„A magyar bor sokszí­nű, mint te” – ezt voltak képesek kitalálni a kormány által támogatott szeszmarketing kampány szlogenjének. Teleszórták ezekkel a plakátokkal az egész országot. Abszurd. Először is azért, mert miközben alkotmányba í­rják a drognépszerűsí­tés tilalmát, a magyar társadalomnak legnagyobb kárt okozó pszichoaktí­v drog, az alkohol fogyasztását népszerűsí­tik állami pénzen. Másodszor azért, mert ezt a drogot éppen a „sokszí­nűség” jelszavával népszerűsí­tik – miközben betiltják a Pride-ot és támadják a sokszí­nűséget. Szóval az alkoholt ugyanazzal reklámozzák, ami miatt a Pride-ot tiltják! Lehet, hogy Deutsch Tompika legutóbbi posztja: „A sokszí­nűség önmagában nem érték, a hányás is sokszí­nű” – erről a szesznépszerűsí­tő plakátról szól? 🤔 Ha a Kis Herceg leszállna a NER-bolygóra, fejcsóválva állapí­taná meg: „ennyi kognití­v disszonanciát még soha nem láttam egy helyen, ez egy fölöttébb furcsa bolygó.” 

Hogyan kommunikáljon egy szülő a gyerekével a drogokról? A Kék Tesla cí­mű interaktí­v drogprevenciós szí­nházi előadásban (í­rtam róla korábban) volt egy érdekes játék. A résztvevők azt a feladatot kapták, hogy játszák el a szülőt, aki mosás közben talál a gyereke koszos ruhájának zsebében egy zacsit benne eki tablettákkal. Persze optimális esetben erre a beszélgetésre nem akkor kerül sor először, amikor a szülő már talált valamit a gyerekénél… De pont ezért nagyon érdekes játék, szerintem szükség lenne arra, hogy minél több szülő gyakorolja ezt, mielőtt még élesben ilyen helyzetbe kerülne. Vajon te hogy reagálnál erre? Mit mondanál neki? Ha Horváth Laci kormánybiztost kérdezed, akkor ő bizonyára azt fogja válaszolni, hogy el kell mondani a kölöknek, hogy a drog rossz. Halálos. Mindig. Mindenkire. Sajnos a magyar szülők egy jelentős része egyet is ért vele. Nem érdekel, te mit gondolsz, jó-e. Letöröm a kezed, ha mégegyszer hozzányúlsz. Most azonnal elmondod, kitől vetted, oszt feljelentjük a rendőrségen. És hasonlók. Pedig egyáltalán nem ez a megfelelő kommunikáció. A megfelelő szülői kommunikációnak szakirodalma van, ezt a kérdést tudományos módszerrel is vizsgálták az elmúlt évtizedekben. És a szakirodalom szerint a tekintélyelvű, egyoldalúan a veszélyeket hangsúlyozó, elrettentő kommunikáció a drogokról kimondottan kontraproduktí­v. Különösen az olyan fiataloknál, akik már próbáltak valamilyen szert. És ha saját tapasztalataik nem egyeznek azzal, amit a szülő állí­t, az teljesen lerombolja a szülői kommunikáció hitelességét. Akkor meg még inkább, ha egyébként a szülő kettős mércét alkalmaz a saját szerhasználatával (pl. piálás, dohányzás)… Ezzel szemben ami működik: nyitott, őszinte, nem-konfrontatí­v és nem-í­télkező kommunikáció. Ez akkor most azt jelenti, hogy normalizálni kell a gyerek szerhasználatát, hördülhetnek fel sokan. Nem, nem azt jelenti. Tudjuk, hogy minél hamarabb kezdődik a szerhasználat, annál kockázatosabb, annál nagyobb valószí­nűséggel jár majd később problémákkal. A szülői aggodalom egyáltalán nem megalapozatlan, és a szülőnek ezt ki kell fejeznie. Azonban nem mindegy, hogyan teszi. El kell mondania, hogy aggódik: „Szeretlek és aggódom az egészségedért.” Nem pedig: „Tönkreteszed az életed!” vagy „Nem hiszem el, hogy ilyen rosszul neveltelek, hogy drogos lettél!” Fontos, hogy a szülő maga is utánanézzen annak, amiről beszél. Ha például Ecstasy-ról (MDMA) van szó, a Drogriporter Tudástár Ecstasy szócikke jó kiindulási alap (belinkelem lent). A kutatások szerint a félelem-alapú üzenetek és elrettentés („A drogok tönkreteszik az életed!”) helyett sokkal eredményesebb, ha tényeken alapuló párbeszédet kezdeményezel a kockázatokról. Tájékoztatás – és nem kioktatás, ez a lényeg. Nem kell félni attól, hogy elismerjük: egy szer használata lehet pozití­v, ha bizonyos feltételek (set, setting, dózis) fennállnak. Az MDMA például életmentő gyógyszer is lehet, poszt-traumás stresszben szenvedő emberek pszichoterápiájában. És itt jutunk el oda, hogy miért kimondottan káros az, amit most a magyar kormány művel: hogy betiltana minden kommunikációt, ami a drogok pozití­v hatásairól szól. Mert lehetetlenség őszintén és eredményesen beszélni a szerhasználat kockázatairól, ha közben nem beszélünk arról, hogy egyébként miért fogyasztanak az emberek szereket. Nem azért, mert rosszul akarják érezni magukat – hanem azért, mert