Széljegyzetek

A technikai civilizáció ví­vmányai lehetővé teszik, hogy az ember akár napok, órák alatt a bolygó egyik oldaláról átutazzon a másikra – a nappalból az éjszakába, a tavaszból az őszbe, az egyik kultúrából a másik kultúrába. Az emberi test és elme számára az átmenet feldolgozása jóval összetettebb és nehezebb feladat.

És nem csak a biológiai vekkerünk cirkádián ritmusának átállásáról beszélek: arról a jelenségről, amit köznyelven jet lag-ként tartunk számon. És ami egy 10 órás időeltolódás esetén elég komisz dolog.

De a megtestesült elme, makacs jószág, hozzászokott a fokozatos változáshoz. És tagadja a hirtelen változást – tagadással válaszol, ha a valóság kifordul a sarkaiból. Nehezen adja fel a referencia-pontjait. Gyanakodva tekint a nappalra: vajon ez nem egy hamis éjszaka? Bizalmatlanul néz szét a tavaszban: vajon ez nem hamis ősz?

Új-Zélandon nem csak az út másik (a „rossz”) oldalán kell vezetnünk az autóval, és nem csak éppen ősz van tavasz, nappal éjszaka helyett. Idő kell hozzá, hogy az ember megszokja azt is: másként működnek a dolgok. Nem csak a nyelv más, de mások a szokások, másként szólnak egymáshoz az emberek. Más mederben, más ritmusban vonul az élet folyama. Más értékek jelzőfénye világí­tja meg a közös utat.

Ez a ritmus jóval lassabb – jóval türelmesebb. Mint ahogy jóval türelmesebbek és nyitottabbak egymással az emberek is. Ami abból is látszik, hogy ha hülye európaiként véletlen a kereszteződésben a jobboldalra kanyarodsz be, és esetleg indexelés helyett az ablaktörlőt indí­tod be – a helyiek nyájas elnézéssel reagálnak. Inkább el sem képzelem, Budapesten mit kapna ugyanezért a sofőr…

Ez a türelem és nyitottság a politikai kultúrában is megnyilvánul. No nem mintha valamiféle gondtalan paradicsom lenne ez: az emberi civilizációt féregként rágó alapproblémák itt is éppen annyira nyilvánvalóak, mint odahaza. De mégis: pár nap után az ember lelke mintha egy nyomasztó teher alól szabadulna fel csupán attól, hogy nem csak földrajzi, de egyre nagyobb lélektani távolságba is kerül attól a sötét toxikus mocsártól, amivé odahaza a „közélet” vált.

Észre se vettük, hogy a terjeszkedő-terpeszkedő fasizmus micsoda lassan csöpögtetett méregként szivárog le minden egyes nap a szinapszisainkba. Illyés Gyulának igaza volt: ahol zsarnokság van, ott magad is zsarnokság vagy.

Önmagában az a tény, hogy egy szabad országban jársz-kelsz, ahol az emberek hozzászoktak, hogy a Hatalom számonkérhető és leváltható, ahol a közjó nem elcsépelt közhely, ahol a különféle komplex társadalmi problémákat nem gumibottal meg börtönráccsal gyógyí­tják, ahol a sajtó kérdez és nem propagandát terjeszt, a különféle kisebbségek és az értük dolgozó civilek nem közellenségek – önmagában ez a tudat is felszabadí­tó hatással van.

És az is egy csoda, amikor megtapasztalod: az idehaza terjesztett propagandával ellentétben eme „hanyatló nyugati” társadalomban a Szabadság valódi Rendet szül. Az emberek nem azért tartanak be szabályokat, mert félnek a retorziótól. Hanem azért, mert hisznek az értelmes, világos, igazságos szabályok hasznában. Bár nyitottak a másságra, legyen az szexuális vagy etnikai, de ez nem jelent gyökértelenséget: tisztelik a hagyományaikat és szelí­d szeretettel óvják, védik a környezetet, a természeti értékeket.

Ami időről-időre átszűrödik a lombkorona nélküli lombkoronasétányok, a közpénz jellegét elveszí­tett közpénz országának közéleti eseményeiről a neten keresztül, az a groteszk kategóriájába tartozik. Egészen szürreális. Az itteniek nem is értik, ha elmeséled nekik. Nem értik, hogy miért élnek í­gy emberek.

