Vannak az értelmes, igazságos szabályok, amiket a közösség hoz a közjó érdekében. Ezeket az értelmes ember legjobb belátásából is betartja, a hülyét meg jogosan büntetik meg, ha nem. És vannak a buta, értelmetlen szabályok. Amiket önkényesen hoznak és betartásuk pusztán tekintély elvén történik. Ez utóbbi kategóriával mindannyian találkozhattunk már gyerekkortól kezdve. Például még ma is a fejemet fogom attól, hogy egyes óvodákban nem volt szabad összekeverni a kakaót a tejbegrízzel. Ki a fene hoz ilyen szabályokat? A morális univerzumnak vajon melyik rejtett küllője törik el, melyik rugója patran el, amikor a hófehér tejbegríz elkeveredik a barna kakaóval? És persze ott volt az, hogy az utolsó kanállal is meg kellett enni a tökfőzeléket. Hiszen ha tányérban hagytál egy kanállal, az valamilyen rejtélyes módon összefüggött az etióp gyerekek éhezésével („Bezzeg az etióp gyerekek megennék!”) A múltkor hallottam egy olyan szabályról is, hogy egyházi iskolában a lányok nem festhetik a hajukat. Hát igen, Jézus is megmondta a hegyi beszédben, hogy jaj azoknak, akik a hajukat festik, mert a gyehenna tüzére vettetnek. Ja nem is. És hasonló buta és igazságtalan szabályként regisztráltam már tinédzserként is azt, hogy miközben bárki halálra ihatja magát a kocsmában, a törvény akár egyetlen spangli elszívását is börtönnel fenyegeti. Pedig akkor még nem szívtam, mégis, amikor hallottam a hivatalosságokat a fű ellen prédikálni, ösztönösen éreztem a jószándékú őszintétlenségnek és a kioktató didaktikának azt a sajátos keverékét, amit a felnőttek akkor vesznek elő, amikor a kölköket indoktrinálni akarják valami ellen. Azt a szagot, amit a tinik kiszagolnak már mérföldekről. Nem kételkedtem abban, hogy a fűnek lehetnek ártalmai – de ettől az egyoldalú demonizálástól kilengett a beépített bullshit-méterem. A világnak kellenek szabályok. De jót tenne neki, ha több lenne benne az értelmes, igazságos szabály, és kevesebb az értelmetlen és önkényes szabály. Szabadság, te szülj nekem rendet! Adj erőt, hogy képes legyek betartani az igazságos szabályokat, bátorságot, hogy lázadjak a buta és igazságtalan szabályok ellen, és bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt! Ÿ™ (note to myself)

A múltkor belenyúltam a darázsfészekbe és írtam a „gyermekmentes övezet” szerintem bántó mémjeiről. Most úgy dukál, hogy a másik oldallal is foglalkozzam: Durcás Dóri ura és parancsolója, Novák Előd kismama-szépségversenyt hirdetett „A gyermek áldás” címmel. Hogy mi is a bajom ezzel az egésszel? Önmagában itt sem az, hogy valaki az anyaságot, az anyákat népszerűsíti. Tök szép dolog, ha valaki minden külső nyomás nélkül, szívből megtalálja a maga (élet)hivatását abban, hogy szülő lesz. Amit viszont nem tudok elfogadni, az, hogy miért kell ezt az egészet belehelyezni egy ilyen kultúrharcos keretbe, ahol a társadalom fel van osztva barátokra és ellenségekre, „mi”-re és „ők”-re. Van, akinek az anyaság a „legnagyobb dicsőség” és a „legszebb hivatás” – de nem mindenkinek. Hagyjuk meg minden nőnek a lehetőséget, hogy ő válassza ki, mi lesz számára a legszebb hivatás és a legnagyobb dicsőség, miben látja az ő női princípiumának megvalósítását. Egy nő élete, még ha anya is, éppen úgy sokkal többről szól az anyaságnál, mint ahogy egy férfi élete sem csak az apaságról szól. Az ilyen dumák pedig szülőgéppé redukálják le a nőket. Ne elevenítsük fel ezt a Ratkó-korszakból itt maradt kriptaszagú propagandát, mert ezzel nem azt érjük el, hogy több gyerek születik, hanem azt, hogy egy csomó fiatal nő hányingerrel fordul el az anyaságtól. És egyébként meg már megint egy ilyen rózsaszín habos-babos képet alkotunk az anyaságról ahelyett, hogy a valódi hús-vér anyák problémáival foglalkoznánk. Ezek rendszerszintű problémák, és ha Novák úr akar tenni az anyákért, akkor vitézkedhetne mondjuk azon, hogy felemeljék a családi pótlékot, ami 15 éve nem emelkedett. Tehetne azért, hogy az anyákra kevesebb teher háruljon, javuljanak a munkaerőpiaci lehetőségeik, védelmet kapjanak a családon belüli erőszak áldozatai, hogy az egyedül álló anyák nagyobb támogatást kapjanak és a többi. Ehhez persze már