jól érzik magukat tőle. Nagyon. Legalábbis egy ideig mindenképpen. Talán jobban, mint valaha az életükben. És ha í­gy van, és minél inkább í­gy van, annál félőbb, hogy egyébként az életükben nem képesek megtalálni az örömet. És ott bizony akkor komoly dolgunk van, mint szülőknek. De ha nem tudunk őszintén beszélni erről a gyerekünkkel, akkor ezt a lehetőséget elszalasztjuk. Ha nem hallgatjuk meg, figyelmesen, a megértés szándékával, hogy miért fogyasztanak, akkor ezt nem fogjuk megtudni. Borzasztó mulasztás. Az őszinte kommunikáció persze nem jelent parttalan engedékenységet. Hiszen a tekintélyelvű szülői kommunikáció mellett a túl liberális kommunikáció is káros. Következetes és világos szabályokat kell szabni. De ha a gyerek nem érti meg, hogy ezek a szabályok az ő érdekét szolgálják, ha pusztán külsődleges konformitásból egyezik bele, akkor az nem sokat ér. Végső soron a legfontosabb azt kommunikálni, hogy szereted a gyerekedet és mindig bizalommal fordulhat hozzád, bármi történjen is. Mert azt szeretnéd, hogy ha hülyeséget csinál és bajba kerül, akkor ne féljen felhí­vni téged. Mert ha fél, akkor valami még nagyobb bajba kerülhet. És végül: ha a szülő elakad, ha maga is problémákkal küzd, ami miatt nem tud a gyerekének megfelelő támogatást nyújtani, nem szégyen segí­tséget kérni. A repülőkön az utaskí­sérők is elmondják: a szülők először a saját oxigénmaszkjukat tegyék fel, mielőtt a gyerekükre felteszik. Ha fontosnak tartod, hogy legyen őszinte és hiteles kommunikáció a drogokról, akkor most minden eddiginél fontosabb, hogy támogasd a Drogriportert – kérünk, oszd meg ezt a posztot, add nekünk idén az adód 1%-át és állí­ts be nekünk adományt, bármilyen kis adomány sokkal többet jelent nekünk, mint a döbrögik milliói! fotó: Kék Tesla előadás, Karnok Csaba

Ma reggel kaptam a szomorú hí­rt, hogy egy ukrán évfolyamtársam, akivel együtt tanultunk a CEU-n, Szerhij Ribak, hősi halált halt a fronton. Nála szelí­debb, csendesebb srácot keresve sem találhattunk volna. Középkori történelmet tanultunk, együtt bogarásztuk az egyházatyák latin, görög szövegeit. Az év, amit a CEU-n töltöttünk, a kegyelem éve volt. Egy csapat különböző közép-kelet európai országokból érkező, különböző nyelveket beszélő fiatal egymásra talált. Életre szóló barátságok szövődtek. Én egy év alatt többet tanultam a szomszédos országok kultúrájáról és mentalitásáról, mint egész életemben. Rájöttem, hogy bár földrajzilag közel vagyunk, mégis, alig tudtunk valamit egymásról. Pedig rengeteg közös van bennünk. Azon felül, hogy Magyarország nemzetközileg legversenyképesebb akadémiai intézménye volt, ez volt a CEU legnagyobb értéke: hidakat épí­tett a nemzetek közé. Soha nem bocsátom meg, hogy lerombolták. Akkoriban azt hittük, hogy küszöbön áll egy új, egységes Európa, ahol a határok eltűnnek és megszűnik a törzsi ellenségeskedés. Csendes és elmélyült akadémiai életre készültünk ebben az új Európában – de ez végül nem adatott meg. Azt álmomban sem gondoltam, hogy Európa megint háború előtt áll. Amikor Oroszország 2022-ben lerohanta Ukrajnát, mind a két ukrán évfolyamtársam önként jelentkezett a seregbe. Szerhijnek felesége és három gyereke volt: megtehette volna, hogy mentességet kap a katonai szolgálat alól. De ő a hazája védelmét választotta. Ez a csendes, szelí­d srác, szilaj harcosnak bizonyult. Törzsőrmesteri rangra emelkedett a fronton. 2024-ben érte a halál. Mióta meghallottam, hogy meghalt, két érzelem viaskodik bennem. Az egyik a szomorúság, a veszteség miatt. És hogy három gyereke apa nélkül nő fel, örök hiánnyal a lelkében. De van ott más is. A düh. Ami abból a szekunder szégyenből fakad, hogy egy olyan ország polgára vagyok, aminek a kormánya mindent elkövet azért, hogy gáncsolja az ukrán nép szabadságharcát, és az orosz diktátorhoz törleszkedjen. Bem József, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor ma forognak a sí­rjukban. íœvölteni tudnék, amikor látom, hogy cinikus, pöffeszkedő pofával szónokolnak a „békéről” – mintha Szerhijnek és népének lett volna valódi választása, miután lerohanta egy agresszí­v birodalom. Hiába próbálják elhitetni, ez nem valamiféle „szláv belháború”, amihez nincs közünk. Érzem, tudom: Szerhij értem, értünk is harcolt. Azért az Európáért, ezért a jövőért, amiről közösen álmodtunk itt Budapesten. Nyugodj békében, ukrán barátom!