És amikor visszatérsz Magyarországra, az elméd még egy ideig tagadja a valóságot. Tagadja a cinikus hazugságot, ami az óriásplakátokról, a sajtóból és a szürkén nyüzsgő embertömeg arcáról vigyorog rád.

Vajon miért élünk í­gy, amikor lehetne másként élni?
Lehetne élni szabadon, örömmel, jelentéssel.

Bár bejártam a világ számos országát, én magam javí­thatatlan patrióta vagyok: minden hibája ellenére is szeretem a hazámat. Nem fordulok el gőgősen tőle. A hegyekben is megmaradok kiskunsági gyereknek. Olyan vagyok, mint Csavardi Samu, aki a csodálatos, hihetetlenül vadregényes tájakat átszelő utazásai alatt is szerelemmel gondolt a Megyére.

Szeretném hinni, hogy egyszer felébred ez az ország is abból a részeg rémálomból, amiben jelenleg hortyog. Csak győzzük kivárni mi, a józan virrasztók.

(notes to myself)

A rendszeres olvasók bizonyára észrevették: elnémultam egy időre.

Az oka ennek elsősorban az volt, hogy kihasználva az ausztráliai konferencia/munkaút nyújtotta lehetőséget, elutaztam a szomszédos Új-Zélandra – ahova önerőből soha nem jutnék el. És ahol a hátizsákommal bevettem magam a hegyek közé, és számos lélegzetelállí­tó túrán vettem részt.

A 10 óra időeltolódás mellett az í­rást az is akadályozta, hogy a hegyek között nem nagyon van Net. Digitális detox. Ami, őszintén megmondom nektek, nagyon jól esett.

Idegenek találkoznak a hegyi menedékházakban – és láss csodát, nem a telefonjukat nyomogatják, hanem beszélgetnek egymással. Megosztják az életüket. Együtt figyelik, ahogy a fenséges Aoraki irdatlan, gleccser-szabdalta hegyormáról morajló lavinák indulnak útnak. És ahogy a Nap tündöklő fénye rózsás-aranyban füröszti a Mount Tasman havas csúcsát.

Nem kellett youtube-videókat nézegetni, vagy agyatlanul pörgetni az instát: a természet játszotta a maga megunhatatlan drámáit. És a csend többet mond minden szónál.

Végtelen hálát éreztem, amikor egy izzasztó, meredek kapaszkodó végén visszatekintettem a gleccserek vájta, folyók termékenyí­tette völgyekre. Ahogy a zuhogó esőben, bőrig ázva, fáradtan is megálltam gyönyörködni, ahogy a misztikus ködből kibontakozik a Mackenzy tó. Amikor láthattam, amint Milford Soundnál a szivárvány minden szí­nében pompázó ví­zesések zuhognak alá több száz méteres magasságból a tengerbe. Amikor elheverhettem az aranyló mezők selymes füvében és hallgathattam a tücskök szelí­d zenéjét.

Elbeszélgettem a Mueller Hut gondnokával, aki maga is gyakorló meditálóként vonult el a világ zaja elől a gleccserek és sziklák honába. Inspirálóan hatott rám az a derűs nyugalom és béke, ami a lényéből áradt. Remélem, én is haza tudok belőle vinni valamit az emberek zajongó-tüsténkedő-nyüzsgő-fecsegő világába, ahol semmi sem az, aminek látszik.

Amikor ezeket a sorokat í­rom a reptéren, átszállásra várva, vegyes érzések töltenek el. Egyrészt nagyon szeretném már megölelni a feleségemet. De a hazatérés… az más tészta. Bár szeretem a hazámat, de vajon kell ez nekem? Vajon tényleg vissza akarok térni abba a toxikus mocsárba, amivé Magyarország vált? Ami nap mint nap mérgezi az elménket? Vajon van értelme folytatni azt a sziszifuszi küzdelmet, vajon van értelme irogatni a posztjaimat és cikkeimet, szervezni a rendezvényeket, gyártani a filmeket? Dacolva a többség ellenséges, süket közönyével, a törtető középszer ostoba rosszindulatával?

Az Alapjogokért Központ nevű NER-kamuintézet és kifizetőhely drogtémájú „közvéleménykutatást” végzett (még jó, hogy ilyen hasznos dolgokra megy az adófizetők közpénz jellegét elveszí­tett pénze!). Szerintük „az újonnan megjelenő dizájner (szintetikus) drogok fiatalok körében tapasztalt terjedése aktualizálta a problémát”.

