Széljegyzetek

Érdemes megnézni a Magyar Jeti által készí­tett filmet arról, hogyan használja a kormány a sajtógépezetét arra, hogy embereket hazug vádakkal lejárasson. Nagyon szépen körbejárja a témát. És nagyon tömény í­gy egyben még akkor is, ha évek óta figyeljük, hogy is megy ez. Néhányan – én személyesen is – fekete-kampány célkeresztjébe is belekerültünk már. Borzasztó élmény, elmondhatom, pedig én még nem is kaptam annyit, mint akikről a filmben szó van.

Sokan lekeverhetik ezt az egészet azzal, hogy hát igen, ilyen a média, mindig és mindenhol elfogult – de nekik nincs igazuk. Egyrészt ez nem média, és nem, ez nem elfogultság. A független média is mindig elfogult. Valahová húz. Világnézeti alapon, vagy azon az alapon, honnan kap támogatást. Ez az elfogultság érvényesülhet többé vagy kevésbé. De az újságí­rók rendelkeznek némi szakmai hitelességgel és autonómiával. Próbálnak legalább a tényszerűség alapkövetelményeinek megfelelni és megszólaltatni minden oldalt.

A kormánysajtó azonban egy kézivezérelt propaganda-gépezet. Újságí­rói autonómiát még nyomokban sem tartalmaz: gyakran még nevet sem találunk a lejárató riportok alatt. És az újságí­rói etikában alapkövetelménynek számí­tó „hallgassuk meg a másik felet” vagy fact-checking követelményének nem is próbálnak megfelelni. Közvetlenül a propaganda-minisztériumból kapják meg az ukázt arról, hogy kire kell rászállni, és mi legyen a fő csapásirány.

És amikor kiadják az ukázt valakinek a lejáratására, akkor mintha egy láthatatlan karmester intésére zendí­tene rá egy összehangolt szimfonikus zenekar: ugyanabban az időpontban jelenik meg a lejáratás az összes lapban, az összes tévében és rádióban, ugyanazokkal a kötelező tartalmi, grafikai, tipográfiai elemekkel, gúnynevekkel, jelszavakkal, hamis vádakkal. Újabb és újabb hazugságokat tesznek hozzá. Féligazságokat, kontextusból erőszakkal kirángatott mondatokat rágnak át és adnak nekik totálisan ellentétes jelentést.

A propagandát osztogatják az aluljárókban. Felmondják a leckét a fizetett „szakértők”, miközben valódi szakembereket véletlen se szólaltatnak meg. És itt még nincs vége: ezután jönnek a fizetett „közvélemény-kutatások” és félelem-keltő telefonos kampányok, hogy minden lehető bőrt lehúzzanak a témáról. Amí­g végül az utca embere már úgy érzi: ha a csapból is ez folyik, akkor ez már biztos igaz lehet. Nem zörög a haraszt. A cél: a célszemély totális hiteltelení­tése, megfélemlí­tése és elhallgattatása. Megszabadulni a rendszer számára kellemetlen figuráktól.

Demokráciában élünk? Hát ja, ha a demokráciát azon méred, hogy négyévente az emberek elmehetnek egy fülkébe x-et húzni, akkor bizonyára. Lehet bármit megí­rni, lehet kiabálni az utcán. Látszólag minden rendben, nem végeznek ki, nem zárnak börtönbe, ha kritizálod a kormányt. Ó nem. Ennél jóval rafináltabb módon semmisí­tenek meg. Mocskos, undorí­tó módszerekkel érik el, hogy hallgass el. Hogy végül még a saját ismerőseid tekintetében is felfedezd a gyanút: vajon tényleg vaj van a füle mögött? És végül még neked kelljen szégyellned magad azért, amit el sem követtél – csak azért, mert felhí­vtad a közvélemény figyelmét a Hatalom szégyenteljes tevékenységére.

A demokrácia olyan rendszer, ahol a dolgoknak van következménye. De ebben az országban semminek semmi következménye. És ez azért van í­gy, mert egy milliárdokból fenntartott propaganda-gépezet dolgozik azon, hogy ne legyen. Hogy azokat járassa le, akik a következmények hiányára mutatnak rá. Hogy kevés az őszinte, igaz szó a közéletben, és túl sok a sárdobálás – az nem egyszerűen a társadalom megosztottságának az eredménye. Hanem a Hatalom által tudatosan kitűzött politikai cél megvalósulása. Bár ez a gépezet nem nyí­lt és nyers erőszakkal dolgozik, mint a klasszikus dikatúrákban – de a végeredmény hasonló. Valahol bizony ez is erőszak és terror, akárhonnan is nézzük. Betonba döngölik a szabadságot és az igazságot.

