„Az újév jól kezdődött, adja az Isten, hogy így is folytatódjék,” írta haza anyjának a Don kanyarból 1943. január elsején keltezett levelében Bíró Miklós fiatal ügyvéd, munkaszolgálatos. A dédnagybátyám. A levelet az anyjának címezte, az üknagyanyámnak. Amiatt örvendezett, hogy az új év első napján levelet kapott a családjától. Ezekről a sorokról bizonyára sokaknak Rejtő Jenő emlékezetes utolsó szavai jutnak eszébe, aki ugyanezen a napon, 43 január elsején, így szólt a társaihoz Voronyezsben: „Na ez az év is jól kezdődik!” Még aznap halálra fagyott. Amikor a dédnagybátyám ezt a levelet írta, Rejtő Jenővel ellentétben még nem fenyegette közvetlen életveszély. De sajnos az újév neki sem tartogatott semmi jót. Ez lett az utolsó éve. 82 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a szovjet hadsereg megindította a nagy támadást a Don folyó kanyarulatában magát beásó magyar 2. hadsereggel szemben. Valahol ott volt a dédnagybátyám is. Hogy pontosan mi lett a sorsa, azt máig sem tudom – a szovjet fogságba kerültek listáján volt egy Bíró Miklós nevű, aki járványban pusztult el még abban az évben. Talán ő volt az. De az is lehet, hogy már ott, a nagy tülekedésben lelőtték, megfagyott, esetleg agyonverték a keretlegények. Aki megnézte Sára Sándor dokumentumfilmjét, az nagyjából képben van, milyen körülmények között folyt a „rugalmas elszakadás” a Dontól. Olvasom, hogy szülővárosomban, Kecskeméten a „hősi” halottakra emlékeztek, ahol a szónok kijelentette: „a magyar katonák és munkaszolgálatosok mindent elviseltek: a fagyot, az éhezést, a sérüléseket, mégis kitartottak.” És bár sokan nem tértek haza, „örök példaképek maradtak nemcsak a harctéren, hanem a háború borzalmaitól elcsigázott lelkek számára is.” A politikai emlékezet tehát egyrészt próbálja jótékonyan összemosni, feloldani a Don-kanyarban elesett honvédokat és munkaszolgálatosokat. Másrészt pedig elhelyezni őket valamiféle harcos nemzeti hősi panteonban. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem minden sejtem berzenkedik ez ellen. Nem, sajnos ezek az emberek nem a hazájukat védték. És sajnos nem is hősök. Áldozatok – elsősorban a saját államuk, a saját hazájuk áldozatai. A saját hazájuk küldte ki a honvédeket rosszul felszerelve a náci birodalom hódító háborújába. A munkaszolgálatosokat rongyosan, fegyvertelenül kergették ki a keleti frontra. Először még megfosztották őket minden joguktól és emberi méltóságuktól. Aknamezőkre kergették, futóárkot ásattak velük és tízórás éjjeli őrségre küldték ki őket a mínusz 20-30 fokos orosz télben. Ütötték-verték, alázták, éheztették őket. Egyetlen bűnük az volt, hogy zsidónak születtek. Ők lennének a hősök? „Nevessetek ki, nem bánom, de be kell vallanom, az éjjel megsimogattam a leveledet és megcsókoltam, mintha Te lettél volna, hiszen a sorok között a te lelkedet, a te értem aggódó és engem féltő szíved dobogását éreztem,” írta a dédnagybátyám. Én biztosan nem nevetlek ki most, évtizedekkel később. Hiányt, sebet hagytatok magatok mögött a családjaitokban – és bennünk, az utódokban. Fájdalmat és gyászt cipelő dédanyák, nagyanyák, anyák, testvérek, lányok és fiak adták tovább a keserű hiányt az utódoknak. Szőnyeg alá söpörték, elhallgatták, de cipeljük tovább a Don-kanyar kóbor szellemeinek a keresztjét mi is. Függőségek, depressziók, öngyilkosságok, különféle örökletes nyavalyák és önpusztító népbetegségek: ott vagytok ezekben Ti is, még ha nem is tudunk róla. A fehér hóviharban félig elfagyott lábbal hazafelé botorkáló alakjaitok kísértenek minket az álmainkban. Ideje megpihennetek- ideje hazatérnetek bennünk.

