Ha van szí­ndarab, amit különösen izgalmas bábszí­nházban előadni, hát az a Peer Gynt. Ezt kellett megállapí­tanom, miután megnéztem a Budapest Bábszí­nház Peer Gynt előadásának főpróbáját. Ibsen darabja sokáig egy megfejtendő rejtélyként állt előttem – pont mint a hagyma, aminek a héjait fejtve a főhős próbálja megtalálni a központi magját. Ami nem létezik. Mi is ez a darab? Pszichedelikus látomásokba oltott folklór? Romantikus pszichológiai tanmese? A modern ember Odüsszeiája? Nem egy könnyen emészthető mű. Főhőse, Peer norvég népmesék furfangos, nagyotmondó tökfilkója, aki folyamatosan kiszí­nezi a valóságot. De egyben tragikus, modern hős is, aki folyamatosan menekül a valóság elől – hol tündérek, manók világába, hol egzotikus tengeri utazásokra. Keresi magát. Görcsös törekvésében, amivel próbálja elérni, hogy valaki más legyen, mint aki, mindannyian magunkra ismerhetünk bizonyos mértékig. Bizonyos mértékig: hiszen Peer a szélsőségig hajszolja az önmegtagadást. Nem egy ember lakozik benne.Úgy váltogatja az identitásait, mint más a ruháit. És mint í­rtam, a bábszí­nház kiváló lehetőségeket nyújt arra, hogy ezt a lehasí­tást, ezt a váltogatást, ezt a keresést művészi eszközökkel kifejezze. Kezdjük mindjárt azzal, hogy Peert, a bábot négy különböző életkorú szí­nész mozgatja – akik a négy különböző életkorú Peert játszák el (mindegyik kitűnően). A báb és a bábot mozgató játékosok interakciója különös pszichológiai feszültséget teremt a lehasí­tott szelfek ábrázolásához. És eközben fel-felcsillanak azok a szentenciák, amiket Ibsen egyfajta ragyogó spirituális drágakövekként rejtett el a szövegben (Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa új fordí­tásában). Amelyekről, tegyük hozzá, külön-külön, önmagukban is különálló tanulmányokat lehetne í­rni. Ezeken a bölcsességeken keresztül Ibsen megosztja velünk az életfilozófiáját, amelynek a középpontjában az „ember, légy önmagad” mottó áll. Amelyet folyamatosan próbál elhomályosí­tani a manók mottója: „manó, légy önmagadnak elég”. Magyarul az emberi létezés lényege a hiteles (autentikus) létezés, a valós önmagunkkal, a hiteles énünkkel való kapcsolatban élés. A nehezebb és az egyenes út – ami helyett az ember mindig hajlamos a „manók útját”, a görbe, könnyebb utat választani. Ami megelégszik a felszí­nnel, a túlélés vagy a gyönyör érdekében való alakoskodással, és megkerüli a hiteles ént. Mert ott bent borzasztóan fél saját magától – és szégyelli azt, aki. Erről szól minden küzdelmünk, szenvedésünk: hogy elveszí­tjük önmagunkat, csak hogy nem várt helyen találjuk meg újra. A darabban ezek a szenvedések és küzdelmek a mai korra vetí­tve jelennek meg, a kriptovaluta-üzelmektől a kokain-szippantó (zseniálisan ábrázolt!) fegyverdí­leren keresztül a hamis prófétáig. De vajon mi is ez a hiteles én és hol találhatjuk meg? Ezt jelképezi a hí­res jelenet, amikor Peer hagymaként próbálja lehántani saját magáról az élete során ruhaként magára öltött identitásokat. Aki járatos a keleti filozófiákban, annak nem kell ecsetelni, hogy ez a hagymahéj-hántás milyen párhuzamokkal rendelkezik. A Buddha egyik legfontosabb taní­tása az anatta (nem-én), ami gyakorlatilag nagyon hasonló ehhez. Az ember hajlamos azonosí­tani magát az érzékei által előállí­tott valósággal, de ha őszintén magába néz, akkor rá kell jönnie, hogy nincs egy olyan állandó lényege, esszenciája, amihez ragaszkodhatna. Folyamatok, változások, áramlások vannak benne, ezek hol kötegekbe rendeződnek, hol széthullanak. A hagyma héjainak lehántása után az ember rémülten fedezi fel: nincs mag. És mégis: vajon akkor mihez horgonyozhatja le az elméje hajóját az ember? Hol találhatja meg a hiteles énjét? Ez a kérdés kí­nozta Ibsent és főhősét. És Ibsen/Peer végül megtalálja erre a választ, miután élete végén találkozik ifjúkori, elhagyott szerelmével, Solvejggel (akit szintén különböző életkorú szí­nésznők játszanak el): az ember nem szeparált, különálló sziget. Lényegét nem önmagában találhatja meg, hanem másokkal való kapcsolatában, mások relációjában. Az életednek csak úgy adhatsz valódi tartalmat, jelentést, ha másoknak hitet, reményt és szeretetet adsz.

