, hogy egy pszichedelikus terápia során eljött egy olyan pillanat, amikor zokogni kezdett. Újra azzá a kisgyerekké vált, aki a holokauszt idején volt, amikor az anyja kénytelen volt elrejteni őt egy másik családnál. „Ne haragudj, hogy ilyen sok gondot okoztam neked,” fakadt ki sírás közben a terapeutának. Aki átlényegült az anyjává. Katartikus élmény volt számára. A trauma beleíródik a testünkbe, elraktározódik mint energia, áthuzalozza az idegrendszerünket. Sejt szinten tör elő és hirtelen anyátlan gyermekké tehet minket váratlan helyzetekben. Valahol nem elég vele pusztán az intellektus szintjén foglalkozni – a szavakkal kifejezhető valóságon túl (is) van vele dolgunk. Bár jómagam még nem voltam pszichedelikus terápián, előfordult már velem hagyományos terápia során, hogy a Fene Nagy Intellektusom egyszer csak csődöt mondott. Egyszerűen feltört valami elementáris erejű érzelem, a racionalitáson túlról. Nagyon mélyről, nagyon régről. És bummm – lefagytam. Percekig képtelen voltam megszólalni. Sírás fojtogatta a torkomat. És ilyenkor baromi jó megtapasztalni, hogy ezt egy biztonságos térben, egy támogató jelenlét mellett teheted meg. Ahol a kontroll-vesztés, a káosz nem mindig rossz: mert tudod, hogy van, aki elkapjon, van, aki tartsa neked a teret, aki tanúskodjon melletted, ha úgy érzed, hogy nem vagy méltó a létezésre. A kontrollnak ez az elengedése és az irányított káosz: ez a terápia valódi haszna, egyébként csak a felszínt kapargatod. (note to myself) kép: Briton Riviere, Hűség

Ez az egész „közéleti vita”, ami most megy, több szempontból is gyomorforgató. És sajnos ebben nem csak a kormányoldal sáros, de az ellenzéki oldalon is sokan. Nem is tudom, hol kezdjem. 1. Először is, amikor úgy keretezik, hogy „pedofília”. Ellenzéki oldalon is. Ezermilliószor elmondták már szakemberek, és leírtam én is ezen az oldalon, hogy ez az egész nem a pedofíliáról szól: a gyermekek elleni erőszakos cselekményeknek csupán kis részét követik el olyan emberek, akik megfelelnek a pedofília kritériumának. Ez az egész nem holmi deviáns szexuális beállítottság alapján jól körülhatárolható csoportról szól, hanem a hatalomról és az erőszakról! Azok, akik „pedofideszeznek”, gondolkodjanak el ezen! 2. Mégis, ez a „vita” gyakran átmegy abba, hogy a megszólalók egymást túllicitálva próbálják bizonygatni, hogy ők mennyire gyűlölik a „pedofilokat”. Lázár legutóbb kasztrálást emlegetett. Eközben nagyjából teljesen elsikkad a figyelem az áldozatok védelméről, amit nem a középkori kegyetlenséggel végrehajtott kínzásokkal, hanem azzal lehetne megvalósítani, ha orvosolnánk a gyermekvédelem rendszerszintű problémáit és újraépítenénk az intézményrendszerét! Ha te is azok közé tartozol, aki a melledet kidüllesztve, agresszíven pedofilozol, akkor ezen is gondolkodj el! 3. Végül, de nem utolsósorban, gusztustalannak tartom azt a kettős mércét, ami itt megnyilvánul a „pedofilvádakkal” kapcsolatban. Ha a mikutyánkölykét támadják, akkor mocskos rágalom, ha a másik oldalról van szó, akkor megalapozott vád. A legvadabb konteóknak is hajlamosak az emberek hitelt adni, ha az a másik oldal gyűlölt személyét járatja le. Mert hogy nem zörög a haraszt. Tényleg idáig süllyedtünk? És igen, tudom, hogy ebben az egészben nem egyenlő felelősség terheli a „két oldalt” – ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni. A kormányzat felelőssége messze, messze nagyobb: évek óta csúcsra járatták a gyűlöletpropagandát és karaktergyilkos kompromat-kampányokat (én magam is áldozatává váltam ennek), és most hirtelen, amikor visszanyal a fagyi, elkezdtek aggódni miatta? És persze elsősorban a kormány kezében lenne a változás kulcsa is: hogy végre tényleg a gyerekek kerüljenek a középpontba, és azoknak az intézményeknek a reformja, amelyek valóban garantálhatnák a biztonságukat. De erről szinte teljesen elterelődik a figyelem. Ez így nagyon nem jó – hányni kell ettől az egésztől…