Ez a szó: „bűn”, bennem mindig is kiváltott egy zsigeri ellenkezést. Valahogy minden benne van, amit arról gondoltam, miként fuserált el minket ez a mi zsidó-keresztény kultúránk. Hogy érezd magad rosszul és rossznak csak azért, mert embernek születték. Mert állítólag mocskos, alávaló lény vagy, és a vágyaid, a tetteid is mind mocskosak. És a szégyen, ez az alattomos kígyó, ott sziszegett a papok, lelkészek beszédeiben. Hittanórákon meresztette hideg hüllőszemét a fejüket lehajtó diákokra, élvezetét lelve szenvedésükben, ahogy meghasonultak serdülő testük bimbózó vágyaival. És hiába nem jártunk sokan templomba, hittanra, hiába nevettünk már a katekizmusok Istenén – de Belekúszott az álmainkba. Megfertőzte a saját testünkhöz való viszonyukat. Felütötte randa fejét az előítéleteinkben. Mindannyiunkban ott egy hang, ami ótestamentumi próféták megvetésével ostorozza, amit teszünk. Felüdülés volt számomra a Buddha etikájával találkoznom: nála nem létezett „bűn”. Csupán az ember szellemi ébredése szempontjából hasznos (kuszala) és nem hasznos (akuszala) cselekedet. Az embernek arra kell törekednie, hogy a hasznos tetteket ápolja és locsolja, mint virágokat, a haszontalanokat pedig kigyomlálja. Ez ezerszer szimpatikusabb megközelítés volt: mentes a terhes moralizálástól és a szégyen-kígyó utálatos sziszegésétől. Szintén felszabadító hatással volt rám az emberi viselkedés lélektani mozgatórugóinak megértése. Ahol a papok bűnt láttak, ott a pszichológus gyermekkorban gyökerező, generációkon átnyúló traumák láncolatát látja. A ma döntése, hogy valaki például pénzét piára költi ahelyett, hogy a családjának venne kenyeret, kontextusba került. És felsejlettek mögötte az egész társadalmi rendszer igazságtalanságának és egyenlőtlenségének körvonalai. Az emberek nem gonosznak születnek, csupán bizonyos körülmények közé kerülve követnek el szörnyűségeket. Amit igazságszolgáltatásnak hívunk, az gyakran az igazságtalanságok melegágya. Mégis, ahogy lenni szokott, idővel fel kellett ismernem azt is, hogy ez a bizonyos zsidó-keresztény nyugati spiritualitás nem csak rosszat adott át nekünk bűnről és bűnhődésről. Ott van a szellemi irány, áramlat, amit talán Dosztojevszkij képviselt a leghitelesebben. Ami az emberi lelket lemeztelenítve elénk tárja a bűn anatómiáját és evolúcióját. És ezen keresztül, ismertem el vonakodva, hozzájárul ahhoz, hogy felismerjük a saját egyéni felelősségünket és szabadságunkat is. Eszmék, amelyek alapvetően idegenek a keleti gondolkodástól, akárcsak a tudományos determinizmustól – és mégis, számunkra, európai emberek számára, milyen sokat jelentenek. Belőlük származik az öntudatos polgárok autonóm közösségének, a polisznak az ideálja. Az egyetemes emberi jogok. Pilinszkynek van egy tömör, de gyönyörű esszéje a bűnről, keresztény szempontból. Ebben kifejti ellenérzéseit a bűn átpszichologizálása és jogászosítása ellen. „A pszichologizáló megközelítés veszélye nem a bűnös megértésében rejlik, hanem abban, hogy magát a bűnt érti meg; elemzése végén magát a bűnt nem érzi többé bűnnek,” írja. „A másik, ellenkező véglet, a bűn jogászi kezelése viszont a bűnös tökéletes félreértésével fenyeget, s a bűnt egykönnyen – leválasztva azt az emberi szituációról – mint embertelen botrányt kezeli.” A bűn, írja Pilinszky, akár kicsi, akár nagy, lényegében közös tőről fakad: a szeretet hiányából. Bár ez a mondás banálisnak tűnik, de valójában nincs benne semmi olcsó szentimentalitás. És ha végiggondoljuk, akkor ez egy hihetetlenül radikális tétel, aminek a következménye óriási. Hiszen ha ez így van, akkor nem oszthatjuk fel többé a társadalmat jókra és rosszakra, bűnösökre és erényesekre. Nem tetszeleghetünk az erkölcsi magasrendűség piedesztálján, miközben lenézzük az alant tévelygőket. Hiszen a bűn egyetemes – az emberi élet szerves velejárója