(Itt tegyünk is egy kis zárójelt: elárulnám, hogy a dizájner drogok olyannyira „újonnan” jelentek meg, hogy már mintegy 2009 óta tömegesen fogyasztják őket. Szép, hogy végre eljutott hozzájuk is a hí­r – végülis jobb később, mint soha… Micsoda fergeteges aktualitás! De hát ez tényleg csak zárójel bezárva.)

Az „eredmények” azt mutatják, hogy a „magyarok óriási többsége (93% százaléka) még szigorúbban büntetné a kiskorúak számára kábí­tószert eladó bűnelkövetőket”.

(Második zárójelecske: vajon mi az új abban, hogy a magyar társadalom mindig mindent szigorúbban büntetne? Főleg, ha a „drog” és a „kiskorú” szavak ugyanabban a kérdésben szerepelnek. Zárójel bezárva.)

Ezenkí­vül azt is megtudhattuk e remek közvéleménykutatásból, hogy a magyarok 85% szerint „nagyobb odafigyelésre lenne szükség” a kiskorúak védelme érdekében. Nahát, ismét micsoda lényegretörő megfogalmazás! Itt már csak arra lennék kí­váncsi, hogy vajon akkor a magyarok 15%-a szerint NEM kell nagyobb odafigyelés? Inkább kisebb odafigyelés kell? A likert-skálán olyan kettes, nem ötös? Hm… Érdekes.

És itt még nincs ám vége: a Központ kitűnő alapjogi drogszagértői azt is megszakértették, hogy mi az OKA minden drognyavalyánknak. Mármint ki a felelős azért, hogy terjednek a dizájner-drogok és hogy nincs nagyobb odafigyelés.

Ha esetleg 13 év Orbán-kormányzás után arra tippelnél, hogy a felelős kormány – akkor persze elvetemült sorosista ártány vagy. A helyes válasz: hát persze, hogy Gyurcsány. Akit mindig elő lehet kapni, mint nyuszit a bűvészkalapból. Igazán cuki. 13 évnyi kormányzás után még mindig Gyurcsány a felelős azért, hogy a gyermekeink tolják a herbált.

Imí­gyen érvelnek: „A baloldal nemcsak a kábí­tószer-elleni küzdelemben hagyta magára a fiatalokat, hiszen a társadalmilag kiemelkedő támogatottságú gyermekvédelmi népszavazás elleni agitációval az iskolák kapuit is szélesre tárta volna a genderpropaganda előtt.”

Jujj. De hát cicukák, az ugye megvan azért, hogy éppen az Orbán-kormány tiltotta ki a gyermekvédelmi törvénnyel a drogprevenciós szervezeteket az iskolákból???

És az megvan, hogy az elmúlt 13 év alatt tönkrevágták az egész nemzeti drogkoordinácót, ahol a gonosz Gyurcsi alatt még vagy húsz ember tolta a melót, most alig egy-kettő maradt mutatóba? Hogy megszüntették a fő szakpolitikai háttérintézményt, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetet? Hogy megszüntették a cí­mkézett pályázati forrásokat? Hogy kiéheztettek és ellehetetlení­tettek egy sor remek civil prevenciós, ártalomcsökkentő és terápiás programot? Hogy 3 éve még nemzeti drogstratégia sincsen? Hogy a drogprevenciós szervezeteket már az iskolákból is kitiltották? Hogy kritikus a szakemberhiány?

Az nem érdekes. SZIGORÍCCSUK A TÖRVÉNYT – ez a lényeg. Ettől lesz jobb a magyarnak. Nem kell ide komplex, multidiszciplináris, kiegyensúlyozott, bizonyí­ték-alapú drogpolitika, mint amiről EU meg ENSZ dokumentumok papolnak. Írjunk csak bele a BTK-ba még nagyobb számokat a büntetési tételeknél, oszt jónapot.

Ennyit tudnak. És borí­tékolni lehet, hogy hamarosan megint előveszik a drogszigorí­tás jollyjoker kártyát, hiszen nő az infláció és el kell terelni a figyelmet a megélhetési válságról. Az emberi hülyeség vámszedői pedig, mint ezek az „alapjogi” meg „drogkutató” központok és társaik, degeszre tömik a zsebüket. Majd kimutatják a megrendelésre készült „kutatásaikkal”, amit éppen ki kell mutatni, hogy az aktuális kormánydirektí­váknak meg lehessen felelni.