A mai napon ülésezett a Budapesti Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum (BKEF). Aminek a puszta létezését személyesen is nagy sikernek tartom, hiszen hosszú évekig lobbiztunk mi, civilek, hogy létrejöjjön. A drogproblémák nem ismerik a kerületek közötti határokat, és szükség volt egy olyan testületre, ami összehangolja a helyi önkormányzatok, civilek, rendőrök és minden érintett szakember munkáját. Majd aztán amikor végre létrejött a BKEF, Tarlós István főpolgármester idején, akkor pont minket, civileket hagytak ki belőle. Így aztán ismét lobbiznunk kellett, hogy vonjanak be. Erre végül Karácsony Gergely főpolgármestersége idején került sor. Megalakultak a BKEF munkacsoportjai, szakmai vezetéssel: prevenciós, kezelési, ártalomcsökkentő, kí­nálatcsökkentő és kutatási. Ezek közül én lettem az ártalomcsökkentő munkacsoport vezetője. És pont, amikor beindult volna az egész, akkor meg jött a COVID, ami hosszú időre megakasztotta a munkát. Végül 2023-ban készí­tette el a BKEF az első fővárosi drogstratégiát, és a Főváros kií­rta az első pályázatot ártalomcsökkentő programok számára, akik a szerhasználókat az utcán keresik meg és vonják ellátásba. Munkába állt az első fővárosi drogkoordinátor. Még ha a pénz kevés is, még ha az önkormányzatoknak az államhoz képest csekély is a szerepe, civilként mégis komoly siker volt ez. Amire országos szinten nem volt lehetőség – a civilek bevonása, drogstratégia, szervezett drogkoordináció, pályázatok – azt kicsiben meg tudtuk csinálni a Főváros szintjén. A mai ülésen ott volt a Főpolgármester és helyettese, a budapesti rendőrfőkapitány, a fővárosi és kerületi önkormányzatok képviselői és persze a munkacsoportokat vezető civil szakemberek. A munkacsoportok beszámoltak az idei terveikről, és három kerület (Józsefváros, Ferencváros és Terézváros) is előadott a helyi tevékenységekről. Az egész találkozót beárnyékolta az, hogy a kormány éppen gőzerővel beindí­totta a drogellenes háborúját. Ami elvileg a drogkereskedők ellen folyik – de a valóságban éppúgy célkeresztbe került a Főváros és annak drogstratégiája, illetve civil szervezetek, szakemberek, köztük én is. A kormánysajtóban folyamatosan hamis vádak jelennek meg arról, hogy a Főváros „drogszobákat” akar nyitni szórakozóhelyeken, „belövőszobákat” hozna létre és „drogos szexpartikat” finanszí­roz. Nos, a valóságban semmi ilyen nincs benne a budapesti drogstratégiában. Valóban fontos szerepet kapott benne az ártalomcsökkentés, ami 5 oldalt ölel fel a 33 oldalas dokumentumban, de nem lehet azt mondani, hogy ez dominálna. A prevencióról szóló rész például 6 oldal. Ráadásul, ahogy az ülésen is elmondtam, a kormány által 2013-ban elfogadott nemzeti drogellenes stratégia szintén támogatni rendelte az ártalomcsökkentést: „Fejleszteni kell a megkereső tevékenységet, elő kell segí­teni az alacsonyküszöbű programokba való könnyebb és stigmatizáció-mentes bekapcsolódást. Ezek az ellátások mintegy„első lépcsőként” illeszkedjenek a felépülés-központú programokhoz.” (VI.2.2.) A Főváros számos kiváló szervezetet támogat, köztük utcai megkereső munkát végző szakembereket. Amit a kormánysajtó „drogos szexpartik” szervezésének titulált, az valójában a Háttér Társaságnak nyújtott támogatás ahhoz, hogy pszichológiai tanácsadást és HIV/Hepatitis szűrést biztosí­tson a chemsex szcéna résztvevőinek. (Egyébként a „drogos szexpartik” terén a kormánypárt is rendelkezik tapasztalati szakértőkkel…) „Drogszobák” helyett dolgozunk azon, hogy legyen egy biztonságosabb éjszakai életet célzó program Budapesten. Ami biztosí­tja, hogy a szórakozóhelyek feleljenek meg bizonyos követelményeknek, például ne zárják el a hideg vizet a mosdóban. Szakmai ajánlást készí­tünk, hogy a hajléktalan szerhasználók könnyebben juthassanak lakhatáshoz és addiktológiai ellátáshoz. Miközben a kormánypárti sajtó arról cikkezett, hogy „iskolákban népszerűsí­tené a drogozást a baloldal”, a BKEF a valóságban képzéseket tart az oktatásban, gyermekvédelemben dolgozóknak a korszerű prevencióról. A kí­nálatcsökkentő munkacsoport (a BRFK elnökletével) javaslatot dolgozott ki az elterelésről szóló jogszabály korszerűsí­téséről. Kutatásokat folytatunk a fővárosi droghelyzet jobb megismeréséért. A BKEF-ben komoly szakmai munka folyik, amiért egyébként a résztvevő szakemberek semmilyen dí­jazásban nem részesülnek. És persze elismerés helyett még támadásoknak is kiteszik magukat. Ha fontosnak tartod a munkánkat, amit Budapesten és az egész országban végzünk egy emberséges, józan drogpolitikáért ebben a bódult korban, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját az adód 1%-ával, és állí­ts be nekünk rendszeres adományt – csak Veled tudjuk folytatni!

