Többféle magány van. Van az a magány, amikor egyedül vagy és nincs kihez szólnod. Idős özvegy nénik magánya, akik etetik a parkban a galambokat életük őszének hervadó emlékeivel. És van olyan magány, amikor látszólag közösségben vagy, de mégis elszigeteltebbnek érzed magad, mintha egy lakatlan szigeten lennél hajótörött. Erről a magányról írja Camus: „Az emberek közé kerülni nem jelenti azt, hogy tartozol is valahová; néha a leghangosabb magányt a zsúfolt teremben érzi az ember, ahol a nevetés visszhangzik, mégis a lélek némán ül — és ekkor jössz rá, hogy a magány nem a fizikai egyedüllétről szól, hanem arról, ha nem értenek meg.” Ez korunk emberének magánya. Alattomosabb az előbbinél és milliók lelkét mérgezi meg az álmosolyok mögött, hogy aztán különös testi-lelki nyavalyákban, torz viselkedésekben öltsön formát. Figyelem. Együttérzés. Jelenlét. Ritka oázisokban fellelhető víz a nagyvárosi sivatagokban.

Sokszor van olyan érzésem, hogy a tudatmódosító szerekkel kapcsolatos történetek nagy része elmondatlan marad. Mert az emberek csak azokra a történetekre kíváncsiak igazán, amelyek megerősítik az előítéleteiket. És nem azokra, amik megkérdőjelezik azokat. Így például a közvélemény és a média imádják a pokolraszállós-felemelkedős történeteket. Amikor valaki számára a drogok a pokolba csúszást jelentették, a letérést a normalitás útjáról. Szeretnek undorodva borzongani a deviancia és a degeneráció mélységeitől, hogy aztán halhassák, miként tért vissza az illető a „normális” emberek közé. Nem állítom, hogy ezek a történetek ne lennének érvényesek és értékesek. De valójában társadalmi szinten sokkal inkább azt a célt szolgálják, hogy a magukat a normalitás etalonjának tekintő polgárokban megerősödjék saját erkölcsi magasabbrendűségük tudata. És ritkán képesek rámutatni arra, hogy ezek a történetek mind sokkal többet hordoznak magukban: rendszerszintű problémákat. Transzgenerációs traumákat, kirekesztést, megbélyegzést, bántalmazást, diszfunkcionális családokat és közösségeket. Vannak olyan történetek, amelyekre a nép egyáltalán nem kíváncsi. Pedig jóval gyakoribbak az előbbinél. Ilyen például az, amikor valaki számára egy tudatmódosító szerrel való találkozás kimondottan pozitív volt. Nem járt együtt lecsúszással és degenerációval. Ellenben jelentősen gazdagította az illető szociális életét és rekreációs tevékenységeit. A tánc például a gyógyulás egyik legősibb formája, amit az emberiség a kezdetek óta űz. Nem csak azért, mert a ritmikus mozgás segítségével képessé válunk megtalálni az elveszett kapcsolatot a saját testünkkel, az elveszített egyensúlyt test és lélek között. Képessé válunk újra ráhangolódni a kozmosz elvesztett ritmusára. Bessel van der Kolk trauma-szakértő szerint kevés ennél hatékonyabb trauma-gyógyítási módszer van. De azért is, mert a tánc mélyen közösségi tevékenység. És a tudatmódosító szerek hatása alatti közös tánc legalább olyan ősi, mint a tánc maga. A közös tánc során összehangolódunk a közösséggel is. Victor Turner antropológus vezette be a communitas fogalmát arra, amikor a hétköznapoktól eltérő (liminális) helyzetekben (pl. fesztiválok, szertartások) a társadalmi hierarchia és elkülönültség megszűnik egy időre. És a résztvevők egy nagyon mély szinten megélhetik az együvé tartozást – ami gyógyító hatással van. Amikor egyes fesztiválokban a média/közvélemény csak és kizárólag az egyébként extrém ritka tragédiákat képes meglátni – amelyekből egyébként gyakran több történik egy hasonló népességszámú állandó