Az ember nagy mesemondó: folyamatosan suttogja a történeteket saját magáról saját magának. Az általunk érzékelt valóság nagyban függ attól a történettől, amit saját magunkról mesélünk magunknak. Ha egy paranoid történetet mesélsz magadról magadnak, amiben mindig te vagy a lúzer, akinek semmi sem sikerül, az áldozat, akit mindig kihasználnak, a szerencsétlen, aki mindig kimarad a jó dolgokból, akit mindig cserben hagynak – akkor az egész világ ellenségessé válik körülötted. A saját paranoid történetedbe illeszted bele a körülötted lévő tárgyakat, a többi embert, az előtted álló kihí­vásokat. A szí­vedben csak gyűlik, szaporodik a keserűség, akárcsak a fogadban az idegen anyag. Én vagyok a gyerek, akit soha senki se szeretett igazán. Én vagyok a lúzer, aki mindig alulmarad a versenyekben. Én vagyok a szar anya/apa, aki még a saját gyerekét se tudja jól felnevelni. Én vagyok a társ/barát, akit mindig kihasználnak és eldobnak. Én vagyok a drogos/alkesz, aki soha nem fogja tudni kontrollálni a szenvedélyeit. Történetí­róként a tollunkat csak abba a tintába tudjuk mártani, amit magunkkal hoztunk gyermekkorunkból. Hogy ez a tinta önbizalomból és együttérzésből, vagy félelemből és bizonytalanságból van kikeverve, az nem véletlen és nem pusztán genetika. De egyben nem kell, hogy a múlt rabjai maradjunk örökre. Ahogy Brené Brown í­rja, ahhoz, hogy mi magunk váljunk a történetünk urává – előbb meg kell ismernünk és el kell fogadnunk a saját történetünket. Hogy ezt megtegyük, ahhoz le kell tennünk a szégyen mázsás ólom-koloncát, amit magunkkal cipelünk. Ami mérgezi, torzí­tja a történetünket. „Magunkévá tenni a történetünket és szeretni saját magunkat – ez a folyamat a legbátrabb dolog, amit valaha tehetünk,” í­rja. A történetünk megismerése és elfogadása egyben – ez talán paradoxnak hangzik – lehetővé teszi azt is, hogy felismerjük: a történetünk nem határoz meg minket. A cí­mkék, amiket magunkra aggatunk, nem mi vagyunk. Igen, az élet – az előttünk álló út – néha nagyon nehéz. De ha megváltoztatjuk a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak, akkor nem fogunk fejjel a földbe állni. Nem kell, hogy a történeted egy olyan emberről szóljon, akinek minden sikerül, akin nem fog a bánat és a félelem, aki tökéletes. Az ilyen történeteket úgy hí­vjuk, hogy mérgező pozitivitás. De ha a történeted egy olyan emberről szól, aki a nehézségek ellenére is alkalmazkodik a körülményekhez, aki egyes ellenséges reakcióktól függetlenül is méltó és érdemes a szeretetre, aki szenvedélyek hullámai közt él, de képes szörfözni a szenvedélyek hullámain, aki tökéletlenségei ellenére is képes hálás lenni azért, ami – akkor észre fogod venni, hogy szép lassan a valóság, a valóságod is alkalmazkodni fog ehhez a történethez. kép: Kovács Andrea / Szodé

Ecce homo. A teremtés koronája. Keménydrogozás közben a vadászkiállításon. Fejétől bűzlik, szokás mondani. Na hát itt most bűzlik. Mert milyen is egy igazi magyar úr? Lássuk. Az igazi magyar úr pálinkás böfögések közepette védi a keresztény erkölcsöket a füves lipsi hippiktől, talpig luxusban szórja dörgedelmeit a gaz globális pénzelit ellen. Az igazi magyar úr nem fél elsütni a fegyverét. Nem azért öl, hogy túléljen, vagy hogy „szabályozza a vadállományt” (ez csak duma). Hanem azért öl, mert megteheti. Élvezi, ahogy rásimul a ravaszra a keze, miközben nézi az őzsutát a tisztáson. „Ez sport” – mondja. Közben a hatalom és kontroll izgalma dopaminfröccsöt és smalldickenergy-t juttat az agyába. A nőkben is ennyit lát: elejtendő, kontrollálandó vadakat. Lovagias gesztusai mögött az asszonyságok és kishölgyek mély lenézése lapul. Jaj annak a nőnek, aki nem nevet udvariasan a bűnrossz szexista viccein. Ő a csúcsragadozó a szavannán. Az utca emberei, akiket