Bálint György (1906-1943) neve sokaknak talán Radnóti Miklós Ötödik ecloga című költeményéből ismerős. Neki, barátjának ajánlotta ugyanis a költő a verset, annak halála alkalmából. Pedig saját jogon is kitűnő író, újságíró volt. Bálint György pontosan 82 évvel ezelőtt, 1943. január 21-én veszítette el az életét. Valahol a keleti fronton. Ahová a magyar állam küldte. Egyenesen a fagyos pokolba, azzal a szándékkal, hogy onnan már ne jöjjön többé haza. Hiszen a munkaszolgálatos büntetőszázadok tagjainak volt a legkisebb esélye a túlélésre az egész magyar hadseregben. Hogy miért került munkaszolgálatba? Mert zsidó volt. De miért éppen büntetőszázadba? Azért, mert azon kevesek közé tartozott, akik nem nyugodtak bele Magyarország fasizálódásába és a náci Németország egyre nyomasztóbb befolyásába. Az aktív ellenállást választotta. Pedig mint újságíró, alapvetően nem a tettek, hanem a szavak embere volt. Amit sokan talán a tétlenséggel kevernek össze, pedig „a szavak döntően fontosak néha,” írta 1939 szeptemberében a varsói rádióbemondókról egy cikkben, ami a cenzúra miatt akkor nem jelenhetett meg. „És a szavak emberei nélkül hová lett volna már ez a világ, melyet a tettek emberei oly heves törekvéssel igyekeznek időnként tönkretenni.” Voltak nála jobb írók – de kevés nála világosabban, találóbban és pontosabban fogalmazó publicista írt a két világháború között Magyarországon. Oly korban élt e Földön, amikor Európa egét egyre sötétebben tornyosuló felhők homályosították el. Amikor a polgári jogegyenlőségen, amiért a reformkor nagyjai küzdöttek, sebet ejtett az önkény. Amikor széles tömegek fordultak el a reformkor értékeitől és bódultan hullottak az erős vezetők ölébe. Bálint György azonban ebben a korban, amikor oly sok ember tolla bicsaklott meg, oly sok embert hagyta el a józan ítélőképessége, oly sok írástudó árulta el eszméit – szilárdan állt a humanizmus értékeinek talaján. Nem a Varázshegy suta Settembrinijeként. De azzal a harcos humanizmussal, amit a 30-as években Thomas Mann is magáévá tett a nácizmus árnyékában. Baloldaliként a népfrontos politikában (szocdemek, kommunisták, liberálisok összefogásában) látta az antifasiszta küzdelem egyedüli esélyét. Írásait a felháborodás fűtötte. A jogos, nem személyeskedő, hanem a rendszert kritizáló, a társadalmi igazságtalanságok miatti felháborodás. Cikket is írt ifjú értelmiségieknek a felháborodás művészetéről, amiben azt tanácsolja, hogy jól válasszák meg, min háborodnak fel. „Van, aki elviselhetőnek találja, hogy az erős Péter fejbe üti a gyenge Pált – és van, akit az is felháborít, hogy Pál vissza meri ütni Pétert,” írja. Az utóbbi csoportot tartotta veszélyesebbnek: „Az erős Péter támadó ütése és a gyenge Pál védekező ütése számukra egyforma. Ütni nem szabad, mondják, még visszaütni sem. Az ő szellemük diktálja a közelmúlt egy híressé vált riportcímét, mely így kezdődik: ‘Példátlan brutalitással védekeznek…’ Ők azok, akik egyformán sajnálják a letaglózott borjút és a mészárost, aki izomlázat kap a taglózástól. Ők azok, akik mindkét félnek megértést ajánlanak, mikor az egyik már fojtogatja a másikat, ők azok, akik mindkét féllel szemben megőrzik szigorú semlegességüket, akkor is, mikor a gyengébb már alig piheg az erősebb markában.” Barátságot ápolt József Attilával és Cserépfalvi Imrével, aki József Attila mellett még egy csomó független, rendszerkritikus hang egyedüli kiadója volt Magyarországon. 1937-ben részt vett a Márciusi Frontban, az utolsó kísérletben a 30-as évek végén egy népfrontos alapokon álló demokratikus tömegmozgalom kialakítására. A Front fiatal írók vezetésével az 1848-as forradalom befejezetlen munkájának folytatását tűzte ki célul. 1938-ban Bálint szerkesztette József Attila összes verseinek első kötetét, amit Cserépfalvi könyvesboltjának kirakatában úgy helyeztek el, hogy a Hazám című vers három sora volt olvasható: „Adj emberséget az embernek/Adj magyarságot a magyarnak,/hogy ne legyünk német gyarmat!” A 30-as évek második felében, a vihar előtti csendben így írt: „‘A kertet művelni kell’ — mondta Voltaire a ‘Candide’ végén és igaza volt. De az is igaz, hogy vihar közeledik. Lehet, hogy a kert minden virága és minden fűszála halálraítélt. De a kertész ott áll helyén és a gyilkos özönvíz előtt, egy pillanattal még egy kis jótékony vízsugarat bocsát a virágokra és a fűre. Ebben az egész elviselhetetlen, vihar előtti feszültségben csak az a megnyugtató, hogy akadnak még ilyen kertészek.” Ő ilyen kertész volt. Még akkor is művelte a kertjét, amikor sorra fogytak el a lapok, ahová írhatott. Amikor a zsidótörvények sorra fosztották meg az emberi jogaitól és méltóságától. Hitte, hogy