Széljegyzetek

A világ gyönyörű és borzalmas hely. Kár tagadni.
Minden szépsége ellenére is rettenetes dolgok történnek benne jó emberekkel.

Az ember tekintete örökké vádlón az égre mered: miért? Avagy a leggyakrabban: miért én?

A teodicea – a rossz létezésének magyarázata a világban – évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Miért van rossz a világban? Vallási kontextusban: miként lehetséges egy jó Isten léte, ha a világban gyerekek halnak éhen?

Aki azt gondolja, hogy majd én itt most egy egyszerű és megnyugtató választ fogok adni erre a kérdésre, az téved. Egyébként sem hiszek a szabványos egyenválaszokban. Azok mindig is hamisan csengenek és üresen konganak. Ahogy Viktor Frankl mondja: az ember a világtól kérdezi, hogy mi az értelme – pedig a világ mindvégig tőle kérdezi ugyanezt.

Az ember a saját, szenvedésben érlelt válaszait, igazságait tapasztalati úton találja meg, és nem tekintélyelv alapján fogadja el holmi dogmákból.

Az én tapasztalati úton megtalált igazságom az, hogy bár nem tudod megváltoztatni azt, amilyen a világ és ahogyan működik – de azt meg tudod változtatni, ahogyan te működsz és ahogyan viszonyulsz a világhoz. És sokkal kevesebbet szenvednénk ebben a világban, ha többször és többet összpontosí­tanánk az utóbbira.

Ez nem jelenti azt, hogy legyünk passzí­vak és kritikátlanok a világgal szemben. Mi több, paradox módon a világot is azok az emberek tudták kifordí­tani a sarkaiból, akik előbb saját magukban megtalálták az archimédészi pontot ehhez.

„Az elméd elvárásai teremtik a saját poklodat,” í­rja Ram Dass, az amerikai pszichiáterből lett hindu guru. „Amikor frusztrált leszel, mert valami nem úgy történik, mint gondoltad, vizsgáld meg azokat a gondolataidat; ne csak azt a dolgot, ami frusztrál. S kezdesz majd rájönni, hogy a szenvedésed jelentős része azokból a modellekből ered, amelyeket az elmédben hozol létre arról, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Közben képtelen vagy engedni, hogy egyszerűen csak – legyen.”

Eckhart mester, a 14. századi keresztény misztikus, aki nagy hatással volt Lutherre és egy sor más jelentős gondolkodóra, ezt úgy fogalmazta meg: „miértek nélkül élni”. Anélkül élni, hogy folyamatosan vádlón az égre néznénk, hogy „miért én”. Elengedni a görcsös igyekezetünket, hogy csak azért tegyünk jót, mert cserébe várunk érte valamiféle ellenszolgáltatást. Boldog életet. Örök üdvösséget. Elengedni a folyamatos összehasonlí­tgatást másokkal, akik jobbak, szerencsésebbek, mint mi. A múlthoz, ami szebb volt – a jövőhöz, ami majd szebb lesz. Elengedni a saját megszállott ragaszkodásunkat ahhoz az „önkorlátozó meggyőződéshez” (copyright Máté Gábor), hogy valami baj van velünk – hogy valami baj van a világgal. Csak lenni az Örök Mostban.

Ezeket az igazságokat persze megtaláljuk – aztán időről időre elfelejtjük, és megtaláljuk megint. Az emberi élet tele van ellentmondással és esetlegességgel. Minden tudásunk feledésre van í­télve – de minden pillanatban újra emlékezhetünk rá.

(notes to myself)

Ma 90 éve, 1933. május 10-ének éjjelén, könyvekből rakott máglyák gyúltak szerte Németországban. Berlinben az Operplatzon gyűlt össze a tömeg, hogy tűzre vesse a „németellenes” irodalmat. Az egyik első olyan tömegrendezvény volt, amit élőben közvetí­tett a közmédia.

A szónokok egymás után léptek a máglyához. Magasztos eszmék nevében dobták a tűzbe a könyveket: „A nemzeti tisztaságért!” „A dekadencia és a morális elfajzottság ellen!” „A családi erkölcs nevében!”

