Széljegyzetek

Néhány napja abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghí­vtak egy hozzátartozói önsegí­tő csoport online videós találkozójára.

Mélyen megérintett, hogy milyen kedvesen fogadtak és milyen őszintén tudtak beszélni ezek a sokat szenvedett emberek – főleg nők – a saját életútjukról. Sebezhetőnek mutatkozni, megnyí­lni, elég bátornak lenni a gyengeségeinket felvállalni: ez bizony nem könnyű.

És nem véletlen, hogy főleg anyák és feleségek képesek rá: ironikus, hogy „gyengébb nemnek” nevezik őket, pedig nagyon is erőssé teszi őket az érzelmek kifejezésének képessége.

Mi, férfiak, ehhez nem vagyunk hozzászokva. Különösen egy olyan kultúrában, mint a miénk. Az elhallgatások, a tabuk és a nem szól szám nem fáj fejem kultúrájában. Ahol szégyenében rághatja ökleit, aki kilóg a sorból. Az meg főleg, aki szülő, és a gyermeke az, aki valamilyen szempontból kilóg a sorból.

És, mint a beszámolókból kiderült, bizony a legtöbb esetben nem csak a függőség van ott, hanem a magány, a félrekezelt pszichiátriai betegségek, a feldolgozatlan traumák.

Többen elmondták, hogy a Drogriporter posztjai is segí­tettek nekik a nehéz pillanatokban – ami megerősí­tett abban, hogy érdemes tovább csinálni!

Visszatérő elem volt ezeknek a nőknek a beszámolóiban a tanácstalanság és tehetetlenség: nem tudják, kihez forduljanak. A magára hagyottság, a kirekesztettség, a megszégyení­tés élménye. Már ami a „külső”, laikus társadalommal, illetve a hivatalos egészségügyi ellátórendszerrel való érintkezéseiket illeti. Ahol, úgy érzik, bélyeget sütnek rájuk („szar szülő”, „rossz feleség”) és nem értik meg őket.

De ugyaní­gy visszatérő elem volt az is, hogy micsoda mágikus hatással van rájuk ennek a közösségnek az össze- és megtartó ereje. Az, ami egy olyan biztonságos teret tud teremteni, amiben az ember kitárulkozhat. Ahol végre, mint mondják, nem í­télkezést kap, hanem támogatást.

„Nem szeretem, ha előí­rják nekem, hogyan érezzek és mit csináljak,” mondta az egyikük. „És ez az első közösség, amiben jártam, ahol inkább meghallgatnak és elfogadnak, nem í­télkeznek.”

Ezt adta, adja meg nekik a csoport – és annak alapí­tója és motorja, Pusztaházi Istvánné. Akit mindenki csak Iliként ismer a szakmában. Fáradhatatlan munkáját már évtizedek óta csodálattal figyelem. Ili maga is saját megélt élményeiből táplálkozik: 1996-ban 23 éves fiát holtan találták egy gyorsétterem mosdójában. A halál oka: heroin-túladagolás.

A sorstársaival összefogva kezdte meg a társadalom figyelmét felhí­vni a drogfügőséggel élők és hozzátartozóik küzdelmére. Létrehozta az Önkontroll Egyesületet és közösséget épí­tett maga köré.

Azok a hozzátartozók, akiknek a szerettei (gyermeke, partnere, házastársa stb.) valamilyen függőséggel küzdenek, és szeretnének tapasztalatot cserélni, támogatást kapni a sorstársaik közösségétől, jelentkezhetnek ebbe a zárt Facebook-csoportba:
https://www.facebook.com/groups/1039813716035393

Namaszte öregem. Mi, hogy meditálsz? Na ja, te csak azt hiszed. Én annyira sokkal jobban tudom, hogy mi a meditálás, mint te. Te még csak kezdő vagy hozzám képest, kishaver. Én már akkor meditáltam, amikor te még kis csí­ra voltál. Én már ötször elértem a nirvánát, te hányszor? Egóhalál, tesó! Én aztán csak tudom, mi az egóhalál. Minden nap megölöm az egómat egy nagy adag DMT-vel. Annyira sokkal egótlanabb vagyok nálad. Nagy kanállal tolom a mettát, te meg csak tévelyegsz itt vazze a nárcisztikus önelégültségedben. Jógázni is szeretek persze. Mutassak neked egy-két trükköt? Olyan ászanákat tudok, hogy beszarsz! Nem véletlen van annyi követőm az instán.