kurázsi kellene, nem csak közhelyek puffogtatása… És persze bajom van azzal, hogy az anyaság népszerűsítésébe belekeverik az abortusz-tilalom melletti szent(ségtelen) háborújukat. Az anyaság/apaság csak akkor szép, ha valaki tudatosan vállal gyereket. Az, hogy valakinek, aki sem lelkileg, sem egzisztenciálisan nincs felkészülve arra, hogy felneveljen egy gyereket, de véletlen becsúszik egy nem kívánt terhesség – teljesen más kategória. És igenis azt gondolom, hogy egy nő az ilyen esetekben, törvényes keretek között, dönthessen a terhesség megszakítása mellett. Nagyon ingoványos talaj, hogy vajon mikortól számít valaki önálló emberi lénynek, és azt gondolom, ezen a teológusok és biológusok még évszázadokig vitatkozhatnak. Egy ilyen döntési helyzet mindig borzasztó nehéz az érintett számára. De ha valakinek joga van dönteni az ilyen helyzetekben, akkor az a nő. Mert az ő testéről van szó. Hát így.

Boldogság – ez a szó talán legalább annyira terhes a mindenféle ráragadt, gyakran egymásnak is ellentmondó jelentéstartalomtól, mint az a szó, hogy „szeretet”. Laurie Santos pszichológus szerint kétféle módon lehet valaki boldog. Az egyik, amikor valaki boldog az életében („happy in life”). A másik, amikor valaki boldog az életével („happy with life”). Nem eredeti gondolat ez: hiszen már az ókori görög filozófusok is megkülönböztették a kettőt. Az első a hedoné: a pillanatnyi gyönyörök élvezete. Amikor valaki boldog az életében, akkor éppen kellemes dolgok történnek vele, és éppen mentes a kellemetlen dolgoktól. „Jó hangulatban van”, „nagy kanállal eszi az életet” – mondjuk rá. Sorozatot néz és fagyit zabál, szexel, betép vagy piál a haverokkal, nyaral valami egzotikus tengerparton, koktél szürcsölve, családdal vagy anélkül, ízlés és világnézet szerint. A másik boldogságot a görögök eudaimóniának nevezték. Ez az, amikor valaki elégedett az életével („with life”) – de ez egyáltalán nem jár együtt feltétlenül azzal, hogy pillanatnyilag kellemesen érzi magát. Ilyenkor az ember úgy érzi, azt az életet éli, amit élnie kell. Jelentést talál benne. Még akkor is, amikor borzasztó kihívások, nehézségek érik a munkahelyén vagy a magánéletében. Viktor Frankl ez utóbbi boldogságot nem is boldogságnak nevezte, mivel ezt a szót annyira elcsépeltnek tartotta – hanem inkább „jelentésnek” (logosz). Korunk egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy az emberek tömegei kizárólag az első, hedonista boldogságot hajszolják. Hiszen ez harsog mindenhonnan, ahová csak néznek. Reklámokból, plázák kirakataiból, tévéből, közösségi médián. Természetesen az embernek szüksége van bizonyos egzisztenciális minimumra, hogy éljen (ott a Maslow-féle piramis alján): otthonra, ételre, biztonságra, emberi kapcsolatokra stb. Sajnos sokan ebből is ki vannak zárva. Ezek valódi szükségleteink. De az emberek többsége ezzel nem elégszik meg. Azt hisszük, hogy az tesz minket boldoggá, ha korlátlanul kielégíthetjük a pillanatnyi vágyainkat – ezt tartjuk a szabadság netovábbjának. Csak éppen azzal nem nézünk szembe, hogy ezek fölött az igények, vágyak fölött nincs ellenőrzésünk. Hiszen iparszerűen termelik újjá őket reklámokkal, új divatőrületekkel, hiányokkal és aggodalmakkal. És a vágyak kielégítése ürességet hagy maga után. Ha életünk végén visszanézünk, akkor nem feltétlenül azokat a szakaszokat tartjuk a legjobbnak, legfontosabbnak, amikor éppen zavartalanul elégíthettük ki a vágyainkat és kerülhettük el a nehézségeket. Például ha az ember szülő, akkor az első évek nagyon nehezek – és mégis, utólag sok ember úgy tekint ezekre az időkre, mint élete legboldogabb időszakára. Mert a kényelmetlenségek, a nehézségek ellenére jelentést és értelmet talált az életben. Üresség helyett teljesség töltötte ki a napjait. És hasonlóan van ez más olyan időszakokkal, amikor az ember egy közösség részeként a nehézségek ellenére is úgy érezte: otthon van, a helyén van. Például a függőségből való felépüléssel: ami szintén piszok nehéz tud lenni, és mégis. Átformálja az ember egész valóját és kitölti valami olyan elégedettséggel, ami üdítő változás a folyamatos kielégületlenség évei után. (note to myself)