Ironikus, hogy amit ők „elfajzott dekadens” irodalomnak neveztek, az valójában a világirodalom krémjének bizonyult – és amit ők „igazi német irodalomként” tartottak számon, unalmas és középszerű ponyvaként a kollektí­v feledés süllyesztőjébe került. Valójában ezek a máglyák nem csak egyszerűen a barbárság diadalát képviselték a civilizációval szemben – de a lapos nyárspolgári középszerűség diadalát a kreatí­v tehetséggel szemben.

Thomas Mann í­gy í­rt „a német nemzeti forradalom” eme vezetőiről: „Legjellemzőbb rájuk az a máglya, melyet feltaláltak, hogy könyveket égethessenek rajta, olyan könyveket, amilyeneket ők soha nem tudtak volna megí­rni, mert ezek a könyvek olyan kultúrát képviseltek, amelyből tulajdon fogyatékosságuk rekesztette ki őket.”

A kortárs, Babits ugyanakkor éleslátóan mutatott rá: „Ez a szent borzalom a Könyvvel szemben még mindig nincs a Könyv bizonyos tisztelete nélkül, s a berlini máglya voltakép nagy hódolatünnep a Könyv hatalma előtt.”

A könyvégetés kifejezi a lapos, buta elme gyanakvását, de egyben irigységét azzal szemben, amit nem ért. Amit mágikus erőnek tart. És kifejezi a zsarnok félelmét az értelemmel szemben.

A könyvégetés nem a nácik találmánya volt. Csin Si Huang-ti kí­nai császár már az i.e. 3. században is elégettette az összes olyan könyvet, amit nem minősí­tett „hasznosnak”: költészetet, prózát, művészetet és filozófiát. Mindez ugyanis veszélyes a mindenkori Zsarnoki Hatalom számára.

A zsarnokság történelme tele van könyvégetésekkel: máglyát raktak az „eretnek” könyvekből a vallási fanatikusok és inkvizí­torok, elégették az őslakosok irodalmát a gyarmatosí­tó konkvisztádorok. És Heine jóslata mindig bevált: ahol könyveket égettek, ott embereket is.

Babits, aki magát „a Könyv régimódi tisztelői” közé sorolta, rezignáltan mutatott rá azonban, hogy a nácik sajnos már a 20. században is túlbecsülték a könyv hatalmát. „Ha a Könyv valóban oly hatással volna az életre mint hiszik, akkor az élet ma, a XVII. és XIX. század irodalma után, egészen máskép folyna, mint ahogy foly.”

A mai, 21. századi zsarnok pedig már nem tiszteli olyan mágikus borzadállyal a Könyvet, mint Göbbels. Tudván tudja, hogy a könyvnek, a digitális kommunikáció korában – leáldozott. A riasztó statisztikák szerint egyre kevesebben olvasunk könyveket.

„Olvasgassa csak a szemüveges értelmiségi az ő szeretett könyveit a szabadságról, emberségről,” morfondí­rozik a zsarnok. Neki elég kézben tartania az információ áramlását azokon a csatornákon, ahol a könyvet nem olvasó többség elméjét kontrollálhatja. TV, rádió, óriásplakátok, közösségi média.

Ma már nem a máglyák fenyegetik leginkább a könyveket – hanem a komfortos digitális félműveltség. Mi, a Könyv emberei, szorongva nézzük ezt a szép új világot, ahol egyre kevesebben mélyednek el egy téma irodalmában – de mindenki szakértőnek érezheti magát egy YouTube videó megnézése után. Ahol fertelmes magabiztossággal hirdetik a Facebook-on szalmaláng-igazságaikat a rettentő hülyék. Talán eljutunk abba a világba is, ahol könyvet olvasni – forradalmi tett lesz?

