Széljegyzetek

A buddhista pszichológia kézenfekvő magyarázatot kí­nál arra, hogy miért menekülünk olyan rövid távon enyhülést, élvezetet nyújtó cselekedetekbe, amelyek kényszeressé, függőséggé válnak – az alábbi í­rásom a Drogriporter blogon is olvasható: https://drogriporter.444.hu/2023/05/18/fuggoseg-a-harmadik-nyil

Az élet tele van szenvedéssel. Szenvedést okoz az, hogy úgy érezzük, a rossz dolgok nem akarnak elmúlni. És szenvedést okoz az is, hogy úgy érezzük: a jó dolgok túl gyorsan elmúlnak. Azt szeretnénk, ha kontrollálhatnánk az életünket. Ha a kezünkben lenne a hatalom a jó dolgok kimereví­téséhez és a rossz dolgok elmulasztásához. És egész „boldogságipar” épült arra, hogy ezzel az í­gérettel kecsegtessen minket.

A boldogságipar üzenete: vedd meg ezt a terméket, olvasd el ezt a könyvet, végezd el ezt a tanfolyamot – és akkor majd a kezedbe kerül a kontroll. Rendet teremthetsz a káoszban. Boldog lehetsz. Csak még nem birtoklod a megfelelő képességet, eszközöket, hatalmat ehhez.

Sokan azért fordulnak a jógához vagy a buddhista alapokon álló (de ma már szekularizált formában széles körben használt) mindfulness meditációhoz, hogy az önkontroll általuk vágyott eszményéhez közelebb kerüljenek. Hogy képesek legyenek kiiktatni a létezés elviselhetetlen bizonytalanságát és káoszát. Hogy ők legyenek kontrollban. Hatékonyság, teljesí­tmény és kontroll.

Pedig a Buddha soha nem í­gért ilyet. Az ő taní­tása szerint a bizonytalanság, a képlékenység és a változékonyság az emberi létezés szükségszerű velejárója. És a legtöbb szenvedésünket az okozza, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy mindent kontrollálni akarunk. Végső soron még a függőségeink is ebből a szenvedésből erednek: és nem egyszerűen a jellem, az önkontroll hiányából, mint ahogy azt sokan látják.

Ebben a cikkben arról í­rok, hogy a buddhista pszichológia szempontjából miként magyarázható meg a függőség (természetesen az én értelmezésemben). A cikk célja nem a „hittérí­tés”, hanem az ismeretterjesztés.

Nem kell buddhistának lenni ahhoz, hogy az ember hasznosí­tsa a buddhizmus számos felismerését – és ahogy a Dalai Láma mondta: ne azért próbálj tanulni a buddhizmustól, hogy buddhista legyél, hanem azért, hogy jobb legyél, bármi is vagy.

A Buddha első nemes igazsága: az emberi élet szenvedéssel (dukkha) teli. A második nemes igazság: a szenvedés oka a sóvárgásunkban (tanha) keresendő. Hogy mindig mást, mindig többet, mindig jobbat akarunk, mint ami van. Mert kényszeresen keressük az élvezeteket – és rettegve próbáljuk kerülni a fájdalmat.

Ami persze érthető, evolúciós szempontból is. De paradox módon éppen ez a gyönyörkereső-fájdalomkerülő magatartásunk az, amiben a szenvedésünk gyökerezik.

Ennek megvilágí­tásához a Buddha egy hasonlathoz folyamodott.

Bármikor, amikor valami szerencsétlenség történik velünk, amit nem tudtunk elkerülni, az olyan, mint amikor egy nyí­lvessző repül felénk. A nyilat nem tudjuk kikerülni. Az mindenképpen belénk csapódik. Fájdalmat okoz.

Nem sikerül a vizsga. Elveszí­tjük a munkánkat. Betegek leszünk. Otthagy a szerelmünk. Nem fogad szót a gyerek. Elüt az autó. Elveszí­tjük a pénztárcánkat. Meghal egy rokonunk.

Ezek közül az események közül minden bizonnyal átélünk életünk során legalább egyet-kettőt. Az első nyí­l a fájdalom és sokk, amit a veszteségtől érzünk. Sajnos ezt nem tudjuk kiiktatni – senki nem várhatja el, hogy egykedvűen fogadjuk a veszteséget.

Van azonban egy második nyí­lvessző is – ami elkerülhető. Ez a nyí­lvessző ugyanis az, ahogyan mi reagálunk a fájdalomra és veszteségre. És a Buddha szerint mindig a második nyí­lvessző az, amiben az igazi szenvedésünk gyökerezik.

„Ó ez nem lehet igaz, miért én vagyok ilyen szerencsétlen?”
„Hogy lehetek ennyire béna?”
„Már megint velem történt ez meg, valami baj van velem.”
„Az egész életnek nincs értelme, ha ilyen rossz dolog történhet.”
„Ebből soha többé nem állok fel.”
És a többi, folytathatnám még a sort a végtelenségig.

Az elme kényszeresen vissza-visszatér a kellemetlen eseményhez. Tovább dagasztja az önsajnálatunkkal és a dühünket a világ igazságtalanságával, esetleg mások rosszindulatával kapcsolatban. Rágjuk magunkat, hogy miért nem cselekedtünk másként. Beindul a szégyen-spirál.