A film itt érhető el: https://444.hu/2023/11/08/valotlanul-fekete-kampanyok-az-orban-rendszerben

Ha fontosnak tartod, hogy legyenek még őszinte és igaz hangok Magyarországon, támogasd a szabadság kis köreit – támgasd az oldalt Te is: https://drogriporter.hu/tamogass/

A Görög Zitával készült Telex interjúból főleg a dubajozásról szóló részt kapta fel a sajtó. Pedig van benne érdekesebb rész is: amikor az apja alkoholizmusáról vall. Szokatlanul őszinte és szokatlanul mély, tudatos elemzést kaphatunk tőle arról, hogy milyen bonyolult és ellentmondásos viszonya volt a függőséggel küzdő édesapjával. És hogy az apjával való viszonyának torzulása befolyásolta a saját önképét, önbizalmát, párkapcsolati választásait is. Mi több, képes ennek a szociális dimenzióját is látni, az egyéni felelősségen túl.

„Iszonyatosan beteg társadalomban élünk, ahol még mindig az a legkönnyebb, hogy nem mutatjuk ki a sérülékenységünket, hanem ezt megpróbáljuk elfojtani magunkban,” mondja. Ezt akár én is í­rhattam volna a Drogriporteren. És azzal is egyetértek, amit utána mond, hogy fontos lenne legalább a következő generációkat megtaní­tani arra, hogy a piába való elfojtás helyett vannak más módszerek is arra, hogy az ember kezelje a saját érzelmeit és indulatait.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de úgy érzem, van egyfajta kettősség a mai magyar közéletben. Egyrészt a magyar politikai elit mintha mindazt a rossz beidegződést megtestesí­tené, amiről annyit í­rtak a magyar í­rók és költők az elmúlt évszázadokban. Tombol a középszer, a tahó házmesterkedés és valóság-tagadó begyepesedettség. De közben mintha ezzel párhuzamosan más folyamatok is beindultak volna: találkozhatunk szokatlanul őszinte és hiteles új hangokkal, civil kezdeményezésekkel is. Amik a magyar társadalom jobbik énjéhez szólnak, a lelkiismeretünket próbálják élesztgetni.

Nagyon nagy szükség van az ilyen őszinte beszédre, akár az alkoholról, akár a kannabiszról, akár a szexualitásról, a nemiségről, vagy éppen a gyermeknevelésről van szó. Nincs annál erősebb üzenet, mint amikor maguk az érintettek törik meg a tabut, és törik meg a hallgatást. Sokkal erősebb ez, mint amikor pusztán szakemberek mondják el újra és újra a szokásos mantrákat. Én hiszek abban, hogy az olyan példa, amit Görög Zita is mutat a család és alkoholizmus kapcsán – hogy sérülékenynek mutatkozni a legszélesebb médianyilvánosság előtt nem szégyen, hanem erő és bátorság – ragadóssá válhatnak. Respect🙏

Salamon ibn Gavirol, a középkori zsidó bölcselő szerint négyféle ember van a világon.

Az első az, aki tud, és tudja magáról, hogy tud. Ő a bölcs, keresd a tanácsát!

A második az, aki tud, de nem tudja, hogy tud – őt emlékeztetni kell rá, hogy tud.

A harmadik az, aki nem tud, és tudja, hogy nem tud: őt taní­tani kell.

A negyedik pedig az, aki nem tud, de azt tetteti, hogy tud. Ő balga ember és kerüld el nagy í­vben!

Bárcsak az emberek kellő bölcsességgel rendelkeznének, hogy a négyet meg tudják különböztetni!

Egy kanadai ismerősöm, Leslie posztolta ezt a képet. Egy anyuka, aki elveszí­tette a fiát heroin-túladagolásban. És azóta a MomsStopTheHarm nevű szervezet egyik aktivistája.

A szöveg: „Nem tudod, mi az a mélypont, amí­g el nem temetted a gyerekedet.”

Ennek a mondatnak két üzenete van. Van az egyik, a mindenki számára érthető, ami arra mutat rá, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor a szülő elveszí­ti a gyermekét. De van egy másik, ennél rejtettebb üzenete is. Amit csak azok értenek, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen értelemben használják a „mélypont” kifejezést a drogfüggőség kapcsán.