éppúgy, mint a szeretet. Persze az ember manapság nem tehet róla, de tovább is gondolja Pilinszkynek ezt a tételét – oda, ahová a költő, a katolikus hívő, nem merészkedett tovább. A bűn tehát nem valamiféle számunkra érthetetlen okból elfogadott szabályok megsértése – a bűn lényege nem a nonkonformizmus, a puszta lázadás a tekintély ellen, mint ahogy azt egyes hitmagyarázók félreértik és félre-értetik. Hanem „a szeretet elleni vétek”, ami „egyedül a szeretet síkján orvosolható”. Az ember óhatatlanul arra gondol: vajon tényleg mindig és mindenhol ott húzódik a határ a bűn és erény között, ahol azt az intézményesült egyház aktuálisan meghúzza? Vajon miért kellene a hívőnek tekintélyelv alapján elfogadnia, hogy amit klerikusok tanácsa valamikor a történelem egy pontján, amikor még jóval kevesebbet lehetett tudni az adott jelenségről, bűnnek bélyegzett – az valóban az? Vajon vétett volna Pilisznszky az evangéliumi szeretet parancsa ellen, ha megéli a saját vágyait, amiket az egyház tisztátalannak bélyegzett? Vajon nem változik-e folyamatosan a határ, ami a bűnt elválasztja? Én magam továbbra is kényelmetlenül feszengek, amikor a szószékről, a pódiumról, a TV-ből, a rádióból, a katedráról vagy bármely tekintély-pozícióból valaki a bűnről és bűnösökről dörgedezik. És szánom azokat, akik egész életüket torz megfelelési kényszerben, önmegtagadó szégyenben töltik el csupán azért, mert képtelenek elfogadni, akik valójában. De egyben próbálok különbséget tenni bűntudat és szégyen közé. Hiszen van, amikor rosszat tettünk, és a bűntudat segít, hogy ezt felismerjük és kijavítsuk. A bűntudat teljes hiánya – az egyéni felelősség elmosása és áthelyezése külső tényezőkre, örökölt tulajdonságokra, szülőkre, társadalomra stb. – terméketlenné és önzővé tesz bennünket. A szégyen viszont azt hiteti el velünk, hogy nem csak a tett rossz, hanem mi magunk is rosszak vagyunk. Több egészséges bűntudatot és kevesebb mérgező szégyent – talán így lehet összefogalni a lényeget, ami hozzásegíthet minket, hogy ne legyünk seggfejek magunkkal és másokkal. (note to myself)

Gátszakadás. Valahogy így lehetne aposztrofálni azt a folyamatot, ami az elmúlt években a közéletben zajlik. A világon és a hazánkban is. Hogy milyen gát szakadt át? Az a szégyenből, tabukból, álszentségből, képmutatásból, fortélyos félelemből, apátiából, cinizmusból épített fal, ami akadályozza, hogy emberek a nyilvánosság elé tárják az olyan személyes élményeiket, amelyek megkérdőjelezik a társadalom kényelmes előítéleteit. És egyben bemutatják azok fonákságát és ártalmait. A leglátványosabb talán az, hogy soha nem látott számban állnak nyilvánosság elé abúzus, zaklatás, családon belüli erőszak áldozatai. Különféle kisebbségi csoportok tagjai, akiket diszkrimináció ért. Egyre több nő, roma, LMBTQ ember, HIV-el élő, mentális zavarral élő, kerekes-székes, amputált, hajléktalan, fogyatékos gyerekét nevelő, idős szülőjét ápoló, börtönviselt, függőséggel küzdő, pszichonauta stb. áll ki a történetével a nyilvánosság elé. És nem úgy, mint valami freak-show szereplője, hanem méltósággal. Azonban aki az egészet próbálná beskatulyázni valamiféle „woke” mozgalom keretei közé, az téved. Mert mindannyian kerülhetünk életünk egy pontján valamilyen kisebbségi csoportba – egy olyan identitásban, betegségben, fogyatékosságban, állapotban, kapcsolatban való érintettségünk okán, amit egyes esetekben mi választottunk, más esetekben nem. Sőt, a kulturális gátszakadás gyakran olyan élmények megosztását is lehetővé teszi, amit minden ember átél, és amelyek egyetemesen emberiek – mégis, titkolózás és tabuk övezik őket. Mint amilyen a születés és a szülés. A haldoklás és a halál. A betegség és a felépülés. Szülőség és gyermeknevelés. Ezeket a témákat gyakran egyszerűen agyonhallgatjuk és távol tartjuk („nem illik róla