A saját magunkról alkotott képünk részévé tesszük a rossz eseményt: nem egyszerűen „rossz dolog történt velem” – de „én vagyok a selejtes ember, aki megérdemli, hogy rossz dolgok történjenek vele.”Ismerős?

Bár a második nyí­lvessző mindig nagyon egyedi helyzetekre reagál és nagyon személyesre veszi a figurát, valójában mindez nagyon is általánosan emberi. Szenvedésünk nem egyszerűen abból fakad, hogy rossz dolgok történnek velünk, hanem abból, ahogyan reagálunk rájuk.

A Buddha beszélt egy harmadik tí­pusú szenvedésről is – amiről sokan a „harmadik nyí­lvesszőként” beszélnek. Ez a szenvedés a második nyí­lvesszőre való reagálásunkból fakad. Amikor az ember elmerül az önutálatba, a szégyenbe, akkor ezen negatí­v érzelmek elől gyakran élvezetek hajszolásába menekül.

Vajon mi lenne jobb, hogy enyhí­tsük, feledjük a kí­nt, mint hogy kikapcsoljuk a saját magunkat árgus szemekkel í­télkező-kritizáló Nagy Ellenőrt, és bekapcsoljuk a robotpilótát?

Magyarul olyan cselekedetekbe meneküljünk, amik rövid távon enyhülést kí­nálnak a tépelődésből, szorongásból, stresszből. Mi több, akár eufórikus élménnyel kecsegtetnek. Egy ideig úgy érezzük: a helyén van a világ, és mi is helyünkön vagyunk, otthon vagyunk benne.

Lehet ez alkohol vagy más drogok fogyasztása. Esetleg szex, videójátékozás vagy sorozatnézés. Vagy a közösségi média végtelen, kábult görgetése. De lehet akár a munkába való temetkezés is. Bármi, ami rövid távon menekülőutat nyújt a szenvedés elől, amit a második nyí­lvessző okoz.

Fontos megérteni, hogy a Buddha nem volt élvezet- vagy öröm-ellenes.

Nem sorolta valamiféle eleve elrendelt „jó” vagy „bűnös” kategóriába az emberi tetteket, és az élvhajhászás és az aszketizmus két szélsősége között a középutat hirdette. Az egyes cselekedeteinket aszerint í­téli meg, hogy azok a megvilágosodásunk útján hasznosak, ügyesek, kedvezőek, teljesek-e (kuszala) vagy pedig haszontalanok, ügyetlenek, kedvezőtlenek, ártalmasak (akuszala). Az ártalmas cselekedetek elkerülésére (ártalomcsökkentés) nem azért van szükség, hogy megfeleljünk valamiféle Tekintély elvárásainak. Hanem azért, mert felismerjük, hogy azok ártalmasak.

Fel kell ismernünk, hogy a rövid távon kí­nált menekülőút – a világban való otthonlét élménye – valójában ilyenkor hamis és múlandó élmény. Mi több, minél gyakrabban térünk vissza az agyatlan élvezetkereső tevékenységhez, az annál üresebbé válik: kevesebb lesz benne az élvezet, és több a kényszeresség. És egyre kevésbé tudjuk élvezni a hétköznapi élet apró kis örömeit. Az elmét – saját magunkat – nem lehet rendszeresen és büntetlenül becsapni.

Ez a függőség: a harmadik nyí­lvessző kiteljesedett formája.

Ami persze kölcsönösen gerjeszti egymást a második nyí­llal: a szégyen és önutálat még több élvezet hajszolására ösztönöz minket, ami viszont még több szégyennel és önutálattal jár együtt. A kör bezárul. A huszonkettes csapdája. Emberi életek mennek tönkre bele.

És ez egyben magyarázza azt is, hogy miért éppen azok között a legmagasabb a függőségek előfordulása, akik gyermekkorukban ún. negatí­v gyermekkori élményeket (ACE – adverse childhood experience) éltek át. A trauma nem a rossz dolog, ami történt velünk, hanem az, ahogyan átalakí­tja a működésünket. Azt a módot, ahogyan reagálunk a világra – a vélt vagy valós rossz dolgokra. Áthuzalozza az agyunkat: a trauma az, amikor második nyí­l az elménk, a testünk részévé válik. És ez különösen sérülékennyé tesz minket a függőségre.

Betegség? Bizonyos szempontból az. De egyben nem valami egzotikus másság, nagyon is emberi, és nagyon is abból fakad, amilyen az emberi létezés természete. Együtt jár az agy működésének torzulásával? Kétségkí­vül. Mint egyébként még egy sor rendszeresen végzett viselkedésről is kimutatták, hogy együtt jár az agy működésének változásával.

Vajon mi lehet a kiút a függőségből?Az első lépés az, hogy megértsük: miért is váltunk függővé. Felismerjük a kapcsolatot a szenvedésünk (második nyí­l) és a kényszeres gyönyörkereső/fájdalomkerülő magatartásunk (harmadik nyí­l) között.

Könnyen hangzik – de a valóságban ez nem egyszerűen racionális felismerést jelent. Hanem azt, hogy átéljük és elfogadjuk a fájdalmat (első nyí­l). A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés viszont nem. Mi több, lehet, hogy a fájdalom taní­t bennünket valamire. Fejlődhetünk általa.

„Ne vesztegesd el a szenvedésed,” mondja Joseph Goldstein, a világ egyik legismertebb meditációs oktatója. Tanulj belőle!