településen, mint egy fesztiválon – akkor teljesen elsikkad a lényeg. Az a transzformatív, játékos, hiperszociális közösségi élmény, amit a résztvevők 99%-a megél: ami miatt nagyon sokan úgy érzik, hogy ez az év csúcspontja. Az emberek túlnyomó többségének egy ilyen fesztivál a mennyország, és nem a pokol kapuja. Nem egy felnőtt embert láttam már belecsöppenni az elektronikus tánczene világába úgy, hogy az élete korábban beszűkült és korlátolt volt, amiből hiányzott a közösség és hiányzott az öröm. Családanyákat, akik a gyerekük felnevelése után nem találták a helyüket. Karrierjük építése közben arra döbbenő embereket, hogy az életük kiüresedett. Mert az élet, amit milliószámra élnek a „normális” emberek – az minden, csak nem normális, és gyakran a legalapvetőbb szükségleteink szőnyeg alá söprésével éljük. Erről sokat ír Máté Gábor a normalitás mítoszáról szóló könyvében. És ezek az emberek valósággal újjászülettek azoktól az élményektől, amelyeket ebben a világban átéltek. És ezeket a történeteket senki sem meri elmondani a kriminalizáció és a megbélyegzés miatt. Ami sajnos a paranoiájával már átitatja és megmérgezi gyakran magukat a fesztiválokat is, ami nagyon ártalmas. Persze, nem mentes ez a világ a kockázatoktól. Mindennek van kockázata, hogy túlzásba viszik. Láthatunk példát arra is, amikor valaki nem képes mértéket tartani és megcsúszik. De ezek egyrészt egyáltalán nem olyan gyakoriak, mint az átlagpolgár gondolná. És valójában ezek mögött sosem csak önmagában „a drog” van, hanem az a rengeteg fájdalom, frusztráció és félelem, amit az ember nem képes feldolgozni. És ha valaki ezen dolgozik, más eszközökkel is, akkor egyébként ennek az önismereti utazásnak simán a termékeny és szerves részévé válhat az is, hogy a gyógyító közösségi tánc élményében találja meg a kapcsolódást a sérült testével és lelkével. kép: Boom Festival

Tudjátok, hogy Jeszi nem a szívem csücske, többször kritizáltam már ezen az oldalon. Lehet nem leszek népszerű ezzel a poszttal. De ebben a konkrét esetben azt gondolom, hogy egyáltalán nem erőszakra buzdított, egyszerűen kimondta a tényeket: ha a másik oldalon egyes emberek eltűnnének, akkor sokan egyáltalán nem lennének szomorúak. Ez tény. És ez ugyanúgy igaz az ellenzéki oldalra is. Vajon hányan voltunk olyan ellenzéki beszélgetések részesei, ahol valaki felsóhajtott, hogy „már csak a koleszterinben bízhatunk”? Vajon ha holnap valamelyik fő NERenc beadná a kulcsot, hányan gyászolnák meg az ellenzékiek közül őszintén? Szerintem nagyon kevesen azok közül, akik most Jeszi véleményén műfelháborodnak. És Jeszinek abban is igaza van, hogy ez még nem jelenti azt, hogy a halálát kívánnád annak az embernek. Főleg nem azt, hogy ne ítélnéd el a politikai erőszakot. Tény, hogy ma Magyarországon olyan erős a polarizáció, olyan nagyok az indulatok, hogy nagyon kevés együttérzés maradt az emberekben, ami átnyúlna szekértáborokon. Ez nem jó dolog: egy rendes demokráciában nem szabadna, hogy így legyen. De ha ezt nem mondjuk ki, vagy csak a másik oldal vonatkozásában mondjuk ki, akkor maguknak is hazudunk. Viszont, és ezt már nem mondja ki Jeszi, ezért a helyzetért nem egyenlő felelősség terhel mindenkit. Hanem elsősorban azt a kormányzatot terheli a fő felelősség, ami a demokratikus politikai kultúrát szisztematikusan lerombolta az elmúlt években. Ami a szabad sajtót bedarálta és lejárató, karakter-gyilkos, paranoid, démonizáló propaganda-eszközzé silányította. Amelynek a legfőbb vezetője dehumanizál egész embercsoportokat.