beszélni”). De van olyan is, hogy rózsaszín ködbe burkoljuk: csak a szépről és a jóról szabad beszélni vele kapcsolatban. A nehézségeket, a fájdalmat, a félelmet nem szabad megosztani. Ki hallott még olyat. Még a plakáton is átragasztjuk. A megélt élmények gyakran távol állnak egymástól, de ez nem jelenti, hogy „kioltanák” egymást. A kisgyermekes szülő és a tudatosan gyermektelen, a hazafi és a kozmopolita, a vallásos és az ateista élményei mind gazdagítják a nyilvánosságot, amennyiben kellő nyitottsággal és empátiával adják elő és fogadják be őket. Meg kellene érteni, hogy mindenki csak nyer vele, ha megtanuljuk elfogadni és tisztelni, az erő és nem a gyengeség, a bátorság és nem a gyávaság jelének látni, ha valaki megosztja a sérülékenységét. A botladozásait és a feltápászkodásait. Mennyivel jobb lenne egy olyan világban élni, ahol ez az alap! Ellenzők persze vannak. Aki megosztja a legbensőbb élményeit, még mindig túl gyakran találkozik szemforgató fintorgással, gúnyos felsőbbséggel, kioktató ítélkezéssel, vállrándító és ásító apátiával. Ez az ellenállás többnyire meg- és feloldatlan, érzékeny traumatikus gócpontokat jelöl az ellenállók lelkében. Sztereotípiákat és előítéleteket a társadalomban. Nem kell hozzá romának vagy transznak lenni, hogy ezekbe a láthatatlan falakba ütközzön az ember – elég hozzá egy fehér középosztálybeli apukának megosztani az élményeit, hogy találkozzon azzal az attitűddel, hogy „engem nem érdekel, amíg a négy fal között csinálja”, „minek ment oda”, és egyébként is, „kit érdekel”. És mégis: minden egyes őszinte, hiteles és emberi történet, aminek az elmondásához egy érintett veszi a bátorságot, hat. Lassú víz partot mos. Szorgos népünk győzni fog. ❤✌️

„Az élet az, ami történik veled, miközben más tervek szövésével vagy elfoglalva” (Life is what happens to you/While you’re busy making other plans) – énekli John Lennon a kisfiához, Sean Lennonhoz írott Beautiful Boy című számában. Az élet tervezgetés. Mintha mindig csak várakoznánk valamire. Hogy befejezd a sulit, meglegyen a diplomád, jó állást kapj, legyen kocsid, lakásod, fokozatod, pozíciód, karriered, sikered, pénzed, csajod/pasid, élményed, gyereked, vonzerőd, képességed, tudásod. Valami, ami kell ahhoz, hogy elkezdődjön az élet – az igazi élet. Az életre mindig úgy tekintettünk, mint valamire, ami még csak készülőben van. Aminek éppen most ágyazunk meg. Mindig kell még valami hozzá. Aztán egy nap rájössz, hogy nem jön el soha az a pillanat, amikor azt mondod: na, most ezzel a dologgal tényleg elkezdhetem az igazi életet. Beérkeztem. Itt vagyok. Megvan mindenem. Hanem az van, hogy a terveid szövögetése közben egyszer csak rájössz, hogy eljárt feletted az élet. Befejezetlenül és tökéletlenül. Visszanézel, és rájössz, hogy azokban a pillanatokban volt ott az élet, amelyekre az adott pillanatban csak úgy tekintettél, mint valami töltelék-időre – mint tranzitállomásra. És miközben csak a cél lebegett a szemed előtt, észre sem vetted, hogy ez az. Hogy itt vagy, most. Hogy élsz. A magad befejezetlenségében és tökéletlenségében is befejezetten és tökéletesen. Bizony mondom néktek, boldogok azok, akik képesek tudatosan is megélni ezeket a pillanatokat – és megtalálni az elégedettséget bennük ahelyett, hogy a múlt vagy a jövő után sóvárognának. (note to myself)