Ez félelmetes lehet valakinek, aki hosszú évek óta menekül. Aki talán nem is tudja, nem is érti, hogy a görcsös élvezetkeresése mennyire nem az örömről szól, hanem a traumában rejlik.

Bátorság kell ahhoz, hogy elfogadjuk: az első nyí­l kikerülhetetlen. Hogy bár történtek, történnek velünk rossz dolgok, de azok nem határozzák meg, hogy kik vagyunk. Hogy nem velünk vagy a világgal van baj, hanem azzal, amilyen képet festettünk magunknak magunkról és a világról.

A változáshoz elengedhetetlen az együttérzés – a türelem és szerető kedvesség (metta): másokkal szemben, és amit mások velünk szemben tanúsí­tanak. És főleg, hogy saját magunkkal szemben is legyünk türelmesek és kedvesek. Attól, hogy racionálisan már felismerted, miből fakad a szenvedésed, még nem menekültél meg tőle automatikusan. A hosszú idő alatt a tested-elméd részévé váló kényszeres, agyatlan (mindless) cselekedetek vissza-visszatérnek. A visszaesések természetesek. Ezeket nem szabad totális kudarcként értelmezni. Tanulni kell belőlük.

A változás gyakran láthatatlan és rejtett. Mint amikor egy nagy sziklát kalapál valaki, és az a háromszázhuszonharmadik csapásra egyszer csak kettéhasad. Hogy miért éppen az háromszázhuszonharmadikra hasadt szét, mí­g a huszonkettedik csapás után semmi hatás nem látszott? Nem tudom. De azt igen, hogy ha az háromszázhusznkettedik csapásnál abbahagytad volna, hogy a francba az egésszel – akkor abban a tudatban halhattál volna meg, hogy ez egyáltalán nem működik.

Azt a Buddha is hangsúlyozta, hogy a megvilágosodás útján nem egyedül kell járnunk. Nagyon fontos a közösség (szangha) szerepe. És tudjuk, hogy milyen óriási szerepe van a függőségből való felépülésnél a közösségnek. Akár a névtelen alkoholisták 12 lépéses közösségeit, vagy más filozófiákon alapuló terápiás közösségeket nézzük – azok megtartó, motiváló ereje kétségen felül áll. A támogató társadalom szerepét nem lehet túlhangsúlyozni. Kirekesztettségben, folyamatos napi túlélési harcban, magányban nem lehet felépülni.

Ha adnak neked valamit az í­rásaim, kérlek, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Kinyitod a szádat és máris nincs igazad,” mondta Szung Szán koreai zen mester.

Milyen igaza volt. Hehe, remélem érzitek az iróniát: „igaza”.

Néha én is í­gy érzem, amikor virtuális tollat ragadok és í­rok egy témáról. Később újraolvasva felfedezek réseket az érvelésemben. Hibákat. Hiányokat. Amikre persze emberek rá is mutatnak kommentekben. Nem mindig és nem mindenben van igazam.

Ez í­gy van jól.

Ha azt szeretnéd, hogy mindig igazad legyen, akkor ne nyisd ki soha a szádat és ne is ragadj tollat!

Az í­rás nem magányos dolog – folyamatos párbeszéd az olvasóval. És az olvasás sem magányos dolog – folyamatos párbeszéd a szerzővel. Párbeszéd során csiszolódnak a nézeteink, nem monológokkal.

Van, amikor valakivel egyetértek, és mégis: az egész í­rás taszí­t. Mert lehet érezni, hogy azzal a szándékkal í­rt, hogy földbe döngöljön másokat. És van olyan is, amikor valakivel nem teljesen, vagy egyáltalán nem értek egyet. De lehet érezni, hogy nyitott és párbeszédre törekszik.

Néha szenvedélyesen érvelünk az igazunk mellett. És ez jó. Már Aquinói Tamás is megmondta: aki nem képes feldühödni, amikor igazságtalanságot követnek el, az erkölcstelen. Az igazság nem feltétlenül annak az oldalán áll, aki hidegvérrel és higgadtan érvel. A gonoszságnak is van racionalitása. Mégis, ha az ember hagyja, hogy az indulat eluralkodjon rajta, akkor jó úton van afelé, hogy maga is beszűkült fanatikussá váljon.

A demokrácia alapja nem a szavazás, a parlament, a többségi elv, nem is a polarizált vita. Hanem a párbeszéd.

Azok közé tartozom, akik már akkor is kritizálták a Böjte Csaba által üzemeltetett gyermekotthonokat, amikor még nem pattantak ki a mostani szexuális abúzus botrányok. Meggyőződésem, hogy már hosszú évek óta ott voltak a figyelmeztető jelek, hogy valami nagyon nincs rendben. Sajnos kevesen tették ezeket szóvá.

És mégis, most, amikor a botrányok kipattantak – és egyre növekvő kórus ad hangot felháborodásának, vegyes érzéseim vannak. Egyrészt persze jó, hogy ezek az ügyek nyilvánosságra kerültek. Borzasztó bátornak tartom azokat az áldozatokat, akik ki mertek állni és fel merték vállalni, ami velük történt. Iszonyú nehéz lehetett.