„Dopamin detox” – gyakran olvashatjuk ezt a divatos kifejezést. Mint az lenni szokott, az ilyen kifejezések meghatározása meglehetősen képlékeny. Először egy Cameron Sepah nevű pszichológus használta 2019-ben, és nagy divat lett a Silicon Valley techbro-k körében. A lényeg, hogy korunk emberének túlstimuláltságáért, kiégettségéért a dopamin-egyensúly felborulását teszik felelőssé. Így ha valaki tartózkodik az olyan tevékenységektől, amelyek dopamin-túltermelést okoznak az agyban, akkor kevésbé fogunk függeni a hasonló stimulusoktól és elégedettebbek leszünk. Milyen tevékenységekről van szó? Például junk food zabálás, piálás, szívás, szex, sorozatnézés, pornó stb. Ezeket kell felcserélni egyéb tevékenységekre, sportra, sétára stb. A dopamin-detox tehát úgy működik, mintha benyomnánk egy reset-gombot az agyunk dopamin-rendszerében, és ez segít „optimalizálni” a dopamin-termelésünket. Az interneten még különféle kiegészítőket is árulnak, amelyek állítólag segítenek az embernek helyreállítani az agy dopamin-egyensúlyát. Bár az igazság magvát tartalmazza, de alapvetően erősen bullshit-szagú elmélet ez. Először is, egy csomó ember teljesen félreérti, mi a dopamin. „Örömhormonnak” nevezik. Pedig a dopamin nem örömhormon. Egy olyan idegsejtek által termelt ingerületátvivő anyag, aminek jelentős szerepe van az emberi motivációban, és ezáltal a tanulásban, a szokások kialakulásában is. Ez a jutalmazás-alapú tanulás magába foglalja a hasznos, jó szokásokat, és a haszontalan, rossz szokásokat, függőségeket is. A dopamin akkor aktiválódik, amikor valami jutalmazó tevékenység kerül a látóterünkbe. A „dopamin-böjt” elképzelése mögött az a tévhit áll, hogy a) az ember képes a dopamin-szintjén mesterségesen szabályozni és b) a dopamin-szint csökkentésével megszabadulhatunk rossz szokásoktól, enerváltságtól, kiégettségtől, és feltöltődhetünk új energiákkal. A valóságban azonban egy rossz szokás jóval többről szól, mint a dopaminról. Egyrészt jóval több vegyület és mechanizmus is szerepet játszik a dopaminon kívül. Másrészt pusztán idegsejtek és neurotranszmitterek tanulmányozásával soha nem érthetjük meg a függőséget – éppen úgy, mint ahogy a mesében szereplő vak ember sem képes felfogni az elefántot, ha csak a lábát képes kitapintani. A függőségek például olyan mélyen bevésődött tanult viselkedések, amelyek valamilyen, gyakran traumában gyökerező megküzdési stratégiát képeznek. A függőséget befolyásolja az, hogyan fejlődött az ember a születésétől, milyen élmények érték a korai gyermekkor meghatározó éveiben és utána, milyen társadalmi környezetben él, mennyire képes jól funkcionálni a közösségében és a többi. Ahhoz, hogy ilyen sokféle módon az ember életébe beépült, évtizedek alatt bevésődött káros szenvedély-mintákat meg lehessen haladni, ahhoz bizony nem egyszerűen „dopamin-detoxra” van szükségünk (bármit is jelentsen). Hanem új, termékeny és egészséges szokások, szenvedélyek tanulására, ami nem megy egyik napról a másikra. Meg kell tanulni hozzá elfogadni és feldolgozni olyan kényelmetlen érzéseket, élményeket, amelyeket jelenleg az ember a szőnyeg alá söpör. Ne démonizáljuk a dopamint: arra nagy szükségünk van! Valójában az alacsony dopaminszin a szervezet egészséges működésének zavarára utal. A dopaminra éppen úgy szükségünk van a függőségeinkből való felépüléshez, mint amennyire szerepet játszott a függőség kialakulásában. Természetesen az ember a mai, túlstimulált világban időről-időre törekedhet arra, hogy kikapcsolja például a digitális valóságot (digitális detox). Vagy mondjuk a Száraz November kampány során tartózkodjon egy időre az alkohol-fogyasztástól. Esetleg próbáljon egészségesebben táplálkozni és tartózkodni a junk food-tól. De a „dopamin-detox” éppen olyan divatőrület, mint egy csomó áltudományos divat-diéta, amik többnyire valami egyoldalú és drasztikus megvonástól gyors eredményeket ígérnek. Ezek akár működhetnek is egy-két embernél. A viselkedés változását kutatók szerint azonban az ilyen drasztikus, mindent-vagy-semmit megközelítésekkel szemben sokkal hatékonyabbak a kevésbé ambíciózus célokat kitűző, kis lépésekben haladó megoldások.

