Széljegyzetek

Megérteni, hogy elvesztettünk valakit, és elfogadni, hogy nincs többé – ez két különböző dolog. Könnyű összekeverni.

Túl gyorsan állunk elő a vigasztaló közhelyekkel arról, hogy az élet megy tovább. Túl gyorsan akarunk továbblépni. Nincs idő a gyászra. Félünk tőle. Nem akarjuk átélni a fájdalmat, menekülünk előle. Mielőtt még az elménk valóban felfogta volna azt a fájó hiányt, ami ott tátong a lélek közepén.

Igen, a közepén: mert a gyász mindig egyben a saját identitásunk válsága is. Ki vagyok én? Kizökkent az otthon-létből egy hideg, szomorú sí­kra, ahol okos fejünkkel biccentünk, nem remélünk.

Szólnál – de nincs, aki meghallja.
Érintenél – de az ürességet markolod.
Hallgatnál – de nincs, aki beszéljen.

A fájdalom elől nem menekülhetünk. Félelmetes, delejes erővel húz vissza az ásí­tozó hiány, mint a Fekete Lyuk. Kétségbeesetten keressük a jelentést az ürességben. A kapaszkodókat, amelyekbe fogódzva elrugaszkodhatunk, lendületet vehetünk és visszatérhetünk az otthon-lét meghitt melegébe.

Mint egy űrhajós, aki űrséta közben elszakadt az űrhajótól, és most tehetetlenül pörög a zéró-gravitációban a mélyűr felé.

Van visszaút?
Nincs – és mégis van.
Az út keresztül vezet a fájdalmon. Visszafordulva elkerülni, megkerülni nem lehet.

Milyen sokat jelent ilyenkor egy csipetnyi őszinte kedvesség és együttérzés egy másik emberi lénytől. Nem a sajnálkozó irtózat, amivel egyesek közhelyeket hebegnek, és alig várják, hogy továbbálljanak, nehogy őket is megfertőzze a gyász. Hanem amikor meglátjuk a saját fájdalmunkat tükröződni a másik ember szemének óceánjában.

A gyász soha nem múlik el teljesen. Még évek múltán is tudod érezni a kí­nt. De megtanulod elviselni, megtanulsz együtt élni vele. Már nem zökkent ki úgy az egzisztenciális horror – már nem pörögsz ki tőle a mélyűrbe. Az elméd jelentéssel tömi be a tátongó lyukakat.

(notes to myself)

A hegyek szerelmesei, akik közé én is tartozom, megdöbbenve figyelik, micsoda indulat-cunamit váltott ki Suhajda Szilárd eltűnése a Csomolungmán. Szenvedélyes, polarizált viták zajlanak a közösségi média oldalakon.

Van egyrészt a minekmentoda oldal. Akik szerint a hegymászás érthetetlen és önző dolog, adrenalin-junkie függőség. Aminek a nevében az ember önző módon a családja elé helyezi saját szenvedélyét.

És van a másik oldal, ami szerint Szilárd egy nemzeti hős. Aki a „magyar kishitűség” ellenszerét hordozza, hiszen az ilyen sportteljesí­tmények lelkesí­tik a népet. Aki kritizál, az szűklátókörű hülye.

És mint az ilyen vitákban általában, az emberek nem meggyőzni, hanem inkább megszégyení­teni és földbe döngölni akarják a másik oldalt.

Én úgy érzem, az igazság, mint sokszor, a kettő között van valahol.

Én magam nem vagyok profi hegymászó, csak magashegyi túrázó. Ahogy ők mondanák: „turista”. A magas hegyek világába csak mint óvatos zarándok merészkedem fel, a „normálutakon” (amik a nevükkel ellentétben lehetnek egyébként nagyok kemények is), gleccserre csak túravezetővel. De ezek a zarándoklatok is bőven elegendők ahhoz, hogy mélyen át tudjam érezni Szilárd szenvedélyes szerelmét a hegyek iránt.