„A jó könyv rózsakert zsebedben,
mondod. Soha levelei
nem hervadnak. Még sokkal szebben
Heinsius í­gy fejezte ki:

ha nagykönyvtár küszöbén lépsz át
s behúzod súlyos ajtaját,
elmarad mögötted a pénzvágy,
a gőg, a kéj, az aljasság –

s aztán? tán megnő emberséged,
talán egy szebb világba lépsz be,
s boldogabb leszel ott, hol a

tévére s pusztulásra éhes,
két lábon járó árnyékszékek
utol nem érhetnek soha.”

Faludy György, A jó könyv rózsakert

Ez a cikkem a Pendulum blogon jelent meg: https://pendulum.444.hu/2023/05/10/gondolatok-egykori-konyvmaglyak-arnyekaban

„De hát olyan jó gyerek volt, nem értem, miért lett drogos,” olvastam már több beszámolóban. Idilli, szeretetteljes család – aztán, mint derült égből a villámcsapás, megérkezett „a” drog. És belerondí­tott a képbe – a szülő és gyerek „közé állt”. Diabolus ex machina, ahogy a latin mondja.

Tessék „megjaví­tani” a gyerekemet, vissza akarom kapni, ez nem ő! „A drog” a hibás!

Azzal együtt, hogy együttérzek a szenvedő szülőkkel, nekem ezek a történetek mindig gyanúsak kicsit.

No nem azért, mintha nem hinném el, hogy egyébként „jó gyerekekből” is lehet drogfüggő. Mi több, nagyon sok olyan embert ismerek, aki drogfüggő, de őszintén rámondanám: olyan jó ember! Csupa szí­v, kedvesség. Érzékenység. Intelligencia.

És nem is azért, mintha nem hinném el a szülőnek, hogy egyébként ő szerető gondoskodással nevelte a gyerekét és mindent beleadott. De ez nem arról szól, hogy akkor a szülő szórjon hamut a fejére, és ismerje el: „szar” szülő volt. Nem bűnbakot kell találni. Egyszerűen el kell ismerni, hogy gyakran a kötődéseinkben akkor is sérülünk és átadunk sérüléseket, generációról generációra, amikor nem szeretnénk.

Az empirikus kutatások által is alátámasztott meggyőződésem, hogy a drogon kí­vüli tényezők is szerepet játszanak abban, hogy egy tinédzserkori kí­sérletezés átmegy abúzusba, majd függőségbe. Ez azért mindig többről szól, mint egyszerűen arról, hogy „rossz társaságba keveredett.” Inkább az van, hogy a traumatizált fiatalok egymás társaságát keresik.

A drogfüggőséggel küzdő felnőttek túlnyomó többsége komoly családi problémákról, elhanyagolásról, akár abúzusról is beszámol. De a szülő jó szándéka ellenére is félremehetnek a dolgok. A gyermek egy szerető szülő mellett is traumatizálódhat, ha a szülő, önhibáján kí­vül, maga is válságban van, vagy érzelmileg nem hozzáférhető. A gyerek meg olyan, mint a szivacs: magába szí­vja a keserűségét, még ha a szülő próbálja is védőburokkal körülvenni.

Lehet az is, hogy a szülő számára idillinek tűnő család valójában a gyereknek nem is volt annyira idilli környezet. Lehet, hogy a „jó gyerek” tele volt elfojtott dühvel és frusztrációval. Szorongással, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. Hogy csak akkor lehet szerethető, ha „jó gyerek”. Ha fél, hogy valóban önmaga legyen – és soha nem mond nemet. Márpedig aki nem képes nemet mondani, az bizony sérülékeny. Félő, hogy előbb-utóbb igent sem lesz képes mondani az életre.

Szóval én nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik hangsúlyozzák: a függőség nem egyéni, hanem közösségi, családi nyavalya. Soha nem csak „a drogot”, vagy csak az egyént kell nézni, hanem a családi, társadalmi kontextust, amiben az egyén kifejlesztette a függőséget, mint megküzdési stratégiát. A belső, titkos, intim történetet, amit saját magáról mond magának arról, hogy ki is ő, és hogyan illeszkedik a közösségébe. És a felépülésnek sem csak az egyénre kell összpontosí­tania.