Ma 80 éve, hogy a balfi munkatáborban „hazafias ifjak” puskatussal szétverték az ország egyik legragyogóbb koponyáját. De Szerb Antal kálváriája nem a nyilasterrorral kezdődött. Még csak nem is a német megszállással. Egész élete egy nagy küzdelem volt, hogy elfogadják Horthy Magyarországán, mint magyar írót. Mert dacára a származásának, ő ízig-vérig magyar író volt és annak is vallotta magát. Aki, bár kivándorolhatott volna Amerikába és katedrát is kaphatott volna, mégis maradt. Mert, ahogy mondta, vajon kinek taníthatná kedvenc költőjét, Vörösmarty Mihályt Nyugaton? Ki értené meg? Sajnos Szerb Antalt Magyarországon sem sokan értették meg. Bűne nem csak zsidó származása volt. De legfőképpen az, hogy nem volt hajlandó a pátoszos nacionalizmus hangján megszólalni. Szeretett magyar íróiról, költőiről is inkább szeretetteljes iróniával írt – nem hallgatva el gyarlóságaikat, kicsinyességeiket sem. Fanyar, intellektuális humora gyakran átüt a sorokon. És ez, pont ez verte ki a biztosítékot. Hazaárulást, nemzetrombolást kiáltottak ott, ahol valójában szerető évődés vagy éppen tárgyilagosság volt. Botránynak tartották, hogy a dicső nemzeti múlton való köldöknézős merengés helyett ő éppúgy írt Petőfiről és Aranyról, mint ahogy Tolsztojról vagy Baudelaire-ről írt volna. Ezért szorgalmazta Baky László, horthysta csendőrőrnagyból lett vérnacionalista belügyér, a magyar irodalomtörténetének elégetését a parlamentben 1943-ban. Ezért tiltották ki azt rendelettel az összes iskolából. Utolsó értő közönségét már csak a balfi lágerben találhatta meg, ahol még halála előtt pár héttel is Shakespeare-ről és József Attiláról tartott előadást a rabtársainak. Ami azonban taszító a melldöngető hazapuffogtatók számára, pont az tette számomra, és még nagyon sok érzékeny ember számára olyan élvezhetővé Szerb Antalt. Ez teszi letehetetlen olvasmánnyá nem csak az Utas és holdvilágot, de az irodalomtörténeteit is, amelyek antitézisei a száraz, lexikális irodalomtörténeteknek. Mind a világirodalom, mind a magyar irodalomtörténete már kamaszkoromban is kedvelt olvasmányaim közé tartozott, időről-időre elővettem, olvasgattam őket, mint valami gourmand az ízletes csemegét. Őt olvasva lerí, hogy ez a szerző szerelmes az irodalomba, a kultúrába – a független, alkotó emberi szellembe. És ezt a szeretetet mint tanár és mint író átadta nekünk, a következő nemzedékeknek. Amikor a könyveit máglyára küldő pallóimrék és bakylászlók nevét már rég elfeledték, az ő neve még mindig fényesen ragyog a kollektív emlékezetben. Szerb Antal, örökre beleírtad magad a szívünkbe! ❤ Ÿ™

Ilyen az, amikor elszabadul egy iskolai bully. Semmit sem tanult, semmit sem felejtett. Meg van róla győződve, hogy ő a legerősebb arc a játszótéren, akit senki se mer helyretenni. Így hát sorra félemlíti, alázza, fenyegeti meg a többi gyereket. Elveszi a játékukat, ha megtetszik neki. Hiszen neki az jár. Aki valaha visszaszólt neki, azon bosszút áll. Belerúg, felpofoz már csak azért is, ha valaki csúnyán néz rá. Lerombolja a homokozóban a nagy gonddal felépített homokvárakat, aztán kárörvendőn vigyorogva nézi, ahogy az építők sírnak. Szintén sérült, önértékelésében bizonytalan sleppje mindenhová követi és tapsol, ahogy a földön fekvőt rugdossa. A lelke mélyén tátongó üresség: valahol mélyen eltemetve egy síró csecsemő, aki hiába várta, hogy megkapja a megfelelő figyelmet és szeretetet. Így hát azt hiszi, mindent csak erőszakkal kaphat meg, minden zárhoz a félelem a kulcs és mindenki csak tettet, ahogy ő. A gond az, hogy ennek a túlméretezett óvodásnak a játszótere most az egész világ. Egy tollvonással teszi tönkre milliók életét, és közben a szeme se