„Hit the rock bottom” – elérni a mélypontot, mondják. Hogy mi is ez a „mélypont”, és mi a szerepe a felépülésben, az erősen vitatott.

Sokan azt értik alatta, hogy ahhoz, hogy valaki igazán motiválttá váljon a felépülésre, ahhoz el kell érnie a „drogkarrierje” mélypontját. Ahonnan már úgy érzi, nincs tovább. És csak ebből a mélypontból lehet aztán elindulni a felépülés útján. Ezért aztán gyakran azt tanácsolják a szülőknek, hogy szakí­tsanak meg minden kapcsolatot a „tagadásban lévő” gyermekükkel, ne támogassák, ne segí­tsék. Hagyják, hogy elérje a mélypontot. Anélkül nem lehet rajta segí­teni.

A gond csak az, hogy sok szülő, aki megfogadta ezt a tanácsot a kanadai opoid-túladagolási járvány közepette, később megbánta. Mert a gyereke meghalt drogtúladagolásban. És igen, talán ha nem szakí­tják meg a kapcsolatot a gyermekükkel, ha támogatják, akkor talán a függőségét támogatják (enabling). De talán még élne. Ezért aztán sok szülő ma már nem hajlandó a „szigorú szeretet” (tough love) jegyében kirakni a függőséggel küzdő gyereke szűrét, csak hogy az elérje a mélypontját (az más kérdés persze, ha már annyira megromlott a kapcsolat, hogy nem lát más megoldást).

Nemrég beszélgettem valakivel, aki hosszú éves heroinfüggősége után pár évig metadon fenntartó terápiában (gyógyszeres kezelés) részesült, mielőtt teljesen leállt egy rehabon. Ő maga egy teljesen értelmetlen és terméketlen időszaknak minősí­tette a metadon-terápiát. Egyfajta „parkolópályának”, ahol az emberek tespednek ahelyett, hogy a „valódi” felépülést, a teljes józanságot választanák.

Én kifejtettem, hogy ezt másként látom. Igen, lehet, hogy mai fejjel már parkolópályának látja a metadonos éveket – de könnyen meglehet, hogy ha annak idején nem kapott volna gyógyszeres kezelést, akkor már halott lenne. A gyógyszeres kezelés életeket menthet és része (lehet) a felépülésnek.

Spirituális értelemben tudom értékelni és tisztelni azoknak az embereknek az élettapasztalatát, akik elérték a maguk mélypontját és onnan felküzdötték magukat a fénybe. De nem értek egyet azzal, hogy csak azután lehet segí­teni valakin, ha elérte a mélypontját.

Manapság már sok szakember is erősen kritizálja a „mélypont” koncepcióját. Mint például a nemrég Magyarországon is képzést tartó Robert J. Meyers, a CRAFT (Community Reinforcement and Family Training) módszer megalkotója. A korai kezelésbe vétel, a korai beavatkozás fontosságát hangsúlyozzák a függőségek esetében: ami nem azt jelenti, hogy a függőséggel küzdő embert támogatni kell abban, hogy drogozzon. De amennyiben a családtagok maguk is dolgoznak magukon – és ha javí­tják a kommunikáció minőségét, akkor eredményesebben képesek hatni rá, mint a konfrontatí­v módszerekkel.

Látni kell, hogy ezek mindig borzasztó nehéz élethelyzetek. Én nem tudok í­télkezni azok fölött, akik úgy döntenek, nincs más út: mint megszakí­tani a kapcsolatot a hazudozó, családját kizsákmányoló függő hozzátartozóval. De nem í­télem el azokat sem, akik másként döntenek. Nem hiszem, hogy vannak mindenki számára általánosan előí­rható sablonmegoldások. De abban hiszek, hogy a kapcsolódásokban szerzett sérülések a kapcsolatokban gyógyulnak.

Ha segí­tségre van szükséged a függőséggel kapcsolatos problémáid miatt, itt találsz segí­tőhelyeket: https://drogriporter.hu/segitseg/

Amikor traumáról beszélünk, az emberek legtöbbször adottnak veszik, hogy minél rosszabb dolog történt velünk, annál nagyobb eséllyel traumatizálódhatunk. Pedig ez nem í­gy van. Jó példát kí­nálnak erre a frontot járt katonák. Akiknek csak egy kisebbségénél alakul ki a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD). És nem is feltétlenül csak azoknál, akik a legsúlyosabb harctéri tapasztalatokat élték át.