A hinduk púdzsa asztalnak hí­vják a házi szentélyekben kialakí­tott kis asztalt, ahová felkerülnek a hí­vő által tisztelt istenségek, taní­tók képei. Ez itt a képen a pár éve elhunyt Ram Dass, a 60-as években LSD-vel kí­sérletező amerikai pszichológia professzorból lett hindu taní­tó asztala. Rajta Hanumán, Ganésa és a guruja, Nam Karoli Baba képei. Minden egyes reggelt egy szertartással kezdett: kifejezte háláját azoknak, akik inspirálták a spirituális gyarapodás útján. Azonban az általa mélyen tisztelt alakok mellett helyet kapott egy kakukktojás is: az aktuális nemszeretem politikus figurája. A 70-as években ide került Richard Nixon, élete végén pedig Donald Trump. Vajon miért? Azért, hogy emlékeztesse arra, hogy milyen nehéz is valóban megnyitni az ember szí­vét és átadni a teljes szerető kedvességnek (metta). Hiszen az ember viszonylag könnyen érez ilyet olyanok iránt, akiket szeret – de amikor egy olyan emberről van szó, aki szinte minden egyes rezdülésével valami bosszantót és ellenségeset tesz, az már más tészta. Pedig gyakran pont az ilyen bosszantó figuráktól tanulhatunk, gyarapodhatunk a legtöbbet az életünkben. „Donald Trump a puszta létezésével spirituális tananyagot kí­nál mindenki számára,” mondta Ram Dass. Ez ma, második elnöksége idején méginkább í­gy van. Magyarország szintén bővelkedik a bosszantó politikusokban. Akiknek már a puszta megjelenése is heveny utálatot vált ki belőlünk. Volt idő, amikor úgy gondoltam, én aztán soha nem leszek képes olyan meditációs gyakorlatot végezni, ami arról szól, hogy szerető kedvességet kell irányozni az ilyen alakok irányába. „Hogy lehetne ez őszinte, miközben azt kí­vánom, hogy gebedjen meg?” – gondoltam magamban. És még valami: úgy éreztem, hogy teljesen idióta lennék és feladnám az elveimet, ha jót kí­vánnék azoknak, akik szinte a puszta létezésükkel is tagadnak mindent, ami nekem kedves és drága. Szabadságot, emberi jogokat. Vajon nem válok-e kollaboránssá azzal, hogy feladom a velük szemben érzett utálatomat? Az utóbbi időben azonban, a politikai támadások kereszttüzében, pontosan ezzel próbálkozom. Elképzelem őket a meditáció közben. „Légy boldog. Légy egészséges. Légy biztonságban. Élj békében.” És a helyzet az, hogy rá kellett jönnöm, felszabadí­tó élmény. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor én egy picit is felhatalmazom őket vagy a politikát, amit képviselnek. Hiszen mindaz, ami miatt annyira utálom őket, pontosan abban a rosszindulatban, szűklátókörűségben rejlik, aminek éppen az ellenkezőjét kí­vánom nekik a metta meditációval. És ezzel semmit sem veszí­thetek, csupán a saját indulat-koloncaimat – a saját rosszindulatomat, félelmemet, undoromat. Azt nem mondom persze, hogy tökéletesen sikerül. Azt sem, hogy egyébként nem örvendeznék, ha egyik-másik kapna egy szí­vrohamot. De a gyakorlat határozottan könnyí­t a lelkemen. A nyilvánosságban ettől egy picit sem veszí­tettem el azt a lendületet, amivel kritizálom őket és a politikájukat. Sokan összetévesztik az együttérzést és a kedvességet a semlegességgel és a gonoszság passzí­v eltűrésével, a közömbösséggel. Ez nem í­gy van. De nem mindegy, hogy a lázadásunk, az ellenállásunk, a kritikánk miből fakad, mire épül. Ha csak tükrözzük azt a rosszindulatot, ami az általunk utált politikusokban rejlik, ha csak erre a dacra épí­tünk, akkor előbb-utóbb ki fogunk égni. Ennél több kell. Azt gondolom, hogy aktivistaként a változásnak, amit szeretnénk látni a világban, bennünk kell elkezdődnie. (note to myself)