a sötétség csak átmeneti. „Nem tudjuk, mi következik majd a tragédia utolsó felvonása után,” írta, „de valószínű, hogy a rend új korszaka kezdődik el, az igazi rendé, amely összefér az igazi szabadsággal, amely véget vet egy emberöltő kegyetlen zűrzavarának, mely világos fogalmakkal épít ismét lakható világot…” 1939 nyarán, amikor már látszott, hogy milyen jövő vár a hozzá hasonlókra, elhatározta magát az emigrációra. Londonba utazott, hogy egzisztenciát teremtsen magának és feleségének. Mivel ez nem ment túl jól, hazajött. Ez nagy hiba volt. Megkezdődött a háború, és ezután már nem tudta többé elhagyni az országot. Többször behívták munkaszolgálatra. Cserépfalvi a brit hírszerzés emberével, Basil Davidsonnal együttműködve ellenállócsoportot hozott létre a német propaganda ellensúlyozására. Bálint és felesége, Csillag Vera segítették ebben. A csoport 1942 áprilisában lebukott, Bálintot és feleségét letartóztatták. 1942 végén végül Cserépfalvival együtt szabadlábra helyezték, de nem örülhetett sokáig ennek. Szabadulása után rögtön a legveszélyesebb ellenzékiekkel együtt „különleges munkásszázadba” osztották és Ukrajnába küldték. Itt lelte halálát, amelynek pontos körülményei ismeretlenek. Halálának híre megrázta barátait, így Radnótit is, aki így búcsúztatta: „Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől, hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle. Félsorokat róttam. Másról, másról igyekeztem írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj rámszól: róla beszélj. És felriadok, de a hang már hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak. Eltüntél. S ez az ősz se hozott hírt rólad.” Bálint György öröksége – a szabadság, ami új rendet szül – még most a 21. században is beváltatlan ígéret csupán Magyarországon. Rövid epizódokra voltunk képesek csupán meghonosítani ezt az egzotikus növényt, ami az itteni mostoha politikai éghajlaton rendre kiszáradt. Elszívták előle az éltető nedveket az ugari dudvák és gazok. Most, amikor ismét gyülekeznek a felhők Európa egén, amikor a szabadság növényében alig pislákol az élet, Bálint György humanizmusából és helytállásából erőt meríthetünk mi, mai kertészek. Hiszen „a kertészeknek az a hivatásuk, hogy ápolják a növényeket mindaddig, amíg még van mit ápolni.”

A Pipp és Polli mesesorozat szerzői elrejtettek egy elvarratlan szálat „A szuper roller” mese végén: miközben a nyuszi és a kisegér boldogan suhannak hazafelé, a háttérben egy nyuszilány pityereg, amiért leesett a földre a fagyija. Szöveges kifejtés nincs, és számunkra, felnőttek számára talán jelentéktelen részlet. De nem úgy egy 15 hónapos ifjú könyvkritikus számára. Amikor ideérünk a mesében, és már lezárnám a sztorit, ő határozottan ellenáll. Rámutat a nyuszilány leesett fagyijára, és élénken gesztikulálva követeli, hogy fejtsem ki. Nehogymár azt képzeljem, hogy csak úgy lezáratlanul hagyok egy ilyen stroyline-t! Így hát bevetem az apai képzelőerőt: kitalálok egy történetet Polliról, aki pénzecskét ad a nyuszilánynak, hogy vegyen új fagyit. Így mindenki boldog – a kislányom, még ha nem mindig is érti teljesen a sztori értelmét, de megnyugszik, ásó-kapa, jöhet a happy end! Nem tudom, hogy a szerzők tudatosan rejtették-e el ezt a részletet, de gondolom igen. És okosan tették. Egyrészt nagyon jó kis teszt ez: teszteli a gyereked empatikus képességének fejlődését. Ha emlékszik, hogy egy másik Pipp és Polli mesében a fagyi jelentőséggel bírt, és ha nem hagyja hidegen egy másik élőlény szenvedése, még ha az csak papíron létezik is, akkor következtethetsz arra, hogy csírázik benne nem csak az értelem, de az együttérzés is. Másrészt pedig megdolgoztatja a szülő képzelőerejét is és lehetőséget teremt arra, hogy az önállóan elmesélt történeten keresztül újabb lehetőség nyíljon a szülő és a gyerek közötti kapcsolódásra. Hogy miért mesélem el ezt részletesen? Mi keresnivalója van az ilyesminek ezen az oldalon? Talán a fanyalgók, akik legszívesebben száműznék az oldalról a szülői témákat, nem mindig fogják fel, de én szilárdan hiszem, hogy – minden. Ha az elmúlt évek, évtizedek kutatása, szellemi útkeresése valamit megtanított nekem, akkor azt, hogy az első egy-két évünknek milyen hihetetlenül nagy szerepe van abban, hogy milyen emberré válunk. Itt és ekkor érnek bennünket olyan hatások, amelyek formálják azt, hogy felnőttként miként fogunk reagálni a valóságra. Az ebben az időszakban szerzett sebek gyakran életre szólnak, ha nem dolgozzuk fel őket. Függőségek, lelki betegségek melegágyai lehetnek. És ugyanígy: az ebben az időszakban kialakított építő kapcsolódásaink a szüleinkkel egész életünkre szóló erőforrást