a sötétített üveg mögül néha megpillant: jobbágyok. Biomassza, amit kedvére gyurmázhat. Neki ez jár. Éppúgy, mint a szolgálati luxusautó. Kell neki az érzés, hogy élet és halál ura. Egy igazi magyar úr imádja látni a számító hízelgés és a fortélyos félelem fényeit felvillanni a szemekben, bármerre is jár. Imád pöffeszkedni, hivalkodni a NER-elit dzsentris manírjaival. Vasárnap a templomban ájtatos, de unott tekintettel ül a templom első sorában. Ő a földesúr. Cuius regio, eius religio. Gépiesen veti a keresztet, közben már a legújabb harácson jár az esze. És szentül meg van győződve róla, akárcsak Pangloss mester Voltaire regényében, hogy ez minden világok legjobbika. Hiszen ahol ilyen kitűnő emberek ülnek a hatalomban, mint ő, az más nem is lehet. kép: Szajki Bálint/24.hu

Valamit rosszul csinálok. Ez jutott eszembe, amikor Lánczi Tamás vagyonbevallásáról olvastam. Tudjátok, ő a szuterénvédelmi, akarom mondani, szuverenitásvédelmi hivatal (direkt nem írom nagybetűvel) elnöke. A NER inkvizíciója, ami kipurgálja a nemzet testéből az ürgebőrbe öltözött idegen ügynököket. A rendszer eme éber őre keres a legtöbbet a NER csinovnyikok között (havi 5,4 millió bruttó), és potom 412 millás megtakarítással rendelkezik (ami csak tavaly óta 60 millióval gyarapodott). Van neki öt belvárosi ingatlanja, és vett egy vadászházat Nagymaroson is. Hogy hivatalból jár neki évi félmilla ruhapénz (valahogy meg kell jelenni, na!) és egy Skoda Superb autó, amit magáncélra is használhat, az már említésre sem érdemes. De azért mégis. Csak otthon (a párnacihában?) 59 millió készpénzt tart magánál. Szép! Na és akkor itt vagyok én, veszélyes libsi jogvédő. Állítólag engem folyamatosan töm pénzzel Brüsszel, aktatáskákban küldi a pénzt Gyuribá, és most már csak úgy fürdök a guruló hrivnyákban is. Mert hogy a szuterénvédelmisek szerint mi, idegenszívű civilek, eladjuk a hazánkat. Nos, a fene egye meg, akkor valamit rosszul csinálok. Mert 20 éves „hazaárulás” után még se saját lakást, se nyaralót nem tudtam venni. Albérletben élek, Armani öltönyöm sincs, egy 20 éves Volkswagen Golffal járok, költséges szenvedélyeim nincsenek. Van annak azért valami diszkrét bája, amikor a NER-nek ezek a közpénzből talpig luxusban járó politikusai és megmondóemberei vádolnak azzal, hogy eladom a lelkem. Szóval ha már majd a Drogriporter is sorra kerül, és felkerülünk a szuterénvédelmisek kilövési listájára (mert biztos felkerülünk előbb-utóbb), akkor a jelentésben magyarázzák már el nekem, hogy mit csináltam rosszul? Hol van az a rengeteg guruló dollár és hrivnya, miért nem élünk luxuséletet? És valószínűleg ugyanezt megkérdezheti még elég sok civil és újságíró, akikre most a Lánczi úr kiadja a kilövési parancsot, miután megvacsorált egy olyan étteremben, ahol mi már azzal jól laknánk, ha megnéznénk az étlapon az árakat. Mit szúrtunk el? Költői kérdés persze. A leginkább azt, hogy Lánczi úrral ellentétben, a nap végén egész nyugodt lelkiismerettel nézhetünk bele a tükörbe (note to myself)

Néhány napja, január 30-án, 77 éves korában utolsó útjára indult az ismeretlenbe Benny Shanon, a Jeruzsálemi Héber Egyetem pszichológia professzora. Róla éppen nemrég írtam a „Pszichedelikumok a Bibliában?” című cikkemben (belinkelem). Shanon az olyan misztikus élményeket kutatta, amelyekre az emberek különféle tudatmódosító szereket is magában foglaló vallási szertartások során tettek szert. 