Ez a kedvencem: „tud a gondokról, de még tovább eszkalálná őket”  Tudjátok a legdühí­tőbb ebben az egész borzasztóan cinikus hecckampányban mindig az, hogy pontosan azzal vádolják meg az ellenfeleiket, amiben valójában ŐK Bő°NŐSEK. Tudnak a gondokról, ÉS mindent elkövetnek, hogy tovább rontsanak a helyzeten. Ahelyett, hogy támogatnák a segí­tő szakembereket, inkább azokat gáncsolják, akik legalább tesznek valami hasznosat. Nem elég, hogy nincs nemzeti drogstratégia, ők a szakma bevonásával készí­tett budapesti drogstratégiát ekézik. Lenullázták az addiktológiai ellátórendszer pénzügyi támogatását, eközben tí­zmilliókat költenek lejárató videókra és politikailag kézivezérelt álcivil szervezeteket hoznak létre közpénz jellegét elvesztett közpénzből. Drogliberalizációval vádolnak, miközben valójában ők liberalizálták az egyik legveszélyesebb keménydrogot, a pálinkát. Hazudnak éjjel, hazudnak nappal. Hogy Szilszakállt idézzem A gyűrűk urából: nincs az a tünde, ent vagy ember nyelvi szitok, mi ráillene ekkora aljasságra. Sajnos nap mint nap tapasztalom, hogy sokan még mindig nem értik, mi folyik itt. Azt hiszik, hogy itt valami komoly ideológiai megfontolások vagy szakpolitikai elvek munkálkodnak a háttérben. Sok civil és szakember abban reményedik, hogy majd levelekkel, petí­ciókkal, tárgyalással meggyőzhetik a kormánypolitikusokat az igazukról. Ez azt feltételezné, hogy mondjuk a kormány drogügyi ténykedése (drogpolitikának nem nevezném) mögött valamiféle hiteles érdeklődés van a drogproblémák iránt. Ébresztő: nincs ilyen! Az a szomorú igazság, hogy Magyarországon nincs felelős kormányzás – amit a márciusi ifjak is követeltek. Ehelyett blöffkormányzás van. Itt nincsenek tények, bizonyí­tékok, elvek – itt csak érdekek vannak. Kereszténység, család, nemzet – ezek mind-mind csak cukormáz. Egy elképesztően dörzsölt és cinikus szervezett bűnözői csoport rátelepedett az államra. Nincs közérdek, nincs közjó – itt mindent ezen szervezett bűnözői csoport érdekeinek rendelnek alá. Nincs jóléti állam, helyette van rendőrállam. Megszűnt az oktatási, egészségügyi, szociális, környezetvédelmi stb. minisztérium – ehelyett mindent átvett a rendőrminiszter, és rákos daganatként burjánzik a kormányzati adminisztrációban a rogáni propagandaminisztérium. Nincs szociálpolitika, itt a szegénység, a hajléktalanság, a drogfüggőség – mind-mind rendészeti kérdés. Itt a hagyományos érdekérvényesí­tési módszerek közül egy csomónak már semmi értelme: itt mindenki ellenség, aki nem tolja a kormányzó elit szekerét teljes lojalitással. Minden veszélyes és gyanús, ami független, ami eredeti, ami kreatí­v. Igen, még akkor is, ha egyébként vállaltan „politikamentes”. Földbe döngölnek, besároznak bárkit, akit veszélyforrásként azonosí­tanak. A szaktudás nem fontos, csak a lojalitás. Akár még egy idomí­tott nyakkendős malacot is kitennének a kirakatba, ha lojálisan el tudná röfögni az aktuális kormányszlogeneket. És ez az egész helyzet, amiben benne vagyunk, nem csak arról szól, hogy van egy rossz a kormányunk. Ennél jóval többről. Sajnos az egész magyar társadalom beteg. Végletesen legyengí­tették az immunrendszerét, eltompí­tották az elméjét, a lelkiismeretét, érzéstelení­tették a legfelháborí­tóbb álszentséggel és képmutatással szemben is. A magyar nép talán még az 50-es években sem volt ennyire lehülyí­tve, mint ma. Hiszen akkor az a hazug rendszer csak terrorral tudott fennmaradni. Ennek a rendszernek meg tömegek tapsolnak, a saját jól felfogott érdekeikkel szemben. Egy szervezett bűnözői csoport gyakorlatilag teljesen leuralta és lerabolta az államot, és folyamatos propagandájának morfium-injekcióival teljesen sakkban tartja az egész magyar társadalmat. Célba veszi azokat, akik a népet ébreszteni akarják, belefullaszt minden értelmes kezdeményezést a rosszindulat mocsarába. Közellenséggé teszi az olyanokat, mint én. De tudjátok mit, NERencek? Lehet ezt csinálni a magyar társadalommal. A történelemből tudjuk, hogy sajnos akár hosszú ideig is lehet hülyére venni, kábí­tani a magyar embereket. Mégis, előbb vagy utóbb, de egyszer minden hazug rezsim megbukik. És eljön a kijózanodás napja, az igazság pillanata. A rendszer bukik – de a ti szégyenetek marad. A ti szégyenetek, akik bármilyen kis csavarnak hittététek is magatokat, bármilyen tetszetős indoklással is, de kiszolgáltátok ezt az egész aljas gépezetet. Nem fogunk felejteni!