jelentenek. Kreativitás, empátia, rugalmasság, egészséges önértékelés: ezek mind-mind itt gyökereznek. Szomorú, hogy egy hazai felmérés szerint a szülők majdnem egyharmada egy év alatt egy mesét sem olvasott el a gyerekének. Pedig ma már tudományos kutatások is alátámasztják azt, hogy a mesemondás, könyvolvasás, éneklés nem egyszerűen csak időtöltés és szórakoztató elfoglaltság a gyerekek számára. Hanem konkrétan serkenti az agy fejlődését, amit agyi képalkotó eljárásokkal is igazoltak a kutatók. Azok a gyerekek, akiknek sokat olvastak, sok mesét meséltek gyermekkorukban, jobb képességekkel – nyelv, szókincs, ritmusérzék, minták felismerése, szövegolvasás-értelmezés stb. – rendelkeztek később, mint akiknek nem. És az, hogy beültetjük a gyereket a TV, a laptop vagy az okostelefon elé mesét nézni, az nem ugyanaz, mint amikor mi mesélünk, olvasunk, éneklünk neki. Egyrészt a könyvek sokkal jobban megdolgoztatják a képzelőerőnket. Másrészt a közös meseolvasás, mint írtam feljebb, kitűnő alkalom a szülő és gyerek közötti kapcsolat elmélyítésére. Szóval kedves szülők: olvassatok, meséljetek, énekeljetek a gyerekeiteknek! Vegyetek, adományozzatok mesekönyveket a kevésbé szerencsés helyzetű szülőtársaitoknak! Még ha nem is mindig látszik, de ezzel vértezitek fel őket, hogy felnőttként majd jobban boldoguljanak, tartalmasabb társas kapcsolatokat építsenek ezen a világon!

Aki a nyilvánosság elé lép, annak tűrnie kell a kritikát – mondják sokszor. Ez igaz, de nem jelenti azt, hogy minden egyes kritikát ugyanolyan komolyan kell venned, minden egyes sértést passzívan el kell tűrnöd. Amikor valaki nulla erőfeszítéssel, zéró empátiával odaböfög valami sértést a közösségi médián valaki olyannak, aki vette a fáradtságot, időt és munkát, hogy megosszon valami számára fontosat, az például nem az a kategória, amit az embernek illik komolyan venni. Nagy valószínűséggel nem rólad szól: ő érzi nyomorultul magát és attól remél enyhülést, hogy másokat sérteget. Azoknak a konstruktív kritikája ezerszer többet ér, akik szintén nem restek elvégezni a saját önismereti munkájukat és veszik a bátorságot ahhoz, hogy sérülékenynek mutatkozzanak. És érdekes módon az ilyen emberek szinte mindig értenek ahhoz is, hogy a kritikájukat ne bántón fogalmazzák meg. „Nem a kritikus számít, nem az az ember, aki rámutat, hogy az erős ember hogyan botlott meg, vagy hogy a cselekvő hogyan tehette volna jobban a dolgát,” mondta Theodore Roosevelt. „Annak az embernek jár ki az elismerés, aki valóban ott volt az arénában; akinek az arcát por és izzadtság borítja; aki derekasan iparkodik, aki téved és újra meg újra hibázik; aki ismeri a nagy lelkesedést, a nagy odaadást, és a jó cél érdekében nem kíméli magát; aki a legjobb esetben a végén megismeri az önmegvalósítás diadalát; és aki a legrosszabb esetben, ha kudarcot vall, legalább úgy vall kudarcot, hogy közben merész volt és a helye soha nem azok között a hideg és félénk lelkek között lesz, akik nem ismerik meg sem a győzelmet, sem a bukást.” kép: Jean-Léone Gérōme

„Ismerni a saját sötétséged a legjobb módja annak, hogy mások sötétségével foglalkozz,” írta Jung. „Az ember nem úgy világosodik meg, hogy elképzeli a fény alakjait, hanem úgy, hogy tudatosítja a sötétséget. A legfélelmetesebb dolog az, hogy teljesen elfogadjuk saját magunkat. A látomásaid akkor válnak tisztává, ha képes vagy betekinteni a saját szívedbe. Aki kifelé néz, az álmodik; aki befelé néz, az felébred.” Ha a minap eltávozott filmrendező-legenda, David Lynch filmjeit szeretnénk jellemezni, akkor a „sötét” és az „álomszerű” jelzők bizonyára előkerülnének. Mestere volt annak, miként ábrázolja az emberekben lakó sötétséget. És ezen keresztül próbált eljutni az emberekben lakozó fény ábrázolásához is. Lynch valahogy úgy volt ízig-vérig amerikai rendező, hogy közben ő volt az egyik legeurópaibb filmes Amerikában. Európai mesterek, Fellini, Godard, Bergman módszereit alkalmazta. De közben szerelmes volt Amerikába. Szerelmébe vegyült egy nagy adag nosztalgia: gyermekkora, az 50-es évek Amerikája iránt rajongott, ami sokszor megjelent a filmjeiben is. Mindvégig ott lakott benne egy kíváncsi, borzongató és gyönyörteli álmoktól kísértett gyerek, aki filmjeiben valósította meg erotikus és horror fantáziáit. Hasonló nosztalgikus viszony fűzi sokunkat az én generációmból a 80-as évekhez – és ez a nosztalgia, egyértelmű Lynch-hatások mellett, megjelent korunk egyik legnépszerűbb sorozatában, a Stranger Thingsben is. Filmkészítő technikája nagyon közel áll ahhoz, amit tudatos álmodásnak nevezünk. Álmai gyakran átmennek rémálomba, hogy aztán újra álommá szelídüljenek Angelo