Széljegyzetek

Olyan 3 millió évvel ezelőtt ugrásszerű fejlődésnek indult az egyik testrészünk: az agyunk. Mérete azóta a korábbinak a háromszorosára nőtt. Az agyunk működtetése mintegy tí­zszer annyi energiát emészt fel, mint ugyanannyi izomszöveté. Ráadásul a nagyobb agytérfogat megnehezí­ti a nők számára a szülést.

És mégis: bár a nagy agytérfogatért nyilvánvaló magas árat fizetünk, de evolúciós szempontból megéri.

Ez a mi szuperfejlett agyunk teszi lehetővé, hogy szociális lényekké váljunk. Bonyolult feladatokat hajtsunk végre együtt, szervezetten. Kifinomult jelrendszerrel kommunikáljunk egymással.

Az ember messze a legszociálisabb és empátiára leginkább képes lény a bolygónkon. És mégis, milyen ironikus: pont ez a lény képes egyedül arra, hogy tömegesen gyilkolja le saját fajtársait és pusztí­tsa a bolygó bioszféráját.

Ugyanaz tesz minket képessé mély elkötelezettséget és empátiát érezni a „Mi” csoportjához tartozó embertársaink iránt – mint ami agressziót vált ki az „Ők” csoportjával szemben.

Mindannyiunkban benne van ez a kettősség. Tudatos lényként rajtunk áll, hogy mit kezdünk az adottságainkkal. Elmerülünk a törzsi gyűlölködéseinkben és a csoportönzéseinkben? Vagy szélesebbre nyitjuk a „Mi” kapuját? Rajtunk múlik a bolygónk jövője.

Egy amerikai őslakos taní­tótól egyszer megkérdezték: hogyan képes bölcsen élni?
„A szí­vemben két farkas lakozik,” válaszolta. „A szeretet és a gyűlölet farkasa. És minden azon áll, hogy melyiket etetem meg az adott napon.”

(útszéli jegyzetek)

„Mostanában már a csapból is ez a trauma folyik,” hallom pár ismerősömtől. „Nem hiszem, hogy mindent arra lehet visszavezetni, hogy milyen szörnyű dolgok történtek veled kisgyerekként.” „Egyébként is, ennyi erővel akkor mindenki traumatizált, mindenkivel történtek rossz dolgok,” teszik gyakran hozzá.

És valóban, a trauma egy divatos buzzword – eladhatóvá és szexivé tesz mindent. És mint általában az ilyen túlhype-olt kifejezéseknél, sokan egyáltalán nem értik a szót, amit használnak. Gyakorlatilag kiterjesztik a traumát mindenre, ami rossz. Történik valami rossz veled? Dugóba kerülsz? Lecseszett a főnök? Összevesztél valakivel? Úúúú, micsoda trauma…

Pedig a trauma nem a rossz dolog, ami történt. Nem arról szól, ami történt. Hanem arról, hogyan változtatta meg ez a jelenbeli működésedet. Ez az, ami különbség a szimplán rossz élmény és a traumatikus élmény között.

Amikor egy háború véget ér, a pszichológusoknak meg kell állapí­taniuk: akár még az ugyanabban a szakaszban harcoló, nagyjából hasonló borzalmakat átélő katonák közül is csak egyesek szenvednek poszt-traumatikus stressztől. Mások nem.

Így van ez más eseményekkel is. Akár ugyanabban az abuzí­v családi környezetben felnövő gyermekek közül sem feltétlenül mindegyiket traumatizálja ugyanúgy az, ami történt. Az egyik gyerekből viszonylag jól funkcionáló felnőtt lesz, a másikból viszont alkoholista.

Akkor most hogy van ez? Mivel lehet ezt magyarázni? Más anyagból vagyunk gyúrva? Az egyik ember jellemgyengébb, mint a másik? Egyáltalán: traumától és annak következményeitől szenvedni azt jelenti, hogy gyengébbek, rosszabbak, selejtesebbek vagyunk, mint mások?

Először is: bár sokan átélünk rossz dolgokat az életünkben, ezek nem feltétlenül traumatizálnak bennünket. A trauma az, amikor a rossz dolgot, ami történt, nem tudjuk feldolgozni és az megváltoztatja a gondolkodásunkat, az érzéseinket: a múlt jelen marad.

Másrészt pedig: a trauma nem gyengeség, nem is betegség (bár válhat betegségek forrásává). Hanem az emberi elme és test (a kettőt nem lehet úgy szétválasztani, mint Descartes nyomán sokan gondolják) természetes védekező reakciója. Ami a túlélést szolgálja.