A traumatizálódás kulcsát nem önmagában a rossz élményben kell keresnünk. Nem abban, ami történt. Hanem abban, hogy mi hogyan reagáltunk rá – és hogyan változtatott meg minket.

Hogy kinél és milyen súlyos PTSD alakul ki, azt nagyban befolyásolja, hogy milyen képességekkel rendelkezik azoknak a negatí­v élményeknek a feldolgozására, amelyek érték. Egy ilyen fontos képesség az, amiről én is sokat í­rtam mostanában: az önegyüttérzés képessége. Nem véletlenül: mert a tudományos bizonyí­tékok szerint ez a képesség – ami egyébként fejleszthető – az egyik legalapvetőbb védőfaktor a traumával szemben.

Többek között erre a következtetésre jutottak egy 2015-ben a Journal of Traumatic Stress cí­mű folyóiratban publikált kutatás szerzői. A kutatók 115 Irakból és Afganisztánból frissen hazatért katona körében kérdőí­ves vizsgálatot folytattak, hogy feltárják: milyen intenzí­v harctéri tapasztalatokat szereztek a fronton, és hányan szenvedtek ennek következtében a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD) tüneteitől.

A kutatók azt találták, hogy minél jobban képesek voltak a veteránok együttérezni saját magukkal, annál kevésbé szenvedtek a PTSD-től. Mi több, ez az eredmény akkor is fennmaradt, amikor bekalkulálták a harctéri élmény súlyosságát is. 12 hónap elteltével a PTSD-től szenvedő veteránok körében azoknak voltak kevésbé súlyosak a tüneteik, akik jobban teljesí­tettek az önegyüttérzés teszten.

Mint a korábbi posztjaimban már í­rtam: az önegyüttérzés teljesen más, mint az önsajnálat. Az utóbbi a tehetetlenséget, áldozat-tudatot, tagadást, elszigeteltséget erősí­ti. Az önegyüttérzés viszont segí­t abban, hogy éppen olyan kedvesen és segí­tőkészen forduljunk oda saját magunkhoz, mint egy szeretett jó baráthoz. Növeli az elfogadást és a kapcsolódást más emberekhez. Nem önzővé, hanem éppen ellenkezőleg: másokkal szemben is együttérzőbbé tesz bennünket. Hiszen a másokkal való cselekvő együttérzés az önmagunkkal való együttérzésnél kezdődik.

Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

A kutatás: https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25808565/

Ez itt a képen Al Enriquez, egy 86 éves ember, akit egy fülöp-szigeteki idősek otthonában kaptak lencsevégre, ami kimondottan az LMBTQ közösség befogadására szolgál.

Próbálom kitalálni, hogy vajon mi is igazán a baja Durcás Dórinak és eszmetársainak ezzel és a hasonló fotókkal, amiket a World Press Fotókiállí­táson mutattak be a Nemzeti Múzeumban. Idős meleg férfiak. Egyesek ki vannak festve, egyesek női ruhákba öltöztek. Hú. De igazából semmi, ami még csak erotikusnak is mondható. Különösen nem, ha fiatalokról beszélünk: bennük aztán biztosan semmilyen erotikus asszociációt nem keltenek.

Ahogy nézem ezeket a képeket, az a szó ugrik be, hogy olyan: emberi.

Olyan emberi dolog ez: megöregszünk, mi, emberek. Akár heterók vagyunk, akár melegek. És igen, ha melegek vagyunk, akkor is éppúgy vágyunk a gondoskodásra és a közösségre. Az ég világon nincsen ebben semmi megbotránkoztató. Kedves és bájos képek ezek.

Mégis, Durcás Dóri és a magyar kormány szerint a 18 éven aluliak ezeket a képeket nem láthatják, mert az sérti a „gyermekvédelmi” törvényt. A mai napon pedig leváltották a Nemzeti Múzeum igazgatóját, amiért nem volt hajlandó kitiltani a fiatalokat erről a kiállí­tásról.

Akkor mégegyszer leí­rom, mert én magam sem akarom elhinni: leváltották a Nemzeti Múzeum igazgatóját, mert nem volt hajlandó kitiltani a 18 éven aluliakat a múzeumból egy World Press Photo kiállí­tásról. Csak mert egyes fotókon meleg emberek látszanak.

Nem, még í­gy is hihetetlen, hogy leí­rtam.