Megkaptam mostanában párszor, hogy „szélsőséges” és „woke” vagyok.

Kérdés, hogy mihez képest? Vajon mi a mainstream, a „normális” álláspont, amihez képest én szélsőséges vagyok?

Vajon az a „normális”, hogy még mindig kőkorszaki módon kezeljük a társadalmi nemi szerepeket és még mindig a családi tűzhely mögé száműznénk a nőket, mint akiknek a szülés az igazi princí­piumuk?

Az a normális, hogy rettegünk mindenféle másságtól, és vad konspirációs elméleteket szövögetünk arról, hogy éppen kik – muzulmánok, zsidók, melegek, brüsszeli gyí­kemberek – akarják éppen kicserélni vagy megsemmisí­teni a keresztény heteró magyarokat?

Hogy hisztériába esünk minden egyes alkalommal, amikor egy sorozatban vagy filmben nem európai szí­nészre osztanak fontos, korábban csak fehérek által játszott szerepeket?

Hogy nem a stadionokban tomboló rasszista, homofób megnyilvánulások töltenek el minket aggodalommal, hanem az, ha ez ellen tiltakozva, csapattársaik melletti szolidaritásból egyes sportolók térdre ereszkednek?

Hogy miközben a gyermekvédelmi rendszer romokban, mi mégis azon az álproblémán parázunk, hogy az oviban gaz imperialista LMBTQ lobbisták akarják levágni a kisfiúk fütyijét?

Ha te mindezt „normálisnak” tartod, hát akkor én vállalom, hogy szélsőséges és „nem normális” vagyok. Mert, mint ahogy Viktor Frankl is megmondta, „egy abnormális környezetre adott abnormális reakció valójában normális reakció.”

Én nem tartom magam „woke”-nak, bármit is jelentsen ez az egyébként szinte csak mások megbélyegzésére használt szólam. Nem tartom magam valamiféle megvilágosodott és kiemelkedett kisebbség tagjának. Bizonyára nem mindig van igazam mindenben. Nem gondolom, hogy rohadt náci vagy, ha nem értesz mindenben egyet velem. Egyszerűen próbálok nyitott elmével, együttérző szí­vvel navigálni egy technológiailag egyre bonyolultabb, és mégis, érzelmileg még mindig óvodás szinten lévő emberi civilizációban.

Alig pár tucat ember – a többség helyi bámészkodók, akik azt sem tudták, ki volt József Attila – gyűlt össze a 20. század legnagyobb magyar költőjének temetésén 1937. december 5-én. Amin már megjelenni is gyanús volt a Horthy-rezsim szemében. Olyannyira, hogy még a csendőrséget is kivezényelték.

Hiányoztak mind a hivatalos közélet tekintélyei, mind az irodalom nagyságai. Budapestről csupán egy maroknyi í­rástudó jött el, akiket a mai zsargonban úgy neveznének, hogy „hazaáruló ballibsik”. Akik közé József Attila is tartozott. Küzdőtársak és barátok. Akik végig kitartottak mellette, annak ellenére, hogy a betegsége miatt nem volt könnyű eset. Nagyon nem.

A temetésről Faludy György beszámolója maradt fenn, aki maga is jelen volt.

„Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk,” í­rta. „A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak.”

Eltűnődöm, milyen magányos történelmi pillanat lehetett ez ezeknek a keveseknek. A vihar előtti csend. Nem csak József Attilát temették, de egy egész korszakot. A maga lelkesedéseivel és illúzióival. A reményt, hogy Magyarországon, záros határidőn belül, ha nem is nyugati tí­pusú szabadság és jólét teremthető, de legalább helyes vágányra lehet terelni a dolgokat. Ahol már sí­nen lehetünk.