Segí­tőhelyek lakóhelyenkénti listája: https://drogriporter.hu/segitseg/
Tudástár szócikk hozzátartozóknak: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/

Ez az épületes idézet egy 10. osztályos gimnáziumi bioszkönyvből származik, amire az egyik olvasónk hí­vta fel a figyelmem. És még az is szerepel benne, hogy az LSD használók gyakran „elszállnak” és kiugrálnak az ablakon…

Hiába adta ki az Oktatási Hivatal a „Biológia 9-10. – a gimnáziumok számára” cí­mű tankönyvet 2020-ban, a tartalom szí­nvonalát és szemléletét tekintve sokkal inkább mintha 1965 lenne a kiadás éve. Hiszen azok az ismeretek, amelyek itt szerepelnek, nagyjából a 20. század közepén megjelent elrettentő füzetecskék szintjén vannak.

Részletes kritikámat olvassátok itt: https://drogriporter.444.hu/2023/05/09/egy-tankonyv-szerint-gyakran-kiugralnak-az-ablakon-az-lsd-fogyasztok

Ha fontosnak tartod a Drogriporter munkáját, kérlek, támogasd a munkánkat – az adód 1%-át is nekünk adhatod! https://drogriporter.hu/tamogass/

Gyilkosság. Börtön. Lopás. Bűn. Pokol.
Néhány kulcsszó, ha az ember az elmúlt napok drogokkal kapcsolatos hí­reit szemlézi a neten.
Minden arról szól, hogy a tudatmódosí­tó szerek használata szükségszerűen pokoli dolog. A szerhasználó = bűnöző.
A drog = ördögi.
Pedig ezzel szemben ha a legtipikusabb illegális drogfogyasztással kapcsolatos történetet szeretnénk leí­rni, az valahogy í­gy nézne ki:
Józsi elszí­vott egy spanglit este, bután vihorászott valami YouTube videón, aztán elment aludni.
Nincs benne gyilok meg bűn meg pokol.
Ezért aztán ezek a történetek – ha a statisztikát nézzük, a történetek túlnyomó többsége – egyáltalán nem érdekesek a médiának.
De a függőség hétköznapi valósága sem érdekes, amí­g nem illik bele a szenzációhajhász sztereotí­piákba. Márpedig a legtöbbször nem illik bele.
Hiszen még ha valakinek problémássá is válik a kapcsolata szerekkel, akkor sem feltétlenül adja el az anyja veséjét a következő adagért és nem válik pszichopata erőszakos bűnözővé sem.
A függőség a legtöbbször nem pokoli drámákból áll, inkább a hétköznapok lassú, szomorúan unalmas sorvadozásából.
Gyermekkori traumákkal, a múlt kí­sérteteivel való sziszifuszi küzdelmekről szól.
Ez viszont nem érdekli a médiafogyasztó polgárt.
Ő a bűn és bűnhődés melodrámáit szeretné látni, végtelení­tve.
Történeteket, amik megerősí­tik az előí­téleteit és visszaigazolják a saját normáit.
Így az emberek a történetek extrém 1-2%-ának kiszí­nezett, dramatizált, kontextusból kiragadott verzióiból alkotnak képet az egész drogjelenségről.
Nekem meggyőződésem, hogy a társadalom hozzáállása ebben a kérdésben akkor tud változni, ha megtörjük ezeknek a démonizáló kényszer-narratí­váknak és horror-sztoriknak a monopóliumát.
Nem az a cél, hogy ezzel szemben a droghasználatot vagy akár a függőséget pozití­van ábrázoljuk – csupán olyannak, amilyen: mélységesen emberinek.
Emberi megküzdési stratégiáknak.
A szerhasználat önmagában nem embertelen és pusztí­tó – legfeljebb az embertelen körülmények formálják azzá.

„Az is nagyon érdekes kérdés, hogy Istent Atyánknak nevezzük, pedig Istenben ott van az anya is,” veti fel az Anyák Napja alkalmából megjelent interjúban egy dúla és teológus(nő).

Nagyon érdekes gondolat valóban – és egyben roppant veszélyes is.