Tudjátok vannak azok az országok, ahol a miniszterek azonnal lemondanak még akkor is, ha a korrupció gyanújának árnyéka vetődik rájuk. És ezekben az országokban többnyire kimondottan támogatják, hogy a fiatalok tiszteljék a különféle kisebbségekhez tartozók emberi méltóságát. Nem í­gy nálunk. Itt a miniszter még akkor se mond le, ha nyilvánvalóan korrupt, ellenben a Nemzeti Múzeum konzervatí­v igazgatóját leváltják, mert nem hajlandó Durcás Dóri zsarolásának eleget tenni. És arról a Dóriról van szó, tegyük hozzá, aki egy normális országban szégyenpadon ülne, a fasisztoid nézeteit pedig karanténba zárnák és köznevetség tárgyává tennék.

Szégyen.

Pedig miközben kábé két kattintás választja el bármelyik tinédzsert a legdurvább pornótól, addig az ilyen fotókiállí­tások meglátogatása olyan fontos alkalmat jelenthet számukra, ami az Interneten nem elérhető. Egy olyan alkalmat, amikor láthatják, hallhatják, hogy bár sok szempontból mások vagyunk – alapvetően nem vagyunk annyira mások, mi, emberek. Hogy mindannyian vágyunk arra, hogy szeressenek és elfogadjanak minket. És melegnek lenni nem jelent valamiféle életre szóló szégyenbélyeget: az ember élhet teljes, tartalmas életet, közösségben, még azután is, hogy megöregedett.

Veszélyes üzenet ez, bizony. De nem a gyerekekre. Veszélyes azokra, akik az egész karrierjüket és hatalmukat arra épí­tették fel, hogy mesterséges választóvonalak mentén megosszanak bennünket és gyűlöletet keltsenek egymás iránt. Eljutottunk oda, kedves honfitársaim, hogy a kedvesség és az emberség forradalmi tettnek számí­t.

Ha tetszenek a Drogriporter í­rásai, kérlek, támogasd Te is a munkánk: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Hannah Reyes Morales

„El akarok mondani neked valamit a függőségről,” í­rja Patti Davis szí­nésznő. „Nem számí­t, hogy milyen szerre van valaki rákattanva, a függőség gyökerénél mindig a magány áll.”

Mindezt Matthew Perry halála alkalmából í­rta a New York Times-ban pár napja, „A függőség magányossága” cí­mmel. Nem véletlen, hogy én a saját, Perry-ről szóló megemlékező cikkemnek is azt a cí­met adtam, hogy „A magányos jóbarát”.

Mert bár sokan attól tartanak, hogy a gyerekük attól lesz függő, hogy „rossz társaságba keveredik” – ez a képlet önmagában soha nem ilyen egyszerű. Igen, a rossz társaság lehet rossz hatással. Viszont nem véletlen, hogy azok a gyerekek, fiatalok keresik egymás társaságát, akik belül nagyon nincsenek jól. Akik, a gyakran éppenhogy túlzsúfoltnak tűnő szociális életük ellenére is, magányosak.

Patti saját tapasztalatból í­r: hosszú évtizedek óta küzd a stimuláns függőségével. Ez a függőség 16 évesen kezdődött, amikor megismerkedett az amfetaminnal. „Úgy éreztem, találkoztam a legjobb barátommal,” í­rja. „Hirtelen élénkebbnek, szórakoztatóbbnak éreztem magam, nem annak a félénk, rövidlátó kislánynak, aki kényelmetlenül érezte magát emberek társaságában. Hogy megértsd a függőt, meg kell értened ezt a társaság iránti sóvárgást, ezt a szükségletet az iránt, ami nem í­tél meg téged, viszont átformál azzá, aki lenni vágyakozol.”

Amikor ismerőseim azt mondják, hogy a tizenéves gyerekük kipróbált valamilyen szert, de rosszul lett tőle – akkor mindig megnyugtatom őket, hogy ez nem a legrosszabb lehetőség. Az sokkal rosszabb lehetőség, amikor valaki kipróbál egy szert, és úgy érzi: végre úgy érzi magát, ahogyan szeretné érezni magát úgy általában. A hétköznapokban is. A függőség kockázata ez utóbbi élményben van meg: a szorongásban, a meg nem értettségben, a magányban, amit mintha varázsütésre eloszlatna ez a drog.

„[Perry] lemeztelení­tette a sebeit, a küzdelmeit, a drogokhoz és alkoholhoz fűződő komplikált kapcsolatát,” í­rja Davis. „Ez a legjobb, amit tehetünk az életben – őszintének lenni és remélni, hogy az őszinteségünk lámpásként szolgálhat másoknak, akik a sötétben kóborolnak. A legnagyobb reményem, hogy tudta, sikerült megvalósí­tania ezt az álmát.”