Ezzel szemben a vonat bizony kegyetlenül elgázolta József Attilát. Nem csak a valódi vonat, aminek a vezetője nem tehetett semmiről. Hanem az ország vonatja. Amit annak masinisztái végzetes felelőtlenséggel vezettek vakvágányra és siklattak ki.

A vakvágányok országa vagyunk. Akkor is és azóta is. Fertelmes meggyőződéssel tudunk robogni hamis délibábokat kergetve a világ pöcegödrei felé. Habzó szájjal megtagadni mindazt, amit a történelem megtaní­tott nekünk a szabadságról és a szolidaritásról.

Vajon volt ez valaha másként a magyar történelemben? Vajon bármely adott történelmi korszakban nem csupán pár tucat ember értette meg ezeket az értékeket, és cselekedett ezeknek megfelelően? Vajon nem mindig is magányosan és elszigetelten küzdöttek azok, akiket a saját korukban a tömegek kivetettek magukból, mint holdkórost, de akiknek később mindig rendre igaza lett? Akiket vagy teljesen elfelejtettek, vagy, ami még rosszabb, akikből később hamis bálványt faragtak? Akiknek az örökségét kisajátí­tották és a saját szája í­zük szerint csócsálták meg a különféle rezsimek és kurzusok? Mint tették, teszik Petőfivel, Adyval és József Attilával.

A temetés végül „simán zajlott le”, egészen addig, amí­g Horváth Béla, a József Attiláék lapjában, a Szép Szóban gyakran publikáló katolikus költő, fel nem olvasta saját, „valóban lázas hangú” költeményét. Őt a temetés után a csendőrök kéz- és lábbilincsben vitték el „lází­tás” gyanújával. Tragikomikus fordulat, hogy a Levegőt! cí­mű vers költőjének temetéséről egy verset felolvasó költőtársat vasban hurcoltak el.

Horváth verse í­gy kezdődik:

„Bolond világot oktatott, bolondokat, vagy banditákat,
Okos szí­vében jajgatott a világ töredelme.
A meggyalázott nemzetért volt homlokán gyalázat
S a csattogó vonat a csontját követelte.
Mert élni nem lehet ily bölcsen és merészen.
Nem bí­rhat ennyi tisztaságot a gonosz világ,
Harminckét évig állt a földön mennybe készen,
Hát Istenem, most gyógyí­tgassad csókjaiddal József Attilát!”

Veszélyes lází­tás bizony. Bolondoknak nevezni a bolondokat, banditáknak a banditákat. Akik meggyalázták a nemzetet. Veszélyes megí­rni, hogy József Attilát nem a vonat ölte meg, hanem a gonosz világ, ami nem bí­rt ennyi tisztaságot. Amiben nem lehet ily bölcsen és merészen élni.

Jelképes az is, hogyan végezte az a kevés kortárs – fehérek közt az európaiak – akik valóban megértették József Attila jelentőségét, és akik vele együtt követeltek levegőt egy egyre áporodottabb levegőjű korban.

„Temetése résztvevőit nem kí­sérte szerencse,” í­rta Faludy. „Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon.”

József Attilát a mai kurzus se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Meg lehet próbálni eltorzí­tani és cenzúrázni az örökségét, egy NER-konform, fékezett habzású verzióját taní­tani középiskolás fokon. Teljesen megtagadni nem lehet. Szobrát nem merték eltávolí­tani a többivel együtt a Parlament mellől. Bár a teret 44-es állapotában újraálmodók bizonyára legszí­vesebben szabadultak volna tőle, és helyére egy Wass Albert szobrot emelnének.

Ott ül a rakodóparton, korok múlásának néma tanúja. Mint az ország rossz lelkiismerete. Akkor is ott ül, ha a szabad levegő szerelmesei közül egyre többen vándorolnak el megint. Kényelmetlen emlékeket ébreszt azokban, akik felejtenének. Hogy lehetne másként élni. Hogy szülhetne a szabadság is rendet. Komor tekintetével nézi, csak nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, hallgatja sorsába merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

(fotó: Both Balázs)

„Az én drogom az volt, hogy egy nagy szarnak képzeltem magam,” jelentette ki Pat, egy felépülésben lévő skót heroinfüggő, akit februárban interjúvoltam meg Edinburghben.