rebben. Pár nap alatt több diplomáciai válságot okozott, több virágzó globális programot rombolt le, több mesterséget árkot ásott ott, ahol nem volt, mint más elnökök két ciklus alatt se. Sleppje nem rosszarcú pattanásos kamaszokból áll, hanem techmilliárdosokból, hazugsággyárosokból, fehér felsőbbrendűség- és fegyver-mániásokból. És félrevezetett milliókból, akik ott csápolnak neki a közösségi médián. Akiknek olyan nyomorult az élete, hogy elhiszik neki, hogy csak úgy lehet nekik jobb, ha másoknak sokkal rosszabb lesz. Elszabadult a hajóágyú. Tör-zúz. Fenyeget. Dobálózik. Kidülleszti a mellkasát és gőgösen fintorog. Bosszút áll. Ehhez ért. Az építéshez, a gyógyításhoz, a valódi kapcsolódáshoz nem. Mint minden bully, a többség passzív és gyáva hallgatására épít. Arra, hogy a játszótéren mindenki úgy csinál, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy ő megrugdossa a gyengébbet. Arra, hogy senki se pisszen, csak hogy ő megússza. Tényleg ilyen világban akarunk élni? Ahol az ilyen nárcisztikus bullyk uralkodnak? Én azt gondolom, hogy sokkal többen vagyunk, akik nem. Ideje lenne felismerni az erőnket.

„Gyermekmentes övezet” – olvasom az egyik oldal nevét a Fb-on. Tele van olyan posztokkal, mémekkel, amik a gyermeknemvállalást dicsőítik, a gyermekvállalást meg leszólják. Kábé olyan, mintha Budaházy Edda vagy Durcás Dóri posztjait olvasnád, csak pepitában. Ha olvasod, az a benyomásod támad, hogy aki gyereket vállal, az rosszat tesz magának és a bolygónak, vagy legalábbis szimpla idióta. Én soha nem ítéltem meg vagy el senkit azért, mert nem vállalt gyereket. Én magam is évtizedekig éltem a gyermektelen felnőttek életét, sokáig abban a tudatban, hogy már nem lesz gyerekem. Mégis, én személy szerint nem éreztem szükségét annak, hogy ebből valamiféle identitást gyártsak. És ösztönösen is tiszteletet éreztem azok iránt a szülők iránt, akik tényleg beleadnak anyait-apait, hogy felneveljék a következő generációt. Eszem ágában nem volt őket azza vádolni, hogy „indokolatlan” előnyöket akarnak szerezni – hiszen láttam a barátaimnál, hogy micsoda lemondással (is) jár szülőnek lenni (amellett, hogy micsoda örömmel is). Erre a lemondásra, erre az örömre senkit sem lehet kényszeríteni. De úgy alapból furának tartom, amikor egyesek valami olyanból gyártanak identitást – ami nincs. Pusztán abból, hogy valamit utálnak. Az ilyen identitások többnyire belső bizonytalanságot tükröznek. Valami hiányt. Például a homofób embereknél gyakran érzem, hogy a durva viccelődések és gyűlölködő kommentek valójában saját heteroszexuális nő- vagy férfi-identitásuk törékenységét jelzi. Ott bent igazából saját maguktól félnek, saját magukban akarnak valamit, valakit elhallgattatni. Vannak persze olyan anti-identitások, amelyek hasznosak lehetnek. Ott van például az, amikor egy iszákos ember a felépülése során abból csinál identitást, hogy ő józan. Kívülről talán már komikusnak tűnik, ahogy folyamatosan számon tartja, hány napja nem ivott. De ebben az esetben ez jótékony hatással bír. Legalábbis egy ideig. Mert ha élete végéig a fő identitását az képezi, hogy ő az ember, aki nem iszik, hát akkor az arról árulkodik, hogy a függőség még mindig markában tartja. Én hiszek abban, hogy ez nem szükségszerű. Na de visszatérve a harcos gyermektelenekre (hangsúlyozom, nem önmagában a tudatos gyermektelenekről, hanem azokról beszélek, akik kényszert éreznek a szülőség kigúnyolására, szapulására), ott is persze megvan a funkciója ennek az identitásnak. Nem lepődnék meg, ha az ott a szülőknek jól beszólogató emberek jelentős részében ez az egész téma egy fájdalmas, gyógyulatlan seb. Talán ezen kellene inkább dolgozniuk. Hasonlóan