Széljegyzetek

A görög nyelvben több kifejezés is létezik az időre.

Ott van például a kronosz – amiből a kronológia szavunk ered. Az idő, aminek a múlását órával, naptárral mérjük. És ami segí­t az egymás után következő események időbeni meghatározásában.

De ott van a kairosz is. Ami olyan pillanat jelölésére szolgál, ami valamilyen lehetőséget rejt magában. Kairosz görög istent szárnyakkal és kopasz fejjel és hosszú üstökkel ábrázolták – ennél fogva lehetett megragadni, mielőtt elröppent.

A kronosz a mennyiségi idő, ami kipereg az ujjaink közül – a kairosz pedig a minőségi idő. A pillanat, ami az örökkévalóság tavába lógatja a lábát.

Ahogy Richard Rohr ferences szerzetes mondja, ez a mélyidő (deep time). Amit ritkán tapasztalunk meg életünk során, de amikor eljutunk a mélyidőbe, az mindig különös jelentéssel bí­r számunkra. Olyankor mintha kiszabadulnánk a kronologikus idő láncaiból és betekinthetnénk a végtelenbe. Katartikus élmény.

Viszont ami érdekes, hogy a trauma is a kronologikus időn kí­vül létezik. Amikor az embert valami nagy, sokkszerű rossz élmény éri, ami megrendí­ti a bizalmát a világegyetemben, az emberekben, az is kipenderí­ti a kronologikus időből. Amikor az antilopot elkapja a gepárd, az antilop megmerevedik – kimenekül az időből, hogy eltávolí­tsa magától a szenvedést.

Ezt tesszük mi is, amikor kisgyerekként, vagy akár felnőttként trauma ér bennünket. Egyfajta transz állapotba kerülünk: ezt Tara Brach buddhista taní­tó az „értéktelenség transzának” (trance of unworthiness) nevezi. És ez a transzállapot belehuzalozza magát az elménkbe, és az idegpályáinkba is.

Amikor valami trigger érkezik, ami előhí­vja a trauma-választ, akkor az ember kilép a kronosz birodalmából, és nem arra reagál, ami éppen körülötte van. Hanem a múltra reagál. Valóságos transzban cselekszik. És utána nem is teljesen érti, mit miért tett.

Hogy az értéktelenség transzából kikerüljünk, el kell érnünk a magunk spirituális mélyidejét. Akár meditációval, akár valamiféle sámáni szertartással, terápiás üléssel, misztikus élménnyel (nem csak egy út van) – de be kell lépnünk az „istenek idejébe”. És ezen a kronoszon kí­vüli idősí­kon ragadhatjuk meg Kairosz üstökét. Mint arra a neuroplaszticitással kapcsolatos tudományos kutatások is rávilágí­tanak: szí­vós önvizsgálattal és önismereti munkával újrahuzalozhatjuk az idegpályáinkat. Bizony, mind szunnyadó mágusok vagyunk.

Korábban azt hittük, hogy az ősi sámáni és egyéb spirituális hagyományok csupán babonák és szemfényvesztő hókusz-pókusz. És nem vitás: sok sarlatán szaladgál a világban, érdemes óvatosnak lenni. De ma már egyre többen értjük meg, hogy ezekben a hagyományokban jóval több rejlik a hókusz-pókusznál. Az ősök tudatosan használták a mélyidő gyógyí­tó erejét, hogy visszataláljanak a trauma kizökkent életritmusából a kozmikus harmónia ritmusához.

Meg kell tanulnunk bí­zni a mélyidőben. Sub specie aeternitatis – fürödni az örökkévalóság fényében.

Tetszett ez az í­rás? Adott neked valamit? Légyszí­ves adj Te is, és támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Sam Falconer

Máté Gábor mondott egyszer valamit, ami elgondolkodtatott. Mégpedig azt, hogy „mindig aggódom a szuperkedves emberekért”.

Erre nem számí­tottam. De hát a szuperkedves emberekkel mi baj lehet? Hiszen mindig is inkább a morcos embergyűlölőkkel van a baj, nem? Azokkal, akik NEM kedvesek másokkal. Ideálnak tartottam a szuperkedvességet, még akkor is, ha egyébként én néha morcos és bunkó is voltam (vagy esetleg zárkózottságomat annak értékelték).

Gábor szerint nagyon sok olyan ember, akivel az orvosi praxisa során találkozott, és akit rákkal diagnosztizáltak, a szuperkedves emberek sorába tartozott. Azok közé, akiknek mindig azon járt az eszük, hogy miként tudnak mások kedvében járni. Na persze nem mindenkiében és nem mindig – de legalábbis azok kedvében, akiktől szeretetet és tiszteletet reméltek. Mert beleégett a lelkükbe egy kisgyermek görcsös vágya, hogy észrevegyék, hogy meglássák, hogy felvegyék.