Ez a mondat azóta is gyakran visszhangzik a fejemben. Azt mondjuk: „felépülésben lévő heroinfüggő”. Ezzel mintegy azt feltételezzük, hogy a probléma első számú oka = heroin. Egy anyag. Egy molekula, ami megbetegí­tette ennek a szegény embernek az agyát. Függővé tette. A cél: eltüntetni a drogot. Oszt minden jó lesz.

A valóságban azonban a heroin egyáltalán nem oka volt annak a nyomorúságos helyzetnek, amibe Pat került. Csupán egy eszköz volt a kezében arra, hogy öngyógyí­tson. Kezeljen egy olyan szenvedést, ami teljesen magába szí­vta, mint egy örvény. Ami alapvetően abból eredt, hogy Pat engesztelhetetlenül gyűlölte és megvetette saját magát.

A valódi felépülés soha nem pusztán a drogtól való megszabadulás – „leszokás”, „elvonó”. Ez, bár szükséges lehet, de nem elégséges. A tünetet, de nem a lényeget érinti. A józanság önmagában nem elég, ha nem párosul az élet örömmel és derűvel való megélésének képességével.

A valódi felépülés ott kezdődik, amikor az ember elkezdi elfogadni azt az önmagát, aki ott belül kuporog magzatpózban. Szégyenkezve takargatva saját meztelenségét. Kétségbeesetten várva, hogy valaki végre észrevegye, meglássa – de egyben rettegve tőle. Félve, hogy nem elég jó. Hogy értéktelennek bizonyul a fürkésző tekintetek metsző vallatófényében. Pedig a vágya természetes, hogy valaki lássa. Értékelje. Elismerje a valós szükségletet, ami a teljesen agyatlan és önpusztí­tó viselkedések mögött is ott van.

Nem mindegy, hogyan is fogjuk fel a függőséget. Mert ha azt a hiedelmet tápláljuk, hogy a függőség oka a drog, akkor mindent alárendelünk a drog elleni háborúnak. Egy háborúnak, ami vakká tesz bennünket arra, hogy egészséges önértékelés nélkül nincs szabadulás a függőségből. Mi több, amikor a drogellenes háború nevében megbüntetünk, megbélyegzünk, bezárunk, megszégyení­tünk drogokat használó embereket – akkor ezzel csak tovább hizlaljuk azt, amiben Pat, nagyon éleslátóan, felismerte a maga függőségének valódi okát. Az ősdrogot, ha úgy tetszik.

A téves hiedelmet, hogy annyit érsz, mint a szar. És ha úgy is kezelnek, mint a szar, akkor aztán többnyire úgy is fogsz viselkedni, mint a szar. Másokkal szemben is.

Minden ember értékes. Nem tudsz olyat tenni, hogy ezt felülí­rd, elveszí­tsd. Minden emberben ott van a gyógyí­tó fény. A képesség, amivel odafordulsz másokhoz – és magadhoz. Elfelejted, újra és újra, de attól még ott van. Átragyogja a szégyent, elpárologtatja a szorongást. Nincs szükséged semmire: ami kell, az már ott van benned. Csak hagynod kell, hogy hasson – hogy világí­tson.

Tetszenek az í­rások a Drogriporteren? Adnak neked valamit? Akkor kérlek, adj Te is – bármilyen kis rendszeres adomány Tőled hihetetlenül sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Miles Johnston

Sokan nem értik, hogy milyen meghitt és bensőséges kapcsolat fűzi össze a magyar néplélek hajlamát a kirekesztésre, gyűlölködésre, illetve az önpusztí­tásra, öngyilkosságra és alkoholizmusra.

Máté Gábor holokauszt-túlélőként közvetlen tapasztalatokkal rendelkezett a gyűlölködéssel, boldogtalan orvosként pedig a függőséggel kapcsolatban is. Szerinte a valódi kérdés soha nem az, miért a függőség, hanem az, miért a fájdalom. Hasonlóan a kérdés soha nem az, miért a rasszizmus, a homofóbia, a nőgyűlölet: hanem miért a fájdalom. A gyűlölködés oka a szenvedés, a szenvedésünk oka mindig a fájdalom, ami elől menekülünk.