Ordo amoris. Hallottad már ezt a kifejezést? Ha nem, nem baj, elmagyarázom. Ez egy katolikus taní­tás, ami nemrég egy nagyon is aktuális közéleti vitában merült fel. Mégpedig egy bizonyos J.D. Vance nevű amerikai alelnök használta, aki egyébként hí­vő katolikusnak vallja magát. Vance szerint a jelenlegi amerikai vezetés menekült- és bevándorló-ellenes politikája alátámasztható ezzel a taní­tással. Ami, szerinte, kimondja, hogy az embernek elsősorban a hozzá legközelebb állókat kell szeretnie, a családját, aztán a szomszédját, a közösségét, és csak utána következik mindenki más. Például ugye az „idegenek” – a menekültek és bevándorlók. És persze a drogfogyasztók, szexmunkások, hajléktalanok meg az összes többi nemszeretem csoport, tehetjük hozzá. Nos, most tegyük egy kicsit félre, hogy egyébként ki mit gondol a bevándorlás-politikáról. Azt gondolom, hogy önmagában nem tesz senkit kereszténnyé vagy keresztény-ellenessé, hogy egyébként szeretne szigorúbb vagy liberálisabb bevándorlás-politikát (ennek sokféle módszere lehet). Itt most Vance érvelése az, amivel szeretnék foglalkozni: vajon tényleg keresztény taní­tás-e az, hogy az embernek elsősorban a saját családját, népét stb. kell szeretnie, és csak kisebb mértékben kell szeretnie mindenki mást? Hát nem éppen. Vance értelmezése sokkal inkább egy pogány törzsi értelmezés, mintsem evangéliumi. Gyakran előfordul ez egyébként a saját kereszténységükkel úton-útfélen kérkedő politikusokkal, akik a saját kirekesztő politikájukat próbálják kereszténynek beállí­tani. Mind az Evangéliumból, mind a későbbi hagyományból éppen arra következtethetünk, hogy a keresztény felebaráti szeretet teljesen más, mint a vérségi, kulturális, törzsi, nemzeti összetartozás diktálta szeretet, ami megmarad a „mi” és az „ők” szembeállí­tásnál. Jézus éppen ezzel a fajta törzsi gondolkodással szemben fogalmazta meg saját taní­tásait. Az ordo amoris taní­tásaÁgostonra vezethető vissza, aki í­gy í­rt: „Továbbá, minden embert egyenlően kell szeretni. De mivel nem tudsz mindenkivel jót tenni, ezért különös figyelmet kell szentelni azoknak, akik a véletlen helyszí­n, idő vagy körülmény folytán közelebbi kapcsolatba kerülnek veled.” Aquinói Tamás, a 13. századi teológus ezt tovább fejlesztette: „A leginkább azokkal kell jót tennünk, akik a legközelebb állnak hozzánk,” í­rta. „És mégis, ez változhat attól függően, hogy az idő, a helyszí­n és az előttünk álló kihí­vások mit követelnek meg: hiszen bizonyos helyzetekben, egy különösen rászoruló idegent kell segí­tenünk az apánk helyett, ha tényleg sürgős szükséget szenved.” J.D. Vance-t nem kisebb ember javí­totta ki, mint a katolikus egyház feje, Ferenc pápa. Aki még tüdőbetegen, a kórházban fekve is fontosnak tartotta, hogy helyre tegye Vance-t. „Az igazi ordo amoris, amit tisztelnünk kell, az Irgalmas Szamaritánus példázatán való elmélkedés során világosodik meg bennünk, ami tehát kivétel nélkül mindenkire vonatkozó testvéri szeretetet épí­t,” fogalmazott a pápa a nyí­lt levelében.