2002-ben jelent meg „Az elme ellenlábasai: az ayahuasca-élmény fenomenológiájának feltérképezése” című könyve. A címből is látszik, hogy a Edmund Husserl által alapított fenomenológiai irányzat híve volt: nem próbálta meg leredukálni a különféle vallási élményeket azok „objektív” szociológiai vagy lélektani alkotóelemeire, hanem leírja az élményeket úgy, ahogy megélték őket. Shanon pszichonauta volt: dél-amerikai utazásai és kutatásai során maga is több százszor élt át ayahuasca élményt az őslakosok körében. A leghíresebb elméletét a „Biblai enteogének: egy spekulatív elmélet” című tanulmányában fejtette ki. Ebben arra következtet, hogy a Bibla által leírt, a pszichedelikus utazásokra emlékeztető élmények mögött valójában két növény, az akácia (Acaia) és a szíriai rutafű (Peganum harmala) használata sejthető. Shanon szerint az Isten látható alakban történő megnyilvánulásait (teofánia) a Biblia nagyon hasonlóan írja le azokhoz az élményekhez, amelyek során az ayahuascát használók a szellemvilággal kommunikálnak. Az idő megváltozott érzékelése, a szinesztézia, a halálfélelem, a tűz és kígyók látomásai, az isten fény, a különös túlvilági lényekkel való találkozás. Shanon azonban nem azt állította, hogy az ilyen élmények nem mások, mint kémiailag kiváltott hallucinációk. Éppen ellenkezőleg: szerinte a pszichedelikumok csupán olyan eszközök, amelyek érzékenyebbé tesznek a valóság olyan dimenzióinak érzékelésére, amelyek hétköznapi tudatállapotban érzékelhetetlenek számunkra. Maga az élmény – a transzcendens valóság érzékelése, amivel az én szembe találja magát – nagyban függ az egyéntől, és annak világnézetétől. Jó utat, Shanon professzor!

Hát gyerekek én teljesen lehidaltam ettől az egész sztoritól. Nem tudom, mi a szörnyűbb benne. Az, hogy egyáltalán ilyesmi megtörténik. Megtörténhetik. Mert hogy megelőzhető lett volna, ha időben beavatkozik hatóság, abban biztos vagyok. Az áldozat, a japán anyuka, többször is próbált segítséget kérni – elutasításra talált. Nem vették komolyan. Aztán hidegvérrel meggyilkolta a férfi, aki terrorizálta. Két árvát hagyott maga után. Vagy az a hatósági reakció szörnyűbb, amit már a tragédiára adott a rendőrség. A nyomozás hiányosságai, az arrogáns kommunikáció, az önreflexió hiánya. Ahogy eladták egy országnak, hogy a meggyilkolt áldozat saját felelőtlensége miatt („ágyban dohányzás”) halt meg. Aztán, már a nyilvánosság nyomására, surprise, 180 fokos fordulatot hajtott végre a nyomozás. De hogy elismerték volna, hogy hibáztak? Hogy bocsánatot kértek volna? Arról ne is álmodjunk. Hiába történnek sorra a hasonló tragédiák, még mindig mintha nem akarnánk tudomásul venni, komolyan venni a bántalmazott áldozatok és a környezetük figyelmeztetéseit. Még mindig túl erős a beidegződés hatóságban, társadalomban, hogy elhessegessük a „női hisztit”. Még mindig hiszünk a látszatnak: ha egy agresszor a világ felé mintaszülő képét mutatja, akkor biztos nem képes ilyesmire. Márpedig az ilyen emberek – akárcsak a szavanna ragadozói – a lopakodás, a tettetés, a megtévesztés mesterei. Figyelmeztetés nekünk ez az eset, és a többi hasonló: az életünket, a biztonságunkat nem önmagában az védi meg, hogy léteznek bűnüldöző hatóságok. Az igazi védelmet az jelenti, hogy ezek a hatóságok nem működnek kontroll nélkül. Elsősorban a nyilvánosság kontrollja nélkül. Ez sokkal többet ér annál, mintha minden sarokra rendőrt állítanának. Attól érezhetjük magunkat nagyobb biztonságban, ha létezik társadalmi szolidaritás és az állam elszámoltatható. Köszönet azoknak (például Mérő Veranak), akik nem hagyták nyugodni ezt az ügyet – akik kiállnak az áldozatok mellett! fotó: Bankó Gábor/444