Badalamenti angyali zenéjére. Álmos amerikai kisvárosok mosolygós és szolgálatkész lakói szörnyű titkokat rejtegetnek. Los Angeles unalmas éjszakai utcáin kívülről szürke éjjeli mozik, lokálok nyílnak, amik gyakran szürreális élményeket tartogatnak a betérőknek. A banális és teljesen hétköznapi felszín megtévesztően vékony jegén járva az óvatlan utazó könnyen beszakad a sötét mélységbe. Ahol különös interdimenzionális helyek, groteszk lények, dülledt hüllőszemek, törpék és óriások várják, hogy a hollywood-i happy ending helyett kurtán-furcsán vessenek véget a történetének. Karakterei, főhősei a felszínen játszák a szokványos szerepeiket és konvencionális életet élnek, de szinte mindig jóval hosszabb árnyékot vetnek, mint ami az elsőre látszik belőlük. És Lynch élvezetét lelte abban, hogy megborzongassa a tisztes TV-néző polgárt: vajon a mi árnyékunk milyen hosszú? Vajon merünk szembenézni vele? Vajon nem lakozik-e valahol bennünk is egy Bob? Valahogy elképzelem, ahogy a halála után beballagott a Vörös Szobába, és mielőtt még eltűnt a bársony függönyök mögött, visszanézett ránk, azzal a jellegzetes, túl sokat tudó tekintetével, amiről nem tudod eldönteni, hogy mosolyt vagy fenyegetést tartogat. Az álmodó befelé nézett és felébredt – itt hagyta nekünk a talányt.

Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem – és most már filmélményem – kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban – na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik. Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki – hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár. Nem egy nő vádolja Gaimant – hanem 8. Akik egymástól függetlenül, nagyon hasonló sztorikkal álltak elő. Annak az esélye, hogy itt egy összebeszélős összeesküvésről van szó, elég minimális. És a kép, ami a történetekből kibontakozik Gaimanról, lelombozó. Még akkor is, ha csak a fele igaz, amit állítanak. És egyáltalán nem azért, mert szereti a BDSM szexet. Gaiman úr, aki milliárdos és világhírű, ugyanis simán megtehette volna, hogy talál magának egy konszenzuális partnert a fura vágyaihoz az interneten. És hogy talál professzionális baby sittert a gyereke mellé. De nem. Ők inkább fiatal, egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetben lévő rajongókat toborztak, hogy lakjanak náluk és vigyázzanak a gyerekükre. És ezeknek a fiatal nőknek a bizalmával élt vissza (amit nem is tagad egyébként). Állítja persze: hogy minden konszenzuális volt köztük. Még vissza is olvasta az üzenetváltásaikat. De vajon egyáltalán beszélhetünk-e konszenzusról például egy olyan fiatal leszbikus (!) nő esetében, aki az utcán aludt, mielőtt a Gaiman házaspár a házába fogadta? Aki, ha elutasítja híres és gazdag író úr szexuális közeledését, akkor mehetett volna megint a padon aludni a parkban? Ez egy borzasztóan aszimmetrikus kapcsolat, és ha Gaiman ennek az egész helyzetnek az aszimmetriáját nem ismerte fel, akkor totál érzéketlen. Ha pedig felismerte, de kimondottan ennek ellenére is csinálta, akkor szívtelen genya. Én egyébként sajnos ez utóbbira tippelek. Sajnos a nagy vagyon és a hírnév együtt jár azzal, hogy egyes emberekben megerősödik az a tudat, hogy ők megtehetik. Hogy nekik ez jár. Hiszen mindenki őket irigyli és rájuk vágyik – tegye össze a két kezét a kiscsaj, hogy leereszkedem hozzá. És ez nem elkülönült eset volt, nem fiatalkori botlás – hanem egy érett, beérkezett férfi sorozatosan elkövetett visszaélése, több nővel. Hát így. Biztos jönnek majd Gaiman hívei, akik védelmükbe veszik, akik szerint mindez csak megalapozatlan vádaskodás, mind a nyolc nő csupán egy perc hírnévre vágyó ribi, minek mentek oda, ez csak kink shaming, várjuk meg a bírósági eljárás eredményét, megilleti az ártatlanság vélelme és előkerül a mentegetési eszköztár összes többi kelléke. Hogy a jogi részét Gaiman szuperdrága ügyvédei majd elsimítják valahogy, arról nekem kevés kétségem van. De aki ezt az egészet kizárólag a törvények szemüvegén keresztül nézi, az saját magát is becsapja. Mert az ún. igazságszolgáltatás rendszere is aszimmetrikus. Nem mindegy, milyen erőforrásokkal és ügyvédekkel vágsz neki, és az ilyen esetek egyébként is jogilag elég nehezen bizonyíthatók. Én azt gondolom, hogy vagyunk elég sokan, akik most nagyot csalódtak Gaimanban. Becsapva érezzük magunkat. Meghasonulva a Gaiman időtállóan kitűnő regényei és novellái, az azokból készült sorozatok iránti rajongásunkkal, és a szomorúsággal, hogy emberileg nem állta ki az idők próbáját. Ezzel kell nekünk most kezdeni valamit. Nem kollektív, kötelező canceling-el. Szerintem nem az a megoldás. De mindenkinek a saját lelkiismerete szerint.