De még csak nem is kell Máté Gáborhoz fordulnunk. Volt, aki nála jóval előbb rámutatott a gyűlölködés és a függőség közös gyökereire. Például Levendel László, aki Máté Gáborhoz hasonlóan maga is holokauszt-túlélő orvos volt, emellett a hazai addiktológia atyja. Sajnos manapság kevesen olvassák, pedig érdemes. Remek, még ma is korszerű í­rásai vannak. Levendel rámutatott például arra, hogy a magyar ember kétféle pótcselekvésbe menekül a feldolgozatlan fájdalom elől. Az egyik a terméketlen gyűlölködés. A másik a piálás.

Az emberek ugyanazért lesznek antiszemitává, cigánygyűlölővé, idegengyűlölővé, homofóbbá és nőgyűlölővé, mint amiért alkoholistává válnak. Mert bántották őket, mert nem kaptak elég szeretetet – és nem tudják, mit kezdjenek a fájdalommal. A bántást lehet, hogy nem ők, hanem a szüleik, a nagyszüleik vagy dédszüleik szenvedték el. De a fájdalom, ha feldolgozatlanul marad, akkor átöröklődik a következő generációkra.

Gyakran olyanokra vetül ki, fröccsen rá, akiknek semmi közük az eredeti fájdalom okozásához. Különösen akkor, ha ügyes manipulátorok és propagandisták hada dolgozik azon, hogy átcsatornázza a rengeteg frusztrációt különféle nemszeretem csoportok elleni gyűlölködéssé. Régi recept a hatalom megszerzéséhez és megtartásához.

A gyűlölködés mögött persze mindig ott van egy másik érzelem: a félelem. A félelem a saját törékeny identitás megsemmisülésétől. Ami úgy tünteti fel a másik elfogadását, mintha az valamiféle egzisztenciális megsemmisüléssel fenyegető horror lenne.

Egyik kedvenc í­róm és fekete polgárjogi aktivistám, James Baldwin nagyon éleslátóan mutatott rá, hogy „az emberek többek között azért ragaszkodnak oly makacsul a gyűlölködésükhöz, mert érzik, hogy amennyiben a gyűlölet elszáll, akkor rákényszerülnének arra, hogy foglalkozzanak a fájdalommal.”

Tetszenek az í­rások a Drogriporteren? Adnak neked valamit? Akkor kérlek, adj Te is – bármilyen kis rendszeres adomány Tőled hihetetlenül sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

Gondolom megint egy olyan megosztó témához nyúlok, amit az angolok hot potato-nak, forró krumplinak is mondanak. Kapok majd hideget, meleget. Drogriporterné szerint megint megrázom a pofonfát. De én már csak ilyen vagyok, vágjunk a közepébe.

Szóval arról van szó, hogy engem mindig megdöbbent, milyen nagy indulatokat vált ki az, amikor egy fekete szí­nész játszik el egy olyan szerepet, amit hagyományosan az európai és észak-amerikai mozikban fehérek szoktak játszani.

Ott van például A kis hableány legújabb feldolgozása. Én őszintén szólva nem láttam, gondolom nem árulok el titkot, hogy nem én vagyok a célközönség. Bár ha lányos apa leszek, akkor majd biztos hozzá kell szoknom ezekhez a habos mesékhez.

Ami viszont eljutott hozzám is, az a botrány. Hogy egy fekete szí­nésznő, Halle Baily játssza a kis hableányt. Egy csomó ellenséges kommentet olvasok, és ismerősök gúnyolódó mémeket osztanak meg, a Hollywood-ot elárasztó „woke terrort” vizionálva.

Valahol persze megértem, hogy amikor az évszázadok óta megszokott fehér kulturális hegemóniát megtöri valami: az szokatlan, új, más, provokatí­v. Lehet mondani, hogy ami jelenleg van, az túlkompenzálás egy olyan kultúra részéről, ami évszázadokon keresztül kegyetlenül elnyomta és kizsákmányolta a más bőrszí­nűeket.

De amikor egyesek a „történelmi hűséget” emlegetik, meg hasonlókat, akkor csak a fejemhez tudok kapni. Facepalm.