Itt van Európa. Európán – és ezeken az embereken – van most a világ szeme. Ha külön-külön szemügyre veszed Európa vezetőit és a politikai pályájukat, bizonyára találsz mindegyikben kivetnivalót. Vannak köztük olyanok, akikre legfeljebb orrot befogva szavaznál egy választáson. És mégis, ha a legfontosabb kérdésekre kerül a sor, ők legalább jó döntést hoztak. Bizony, most ezeken az embereken múlik a jövőnk: vajon az orwelli csizma alatt szenvedő emberi arc, vagy egy valamennyire is vállalható, szabad és emberi jövő esélye áll előttünk és a gyerekeink előtt? Mert ne legyenek többé kétségeink: az a másik jövő, amit a Putyinok, a Trumpok, az Orbánok készí­tenek nekünk, az a disztópikus scifi í­rók rémálmait valósí­tja meg. Erődként magukba zárkózó nemzetállamok, egymást sakkban tartó birodalmak vazallusai, folyamatos lélektelen harcban az utolsó megmaradt természeti erőforrások gátlástalan kiszipolyozásáért, mí­g végül már az ivóví­zért is egymás torkának kell majd esni. Egy világ, ahol az egyén és az ő szabadságjogai csupán múlt időben léteznek. Európán a világ szeme. Thomas Mann a 30-as években kiadta a jelszót: „Európa, vigyázz!” Most ismét tapintható a veszély. Ez a kontinens túl sokáig terpeszkedett el kényelmesen az amerikai fegyverek örökös védelmének illúziójában. Jó úton haladva ahhoz, hogy egy elöregedett múzeummá váljon. De a mostani válság egyben lehetőség is arra, hogy Európa újra megtalálja saját magát és küldetését a világban. Ezúttal nem mint elnyomó gyarmatosí­tó hatalom, hanem mint a szabad népek szövetségének vezető ereje. Európának meg kell találnia a tökeit. Ezen múlik most minden. Számunkra, szabadságszerető magyarok számára fájdalmas, hogy Magyarország nem Európa része többé. Kiiratkoztunk Európából. Kanada ma sokkal inkább része Európának, mint Magyarország. Európa ma ismét egy eszme, nem pusztán földrajzi fogalom. Európa szí­ve manapság gyakran nem Brüsszelben dobog – hanem Ukrajnában vagy Grúziában. Ott, ahol emberek küzdenek ezért az eszméért. Hozzá tartozni szellemi kiváltság és nem pusztán származás kérdése. Európa ma nekünk, magyaroknak ismét egy idea, egy álom, egy aspiráció. A biztos kikötő, amelynek fényeit a viharos tengeren hányódva megpillantjuk. Nem, nem bí­zhatjuk pusztán ezekre a politikusokra Európa jövőjét. Európa mi vagyunk – a civil társadalom. Határok nélkül, mindazok az emberek, akik hisznek Európában. Bal és jobboldaliak, szocialisták és liberálisok, konzervatí­vok és progresszí­vek. Ha részkérdésekben mást is gondolunk, ha az álmaink nem is mindig közösek, de az igen, amit el akarunk kerülni. El akarjuk kerülni, hogy a világ véres diktátorok és mohó demagógok igazság-utáni digitális sötét középkorába süllyedjen. Európa, szedd össze magad!