Valójában a trauma az erő, az élniakarás jele!

A gond az, hogy gyakran az elme – és a test – beleragad a múlt csapdájába. Képtelen a traumatikus élményt a maga helyére tenni, tehetetlennek érzi magát vele szemben. Nem tud neki megfelelő jelentést adni. Lehet, hogy azért, mert még nem elég fejlett ahhoz, hogy megfelelő narratí­vába helyezze. Vagy mert képtelen feldolgozni a veszteséget, a csalódást és a becsapottság érzését. És a túlélési reakció í­gy válik önpusztí­tó mechanizmussá.

Az elme folyamatosan vészjelzéseket küld olyan helyzetekben is, amikor nem kellene. Olyan válaszokra sarkall, amik a múltra reagálnak – és nem a jelenre. Olyan makacs hiedelmeket épí­t be, amelyek az identitásod magjának a részévé válnak: meghatározzák, hogy kinek hiszed, kinek érzed magad.

„Nem számí­thatsz senkire, csak magadra.”
„Légy éber és gyanakvó, mindenki csak bántani akar.”
„Senki nincs ki elringasson, ringasd el magad.”
„Úgysem szeret senki, te egy selejt vagy.”
„Ha megtudnák, ki vagy ott bent igazán, gyűlölnének.”

„A szenvedésünk legbőségesebb forrását azok a hazugságok adják, amiket magunknak mondunk,” í­rja Bessel van der Kolk.

Igen, ha kicsit forgatjátok a szemeteket, hogy mindenki a traumáról beszél: I feel you. Megértem. De közben viszont szerintem a mai társadalmunkban, ahol olyan keveset foglalkozunk azzal, ami a felszí­n alatt van, ami velünk történt, olyan keveset nézünk magunkba őszintén – ez a sok trauma-beszéd egy csomó embert indí­that el az önmegismerés útján, és sok szakember perspektí­váját szélesí­ti ki. És ez jó dolog.

„Méretes fejszéjével kiállt az útra és lesújtott az első biciklisre a mélykúti drogos” – harsogja az egyik propaganda-lap szalagcí­me. Hánynom kell tényleg. És az ilyen szenny az, ami magyarázza, hogy miért ennyire kirekesztő a magyar társadalom.

Az ilyen cikkekkel az a legnagyobb probléma, hogy egyrészt teljes kavart teremtenek a fejekben azzal kapcsolatban, hogy mi is a drog, és összekevernek rengetegféle szert, fogyasztási módot és fogyasztói csoportot. Másrészt pedig dehumanizálják az illegális szerek fogyasztóit – és alátámasztják azt a szigorú drogpolitikát, ami gyakorlatilag minden eszközt megengedhetőnek tekint arra, hogy megbüntesse, kí­nozza, fegyelmezze őket.

Mert mit mondanak az ilyen cikkek? Mi az üzenet? Az, hogy ha „drogozol”, akkor mindenféle borzalmas erőszakos bűncselekményt fogsz elkövetni. A „drogost” összekapcsolják az őrülettel, az erőszakkal, a gyilkossággal.

És közben persze az olvasónak meg sem fordul a fejében, hogy ő is „drogos”, ha az elmúlt évben mondjuk fogyasztott alkoholt vagy dohányt, esetleg kávét. Mert ezek bizony, a tudományos definí­ció szerint, drogok. És ő is „drogozik”, ha a nap végén megiszik egy pohár sört. Attól meg aztán főleg leesne az álla, ha megtudná, hogy az alkohol az egyik legdurvább drog a világon, amit messze a legtöbb erőszakos bűncselekmény elkövetésével kötnek össze.

Mégis, az ő kis saját borozgatását nem kötné össze azzal, hogy egyébként részeg emberek milyen szörnyű bűncselekményeket követnek el. De az illegális szereknél ugyanezt az oksági kapcsolatot minden gond nélkül elfogadja.

Az ilyen cikkek egyszerű megoldást kí­nálnak arra, hogy miért kerülnek emberek szörnyű állapotba és követnek el durva dolgokat. „A” drog miatt. Milyen kézenfekvő és kényelmes. Nem kell azzal foglalkozni, hogy egyébként milyen körülmények között élnek, nőttek fel az emberek, akikről szó van. Hogy milyen rossz dolgok történtek velük eddig. Hogy esetleg milyen pszichés zavarokkal küzdenek, és hogyan történhet meg az a 21. században, hogy ezek nem hogy tömegesen kezeletlenek, de diagnosztizálatlanok maradnak. Mert akkor szembesülni kéne azzal, hogy a drog valójában csak következmény és tünet – nem pedig ok.