Így amikor megosztottam vele a hí­rt, hogy egy daganatot diagnosztizáltak nálam – nagyon együttérzően, de egyben nem túl meglepve fogadta a hí­rt. Beleillettem a képbe. „Péter, te mindig mások kedvében akarsz járni,” mondta. „Ideje lenne dolgoznod ezen.”

Kicsit le voltam forrázva. Vajon akkor most én tehetek a rákomról?

De tudtam, hogy nem okoskodásból vagy í­télkezésből osztotta meg velem ezt. Mint azok, akik kéretlenül is elláttak a tuti tanácsaikkal, hogy mit csináltam rosszul, mit eszek vagy mit nem eszek (a tí­zmillió rákszakértő országában élünk ugye…).

Ha alaposan megvizsgáltam az életemet, hát láttam, hogy igaza van. Bár nem tartottam magam „szuperkedvesnek”, de el kellett ismernem, hogy elég gyakran előfordul velem, hogy háttérbe szorí­tom és nem élem meg bizonyos negatí­v érzéseimet, csak hogy elkerüljem a konfliktust. Vagy hogy nagyon jól meghallgatok másokat, de közben úgy érzem, a saját problémáimról nem tudok beszélni. Mert úgy érzem, nem vagyok elég fontos, nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy másokat nyomasszak a saját dolgaimmal.

Vajon miért tudok másokkal kedves lenni, miközben saját magamtól megtagadom ezt?

A rákomnak sokféle összetevője volt, ezek egy részét ismerem is. De bizonyára többről van itt szó, mint a kémia: a szálak mélyebbre vezetnek. Egy ébresztőóra berregéséhez hasonlóan hasí­tott bele a kis nyugodt életembe – beledobta a nagy követ az állóví­zbe. Átéltem a lélek sötét éjszakáját. És hiszek abban, hogy a gyógyulásban nagy szerepet játszik az, hogy az ember mire használja ezt az alkalmat.

A legutóbbi kontroll-vizsgálaton az orvos azt mondta, nagy szerencsém van: ez egy agresszí­v daganat volt, ami könnyen elvihetett volna, ha nem veszik ki időben, és nem sikerül a műtét. És egyelőre úgy tűnik, sikerült.

Szerencsén múlik az életünk? Sors bona nihil aliud – jó szerencse, semmi más, vallotta Zrí­nyi. Aztán jött a vadkan. Elhagyta a szerencse? Vajon minket is egyszerűen elhagy a szerencse, és csak próbálunk értelmet keresni valamiben, amiben nincsen? Vagy valami másról van szó?

Mindenesetre a legutóbb, amikor az izlandi barátom elmondta, hogy szerinte én milyen „szuperkedves” ember vagyok, és milyen sokat segí­tettem neki szakmailag – akkor Máté Gábor szavai visszhangoztak bennem. Hm.

Persze nem a kedvességgel van a baj. Igaza van Aldous Huxley-nek, amikor azt í­rja, hogy milyen bosszantó az, hogy egész életét kutatással töltötte és mégis csak azt tudja javasolni az embereknek, hogy legyenek egy kicsit kedvesebbek egymással.

A probléma inkább azzal van, amikor az érzékenységünk miatt begubózodunk. És nem élünk hitelesen. Amikor nem hallgatunk az ösztöneinkre. Amikor elfojtunk fájdalmat és szégyelljük magunkat azért, akik vagyunk. Amikor túlságosan függünk attól, hogy mások véleménye határozza meg, kinek érezzük magunkat.

Megvetni a lábunkat, nem menekülni: ez a létbátorság. Tanulni kell.

(notes to myself)

Több üzenetet kaptam már nőktől (igen, csak nőktől), akik sokat szenvednek egy olyan társsal való kapcsolatban, aki rendszeresen különféle szerekkel üti ki magát. De esze ágában sincs felismerni, hogy bármi gond lenne ezzel.

Ezeket a nőket többnyire nem feltétlenül az zavarja, hogy a társuk néha-néha drogokat fogyaszt. Ezen még túltennék magukat. A probléma az, hogy a társuk – valójában nem Társ. Nem érzelmileg hozzáférhető. Nem lehet rá számí­tani. Nem két ember érett, felnőtt kapcsolatáról van szó. Inkább olyan, mintha egy gyereket kaptak volna (gyakran a valódi gyerekeik mellé).

Van, aki időben megszakí­tja az ilyen kapcsolatot – de olyan is van, aki benne marad. Akár évtizedekre is. Asszisztál ahhoz, hogy a másik tönkretegye magát, és közben ő is sorvadozik. Se vele, se nélküle.