A guru szóról a legtöbb embernek egy ősz szakállú turbános alak képe ugrik be, aki méltóságteljes lótuszülésben ül valami pódiumon, a tanítványai hajlongva elé járulnak és a tanácsát kérik, miközben még a fenekéből is fény árad. Én azok közé az emberek közé tartozom, akiknek az ilyen guru-kultusz láttán mindig is beindult egy beépített bullshit-vészcsengő az agyában. Vannak persze olyan emberek az életemben, akiket tisztelek. Akire fel is nézek, mint mentorra. De gurura nem vágyom. Valahogy sejt-szinten érzek taszítást a tekintélyelvűséggel szemben. Még akkor is, amikor karizmatikus tekintélyről van szó. Számomra többnyire éppen azoknak az embereknek van a legnagyobb tekintélye, akik nem pöffeszkedő, leereszkedő pózokkal próbálnak lefegyverezni, hanem a tudásukkal, a szelíd, szerény közvetlenségükkel, a hiteles érdeklődésükkel és nyitottságukkal. Vannak azonban másféle guruk is. A hinduk úgy tartják, hogy valójában bárki lehet számunkra guru. Hiszen minden emberi interakció tartalmaz valami tanítást. Még a kellemetlen is. Az ilyen hétköznapi tanítókat nevezik upagurunak. Upaguru lehet egy kötekedő utas a villamoson, egy bosszantó munkatárs, egy nyomasztó főnök/beosztott, egy idegesítő családtag vagy egy bunkó kommentelő a közösségi médián. Némileg rímel erre az, amit Carlos Castaneda, a Don Juan sorozat szerzője vacak kis zsarnokocskáknak nevezett: olyan emberek, akik próbára teszik a harcos türelmét, béketűrését, önuralmát. A lényeg, hogy amikor egy bosszantó vagy nehéz alakkal hoz össze sors, aki próbálja megkeseríteni az életed, vagy valami nagy kihívás elé állít, tekints rá úgy, mint upagurura – egy olyan emberre, akin keresztül valami fontos tanítást próbál veled közölni a világegyetem. Aki próbára tesz téged. Az ilyen upaguruk gyakran éppen akkor jelennek meg az életünkben, amikor már kényelmesen hátradőlnénk éppen. Amikor éppen (túl) sokat gondolunk magunkról. Rajtuk keresztül lehet, hogy éppen a pajkos Hermész isten huzgálja a füledet, Siva isten tréfál meg: „Tényleg azt hiszed, hogy már vagy valaki? Hogy elértél valamit? Nos, lássuk, mit kezdesz ezzel a szituval, tesa!” Választhatod, hogy belefeszülsz a helyzetbe, fortyogsz magadban, dagasztod a saját áldozat-tudatodat és gyűlölködsz. Vagy próbálod vitorládba fogni a szelet, és azt nézni, miként tudsz úgy kikerülni belőle, hogy szellemi, emberi értelemben gyarapodtál. Azt nem mondom, hogy könnyű, de lehetséges. Kell hozzá nyitottság, együttérzés és persze humor is. Ahogy Joseph Goldstein mondja: „soha ne vesztegesd el a szenvedésed!” Az igazi guru valójában benned van. (note to myself)

„Wine moms” – boros anyukák. Mindig tanulok újat. Korábban nem találkoztam ezzel a kifejezéssel, most olvastam először az interjúban, amit Kaló Zsuzsi pszcihológussal készített a WMN magazin (belinkelem majd a hozzászólásba). Aki hozzám hasonlóan tájékozatlan: wine mom az, aki anyukaként stresszoldásként gyakran nyúl a borospohár után. Mintha valami más jelentésárnyalatok is kapcsolódnának ehhez a kifejezéshez a boriváson kívül: egy csipetnyi kúlság (milyen szexi is az, ahogy egy nő feltölt egy képet az instára, amiben a jól megérdemelt borocskáját iszogatja a szép pohárból!) és némi szarkazmus és önirónia is: anyukák cinkosan összekacsintanak, hogy ezt bizony másként nem lehet bírni. A neten jó sok wine mom mémet lehet találni. „Ha vannak gyerekeid, akkor a legnagyobb kiadás az a pénz, amit borra költesz.” „A bor ugyanaz az anyukáknak, mint a szigetelőszalag az apukáknak. Mindent megjavít.” „Anyaság – meghajtása a szeretet, fűtőanyaga a kávé, fenntartója a bor.” És hasonlók. Bizonyára sok anyuka van, aki képes mértékkel bort inni. De mégis, érezhető ezekben a mémekben egy olyan sötét vonzerő, ami bizony sok esetben kimondottan önpusztító lehet. Itt nem szociális kötőanyagként, hanem inkább egyedül, relaxációs célból fogyasztja az anyuka bort. Beint a valóságnak: kapja be mindenki, én kikapcsolok! A szakirodalomból és érintettek tapasztalataiból is tudjuk azt, hogy amikor egy szer (legyen legális vagy illegális) fogyasztása kikerül a szociális kontextusból, az mindig külön kockázatot hordoz magában. Ha valaki főleg haverokkal iszik, aztán egyszer