azokhoz a szülőkhöz, akik folyamatos kényszert éreznek arra, hogy igazolják a döntésüket és a szülőséget az egyedül üdvözítő életválasztásnak tüntessék fel. Én egyébként kimondottan érdeklődve olvastam Rácz Laura könyvét azokról a tudatosan gyermektelenekről, akik ott őszintén, a sérülékenységüket vállalva beszéltek saját életükről, döntéseik hátteréről. Valahol ez lenne az előrevivő út: meghallgatni egymás élettapasztalatait, nyitottan, együttérzéssel. Szülők és nem szülők, biciklisek és gyalogosok, füvesek és piások, melegek és heterók. És nem készakarva mesterséges árkokat ásni, egymást vörös fejjel szidó csoportokra osztani a társadalmat. (note to myself)

Sokszor hallom füvet szívó ismerősöktől, hogy nagyon vigyáznak arra, hogy ne vigyenek a szervezetükbe „szintetikus” anyagokat. És hogy gyanakodnak a feldolgozott élelmiszerekben található adalékanyagoktól, a gyógyszeripari termékektől, a táplálék-kiegészítőktől és a többi. Aggódnak, hogy milyen méreganyagok jutnak a szervezetükbe. A kannabiszt sokan úgy tekintik, mint Isten adta, „természetes” alternatívát a sok túlfeldolgozott „ipari” szeméttel szemben. De vajon ezek az emberek, amennyiben az illegális piacon vásárolnak, megkérdezik-e maguktól, hogy az általuk beszerzett kannabiszban vajon mi is van pontosan? Hacsak nem ők termesztették meg a saját kis biokertészetükben a füvet, akkor vajmi kevés ellenőrzésük van fölötte. Valójában jóval kevesebb ellenőrzésük, mint a legális élelmiszerek vagy gyógyszerek esetében, amelyeken legalább fel van tüntetve a pontos összetétel. És a nagy helyzet az, hogy azok a kutatások, amelyeket időről-időre az illegális kannabisz-minták bevizsgálásával végeznek, rendre nagyon furi adalék- és szennyezőanyagokat mutatnak ki a feketepiaci fűben. Pár éve spanyol hasist vizsgáltak be a kutatók, és döbbenten fedezték fel, hogy szinte mindegyik minta szennyezett volt nem mással, mint emberi ürülékkel. Gyakori „vendég” volt még a mintákban az E. Coli baktérium és az Aspergillus gomba, ami bizony okozhat fura következményeket. Különösen legyengült immunrendszerű emberek esetében. Németországban nemrég szintén megdöbbenést keltett, hogy az illegális fűben nagyon gyakran találtak szintetikus kannabinoidot (idehaza herbál/bio néven fut). Ami jóval potensebb és addiktívabb lehet a természetes fűnél. A holland Trimbos Intézet egy mostani vizsgálata szerint nem jelentenek kivételt a holland coffee shopokban árult termékek sem, amelyek, bár a hatóságok 1976 óta eltűrik a forgalmazásukat, valójában minőségellenőrzés nélkül, illegálisan kerülnek be a kávézókba. A vizsgálat szerint a mintákban veszélyes mennyiségben találtak ólmot (!), különféle gyomirtókat és vegyszereket és potenciálisan káros baktériumokat, gombákat is. Volt olyan hasis minta is, ami a megengedett értéknél hatszor (!) nagyobb mértékben tartalmazott ólmot. Na most képzeljük el, hogy ha a holland coffee shopokban, ahol azért mégiscsak törekszenek a minőségre, ilyen füvet (marihuána) és csokit (hasist) árulnak, akkor vajon mi a helyzet a hazaival? Bár a hazai fűben a hivatalos szakértői bevizsgálás során csak a THC tartalmat nézik (ez kell a büntetőeljáráshoz), garantálom, hogy érdekes dolgokat találnánk benne. Nem lepne meg, ha az ólom és egyéb szennyezőanyagok mellett itt-ott felbukkannának szintetikus fűvel felütött minták is. A Drogriporter véleménye szerint a fűszívás, bár nem ártalmatlan, de egyáltalán nem ördöggel cimborálás. A legtöbb egyébb tudatmódosító szerhez, így az alkoholhoz képest a kannabisz fogyasztása kevésbé addiktív és kevesebb egészségügyi kárral jár, nem lehet belehalni a túladagolásába. Ne vegyük félvállról: függőséget