Kövér László a nemzet legszorgosabb árokásója. Alig kezdődött el a 2025. esztendő, de ő máris nekiveselkedett, felgyűrte az ingujját, beleköpött a tenyerébe, megragadta az ásót, és úgy istenesen belevágott vele a szilveszteri buliból még magához sem tért fagyos magyar földbe. Ezúttal Wass Albertet „védte meg” (védjen meg téged a Kövér!) a születése 117. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Szerinte – idézem – „a magyarság szereti, míg a magyarság ellenségei és árulói gyűlölik az írót.” Fekete-fehér, harmadik út nincsen. Szóval ha nem szereted Wass Albertet, akkor a magyarság ellensége és árulója vagy. Na most gondoljon bárki bármit Wass Albertről, de ez bizony egyértelműen a történelem legrosszabb korszakait idéző beszédmód. Nem egyszerűen kritizálni az egyet nem értőket, a sorból kilógókat – de egyben kirekeszteni a nemzetből még azt is, aki „lelkesedni rest” – ezt én nem tudom másként értékelni, mint náci beszédként. A Wass Albert szellemi hagyatéka által képviselt irodalmi érték legalábbis kétséges, politikai öröksége pedig, hogy úgy fogalmazzunk, nem éppen eurokonform. Hogy az irodalmat magas szinten művelők és tanítók túlnyomó többsége szerint Wass írásai a magyar irodalom fősodorbeli íróihoz képest legfeljebb középszerű giccsnek minősülnek, az egy dolog. Ettől még tetszhet persze sok embernek. És mondjuk önmagában a szélsőjobboldali kötődése sem lenne még probléma, ha az irodalmi nagysága egyébként átvilágítana a politikai botlásain. Mint mondjuk Szabó Lőrincnek. De a nagy helyzet az, hogy Wass Albert, talán egy-két jobb írásától eltekintve, irodalmilag középszerű giccset alkotott – ÉS ráadásul a politikai öröksége is vállalhatatlan. Hiszen a zsidók patkányként való kiirtásáról írt allegóriát a holokauszt idején. És ez nem holmi botlás volt: élete második felében, az emigrációban tudatosan közösséget vállalt a nyilas emigrációval, a lapjaikba írt. És – ne szépítsük – ezek a nyilasok hozták vissza a kultuszát Magyarországra a 90-es években. Szóval azért attól függetlenül, hogy valakinek megdobogtatja-e a szívét az „Adjátok vissza a hegyeimet” vagy a „Funtineli boszorkány” – azt azért el kell ismerni, hogy a magyar nép jelentős része joggal és okkal köszöni szépen, de nem kér Wass Albertből. És tudja mit, Kövér úr? Ettől még szerintem vagyunk elegen ebben az országban olyanok, akik szerint elférnek egymás mellett békében a Wass Albertet kedvelők és nem kedvelők is. Viszont a tökünk tele van az olyan árokásó kultúrharcosokkal, mint éppen ön. Akik a országot érintő valódi problémák helyett ilyen álproblémák generálásával sütögetik a politikai pecsenyéjüket, terjesztik a gyűlölelet és megosztottságot a mi adónkból fenntartott zsíros pozíciókban. Ÿ–•

Dosztojevszkijt olvasok. A félkegyelműt. Más ma Dosztojevszkijt olvasni, mint iskolás/egyetemista koromban. Igazából ha ugyanazt a regényt elolvasod két különböző szakaszában az életednek, az olyan, mint ha két különböző regényt olvasnál. Hiszen, ahogy Proust megjegyezte: amikor könyvet olvasunk, valójában saját magunkat olvassuk. A könyv nem csupán tintával papírra vetett vagy képernyőn kijelzett jelekből áll. Hanem a jelentésből, amit mi adunk neki. A jelentés mi magunk vagyunk – és mi magunk pedig folyamatosan változunk. És változik a kor is, amiben élünk. Nem könnyű döntés ebben a rohanó 21. században egy klasszikus regény olvasásába kezdeni. Valahol nem csodálkozom azon, amiről a nemzetközi sajtó az utóbbi években cikkezik: hogy a Z-generáció már alig olvas (végig) könyveket. Még az egyetemisták sem. Nem azért, mert butábban lennének. Hanem egyszerűen egy teljesen más ritmusú világba születtek bele. Ahol az információk begyűjtésének és feldolgozásának a módja teljesen más. Egyszerűen aránytalan és abszurd energia-befektetésnek tűnik leülni és elolvasni egy regényt. Inkább megnéznek róla egy összefoglaló videót a YouTube-on. Különösen így van ez, ha az a regény nem a Facebook és az okostelefonok, hanem a lovaskocsik és a galambposták korában íródott. Hiszen az megköveteli, hogy maga az olvasó is lelassuljon kissé. Ráhangolódjon a 19. század ráérős ritmusára, hozzáigazítsa belső idejét a lustán hömpölygő szöveg idejéhez. Ezt nem lehet multitaskingolással csinálni. Úgy, hogy közben megnézed az üzidet a messengeren és lecsekkolod háromszor, hogy hányan lájkolták a