Szép megfogalmazás. Nem a didaktikus elrettentés és démonizálás, hanem az őszinteség és hitelesség a kulcs a drogokról való kommunikációban. Az előbbit a fiatalok messziről kiszagolják. Az utóbbi viszont, egy taní­tásra alkalmas pillanatban, ajtókat nyithat.

Tetszenek neked a Drogriporter í­rásai? Adnak valamit? Ha igen, kérlek, Te is adj és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

A cikk: https://www.nytimes.com/2023/10/31/opinion/matthew-perry-loneliness-addiction.html

A legutóbbi posztomban a Nagy Ellenőrről í­rtam – aki belülről kritizál. Sok olvasó, még ha kényelmetlenül fészkelődve is, de magára ismert benne. Hiszen majdnem mindannyiunkban ott van – még ha nem is mindenki tudatosí­tja. Még ha az í­rásomban kellemetlenül éles kontúrokkal rajzoltam is meg a körvonalait. Jóval élesebbekkel, mint amilyenekkel akár saját ellenőröm rendelkezik (csak hogy megnyugtassam azokat, akik már elmeorvosi kivizsgálásomat szorgalmazták a poszt után).

Ha úgy tetszik, a Nagy Ellenőr csupán egy költői kép. De természetesen nem én találtam ki. Pusztán próbáltam bemutatni egy jelenséget, amit a pszichológusok évtizedek óta intenzí­ven tárgyalnak. Ők Eugene Gendlin nyomán úgy emlegetik, mint Belső Kritikust (Inner Critic). Használják rá a szigorú felettes én (super-ego) kifejezést is.

Ez a belső kritikus alapvető szerepet játszik abban, hogy az ember olyan zsákutcákba hajszolja bele saját magát, amelyek jellemző kí­sérőjelenségei mindenféle lelki nyavalyánknak. Mint például a depresszió, az ADHD, a függőség. Olyannyira, hogy az ezekkel küzdő emberek terápiájának fontos részét képezi a belső kritikushoz való viszony alakí­tása. Karl Menninger pszichiáter egyszer í­gy sóhajtott fel: ha a pszichiátriai osztályon lévő betegek meg tudnának bocsátani maguknak, a 75 százalékuk már másnap gyógyultan hazamehetne.

De mielőtt még valaki félreértené: egy belső kritikus hang, amennyiben tudatosan a helyén kezeljük, nem betegség, nem természetellenes – teljesen természetes részünk. Felelős cselekvésre és önreflexióra is ösztönözhet. A gond ott van, amikor a belső kritikus túlterjeszkedik és eluralkodik rajtunk. Ennek csalhatatlan jele, hogy szégyent gerjeszt – az érzést, hogy rosszak, selejtesek vagyunk. És a szégyen nem ösztönöz fejlődésre, hanem ugyanazokat az ördögi köröket futtatja velünk. Nem kell ahhoz semmilyen diagnosztizálható pszichiátriai vagy viselkedési zavar, hogy példát találjunk a saját életünkben erre.

Gyakran szuperhatékony és „hiper-normális” emberek, akik kí­vülről nézve sikert sikerre halmoznak – valójában ott legbelül már szinte kiáltanak azért, hogy a szigorú ellenőrük hagyja őket egy kicsit élni. Hagyja őket egy kicsit érezni: elég jók, és nem kell mindig túlteljesí­teni ahhoz, hogy szeretve legyenek. És vannak olyan emberek, akik kevésbé jól menedzselik az életüket, akik nehezen mernek megszólalni társaságban, akik haboznak döntéseket hozni – mert a szigorú belső kritikusuk aláássa az önértékelésüket.

Természetesen a belső kritikust nem csak úgy „dobja a gép”, véletlenszerűen. Az, hogy milyen hangon szólal meg, milyen irányból támad, és milyen viselkedés-mintát eredményez, mindig az ember saját, kora gyermekkorától megélt társas tapasztalataiban gyökerezik. Sok kommentelő í­rta: a nagy ellenőrük egy gyermekkori tekintély-figura, apa vagy anya hangján szólal meg. Esetleg edző, tanár. De van olyan is, amikor nem lehet konkrét személyhez kötni. Létezése egy egzisztenciális bizonytalanságban gyökerezik: a látva, szeretve lenni alapvető emberi szükségletének bizonytalanságában.