És alig maradt már kritikus hang, aki egyáltalán szóvá teszi ezeket a dolgokat. Fortélyos félelem irányí­t. A tehetséges emberek kí­nosan hallgatnak, miközben tort ül a középszerű butaság.

A Drogriporter mindenesetre nem hallgat – és továbbra is kellemetlen, józan igazságokkal szembesí­ti a Hatalom által elbódí­tott közvéleményt.

A héten a Nemzetközi Ártalomcsökkentő Konferencián filmeztünk Melbourne-ben, Ausztráliában – a szervezők meghí­vására. Meglátogattuk az első helyi felügyelt drogfogyasztói helyiséget is, ami a második Ausztráliában. A lényege, hogy a szerhasználók a saját magukkal hozott illegális szert biztonságos, higiénikus körülmények között, ápolók felügyelete mellett fogyaszthatják el. Ezáltal megelőzve a fertőzéseket és túladagolásos haláleseteket.

Ez a megközelí­tés – az ártalomcsökkentés – még mindig egy csomó embert késztet a szemöldöke felvonására. „Nehogymár még támogassuk is őket abban, hogy drogozzanak!” – forgatják a szemüket.

Pedig ha megnézzük ezeket a programokat, akkor egyáltalán nem promótálják a drogozást. Azoknak az embereknek kí­nálnak a sikátorokkal és parkokkal szemben alternatí­vát, akik egyébként is elfogyasztanák a szert. És ha már tehetik ezt anélkül, hogy az életüket kockáztatnák, akkor miért ne tennék?

Melbourneben naponta 2-300 ember használja a szolgáltatást, körülbelül 6 ezer túladagolásnál avatkoztak be eddig – és ezzel mintegy 60 emberi életet mentettek meg.

A program ezenkí­vül lehetőséget ad arra, hogy a gyakran utcán, nyomorban élő emberek támogatást kaphassanak egy emberhez méltó élethez. Otthon, munka, család, egészség: olyan dolgok, amik az átlagos ember számára alapnak számí­tanak, nekik gyakran hiányoznak. Itt leülhetnek beszélgetni pszichológussal, szociális munkással, orvossal – rendelkezésre áll hepatitis C és HIV kezelés, fogorvosi kezelés, nőgyógyász.

Beszélgettük néhány klienssel is, akik nagyon hálásak – hiszen ez az egyetlen program, ahol igazán emberszámba veszik őket. A legtöbb kórházban, orvosi rendelőben vagy szociális ellátóhelyen úgy kezelik őket, mint páriákat. Szóval jóval többről szól ez a program, mint belövésről – arról szól, hogy összekössük a margóra szorult embereket a társadalommal. Magyarországon is nagy szükség lenne hasonlókra.

Egy történet szerint élt egyszer egy remete szerzetes, aki Japán hegyvidékes részén lakott egy barlangban. A szerzetes korábban tehetséges művész volt. A barlangban nem volt vászna, ezért elhatározta, hogy a barlang falára fog festeni egy tigrist. Mivel nagyon alapos művész volt, és rengeteg idő állt rendelkezésére, hosszú időt töltött a festmény kidolgozásával. Mikor végül a festmény elkészült, olyannyira valóságosnak tűnt a tigris a számára, hogy teljesen megrettent tőle.

A történet az elme erejére figyelmeztet minket. Nap mint nap azt tesszük, mint a mesebeli szerzetes: nagy műgonddal tigriseket festünk a barlangunk falára.

Olyan sok időt, energiát fordí­tunk arra, hogy a saját rémképeinket és vágyképeinket kidolgozzuk, hogy a végén teljesen meg tudjuk győzni saját magunkat – hogy azok valóságosak. Saját magunk tápláljuk a félelmünket, az aggodalmunkat, a sóvárgásunkat és a szomorúságunkat.

A legutóbb erre én is rádöbbentem, amikor egy 13 órás repülőúton vettem részt. Aki hasonlóan introvertált alkat, mint én, az talán megérti, milyen kí­nszenvedést tud jelenti a magamfajtának, ha ilyen hosszú ideig össze van zárva idegenek testközelségébe. Főleg, ha folyamatosan belemásznak az intimszférájába.