Másrészt viszont nem tetszik az, hogy a felháborodás most túlságosan is egyetlen személyre összpontosul: Böjte Csabára. Aki hirtelen szentből most valamiféle ördöggé vált a közvélemény szemében. Meggyőződésem, hogy Böjte nem gonosz ember. Aki azonban osztozik nemének, generációjának, egyházának, társadalmi csoportjának és politikai táborának rengeteg balhitében és előí­téletében. Így jó szándékai ellenére is egy olyan rendszert segí­tett világra jönni és irányí­tani, ami embertelenné vált. És őt magát is eltorzí­totta a hatalom, még ha ezt nem is látja. A világ olyan, hogy jó emberek is követnek el gonoszságokat, és gyakran még csak nem is látják ezt.

Értem, hogy Böjte Csaba egy személyben jelképezi és képviseli azokat az otthonokat, amelyek a gyermekek menedékhelyei helyett a kizsákmányolás és bántalmazás gócpontjaivá váltak. A felelősségét tovább növeli, hogy azt nem ismeri el – és ami még rosszabb, több esetben inkább a bántalmazónak hisz, mint az áldozatnak. És mind a mai napig hangoztatja nőellenes, begyepesedetten patriarchális előí­téleteit.

Nem az a bajom tehát, hogy Böjte Csaba megérdemelt kritikát kap. Hanem az, hogy alapvetően többről kellene szólnia ennek a vitának, mint Böjte Csaba személyes képességeiről, erényeiről és nézeteiről. A rendszerre kellene összpontosí­tani, ahogyan ezek az otthonok létrejöttek és működtek. És arra a másik, nagyobb rendszerre, aminek a feladata lenne, hogy a gyermekek védelméről gondoskodjon – de ezt a feladatát elmulasztotta és áthárí­totta. Ami engedi, hogy emberek tömegei szoruljanak a társadalom margójára, mélyszegénységbe, és gyermekek tömegei szülessenek nyomorba.

Arról kellene beszélni, hogy nem lehet gyermekeket olyan intézmények felügyeletére bí­zni, amelyek nem átláthatóan és elszámoltathatóan működnek. Amelyekben nem a szakértelem, hanem a karizmatikus vezetőhöz fűződő lojalitás számí­t. Ahol bizonyos emberek mindenféle szűrés és szakképzés nélkül teljhatalmat kapnak gyermekek élete fölött. És ahol az elhallgatás kultúrája úgy tenyészhet, mint a penész. Ahol nincsenek kialakí­tva a megfelelő áldozatvédelmi mechanizmusok és csatornák. Ahol nem szól szám, nem fáj fejem, és ahol mindenki egymásra mutogat, ha felelősséget kell hárí­tani.

És arról is kellene beszélni, hogy vajon elfogadható-e az a szemlélet, ami tagadja, hogy a szüleiket korán elvesztő kisgyermekeknek fel kell dolgozni a múlt traumáit, ehelyett ökölví­vással kí­vánja őket felkészí­teni a világ kegyetlenségére. Vajon elfogadható-e a tekintélyelvű nevelés. Aminek normalizált eszközei közé tartozik a folyamatos szidás, alázás, esetenként hajcibálás, pofonok? Márpedig a beszámolók alapján az otthonokban ezek már csak amolyan hétköznapi jelenségeknek számí­tottak. Szóra se érdemes.

Jóval többről van itt szó, mint Böjte Csaba személyéről – és túlmutat Böjte Csaba felelősségén is. Sajnos el kell ismernünk, hogy jelenleg az állami gyermekvédelem sincs sokkal jobb állapotban, mint ezek az otthonok. Sajnos sorra derülnek ki olyan esetek, amik mutatják, hogy az egész rendszer döglődik. Hogy intézményes gyermek-elhanyagolás és bántalmazás folyik. Hogy amit jóléti államnak neveztünk, az gyakorlatilag megszűnt létezni, és cserbenhagyja azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne a támogatásra. Romániában és Magyarországon egyaránt. Azokat, akiknek védelmére egyébként a Hatalom lépten-nyomon hivatkozik. Akiket a jövő zálogának tartunk. A gyerekeket.

Mi, hogy engem? Engem aztán soha nem bántottak a szüleim! Boldog családban nőttem fel!

Na jó, néha elcsattant egy-két pofon. De hát ez természetes, nem? Rossz voltam.

Hagyjuk már ezeket a mai libsi nevelési elveket! Semmi baja nem lesz annak a gyereknek egy-két makarenkói pofontól, ha megérdemli.

Nem kell itt ölelgetni meg pátyolgatni azt a kölköt. A világ kegyetlen hely, tanulja csak meg, hogy magára számí­that.

Annak idején mi nem is hisztiztünk annyit. Korán megtanultuk, hogy mi a rend. Hogy ha bajod esett, akkor ne nyavalyogj meg pityeregj. Viseld el, mint egy férfi.

Nem kell a múltba meredni, lelkizni meg a sebeket nyalogatni. Az olyan bxzis.

Keményen helyre kell rakni a gyereket. Tanulja meg, hol a helye. És hogy mennyit ér.

„Nem érsz te semmit, fiam.” „Hát normális vagy?” „Nem is értem, minek születtél meg.” „Hogy lehetsz ilyen balfék?”

Hehe. Hányszor mondogatták ezt nekem. Én is jól megtanultam. Persze emlékszem, hányszor sí­rtam álomba magam dühömben és szomorúságomban. Kis pisis pöcs voltam, de megtanultam a leckét.

Na jó, hát inni azt szeretek. A magyar ember, az iszik, na. Ilyenek vagyunk. Turáni átok meg minden.