okozhat, és sok esetben segítségre van szüksége embereknek, hogy letegyék. De ebben is inkább akadály a kriminalizáció. A hollandok felismerték ezt, ezért nem üldözik a fűszívókat, és lehetővé tették a fű árusítását spéci kávézókban. Mint azonban a mostani vizsgálat is kimutatta, nem elég az, hogy egyszerűen eltűrjük ezt a jelenséget – szabályozásra, minőségbiztosításra, fogyasztóvédelemre is szükség van. Szabályozás nélkül a fogyasztó érdekeit, egészségét sem lehet megfelelően védeni. Márpedig azt garantálom nektek, hogy fogyasztók vannak és lesznek is, bármennyi füvet foglalnak le, bármennyi embert is csuknak le évente a yardok. Hollandia áprilistól egy kísérletbe kezd, melynek során 10 önkormányzatban a coffee shopok legális ültetvényeken termesztett, minőségbiztosított füvet fognak árulni. Svájcban már jelenleg is futnak hasonló városi szintű legalizációs kísérletek, és Németországban is tervben vannak (a választások eredményeitől függ, beindulhatnak-e). Ezeknek az első kísérleteknek az eredményeiből nagyon sokat fogunk tanulni arról, hogy mi működik, és mi nem. Mert manapság az igazi kérdés már nem az, hogy legalizáljuk-e a kannabiszt – hanem az, hogy hogyan. Hogyan szabályozzuk, milyen korlátozásokkal, milyen intézményekkel, milyen szereplőkkel stb. Egyénként akár utáljuk a kannabisz, akár imádjuk, de mint társadalom a szemellenzős tiltás helyett meg kell tanulnunk együtt élni a kannabisszal. kép: Evert Elzinga/EPA

Ezen az oldalon sokat kritizálom azokat az egyháziakat, a politikai kurzus-keresztényeket, akik a lelkiismeretüket sutba dobva megalkusznak a Hatalommal és a vallás köntösébe rejtik saját önzésüket. Ahogy Richard Rohr ferences szerzetes mondja: „a vallás gyakran a legjobb menedék, ahová elbújhatsz Isten elől.” De sokakkal ellentétben, akik az egész vallást kidobnák a kukába úgy, ahogy van, én nem tenném ezt. Mert a szemem előtt lebeg azoknak az embereknek a példája, akik számára a vallás nem ájtatoskodó képmutatás csupán, hanem megélt igazság. Mint Martin Luther King tiszteletes, Thich Nhat Hanh, az elkötelezett buddhizmus mozgalmának elindítója vagy Joshua Heschel rabbi, aki együtt menetelt a feketékkel a 60-as években. Vannak ma is olyan egyháziak, akik arra használják a pozíciójukat, hogy a szegények, az elesettek, a gyengék, a népszerűtlenek és a kiátkozottak mellett szólaljanak fel a Hatalommal, de akár a közvélemény nyomásával szemben is. Vállalva a támadásokat. Ilyen például Mariann Edgar Budde episzkopális püspök, aki a minap egy istentiszteleten a szószékről arra kérte az elnököt, hogy ha tényleg komolyan gondolja, hogy a „szerető Isten kegyelméből” került a pozíciójába, akkor mutasson együttérzést és kegyelmet. Például a menekültek és az LMBTQ emberek irányába is. Felhívta a figyelmet, hogy a bevándorlók többsége egyáltalán nem bűnöző, csupán boldogulni szeretne, mint bárki más. Persze Trump nem gondolta komolyan, számára a vallás csupán eszköz. Biztos jönnek majd a kommentek, hogy na és mit ért el vele? Falra hányt borsó. A püspök valószínűleg nem hülye, tudja, hogy az elnök milyen. Mégis megtette, amit a lelkiismerete követelt. Mint annak idején Ambrus, Milánó püspöke, aki kiállt a nép mellett Theodosius császárral szemben. Tette mindezt mindenféle kioktató arrogancia vagy pátosz nélkül, kedvesen, nyíltan, őszintén. A szavai nagyon sok emberhez eljutottak, még az óceánon túl is. Azóta az elismerések mellett gyűlölködő üzeneteket is kap és sokan azzal vádolják, hogy visszaélt a pozíciójával. De szerintem éppen ellenkezőleg: akkor élt volna vissza a pozíciójával, ha nem követi Jézust abban, hogy kiáll az üldözöttek, a megalázottak mellett. Respect!