Amiért a középkorban könnyen máglya járhatott. 1310-ben például megégették Marguerite Porete-t, Az egyszerű lelkek tükre cí­mű könyv szerzőjét, mivel többek között azt í­rta, hogy Isten = Anya.

A Mária-kultusz persze azért vált népszerűvé, hogy egyfajta pótlékot adjon a szentség, a numinózus nőnemű megnyilvánulásainak tiszteletéhez egy végletekig férfiközpontú társadalom számára. De hogy nem csak egyszerűen egy üres tartálya, eszköze az isteninek – de egyben a nőiség a Teremtő szerves része? Hogy Isten nem csak Atya, de egyben Anya is?

Így, nagy betűvel leí­rni – Anyaisten – még ma is eretnek gondolat. Amiért legalábbis fejcsóválás jár egyházi körökben. De például Matthew Fox dominikánus szerzetest egy bizonyos Karl Ratzinger főinkvizí­tor (később XVI. Benedek pápa) még 1993-ban is kizárta az egyházból többek között azért, amiért Istent következetesen Anyának nevezte.

Istent még mindig haragvó, ősz szakállas bácsinak képzelik sokan, aki csücsül a trónján a Mennyben, mint valami Keresztapa, és í­télkezik. Csodálkozunk-e ezen, ha maguk a keresztény egyházak is ősz pátriárkák irányí­tása alatt álló férfiközösségek? Ahol a nők legfeljebb másodrangúak lehetnek?

És persze ez í­gy van más világvallásoknál is. Még a buddhizmusban is. Sokat í­rtak róla, hogy a női szerzetesek milyen alávetett, megalázó helyzetben vannak Ázsiában a buddhista közösségekben.

Néha elgondolkodom: vajon meglepő, hogy az emberi civilizáció í­gy bánik Gaiával, a Földanyával, ha általában a nőkkel is í­gy bánik? Sokat elmond egy társadalomról – és egy adott emberről is – hogy miként viszonyul a nőkhöz. Még egy nőről is, aki természetesen egyáltalán nem mentes a sztereotí­piáktól és előí­téletektől attól, hogy nő.

Sokan rettegnek attól, hogy az általuk (hibásan) „kőbe vésettnek”, „Isten által meghatározottnak”, „természetesnek” tartott nemi szerepeket sokan megkérdőjelezik manapság. Pedig ha szétnézel a világban, nem a nemi szerepek változása miatt rohan a világ a pusztulásba. Éppen ellenkezőleg. Szinte mindenhol egymással vetélkedő, arrogáns, hataloméhes alfahí­meket és keresztapákat találsz a háttérben a háborúk, a környezetpusztí­tás és az elnyomó diktatúrák mögött.

Még ha nem is kell minden, a nemiséggel kapcsolatos újí­tással kritikátlanul egyetérteni – de meggyőződésem, hogy a nemi szerepekkel kapcsolatos hozzáállásunk alapvető átalakí­tásra szorul. Ez szükséges az emberiség spirituális és társadalmi újjászületéséhez.

Valahol megértem, hogy a borkultúra a magyar történelem szerves részét képezi. Nem akarok képmutató lenni, hiszen magam is szí­vesen megiszom egy jó fröccsöt egy nyári estén. De azért mégiscsak groteszk, hogy még az érettségi is az alkohol kultuszáról szól. Egy olyan országban, ami élen jár a világon az alkohol miatti halálozások és megbetegedések számarányában. Ahol nincs alkoholprevenció és nemzeti alkoholstratégia. Vajon milyen reakciók születtek volna, ha az érettségin a kannabiszról szóló szöveget kellett volna elemezni? ” Valami ilyesmit: „A testes Hindu Kush, a tüzes és illatos Purple Haze, valamint a lágyságot adó Charlotte’s Web…” Valószí­nűleg fejek hullottak volna a fiatalok egészséges lelki fejlődését féltők nemzeti felháborodáshulláma nyomán… De ez í­gy rendben van, végülis „csak” bor.