Kiborulna a bili, és akkor kellene azzal foglalkozni, hogy mi a társadalom felelőssége – í­gy viszont egyszerű. Megvan a bűnös, megvan az egyszerű ok, megvan a bűn és a bűnhődés, lehet gyűlölködni és köpködni, szörnyülködni, az olvasó kellemesen megborzong, megvan a kattintás-kvóta, mindenki örül – de nem kell kényelmetlen kérdésekkel szembesülni. Ámen.

Szeretnél valamiről leszokni, de folyamatosan visszaesel? Úgy érzed, valami baj van veled, gyenge ember vagy, akinek még ez sem megy? Ne tedd! Nincs veled semmi baj!

A függőség nagyon emberi reakció – akárcsak a visszaesés. Nagyon nehéz felülí­rni az idegrendszeredbe, az elmédbe évek alatt behuzalozott szokásokat.

Amikor jelentkezik a sóvárgás, fogadd el. Ne kezd el bí­rálni magad, ne kezdj harcolni ellene! Köszönd meg a Nagy Ellenőr Énednek, hogy vigyáz rád, és küld el kicsit pihenni. De ne is engedj rögtön a szenvedélynek. Tarts egy kis szünetet, mielőtt bármit tennél.

Ülj le kényelmesen, hunyd be a szemed. Kezd el kí­váncsian, együttérzőn figyelni magad, mint ahogy egy bajba jutott barátoddal tennéd. Ha visszaesel, ha a szenvedély túl erős: az nem totális kudarc. Abból is tanulhatsz!

Ezt a módszert vágy-szörfözésnek (urge surfing) hí­vják.

Vizualizáld a szenvedélyt, mint egy hullámot a tengeren. Hiába látszik először félelmetesnek és hatalmasnak, végül minden hullám elül. Ahogy a parthoz közeledik, feltornyosul, úgy tűnik, mintha az eget fenyegetné – de aztán megtörik a fövenyen és megszelí­dül. Ilyen a szenvedélyed is.

Figyeld meg, mikor jelentkezik a sóvárgás: vajon valamilyen speciális helyzetben, szituációban, társas érintkezéssel történik ez? Van valami érzés, ami kiváltja belőled? Vagy egy bizonyos ember? Ha azonosí­tod a triggereket és jeleket, amik a visszaeséshez vezetnek, sokat tanulhatsz belőle!

Figyeld meg a testedben jelentkező fizikai észleléseket!
Vajon mivel jár együtt a sóvárgás? Melyik testrészeidben és mit érzel? Vedd őket sorra! Szkenneld gondolatban a tested. Milyen érzések, milyen gondolatok jelentkeznek? Ne fojtsd el őket – cí­mkézd fel, nevezd meg őket! Milyen érzésekkel járnak együtt?

Összpontosí­ts a lélegzetedre!
A lélegzeted mindig egyfajta horgony, amihez biztonsággal visszatérhetsz, ha az elméd elkalandozik. És mindig el fog kalandozni, ez az elme természete. De ha szelí­den, kedvesen visszatérsz a lélegzetedhez, akkor azt fogod tapasztalni, hogy a szenvedélyek megszelí­dülnek, mint a parton megtörő hullámok.

És ha nem sikerül, ha újra visszaesel: ne keseredj el, adj időt magadnak! Ha gyakorolsz, akkor is fejlődsz, ha esetleg te magad még nem veszed észre.

Olvasd el a Drogriporteren a visszaesésről szóló cikket: https://drogriporter.hu/szorfolni-a-szenvedelyek-hullamain/

Ha tetszett, kérünk, támogasd a munkánkat, csak úgy tudjuk folytatni, ha találunk pár száz embert, aki havonta legalább pár száz forintot rászán erre: https://drogriporter.hu/tamogass/

A függőség tele van tagadással, több szempontból is.

Egyrészt tagad maga a függőséggel küzdő ember, aki sokáig meg van arról győződve, hogy igazából ő csak az élvezeteket, az örömöt keresi. Nem érzi azt, hogy amit tesz, az már kényszeressé vált. Nem az élvezetről szól, hanem a szenvedésről.