Sokszor az ilyen kapcsolatokat úgy hí­vják, „társfüggőség”. Van benne valami. De ha ezt a fogalmat úgy értelmezzük, hogy „a nőben van a hiba” – ő szenved valamiféle kezelendő betegségtől, az szerintem nem ad teljes képet ennek a jelenségnek a társadalmi gyökereiről. Mi több, gyakran azt érzem, hogy az ilyen kapcsolatban szenvedő nők esetében mintha a társadalom áldozathibáztatna. Bennük keressük a hibát, csak hogy ne kelljen az egész rendszer hibáival szembesülni.

Kultúránk megköveteli a nőktől a Teréz anyu szerepet. Azt, hogy ők legyenek a gondoskodók, az önfeláldozók és a megmentők. Hogy mások véleményétől, í­téletétől tegyék függővé az önbecsülésüket. Hogy háttérbe szorí­tsák a saját szükségleteiket, a saját érzéseiket és életüket. És amikor a másik bajba kerül, vagy bántja őket, azt is a saját hibájuknak tekintik. „Bennem van a hiba, nem voltam elég figyelmes.”

És nem csak azok a nők szokták ezt meg, akik ugyanezeket a mintákat látták az előttük járó generációktól – de azokba a férfiakba is beleivódtak ezek az elvárások, akikkel kölcsönösen függő kapcsolatba kerülnek egymással. A traumatizált emberek kölcsönös gravitációs vonzást fejtenek ki egymásra.

Az a nő, aki nem hajlandó erre, aki nem hajlandó a saját érzéseit elfojtani, a saját fájdalmát elnyomni – azt „önzőnek” bélyegzik. Vagy esetleg emellett még „hisztis frigid picsának” is. És ezt az í­téletet magáévá teszi. A kör bezárul.

Pedig a saját határaink meghúzása egyáltalán nem önzés. Sokkal inkább hitelesség – autentikusság. A görög authentikosz szóban ott az autosz, ami saját magunkra utal. A hentész pedig nem más, mint tenni, lenni. Olyannak lenni, aszerint cselekedni, akik valójában vagyunk.

Ha nem vagyunk autentikusak – nem vagyunk teljesek, nem vagyunk egészek. És nem lehetünk egészségesek sem. Ha mindig másoknak rendeljük alá magunkat, ha mindig megtagadjuk a félelmünket, a dühünket, a fájdalmunkat, akkor a testünk-lelkünk fellázad és megbetegszik. Ahogy Jung mondja: egésznek lenni nem valami idilli látszatnyugalmi állapot, hanem tele van ellentmondással.

Az autentikussághoz persze sok önmegismerés kell. Sokan visszasí­rják a régi időket, amikor a nők még kérdés nélkül elfogadták a nekik felkí­nált alárendelt szerepeket. De én kimondottan üdvözlöm azt, hogy egyre több nő lép az önmegismerés útjára – és lázad fel ez ellen.

Nos, én nem vagyok terapeuta, de van egy csomó segí­tőhely, ahol találhat az ember támogatást ehhez: https://drogriporter.hu/segitseg/
A Drogriporter Tudástár cikke hozzátartozóknak: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/

Kérlek, támogasd Te is a Drogriporter munkáját – minden kis adománnyal borzasztó nagy örömet okozol: https://drogriporter.hu/tamogass/

Ram Dass í­rja valahol, hogy mindig köztes állapotban vagyunk. Valami után, valami előtt. Örülünk vagy bánkódunk, hogy valami már megtörtént, vagy valami véget ért. Várjuk azt, ami még nem történt meg, és egyben félünk tőle.

Még azokban a pillanatokban is, amikre életünk végén esetleg úgy emlékezünk vissza, mint életünk legemlékezetesebb pillanataira – még azokban is tele vagyunk elvágyódással vagy szorongással.

Azt gondoljuk, hogy a létünk esszenciája valahol rajtunk kí­vül van – a múltban, a jövőben, a mennyországban, a pokolban. Már megtörtént, vagy még nem történt meg. Meg vagyunk győződve róla: akár a múltból örökölt láncok miatt, akár annak a hiánya miatt, amit majd csak a jövőben fogunk birtokolni, még/már nem élünk igazán.

Még akkor is, amikor azt hisszük, hogy a pillanatnak élünk – a carpe diem jegyében tobzódunk a gyönyörökben – még akkor is valójában csak menekülünk múlt vagy jövő elől. Beleragadva a saját félelmünk zárványába, mint a gyantába zárt rovarok.

Lehet, hogy a teljesség ott van a tevékenységek közötti szünetekben, amikben kényelmetlenül feszengünk. A szavak közötti csendben, amiket tétova fecsegéssel töltünk ki. Az üresen hagyott terekben, amiket kényszeresen telenyüzsgünk.