Aki ismeri Szilárd életművét, az tudja, hogy ő nem egyszerűen egy adrenalin-junkie. Szerinte egy hegyet megmászni nem csupán fizikai teljesí­tmény – hanem emberformáló spirituális élmény. Épí­tő, termékenyí­tő hatással van nem csak az ember testére, de lelkére, szellemére is. Ezeket amúgy sem lehet szétválasztani.

Azért van valami szánalmas abban, amikor olyan emberek osztják az észt a hegymászásról a kanapén, akik még a Kékest se tudnák megmászni.

És mégis: nem gondolom, hogy a kritikus, szkeptikus hangok teljesen alaptalanok lennének.

Egyrészt nem mindegy, hogy az ember mekkora kockázatot vállal. A halálzónát nem véletlenül hí­vják halálzónának. Aki rendszeresen merészkedik fel oda, különösen egyedül, palack nélkül, az bizony folyamatosan halálos veszélyben van. Én ezt a kockázatot soha nem vállalnám be, bármennyire szeretem a hegyeket.

Mint minden szenvedély, a hegymászás is tud épí­tő rekreációs forrás, spirituális megújulás lenni, de minden mást maga alá gyűrő függőséggé is válhat.

Ettől függetlenül én meg tudom érteni, aki erre teszi fel az életét. Mi több, inspirálónak tartom, hogy vannak emberek, akik a végső határokat kutatják: az emberi létezés, teljesí­tmény végső határait. Az igazi végső határok mindig belül húzódnak, nem kí­vül. És ebből a szempontból a profi hegymászást nem lehet párhuzamba állí­tani mondjuk a szerfüggőséggel. Az előző mögött hatalmas munka, teljesí­tmény van.

Ez rendben van, ha az ember csak a saját életéről dönt és egyedül él. Más a helyzet, ha a hegymászónak családja van. A házastársról még lehet azt mondani, hogy tudta, mire vállalkozik. De vajon tényleg tudta, mire vállalkozik a pici gyerek, aki egész életre traumatizálódik amiatt, hogy elveszí­ti a szülőjét? Bizonyára nem.

Az otthon maradók küzdelmét mutatja be egy tavalyi magyar film, a Magasságok és mélységek. És ott van Maria Coffey könyve, az „Ahová a hegyek árnyéka vetődik”, ami hegymászókkal és családjaikkal készí­tett interjúkon alapszik. Ezekből látszik, hogy bizony borzasztó hatása van egy ilyen tragédiának a gyerekekre, akik gyakran még túl kicsik és csak annyit fognak fel, hogy az apjuk/anyjuk cserbenhagyta őket.

Mint ahogy, tegyük hozzá, ennyit fognak fel azok a gyermekek is, akik idő előtt veszí­tik el az apjukat, anyjukat az egészségtelen, önpusztí­tó életmód miatt, amit a szülő folytat.

Mindenesetre ez most nem a könnyű í­télkezés és megbélyegzés ideje: gondoljunk bele, hogy a harsány, í­télkező kommentek maguk is milyen hatással járnak a családra. Ez most az együttérzés ideje.

Bár a kellemes májusi időben az ember hajlamos elfelejteni, de tőlünk pár száz kilométerre keletre pusztí­tó háború dúl. Emberek halnak meg – életek mennek tönkre minden nap. És a hadijelentésekből gyakran nem derül ki az, hogy egy csata vagy egy város ostroma mit is jelent a civil lakosságnak – hogyan hat az egyes ember életére.

Vannak köztük anyukák, apukák, nagyszülők, gyermekek, unokák. Mérnökök, orvosok, buszvezetők és takarí­tók. Vannak köztük fogyatékkal élők, idős emberek, cukorbetegek, akik rendszeres ellátásra szorulnak. És bizony vannak köztük olyanok is, akik valamilyen szerproblémával, függőséggel küzdenek, abból épülnek fel.

Közéjük tartozik Natasha, egy ukrán nő, aki a heroin-függőségéből épül fel. És mint sokan mások, ennek részeként gyógyszeres helyettesí­tő kezelésben (OST = opiate substitution treatment) vesz részt. Mi több, a felépülése részeként közösségi aktivistává vált, aki másoknak is segí­t bejutni az ellátórendszerbe.