Ha egy valamire megtaní­tott a gyerekem érkezése, akkor az alázatra biztosan. Bárki is légy: ha túl magabiztos vagy a lelki/spirituális fejlődéseddel kapcsolatban, akkor biztos lehetsz abban, hogy egy gyerek alaposan megtépázza majd az arroganciádat. Előtte azt hittem, már jó úton járok egy kontemplatí­v, elmélyültebb élet felé. De rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan könnyű úgy elmélyült, kontemplatí­v életet élni, ha az embernek folyamatosan egy kisgyerek szükségleteit, figyelemigényét kell kielégí­tenie. Ha a magadra fordí­tható „me time” minimálisra csökken. Előtte azt hittem, a feleségemmel a mi kapcsolatunk már túl van a megrázkódtatásokon, hiszen hosszú évek alatt összeszokott páros vagyunk. Nem számí­tottam rá, hogy egy kisgyerek érkezése ilyen könnyen képes magát a szülőt is visszalökni egy óvodás érzelmi szintjére. És hogy az óhatatlanul felgyülemlő érzelmi magasfeszültség a gyereken kí­vül elérhető másik legkézenfekvőbb felületen talál levezetést, mint valami villámhárí­tón: a másik szülőn. Persze az segí­t, ha mindkét szülő dolgozik magán (én például meditálok). És a kapcsolaton. Van például egy olyan módszer, ami sokat képes segí­teni abban, hogy az ilyen konfliktusokat, ha nem is teljesen megelőzzük (mindig is gyanúsak voltak azok a párok, akik konfliktusmentességgel hencegtek), de fel tudjuk dolgozni és gyarapodjunk belőle. Akár van gyerek, akár nincs. Ez a módszer a reflektí­v meghallgatás. Meghallgatni persze jó esetben egyébként is meghallgatjuk egymást. Hiszen halljuk, ahogy a társunk panaszkodik. De valóban meg is halljuk, meg is értjük azt, amiben van? Ez már egyáltalán nem biztos. Alaphelyzetben ugyanis miközben a másik panaszait, vádjait hallgatjuk, máris azon jár az eszünk, hogy mivel fogunk riposztozni, visszavágni, visszavádolni, relativizálni, zárójelbe tenni. Még be sem fejezte a másik a gondolatmenetét, a mi fejünk már a válaszon jár. Győzni akarunk a beszélgetésben. Nem pedig megérteni a másikat. Ezt egy buddhista taní­tó úgy nevezte: ragadozó meghallgatás. Hiszen lesben állunk, mint egy ragadozó, hogy lecsapjunk a másik nyitva hagyott kiskapuira, a lecsapatlan labdákra, a logikai ellentmondásokra. Azt akarjuk, hogy mi kerekedjünk felül. Vannak emberek, akik teljes indulat-transzba képesek esni egy ilyen vita alatt: traumatikus beidégződések ezek. A reflektí­v meghallgatás teljesen eltérő mindset-et igényel. Az egész egyszerűen hangzik: fel kell adnod azt a beépült reflexet, hogy meghallgatás közben már a válaszon töprengj. Oda kell figyelned a másikra, és a cél nem az, hogy győzz a vitában, hanem az, hogy megértsd a másikat. Méghozzá jól értsd meg, nem pedig azzal a hozzáállással, hogy jaj ezt már ezerszer hallottam, mindig ugyanez. Hanem nyisd meg az elméd és a szí­ved. És miután meghallgattad, félbeszakí­tás nélkül, ne rögtön reagálj rá, hanem foglald össze a saját szavaiddal, hogy mit mondott a másik. És mit érzett a másik. És a másik elmondhatja, jól értetted-e meg. Ez a gyakorlat rákényszerí­t arra, hogy megdolgoztassuk az empátiás képességünket. És bár könnyűnek hangzik, rá fogsz jönni, hogy borzasztó nehéz úgy hallgatni a konfliktus másik oldalát, hogy ne próbálj rögtön védekezni, ellenkezni, hozzátenni a saját oldaladat. Ellenben mindig megéri. Megéri felfüggeszteni, zárójelbe tenni a saját reaktivitásodat, és reflektálni, tükrözni a másikat. Nem kell persze örökre: csupán egy kis időre. Utána reagálhatsz is. De csodákat tud művelni egy pár kommunikációjában ez a reflexió. „A szeretet nem más, mint megértés,” mondta Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista mester. Milyen igaza volt! Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is – ezekben a nehéz időkben különösen sokat jelentene, ha nekünk adnád idén az adód 1%-át, és beállí­tanál adományt az oldalunkon, tőled minden kis támogatás aranyat ér!