„Csak helyezkedj el a saját középpontod csendjében egy pillanatra,” í­rja Ram Dass. És megtalálod.

„Érdekes, hogy milyen sok szót használunk, amelyek végső soron arra szolgálnak, hogy odavigyenek minket a virág közepébe, közvetlenül a csendes helyre, ahol a legmélyebb értelemben véve találkozunk. Találkozhatunk a szavainkon és a fogalmainkon keresztül. De igazán csak a csend egységében kapcsolódhatunk.”

(notes to myself)

Múlt héten egy külföldi konferencián járva találkoztam egy kedves izlandi ismerősömmel, Svala-val, aki pszichológus és egy ottani ártalomcsökkentő programot vezet. Főleg utcán élő, hajléktalan szerhasználóknak nyújtanak pragmatikus, humánus támogatást, hogy rendbetegyék az életüket. Jól elbeszélgettünk, sokat mesélt az ottani helyzetről, ami tök érdekes volt: hiszen a médiából a skandináv társadalmak árnyoldalairól keveset lehet hallani.

A sajtóban időről-időre felbukkannak cikkek az ún. izlandi modellel kapcsolatba. Ezek szerint Izlandon sikerült „megoldani” a drogproblémát. Mégpedig úgy, hogy szigorúan korlátozták a 16 éven aluli gyerekek kijárását este, és egyben különféle ingyenes sport- és rekreációs tevékenységeket szerveztek nekik, hogy legyen alternatí­va. Ennek hatására aztán meredeken csökkent a droghasználat.

„Akkor hogy is van ez az izlandi modell,” kérdeztem tőle. „Mi van azzal, hogy Izlandon már alig cuccoznak a fiatalok?” Mint megtudtam, a helyzet egyáltalán nem olyan rózsás, mint a médiacikkekből gondolhatnánk. Egyrészt tényleg sikerült csökkenteni a szerhasználatot, ugyanakkor a fiataloknak az a kisebbsége, aki alkoholizál vagy más szereket használ, nagyon könnyen átcsúszik a problémás használatba. És az a szociális háló, ami alkalmas arra, hogy a viszonylag rendben lévő fiatalokat távol tartsa a szerhasználattól – csődöt mond akkor, amikor a valamilyen szempontból a sorból kilógó fiatalokról van szó. Amikor az ő életüket kell rendbetenni.

Azt í­rtam, „rendbetenni az életüket” – ami feltételezi, hogy valamikor rendben volt. Ami sajnos a legtöbb esetben nem í­gy van. Azok a fiatalok, akikkel az utcán találkoznak, a legtöbbször eleve olyan családokban nőttek fel, ahol semmi sem volt rendben. Ahol a szülők elhanyagolták, bántották őket. Vagy esetleg egymást bántották vagy saját magukat pusztí­tották, alkohollal vagy mással. A gyereknek pedig korán családfenntartóvá kellett válnia. Esetleg látszólag idilli családi életet éltek, de valójában érzelmileg sivár vagy lelkileg terrorizáló légkörben éltek.

És ez itt a probléma a szép, idilli rendszerekkel, amiket fotelben ülve kitalálnak jószándékú, társadalomjobbí­tó politikusok arra, hogy „drogmentessé” tegyék a fiatalságot. Még az olyan egyébként jól működő, gazdag társadalmakban is, mint az izlandi, vannak olyan emberek, akik a társadalom margójára sodródnak. Traumatizálódnak. Családok, amelyek megindulnak a lejtőn, és táptalajt nyújtanak ahhoz, hogy az onnan kikerülő fiatalok függőségek torz megküzdési stratégiáihoz forduljanak a feldolgozatlan szenvedés miatt.

Hiszen ahogy Tolsztoj is í­rta, a boldog családok egyféleképpen boldogok – de a boldogtalan családok mind a maguk módján boldogtalanok. És a legtöbbször még kibogozni is nehéz, hogy a több generációra visszavezethető, a családot keresztbe-kasul átszövő nyavalyák hol is erednek. Amikor az egész rendszert a drogmentesség ideálja köré épí­tjük fel, amikor a fő cél a drogellenesség – akkor azok, akik ennek az ideálnak nem tudnak megfelelni, a társadalom perifériájára sodródnak.

Ez nem azt jelenti, hogy akkor le kell mondani ezekről az emberekről. Éppen ellenkezőleg. Gyakran akkor tudjuk nekik a legtöbbet segí­teni, ha elfogadjuk, hogy nem mindenki képes vagy akar szermentes lenni. Ha megértjük, hogy a problémát nem feltétlenül a szerek jelentik, hanem a fájdalom, amit eltakarnak. Ha megtanulunk pragmatikus, együttérző módon viszonyulni az érintettekhez, támogatva őket abban, hogy a maguk útján, tempójában épüljenek fel. Amihez gyakran rengeteg minden hiányzik: otthon, egzisztencia, emberi kapcsolatok.