Az élet ambivalenciája: vágyni a kapcsolódásra és/de félni a sérülés kockázatától. Ha a kíváncsiság és a szeretetvágy bizonyul erősebbnek, és vállalod a kockázatot, hogy baráttá, társsá vagy éppen szülővé válj – akkor előfordul, hogy nem mindig kapcsolódsz sikeresen. Sérülhetsz – továbbadhatod másnak a sérülésed. És a szívnek az ilyen, sikertelen kapcsolódási kísérletekből fakadó sérülései néha nehezen gyógyulnak. Ha a félelem bizonyul erősebbnek és eluralkodik az életeden, akkor elkerülheted a sérülés kockázatát. Megőrizheted a biztonságod és a komfortzónádban maradhatsz. De sokkal szörnyűbb sors vár a szívedre: bezárul és megkövül. És tehetetlenül nézed, ahogy elsodródik melletted az élet. Amikor az emberek a haláluk előtt visszanéznek az életükre, a legtöbbször és a legjobban nem azt bánják meg, amit tettek. Hanem azt, amit nem tettek meg: a lehetőségeket, a kapcsolódásokat, amiket elszalasztottak. A szavakat, amiket nem mondtak ki. Az időt, amit nem töltöttek együtt azzal, akivel igazán fontos lett volna. Kapcsolatokban sérülünk, és kapcsolatokban gyógyulunk. kép: almanacofbirds.org

Komolyan tartok attól, hogy az a fajta fasizálódási folyamat, amit Magyarországon már évek óta megfigyelhettünk, most egyre inkább beszűrődik a perifériáról (mert bizony mi a nyugati világ perifériáján vagyunk) a centrumba. Amit Trump művel a Charlie Kirk merénylet farvizén, az egészen rémisztő. Embereket rúgnak ki, hallgattatnak el azért, csak mert kritizálják a Hatalmat. Amerikában, a szólásszabadság földjén! Ahol évtizedek óta nem volt példa hasonlóra. Az 50-es éveket idézi ez, amikor a „vörös pánik” (red scare) jegyében egy csomó, egyébként a szovjetekkel semmilyen kapcsolatot nem tartó értelmiségi és művész esett a kémhisztéria és boszorkányüldözés áldozatává. Úgy próbálják beállítani, hogy a néhány elszigetelten működő magányos merénylő mögött valamiféle kiterjedt szélsőséges hálózat, összeesküvés rejlene. Ennek ürügyén általános leszámolást folytatnak mindennel szemben, ami egy kicsit is baloldali, liberális vagy progresszív húrokat pendít meg. Hogy ez hová vezet, azt még nem látni. Oly korban élünk, ahol az anti-fasiszta szitokszó, és aki a fasizmus ellen van, bújhat és rághatja szégyenében ökleit. És ami szintén rémisztő, hogy a „szuverenisták” egyre inkább internacionalista módon működnek: a magyar fasiszták figyelik, mit tesznek az amerikaiak, és fordítva. Az amerikaiak sokat tanultak abból, ahogy Orbán leszámol a szabad sajtóval és ahogy támadja a civil társadalmat. A Charlie Kirk gyilkosság óta pedig a NER véleményformálók retorikája éppúgy eldurvult, mint az amerikai elvbarátaiké. Egyre véresszájúbban követelik a leszámolást, „eltakarításról” értekeznek, minden sarokban államellenes összeesküvést, puccsot sejtenek. Sajnos várható, hogy az ilyen retorika még durvább jogsértő, a jogállamot tovább erodáló lépéseket fog eredményezni. Amit leginkább mi fogunk megszívni, újságírók, jogvédők, véleményformálók. De tudjátok mitől félek még jobban? Attól, hogy a gyanakvás és paranoia ezen légkörében mi magunk is átalakulunk. A rossz irányba formál át minket a közbeszéd eldurvulása. Hogy az arcunk letükrözi a másik oldalon látható gyűlölet-grimaszt. Sajnos a kommentszekció vérkeringésén rajta tartva az ujjamat egyre több jelét látom ennek. Olyan iszonyatos indulatok gyülemlettek fel itt emberekben, amiktől sokszor én magam is megrémülök – annak