Azért kíváncsi lennék, ha mondjuk egy ilyen digitális polgári kört szeretnék alapítani, amúgy teljesen spontán és alulról jövő módon, mint a „drogellenes” digitális kör (muhaha), akkor mit szólnának… Pedig egyébként ez nem egy radikális legalizátor agenda, ez mondjuk pont annyi, amit szerintem egy erős demokráciában egy jobboldali-polgári kormány is simán bevállalhatna. Sőt, az első Fidesz kormány idején alkotott első nemzeti drogstratégia is ezen megközelítésre épült. Nálunk viszont ma már ez is veszélyes liberális eretnekség. ‍♂️

Nem tudod jobb emberré utálni magad. Hiába adsz teret annak a belső kritikus hangnak, ami folyamatosan lekicsinyel. Hiába próbálsz görcsösen megfelelni mások elvárásainak. Vagy hiába hagyod el magad, és teszel dolgokat, amire nem vagy büszke, csak hogy elfelejtsd egy időre, ki vagy. Hiába bújsz el aztán a szégyen elől, hiába fogadkozol, hogy megváltozol. Hiába eszelsz ki rafinált önmegtagadási módszereket, csak hogy más legyél. Hogy beolvadj a normálisok közé. Hiába próbálsz velük a felszínen maradni. Hogy mutasd, te is olyan vagy, mint mások. Végül a saját önutálatod lehúz a mélybe, mint a hínár. Te nem vagy „mások”. Te – te vagy. Nem élheted mások életét. Normálisok csak a te fejedben léteznek, mindenki küzd a maga démonaival. Aki a legjobban tagadja, az a leginkább. Jobban akarod érezni magad – de amíg nem érzed jobban magad a bőrödben, amíg menekülsz saját magad elől, addig végül mindig alulmaradsz. Azt akarod, hogy mások jobban szeressenek – de amíg nem szereted jobban magad, esélyed sincs erre. Egyedül maradni magaddal, szembenézni magaddal fájdalmas. De ez a fájdalom kell. A gyors fájdalomcsillapítás később szenvedést okoz. Az igazi gyógyszer pedig rövid távon fáj és hosszú távon csillapítja a szenvedést. Nem küzdened kell a fájdalom ellen. Teret kell engedned neki. Anélkül, hogy engednéd, hogy maga alá temessen. És ezt a mutatványt úgy tudod elvégezni, hogy közben együtt érzel magaddal. Teret kell engedned magadnak. Oké, hogy fáj, tesó. Itt vagyok veled. Nem, nem vagy selejtes. Amit érzel, egyetemesen emberi. Minden érzésed érvényes és valamilyen célt szolgál. De nem minden gondolatod helyes és érvényes. Nem minden történet igaz, amit az elméd állít elő, hogy a valóságot magyarázza. Végig kell követned a történeteidet egészen a forrásukig. Látod, honnan jöttél, hol vagy és hová tartasz. Támogató jelenléttel tanúskodsz múltról, jelenről és jövőről. Tanúságot teszel magad mellett a csillagok kozmikus ítélőszéke előtt. Van helyed ezen a világon. Ha átélted, engedd el a fájdalmat. Ne utáld magad érte. Nem tudod jobb emberré utálni magad. (note to myself)

“Utálom azt a szót, hogy empátia. Ez egy mesterkélt kifejezés ami csomó kárt okoz” – jelentette ki a nemrég merénylet áldozatául esett Charley Kirk szélsőjobbos influencer. Ugyanő azt is mondta, hogy a szabad fegyverviselés joga megéri azt, hogy néha megölnek pár embert. Milyen ironikus, nem? Végül ő lett az, akit máskülönben járulékos veszteségként könyvelt volna el. És az ő családja szorul rá arra a fránya empátiára, amit annyira utált. Karma is a bitch. Mindenesetre a demokráciát a polgárháborútól elsősorban éppen az empátia választja el. Mert a demokrácia lényege nem a többség uralma, hanem a párbeszéd, párbeszéd pedig nincs empátia nélkül. És amíg képesek vagyunk elegen együttérezni egy politikai merénylet áldozatával és családjával, annak világnézetétől függetlenül, addig van remény a demokrácia számára. #makeempathygreatagain