Egyesek egész életükben a Nagy Ellenőr bűvkörében élnek úgy, hogy közben ez nem is tudatosodik bennünk. Azt képzelik, hogy ő a „jobbik énjük”, és teljesen alárendelik magukat neki. Miközben mindent, ami más, tisztátalannak és rossznak tartanak magukban. És vannak olyanok, akik akár terápia, akár más (pl. meditáció) segí­tségével, tudatosí­tják a belső kritikust, és megpróbálnak hozzá kapcsolódni. Valahogy. Van, aki ellenséget farag belőle, és küzd ellene. De az én véleményem szerint jobb úton jár az, aki próbálja megfigyelni és megérteni. Feltárni, hogy honnan ered. Elfogadni anélkül, hogy alárendelné magát neki. És itt jön be ismét a képbe az, amiről mostanában már sokat í­rtam: az önegyüttérzés. Hogy megtanuljunk bánni a belső kritikusunkkal, ahhoz semmi sem visz közelebb minket, mint azon képességünk fejlesztése, hogy együtt érezzünk magunkkal.

Ha az í­rásaimat olvasod, és úgy érzed, profitálsz belőlük – akkor kérlek, adj Te is valamit: https://drogriporter.hu/tamogass/

Észrevetted már, hogy egész életedben ott kí­sér az utadon a Nagy Ellenőr?

Mint egy kalauz a vonaton, aki a legváratlanabb pillanatban bukkan fel, hogy kérje a jegyeket, bérleteket.
Tekintete szigorú. Valósággal átfúrja a lelkedet.

Lebiggyeszti a száját: igen, tudom. Azt is. Üzeni egyetlen megsemmisí­tő pillantásával.
Tudom, mit tettél. Tudom, mire gondolsz. Tudom, mit akarsz tenni.

Tudom, hogy nem vagy elég jó. Minden, amit teszel, megmérettetett. És könnyűnek találtattál. Lehetetlenül könnyűnek.

Mindketten tudjuk, hogy nem vagy rá képes. A boldogságra. Minek áltatnál engem? Hiszen én veled vagyok születésed óta. Megpróbáltad. Szánalmas kis próbálkozás volt. Vagy nevezzük vergődésnek?

Ha az emberek tudnák, amit én, akkor nem szeretne senki. Ha úgy ismernének, mint én. Ha tudnák, hogy belül valójában milyen kis törékeny nyüszí­tő senki vagy.

Inkább húzd csak meg magad. Ne is próbálj semmit. Úgyis csak felsülnél vele. Maradj a komfort-zónádban. Soha nem változol meg. Minden, amit csinálsz, tökéletlen. Mert te is tökéletlen selejt vagy.

Gúnyosan elmosolyodik, ha hibázol. Mosolyában nincs kedvesség. Hát persze, hogy elrontottad. Felsóhajt, ha rossz dolog történik veled. Megérdemled. Persze, hogy ez is veled történik. Bezzeg mások.

Rágyújt egy cigarettára a szomszéd sarkon, szemei fürkésznek, ahogy az utcán sétálsz nappal. Árnyéka rávetül a falra mögötted, ahogy éjszaka hazafelé osonsz.

Menekülhetsz előle egy életen át. De mindig ott lesz a sarkadban. Mindig készen arra, hogy kritizáljon. Hogy dementorként kiszipolyozza belőled az örömet. Hogy lefitymálja, amit elértél. Hogy a kilencvenkilenc elismerő szó helyett pont a századik becsmérlőre emlékeztessen.

Vajon milyen jogon vagy egyáltalán ebben a világegyetemben? Milyen alapon állsz itt a normális emberek között?

Aztán van olyan, hogy megveted a lábad, hogy szembenézz vele. Dühöngsz. Ordí­tasz. Elküldöd melegebb éghajlatra. Szidod az anyját. Harcolsz. Küzdesz ellene.

De aztán, a bölcsebb pillanataidban, rádöbbensz: szélmalomharcot ví­vsz. Mert a Nagy Ellenőr is Te vagy. Eljátssza a maga szerepét.

Leülsz vele egy asztalhoz. Kávét rendel. Szemei táskásak, ahogy szelí­den belenézel – szelí­den a saját szemedbe nézel.

Csitulj, Nagy Ellenőr. Köszönöm, hogy vigyázol rám. Hogy figyelmeztetsz a hibáimra. Figyelek rád – de nem tudsz félrevezetni. Benned a saját félelmem szava szól. Az a mélyen ülő félelem, ami ott kí­sért az álmaimban. Hogy egyedül vagyok. Hogy nem számí­thatok senkire.