posztodat az Instán. Ez egész embert igényel, egész lelket. A figyelem manapság a legdrágább fogyóeszköz. Pedig megéri megtenni, megéri befektetni a drága figyelmet. Sőt, többet mondok. Terápiás hatása van, ha az ember belefeledkezik egy klasszikus regény olvasásába. Ha hagyja a belső idejét lelassulni és engedi, hogy az író megfogja a kezét és vezesse. Márpedig Dosztojevszkij kitűnő kalauz. Értőn vezet minket egyre mélyebbre, az emberi lélek útvesztőiben. Emitt egy jobbkanyar, amott egy kereszteződés, és hamarosan már azt sem tudjuk, honnan jöttünk és hová tartunk: lebegünk és hagyjuk, hogy vigyen a hátán szöveg-folyam. Van, hogy belealszom az olvasásba, és álmodom tovább a regényt. Miskin hercegnek álmodom magam, akit csodálnak angyali jóságáért de félkegyelműként ki is röhögnek a háta mögött – de valahogy Rogozsin is vagyok egyszerre, önző alak, aki egyszerre gyűlöli és szereti a herceget. Vitázok a szép Aglájával. Aztán felébredek. És olvasom tovább a regényt. Kavarognak az orosz szenvedélyek a szamovár gőzében és azon veszem észre magam, hogy én is felháborodok, elszomorodok és megrémülök a szereplőkkel együtt – mintha én is ott állnék Jepancsinék szalonjában, mintha szinte hallanám Nasztaszja Filippovna szoknyájának surranását, érezném a parfümje illatát és felnyársalna gúnyos tekintetével. Elismerően megborzongok. Hiába no, Dosztojevkszij igazi mester. (note to myself)

Irvin D. Yalom az egzisztencialista pszichoterápia irányzatának egyik legismertebb képviselője. Aki nem mellesleg olyan szépirodalmi művekkel is megajándékozott bennünket, amik soha nem látott perspektívából nyújtanak betekintést olyan ragyogó gondolkodók lelkének mélységeibe, mint Spinoza vagy Nietzsche. Yalom sokat kölcsönzött az egzisztencialista filozófusoktól, mint amilyen Kierkegaard, Heidegger és Sartre. Az ő iránymutatásukkal próbálta meghaladni a pozitivista megközelítést: ami az emberi lelket és annak működési zavarait az egyes biológiai, pszichológiai rész-folyamataikra lebontva akarta megérteni. De ezek a részek, mutatott rá Yalom, még kombinálva sem képesek megmagyarázni az egészet. Neurális hálózatok kisülése nem magyarázza meg azt, ahogyan az egyén viszonyul saját magához és jelentést ad a valóságnak. Az ember élete során szembekerül megoldható problémákkal, amiket ellenőrzése alatt képes tartani. De vannak olyan kérdések is, amelyek egzisztenciálisan adottak, az emberi létállapot szerves velejárói, és mint ilyenek, nem megoldhatók, nem ellenőrizhetők. Csupán azt választhatjuk meg, hogyan viszonyuljunk hozzájuk. Yalom négy ilyet is megkülönböztet. Az első a halál: az életünk végessége. A második a szabadság: hogy a tetteinknek következményei vannak és ezért felelősek vagyunk. A harmadik a magány: folyamatos sóvárgásunk aziránt, hogy valódi emberi kapcsolatokat alakítsunk ki. A negyedik pedig ebben a kérdésben foglalható össze: mi értelme az egésznek? Milyen jelentést vagyunk képesek adni az egész életünknek? Ebből a perspektívából az élet nagy krízisei jóval többek patologizálható, leküzdendő problémáknál, mint ahogy a pszichiátriai zavarok is mindig többek puszta diagnosztizálható betegségeknél. A címkézésen és az ezen alapuló sztenderd „kezeléseken” túl az emberhez kell eljutni a címke mögött. Őt kell segíteni abban, hogy megtalálja azt a lélektani pontot, ahonnan elrugaszkodva, a saját kríziseit ugródeszkaként használva értelmet és jelentést adjon az életének. A terápiának sem pusztán az a célja, hogy a szorongást elviselhetővé és komfortosabbá tegye az egyén számára, pozitív gondolatokra és érzésekre cserélve le a negatív gondolatokat és érzéseket – hiszen a szorongás gyakran az út egy hitelesebben megélt élethez, amit meg kell érteni, meg kell élni, nem pedig félresöpörni. kép: Naiemeh Afshari