Ne legyenek kétségeink: attól, hogy a kormány nagy csinnadrattával bejelentette, hogy drogprevenciós programba kezd, ez egyáltalán nem jelent letérést az egyoldalú drogellenes háború útjáról. Nem is csak azért, mert abból a 200 millióból, amit erre a célra elkülönítettek, nem lehet komoly prevenciót csinálni. Hanem azért is, mert az ő felfogásukban valójában az, amit prevenciónak neveznek, szintén a drogellenes háború szerves része. A „hajtóvadászat” kommandósokkal, kutyákkal és bilincsekkel a drogellenes háború kemény eszközökkel – míg amit prevenciónak hívnak, az ugyanaz csak „lágy” eszközökkel, rábeszéléssel és elrettentéssel. Mindkettőt rendőrök csinálják. Rossz zsaru jó zsaru. Ugyanazon utópikus és irreális cél érdekében, miszerint majd itt egyszer csak záros határidőn belül drogmentes lesz a társadalom. Hát nem lesz az, bármennyire kapálózik Horváth Laci. A történelemből tudhatjuk: a drogellenes háborút mindig emberek szívják meg és a drogok nyerik meg. És azok az országok tapasztalnak a legkevesebb ártalmat a drogokkal kapcsolatban, amelyek képesek értelmes, együttérző megoldásokra, képesek az ártalmak csökkentésére, és nem a szemellenzős tiltásra összpontosítanak. A korszerű prevenció ezért nem az elrettentésről és a lebeszélésről szól, hanem arról, hogy az egészséges döntésekre sarkalló környezetet alakítsunk ki iskolákban, munkahelyeken, szórakozóhelyeken. Amihez a kormány visszatér, az valójában a 80-as években volt népszerű az USA-ban, és már akkor is kudarcra volt ítélve. ‍♂️

1633. június 22-én a római Santa Maria sopra Minerva templom padsorai és az oltár között egy ősz, törékeny férfi nyögve térdre ereszkedett. Majdnem 70 éves volt, az izületei fájtak és nehezen engedelmeskedtek. Előtte, a szentély közelében skarlátvörös selyem reverendákban bíborosok pöffeszkedtek a karosszékeikben. Az asztaloknál írnokok jegyeztek le minden elhangzott szót. Hátul, a templom padsoraiban fekete-fehér ruháikban domonkos szerzetesek bámészkodtak. Mindenki látni szerette volna, hogyan törik meg ez a megátalkodott, makacs tudós, aki oly sokáig szegült ellene az egyház tanításának. Galilei azt az istentelen tévtant hirdette ugyanis, hogy nem a Föld van a középpontban, hanem a Nap. És valójában a Föld kering a Nap körül. Botrány! Hiszen a Biblia is megírá: „a Nap felkél és lenyugszik” (Préd 1:5) A Földről viszont azt mondá az Írás: „megerősítette a föld kerekségét, hogy meg ne inogjon.” (Zsoltárok 93:1) Vajon ki kételkedhetne a Szentírás tanításában? Vajon máglyára küldik-e ezt a Galileit is, mint előtte Giordano Brunót, aki megtagadta a tanai visszavonását és ezért 1600-ban megégették? De Galilei nem akarta úgy végezni, mint Bruno. Úgy érezte, több szolgálatot tehet a világnak, ha, bár házi őrizetben is, de tovább folytathatja a tanulmányait. Elmondta hát a neki rendelt szöveget: „Szívből átkozom, gyűlölöm és visszavonom a fent említett tévedéseket és eretnekségeket.” Közben nézte, ahogy a domonkosok gótikus templomának üvegablakain beszüremlő fénysugarak az ódon falakra vetültek. Tudta, hogy a napsugarak szöge, a falra rajzolt árnyékok formája, elhelyezkedése lassan, de folyamatosan változik. Hiszen a Föld közben változtatja pozícióját a Naphoz képest. Legszívesebben keserűen elnevette volna magát. Egyes domonkos barátok még évekkel később is azt suttogták, hogy amikor a megtört ember távozott a templomból, a foga között a következő szavakat motyogta: „Eppur si muove” (És mégis mozog). Bár az ellenállást feladta, de a reményt nem, hogy eljön majd egy nap, amikor a gondolkodás felszabadul az egyház dogmáinak járma alól. Azt gondolhatnánk, hogy ez a nap, amiről Galilei ábrándozott, már régen ránk virradt. Olyan korban élünk, amikor a tudományos kutatás szabad, az állam szekuláris és az emberi gondolkodásnak legfeljebb mások érdekei, jogai, és a lelkiismeretünk szabhat határt. De tényleg így van? Jó persze, ma már nincsenek máglyák. Nem dobják a tűzbe a könyveket és az embereket. Nem csuknak senkit börtönbe azért, mert az egyház tanítását kétségbe vonja. Ez már nem az a világ. De közben meg vannak olyan jelenségek, amik több, mint nyugtalanítóak. A