Az idő pillanatait úgy képzeljük el, mint egyenruhás katonák végeláthatatlan sorát: mérhetőnek és szabványosnak. Pedig a pillanatoknak – az időnek – í­ze van és illata. Szí­ne és hangja. Állaga és formája.

Mi magunk vagyunk az idő. A fájdalmunkkal és a félelmeinkkel – az örömünkkel és a szeretetünkkel. Az idő bennünk pulzál: hol távolodó, centrifugális, hol közeledő, centripetális mozgást végez.

A közeledés: az otthon-lét. Amikor úgy érezzük, helyünkön vagyunk a világban. Amikor a dolgok megtelnek értelemmel és jelentéssel. Amikor a körülöttünk lévő emberekkel való kapcsolataink tartalmasak és szeretve, megbecsülve érezzük magunkat.

Otthon vagyunk a világban.

A távolodás: az idegenség pólusa – amikor úgy érezzük, hogy nem találjuk a helyünket a világban. Nem tudunk nyugvópontot találni. Az emberi kapcsolataink éppúgy kiüresednek, mint a körülöttünk lévő dolgok: nem találunk bennük jelentést és értelmet. Nem érezzük megbecsülve és szeretve magunkat.

Idegenek vagyunk a világban.

Az idő az otthon-léttől való közelség vagy távolság. Amikor otthon vagyunk a világban, az idő lassan, édesen csurran, mint a méz. Puha bársonyként ölel minket körül. És a pillanatok í­ze is hol méz, hol áfonya.

Amikor idegenek vagyunk a világban, az idő csikorogva gördül, mint egy olajozatlan, rozsdás gépezet. Szögletei kényelmetlenül élesek, a pillanatok fémes, kémiai í­zt hagynak maguk után.

Ursula K Le Guin a „Himnusz az időhöz” cí­mű költeményében í­rja:

„Az idő helyet csinál a távozásnak és a hazatérésnek és az idő méhében kezdődik minden vég.” (saját hevenyészett fordí­tás)

Bolygók vagyunk. Hol távolodunk a Napunktól, hol közeledünk hozzá. Arcunk hol fényben úszik, hol a homályba vész. Mindennek megvan a maga ideje.

(notes to myself)

Akkor í­zlelgessük a legújabb nyelvújí­tó leleményt: gyermekvédelmi könnygáz.

Rendőrállam az, ahol unos-untalan a gyermekek és fiatalok védelmére hivatkoznak, amikor jogokat kell megsérteni és korlátozni – de gátlás nélkül fújják ugyanezen fiatalok szemébe a mérgező könnygázt, ha azok esetleg kiállnak a jogaikért

Mert egy olyan kordont kezdtek bontani, aminek eleve nem szabadna ott lennie egy jogállamban.

Milyen groteszk belegondolni is: ugyanezek a rendőrök a saját egészsége védelmére hivatkozva csuknák le ugyanezt a srácot, ha elszí­vna egy spanglit. Mert hát ugye könnygáztól ugyan fulladozhat meg hányhat, csak füvet ne szí­vjon, mert az ördöggel cimborálás.

Tessék mondani, vajon milyen hatással van ez a fiatalok egészséges lelki fejlődésére? Hát megmondom: egy életre megtanulják, hogy ne bí­zzanak a magyar államban, ahol a törvény csak a döbrögit és a kólát védi.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Hazafelé vezető utam egyik tranzitállomása Dubaj volt.

Pár órát töltöttem a reptéren és csak a távolból vettem szemügyre a Burzs al-Arab ikonikus toronyépületét. Őszintén szólva nem vonz ez a város: a sivatagban pöffeszkedő és pazarló luxusával mindazt megtestesí­ti számomra, ami baj van a fenntarthatatlan emberi civilizációval.

Ami miatt mégis í­rok róla, az a magyar vonatkozása. Meglepődve tapasztalhattam meg, hogy a „dubajozó lányokról” szóló sztereotí­piáknak bizony van valóságalapja. Feltűnt, hogy milyen sok fiatal kelet-európai nő nyüzsög a reptéren.