Itt vagy Te. Egy apró lény a végtelen világűrben száguldó bolygó felszínén, ami kering a Nap körül, ami csupán egyike a Tejútrendszert alkotó százmillió csillagnak, ami csupán egyike annak a százezer galaxisnak, ami a Laniakea szuperhalmazt alkotja (sárgával a képen), ami csupán egyike a több, mint tízmillió szuperhalmaznak a megfigyelhető világegyetemben… Itt vagy te, aki most felkeltél reggel, hogy újult erővel és régi szorongásaiddal nekivágj a napodnak. A munkahelyi és családi konfliktusaiddal, a stresszeddel, az esetleges testi-lelki betegségeiddel, a párkapcsolati problémáiddal, a karrier terveiddel, vágyaiddal és mohó sóvárgásaiddal, bűntudatoddal és szégyeneddel. Stabilitást keresel egy világegyetemben, ami folyamatosan mozog és változik: valamit, amihez tartozhatsz, amihez ragaszkodhatsz. Ami nem múlik el. De odakint minden keletkezik és elmúlik. És te gyakran reménytelenül lemaradva, elhagyatva érzed magad – mintha tán az egész bolygó tovább mozdult volna a világűr azon pontjáról, ahol te még rostokolsz, mint a mézcsapdába ragadt légy. És közben valahol mintha egy láthatatlan óra ingája kattogna, kérlelhetetlenül számolva a hátra lévő perceket addig az utolsó percig – amiről nem tudod, mikor jön el, csak azt, hogy eljön. Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezi benned valaki, ahogy gépiesen végzed a reggeli rutinodat. Felnéznél a csillagos égre – ha nem takarná el az eget a nyüzsgő emberi civilizáció ezernyi fényszennyezése és tülekedése. De eltakarja. Jótékonyan elfedi előled a világegyetem valódi mélységét – és az emberi létezés valódi természetét. Valahol irigyled azokat, akiket nem kínoznak hasonló kérdések. Akik önfeledten adják át magukat a banális iszapbirkózásnak. Akik éppúgy nem kérdik, hogy kerültek ide és miért, mint az ebihalak a pocsolyában. Egy jelre vársz. Arra, hogy valaki, aki tud, mondja meg neked, hogy mi a franc van. Egyesek azt állítják, hogy ők tudnak – és ők már megkapták a jelet felülről és a fényben járnak. De amikor alaposan megvizsgálod az ő tudásukat és jeleiket, csalódottan veszed tudomásul, hogy ők is éppúgy a sötétben tapogatóznak, mint te. Így hát inkább keresed azok társaságát, akik legalább elismerik, hogy a sötétben tapogatóznak. És köztük legalább találsz bölcseket, akiktől tanulhatsz arról, hogyan kell együtt tapogatózni a sötétben – hogyan kell megtalálni a belső lámpásodat. Milyen hatalmas a világegyetem – mennyi fény, mennyi sötétség. Micsoda mélységek és micsoda magasságok. Megszédülsz, ahogy erre a képre nézel: milyen parányinak és jelentéktelennek is tűnők én a nagy egészben. Eltörpülnek a gondjaim, az örömeim. És mégis: Te vagy most a legjelentősebb pont az egész világegyetemben, ha ezen tűnődsz. Tőled és benned ébred tudatára az egész világegyetem: tőled és benned teszi fel a kérdést: mi értelme ennek az egésznek? Senki nem válaszolhat helyetted a kérdésre. Neked kell megtalálnod, megélned a válaszodat. Szabad vagy: te magad adsz jelentést az életednek és a világnak.