Tényleg? Történelmi hűség Andersen meséjében? Ami egy meg nem nevezett helyen, „messze kint az óceánon” játszódik? Egy fiktí­v, soha nem létező fajt megtestesí­tve? Vajon ki határozta meg, hogy a kis hableányok és habfiúk csak hófehérek lehetnek?

Tudjátok ha Hófehérkét játszaná egy ébenfekete szí­nésznő, akkor még megérteném a felzúdulást. Hiszen Hófehérkének mégiscsak védjegye a fehér bőr. Ami ugye, mint tudjuk, egy viszonylag kései génmódosulás eredménye, és csak mintegy 40 ezer évvel ezelőtt kezdett el fokozatosan kialakulni.

De hogy egy fiktí­v fantázialányt, egy meselényt fekete szí­nésznő játsszon – abban én az ég világon semmi kivetnivalót nem látok, ha egyébként jól játssza el a szerepét. Ami szerintem a lényeg. És amire ugye ilyenkor éppen a bőrszí­n-botrány miatt kevesebb figyelem irányul.

Érdekes módon egyébként azon nem szoktak felháborodni az emberek, hogy Jézust gyakran hófehér bőrű, szőke hajú és kék szemű szí­nész játssza. És hogy Jézust nálunk szinte minden templomban és utcasarkon í­gy, történelmileg rendkí­vül hiteltelenül és hamisí­tva ábrázolják.

Sokan azon aggódnak, hogy itt már minden mesébe beleraknak szí­nesbőrű és LMBTQ karaktereket, „meghamisí­tva” az eredeti meseí­rók műveit. Nos, az ő figyelmüket felhí­vnám arra, hogy a kis hableány történetét Andersennek egy férfi iránti reménytelen szerelme inspirálta. A kis hableányba alakjába a saját társadalmi elutasí­tottságát, a kirekesztett freak viszonzatlan szerelmének élményét sűrí­tette bele.

Lehet aggódni a gyereknapon azon, hogy tegnap meghalt egy kislány Putyin terrorbombázásában a szomszédos ország fővárosában. Hogy egy új adat szerint 400 ezer gyermek él alkoholista szülők felügyelete alatt. Hogy a gyermekevédelmi rendszer romokban. De azon, hogy a világ tarkább, szí­nesebb és változatosabb? Azon nem.

Amikor valami rossz történik, az emberek többnyire azzal vannak elfoglalva, hogy felelőst találjanak, mielőtt még megpróbálnák megérteni, hogy mi történt. Ezt az érdekes gondolatot Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista osztotta meg velünk tegnap a Tilos Rádión a műsorunkban, a Hajnali Hasadásban.

Nagyon egyet tudok vele érteni. Hiszen én is ezt boncolgatom sokféle megközelí­tésből, sokféle napi téma kapcsán ezen az oldalon. Hogy igen, az egyéni felelősség megállapí­tása, elismerése természetes igény. Az ember okság-kereső állat: nyugtalaní­t minket, ha nem tudjuk beskatulyázni a történteket egy kétdimenziós morális koordináta rendszerbe.

De a megszállott foglalatoskodás az egyéni felelősséggel szemellenzővé tud válni. Átmegy í­télkezésbe, és a megértés akadályává válik. Pótcselekvéssé, ami vakká tesz minket a valódi, az egyéneken túlmutató mozgatórugókra, és a reakcióinkat indulatos vagdalkozássá változtatja.

Egy másik gondolat, ami elhangzott a műsorban, és amit én is többször megí­rtam már: ma Magyarországon egy születő gyermek jövője szempontjából mindennél többet mond el az, hogy mi az irányí­tószáma. A géneknél, a tehetségnél, az erényeknél. Nem azt jelenti ez, hogy ha egy gettóba születsz, akkor szükségszerűen leszel drogfüggő, bűnöző, krónikus beteg stb.

Hanem azt, hogy az esélyed, hogy ezekbe a gödrökbe beleess, jóval nagyobb – mí­g az esélyed, hogy kimássz belőlük, jóval kisebb. Még akkor is, ha ugyanazokkal, vagy akár jobb képességekkel és erényekkel rendelkezel, mint a szerencsésebb irányí­tószám alá született kortársad.