Az életét egyik napról a másikra fenekestül felforgatta a háború, amikor Putyin csapatai terrortámadást intéztek a szülővárosa, Mariupol ellen. A saját lakóházát is lebombázták.

Vajon hogyan élte túl az ostromot? Miként tudott elmenekülni?

A Drogriporter orosz nyelvű tartalmait és videóit gyártó kollégánk, Igor Kuzmenko, a DUnews nevű videoblog szerzője és filmese, egy megrázó erejű rövid filmben dokumentálta ezt. Ha beszélsz oroszul vagy angolul, és van 30 perced, akkor itt nézheted meg angol felirattal: https://drogriporter.hu/en/mariupol-the-city-that-was-killed/

Ma egy kelet-magyarországi városban filmeztünk. Beszélgettem egy velem nagyjából egykorú pasival, aki a függőségéből épül fel. Meghallgattam az élettörténetét.

Elég mélyről érkezett: egy cigánytelepen nőtt fel.

„Rettegésben telt a gyermekkorom,” mondta.

Az apja börtönviselt alkoholista volt, aki úgy gondolta, hogy a gyerekei is börtönben fogják végezni. Ezért fel kell őket készí­tenie a „valóságra”. Így hát azt játszotta, hogy részegen felsorakoztatta a gyerekeit, és addig verte őket, amí­g elájultak. Így akarta őket „tréningezni”, hogy majd amikor a börtönben verik őket, bí­rják az ütéseket.

Nos, a tréning sikerült. Mármint sikerült a börtönre felkészí­teni őket – csak éppen az életre nem.

És sikerült egy életre traumatizálnia a gyerekét. Aki már 14 évesen olyan súlyos pszichés és viselkedési zavarokkal küzdött, hogy bekerült a fiatalkorúak börtönébe.

A srác gyakorlatilag a börtönben nőtt fel. Oda szocializálódott. Első felnőtt évtizede börtönben telt. És itt, a börtönben vált gyógyszer (rivotril) függővé. Amivel a börtönorvosok szabadkezűen bántak: hiszen komoly pszichoszociális támogatást nem tudtak nyújtani, és tisztában voltak vele, hogy a körülmények embertelenek. Így hát kezelték a tüneteket: hogy a fogva tartottak jobban kezelhetőek, menedzselhetőek legyenek.

Amikor szabadult, egy teljesen ismeretlen – és idegen világ várt rá. Aminek a szabályait nem ismerte és értette. Tele volt dühvel, meg nem értettséggel és magánnyal.

Eljárt bulizni, de többnyire ott is magányos volt – gyógyszerkábulatban. Itt kapott rá a katira (mefedron). Ami egy új világot nyitott meg: a hatása alatt kevésbé érezte magát elszigeteltnek. Beszélgetett, szociálissá vált. Még néhány haverja is lett.

A kati-fogyasztás azonban hamarosan kikerült a kontrollja alól. Elkezdte intravénásan tolni, és amikor az élete krí­zishez került, eljutott a saját mélypontjára. Amikor már minden napja arról szólt, hogy eszméletlenre drogozta magát.

A kristályt már rég letette. Elindult a felépülés útján.

Amit viszont jóval nehezebb letenni: az a düh. A stressz. A szorongás.
Mit kezdesz józanul ezekkel? Amikor már nem tudod őket belefojtani a bódulatba?

Miközben a történetét hallgattam, eltöprengtem: milyen könnyen el- és megí­télünk embereket anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, min mentek keresztül. Mennyire nem értjük, hogy az a rendszer, aminek elvileg a biztonság őrzése és az igazság szolgáltatása lenne a feladata – valójában hogyan termeli újra a kirekesztést és az erőszakot generációról generációra.

Nem tudtam kárhoztatni ezt a srácot – megértettem a dühét. Együttéreztem vele.