ellenére, hogy egyébként teljesen jogos és legitim a felháborodás mögöttük egy kleptokrata, cinikus és arrogáns hatalommal szemben. A legnagyobb veszély az, ha ebben az egész őrületben elveszítjük saját magunkat. Ha a folyamatos éberségben, amivel a másik oldal szemében keressük a szálkákat, már képtelenek leszünk felfedezni a saját szemünkben a gerendát is. Ha a folyamatosan ránk áradó hazugság-propaganda áradat közepette mi magunk is elveszítjük a képességet arra, hogy kiszűrjük az álhíreket és túl könnyen hitelt adjunk olyan megalapozatlan vádaknak, gyanúknak, amelyek erősen spekulatívak és konteósak. Türelmetlenül lesöprünk, dehumanizálunk embereket csak azért, mert másként gondolkodnak, és mindent és mindenkit összemossunk egy nagy ellenségképpé. Nagyon nagy szükség van most az egyébként teljesen szükséges és indokolt küzdelmünk közepette egy másfajta éberségre is. Arra, hogy megőrizzük az emberségünket, a méltóságunkat, a kritikai érzékünket, önreflexiónkat és az együttérzésünket. Változást akarsz? Másféle világot? Oké. De nem mindegy, milyen világot akarunk építeni a régi romjain. ❤

Miközben a nyilvánosság figyelmét – joggal – a gyermekbántalmazási botrány legújabb hulláma köti le, alig-alig üti meg az ingerküszöböt a hír, hogy több kórházban suttyomban, alattomos módon leépítik az ellátást. Osztályokat zárnak be. Szakembereket küldenek el, vagy lehetetlenítenek el úgy, hogy ők maguk mondjanak fel. Az ellátás akadozik, a szakemberhiány egyre kínzóbb. Ez érint mindannyiunkat: minket, az idős szüleinket vagy a gyerekeinket. És különösen érinteni fogja a társadalom margóján élő csoportokat, akikről gyakran írok ezen az oldalon.: szerhasználókat, HIV-vel élőket és LMBTQ embereket. A minap azt a hírt közölte a Retropajzs Egyesület a HIV-vel élőkért, hogy a Dél-Pesti Centrumkórházban, ahol a HIV-vel élő emberek járóbeteg- és fekvőbeteg-ellátása történik, megszűnt a több, mint 30 éve önálló HIV/AIDS részleg, ahol a fekvőbeteg-ellátást végezték. Összevonták az infektológiai osztállyal és csupán néhány kórteremre redukálták. Mindezt persze bizonyára nem leépítésnek, csupán átszervezésnek próbálják eladni az illetékes nertársak. De az „átszervezés” konkrét leépítéssel is járt: először a nővérgárdát verték szét, majd elküldték a részleg pszichológusát, Szabó Zsuzsát. Ezután pedig az orvosgárdát ritkították meg. Kirúgták Osvald Ákost, a részleg vezető főorvosát. Míg tavaly még 6 szakorvos dolgozott itt, idén már csupán kettő! A centrumkórházban összesen 3 ezer HIV-vel élőt látnak el, akik évek óta azt tapasztalják, hogy az ellátás színvonala romlik. Hiszen egyre kevesebb szakember lát el egyre több beteget. A korábban negyedéves kontroll-vizsgálatokból ma már évi egy maradt. És ezután már pszichológus sincsen: minek is ugye pszichológus azoknak, akik éppen életük egyik legsúlyosabb fordulatát élik meg és dolgozzák fel? Több HIV-vel élő ember konkrétan azt mondja: ha annak idején nincs Szabó Zsuzsa, akkor már nem lenne életben. Mert a túléléshez nem csak gyógyszerre, de lelki támogatásra is szükség van. És ez nem egyedülálló: csak ebben a kórházban is több más osztályról is pszichológusokat küldtek el. És hasonló folyamatokról hallhattunk más kórházakban is. Például a Nyírő Gyula Kórházban, a fővárosi addiktológiai ellátás egyik eddigi zászlóshajójában. Ahol több szakember arról számol be, hogy teljes a káosz: többen mondtak fel az utóbbi időszakban a méltatlan állapotok miatt, mint korábban évek alatt. És ez nyilván érinti az ellátás elérhetőségét és színvonalát is. Hát ez történik, amikor belügyérek meg technokraták irányítják a forráshiányos egészségügyet: az egészet áthatja egy