Egy nap Gregor Samsa arra ébredt, hogy a miniszterelnöke lepoloskázta. „Ne már, tényleg?” – gondolta, és megdörzsölte a szemét. Borongós márciusi reggel volt, az ablakpárkányon hallatszott az esőcseppek mélabús kopogása. Telefonja a kezében. Megpróbálta frissí­teni a hí­rportál oldalát, hátha csak a szeme káprázott. De hiába: a poloskázós hí­r makacsul tartotta magát. Közben a közösségi média profilja kemény kitinpáncélt, í­zelt hasat növesztett, vékony lábai tehetetlenül kapálóztak a kommentek közt. „Istenem, biztosan elmúlik ez az egész, csak ki kell aludnom magam,” gondolta. „Elvégre ez nem a náci Németország és nem is Ruanda.” Megivott egy kávét, de a hí­rportálok szalagcí­mei között még mindig rosszindulatúan, fenyegetően ott vigyorogtak tovább a miniszterelnöki szavak. „Ennek a fele se tréfa,” gondolta Gregor. Kinézett az ablakon, és az utcán emberek helyett poloskák jártak. Poloskák utaztak a villamoson, poloskák tolongtak az áruházakban. És néha egy nagy csizma ereszkedett le az égből, hogy eltaposson egyet-egyet. „Jó, hát akkor itt fogunk élni,” motyogta zavarodottan. Végülis lehet í­gy is élni. Gyűlöletben. Félelemben. Örökösen leszegett fejjel járni. Lehet, de tényleg érdemes? Talán ideje lenne meghúzni azt a vonalat, amit mindig húzódoztunk meghúzni, amí­g aztán eljutottunk idáig, gondolta. Talán ideje lenne, hogy egy ország kimondja: elég volt!

A világirodalom egyik legfontosabb beszélgetése az, amit a két Karamazov fivér, Iván és Aljosa folytattak egy étteremben. A fiktí­v beszélgetésre Dosztojevszkij legragyogóbb regényében, A Karamazov testvérekben került sor. Többször újraolvastam már, amikor nehéz idők állnak előttem, és most megint elővettem. Úgy vagyok A Karamazov testvérekkel, mint Pilinszky János: „…tudom, hogy mindig csak ‘útban leszek’ ennek a csodálatos és kimerí­thetetlen regénynek a megértésében”. Pilinszky költészete és Dosztojevszkij prózája közös tőről fakad. A végtelen világűrben hidegen ragyogó csillagok. Megjárták a maguk poklát, megmártóztak az emberi gyarlóság és gonoszság sarában, hogy aztán mégis találjanak az emberi létezésben, avagy amögött, valami szépet és tisztát. Iván Karamazov racionális elme. Aki nem fél végiggondolni a dolgokat, egészen az abszurditásig. Még akkor is, ha kérlelhetetlen logikája olyan tájakra vezeti el, ahová nem kí­vánkozik. Mindig az örök kérdésekre keres egyértelmű választ, és ez a tragédiája. Mert nem talál. Ilyen válaszokat az ember csak a szí­vével talál. Aljosa a szí­v embere. Szelí­d, alázatos lélek, a bölcs öreg szerzetes, Zoszima taní­tványa (akinek a taní­tásai egy külön bölcsesség-zárványba kristályosodnak a regényben). Ugyanakkor folyamatosan ví­vódik, töpreng, szorong. Kettejük beszélgetésében persze Iván viszi a prí­met. Elmesél az öccsének egy történetet, amit ő agyalt ki. És ez a történet az elmúlt évszázadokban rengeteg emberre gyakorolt mély hatást. Rám is. Valahogy van benne valami nagyon találó az emberi létezés abszurditásával, a Hatalom és a szabadság kibékí­thetetlenségével kapcsolatban. Akárcsak Thomas Mann Varázshegyében, ahol a humanista Settembrini és a cinikus Naphta párbajában jelenik meg ugyanez az abszurditás. Vagy Orwell regényében, az 1984-ben, a 101-es szobában. Iván története arról szól, hogy a spanyol inkvizí­ció fénykorában, mikor eretnekek százait égetik el máglyán, megjelenik Jézus. Csodákat tesz, halottakat támaszt fel, betegeket gyógyí­t. Egészen addig, amí­g a Főinkvizí­tor parancsot nem ad, hogy csukják le. És a Főinkvizí­tor felkeresi a feltámadott Jézust a zárkájában: „Minek jöttél, minek zavartál meg minket?” A Hatalom embere semmit sem gyűlöl jobban, mint azt, aki emlékezteti azokra az eszmékre, amiknek a nevében a hatalmat gyakorolja – amiket eltorzí­tott, és amelyek nevében a hatalmával visszaél. Az emberben csupán sarat lát, eltaposandó férget, nyájat, amit ellenőrizni, uralni kell. És ez a végső kérdés: vajon van-e az emberben valami több, mint a sár? Van-e bennünk valami, ami értékessé tesz bennünket? Képessé arra, hogy felülemelkedjünk ösztönállati létezésünk korlátain? Vajon szülhet-e a félelemmel szemben a szabadság rendet? Többek vagyunk-e, mint sárkányfog-vetemény? Azt hiszem, minden nemzedéknek meg kell küzdeni azért, hogy megtalálja a maga szí­vében a saját válaszát. A maga szabadságát. Nekünk is. Ha adnak valamit az í­rásaim, kérlek, adj Te is: idén add nekünk az adód 1%-át és állí­ts be adományt a Drogriporternek!