Az emberek a hétköznapi tudatállapotról többnyire úgy gondolkodnak, mint „tiszta” tudatállapotról. Amikor állítólag semmi sem zavarja az érzékelésünket, úgy látjuk a dolgokat, amilyenek. És amikor az ember valamilyen tudatmódosító szert fogyaszt, akkor az érzékelésének ezt a kristálytiszta lencséjét „bepiszkítja”, „elhomályosítja”. „Kábítja”, „bódítja” magát. Hiszen képtelen elvégezni bizonyos a túléléséhez szükséges feladatokat a megfelelő pontossággal, így kockázatnak teszi ki magát és a környezetét. Nem tud autót vezetni, gépeket üzemeltetni, monoton feladatokra koncentrálni, odafigyelni másokra, kontrollálni az érzelmeit és a többi. Különösen a kapitalizmus és az ipari forradalom hajnala óta tehát az ún. „tiszta” tudatállapot összefonódott a „munkavégzésre alkalmas” tudatállapottal. Tehát funkcionális jelentést kapott. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus legnépszerűbb drogja éppen a kávé. Hiszen a koffein hatására mindaz, amit a „józansággal” társítunk – miszerint jobban, tovább tudunk koncentrálni a munkavégzésre – még fokozottabban érvényesül (persze itt is dózisfüggően, gondoljunk csak a kaotikus hálót szővő bekoffeniozott pókokra). Így hát a koffeint, ami egy stimuláns drog, a társadalmunk teljesen másként kezeli, mint a legtöbb többi drogot. Mondhatni nem is kezeli drogként: inkább eszközként, amivel a munkavégzésre alkalmas tudatállapotunkat fokozzuk. Ahogy azonban már William James, az amerikai pszichológia és vallástudomány atyja megállapította saját, dinitrogén-oxiddal végzett kísérletei nyomán, ezernyi tudatállapot létezik, a szivárvány minden árnyalatában, amelyeknek a többségét az átlagos emberi lény soha nem tapasztalja meg. És ahogy Aldous Huxley megírta Az érzékelés kapui című, meszkalin-élmények által inspirált könyvében, az ember hétköznapi tudatállapota egyfajta szelephez, szűrőhöz hasonló. Ami evolúciósan úgy alakult ki, hogy kiszűrje azokat az észleléseket, tapasztalatokat, amelyek a túlélés szempontjából kevésbé fontosak. Ez a szűrő lehetővé tette, hogy hatékonyabban éljünk túl – de egyben be is szűkítette a létezésünk kereteit. Vannak olyan szerek, amelyek mintha még tovább szűkítenének ezen a szűrőn – de ugyanakkor vannak olyanok is, amelyek kitágítják a szűrőt. Blake-et idézve, szélesre tárják az érzékelés kapuit, hogy a dolgok olyannak tűnjenek, mint amilyenek valójában: végtelennek. Ilyen szerek a pszichedelikus drogok. Amelyek, a megfelelő környezetben, állapotban és dózisban, döbbenetesen új perspektívából mutatják meg nekünk azt, amit valóságnak hiszünk. Ezek az állapotok persze pusztán a kapitalista munkaetika szempontjából tűnhetnek terméketlennek (bár a csapatépítő pszichedelikus elvonulásokat szervező techcégek HR-esei talán már ezt a nézetet is cáfolnák). A lélekműködés nem hagyományos formáit zsigerből patologizáló orvosok, az egyéni spirituális kibontakozást gyanakodva szemlélő állami és egyházi tekintélyek szempontjából pedig kimondottan veszélyesnek. Azonban kétségtelenül rádöbbentik az embert arra, hogy amit az ún. „tiszta”, tehát a hétköznapi tudatállapotban felfogsz a valóságból, az csupán a valóságnak egy szűk szelete. Amit ezek a szerek tesznek, az nem az, hogy „bepiszkítják” a lencsét holmi „hallucinációkkal”: dolgokat láttatnak, amik nincsenek. Inkább ahhoz hasonlíthatók, mintha a kameránkon a standard lencsét egy olyan multifunkciós lencsére cserélnénk le, ami egyszerre makró objektív, amivel soha nem látott apró részleteket fedezel fel, mint egy rovar szárnyának árnyalatai, és teleobjektív, amivel a terek olyan mélysége tárul fel, ami hagyományos lencsével láthatatlan. Felvillantják a létezés egy olyan, hétköznapi tudatállapotban érzékelhetetlen tartományát, ami valahogy összeköti, átszövi az egymástól látszólag teljesen elszigetelt tárgyakat. Amelyek, ebből a perspektívából egyáltalán nem tűnnek „dolgoknak” (ding an sich, ahogy Kant mondaná). Minden mindennel összefügg, összeköttetésben áll egy rejtett energiahálóval, ami lüktet az élettől. És ami, döbbenünk rá, nem holmi passzív massza – de kommunikál velünk. Mi több – és ez a legmélyrehatóbb, legátformálóbb pszichedelikus tapasztalás – mi magunk sem vagyunk a koponyánkba zárt, véges gondolkodó szubjektumok az objektív és „külső” világgal szemben, mint Descartes hitte. Hanem mi is része vagyunk ennek a nagy egésznek. Amit úgy hívunk, hogy én, az csupán egy hab, egy fodor az óceán hullámának taraján. Minden szenvedésünk, minden szorongásunk, minden ítélkezésünk és lázas igyekezetünk átértékelődik ebben a felismerésben. Ami, mint egy kohó, új belátásokat olvaszt ki a nyers tapasztalások ércéből, amelyek, ma már tudjuk, gyógyító hatással járhatnak. Kiragadhatnak bennünket olyan, évtizedes torzulásokból, berögzült gondolatspirálokból, önpusztító szokásokból, amelyek megkeserítik az életünket. Ha, és ezt hangsúlyozom, ha: megfelelően integráljuk az élményt. Mert nem csak, sőt, főleg nem az a fontos, hogy milyen érzéki élményben van részed. Hanem az, hogy ezt miként tudod részévé tenni az életednek az élmény lezárulása után. Ezért van az, hogy ilyen ígéretesnek tartják ezeknek a szereknek a pszichoterápiával együtt való alkalmazását. De ennél is többről van szó: ha az emberek megtanulnak bölcsen, közösségi szabályozás mellett élni (és nem visszaélni) ezekkel a szerekkel, akkor egészen új távlatok nyílhatnak a spiritualitás, az önmegismerés, az öngondoskodás és a közösségi gyógyulás előtt is. És erre a bolygónak nagyon is szüksége lenne.