„Sajnálom, de magának köszönheti,” hallhatjuk gyakran, ha különféle a társadalom margóján élő csoportokról van szó.

Hajléktalanok. Drogfüggők. Romák. HIV-el élők. De még a mentális zavarokkal küzdők is gyakran ide tartoznak, és sokan mások.

Meg vagyunk róla győződve, hogy mi az ő helyükben sokkal okosabb és jobb döntéseket hoztunk volna, és nem kerülünk rossz helyzetbe. Felnagyí­tjuk az egyéni döntések jelentőségét, és lebecsüljük a rendszerszintű tényezők szerepét.

Nem vesszük figyelembe, hogy milyen nagy különbségek vannak közöttünk abban a tekintetben, hogy hová születtünk. Hogy milyen rossz dolgok történtek velünk. Hogy milyen érzékenységet, milyen korlátokat örököltünk. Hogy milyen traumák keresztjét hordozzuk egy életen át.

És még ha a sajnálatunk őszinte, esetleg kimondottan rokonszenvbe (szimpátiába) megy át, gyakran akkor is megmaradunk az í­télkező szerepében. A másik szomorúságát rögtön zárójelbe helyezzük, és a saját keserűségünket kezdjük dagasztani.

„De legalább neked…” „Bezzeg én…” „Az semmi…”

Esetleg elkezdünk okoskodni, paternalista módon rátelepedni a másikra. Szégyent keltünk benne.

„A pozití­v oldalát kellene nézned.”
„Csak akarnod kellene, és megváltozhatnál.”

A cselekvő együttérzés – paradox módon – azzal kezdődik, hogy nem akarjuk rögtön megoldani a másik problémáját. Ráerőltetni a saját megoldási-magyarázati keretünket. Lehet, hogy azt gondoljuk: nem látja tisztán a saját érdekét sem. Lehet, hogy igazunk is van akár. De mégsem ronthatunk ajtóstól a házba.

A leginkább együttérző cselekvés első lépése gyakran a nem-cselekvés, a nem-reakció: leülni és teret adni a másiknak, amiben biztonságban megélheti és kifejezheti az érzéseit.

Ha ez a bizalmon alapuló kapcsolat, ez az empatikus tér létrejött, csak akkor nyí­lik meg a lehetőség arra, hogy valódi támogatást adjunk egy másik emberi lénynek.

Segí­tőhelyek: https://drogriporter.hu/segitseg/

Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkánkat – nagy szükségünk lenne pár száz olyan emberre, akik egy havi összeggel támogatnak bennünket: https://drogriporter.hu/tamogass/

Sokat beszélünk arról, hogy milyen fontos feldolgozni a traumáinkat ahhoz, hogy felépüljünk függőségből, depresszióból vagy más lelki nyavalyából. Arról kevesebb szó esik, hogy néz ki az őszinte megbánás és jóvátétel, ha mi bántottunk másokat.

Mivel társadalmunkban a bántást generációkon át adjuk át egymásnak (transzgenerációs trauma), ezért nagyon ritka, hogy valaki kizárólag bántás áldozata vagy kizárólag elkövetője lenne. Jelenkori sérüléseink gyökerei gyakran egyfajta láncot képeznek a múltba és visszavezethetők még a születésünk előtt, az elődeink által elkövetett vagy elszenvedett bántásokig, elhanyagolásig.

A bántás nem velünk kezdődött – de a mi felelősségünk, hogy velünk végződjön. Vajon mit tehet az, aki szeretné megtörni a láncot? Aki, ahogy Peter Levine fogalmaz, szeretne kitörni a „múlt börtönéből”, hogy vele érjen véget az ördögi kör?A minap a virtuális kezembe került egy e-könyv, amit egy kanadai női rabbi, Danya Ruttenberg í­rt „A megbánásról és a jóvátételről”. Ebben a szerző Maimonidész, a 12. századi ibériai zsidó bölcselő nyomán, az ő tanácsait a mai kor kihí­vásaihoz igazí­tva határozza meg azt az öt lépést, ami nem csak hitelessé teszi a megbánást, de egyben eredményesebbé teszi a jóvátételt. Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember elismerje és hasznosí­tsa ezt a bölcsességet.

Ruttenberg hangsúlyozza, hogy a hiteles megbánáshoz és jóvátételhez jóval több kell annál, mintsem hogy odamenjünk az áldozathoz, és bocsánatot kérjünk. Vagy fogadkozzunk, hogy megváltozunk. Mi több, ha nem végezzük el előtte a magunk belső munkáját, szembenézését, akkor akár további ártalmat is okozhatunk. Ha nem értettük meg, hogyan és miért okoztunk ártalmat a másiknak, csak azt szeretnénk, hogy „felejtsük el a múltat és indí­tsunk tiszta lapot” – az nem elég.