Miér, most járjak pszichomókushoz? Hogy turkáljon az agyamba valami kanapén? Nem vagyok én gyagyás.

Amikor érzem azt a nyomást a mellkasomban, beverek egy felest meg egy xanaxot oszt jónapot. De droghoz sose nyúlnék. Nem vagyok én narkós.

Normális embert neveltek belőlem, nem holmi DEVIÁNS KXCSÖGÖT!

Mi, hogy kiabálok? Dehogy kiabálok! Ne pofázzál, mer bemosok egyet! Én egy békés magyar ember vagyok, ne provokáljál!

„… az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

József Attila Thomas Mann üdvözlése az egyik kedvenc versem. Már gyerekként is tetszett. De idővel egyre jobban kedvelem. Újabb í­zeket, újabb szí­neket, újabb árnyalatokat fedezek fel benne. Hiszen változom én is, a vers olvasója. És változik a világ, amiben élünk. A világ, ami egyre baljósabban hasonlí­t ahhoz, amiben József Attila és Thomas Mann élt – fehérek közt pár európai.

Régen még nem értettem, nem fogtam fel teljesen, hogy mi is a különbség az igaz és a valódi között. Kétszer kettő az négy: ez a valóság – és ez az igazság. Időbe tellett, amí­g rájöttem, hogy lehet úgy is hazudni, ha az ember folyamatosan csak a valódit mondja.

Hogy a „valóságot” az ember úgy képes átformálni a maga képére, hogy gyakran még ő sem veszi észre, hogy hazudik. Az elme kifinomult hazugságok hálójával képes körülvenni saját magát, amelyek tökéletesen racionálisak és valóságosak.

De mi is az a különös minőség, amitől a puszta valóság kifejezése igazsággá válik? És aminek a hiányában lehet ugyan logikailag helyes, vagy tapasztalatilag igazolható egy kijelentés, mégis hazugság?

Erre a kérdésre bizonyára több válasz is adható.

Számomra egy új választ nyújtott nemrég, amikor elolvastam A. H. Almaas gondolatát: „Csakis az együttérzés jelenlétében engedi meg az ember magának, hogy meglássa az igazságot.”

Ez egy mély igazság – az igazságról.

Lehetsz rendkí­vül intelligens ember, aki játszva old meg bonyolult matematikai problémákat. Lehetsz tudós, aki nagyon ért a valóság empirikus, kí­sérleti vizsgálatához és a kör négyszögesí­téséhez. Lehetsz tehetséges művész, aki zseniálisan új stí­lusával sokkolja a műértő közönséget. Vagy népszerű politikus, esetleg jogvédő, aki harcol az igazságáért.

De hogy a tudásod bölcsességgé, a valóságod igazsággá érlelődjön – ahhoz bizony szükséged van arra, hogy megnyisd a szí­vedet más emberek szenvedése – és saját magad szenvedése előtt. Mert az együttérzés mindig a saját magunkkal való együttérzéssel kezdődik. Azok az emberek, akiket „önzőnek” bélyegzünk, gyakran saját magukkal sem képesek együttérezni. Elszigetelődtek saját maguktól – hazudnak maguknak is.

Végtelen önáltató monológjaikban nem képesek a párbeszédre. Nem képesek odafordulni a másik emberhez, és nem képesek megérteni az ő igazságát. Ami nem feltétlenül az, amit mond: gyakran köze nincs hozzá. Amit mond, abban lehet, hogy nincs igaza. De az ember igazsága gyakran az, amit nem mond ki. A szavak mögött lévő szenvedés. Az együttérzés az, amikor megértjük, hogy ez a szenvedés egyetemes. Olyan, mint egy föld alatti folyó, amelybe mindannyian gyökeret eresztünk, mint a fák.

Ahol nincs együttérzés – ott nincs igazság. Ahol nincs igazság, ott nincs gyógyulás.

Az együttérzés lehetővé teszi, hogy elviseljük a fájdalmat és a félelmet. És az igazság bizony gyakran fájdalmas és félelmetes. Sérülékennyé tesz bennünket. És a sérülékenységet csakis úgy viselhetjük el, ha bizalmat érzünk a másik iránt. Ahol nincs együttérzés, ott nincs bizalom, hogy kimondjuk az igazságot.

„… a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”

(notes to myself)

A régi időkben egy tanult ember, Tokuszan felkereste a hí­res Zen mestert, Ryutant. „Azért jöttem hozzád, hogy a Zenről taní­ts,” magyarázta jövetele okát Tokuszan. A mester lassan, kimérten kezdett el beszélni. Tokuszan folyton folyvást félbeszakí­totta a kérdéseivel, és közbeszúrta a saját történeteit.

A mester azt javasolta, hogy igyanak egy teát. Hamarosan előhozta a teáskancsót a gőzölgő forró itallal, és először a vendégnek öntött. A csésze megtelt teával, de a mester nem hagyta abba az öntést. A tea kifolyt az asztalra. „Állj! A csésze már tele van, nem látod?” – kiáltotta Tokuszan.

A mester szelí­d mosollyal í­gy felelt: „Hát ürí­tsd ki a csészédet!” És elmagyarázta, hogy Tokuszan elméje pont olyan, mint a teli teáscsésze. Tele van egymással versengő gondolatokkal, érzésekkel, történetekkel, meggyőződésekkel. Semmi nem fér már be oda. Ezért tanácsolta neki, hogy ürí­tse ki a csészéjét.