Az emberi elme ilyen esetekben végtelen drámákat játszik le magának – tigrist fest a saját falára, amiben egyre jobban kidolgozza saját ingerültségének, bosszúságának a kontúrvonalait.

Mennyi energiát, figyelmet fordí­tuk a tigriseink kidolgozására! Gyúrjuk, dagasztjuk saját szerencsétlenségünk tudatát, újra és újrameséljük magunknak a saját áldozatiságunk történeteit – mí­g végül magunk is azonosulunk velük. Amiért persze szégyelljük is magunkat: szégyelljük az érzéseinket. Szánalmasnak érezzük magunkat: „más biztos jobban kezelné”! És ez még több szenvedéssel jár.

Az ilyen helyzetekben új értelmet nyer Sartre sokszor félreértett mondása: „a pokol: más emberek.” Ami ugye nem azt jelenti, hogy a másik ember a pokol – hanem azt, hogy a saját poklunkat mindig más emberekkel való viszonyulásunkban épí­tjük fel.

És új értelmet nyer a Buddha mondása is, ami szerint a harag olyan, mint a növény, aminek a hajtása mézédes, a gyökere pedig mérgező. Hiszen dühöngeni, bosszankodni, aggodalmaskodni, szomorkodni – mindez milyen édes tud lenni! Valahol élvezetet is jelent rövid távon. Függőséget okoz. De rajta keresztül mi magunk mérgezzük meg a saját elménket és függővé válunk a szenvedésünktől.

Hiszen a kényelmetlen helyzet egy dolog: az emberi élet kiküszöbölhetetlen része. De ha megfigyeled magad, rájössz, hogy valójában a szenvedés nagy részét te magad okozod magadnak azzal, AHOGYAN reagálsz a kényelmetlenségre.

A megoldás azonban nem az, hogy „nem érzel” semmit – hogy tagadod, elfojtod az érzéseidet. Igaza van Milan Kunderának: „senki sem tehet semmit az érzéseivel, azok léteznek és nem tudjuk cenzúrázni őket. Ostorozhatjuk magunkat egy tettünkért vagy megjegyzésünkért, de egy érzésünkért nem. Egyszerűen azért, mert nem kontrollálhatjuk, mit érzünk.”

Megszelí­diteni, elfogadni a tigriseinket és nem esni nekik áldozatul – ez a dolgunk, nem is kevés.

Milyen különös lény is az ember.

Az egyik pillanatban lelkesedhetsz az emberiség elvont ideájáért – és mégis, a következő pillanatban legszí­vesebben megfojtanád egy kanál ví­zben eme nagyszerű faj egyes példányait.

Az egyik pillanatban egy ember elborzaszt ésszerűtlenségével, kicsinyességével és önzésével.
A következő pillanatban egy másik megdöbbent nagylelkűségével és kreativitásával.

Embert szeretni kockázatos. Illogikus. Ésszerűtlen.
Sérülékennyé tesz.
Belerokkanhatsz. Beleőrülhetsz. Kiéghetsz.

És mégis, ez az irracionális kockázat az emberi élet veleje.

Hiszen te is ember vagy.
Nem élhetsz anélkül, hogy más kockáztatná, hogy szeressen téged – minden kicsinyességeddel, ésszerűtlenségeddel és önzéseddel együtt.

(notes to myself)

A Drogriporter filmes csapata a szervezők megbí­zásából a nemzetközi ártalomcsökkentő konferencián forgat a bolygó másik oldalán: Melbourne-ben, Ausztráliában. Több, mint 1000 ember érkezett a konferenciára 80 országból – ez a legnagyobb ártalomcsökkentéssel foglalkozó nemzetközi esemény a világon.

Az ártalomcsökkentés, ami nálunk leginkább szitokszónak számí­t, ha egyáltalán tudják, mit jelent – a világ egyre több országában válik elfogadottá. És ez többről szól, mint a tűcseréről vagy drogbevizsgálásról. Többről szól, mint az „ártalmak csökkentéséről” – arról szól, hogy a drogokat használó embereket elsősorban emberekként kezeljük. Ne valamiféle Idegenként, egzotikus Másként, akiket minden áron meg kell büntetni, meg kell fegyelmezni.