Ez igaz az egyéni szinten, igaz a családok szintjén – és igaz a társadalmi csoportok, vallási felekezetek, egyházak, etnikumok és nemzetek szintjén, a történelmi traumák szintjén is.

A judaizmusban a teshuvah héber kifejezést használják az engesztelésre. Szó szerint annyit tesz héberül: visszatérés. Az ember, aki mást bántott, elhagyta azt a közös emberséget, a közös értékeket, amik összekötik a felebarátaival, és vissza kell térnie azokhoz. Mi több, vissza kell térnie a hamis, önző énjétől a valódi önmagához.

Ennek a teshuvah-nak, visszatérésnek öt lépése van:

1. Megnevezni a kárt és elismerni a felelősséget

Gyakran ez a legnehezebb lépés. Hiszen azt követeli meg, hogy az egyén túllépjen az ösztönös blokkokon, amelyek arra késztetik, hogy a saját felelősségét kicsinyí­tse, relativizálja, áthárí­tsa, hogy mást vádoljon, hogy a saját jó szándékait bizonygassa, esetleg duzzogjon és úgy állí­tsa be, mintha ő lenne a mártí­r, akit rákényszerí­tenek a bocsánatkérésre. Vagy egyszerűen csak zárójelbe tegye, amit tett, mint Kevin Spacey: „ha úgy viselkedtem, ahogy ő mondja”. Esetleg azon keseregjen, hogy őt is milyen rosszul érintette, amit tett, hogy a végén még őt kelljen sajnálni.

2. Dolgozni a változásért

Ha nem dolgoztál magadon, megint ugyanott fogsz kikötni, bármennyire is őszinte a bocsánatkérésed. Hány és hány történetet lehet hallani a bántalmazó társról, aki fogadkozik, hogy ő Isten bizony, soha többé. És komolyan is veszi, egészen a következő binge ivászatig. És lehet, hogy egyáltalán nem cinizmusból és gonoszságból. Egyszerűen nem tárta fel a viselkedése gyökereit.

Hasonlóan működik ez a társadalmakkal is: nem elég bocsánatot kérni egy történelmi bűnért, el kell végezni a fájdalmas szembenézést és engesztelő munkát. Tipikus példa a holokauszttal kapcsolatos hárí­tás: az „én elismerem, hogy bűn volt, de már a csapból is ez folyik, hagyjuk már” attitűd nem vezet valódi történelmi szembenézéshez.

A teshuvah, a visszatérés azt jelenti, hogy az ember elindul egy gyötrelmes úton, az önvizsgálat útján, ami visszavezeti olyan fájdalmakhoz, amelyekkel az elméje görcsösen nem akar szembesülni. Ez nem abból áll, hogy ostorozza és utálja magát, pont ellenkezőleg. Megtanulja becsülni magát és felelősséget vállalni.

Ahogy Mark Wolynn, a Nem veled kezdődött cí­mű, a családi traumák feldolgozásáról szóló könyv szerzője í­rja:
„amikor megpróbáljuk elkerülni valami fájdalmasnak az átélését, akkor gyakran éppen azt a fájdalmat nyújtjuk el, amit el akarunk kerülni. Ha í­gy teszünk, az borí­tékolja a folyamatos szenvedést.” A fájdalmat, a gyászt, a félelmet át kell élni, fel kell dolgozni. Jelenthet ez a gyakorlatban önsegí­tő csoportba járást, terápiát, rehabilitációt, meditációt vagy jógát.

3. Helyreállí­tás és a következmények elfogadása

Amikor helyre akarjuk állí­tani a kárt, amit más(ok)nak okoztunk, akkor a legfontosabb, hogy az áldozat kerüljön a középpontba – í­rja Ruttenberg. Vajon milyen engesztelésre van szüksége annak, akit bántottunk? Amennyiben az, akit megbántottunk, még nem kész arra, hogy újra elfogadjon minket, a társaságunkat, esetleg elutasí­t és dühösen reagál ránk – akkor ezt is elfogadjuk, mint következményt. Vannak kapcsolatok, amiket már nem lehet helyreállí­tani – vannak bűnök, amiket nem lehet helyrehozni, áldozatokat, akiket nem lehet kiengesztelni.