„Küzd a démonaival,” mondják sokszor arra az emberre, aki valamilyen pszichés vagy viselkedési zavarral küzd. Sokan – szerintem joggal – kritizálják ezt a szóhasználatot. Belehelyezi ugyanis ezeket a jelenségeket egy olyan, moralizáló és megbélyegző kontextusba, ami olyan képzetet kelthet a külső emberben, mintha itt valamiféle „démoni megszállottságról” lenne szó. Holott tudjuk, hogy a gének és a környezeti tényezők összjátékának köszönhetően alakul ki függőség vagy depresszió. Amit mi démonoknak hívunk, azok valójában nem egzotikus interdimenzionális lények, szarvakkal és patával, vérszomjas csupafog szájjal, mint ahogy az élénk képzeletű szerzetesek ábrázolták őket kéziratokban. A mohó telhetetlenségünk, a bénító félelmünk, az ólomsúlyú gyászunk, a kínzó féltékenységünk és a többi: ezek gyakran mintha valami teljesen elkülönült entitást alkotnának bennünk. Sokszor saját magunknak is úgy tűnhet, hogy amikor a hatásuk alatt állunk, akkor mintha démonok szállnának meg minket. Mintha lehasítanák egy részünket és elidegenítenék az énünktől, ami tehetetlenül szűköl, mint valami ijedt, gödörbe esett kiskutya. Ezek a „démonok” gyakran nagyon erős akarattal párosulnak. Akarod, hogy többet egyél, igyál, drogozzál, szexelj. Akarod, hogy jobban birtokold, kontrolláld a másik embert. El akarsz menekülni valami elől. Akarod, hogy ami nincs, az legyen, és ami van, az ne legyen. Felőrlik a hétköznapi tevékenységek iránti motivációidat, érdeklődésedet. Folyamatosan mohón követelik a jussukat. De valójában az akarat nem a lényegük. Az csak a felszín. Ahhoz, hogy a lényegükhöz juss, ahhoz először is szakítanod kell azzal az analógiával, ami az ilyen zavarokból való felépülést külső/belső démonok elleni harcként fogja fel. Figyeld csak meg: még ha nem is beszélünk démonokról, de a militarista nyelvezet mennyire megmarad: „függőséggel küzd”, „testképzavarral küzd” és a többi. Egyfajta kereszteslovagként csillogó páncéllal rohamot indítasz az acsargó démonhorda ellen. Véded az elméd várát az ostromlók ellen, kirekeszted őket a falakon kívülre. Szép képek ezek – csak éppen az ilyen küzdelmekből leggyakrabban vérző fejjel és kudarcélményekkel gazdagabban fogsz kihátrálni. Miért? Azért, mert saját magad ellen nem viselhetsz háborút. Ha ebből azt a következtetést vonod le, hogy akkor az egyetlen alternatíva a teljes kapituláció a „démonokkal” szemben – akkor még mindig túlságosan a háborús narratíva foglya vagy. Próbálj úgy gondolni arra a bizonyos „démonra”, mint ami a saját részed. Egy olyan részed, amit túl sokáig és túl gyakran vettek semmibe – vettél semmibe. Ne téveszd össze azzal, hogy milyen sürgető, sóvárgó szándék, vágy, akarat nyilvánul meg rajta keresztül: például, hogy még több drogot, szexet, pornót, kaját, piát, kontrollt, menekülést stb. akar. Ezek irányt és célt tévesztett, elkeseredett és kétségbeesett próbálkozások arra, hogy figyelmet kapjon. Mint a gyerek, ami gyakran csak azért viselkedik botrányosan és antiszociálisan, hogy felkeltse a szülő figyelmét és gondoskodását. Az akarás illúziója mögött mindig a szükséglet realitása áll – avagy egy reális szükséglet, amit nem elégítettél ki. Ahhoz, hogy megszabadulj tőle, először is kíváncsi együttérzéssel kell odafordulnod a démonhoz. Mint ahogy a Buddha a legenda szerint tette Marával, a démonok rejtőző fejedelmével: „Látlak, Mara, gyere, ülj le és igyál egy teát!” Mond el, mi bánt. Amit démonnak hittél, arról kiderül, hogy te magad vagy az – egy részed, amit talán még gyermekkorodban, lehasítottál magadról. Az árnyékod, amit próbáltál minden erővel távol tartani. Valós szükségletekről van szó, amiket nem tudtál kielégíteni: arra, hogy szeressenek, hogy biztonságban légy, hogy figyeljenek rád. Ha nem harcolsz a démonoddal, de inkább megitatod-megeteted a figyelmeddel, és próbálod megérteni a mögötte álló valós szükségletet, akkor azt fogod érezni, hogy a görcsös markolása, amivel beléd kapaszkodik, enyhülni kezd. Persze ez önmagában még nem elég: nem egyszeri megvilágosodás-élményekkel vagy belátásokkal fogsz megszabadulni évtizedes szokásoktól vagy torz megküzdési stratégiáktól. Az bizony, ha nem is küzdelmet – de kitartó munkát, vagy ha úgy jobban tetszik, utazást igényel. Terápiás utazást, hogy jobban megismerd és megértsd saját magad. Hogy jobban képessé válj reagálni a sürgető szükségletekre és sóvárgásokra, amik benned keletkeznek. Hogy megtanulj figyelni a tested-lelked jeleire, és ne söpörd őket a szőnyeg alá. És ha elindulsz ezen az úton, akkor végül eljuthatsz oda, hogy amit démonnak hittél – az megszelídül és a leghűbb szövetségeseddé válik.