Lehajolsz és megérinted a földet az ujjaiddal, könnyedén. Mint a Buddha tette évezredekkel ezelőtt, mikor a Nagy Kí­sértő kétségbe vonta létezése jogosultságát. A Földet, a Nagy Anyát hí­vod, hogy tanúságot tegyen: van helyed a Nap alatt.

A Nagy Ellenőr bólint.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? A minőségi í­ráshoz idő kell, és az idő pénz. Kérlek, adj Te is, és légy rendszeres támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/

A mindfulness meditáció, mint szemlélet és gyakorlat, néha szokatlan területeken is fontos belátásokkal szolgál a számomra. Például az előí­téletek terén.

Az életem egy jelenős részében egyáltalán nem tudatosodott bennem, hogy előí­téletes vagyok. Illetve az előí­téleteimet racionális, megalapozott í­téleteknek tartottam. Azt hiszem, az emberek jelentős része egy egész életet leél úgy, hogy ebben a szakaszban marad. És persze bizonygatja, hogy ő mennyire nem előí­téletes, csak éppen azok tényleg ilyenek. Meg egyébként is, túl van tolva és ez már aztán sok.

„Én nem utálom a melegeket, de…” „Hát én nem vagyok rasszista, de azért…” És a többi.

Aztán jött egy olyan szakasz, amikor tudatosodott bennem, hogy milyen sok olyan í­téletet alkottam mindenféle eltérő bőrszí­nű, nemű, szexuális orientációjú, kultúrájú, vallású stb. emberről, ami valójában kulturálisan kódolt gyanakváson és sztereotí­piákon alapul. Ezeknek persze volt némi valóságalapja, igazságmagja – mindig van – csak éppen nem láttam tovább a felszí­nnél.

És legfőképpen: a saját kiváltságaim is láthatatlanok voltak a számomra. Amelyek egyébként majd kibökték a szememet.

A következő szakaszban aztán próbáltam nagyon felvilágosult lenni. Kigyomlálni az előí­téleteimet. Megfelelően viselkedni, beszélni. És amikor esetleg valami előí­téletes gondolatom, érzésem támadt: szégyelltem magam érte.

Amióta meditálok, ez is megváltozott.

Beláttam, hogy nem kell szégyellnem magam azért, mert tele vagyok előí­télettel. Ezeket nem választottam: ezekbe szocializálódtam. Középosztálybeliként, férfiként, fehérként stb. Bizony gyakran az agyam félelemközpontja, az amigdala, riadójelzést ad, ha cigány ül mellém a villamoson. Önkéntelenül elhúzom a számat, ha egy nő nem úgy viselkedik, ahogy azt férfiként elvárom. A lelki szemeimet forgatom, amikor arról van szó, hogy a transzok milyen WC-t használjanak.

De nem is tértem vissza az első szakaszba: nem merülök el, nem azonosulok ezekkel az előí­téletes érzésekkel, gondolatokkal. Nem is söpröm be rögtön a szőnyeg alá szégyenkezve, mint a második szakaszban. Inkább azonosí­tom, megnevezem. Kí­váncsian megvizsgálom. Meghatározom az eredetét. És ha kedvesen, együttérzően fordulok oda saját magamhoz – akkor sokkal kedvesebben és együttérzőbben tudok odafordulni a másikhoz is.

Igazából ez az, ami valóban hiányzik a hasonló témákban folytatott párbeszédekből: a kedves és együttérző odafordulás a másikhoz. Ha ez kölcsönösen megvan, akkor az egyik fél nem fog szükségtelenül befeszülni azon, hogy rá akarnak erőltetni valamiféle számára életszerűtlen viselkedési kódexet. A másikat pedig nem tölti el a düh amiatt, hogy a kiváltságosabb csoport tagja nem érti meg, nem fogadja el annak, ami.

Nem mondom, hogy ez mindent megold: történelmileg kialakult, rendszerszintű egyenlőtlenségek nem tűnnek el egy csapásra. De hiszem, hogy valahol a változás itt kezdődik el mindig: az őszinte önvizsgálatnál, és az Én és a Te közötti biztonságos térben – ahol a másik nem akadály, korlát, vetélytárs, ellenfél. Itt születhetnek meg társadalmat átformáló igazságok.

Ahogy A.H. Almaas mondta: csak amikor az együttérzés jelen van, csak akkor engedik meg az emberek maguknak, hogy meglássák az igazságot.

(notes to myself)

kép: mr.rolzay