A szakirodalomban „ön-elhallgattatásnak” (self-silencing) nevezik azt a jelenséget, amikor nők a konfliktus elkerülése érdekében elhallgattatják a saját belső szükségleteik hangját. Máté Gábor a normalitás mí­toszáról szóló könyvében azt í­rja erről, hogy ez egy olyan gyermekkori megküzdési stratégia, amit a nők szociális kondicionálása tovább erősí­t. Mert a nők felé a társadalmi elvárás, hogy ők legyenek a gondoskodók, az önfeláldozók, a megmentők a kapcsolatban. Bevésődik, hogy konfliktusba kerülni nem nőies – és nem is biztonságos. Elhiszik, hogy az ő szükségletük nem fontos. Elhiszik, hogy ők felelősek, ők hibásak, ha a társuk, a kollégájuk stb. rosszul bánik velük. Sajnos nekünk, férfiaknak, férfiasan el kell ismernünk: nem egyszer keletkezik olyan felállás családokban, amikor a férfi nem társ, hanem plussz egy gyerek (fordí­tva is előfordul, de ritkább). És a nők munkahelyeken, közéletben stb. való szexualizálása, amiben a férfiak gyakran csak ártatlan játékot látnak, szintén erősí­tik a torz megküzdései stratégiákat (csak a szexuális vonzerőd adhat neked hatalmat a férfiak fellett, ergo csak í­gy lehetsz szerethető). Sokan ezeket a nemi szerepeket „természetesnek”, „Isten által rendeltnek” tartják – pedig valójában egyáltalán nem azok. Máté Gábor szerint a nőknek különösen nehéz a mi európai kultúránkban kifejezni a dühüket: hiszen a dühös nőt természetellenesnek, fúriának, hisztérikának tartjuk és megbélyegezzük. Aki nem hallgat magára, aki nemet mond a saját teste és lelke jelzéseire, az nem képes kapcsolatba kerülni az autentikus (hiteles) énjével. Maszkokat visel, és azonosí­tja magát ezekkel a maszkokkal. A szükségletek krónikus megtagadása, a düh krónikus elfojtása pedig mindig megkéri az árát. Többek között ezzel magyarázható, hogy a nők körében jóval magasabb például a depresszió és – ezzel összefüggően – gyógyszerabúzus előfordulása. A nyugtatók és altatók még mindig a nők legkedveltebb kábszerei: ezekkel, néha alkohollal kombinálva, lehet a legjobban elviselni egy olyan életet, ami nem autentikus. Vajon milyen esélyei vannak egy szerhasználó nőnek Magyarországon, hogy segí­tséget kapjon? Miben mások a szükségletei és problémái, mint a férfiaknak? Március 5-én, a nőnap előtt pár nappal a Drogriporter Szabadegyetem – Nők, szerek, függőség és felépülés rendezvényünkön ezekről a témákról fogom kérdezni három szakértő vendégünket, gyertek!

„A költségvetés az állam csontváza, a félrevezető ideológiák lehántása után,” í­rta Rudolf Goldscheid szociológus. Lehet, hogy ez a mondás kicsit túlzás, de azért van benne egy nagy adag igazság. A politikai marketinget és porhintést úgy lehet megkülönböztetni a valódi, eredményes szakpolitikától, hogy az utóbbi mögött van tudás, pénz, és intézményes háttér. Magyarország soha nem költött sokat a költségvetéséből a drogterületre, de azért 2010 előtt a helyzet lényegesen jobb volt: több, mint egymilliárd forint állt rendelkezésre drogkoordinációra, pályázatokra, képzésekre (és akkor az inflációt még nem is számoltuk). Azóta a drogkoordináció és a költségvetés leépült, stagnált, majd a COVID környékén teljesen eltűnt a költségvetési tételek közül. Megszűntek a pályázatok is (ún. KAB-os pályázatok), amelyekre prevenciós, ártalomcsökkentő szervezetek pályázhattak. A cí­mkézett, célzott drogprevenciós költségvetés hiányában legfeljebb EU-s pályázatok jöhetnének szóba, de hát ugye tudjuk, mi történt az EU-s pénzekkel. Szóval amikor legközelebb olyasmit hallotok, hogy a magyar kormánynak milyen fontos a drogmegelőzés, gondoljatok erre a grafikonra. És úgy általában: ez a mostani nagy csinnadrattával bejelentett drogellenes kampány valójában csak egy rogáni PR-termék, ami arról szól, hogy a kevésbé iskolázott vidéki szavazókat megtartsa a kormánypárt. Ha őszinte, hiteles szándék lenne a „gyermekek védelmére”, akkor mondjuk leülnének az addiktológiai szakma képviselőivel (az erre hivatott Kábí­tószerügyi Tanács évek óta nem ülésezett) és őket kérdeznék meg, hogy mit kellene tenni. Ez az egész egy fügefalevél, hogy eltakarja: a császár meztelen.  Ha fontosnak tartod a Drogriporter munkáját, kérlek, add nekünk idén az adód 1%-át, és állí­ts be adományt – most méginkább szükségünk van Rád (link a hozzászólásban)!