csak elkezd otthon is inni magában, vagy ha csak buliban ekizik/spurizik, de aztán elkezd csíkokat szívni otthon egyedül is – az bizony mindig egy újabb lépés a spektrumon a rekreációs szerhasználat felől az abúzus felé. Ahonnan már, ha az ember élete tele van megoldatlan, szőnyeg alá söpört problémákkal, elég könnyű belecsúszni a függőség spiráljába. Ezt többnyire nehezen veszi észre, hiszen az irányítás, a kontroll illúziója jóval tovább fennmarad, mint maga a kontroll. Sajnos abban a jelenségben, hogy anyukák borral, pezsgővel relaxálnak bizony gyakran semmi kúl és semmi szexi nincs: ellenben ott van mögötte sok szorongás, kétségbeesettség, magárahagyottság. Vajon miért érzi így magát olyan sok anya? Na és akkor itt el is jutottunk a lényeghez. Mert mindig is gyengének tartottam az alkohol ártalmairól felemelt mutatóujjal tartott erkölcsi prédikációt, ha nem foglalkozunk azzal, hogy miért is csúszhat bele ebbe az egész spirálba olyan sok nő életének éppen abban a szakaszában, amit sokan egyfajta rózsaszín boldoságködben tudnak csak elképzelni. A wine mom jelenség csupán reakció. Még ha torz és egészségtelen reakció is, de reakció valami valós problémára, valós szükségletre. Jelzi, hogy valami alapvető probléma van azzal, amilyen terhek a fiatal szülőkre, főleg az anyukákra nehezednek – a gyermeknevelésnek a nukleáris családban történő elszigetelt formájával, ahol annyira magára hagyva érezheti magát az ember lánya. A gyakran egymásnak is ellentmondó társadalmi elvárásokkal, amik folyamatosan nyomasztják. Elgondolkodtam, hogy az idei évben egy külön Drogriporter Szabadegyetem rendezvényt kellene szentelni a női ivás/női szerhasználat témájának, érintett nőkkel és szakemberekkel. Jelezzetek vissza, hogy szerintetek is érdemes és fontos lenne-e ezzel foglalkoznunk!

Gondoltam, hogy a múltkori, tornaszekrényes posztom beindítja a kollektív emlékezést – de azt nem, hogy ennyire. Mintha valami régi seb szakadt volna fel az emberekben. Aminek már a létezését is szinte elfelejtették, és mégis, nem gyógyult be igazán soha. Elég egy kis trigger, szikra: és máris ugyanúgy fáj – máris ott vagy megint, kisiskolás gyermekléted minden kiszolgáltatottságával és szorongásával. Sokan sokféle emlékről beszámoltak. Volt, aki csak félelmet élt át. Volt egy kisebbség, aki konkrét fizikai sérüléseket is elszenvedett a svédszekrényen. De van egy olyan közös motívum, amit ki lehet emelni szinte minden véleményből. Még akkor is, ha nincs megnevezve. Mégis ott ólálkodik a sorok között. Átitatja ezeket az emlékeket, mint ahogy régen, még a zárt téri dohányzás betiltása előtt, átitatott minden ruhánkat a buliban a cigifüst. Ez a közös motívum: a szégyen. Hogy amit nevelésnek hívunk – akár iskolában, akár otthon, akár edzésen vagy másutt, annak mennyire szerves része volt a megszégyenítés. Mert nem az volt itt a fő gond, hogy gyerekeknek megterhelő tornafeladatokat kellett elvégezniük. Vagy úgy általában, hogy az iskolában voltak elvárások, követelmények. Hanem azzal a móddal volt baj, ahogyan ezeket az elvárásokat és követelményeket úgy alakították ki és hajtották, vasalták be rajtunk, hogy ez megalázó és megszégyenítő legyen nekünk. Nem feltétlenül gonoszságból. Hanem mert az egész magjában az a meggyőződés állt, hogy a pozitív szociális viselkedést a gyerekbe „bele kell verni”. Még ha nem is mindig fizikai értelemben értették ezt. De tömegek hittek, hisznek benne ma is, hogy a megfelelő viselkedésváltozás csakis úgy kényszeríthető ki, ha a hibázó gyerek közben alaposan átérzi azt, hogy ő mennyire kis jelentéktelen és értéktelen senki. Na ezzel a megközelítéssel van szerintem baja nagyon sokunknak, nem is feltétlenül magával a svédszekrénnyel. És ebben szeretnénk mélyrehajtó változást.