Másrészt őt magát is megtagadja a társadalom.
A függőségét jellemgyengeségnek tekinti. Megbélyegzi és megbünteti érte abban a meggyőződésben, hogy ezáltal megtisztulhat a függőségtől.

A kettős tagadás gerjeszti egymást. A kirekesztés még mélyebbre löki az embert a függőségbe.

A felépülés a függőségből bizonyos szempontból a tagadás elengedése – és felváltása az elfogadással. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

El kell fogadnia saját magát annak, aki a függőségtől szenved: rá kell jönnie, hogy nem azonos a függősége tárgyával. Felelősséget kell vállalnia azért, aki, és amit tesz.

De el kell fogadnia őt a társadalomnak is. A társadalomnak felelősséget kell vállalnia azért, hogy tagjai emberséges, együttérző, szolidáris támogatást kapjanak. Még akkor is, ha történetesen elszúrják a saját életüket.

Mert végül rájövünk, hogy az egyén és a társadalom ellentéte látszólagos. A szenvedés egyetemes. És az önsorsrontó, az antiszociális cselekedetek is ebben az egyetemes, generációról generációra átadott szenvedésben gyökereznek. Csakis ez a megértés vihet minket előre.

Mert egy egészséges társadalomban mindannyian függünk egymástól – és mindannyian felelősek vagyunk egymásért.

A visszaesés nem azzal kezdődik, hogy újra elkezdesz használni.
A visszaesés fejben kezdődik.
Kiválthatja egy helyzet, egy ember vagy egy érzelem. Ami az elmédet arra emlékezteti, milyen könnyű és kényelmes lenne most megint ugyanazt tenni, amitől függő vagy.
Milyen komfortos lenne megint átadni a kormányzást a robotpilótának – és belemerülni a rövid távon enyhülést hozó tevékenységbe. Legyen szó szexről, cigiről, piáról, fűről vagy másról.

Fontos, hogy felismerjük a jeleket. Fontos, hogy alternatí­v módszereket találjunk az érzelmeink kifejezésére. És hogy kezeljük az előtörő sóvárgást.

A visszaesés nem kudarc – hanem a felépülés szerves része. Sokat tanulhatsz belőle.

Erről í­rtam egy hosszabb lélegzetvételű í­rást a Drogriporteren – olvassátok el és osszátok meg, különösen azokkal, akik érintettek:

Szörfölni a szenvedélyek hullámain

Ha tetszett, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdí­tja meg itt és most a világot.

Pilinszky János, Itt és most

(esti versek a drogriporterrel)
fotó: Alex Stoddard

Bizony, ez ilyen: a pszichiáterek azt mondják, a drogfüggőség „krónikus és relapszí­v állapot”. De ez nem sokat mond el a lényegről, amit azok az emberek átélnek, akik küzdenek a sárkánnyal. A felépülés ritkán sima és egyenes. Sokkal inkább göröngyös és girbegurba. Ez is a része.

De ha függőséggel küzdesz, nem vagy egyedül – és nem kell egyedül belevágnod: https://drogriporter.hu/segitseg/

A húsvét a sötétséget legyőző fény, a halálon diadalmaskodó szeretet ünnepe.
Nem kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy ezt felismerjük.

Nem kell feltétlenül hinni annak a történeti eseménynek a hitelességében, hogy Jézus volt Isten fia, a megváltó, aki a mi bűneinkért halt meg, és harmadnapra feltámadt. Nem kell feltétlenül szó szerint elhinni egy kétezer éves történetet ahhoz, hogy felismerjük a benne rejlő mélylélektani jelentést és üzenetet.

A húsvét arra az örök emberi kérdésre irányul, ami bennünk visszhangzik attól függetlenül, hogy ateisták vagyunk, buddhisták, zsidók vagy újjászületett keresztények. A legfontosabb kérdésre. Vajon ki vagyok én?

Vajon van valami a saját kis testi létezésem szűkös térbeli és időbeli korlátain túl? Vajon miért létezem? És miért szenvedek? Vajon van valami értelem, jelentés a szenvedésemben? Vajon meghaladhatom saját magamat – legyőzhetem a halált?

Lao-cének igaza volt: minden igazság látszólagos önellentmondás egyben.
A sötétség néha fény, és a fény néha sötétség.
A fény néha hamis, és a sötétség néha igaz.
Kevesen értik meg igazán ezeket a paradoxonokat.

Van, hogy a sötétség, mint valami kövér pók, ott terpeszkedik a szí­nes, villódzó neonfényekből szőtt pókháló közepén – ez a hí­vogató, hamis fény, amire nehéz nemet mondani. Kis legyekként ragadunk bele a csillogó hálóba. A hamis fényből soha nem elég: sóvárgásunk iránta még több sóvárgást szül.