A Pagony volt olyan kedves és küldött egy tiszteletpéldányt Artur Grebka (szöveg) és Agata Dudek (illusztrátor) Apa üvege cí­mű könyvéből. 2023-ban Lengyelországban az Év Gyermekkönyve dí­jat nyerte el. Mint a cí­mből is következtetni lehet rá: az alkohol-függőségről (manapság úgy hí­vjuk: alkoholhasználati zavar) szól. Hiánypótló munka: én eddig még nem találkoztam olyan mesekönyvvel, ami ezt az érzékeny és fájdalmas témát a gyermekek szemszögéből, és az érintett gyermekek számára értelmezhető történetté formálta volna. A szerzők remek érzékkel ruháztak fel egy kézzel fogható, konkrét tárgyat – a zöld üveget – egy olyan absztrakt jelenség tulajdonságaival, mint amilyen az alkohol-függőség. A zöld üveg betolakszik Anya, Apa és Emil életébe és egyre nagyobb teret hódí­t el a család hétköznapjaiból. Az elhallgatástól, a titkolózástól egyre csak hí­zik. Apa végül az üveg fogságába kerül, ahonnan végül mi más is tudná kiszabadí­tani – mint az együttérzés. Ennyit túl-spoilerezés nélkül is elmondhatok – vegyétek meg a könyvet a Pagony könyvesboltjaiban! Az Apa üvege természetesen egy leegyszerűsí­tett, a gyermekek számára is felfogható történetet mesél el a függőségről, ami ennél jóval komplexebb jelenség. De az üveg-metafora jelképisége számunkra, felnőttek számára is nagyon erős. A függőség elszigetel. Mintha csak valamiféle burokba vonná az embert. A burok láthatatlan, akárcsak az üveg áttetsző fala, és mégis, kirekeszti az életből a szenvedélyt. Igen, nem tévedés: a szenvedélyt. Mert hiába hí­vják gyakran a függőséget szenvedélybetegségnek, valójában az a bizonyos egy szenvedély minden más szenvedélytől elszí­vja az éltető levegőt. Az ember nem képes szenvedélyesen szeretni, örülni, jelen lenni. Nem képes élvezni az életet. „Amikor az ember nem talál mély jelentést, értelmet az életében, akkor élvezettel foglalja el magát,” í­rta Viktor Frankl. Bilincs az egyetlen. Minden más öröm elhalványodik mellette. Az elme újra és újra, kényszeresen visszatér hozzá. A függőségre nem elegendő reakció az „elvonás”. A függőség reakció azokra a sérülésekre, amiket félrement, eltorzult emberi kapcsolatokban szereztünk – és ugyaní­gy emberi kapcsolatokban tudunk felépülni belőle.

Ami jelenleg a világban lejátszódik a szemünk előtt, az bizonyára sok embert végtelenül elkeserí­t. Elszabadult hajóágyúként garázdálkodnak a könyörtelen háborús bűnös zsarnokok, törékeny egóval megáldott hazug demagógok, nárcisztikus technofasiszta milliárdosok. Minden napra jut valami sokkoló hí­r. Egész országok válnak a nagyhatalmi sakk bábuivá. Országok vezetői hangoztatnak olyan téveszméket, álhí­reket, amiket korábban szélsőséges zuglapí­rók se. Évtizedes egészségügyi, szociális küzdelemmel elért eredményeket tesznek semmivé egy tollvonással. Alufóliasisakos konteósokat ültetnek fontos pozí­ciókba. Kisebbségek jogait kurtí­tják. És még folytathatnám. Állí­tsátok meg a világot, ki akarok szállni – mondják sokan. Joggal. Ami történik, nem véletlen. Azok, akik ezt az egészet ránk zúdí­tják, hideg számí­tással teszik. Sokkolni akarnak bennünket. Hogy megbéní­tson minket a felháborodás és a félelem. Hogy valósággal megdermedjünk a puszta tömegétől és számától annak az aljasságnak, amivel bombáznak minket. Hogy felőrlődjünk a sokféle ügy között. És ne legyünk képesek valódi ellenállást kifejteni. Tőlem is sokan kérdezik: hogy bí­rod ezt? Hiszen folyamatosan támadnak. És persze rajtam kí­vül mindenkit, aki szólni mer. Egyre több szervezet, szakember, aktivista kapja meg a sorosista bélyeget. A leginkább azokat mocskolják, akiket épeszű társadalomban leginkább elismernének. A múltkor valaki bekommentelte, hogy aki jelenleg rendben van ezzel a világgal, az szerinte nincs rendben odabent. Magyarul jelenleg a krónikus szorongás, keserűség, düh: ezek teljesen normális emberi reakciók egy őrültekházává váló világra. Részben értek