Minél többet tud meg az ember az emberi lélek, és az embert az embertől elválasztó társadalmi szakadékok mélységeiről, annál jobban elpárolog a vágya arra, hogy habzó szájjal í­télkezzen és törjön pálcát hátrányosabb helyzetben lévő embertársai fölött. És ez nem jelenti a felelősség elmosódását. Mi több, a felismerés, hogy nem elszigetelt szigetek vagyunk, hogy minden kölcsönös kapcsolatban áll egymással, hogy a cselekedetek láncai generációról generációra visszavezethetők a múlt végtelenjébe – inkább a felelősségünk tudatosí­tásához vezet a jelenben.

A bántás és a kedvesség, amit kaptunk, múltbeli események, ví­zbe dobott kövek, hullámfodrai a jelenben. Ezek formálnak minket. De a múlt börtönéből van szabadulás. Megvan bennünk a képesség, hogy a bántást kedvességgé formáljuk. És megfelelő kedvességgel, gondoskodással, ez a gyakran mélyen szunnyadó képesség másokban is felébreszthető.

(notes to myself)

Beszámoltam róla korábban, hogy az elmúlt évben voltak nehéz pillanatok az életemben.
És mégis: ez az év tartogatta az egyik legörömtelibb ajándékot is a számomra.

Apa leszek.

Amikor ezt leí­rom, a 20. hétben, még mindig olyan, mintha nem is rólam szólna. És tudom, lesz majd idő, amikor teljesen természetessé válik az apaság. Mint a lélegzetvétel.

Kislányom, te, aki még meg sem születtél: már most hihetetlenül hálás vagyok érted!

Vajon jó szülő leszek?
Máté Gábor, mentorom és barátom, azzal fogadta a hí­rt: „csupa jó, ha több Sárosi lesz a világban.”
De bevallom, vannak kétségeim is. Ami persze egészséges.
Lesznek kemény pillanatok, amik próbára tesznek majd. Lehet, hogy lesznek pillanatok, amikor elküldesz majd a francba.
Nincsenek illúzióim: nem leszek tökéletes szülő.

Mi több, tudom, hogy a görcsös igyekezet, hogy tökéletes szülővé váljak, csak ártana a lányomnak. Elegendő, ha elég jó szülő leszek. A legtöbb, amit remélek, amit adhatok: hogy jelen leszek az életedben, hogy érzelmileg hozzáférhető leszek, hogy számí­thatsz rám.

Ez a feladatom, nem is kevés.

És ez is több, mint ami nagyon sok gyermeknek kijut Magyarországon, akik kevésbé kiváltságosak. Akik szeretetnélküli, bántalmazó környezetbe születnek. Akiket magukra hagynak a szüleik, mert nem képesek őket ellátni. Vagy mert magával ragadja őket valamilyen önpusztí­tó szenvedély. Vagy maguk sem tanultak meg soha szeretni és gondoskodni. Akiket cserben hagy az állam, miközben fantomellenségekkel harcol.

Rengeteg cikk szól arról, hogy a várandós kismamák mit egyenek és mit ne egyenek, mit vegyenek és mit ne vegyenek. Mit vigyenek és ne vigyenek be a szervezetükbe. De arról is legalább annyit kellene beszélni, hogyan kezdjünk ráhangolódni a gyermekre már a várandósság hónapjaiban. Van-e olyan, akivel a kismama beszélhet a stresszről, a szorongásról. Nem kí­nozza-e, hogy életszerűtlen elvárásoknak próbál megfelelni. Rá tud-e hangolódni érzelmileg a gyermekére. A kicsi csak akkor érzi magát szeretve és biztonságban, ha az anyja is.

Ezért amióta tudok rólad, minden nap megpuszilgatlak anyukád hasán keresztül, és elmondom: szeretlek és biztonságban vagy. Már azelőtt is beszéltem hozzád, hogy egyáltalán lett volna füled, hogy meghalld. Mert hiszek benne, hogy ha a szavak értelme nem is, de a szeretet eljut hozzád. Anyukádon keresztül.

És valahol ez a legfontosabb. Szeretetbe és biztonságba érkezni erre a világra.