Megértettem, miért dühös arra a világra, amitől alig kapott többet, mint kirekesztést, erőszakot és gyűlöletet.
Hogy dühös azokra, akik megkapták mindazt, amit ő nem. És ráadásul még meg is vetik őt.
Hogy dühös az apjára, aki részegen verte.

És főleg dühös magára. Arra a kisfiúra, aki akkor volt, amikor ott állt az apja előtt, kiszolgáltatva, rettegve tűrve, hogy ájultra verjék.

Mert az ember ennek az egész igazságtalan világnak is könnyebben megbocsát, mint saját magának. A benne élő kisfiúnak/kislánynak.

És mégis küzd. Harcol a sárkánnyal. Megtöri a transzgenerációs traumák láncolatát, és ő már nem adja tovább a bántást a saját gyerekének. Büszkén meséli, hogy ő már egy pofont sem adott a gyereknek soha.

Ami nem sikerül ezernyi új börtönnel sem – az sikerülhet egy csipetnyi támogatással, szeretettel, együttérzéssel, kedvességgel. Emberek megnyí­lnak. Kivirágoznak. Élni kezdenek. Megszabadulnak a múlt börtönéből.

„Nem szabad azt kí­vánnunk, hogy eltűnjenek a problémáink, csak kegyelemért, hogy átformáljuk őket,” í­rta Simone Weil.

„Könyörgöm önnek, kedves Uram, legyen türelemmel mindennel kapcsolatban, ami megoldatlan a szí­vében, és próbálja megszeretni magukat a kérdéseket, mintha csak bezárt szobák lennének, vagy könyvek, amiket egy idegen nyelven í­rtak,” í­rta Rainer Maria Rilke egy fiatal költőhöz cí­mzett levelében.

„Ne keresse a válaszokat, amelyeket nem kaphat meg most, mivel nem lenne képes megélni azokat. És a lényeg az, hogy mindent megéljünk. Élje meg a kérdéseket most! És talán egyszer, valamikor a távoli jövőben, fokozatosan, talán anélkül, hogy észrevenné, az élete utat tör a válaszhoz.”

Mielőtt túl gyorsan követelnéd a válaszokat, sí­rva, dühöngve dörömbölve a világegyetem zárt kapuin, elátkozva a szerinted nem létező teremtőjét, gondold meg, hogy vajon kész vagy-e a válaszra!

Hogy vajon a válasz nem vakí­tana-e meg, mintha a Napba néznél?
Hogy mit kezdenél a válasszal, ha nem vagy képes megélni azt?

Mielőtt túl hamar a válaszokhoz ugranál, időzz el még a kérdéseknél!

Vajon a saját félelmed nem gördí­t-e akadályokat a valóban fontos kérdések feltevése elé? Vajon nem rettensz-e vissza attól, hogy olyan kérdéseket tégy fel, amelyekre a válasz kényelmetlenül lemeztelení­tené az önáltató illúzióidat? Vajon nincs-e túl nagy zaj az elmédben ahhoz, hogy meghalld a valóban fontos igazságokat?

Csendesedj el. Kérdezz. Figyelj.

„Legyen a kí­váncsiságod nagyobb, mint a félelmed,” í­rja Pema Chödrön buddhista szerzetesnő.

(notes to myself)
kép: Tarkovszkij, Solaris

Nemrég itt volt Budapesten a nemzetközi és hazai konzervatí­v véleményvezérek és megmondóemberek új üdvöskéje, az illiberális kanadai ikon, Jordan Peterson.

Egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy pont őt hí­vta meg az egyik kormánypárti intézmény előadni, és nem mondjuk egy másik hí­res kanadait, Máté Gábort. No nem egyszerűen azért, mert Gábor baloldali, Peterson pedig jobboldali.

Nem kell napi politikai kérdésekre terelni a szót ahhoz, hogy szemléltessük a kettőjük között ásí­tó világnézeti szakadékot. Ehhez elég megnézni, hogy mit mondanak a gyermekek neveléséről.