Oliver Burkeman, a Guardian újságírója, akinek nagyjából akkor született gyereke, mint nekem, végigolvasott egy sor nemrég publikált könyvet – összesen 23-at – arról, hogyan kell korszerűen babát nevelni. A tanulságokat megírta egy hosszú cikkben. A „baba-tanácsadó iparnak” (baby advice industry), ahogy nevezi, alapvetően két irányzata van szerinte. Az egyik csoportba tartoznak a Baba Trénerek (Baby Trainers). Ők azok, akik szerint a szülőknek arra kell törekedniük, hogy a baba minél gyorsabban és simábban integrálódjon a családba, átvegye annak ritmusát. És a szülők minél gyorsabban folytathassák a maguk felnőtt életét. A másik csoportba tartoznak a Természetes Szülők (Natural Parents), akik szerint a modern élet ritmusa az, ami elrontotta a gyermeknevelést. Az anyáknak minél több időt kell otthon maradni a gyerekükkel és minél simulékonyabban kell igazodniuk a gyermek igényeihez. Persze ez is egy spektrum, és a legtöbben ezen a spektrumon nem a pólusokon, hanem valahol a kettő között helyezkednek el. Természetesen a legnagyobb csatatér: az alvás. Akinek volt már kisgyereke, az tudja, miért. Ez a legneuralgikusabb pont a legtöbb fiatal szülő életében. Hogyan alszik el? Kivel és hol alszik? Mennyit alszik? Hányszor ébred? Milyen nehéz visszaaltatni? A Baba Trénerek az alvástréning különféle verzióit ajánlják. Aminek a legszélsőségesebb verziója az ún. cry it out: amikor a szülő magára hagyja a gyerekét, hogy sírja álomba magát. A Természetes Szülők szerint viszont az alvástréning minden formája tartós károsodást okoz a gyermek neurológiai és pszichológiai fejlődésében. Máté Gábor szülőként maga is az alvástréning Dr. Richard Ferber által ajánlott módszerét alkalmazta a gyerekein. Ma már ugyanakkor az alvástréning egyik legelszántabb ellenzője – amikor megszületett a gyerekem, nekem is ezt a tanácsot adta: Péter, felejtsd el az alvástréninget! Hogy miért? „Az implicit üzenet, amit a baba kap, amikor a sírását nem veszik figyelembe, hogy a világ – amit számára a gondviselői képviselnek – közömbös az érzéseivel szemben,” írja. „Ez pedig nem egyezik a szerető szülők szándékával.” Alapvetően egyetértek vele és nem bántam meg, hogy mi nem „tréningeztük” a gyerekünket az alvásra. Annak ellenére sem, hogy bár könnyű szónokolni az elvekről, de ez bizony, tegyük hozzá, a valóságban piszok nehéz tud lenni. Mégsem sietek elítélni azon szülőtársaimat, akik alvástréninggel próbálkoznak. Hiszen mindenki másban van: lehetnek például szülők, akik egész egyszerűen nem tehetik meg, hogy hónapokon vagy éveken keresztül ne aludják ki magukat. Mert a munkájuk, vagy a többi gyerekük, egészségi állapotuk stb. ezt nem teszi lehetővé. Márpedig egy idegösszeroppant szülőnél egy enyhe alvástréning is kevésbé kockázatos a gyerekre. És egyébként is: alapból visszataszítónak tartom, amikor szülők azt hiszik, hogy csak az ő fenekükből süt a fény és mindenki hülye, aki másként csinálja. Burkeman maga a hosszú cikke végén arra a következtetésre jut, hogy igazából a kötődő gyermeknevelés (két úttörő pszichológus, Ainsworth és Bowlby nyomán) nem feltétlenül azon múlik, hogy ki milyen technikákat alkalmaz: meddig szoptat, együtt alszik-e, alkalmaz-e alvástréninget. A téma egyik nagy szakértője, Alison Gopnik pszichológus szerint ezeknek a technikáknak a jelentősége egyébként is túl van értékelve. A biztonságos kötődés nem ezeken múlik, hanem a szülő-gyermek kapcsolat minőségén: hogy mennyire tudunk ráhangolódni egymásra. kép: Peter Gamlen