Néha én is úgy érzem, hogy mi, európai emberek, azért nem tudunk örömmel és jelentéssel telibb életet élni, mert túlságosan is „tele van a csészénk”. Megtanultuk, hogy úgy jutunk előre az életben, ha folyamatosan reagálunk a külvilágra – és saját magunkra. Ítélkezünk, magyarázunk, értelmezünk, cí­mkézünk. Megtanultuk, hogy akkor vagyunk értékesek, ha bizonyos szimbolikus tárgyakat és képességeket birtoklunk. Ha egyre több dologgal rendelkezünk.

Nehéz felfogni, nemhogy elfogadni azt, hogy ami a boldogulásunk útjában áll, az gyakran bizony saját magunk. Avagy az, amit saját magunkról megtanultunk – amit önmagunknak hiszünk. És egy idő után a feladatunk nem az, hogy tanuljunk (learn) hanem az, hogy kitanuljunk (unlearn) egy csomó dolgot. Kipakoljunk egy csomó hiedelem és meggyőződés-kacatot, amit az elménkbe zsúfoltunk a túlélés és a fajfenntartás érdekében.

Kiürí­teni a csészénket – elcsendesedni, nyitottan, de nem szendergő és bódult, hanem éber, tudatos figyelemmel észlelni a testünket, az érzéseinket, a gondolatainkat – ez egyre nehezebb egy olyan világban, ahol minden pillanatban ezernyi inger és impulzus harcol a figyelmünkért.

Adnak neked valamit ezek az í­rások? Akkor kérünk, válj Te is a Drogriporter támogatójává: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Mindezek a pillanatok elvesztek az időben, mint a könnycseppek az esőben” – jelenti ki halála előtt a Blade Runner cí­mű kultfilmben Roy, a replikáns. Akit Rutger Hauer remekül alakí­tott. Emlékszem, már tinédzserként nagy hatással volt rám ez a jelenet. Valósággal megborzongtam, amikor a galamb felszállt Roy kezéből az esőben Vangelis melankolikus zenéjére.

Benne van az elmúlás minden szomorúsága – és szépsége.

Az ilyen esős napokon, mint a mai, gyakran eszembe jut ez a jelenet. Az eső mindig elgondolkodtat a folyamatos születésről – és a folyamatos pusztulásról. A kezdetről és a végről. A pillanat megragadhatatlanságáról és változékonyságáról.

Amióta azonban a buddhista mesterek gondolataival megismerkedtem, az esős-borongós gondolataim egy új dimenzióval gazdagodtak. A pillanathoz való görcsös ragaszkodás elengedéssé szelí­dült. A kontúrok kevésbé élesek múlt és jelen, élet és halál, kezdet és vég, én és külvilág között.

„Még ha a felhő már nincs is ott, akkor is továbbél mint hó vagy eső,” í­rja Thich Nhat Hanh. „A felhő nem képes meghalni. Esővé vagy jéggé válhat, de nem válhat semmivé. A felhőnek nincs szüksége lélekre a folytonossághoz. Nincs kezdet és vég. Soha nem halok meg. A testem szétbomlik egyszer, de ez nem jelenti, hogy meghalok.”

Ebben a változékony világban, ahol a lélek is legalább annyira szeszélyes, mint az időjárás – ahol a dolgok lényegét megragadva legtöbbször csak ürességet markolunk, mégis van folytonosság.

„Te vagy az ég,” mondja Pema Chödrön. „Minden más csak időjárás.”

Megvan nektek a The Last Kingdom (Az utolsó királyság) cí­mű sorozat/film a Netflixen? Ha igen, akkor felismeritek a képen látható főszereplőt, Uhtred of Bebbanburgot. A szásznak született fiút, akit dánok neveltek vikinggé – és aki valahol a harcias maszkulinitás megtestesí­tője.

Hogy miért hozom fel? Nemrég hallgattam meg egy beszélgetést az Uthredet játsszó szí­nésszel, Alexander Dreymonnal. Akiről kiderült számomra, hogy egy értelmes, mélyen gondolkodó ember. Aki sok szempontból ellentéte azoknak a hagyományos macsó figuráknak, ahogyan a férfi akcióhősöket elképzeljük.

Elmondta például, hogy nem csak a harci művészetekben jeleskedik, de meditál és terápiára jár. Hogy kapcsolódjon az autentikus énjéhez. Nem szégyell beszélni az érzéseiről, nem szégyelli kifejezni az érzelmeit. Mi több, nem szégyell sí­rni sem. Vallja, hogy nem csak a nőknek, de a heteroszexuális férfiaknak is szükségük van olyan férfi barátra, akinek a vállán kisí­rhatják magukat. Szerinte őrültség, hogy nem taní­tjuk már az iskola alsóbb osztályaiban arra a gyerekeket, hogyan éljék meg, fejezzék ki az érzelmeiket. Hogyan oldják fel a konfliktusaikat.

Milyen más is ez, mint az akciófilmekből ismert férfiideál: az érzéketlen macsó, aki soha nem beszél érzelmekről, mert az „bxzis”. Aki nem sí­r, mert az „női picsogás”. Terápiára nem jár, mert az „gyengeség”. A férfi haverokkal nem „lelkizik”, mert az milyen má. Aki férfiasan magába fojtja a fájdalmát – esetleg jól berúg, ha baja van.