„Hangosan épülök fel, hogy másoknak ne kelljen csendben meghalnia,” szokták mondani a függőségből felépülők közösségeiben. És valóban: azért fontos, hogy a függőségből felépülők, és a hozzátartozóik megosszák az élményeiket egymással és a világgal, mert a függőség egyik tulajdonsága, hogy bezár. Magányossá tesz. Akárcsak az, ha valaki olyannal élsz, aki függőséggel küzd. Velejárója a szégyen és az (el)hallgatás. Borzasztó sokat jelenthet az, ha valaki irányt mutat – lámpást tart a folyosó végén. De önmagában az is, hogy érezheti az ember: nincsen egyedül. Van kiút. Ezért is tartom különösen fontosnak a következő, péntek este 6-kor kezdődő Drogriporter Szabadegyetem témáját: Mit tehet a hozzátartozó? A függőséggel küzdők családtagjait, hozzátartozóit sokszor – helytelenül – csupán úgy kezelik, mint a probléma részét. Amiben persze ott az igazság magja. De a család nem csak probléma, hanem a megoldás kulcsa is. Mi egy olyan módszert fogunk ismertetni – a CRAFT módszert – ami a családon, párkapcsolaton stb. belüli kommunikáció javításával, elmélyítésével segíti a függőségből való felépülést. Két kitűnő magyar szakember tolmácsolásában. Akár érintett, akár hozzátartozó vagy, akár szociális/egészségügyi/oktatásban dolgozó szakember, akár egyszerű laikus érdeklődő, aki szeretne jobban kommunikálni súlyos témákban a közösségén belül – regisztrálj és gyere el! A link a hozzászólásban, szeretettel várunk!

Mark Zuckerberg, a Facebook-vezér szerint több „férfias energiára” van szükség a nagy cégek vezetésében, és kevesebbet kell szövegelni az esélyegyenlőségről meg tényellenőrzésről. Világos beszéd. Hiszen mikor is világosodjon meg máskor egy techmilliárdos a „férfiasság” és a „szólásszabadság” értékéről, mint éppen akkor, amikor az USA elnöki székébe egy nárcisztikus szociopata macsó ül. Akit éppen említett techmilliárdos tiltott ki a platformjáról évekkel ezelőtt azért, mert ez a bizonyos macsó erőszakos puccsra uszította a híveit, akik lerohanták a Kongresszust. És aki nem habozna bosszút állni rajta, hacsak nem csicskulna be látványosan, a többi techbro-hoz hasonlóan. Zucki csak alkalmazkodik a világtrendhez: manapság tesztoszterontól túltengő, az egójuk törékenységét arroganciával palástoló, egymással versengő frusztrált macsókról szól minden. Persze azt, hogy az lenne a „férfias energia” netovábbja, amit Trump, Musk, Orbán vagy éppen Putyin képviselnek, az erősen kétséges. Én sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy ami jelenleg terjed, az a small dick energy (kis pénisz energia). És ezzel nem a péniszük valós méretére utalok, az mindegy. Hanem arra, hogy folyamatos kényszert éreznek a farokméregetésre: megszállottan azzal vannak elfoglalva, hogy kinek van nagyobb. És ha valamire a legkevésbé van szüksége a világnak, akkor éppen erre a farokméregető mérgező maszkulinitásra van legkevésbé szüksége, amiben szinte minden techmilliárdos, demagóg populista népvezér, álhírgyártó influencer és öntelt diktátor osztozik. Ebbe fulladnak bele a demokráciák, ezért robbannak ki háborúk és népirtások, ezért pusztul a szabad sajtó, ezért nyílnak szét a jövedelmi szakadékok ember és ember között – és ezért megy a levesbe az egész bolygó ökoszisztémája. A világnak az apjuk megalázásait és veréseit feldolgozni képtelen, traumatizált és éretlenül nárcisztikus kamaszfiúk energiája helyett inkább lenne szüksége érett, felelősen gondolkodó, együttérző emberi lények férfi és női energiáira, ami begyógyíthatná a bolygó sebeit.