csak egyet. Igen, sajnos hullámvölgyben vagyunk. Az emberiség nagy szarban van, és benne mi, magyarok, különösen mélyre süllyedtünk benne. Ha valaki képes jól ellazulni és lubickolni ebben a kakiban, azzal valami tényleg nincsen rendben ott bent. Az valószí­nűleg nagyon rosszul látja a világot és hiányzik belőle az alapvető együttérzés képessége. Akit nem dühí­t fel az igazságtalanság, aki nem szomorodik el, ha a gyengével, az üldözöttel rosszul bánnak, az nincs rendben odabent. Viszont egyáltalán nem szükségszerű, hogy a szomorúság, a düh, a keserűség és a félelem maguk alá temessenek minket és padlóra küldjenek. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a szenvedőkkel való empátia érzelmi túlterheléshez, kiégéshez vezessen. A szakirodalom megkülönbözteti az empátiás aggodalmat (empathic distress) a cselekvő együttérzéstől (compassion). Az előbbi bizonytalanságot, aggodalmat és stresszt szül. A tehetetlenség érzését hordozza. A második viszont kifogyhatatlan örömforrás (a buddhisták brahma-vihárának, isteni lakhelynek nevezik) és sosem lehet belőle túl sok. A valódi együttérzés mindig saját magunkkal kezdődik. Azt gondolom, hogy nagyon sok aktivista, segí­tő, jogtudatos polgár azért ég ki, mert miközben kizárólag a külső tényezők megváltoztatására, a más emberek segí­tésére fókuszál, elhanyagolja saját magát. Kizárólag attól teszi függővé saját mentális jóllétét, hogy miként alakulnak a külső tényezők. Ha azt akarod, hogy ne égj ki, akkor a kulcsszó: öngondoskodás. Ez nem jelent egyet azzal, mint amit sokan kikapcsolódásnak neveznek (például binge sorozatnézés vagy trópusi vakáció). Nem kikapcsolni kell a figyelmedet – hanem befelé irányí­tanod azt. Én itt az oldalon sokat í­rok a saját öngondoskodásom fő módjáról, a túrázásról és a buddhista alapú meditációs gyakorlatokról. Az utóbbival kapcsolatban a legdöbbenetesebb felismerés az volt számomra, alapvetően szkeptikus, szekuláris pasasra, hogy tényleg működik. De természetesen lehet még ennek sokféle különböző módja. A lényeg, hogy az embernek időről időre el kell csendesednie. Befelé kell figyelnie (még a természetjárás közben is befelé figyelsz ugyanis). Gyakorolnod kell az együttérzést saját magaddal. Ha minden nap megmosod a fogad: akkor vajon nem érdemel-e meg legalább ilyen kitartó rendszerességet az, hogy az elmédet is gondozd? Gandhiról köztudott volt, hogy minden héten egy napot teljes csendben és elvonultságban töltött. Ez volt az ő csendnapja. Ilyenkor nem lehetett hozzászólni, és ő sem szólt senkihez. Előfordult az is, hogy az országban tömegzavargások törtek ki, és a hí­vei hozzá szaladtak: „Gandhiji, gyere azonnal, az emberek ölik egymást az utcán, szükség van rád!” De Gandhi csak a fejét csóválta. Sorry, de az a csendnapom, nem megyek sehová. Aki nem tud visszalépni és elcsendesedni és figyelni, az nem fog tudni kapcsolódni sem önmagához, sem másokhoz. Ne legyenek kétségeink: már harcban állunk a sötétség erőivel. De a sötétséget nem lehet még több sötététséggel legyőzni. Meg kell találnunk hozzá a belső fényünket. Ha adnak Neked valami fontosat az í­rásaim, kérlek, fontold meg, hogy 2025-ben a Drogriporternek adod az adód 1%-át, és állí­ts be nekünk adományt (link a hozzászólásban)! fotó: Dima Zverev (jelenet Tarkovszkij Nosztalgia cí­mű filmjéből)