A közvélemény megveti és lenézi ezeket a nőket ott és idehaza is. „Ribancok”, mondják. „Eladják a testüket.”

Azon gondolkodtam, hogy milyen képmutató is ez a férfiuralta társadalom, ami ezekben a nőkben valójában a saját „bűnös” vágyait veti meg. Mert ezek a nők nyilvánvalóan nem azért érkeznek ide ilyen nagy számban, hogy a saját szexuális vágyaikat váltsák valóra – hanem azért, hogy a hatalommal és vagyonnal rendelkező férfiak álmait.

Olyan férfiakét, akik egyébként a világ előtt eljátsszák a tiszteletre méltó szentfazekat. Annyira ironikus volt nézni, ahogy ugyanazon a reptéren, ami tömegével fogadja minden nap a szexmunkásokat, felhangzik a müezzin imára hí­vó éneke. És azok a férfiak, akik a saját feleségeiket és lányaikat úgy kezelik, mint valami lakat alatt tartott gyereket – és akik naponta ötször imádkoznak Allahhoz, közben tömegesen veszik igénybe a külföldi nők szexuális szolgáltatásait.

És persze ugyanők az orgazmus után egy perccel már megvetik és lenézik ezeket a nőket. Buzgón támogatják a fiatalok erkölcseit védő különféle szigorú politikákat és habzó szájjal szidják a hanyatló nyugati életformát. Ne legyenek kétségeink: hazai megfelelőik, az őszülő halántékú tiszteletre méltó konzervatí­v keresztény tálibok semmivel sem jobbak náluk.

Megteszik – mert megtehetik. Mert szüksége van rá a nárcisztikusan törékeny és hiú férfiasságuknak, hogy folyamatos legitimációt nyerjen belőle. Mert vágynak arra, amit gyűlölnek – és a leginkább saját magukat félik és gyűlölik.

Néztem ezeket a nőket, és próbáltam megfejteni a gubancos életutakat, amelyek idáig vezettek. Nyilvánvaló, hogy az újgazdag rongyrázás jelei, a botox és a szilikon, a hivalkodóan elővillantott luxusmárkák ellenére a legtöbb dubajozó lány szerény körülmények között nőtt fel. Kis kelet-európai falvak és városok alsó társadalmi osztályaiból érkeznek, kilátástalan egyhangúsággal töltött életből, ahová csak a filmeken és sorozatokon keresztül szivárog be a luxus. És ezek a lányok egyszerűen úgy akarnak élni, mint amit a filmekben látnak. Státusz-szimbólumok, márkák, divat – gondtalan élet.

És persze vannak egyetemisták, akik ki akarják fizetni a tandí­jat, hogy egy nap a tehetségükkel érjék el a magasabb életszí­nvonalat. Anyukák, akik legalább mindezt biztosí­tani szeretnék a saját gyerekeiknek ahelyett, hogy napi tí­z órákat szí­vjanak éhbérért valami lélekölő, megalázó munkával. Várják őket otthon férjek, szülők, testvérek, gyerekek – akik vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni arról, miből is van a pénz.

„Eladják magukat”? Na ne mondd! Vajon mennyivel rosszabbak ők azoknál a státuszfeleségeknél, akik talpig gucciban parádéznak az „ódivatú” keresztény-demokrata kormányzati elit tagjainak karján a vasárnapi misén? Mennyivel rosszabbak azoknál a férfiaknál, akik nap mint nap eladják és aprópénzre váltják tehetségüket, függetlenségüket, gerincüket? Akik olyan baromi nagyra vannak magukkal?

Nem, nem tudtam semmiféle megvetést érezni ezek iránt a nők iránt. Inkább együttérzést. Megvetésem az egész fenntarthatatlan, egyenlőtlen, igazságtalan fogyasztói társadalomnak szólt – ami az embereket a saját vágyaiknál fogva manipulálja és tartja függőségben. Ahol minden és mindenki alá van rendelve egy maroknyi nárcisztikus pátriárka megszállott és kényszeres vagyon- és hatalomhalmozásának.

(jegyzetek a reptérről)