2018-ban a miniszterelnök „szövetséget” ajánlott a magyar nőknek, mert „a demográfia végül is rajtuk áll vagy bukik.” Nos, úgy tűnik, 7 évvel később a demográfiai adatok tükrében kijelenthetjük, hogy a magyar nők nemmel válaszoltak az ajánlatra. A népességcsökkenést nem sikerült megállítani, a születések száma soha nem látott mélységbe zuhant. Persze a statisztikákkal mindig lehet bűvészkedni. De azért azt, hogy egy icipici növekedést se sikerült produkálni 15 éves NER kormányzás után: azt már nehéz kimagyarázni. Nehéz ráfogni Gyurcsányra, vagy azt mondani, hogy még túl kevés ideje kormányoznak. Márpedig itt nem holmi mellékes kérdésről beszélünk: a születésszámok növelését Orbán többször is kormánya legfőbb törekvésévé nyilvánította. Minden mást ennek a központi törekvésnek rendelt alá. Nemzetközileg is ezt tette a NER-brand elsőszámú PR-elemévé: a bevándorlás megakadályozása és a népességfogyás megállítása kéz a kézben jár az orbáni retorikában. Hát ez nem jött össze. Én most itt nem fogok belemenni annak az elemzésébe, hogy miért nem. Hogy mit gondolok erről a középosztályt, a már vagyonosokat célzó családtámogatási politikáról (nem sok jót). Ugyanis a szakirodalom által is alátámasztott meggyőződésem, hogy konkrét családtámogatási politika ide vagy oda, ez a kísérlet eleve kudarcra volt ítélve. Világszerte nagyon sok politikai rendszer próbálta politikai eszközökkel feltornázni a születésszámot – de tiszavirág-életű eredményektől eltekintve egyetlen sikersztorit sem láthatunk sehol. Bár friss szülőként én magam is hozzájárultam 1 fővel az elmúlt évek népesség-gyarapodásához, mégsem fogok krokodilkönnyeket ejteni, amiért nem lettünk többen, mi, magyarok. Nem azért, mintha nem gondolnám, hogy egy gyermek érkezése hihetetlen nagy öröm tud lenni egy család számára. Hanem mert van valami, ami sokkal fontosabb a puszta számoknál, a puszta mennyiségnél: a minőség. Az, hogy az a gyermek hová érkezik. Milyen szülőkhöz, milyen körülmények közé. Mielőtt még egyáltalán beszélni kezdenénk a születésszámok növeléséről, meg kellene győződni arról, hogy minden gyermek, aki megszületik, biztonságba, gondoskodásba, szeretetbe kerüljön. Lehetőleg a szülei kapjanak meg ehhez minden lehetséges támogatást – és ha ez mégsem megy, akkor minél hamarabb kerüljön olyan nevelőszülőkhöz, akik igen. Magyarországon azonban a látkép lelombozó ebben a tekintetben. Ha a felnőtt társadalomra nézünk, akkor is: hiszen néha elég kimenni az utcára, hogy szembejöjjön a magyar társadalom borzasztó mentális állapota. A generációk óta cipelt gyermekkori traumák terhe. Ebben az országban gyermekek tömegei születnek mélyszegénységbe, nyomorba és/vagy olyan családokba, ahol elhanyagolják vagy bántalmazzák őket (és ez a gazdag családoknál is előfordul). Az ún. gyermekvédelmi rendszer pedig – és ezt nem én mondom, hanem a benne dolgozó szakemberek – romokban. Lehet, hogy a demográfiával senki nem képes csodát tenni. Viszont arra nagyon is van példa, hogy egy kormány hathatós politikai, szociális intézkedéseivel a megszületett gyermekek életminősége jelentősen javuljon. Tudjuk, hogy ha befektetnénk abba, hogy minél több gyermek cseperedjen fel anyagi biztonságban, szeretetben, annak a pozitív hatásait az egész társadalom élvezné a kevesebb testi-lelki betegségben, függőségben, bűnözésben, gyűlölködésben. Több társadalmi produktivitásban, szolidaritásban és kreativitásban. Egy gyermek az nem pusztán egy szám. Nem is holmi „őrhely” (O.V.). Hanem egy veleszületett méltósággal rendelkező emberi lény. Ahogy Kant óta gyakran mondjuk: önmagában vett cél. És úgy is kellene tekinteni rá.