„͍rok nekünk egy családot, közös vezetéknévvel, egy istent, aki szívesen nézi, ahogy a karjaimban alszol, és egy hazát, ahonnan nem kell elmenni soha,” írja Kupihár Rebeka költő. Ez akár ars poeticának is beillene. A heterók istenéhez című frissen megjelent verseskötetét én is megvettem. Elsősorban azért, mert nagyon érdekelt, hogyan éli meg ezt a mai magyar valóságot és benne az ő egyéni drámáit egy fiatal leszbikus nő. Nem kellett csalódnom: egy pillanatig sem unatkoztam. Annak ellenére, hogy ez a kötet tele van zavarba ejtően személyes vallomásokkal, mégis annyira magától értetődő közvetlenséggel és őszinteséggel közli ezeket, ami valósággal lefegyverzi az olvasót. Képes ugyanúgy beszélni tabutémákról, mint ahogy a tegnapi bevásárlásról vagy a parki sétáról csacsogna egy kávé mellett. Elgondolkodom rajta, hogy milyen abszurd is ez a világ: ez a költőnő olyan őszinte betekintést enged a lelkébe, mint senki a hivatásos szentfazekak és véresszájú erkölcscsőszök közül, akik őt piszkosnak és deviánsnak bélyegzik. Pedig ez a lélek olyan mély és tiszta, mint egy hegyi tó. A bánata, a szégyene is mély és tiszta – valójában benne a saját szégyenünk tükröződik vissza. Mert szégyen, hogy neki kell szégyellnie magát, miközben a Semjének, Szájerek és Bese atyák nyugodtan alszanak. Szégyen, hogy az ilyen könyveket befóliázzák, miközben a gyűlölet szabadon terjed állami milliárdokból. Az ország – a társadalmi valóság – ami elé görbetükröt tart, sajnos nagyon is ismerős mindenkinek, aki legalábbis az elmúlt tizenöt évben Magyarországon élt. Egy ország, ami megtagadja a hozzá hasonlókat, bélyeget tesz rájuk. Hiába próbál tartozni hozzá, eltaszítják. Az idegenségnek, az otthontalanságnak ez az egzisztenciális frusztrációja a saját szülőföldünkön talán sokunk számára ismerős. És mégis: valahol a szíve mélyén a költő szereti a hazáját. A gyermeknek azon ragaszkodásával és szeretetével, ahogyan az egyébként anyaként vagy apaként a szerepében megbukott, idősen betegeskedő szülőjét sem képes teljesen megtagadni az ember. Hasonlóan ellentmondásos a kapcsolata az Istenhez is, akihez így fohászkodik: „könyörgöm, mondd meg, tényleg boldogabb lennél, és én tisztább, ha a páromnak borostája lenne és merevedése?” A szarkasztikus valláskritika mögött érződik a vágy egy olyan Isten iránt, aki nem tagadja meg, nem utasítja el azért, ami, aki: „én tudom, hogy örömöd leled bennem. kérlek, add, hogy hihessem is.” Ámen. fotó: Hornyák Adrienn

Egy képen Lukács Györgyöt, a magyar marxista filozófust láthatjuk, amint tanítványaival és barátaival éppen a kor filozófiai problémáit vitatják meg. A kép a Beszélgetések Lukács Györggyel című német kötet címlapfotója, ami a 70-es évek elején jelent meg. Ebben Lukács és tanítványai többek között kemény kritikában részesítik Aldous Huxley írót és Timothy Leary pszichológust, a 60-as évek pszichedelikus mozgalmának vezető alakjait. Lukácsék szerint drogok segítségével egy hamis mágikus ál-valóságot teremtettek, egy új „ateista vallást”, ami tévútra vezeti a fiatalságot, akárcsak a Beatles koncertjei. A fiatalok a konstruktív társadalom-kritika helyett inkább befelé fordulnak, az érzékek egoisztikus orgiáit részesítik előnyben a valósággal szemben. Kritikájukat azóta is sokan hangoztatták és hangoztatják – és egyébként a pszichedelikus kultúra bal- és jobboldali kritikája nem is tére el egymástól olyan sokban. Ez a kritika persze felszínes és félreértéseken alapszik. Hiszen a pszichedelikumokat nem lehet megfeleltetni a „kábítószereknek”, hiszen egyáltalán nem „kábítanak”, nem pusztán random „hallucinációkat” gerjesztenek – hanem inkább képessé tesznek másként érzékelni a valóságot. Ezt ma már a pszichedelikus gyógyászat eredményességét bizonyító kutatások is alátámasztják. De ami miatt ezt a konkrét kritikát itt most kiemeltem, az maga a kép: nézzétek meg, milyen tárgyak is szerepelnek Lukács és tanítványai előtt az asztalon! Kávé, cigaretta, alkohol. A nyugati világ bevett tudatmódosító (tudat-szűkítő?) szerei hevernek a láthatóan hatásuk alatt álló, kedélyes társaság előtt. Akikben, tegyük hozzá, valószínűleg fel sem merült ennek az egész szituációnak az álszentsége és iróniája. Ez szerintem annyira jellemző.