Peterson szerint a kisgyereket, ha mérges, a szülőknek azzal kell büntetni, hogy sarokba állí­tják. És támogatja a gyerekek „arányos” testi fenyí­tését is. Nem lesz attól baja annak a kölöknek, mondja, és ezzel a szülő egyértelmű üzenetet küld arról, hogy mi a rossz, elfogadhatatlan viselkedés.

Valószí­nűleg a hasonló véleményeket hallván a hazai konzervatí­v véleményvezéreket, megmondóembereket mintha csak hájjal kenegetnék. És ha megnézzük a mostani Böjte-botrány kapcsán a reakcióikat, akkor azt is megérthetjük, miért: Peterson szinte tálcán kí­nálja nekik a feloldozást és legitimációt a saját korszerűtlen, kripta-szagú gyermeknevelési elveikhez.

A testi fenyí­téssel kapcsolatos tudományos kutatások következetesen arra a megállapí­tásra jutottak, hogy a veréssel NEM lehet elérni az antiszociális viselkedés megszüntetését. Mi több, hosszú távon a verés bumeráng-hatással jár. A testileg fegyelmezett gyermekek később jóval nagyobb arányban küzdöttek beilleszkedési és pszichológiai problémákkal és gyengébb kognití­v működés jellemezte őket. A gyermekkel való erőszakmentes kommunikáció és fegyelmezési módok viszont egyértelműen eredményesek.

Egy 2012-es tanulmány az elmúlt 20 év kutatásait áttekintve kijelentette: „egyetlen kutatás sem volt képes hosszú távon pozití­v hatást tulajdoní­tani a testi fenyí­tésnek, mí­g számos vizsgálat negatí­v hatásokat talált.”

Mi több, ahogy arra Máté Gábor sokszor rámutatott a könyveiben és a beszédeiben, a kisgyerek számára az egészséges düh kifejezése hozzátartozik a fejlődéséhez. A szülőnek persze nem kell feltétlenül tűrnie az ezzel járó antiszociális viselkedést – nem arról van szó, hogy tűrje tétlenül. Azonban nem szabad azt az üzenetet küldeni a gyerek felé, hogy amennyiben dühöt érzel, akkor rossz vagy, akkor nem szeretünk.

A gyermek a sarokbaállí­tásból, a testi fenyí­tésből és megalázásból nem azt az üzenetet vonja le, hogy az antiszociális viselkedés rossz – hanem azt, hogy amit érez, az nem valid. Hogy a szülei nem fogadják el. Az alakoskodást és elfojtást tanulja meg, és nem ettől fog „gerincet” növeszteni, mint ahogy a testi fegyelmezők vallják.

Peterson maga is az elfojtott düh prófétája. A frusztráció és a sértett harag ott sistereg, amikor akár a gyermeknevelésről, akár a különféle kisebbségekről vagy a nőkről értekezik – ez a harag táplálja idehaza is a nőellenes, rasszista, homofób diskurzusokat. Még ha egyes gondolataival akár egyet is értek, ezt borzasztó mérgezőnek tartom.

Máté Gáborral sem mindig és mindenben kell egyetérteni – ahogy ezt ő is gyakran hangsúlyozza. De a belőle, a lényéből áradó szelí­dség, alázat, nyitottság, együttérzés számomra ezerszer hitelesebbé teszi.

Egyik barátom mesélte, hogy nemrég egy egészségügyi problémájával orvoshoz fordult. A középkorú és egyébként kedves doktornő kikérdezte az életmódja, gyógyszerszedése felől. Ő alapos akart lenni, ezért kitért arra is, hogy előfordul egy évben egyszer-kétszer, hogy ecstasy-t fogyaszt.

– Maga drogos? – csapott le az orvos.
– Hát ezt í­gy azért nem mondanám, előfordul egyszer-kétszer, hogy bulizáshoz beveszek ekit – hebegte döbbenten a barátom.
– Ne tereljen itt, akkor maga drogos – állapí­totta meg ellentmondást nem tűrően, csernusdokis hangon az orvos.

A barátom idegesen elnevette magát, de nem ellenkezett többet. Ráhagyta. Végül is ő a beteg, kiszolgáltatott helyzetben.