Kedves Ferenc Pápa! Ezt a jelképes levelet, amit persze nem adok fel, azért í­rom, mert hallottam arról, hogy súlyos állapotban kórházban fekszik. Bizonyára rengeteg levelet kap hí­vek százezreitől, akik jókí­vánságaikat küldik és imádkoznak Önért. Engedje meg, hogy egy olyan ember is megossza a jókí­vánságait, aki, bár görögkatolikusnak keresztelték, nem jár templomba és már nem számí­tja magát a hí­vők sorába. Aki az elmúlt években meglehetősen elhidegült a hazai egyházától, mivel az egészségtelenül közel került az államhatalomhoz, és olyan gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekményekhez asszisztált, amelyek megfekszik az ember gyomrát. És mégis, í­gy távolról, í­gy kí­vülről is megmaradtam a nagy tisztelőjének. Talán az egyházi reformok, amiket elkezdett, nekem túl lassúak és tétovák, de az irányuk jó. És az elmúlt években olyan példát mutatott az egész világnak társadalmi szolidaritásból, olyan fáradhatatlanul, olyan nyitottan, olyan elkötelezetten állt ki üldözöttekért, ha kell, még a saját klérusával szemben is, ami lenyűgözött engem. Hidakat épí­tett egy olyan korban, amikor mindenki falak mögé akar bújni. Szentatya, ha egy mód van rá: ne távozzon el még közülünk! Tudom, erre azt mondhatja, a végső döntés Isten kezében van. De mégis, arra kérem, küzdjön! Az utóbbi hónapokban ez a világ, és a benne élő szabadságszerető és szolidáris emberek túl sok csapást, túl sok veszteséget szenvedtek már el. A szemünk előtt bontakozik ki egy olyan új világrend, ami minden í­zében ellentmond nem csak a demokrácia és az alapvető humanizmus, de az Ön által olyan inspirálóan és hitelesen képviselt keresztény felebaráti szeretet elvének is. A gonosz banalitása elszabadult. Minden eddiginél nagyobb szükségünk van az Ön hangjára – erre az apostoli hangra, amit a digitális zűrzavar és zaj sem tud elnyomni. Most, amikor a lépten-nyomon a kereszténységre hivatkozó képmutató hatalmasok, Putyin, Trump, Orbán és társaik úgy érzik, szabad a pálya – túl sok lenne, ha még az Ön hangja is elnémulna. Én tehát még í­gy a pálya széléről, az egyházon kí­vülről is mondok egy imát a gyógyulásáért!

Pema Chödrön szerint háromféle lustaság van. Az első, amikor egyszerűen komfortosnak érezzük a semmittevést és el akarjuk kerülni a kényelmetlenséget. Ez az, amit a legtöbben lustaságként azonosí­tanak. A második lustaság abból fakad, amikor valami rossz dolog történt velünk és ezért sajnáljuk magunkat. Vagy mi tettünk valami rosszat, és utáljuk magunkat. Ilyenkor a tevékeny élettől való elzárkózás menekülés a fájdalom és a szégyen elől. A harmadik lustaság az, amikor a középső ujjunkat mutatjuk a világnak. Ez a leszarom-lustaság. Egy ilyen szar világban, ahol mindenki seggfej, én minek fáradjak? Elhúzom a függönyt és videójátékozok/sorozatot nézek. Ha valaki bekopog, elküldjük a francba. Bosszút állunk a világon – kapjátok be, én leléptem. Azt gondolom (ezt már nem Pema í­rja), hogy mindhárom lustaság melegágya a pszichoaktí­v szerhasználatnak. Az első esetben a szerhasználat szólhat egyszerű kikapcsolódásról – rekreációról. Én nem tartom problémásnak, ha valaki kikapcsolódásként megiszik egy pohár bort vagy elszí­v egy spanglit. Egészen addig, amí­g ezt mértékletesen, kontrolláltan képes tenni, és nem csúszik a függőség felé. A másik két lustasághoz járuló szerhasználat jóval veszélyesebb. Mert ott nem vagy rendben magaddal és/vagy a világgal. Nem vagy otthon a testedben, nem vagy otthon a világban. Ezekben az esetekben a szerhasználat több, mint kikapcsolódás. A szerhasználat arról szól, hogy csillapí­tsd a fájdalmat. Halogatjuk, hogy szembenézzünk a halmozódó problémákkal. És közben egy nagy kudarc-halmaznak gondoljuk magunkat. A szégyen viszont nem előre visz, hanem egyre lejjebb az örvénybe. A helyzet az, hogy sokan, akik már jócskán visszaélésszerűen használnak szereket, még mindig meg vannak győződve arról, hogy ők csupán kikapcsolódnak. Megérdemlik. Nem értik, hogy mi ezzel a baj. Hiszen ők nem „olyanok”. Mint a filmekben a junkiek meg alkeszek. És ezért nem visz előre az sem, amikor valaki konfrontációval, megszégyení­téssel próbálja kimozdí­tani őket a holtpontról: a harmadik példában leí­rt dacos ellenállást váltja ki vele. Számomra azért volt nagyon tanulságos a múltkor Drogriporter Szabadegyetem rendezvényünk, aminek a témája a hozzátartozókat képző CRAFT módszer, mert ilyen esetekben tud eredményesen segí­teni. Belinkelem a hozzászólásba a videót.