Saját vágyainknál és álmainknál fogva ejt csapdába minket. Bódultan hullunk bele a hamis fénybe, mint lepkék a tábortűzbe, hogy aztán elnyeljen minket a sötétség.

És van, amikor átöleljük a sötétséget, szembenézünk a félelmeink és a fájdalmaink árnyékával. És ott pillantjuk meg az igazi fényt. A keresztény misztikusok, mint Nüsszai Gergely, úgy í­rták ezt le, mint a „ragogyó sötétséget”. Amiben Mózes megtalálta az Istent.

Az alkí­misták nigredo-nak, feketí­tésnek nevezték: az első lépés a bölcsek köve felé vezető úton. A jungiánus pszichoterapeuták szerint ez minden felépülés kiindulópontja. Ha nem nézel szembe az Árnyékoddal, nem születhetsz újjá.

De találkoztak a sötétségben az igazi fénnyel az olyan megátalkodott istentelen epikureusok is, mint Faludy György, aki megénekelte ezt a találkozást egy versében:

„amikor az éhségtől remegve
a recski sötétzárkában megálltam
s a kulcslyukon egy sugár tört be hozzám
mint a tébolyult napfény Számoában.”

Miért jár együtt az igazi felébredés mindig sötétséggel és szenvedéssel? Mert mindig is fájdalmas szembenézni a saját árnyékunkkal.

Az egónk retteg a megújulástól és homályba burkolja, fénynek álcázza a sötétséget, és sötétségnek álcázza a fényt. Az Evangélium szerint amikor Krisztus meghalt a kereszten, elfeketedett az ég – sötétség borult a világra.

„Gyöngéd sötét rejtőző-Nap,” í­rja Lao-ce. „Őbenne nyugszik a Mag.”

Ez a Sol Niger – a Fekete Nap. Túl kell rajta lépni.

Fernando Sabino brazil í­ró í­rja, hogy „végül minden rendben lesz. Ha nincs minden rendben, akkor ez még nem a vég.”

(nagyszombati töprengések a Drogriporteren)

kép: Teodora Taneva

Szabolcs megyében a megyei közgyűlésen nemrég parázs vita alakult ki a droghelyzetről. A megye egyes településein ugyanis a lakosság zúgolódik amiatt, hogy nyí­lt szí­ni drogterjesztés és fogyasztás zajlik. A vitához hozzászólt a rendőrfőkapitány és a helyi ellenzéki párti képviselők is.

Ha azt gondolod, hogy az ellenzéki politikusok voltak azok, akik értelmesebben nyilatkoztak a kérdésben, mint a rendőrség – akkor tévedsz. Pont fordí­tva történt. Veres János szocialista képviselő volt a legszemellenzősebb szigorpárti: azt követelte, hogy a rendőrség sokkal szigorúbban járjon el, és „potenciális gyilkost lásson a terjesztőkben” (!).

Ellenben Farkas János rendőrfőkapitány volt az, aki jelezte, hogy „csak a rendőrség nyakába tolni nem lehet” a drogkérdést, az szerinte szimpla „tüneti kezelés” lenne, érvelése szerint „ez egy társadalmi probléma”, aminek kapcsán legalább olyan fontos lenne szerinte szót ejteni a „családokról és az egészségügyi intézetekről”.

Szóval aki azt hiszi, hogy Magyarországon csak azért van ilyen borzalmas középkori drogpolitika (ha még egyáltalán lehet itt drogpolitikáról beszélni), amiben kizárólag a rendészetben látják a megoldást a drogproblémákra, mert a NER van hatalmon és Pintér rendőrállamot épí­t, az téved. Sajnos az ellenzéki politikusok gyakran éppen annyira sötétek, ha drogkérdésről van szó.

Én meg tudom érteni a lakosságnak azt az igényét, hogy történjen már valami. De egy ilyen helyzetben pont az ellenzéki politikusoktól várná el az ember, hogy rámutassanak: az utcán szétcsapott emberek látványa több, mint kozmetikai vagy rendészeti probléma. A kilátástalansággal, a nyomorral, a szenvedéssel is foglalkozni kellene. Rottyon van a szociális és egészségügyi ellátás, az oktatás. És hogy erre egy rendőrnek kell rámutatnia az ellenzéki politikusok ellenében, az elég szomorú.