Az egyik legkárosabb és egyben legmakacsabb tévhit a függőséggel kapcsolatban az, hogy az egész az akaraterőről szól. „Nem kellett volna inni/drogozni!” „Csak akarni kellene!” „Én is meg tudom állni!” És a többi okoskodás, amivel gyakran találkozunk a közösségi média komment-szekciójában. A helyzet az, hogy a függőségre hajlamos, függőséggel küzdő emberek gyakran nagyon is eltökéltek, fegyelmezettek és kitartóak tudnak lenni az élet számos területén. Egy csomó olyan embert ismerek, akik nagyon sikeresek, jól funkcionálnak a munkájukban, fényes karriert építettek, képesek keményen dolgozni – és mégis függők lettek valamitől. Ennek semmi köze az akaraterő hiányához, sokkal inkább azokhoz az árnyékban maradó, kielégítetlen szükségletekhez, amelyeket nem tud kielégíteni, ezért pótcselekvésekhez folyamodik. És persze az előfordul, hogy a függőség, és az azzal együttjáró életmód, a folyamatos játszmák idővel kudarcossá, diszfunkcionálissá teszik az egyént a közösségben. Fokozatosan leépül. De ennek a leépülésnek ellenére az akaraterő ott is megvan: csak éppen másra irányul. A függőség tárgyának megszerzésére. És ennek érdekében a függő az akaraterő hihetetlen mutatványait képes bemutatni. És ugyanúgy, ahogy a függőségbe vezető út sem egyszerűen az akaraterő hiányából indul ki, éppúgy a kivezető út – a felépülés – sem lehetséges puszta akaraterővel. Ne higgy azoknak, akik szerint „csak akarni kell”. Akik minden kudarcodat csupán az akaraterőd kudarcával magyarázzák. Akik szerint ha az ő módszerük nem működik nálad, akkor csakis benned, az akaraterőd hiányában lehet a hiba. Aki pusztán az akaraterőbe veti a hitét, az többnyire hajlamos túl keményen bánni saját magával is. Szigorúan megítélni minden egyes botlását. Hiszen a botlás, a visszaesés: a saját jellemgyengeségének bizonyítéka. Elmerül tehát a szégyen mocsarában. A szégyen pedig a függőség motorja. Brené Brown mondja, hogy ha szégyent egy lombikba tennék, a leginkább attól gyarapodna, ha ítélkezéssel, titkolózással és elhallgatással vennénk körül. Ellenben ha együttérzéssel locsolnánk meg, attól a szégyen elpusztulna. Mert a szégyennek arra van szüksége, hogy úgy érezd: egyedül vagy, és az egész problémád csak rólad szól. Egyéni poklod zárványában szenvedsz. Ha fel akarsz épülni a függőségből, akkor új képességek, új szenvedélyek és új szokások kialakítása mellett több szinten is együttérzésre lesz szükséged. Egyrészt olyan emberekre, olyan (sors)társakra, akik értik és érzik, hogy miben vagy. Akik előtt nem kell titkolóznod, mert nem ítélkeznek feletted. És szükséged lesz arra is, hogy megtanuld saját magadnak is megadni azt az együttérzést, amit a (sors)társaidnak megadsz. Gyakran ez a legnehezebb. De megéri. Mindig megéri. kép: project uno