Sokat beszélünk manapság arról, hogy mennyire más nőnek lenni a 21. században. És hogy a nőmozgalmak ví­vmányai milyen sok pozití­v változást hoztak (a konzervatí­vok szerint persze rosszat). Eközben a férfiak úgy tűnnek fel, mint akik csak veszí­tenek ezzel az egésszel. Mintha fenyegetne minket mindez, és foggal-körömmel védekeznünk kellene ellene.

Kevesebb szó esik arról, hogy a begyepesedett patriarchális nemi szerepek milyen károkkal járnak magukra a férfiakra. Hogy mennyit szenvedünk azoktól a torz szerepektől, amikbe beleszocializálódtunk. Amire már kisfiúként megtaní­tanak bennünket. Hogy katonadolog. Hogy szégyelld magad, egy ilyen nagyfiú már nem sí­r. Hogy ne bxziskodjál itt. És hogy ezen torz szerepek, elvárások változása milyen pozití­v hatásokkal járhat a férfiakra. Hogy amit erőnek gondolunk, az sokszor gyengeség – és amit gyengeségnek gondolunk, az erő.

Keveset beszélünk arról, hogy akkor mit is jelent ma, a 21. században férfinak lenni. Pedig bizony nem csak nőnek, de férfinak is nehéz ma lenni. Még akkor is, ha még mindig a férfiak rendelkeznek több kiváltsággal.

Milyennek is kell lennünk nekünk, férfiaknak? Vajon tényleg a létezésünkben vagyunk fenyegetve – vajon tényleg eltűnőben van az „igazi férfiasság”? Vagy pedig csupán egy begyepesedett macsó mentalitás van hanyatlóban, és a férfiasság nem szűnik meg – csupán újjászületik?

(Kiegészí­tés: mivel volt, aki félreértette, természetesen nem szeretném előí­rni senkinek, hogy milyen férfi vagy nő legyen, vagy legyen-e egyáltalán férfi/nő. Ezt a kérdést mindenkinek magának kell feltennie és megválaszolnia, legfeljebb párbeszédet folytathatunk róla.)

(notes to myself)

„Milyen nevetséges fabábú voltam! És milyen boldog vagyok most, igazi kisfiúként!” – ezek a zárósorai Carlo Collodi 1881-ben í­rt világhí­rű meseregényének, a Pinokkiónak.

Kevesen tudják, hogy Collodi eredetileg sokkal sötétebb tónusokkal festette meg a történetet: az eredeti mese azzal zárult, hogy a Macska és a Róka felakasztják a fabábút egy fára, és ott himbálózik a szélben. A kiadó azonban ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a történetet és zárja le vidámabban. Így született hát a jelenlegi befejezés.

És a Disney, szokás szerint, tovább habosí­totta a mesét. Kihagyott belőle vagy finomí­tott horrorisztikus elemeket. Például az eredeti mesében Pinokkió agyonvágja a tücsköt, ami ezután csak már mint lelkiismeretét kí­nzó szellem jelenik meg.

A Pinokkiót lehet gyerekeknek szóló morális tanmeseként olvasni. Így jársz, ha rossz gyerek leszel! Ha hazudsz és nem fogadsz szót a szüleidnek. De van egy ennél mélyebb, allegorikusabb értelmezési szintje is.

A fabábúban magunkra ismerhetünk mindannyian, akik valaha is éreztük, hogy idegenek vagyunk ebben a világban. Hogy valami nincs rendben velünk – mintha nem lennénk „igaziak”. Olyan erők bábjai vagyunk, amelyeket nemhogy uralni, de megérteni sem vagyunk képesek.

Pinokkió történetének van egy archaikus rétege – rí­mel egy sor ősi mí­toszra. Bolyongásaiban Odüsszeusz utazásait, bukásában és felemelkedésében Orpheusz alvilágba szállását ismerhetjük fel.

Egy az 1. századból származó gnosztikus mí­tosz, a Gyöngy himnusza egy királyfiról szól, akit az atyja Egyiptomba küldött, hogy megszerezzen egy igazgyöngyöt, amit egy kí­gyó nyelt le. Utazása során azonban elcsábul Egyiptom sokféle kí­sértésétől, és elfelejti a küldetését. Végül a királytól érkező levél újra emlékezteti, hogy miért is indult útnak. Megszerzi a gyöngyöt és visszatér a királyságába.

A Gyöngy himnuszának királyfija és a Pinokkió fabábúja egyaránt elveszí­tik a küldetésüket, mi több, az identitásukat. Keresik a hiteles, autentikus önmagukat, amitől elválasztották őket. Idegennek érzik magukat – és szeretnének igazivá válni. Ebben számos démoni erő gátolja őket – de valójában a legnagyobb ellenségük mindvégig saját maguk. A külső démoni erők a saját tudatlanságukat, korlátoltságaikat, sóvárgásaikat használják ki.

Így vagyunk ezzel mi is. Saját önismeretünk hiánya az, ami a legveszélyesebb saját magunkra és a körülöttünk élőkre nézve. A múlt bábjai vagyunk: feldolgozatlan traumák kí­sértenek bennünket. Amelyek torz pózokba kényszerí­tenek a mindennapokban. Képtelenné tesznek arra, hogy érezzünk, lenyomnak (depresszió) a ví­z alá. Kényszeresen keresünk valamit, de rossz helyen. Nem tudunk figyelni, összpontosí­tani. És közben nem tudjuk elhessegetni a hangot, ami azt suttogja a fülünkbe, hogy nem vagyunk igaziak. Mint a Pinokkió által agyoncsapott tücsök szelleme.