(notes to my daughter)

A gyerekek szinte mindent megtennének azért, hogy lássák őket, hogy figyeljenek rájuk – í­rja Bessel van der Kolk holland pszichiáter. Aki egy történettel is szemlélteti ezt az igazságot.

Az egyik 14 éves páciensét, Jack-et a rendőrség betöréses rablás közben kapta rajta egy házban. Amikor a pszichiáter leült beszélgetni a sráccal, megkérdezte, ki fogja meglátogatni karácsonykor. „Senki”, felelte a srác. „Senki sem törődik velem.”

Kiderült, hogy nem ez volt az első betörése. Amikor a rendőrök beléptek a házba, felkiáltottak: „Hiszen ez Jack, már megint ez a kis szaros.”

„Tudja, ez az, amiért megéri,” mondta Jack. Valaki felismeri. Érezteti, hogy fontos, hogy él. Még ha ilyen torz módon is, de megkap valamit, amit a családjától soha nem kapott meg.

Nincs semmi, ami fontosabb egy emberi lény számára, mint azoknak az osztatlan figyelme, akiket szeret. Akiktől szeretetet és gondoskodást vár.

A figyelemnek gyógyí­tó ereje van. Nem csoda, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörből táplálkozó Simone Weil és a buddhizmusból táplálkozó Thich Nhat Hanh egyaránt kijelentették, hogy az osztatlan figyelem a legnagyobb ajándék, amit egy ember egy másik embertől kaphat.

És világunkban ez a kincs egyre ritkább. Hiszen marketingesek és PR-osok hadát foglalkoztató hatalmas üzleti vállalkozások épülnek arra, hogy eltérí­tsék, lekössék és megosszák a figyelmünket.

És miközben a nagyvállalatok mohón versenyeznek a figyelmünkért – mi magunk kétségbeesetten küzdünk azért, hogy lássanak minket. Hogy elismerjenek. Hogy mások figyelmében sütkérezve érezzük, hogy fontosak vagyunk. És ezt a vágyunkat éppúgy profitéhes vállalkozások próbálják kiaknázni: behálóznak minket saját vágyainknál fogva. Kiaknázzák traumákból táplálkozó sérülékenységeinket.

Vágyunk a figyelemre, elismerése természetes – de egy elidegenedett világban gyakran tévutakra visz minket. Hiszen azt érezzük, hogy mi magunk, akik ott bent vagyunk, a magunk sebezhetőségében és tökéletlenségében, nem vagyunk méltók figyelemre és elismerésre. Mi több, szégyellnünk és takargatunk kell a valós énünket. Fel kell épí­tenünk egy csillogó-villogó hamis egót. A Sikeres Embert, mint egy gólemet, ami jótékonyan eltakarja, hogy kik is vagyunk igazán. Mi több, el is feledteti velünk, hogy kik is vagyunk igazán. És végül meghasonlásunk nem is lehetne teljesebb.

És mi lehetne más, ami a tévutakból visszavezet a saját megtalált utunkhoz, mint a figyelem? A figyelem, ami valóban ránk irányul, és nem pedig a hamis bálványokra, amiket azért épí­tettünk, hogy eltakarjanak minket.

A helyes figyelem többet ér, mint a méricskélés, í­télkezés és aggódás. Igazából nem is kell másnak lenned: a problémád forrása éppen a görcsös küszködés, hogy más legyél. A küszködés, hogy folyton megfelelj életszerűtlen elvárásoknak, valójában nem összeköt, hanem elszigetel. Hiszen az igazán fontos embereknek a hozzáférhetőséged, a jelenléted és a figyelmed többet ér, mint a csillogó-villogó felszí­n, amit nagy ügygonddal épí­tgetsz.

Simone Weil-nek teljesen igaza van abban, hogy figyelem sokkal fontosabb a szellemi átalakulásban, mint az akarat. És a buddhista meditációs gyakorlatok is bizonyí­tják, hogy a megfelelő, nem í­télkező, együttérző figyelem befelé – és kifelé, önmagában is hegyeket mozdí­t el. Odabent és odakint egyaránt.

(jegyzetek a figyelemről)