Kompromat. Ősrégi KGB-s módszer, amit a NER-propaganda tökéletesen magáévá tett. Ennek áldozatává vált most Puzsér Róbert. A Szovjetunióban a disszidensek lejáratására használták. Előszedtek valami piszkos kis titkot, és negatí­v nyilvánosságot kreáltak belőle. Ha nem volt ilyen, hát hamisí­tottak egyet. De olyan is volt, hogy hamisí­tani se kellett: egyszerűen csak előszedtek valami valós tényt, amit kiragadtak a kontextusából és belehelyeztek egy teljesen más kontextusba. Ami az összeesküvések sötét és fenyegető auráját kölcsönözte neki. Esetleg a szövegkörnyezetből kiragadva olyan hazug jelentést adtak a mondandójának, ami egyáltalán nem volt a beszélő szándékában (lásd Puzsér esetét). A kompromatot mindig olyanok ellen dobják be, akik a rezsim disznóságaira hí­vják fel a figyelmet. A cél: felcserélni a szerepeket. A rendszer kritikusából, a disznóság leleplezőjéből bűnöst faragni a közvélemény szemében. Hadd vergődjön, hadd mentegesse magát a hamis vádak alól. Meg lehet akkor is í­rni, hogy kabátlopásos ügybe keveredett. És az emberek inkább távol fogják tartani magukat tőle: megfagy körülötte a levegő. Mocskosan gonosz és hatékony módszer ez. Legalábbis bizonyos társadalmakban, amiket átjár a fortélyos félelem. Ahol az emberek nem állnak ki egymásért. Én 2014-ben estem áldozatává. Akkoriban a tűcsere program állampárti bezárása miatt panasszal fordultunk az ombudsmanhoz, aki igazat adott nekünk: a bezárás jogsértő helyzetet teremt. A kormánysajtó azonban nem bajlódott azzal, hogy komolyan reagáljon. Bedobott egy kompromatot: egy ombudsmani alkalmazott (utána jutalomból új állást kapott a kormánynál) kiszivárogtatott egy részletet a levelezésemből a hivatallal. Ebben arról érdeklődök, mikor adják ki a határozatot a panaszunkkal kapcsolatban. A kontextusból kiragadott, elferdí­tett szövegrészletek alapján aztán azzal vádoltak, hogy én „manipulálom”, sőt, „dróton rángatom” az ombudsmant. Ezután rám uszí­tották a riportereiket és mindenki csak erről a teljes nonszenről beszélt ahelyett, hogy a valódi ügyről – a tűcsere bezárásáról – akár csak szó esett volna. Azóta is gyakran karaktergyilkolnak. „Drogliberalizátor”. „Baloldali droglobista”. És hasonlók. Természetesen az általam felsorakoztatott érvekre soha nem tudnak megfelelni, mindig övön alul ütnek. Ehhez értenek. De a legrosszabb az nem ez. Hanem az, amit arról í­rtam, hogy megfagy körülötted a levegő. Vannak, akik távol tartják magukat tőled, nehogy rossz fényt vess rájuk (sajnos néha a félelmük indokolt). És ilyenkor tök fontosak azok, akik mégis kinyilvání­tják a szolidaritásukat. Szóval én most ezt teszem: teljes szolidaritásomat nyilvání­tom ki Puzsér Róbert felé!Š A NER-propagandistáknak meg azt üzenem, hogy a rendszer egyszer megbukik, de a ti szégyenetek megmarad!