militarista-technokrata szemlélet. Ahol az emberek nem számítanak. Sakkbábúk, amiket lehet ide-oda pakolni a táblán. Feláldozhatók. Betegek, ápolók, pszichológusok és orvosok egyaránt. A lényeg, hogy meglegyenek a központi irányszámok, ki lehessen pipálni a megfelelő sorokat a jelentésekben, és persze fenn lehessen tartani a látszatot, hogy minden rendben. Miközben persze ott fent, a NER elíziumi mezőin a rendszer urai hihetetlen pénzösszegekkel dobálóznak és társadalom nagy része számára elképzelhetetlen luxusban dőzsölnek. Welcome to Hungary! kép: Róka László

Reagált a NER a gyermekvédelmi rendszerrel kapcsolatos egyre gyűrűződő botrányra. Hogy mi? Hogy azt gondoltad, hogy esetleg alaposan kivizsgálták az ügyet, megnevezték a felelősöket, akik az elkövetőket védelmezték, levonták a következtetéseket a rendszer reformjáról és leültek a szakmával párbeszédet folytatni? Jaj te kis naiv. Nem ez történt. Ehelyett ez az igazságügyi miniszternek nevezett pártkatona, Tuzson Bence kipakolt a közösségi médiára egy „jelentésnek” csúfolt vádiratot – amiben az ég világon semmi sincs az előbbiekből. Amiben valódi vizsgálatról, elkövetőkről, bármilyen konkrét bizonyítékról egy szó sincsen. Ellenben megalapozatlan és hagymázas víziók vannak holmi idegen titkosszolgálatok által vezérelt összeesküvésről. Természetesen egy sor ellenzéki politikust, aktivistát megnevez, mint az imperialista összeesküvés főkolomposait, akiket jogi eljárással fenyeget meg. A lényegi üzenet: nincs itt semmi látnivaló, csak behaluztátok, hogy az elmúlt években hullottak a csontvázak a szekrényekből. És ugyanebben a pillanatban, láss csodát, mintha csak a karmester intésére, egyszerre kezdték el ontani magukból a mocskot a NER feketeöves véleményformálói: Kocsis és Bayer „államellenes összeesküvésről” és az ellenzék és a sajtó „eltakarításáról” hadovál. Mi van?? Államellenes összeesküvés több gyermekotthonban történt, évekig, évtizedekig elhallgatott gyermekbántalmazások kivizsgálást követelni? Hol élünk? Tiszta Tanú – tiszta 50-es évek tempó. Most minek hisztek ti, amit a vaksi szemetekkel láttok, vagy a mi nagy vezérünknek? Molnár Áron ürgebőrbe varrt jelentést vett át. Bástya elvtársat már meg sem akarják ölni? Ez bizony mutatja azt, hogy a NER véleményformáló elitje éppen olyan messze került a valóságtól, mint amennyire a Főni. Egyszerűen túlságosan is belekényelmesedtek már a hatalomba. Nem értik, nem érzik, hogy az elementáris erejű és teljesen legitim társadalmi felháborodást, ami kibontakozik az országban a gyermekbántalmazási botrányok kapcsán, azt már nem lehet csak úgy visszagyömöszölni a palackba, 50-esek évekre hajazó paranoia-keltéssel. Itt ez már nem lesz elég. Lehet, hogy megpróbálnak majd néhány emberrel példát statuálni, újságírókat, politikusokat, civileket vegzálni. Kirakatpereket rendezni. Tudnak vele ártani embereknek, mi tagadás. Csakhogy ezzel olajat öntenek a tűzre. Nem tudnak minden kritikust elhallgattatni, ahhoz túl sokan vannak. Ahhoz, hogy megtegyék, rendőrállamot kellene létrehozni, terrorgépezettel és gulággal. De arra meg nincsenek felkészülve. Nem egy olyan rendőrséggel, aminek a személyi állománya egyre feltöltetlenebb, nem olyan börtönökkel, amik már így is túlzsúfoltak, nem az EU felé nyitott határokkal. Ez már nem az 50-es évek – de nem is Oroszország vagy Kína. A pusztán a megfélemlítésre építő hatalom nagyon ingatag. Lenne persze megoldás: visszavenni az arcukból, megállapdást keresni legalább a társadalom bizonyos csoportjaival és valódi megoldásokat keresni valódi problémákra. De ehhez nem értenek, csak a blöffpolitikához és ellenségképzéshez. Így marad a szánalmas vergődés ‍♂️