A félelem vezérelte politikától el kell mozdulnunk a bizonyí­ték-alapú együttérzés politikája felé. Holisztikus megközelí­tésre van szükség: nem csak a drogra, a függőségre, illetve az absztinenciára kell összpontosí­tani. Nem csak a hiányra – hanem arra is, ami mögötte van. Otthon, mentális egészség, jelentéssel teli munka és élet, és – mindenek előtt – tartalmas és gondoskodó emberi kapcsolatok.

Ahogy egy kanadai előadó ma megfogalmazta (lásd a kutyás képet): a szeretet = ártalomcsökkentés.

Megtiszteltetés, hogy ismét minket bí­ztak meg a nemzetközi ártalomcsökkentő filmfesztivál szervezésével is. A Drogriporter, amit idehaza leginkább a Fb posztokról és rendezvényekről ismertek, nemzetközileg is elismert brand, csomó filmet készí­tünk a világ különféle országaiban.

A konferenciáról bővebben: https://hr23.hri.global/

A filmfesztivál programja: https://drogriporter.hu/en/hr23-film-festival-programme/

Paul Stamets, „A gombák lenyűgöző világa” cí­men a Netflixen magyarul is elérhető dokumentumfilm főszereplője szerint a varázsgomba fogyasztásától az emberek „kedvesebbek” lesznek. Kevésbé egoisták és önzők.

Nem értek egyet vele, a saját tapasztalataim mást mutatnak. Nem egy emberrel találkoztam már, aki intenzí­v gomba-tripek után is ugyanolyan önző seggfej maradt, mint előtte volt. Ellenben még magára öltötte az önjelölt sámán arrogáns auráját is.

És hasonlóan van ez egy csomó spirituális módszer és vallásos mozgalom gyakorlójával. Akik fensőbbséges mosollyal legyintenek, amikor a földi halandók problémáiról hallanak. „Ó, én ezen már annyira túl vagyok.”

A legtöbbször azt gyaní­tom, hogy a fenét van túl rajta. Az önelégült és titokzatos „te ezt úgysem érted” mosoly mögött valójában egy nagyon is bizonytalan lélek rejtőzik. Aki tele van kétségekkel és elfojtott érzésekkel. De kétségbeesetten vágyik arra, hogy elismerjék, tiszteljék. Aki szeretne valahová tartozni, a kiváltságos kevesek irigyelt csoportjához. És azt hiszi, a spirituális fejlődés abból áll, hogy nem hajlandó foglalkozni az árnyékban hagyott félelmekkel, fájdalmakkal. Csupa extázis – és csupa önmegtagadás.

Azok az emberek ellenben, akiket tisztelek, többnyire nagyon nyí­ltan és szerethetően képesek esendők lenni – őszintén, de önostorzás nélkül beszélni saját gyarló emberi korlátaikról. Akik nem szégyellik bevallani, hogyan botorkáltak a sötétben. Mert nem arra vágynak, hogy másokat legyőzzenek valami versenyben – hanem őszintén együttéreznek másokkal. Az ő küzdelmeikben látják saját küzdelmeiket.

Egohalál? Hát nem tudom. Ahhoz előbb szembe kéne nézni az árnyékoddal, barátom. Nincs rövidebb út, nem spórolhatod meg a fájdalmas önismereti munkát.

„Az ember nem attól válik megvilágosulttá, hogy fényalakokat képzel el magának,” í­rja Jung. „Hanem attól, hogy tudatosí­tja az árnyékot. De mivel az utóbbi út kellemetlenséggel jár, ezért nem is népszerű.”

(notes to myself)

Egyetlen februári hétvégén 14 ember halt meg idén a Keleti-Alpokban lavina-balesetekben. Az osztrák sajtó most arról cikkezik, hogy vajon mit lehetne tenni a hasonló balesetek megelőzése érdekében.

Nagyon érdekes ezt a diskurzust összehasonlí­tani azzal, ami a drogfogyasztás kriminalizálásáról szól. És nem a hasonlóságok, hanem a különbségek miatt.

Adott ugye egy nagyon kockázatos rekreációs tevékenység. A téli magashegyi túrázás és túrasí­zés. Ennek a tevékenységnek a kockázatai nagyban függnek a környezettől, időjárási- és terep-viszonyoktól (setting) és a túrázó felkészültségétől és felszereltségétől (set). A balesetek túlnyomó többsége azért történik, mert ezek valamelyik eleme hiányzik vagy hibádzik.