mai fontvonal már nem a természettudományok terén húzódik, mint régen. Hanem elsősorban a társadalomtudományok határvidékein. Galilei korában veszélyes volt természettudománnyal foglalkozni – manapság viszont a társadalomtudomány a veszélyes. Különösen, ha olyan témákkal foglalkozik, mint a szexualitás vagy nemiség. Az elmúlt 15 évben drámaian megváltozott egyház és állam viszonya: a nem keresztények egyre inkább másodrangú állampolgárnak érezhetik magukat. Jobban mondva a nem „bevett” keresztények. Hiszen az állam bizonyos egyházakat „bevett”, privilegizált helyzetbe hozott, önkényes politikai szempontok alapján. Kötelezővé tette az iskolai hit- és erkölcstanoktatást (az utóbbit is gyakran ugyanaz a pap tartja). Tömegesen kerülnek át a korábban világi iskolák, szociális intézmények az egyház kezébe. A kormány rendelettel korlátozta az egyetemeken a társadalmi nemek tanulmányokat. Könyveket fóliáznak be csak azért, mert „eretnek” (értsd: nem kirekesztő, hanem elfogadó) megközelítést tükröznek bizonyos kisebbségekkel szemben. És vakság nem látni, hogy az államilag tolt homofóbia mögött milyen szerepet játszanak az egyházak. Amikor arról olvasok, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kirúgják a docenst, és felmondásra kényszerítettek három kutatót csak azért, mert az empirikus kutatásoknak és az emberi jogoknak teljesen megfelelő, de az egyházi dogmával egyesek szerint ellenkező véleményeknek adtak hangot az LMBTQ emberekkel kapcsolatban, akkor kimondottan nyugtalan leszek. Én még emlékszem, amikor a rendszerváltás környékén állami finanszírozással felállították az egyházi egyetemeket a történelmi igazságszolgáltatás (?) nevében, az aggályokat gyorsan elhessegették. „Azért, mert az egyház a fenntartó, attól még érvényesül a tudományos szabadság és autonómia,” mondták. Hát nem. Nagyon nem. Ezek az egyetemek sajátos hibridek. Vastagon az adófizetők finanszírozásával képesek csak fennmaradni, de közben nem érvényesek rájuk a lelkiismereti szabadságnak ugyanazon elvei, mint a világi egyetemeken. „Egy keresztény szellemiségű egyetem oktatóiként és pszichológusként valljuk: minden szeretetre épülő kapcsolat egyenértékű,” írták a most felmondott pszichológusok. Számomra egészen abszurd, hogy egy ilyen kijelentésért ma meghurcolhatnak egyetemi oktatókat. Ma már számtalan empirikus kutatás támasztja alá ezt a kijelentést. A szivárványcsaládokban felnövekvő gyermekek rendre hasonlóan vagy akár még jobban érvényesülnek az életben, mint a hagyományos családokban felnövő gyermekek. A családi kapcsolatok minősége az, ami számít, nem pedig a család összetétele vagy a szülők neme. Ezt ma már nagyjából olyan bizonyossággal ki tudjuk jelenteni, mint hogy a Föld kering a Nap körül. Néhány makacsul ismételgetett bibliai szöveghely ezen nem változtat, legfeljebb éppolyan sajátos korlátoltságról tesz tanulságot, mint amikor szó szerint értelmeztek bizonyos bibliai verseket a Nap mozgásáról. Lehet, hogy ez is eretnekség, lehet vele vitatkozni, de én azt gondolom, hogy egyetem nem lehet „református” vagy „katolikus” vagy „zsidó” „szellemiségű”. Egy egyetem – az egyetem. A szabad közös gondolkodás autonóm egysége. Feladata egy folyamatos dialógus az igazság megismerésére, amit nem lehet tekintélyelv és dogmák alapján eldönteni, lezárni. Nem vagyok a hit ellensége: de a hit más szférába tartozik, mint a tudomány. És az egyházat a felsőoktatás terén is el kell választani a tudományos kutatástól – ez alól legfeljebb az adott egyház teológiai, lelkészi/rabbi stb. képzései nyerhetnek kivételt. Szóval lehet, hogy ideje lenne komolyan újragondolnunk azokat a bizonyos falakat és biztonsági szelepeket, amelyek a szekuláris államot és az egyházakat elválasztják egymástól. Mert ezek a falak veszélyesen elvékonyodtak, és a szelepek fellazultak.