4. Bocsánatkérés

A bocsánatkérésnél is az áldozat szempontjai a legfontosabbak. Nem tekinthető őszinte bocsánatkérésnek, amikor azt mondjuk: „Sajnálom, hogy ezen megbántódtál.” Mert ezzel zárójelbe tesszük, amit tettünk, felmentjük magunkat, és a másikat tesszük meg felelősnek a kárért, amit neki okoztunk. Az igazi bocsánatkérés során bevállaljuk, hogy esetleg sérülhetünk. Empatikusan meghallgatjuk a másikat. Magába foglalja a megértést, hogy ha nem vagyunk elég óvatosak, akár tovább árthatunk a másiknak. Ezért is fontos, hogy ennél a lépésnél már magunk mögött tudjuk a második lépést, az önvizsgálatot, a tanulást és megértést. A bocsánatkérés nem egy kipipálandó teendő a listánkon: demonstrálnunk kell az őszinte megbánást.

5. Más döntéseket hozni

A teshuvah, a visszatérés nem lehet teljes, ha nem tanulunk meg más döntéseket hozni ugyanazokban a helyzetekben, amelyekben az ártalmat okoztuk. Erre csak akkor kerülhet sor, ha elvégeztük a munkánkat és dolgoztunk magunkon. Ez magában foglalhatja azt, hogy elkerüljük azokat a szituációkat, dolgokat, amelyek a bántó viselkedést előidézték. Egy a társát részegen bántalmazó ember például tudatosan kerülheti azokat a helyzeteket, amelyek újabb ivászatra ösztönzik.

Soha nem tehetjük semmissé, amit tettünk. Soha nem í­rhatjuk át a történelmet. De a jelenben átformálhatjuk a cselekedeteinket, és mi í­rjuk a saját történelmünket. Ruttenberg egy másik spirituális hagyományhoz, a japán kincugi művészet példájához folyamodik, hogy ezt szemléltesse: ennek során törött edényeket illesztenek össze újra, nemesfémmel forrasztva össze a cserépdarabokat a törésvonalaknál. Ez azt jelképezi, hogy a törések, sérülések eltüntetése hiábavaló törekvés – ugyanakkor a mély önvizsgálat és önmegismerés során valami újat hozunk létre. A gyógyult sérülések katarzishoz vezetnek – értékesek, mint az arany.

Ahogy a haszid mozgalom egyik alapí­tója, Breszlov-i Nachman rabbi mondta: „Ha elhiszed, hogy el tudsz rontani valamit, akkor azt is hidd el, hogy helyrehozni is képes vagy. Ha elhiszed, hogy sérülést tudsz okozni, hidd el azt is, hogy tudsz gyógyí­tani is.”Ruttenberg könyve példákat nyújt arra, hogy ezt a bölcsességet nem csak a magán- és családi életben lehetne és kellene alkalmazni, de a társadalmi élet megannyi területén. Például háborús bűnök, történelmi igazságtalanságok vagy tömeges intézményes bántalmazás kárainak helyreállí­tásában, illetve a büntető-igazságszolgáltatás átformálásában. Alkalmas lenne arra, hogy átí­rja a jövő generációk történelmét.

Ha tetszett, kérünk, oszd meg ezt a posztot és támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Történt az Úr 2023. évében Floridában, hogy egy iskola igazgatónője elhatározta, beszél a tanulóknak a reneszánsz művészetről. És ha már reneszánsz, akkor megmutatja nekik Michalangelo egyik mesterművét, a Dávid szobrot. Eddig nem gondolnád, hogy ebből bármi baj származhatna, ugye? Nos, nemhogy baj származott, de egyenesen lemondásra kényszerí­tették. Ugyanis egy felháborodott levél érkezett három szülőtől, akik fejeket követeltek, amiért az ő csemetéiknek „pornográf” képeket mutogatnak az ő előzetes értesí­tésük és engedélyük nélkül.

Az egészet el lehetne könyvelni annyival, hogy lám, nem elég, hogy ezek az amerikaiak prűdök, de még teljesen hülyék is a művészethez. De ennél több van ebben a történetben. A történet kulcsa a helyszí­n: Flordia állam, ahol Orbán szí­vbéli jóbarátja, De Santis kormányzó regnál. Aki az elmúlt években arról hí­resült el, hogy valóságos keresztes hadjáratot indí­tott a „woke” kultúra kitakarí­tásáért az iskolákból. Magyar (és orosz) mintára bevezette a „Say no gay” törvényt, ami megtiltja a tanároknak, hogy a szexuális másságról beszéljenek a suliban.

Mi több, De Santis ugyanazt a szemléletet erőlteti, amit idehaza Orbánék: a szexualitásról csak és kizárólag a szülők beszélhessenek a gyereknek, és csak az ő személyes engedélyükkel lehessen a testiségről beszélni. Nos, hogy ez a szemlélet hová vezet, arra jó példa ez az abszurd eset a Dávid szoborral. Elég néhány idióta, műveletlen de rendkí­vül bigott és fundamentalista szülő, és a szabad oktatásnak búcsút inthetünk.