Roland Griffiths, a Johns Hopkins Egyetem tavaly elhunyt professzora 2006-ban végezte el minden idők egyik legnagyobb hatású pszichedelikus kí­sérletét. Az 1962-es nagypénteki kí­sérlet óta először vizsgálta meg klinikai kí­sérlettel azt, hogy nagy dózisú pszilocibin (a varázsgomba hatóanyaga) hatására az emberek milyen spirituális élményeket élnek át. 36 olyan embert választottak ki, akik korábban még nem használtak pszichedelikus szereket. Az egyik csoport pszilocibint, a kontroll csoport más szert kapott. A pszilocibin-csoport mintegy 60%-a a 14 hónapos utánkövetés után élete 5 legmeghatározóbb, legjelentőségteljesebb élményei közé sorolta a kí­sérletet, ami jelentősen növelte az élettel való elégedettségét és jóllétét. Gondoljatok bele: egy illegális drog, egy kábí­tószer, aminek a fogyasztását idehaza a törvény bünteti, egyetlen alkalommal való kipróbálását valaki élete 5 legjelentősebb, legspirituálisabb élménye közé sorolta, még hónapokkal az esemény után is! Azért ez nem semmi, ugye? Na most az új magyar drogkormánybiztos szerint hasonló tudományos eredményekről még csak beszélni sem lehet majd, miután bevezetik az alaptörvénybe a „drogok népszerűsí­tésének” tilalmát. Imí­gyen beszélt ugyanis Horváth László egy minapi interjúban: „Mindenki népszerűsí­t, aki pozití­v gondolatokat fogalmaz meg a kábí­tószerekről. Akár az a személy is, aki arról beszél, hogy milyen nehéz, szinte reménytelen ügy a kábí­tószerről leszokni. Szintén népszerűsí­t, aki a kábí­tószerek pozití­v hatásairól értekezik, vagyis olyanokat állí­t, hogy a különböző szerek földobják az embert, hogy erősnek érzi magát tőle, nincsen veszélyérzete, tele van energiával, vagy hogy a kábí­tószer a menekülőút a szociális nehézségek elől. Az ilyen pozití­v vagy semleges beszéd helyett azt kell százszor is kimondani, hogy ez egy méreg és megöl. Mindenkit. Ki kell mondani, hogy ha valaki hozzányúl és rászokik, akkor nagyon lesz nehéz visszafordulni.” Szóval akkor nem lehet majd arról beszélni, hogy márpedig a tudományos bizonyí­tékok szerint a „kábí­tószerek” egyáltalán nem fekete-fehérek. Ugyanazt a szert lehet használni úgy, hogy életet mentsen, pozití­v irányú transzformációt hozzon az ember életébe – és lehet ön- és közösségpusztí­tó módon is használni. Set, setting és dózis kérdése. Akárcsak egyébként az alkoholt (azt bezzeg szabadon lehet ajnározni). Nagyon sok kábí­tószernek van ismert, az ENSZ és a magyar jogrendszer által is elismert pozití­v gyógyászati hatása: emberi életeket lehet menteni velük. Vajon akkor erről sem szabad beszélni? Lehet úgy beszélni a függőségből való felépülésről, ha az ember nem mondja el, hogy ez egyébként bizony piszok nehéz folyamat tud lenni? És egyáltalán: lehet bármilyen épkézláb prevenciós tevékenységet végezni, ha az ember nem ismeri el, hogy igen, egyes drogok egyébként „feldobják az embert”? Olyan ez, mintha a késről nem lehetne elmondani, hogy tök jól lehet vele hagymát vágni, csak arról lehet beszélni, hogy milyen veszélyes, ha belevágják egy ember hátába… Agyrém. Én nem tudom, ti mit gondoltok, de én úgy vagyok ezzel, mint Yoda mester: „Ennek a gondolatsornak a végén csak sötétséget látok.” Azt gondolom, hogy ezekben a zavaros időkben különösen fontossá válhatnak az olyan hangok, mint a Drogriporter – kérünk, hogy fontold meg, hogy idén nekünk adod az adód 1%-át és állí­ts be adományt nekünk, hogy ne tudjanak elhallgattatni!