A nagy méricskélés. Óhatatlanul csináljuk, mi, kisgyerekes szülők. A tiéd cicizik még? Hogy alszotok? Tápot kap? Cumizik? Szalad már? Beszél? Hány szót tud? És ha az összehasonlításban a te gyereked marad alul, akkor rosszul érzed magad. Vajon mit rontottam el? Pedig semmit. Egyszerűen tök más sebességben és tempóban fejlődnek a gyerekek. És nagyon különbözőek. A játszótéren néha megfigyelek ikreket, és beszéltem ikres szülőkkel is. Hihetetlen, hogy még két iker is mennyire eltérő temperamentumú, személyiségű lehet. Mennyire másféle odafigyelést igényel a szüleitől. Ami az egyik gyereknél beválik, az a másiknál csapnivaló ötletnek bizonyul. Ezért is óvatosan kell bánni a tuti tippekkel. Úgy alapból egyre inkább azt gondolom, hogy túl nagy paragyár épült rá erre az egész szülőségre. Mintha ipari méretekben gyártanánk újra a szülői aggodalmakat, csak hogy a szülő mindig kevesebbnek érezze magát, valamilyen hiányt érezzen. Pedig nem kell tökéletesnek lenned, csak elég jónak. (note to myself)

Allan Watts, a 60-as évek egyik legszellemesebb gondolkodója mondta az egyik előadásában, hogy az érzelmeinknek mindig igazuk van. Nem azért, mintha mindig bölcs dolog lenne az érzelmeid által vezérelten cselekedni. Ó nem. Ez egyes esetekben gyakran kimondottan balgaság. Így például ha dühös vagy valakire, akkor nem jó ötlet kimenni az utcára és megverni az illetőt. Mégis, nincs olyan, hogy illegitim módon érzed magad valahogy: minden egyes érzelmednek megvan a létjogosultsága. Valamit jelez. Többnyire valami fontosat. Amit, ha nem veszed tudomásul, ha nem tudatosítod, akkor sokszor nagyon nagy kárt tud okozni. Nem jó ötlet, ha besöpröd a szőnyeg alá a haragodat és a szégyen függönye mögé rejted el, álságos, hamis jószándék maszkját véve magadra. A dühöd megélése, tudomásul vétele önmagában nem bűn. Szerintem ez egy olyan pont, ahol nagyon gyakran félremennek az emberi kapcsolataink, a közösségeink és az egész társadalom. „Egy jó szülő nem érezhet ilyet a gyereke iránt.” „Nem szabadna most szomorúságot éreznem, eltitkolom egy mosollyal.” „Ha elismerem, hogy megbántott, azzal leégetem magam, inkább közömbösséget tettetek.” „Idegenkedem tőle, mert meleg, de inkább valami más indokot találok ki, hogy miért vagyok vele rossz fej.” Én azt gondolom, hogy a problémát soha nem önmagában az érzelmek okozzák, hanem mi, emberek, amikor nem tudunk mit kezdeni velük. Nem tudunk hitelesek lenni. Mert nem találjuk a keskeny mezsgyét, ami az elfojtás és az eluralkodás, az impulzus és a reakció között van, és ahol, Viktor Frankl pszichológus szerint, a szabadságunk rejlik. Sokat kell még tanulnunk. kép: Alexander Cabanel