Spirituális értelemben magasan szárnyaltam, de fogalmam sem volt, hol és hogyan érjek földet – mondja az egyik kedvenc meditációs oktatóm, Joseph Goldstein azokról az évekről, amikor a 70-es évek elején visszatért Indiából Amerikába. Indiában a théraváda buddhizmus egyik legnagyobb élő mesterénél, Anagarika Munindránál tanulta ki a vipassana meditáció fortélyait Bodh-Gajában. Abban a városban, ahol a legenda szerint a Buddha a bódhifa alatt megvilágosodott. Hatalmas kontrasztot jelentett számára hazatérni az otthonába a Egyesült Államok keleti partjára. Ahol a mentalitás nem is állhatott volna távolabb a keleti spiritualitástól. Előadást tartott a helyieknek a buddhizmusról és meditációról, amit a megjelent, főleg idős hölgyekből álló közönség udvariasan fogadott ugyan, de szkeptikusan mosolyogva csóválták a fejüket. A helyi középsuliból, ahol helyettesítő tanárként dolgozott, kirúgták, amikor a diákoknak őszintén elmondta, mit gondol a fűről. Képtelen volt megtalálni a helyét és borzasztó magányosnak, idegennek érezte magát Nyugaton. Azt gondolom, hogy rajtam kívül még nagyon sok ember tud rezonálni Goldstein fentebb leírt élményével. A szellemi útkeresésünk során megismerkedünk új tanításokkal, módszerekkel. Megindulunk bizonyos önismereti utazásokra. Úgy érezzük, hogy az életünk, a világlátásunk fenekestül felfordul. Úgy érezzük, más emberekké váltunk. De aztán egy ponton mindig visszakerülünk a hagyományos közegünkbe. Család, munkahely, barátok. Akik gyakran, még ha nem is ellenségesen, de inkább udvarias távolsággal fogadják és nem osztják újonnan megtalált eszméinket és lelkesedéseinket. És mi úgy érezzük, mintha a két világ közötti mezsgyén ragadtunk volna. A korábbi szerepünk, amit elvárnak tőlünk, már kényelmetlen. Nem találjuk a helyünket. Magasan szárnyalunk – de aztán mintha megfeneklettünk volna. Vergődünk, mint Baudelaire albatrosza: „Alig teszik le a fedélzet padlatára, A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.” Aztán megtanuljuk azt is, hogy az ilyen élmények egyáltalán nem kisiklások, eltérülések – hanem nagyon is a szellemi gyarapodás és utazás részét képezik. Aki azt hiszi, hogy ez az egész ún. spiritualitás arról szól, hogy folyamatosan elragadtatott, eksztatikus tudatállapotokban szárnyalunk, újabb és újabb magasságokat hódítunk, lelkesítő távlatokat fedezünk fel, az téved. Ennél jóval fontosabb, hogy mit kezdesz a hétköznapi, banális szituációkban a zavaró emberekkel, nyugtalanító gondolatokkal, nyomasztó érzésekkel. Mennyire vagy képes nem menekülni, nem belefeszülni, hanem lágyan, szelíden befogadni, elfogadni azt, ami van, anélkül, hogy görcsösen ragaszkodnál ahhoz, ami volt, vagy amit szeretnél, hogy legyen. Ez a nagy művészet, és ezt még a legnagyobbak is botladozva tanulják csupán. Goldstein végül megtalálta a maga helyét és szerepét a nyugati társadalomban. Olyannyira, hogy ma már ő az egyik legelismertebb tolmácsolója a théraváda buddhizmusnak és a vipasszana meditációnak Amerikában. De ehhez, mint meséli, szüksége volt arra, hogy megtapasztalja az idegenséget, amit megtapasztalt Indiából hazatérve. Hogy megtanuljon megnyílni a kellemetlen, az unalmas számára is. Mert aki folyamatosan tagadásban, taszításban van, aki állandóan azon sóvárog, hogy máshol legyen, más legyen – az megreked a fejlődésben. Siklóernyővel elrugaszkodni a szakadék széléről a hülye is tud. De biztonságban földet érni – az már más tészta. (note to myself)