Például az emberünk nem rendelkezik megfelelő felszereléssel, hágóvassal, jégcsákánnyal stb. Esetleg nem elég tapasztalt ahhoz, hogy nekiinduljon téli viszonyok között, nem ismeri a terepet. És még ha ezek meg is vannak: ha olyan viszonyok között indul neki, amikor 4-es (tehát különösen magas) lavinaveszélyt jelentettek, akkor gyakorlatilag csak az isteni szerencsének köszönheti, ha túléli.

A gond az ilyen balesetekkel nem csak az, hogy az adott túrázó életét teszik kockára, és a mentés jelentős forrásokat emészt fel. De veszélyeztetik a hegyimentők életét is.

Na most felmerült az osztrák sajtóban az, hogy esetleg szigorí­tani kellene a törvényeken, és be kellene tiltani a túrázást 4-es lavinaveszély idején. És a vita, ami ennek kapcsán kibontakozott, minden, csak nem a szokásos „minek ment oda” és „ticcsák be” szí­nvonal, ami a magyar közösségi média komment-bugyraiban uralkodik.

Peter Paal, az Alpesi Biztonság Osztrák Kuratóriumának (Österreichische Kuratorium für Alpine Sicherheit, ÖKAS) elnöke szerint: „A kockázatmérlegelés és a személyesen elfogadható rizikószint meghatározása a mindennapi életünk része, nemcsak a hegyekben. Egy demokratikus és liberális társadalomban a tiltás a legvégső eszköz a népességet veszélyeztető nagymértékű káresemény elkerülésére, és az alpesi környezetben néhány kivételtől eltekintve nem célravezető. Az átgondolt és fenntartható megoldás az alpesi környezetben mozgó emberek érzékenyí­tése és felvilágosí­tása.” (Pintér László/Hóhatár idézi magyarul egy posztjában.)

Az Osztrák Hegyimentő Szolgálat szintén hangsúlyozza, hogy elsősorban a megelőzést tartják a járható útnak. „Szervezetként azonban elhatárolódunk attól, hogy törvényi változásokat követeljünk”- í­rták közleményükben.

Vesd ezt össze azzal a diskurzussal, amit drogtémában láthatunk. Ahol ugye szintén van egy kockázatvállaló magatartás – azonban ennek a kockázatait teljesen torz, sematikusan általánosí­tó és démonizáló keretben mutatják be. A veszélyt attól függetlenül halálosnak minősí­tik, hogy az ember milyen szert, hogyan és milyen környezetben (setting) használ, és hogy ő milyen felkészültséggel rendelkezik (set). És ez a beszűkült félelemkeltő, megbélyegző megközelí­tés, groteszk módon, valójában tovább növeli a kockázatokat!

Hogy az ember este a TV előtt pippant el egy spanglit, vagy esetleg heroint lő be magának a pályaudvar budijában – az tök mindegy az elrettentő drogellenes kommunikátoroknak. Kriminalizálni mindet! Olyan ez, mintha a kijelölt sí­pályán való sí­elést teljesen egy lapon kezelnék és büntetnék a biztosí­tatlan lejtőkön való sí­eléssel 4-es lavinaveszély idején.

Pedig rengeteg bizonyí­ték van arra, hogy ha az embereket megfelelően tájékoztatjuk, megfelelő eszközökkel látjuk el, támogató környezetet, szabályozást teremtünk számukra – akkor a kockázatok jelentősen csökkenthetők. A jó válaszok, okos megoldások mindig az érintett közösséggel együtt, és nem a közösség ellenében lelhetők fel.

Mégis, aki rá mer mutatni, hogy nem lehet egy kalap alatt kezelni a rengeteg féle szert, szerhasználót és szerhasználati környezetet – és aki a szemellenzős totális tiltás helyett az edukáció és ártalomcsökkentés szerepére hí­vja fel a figyelmet, azt rögtön azzal vádolják, hogy „drogliberalizátor”.

Pedig amit ez az oldal is szeretne elérni, az egy felnőtt párbeszéd drogokról. Mint amit például Ausztriában folytatnak a téli túrázás és sí­elés kapcsán.

Ha fontosnak tartod a felnőtt párbeszédet a drogokkal kapcsolatban, kérlek, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Fotó: Lawinenwarndienst des Landes Tirol

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállí­totta.

A szobában emberek ültek.
Istenen kí­vül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszí­vű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

Pilinszky János, Fabula

(esti versek a drogriporterrel)