Ami Pinokkió történetében mindmáig az egyik legemlékezetesebb szál, ami azóta is mémmé vált: a fabábú képtelen palástolni, ha hazudik. A hazugság ugyanis fizikailag is megváltoztatja a testét – megnő az orra. És ebben is többet lehet látni pusztán a füllentés morális elí­télésénél. Nagyon szépen kifejezi azt, hogy a test és a lélek egy. Amit érzünk, amit gondolunk, az nem egyszerűen valamiféle éteri sí­kon játszódik le, aminek semmi köze az anyagi világhoz. Valójában az érzelmeink, a gondolataink egyben fiziológiai folyamatok is.

És amennyiben eltávolodunk a valódi önmagunktól, és hamis ént épí­tünk – hazugságban élünk – akkor ez a testünkben is változásokat indí­t el. A valódi énünktől való távolodás, a hazugságban élés szó szerint megbetegí­t bennünket. Ha csak mások elvárásainak akarunk megfelelni, ha mindenkinek a kedvére akarunk tenni, ha nem vagyunk képesek határozottan meghúzni a saját határainkat, akkor hamis ént épí­tünk. Ami azon keresztül nyeri el megerősí­tését, hogy mások mit gondolnak róla.

Mindannyian Pinokkiók vagyunk. Pinokkió vágya, hogy „igazi kisfiúvá” váljon – a mi vágyunk arra, hogy hitelesen éljünk.

Hogy egy nap a tükörbe nézzünk, és elmondjuk: „Milyen nevetséges bábú voltam! És milyen boldog vagyok most, hiteles emberként!”

Tetszenek ezek az í­rások? Adnak neked valamit? Akkor Te is adj valamit – például egy havi rendszerességű pár száz forintos adományt, és/vagy az adód 1%-át! https://drogriporter.hu/tamogass/

„A gyermek élete szent és sérthetetlen” – jelentette ki az ország miniszterelnöke. „Magyarországon lesz Európa legszigorúbb gyermekvédelmi rendszere!” – tette hozzá. Mégis, a Fidesz tegnap még csak vitára sem méltatta a hazai nevelőszülői rendszer átalakí­tásáról szóló törvényjavaslatot a parlamentben. Lesöpörte.

Nos, kérdem én, ha a kormány oly nagy becsben tartja a gyermekek védelmét, akkor hogyan lehetséges, hogy vitára sem méltatja éppen a gyermekvédelmi rendszer átalakí­tását? Miközben 13 éves kormányzása után ez a magyar gyermekvédelmi rendszer ezer sebtől vérzik, ha közelebbről megnézzük. És éppen a legveszélyeztetettebb, leghátrányosabb helyzetű gyermekek kapják a legkevesebb védelmet.

Hogy aztán bőséges utánpótlást nyújtsanak az utcán otthontalanul és elveszetten kóborló, ezernyi függőségtől és népbetegségtől kí­nzott, börtönbe ki-be járó páriák tömegének. Akik belemerevednek a gyermekkori traumák által rájuk kényszerí­tett torz túlélési pózokba. Akik bántást kaptak és bántani tanultak – szeretni, szeretve lenni nem.

Hogy lehet, hogy a gyermekvédelmi rendszer jelenleg olyan módon működik Magyarországon, amit egy szakember „rendszerszintű gyermekbántalmazásként” aposztrofált?

Hogy lehet, hogy a családi pótlék évek óta nem változott?
Hogy lehet, hogy mintegy 2 ezer nevelőszülő hiányzik jelenleg is a rendszerből?
Hogy lehet, hogy a meglévő nevelőszülők egy része teljesen alkalmatlan? Hogy csak egy 60 órás gyorstalpalót kell elvégeznie valakinek ahhoz, hogy nevelőszülő legyen?
Hogy lehet, hogy az állam cinikusan tűri, hogy „megélhetési nevelőszülők” borzalmas körülmények között neveljenek súlyosan traumatizált gyermekeket?
Hogy lehet, hogy a gyermekvédelmi civil szervezetek nem kapják meg a munkájukhoz ugyanazt a támogatást, mint az egyházi szervezetek?
És hogy lehet, hogy miközben a kormánypolitikusok folyamatosan a gyermekek szexuális abúzusa miatt rettegnek, becsukják a szemüket az egyházi intézményekben előforduló abúzusok előtt?

Vajon véletlen, hogy sorra kerülnek napvilágra a rettenesnél rettenetesebb esetek? Vajon véletlenül fordulhatott elő, hogy az elmúlt hónapokban három nevelőszülőknél élő kisfiú is szörnyű körülmények között, elhanyagolva, bántalmazva veszí­tette életét?

Vajon az ő életük nem szent és sérthetetlen? Miközben a nemlétező „gender propaganda” miatt kergeti hisztériába a közvéleményt, mit tesz a miniszterelnök 13 évnyi kormányzás után azért, hogy Magyarország gyermekvédelmi rendszere ne omoljon össze? Vajon mikor fog a családok védelmének hangzatos jelszava többről szólni, mint néhány kiváltságos család zsebének degeszre töméséről, miközben a legrászorultabb családoknak morzsákat hintenek csupán?

(kényelmetlen költői kérdések a Drogriporteren)