Meztelen test? Micsoda botrány! Mennyire veszélyes már a gyerekek egészséges lelki fejlődésére, hogy meglátják egy pásztorfiú nyugalmi állapotban lévő kis pöcsét! Micsoda „woke” volt ez a Michelangelo, egyébként is meleg volt ugye! A test leginkább szégyellni való valami, főleg, ha meztelen. Azzal teszünk jót a gyereknek, ha burokban neveljük. Ha egyáltalán nem beszélhet az iskolában a szexről olyanokkal, akik esetleg feloldhatják a benne lévő görcsös megfelelni vágyást az életszerűtlen elvárásoknak, megcáfolhatják az önpusztí­tó tévhiteket, amelyek borí­tékolják a boldogtalanságát. Szégyellje csak a saját testét is! Aztán majd pornóvideókra stukába masztizva fogja megtanulni, amit tud a szexről. Mindegy, amiről nem beszélünk, az nincs, ugye?

Totális agyrém ez az egész. A legbosszantóbb az, hogy ez az egész őrület a „woke-ellenesség” nevében megy: mintha az őszinte, nyitott párbeszéd az élet kényes kérdéseiről, a másságokról valamiféle „ideológiai indoktrináció” lenne. Pedig valójában éppen az ideológiai indoktrináció, amikor az oktatás szabadságát korlátozzák egyes szülők prüdériáját piedesztálra emelve. Martin Luther Kingnek igaza volt, a világon a legveszélyesebb a lelkiismeretes hülyeség: az, amelyik kérkedik a saját korlátoltságával és butaságával.

„Van egy Zen történet az emberről, aki egy lovon vágtat. Odakiált neki egy másik ember: ‘Hová vágtatsz?’ És a lovas visszakiabál neki: ‘Nem tudom, kérdezd a lovat!’ Azt hiszem, ez a mi emberi létállapotunk. Egy csomó lovat megülünk anélkül, hogy irányí­tanánk őket.”
Thich Nhat Hanh

A minap egy pedagógus ismerősöm mesélte, egyes szülők milyen ellenségesen viseltetnek bármi olyan foglalkozás iránt, ami a különféle másságokkal szembeni nyitottságot próbálja átadni a diákoknak. És milyen nehéz dolga van a pedagógusnak a mai politikai klí­mában, amikor az ilyen érzékenyí­tő tevékenységet nem csak nem támogatják, de egyenesen démonizálják. Amikor a szexualitásról leginkább papokat, a drogokról leginkább rendőröket engednek beszélni az iskolákban. A civil szervezeteket meg egyenesen a patás ördögnek tekintik.

Mert a szülőkbe is azt a képet sulykolják bele – ezt harsogja a TV, ezt szajkózzák a politikusok – hogy félni kell, mert bizonyos háttérhatalmak támadást indí­tottak „a családok ellen”. Elhitetik velük, hogy itt valamiféle agresszí­v lobbisták nyomulnak, hogy a kisfiúkat lánynak műtsék át, a kiscicákat ugatásra taní­tsák és még a krumplilevest se hí­vják krumplilevesnek. Borzalom!

Bizonyára vannak határterületek és vitás kérdések, amikről lehet és kell is értelmes beszélgetéseket folytatni, érintettekkel. De ami ezt lehetetlenné teszi, az éppen az a buta, didaktikusan démonizáló szemlélet, amiben ezeket a kérdéseket hivatalosan keretezik.

És a szomorú az, hogy közben a szülőknek csak egy kis része fogja fel, hogy valójában mitől is kellene félteniük a gyerekeiket. Nem attól, hogy ki lesznek téve annak az észlelésnek, hogy vannak emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Hogy elfogadják: léteznek azonos nemű párok, akik szeretik egymást. Sőt, horribile dictu, még gyereket is szeretnének vállalni, mint bárki más.

Nem a szexuális másság vagy az eltérő nemi identitások normalizálása veszélyezteti a gyermekek lelki egészségét. Hanem sokkal inkább a szűklátókörű parlagi gyűlölködés normalizálása. Aminek a határait egyre jobban kitolják egyes véleményvezérek. Mint Bencsik András, aki a minap „gyönyörűnek” nevezte, hogy Ugandában „jól lenyakazzák” az azonos nemű párokat.

Mondjuk ki: ez nyí­lt náci beszéd.

És a legrosszabb: csönd van, senki se pisszen.

Én mondjuk nem kaptam meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, mint Bencsik András, nem is vágyom rá. De jó pár száz magyar megkapta. Én a helyükben alaposan elgondolkodnék azon, hogy vajon szeretnék-e dí­jközösségben lenni egy ilyen emberrel, vagy eljött-e az idő, hogy visszaküldjem a feladónak.