Amikor legközelebb vizsgálatra érkezett, az orvos a következő kérdéssel fogadta:
– Ma már drogozott?
Erre a barátom kí­njában már csak elröhögni tudta magát.
– Hát ma még nem, elvégre mondta, hogy éhgyomorra kell érkezni – viccelte el a dolgot.

Mindenesetre ez a hozzáállás sajnos nem egyedülálló az egészségügyi ellátórendszerben. Velem is megtörtént pár éve, hogy egy egyébként teljesen más témájú vizsgálaton bevallottam, hogy előfordult alkalomszerűen, hogy füvet szí­vtam. Erre az orvos arcán rögtön megjelent a heuréka-kifejezés: ahá, akkor biztos azért van a problémája! Na persze. És legközelebb ő is rákérdezett: fogyasztott azóta kábí­tószert?

Érdekes, arra a szeme sem rebbent, hogy bevallottam: alkalomszerűen alkoholt fogyasztottam. Az nem érdekes. Az nem drog (dehogynem). És az alkalmi borivót nem fogják „piásnak” vagy „alkesznak” minősí­teni. Mí­g az alkalmi füvezőre/ekizőre automatikusan rásütik a „drogos” bélyeget.

Aki nem értené, mi ezzel a probléma, annak elmagyarázom.

Egyrészt az illegális szert használók túlnyomó többsége nem válik függővé. Alkalmi fogyasztó.

De még ha egyébként valaki drogfüggőséggel küzd is, nagyon rossz taktika ledrogosozni. Megbélyegző. Megszégyení­tő. És csak oda vezet, hogy legközelebb az illető nem fog őszintén beszélni a droghasználatáról – még akkor sem, ha esetleg az egészségügyi kezelése szempontjából valóban lenne ennek jelentősége. Mert az meg a másik, hogy nem mindig van. Éppúgy, ahogy annak sem mindig van jelentősége, ha az ember alkalomszerűen megiszik egy-két üveg sört/fröccsöt.

Középosztálybeli, jól szituált, alkalmi szerhasználók számára ezek a találkozások leginkább csak kellemetlenek. Viszont amikor valaki mondjuk a társadalom margóján él, az utcán, akkor az ellenséges, megbélyegző attitűd is jóval erősebb az egészségügyi dolgozókban.Erről számoltak be a legutóbb a Budapesti Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum ülésén az addiktológiai ellátásban dolgozó szakemberek is. És ez oda vezet, hogy éppen ezek az egyébként gyakran nagyon rossz egészségi állapotban lévő emberek szorulnak ki az ellátásból.

És tudjuk azt is, hogy még mindig szinte rutinnak számí­t Magyarországon, hogy a drog miatti rosszullétekhez a mentők értesí­tik a rendőrséget. Ami jogsértő gyakorlat. És szintén tükrözi a negatí­v attitűdöket az egészségügyi ellátórendszerben.

A problémával kezdeni kellene valamit. A BKEF ülésén például az merült fel, hogy érzékenyí­tő képzésre lenne szükség egészségügyi dolgozók számára. Persze az még jobb lenne, ha már az alapképzés részévé tennék az ezzel kapcsolatos érzékenyí­tést.

Nagy jelentősége lenne, hogy azok a kapuőr szerepben lévő egészségügyi dolgozók, akik először találkoznak a szerhasználati problémákkal, tudják, hogy mit kell tenniük. Vannak kutatások arról, hogy milyen eredményes tud lenni, amikor például háziorvosokat képeznek arra, hogy ún. rövid intervenciókat (brief intervention) nyújtsanak a szerproblémákkal küzdő betegeiknek. Illetve milyen sokat számí­t, ha az orvos, nem í­télkező módon, felhí­vja a problémára a figyelmet és segí­t bejutni a betegnek az addiktológiai ellátásba.

Szóval minden egyes ilyen negatí­v találkozás egy kihagyott, elvesztegetett lehetőség, amit jól fel lehetne használni. Különösen egy olyan országban, ami élen jár a világon az alkoholizmussal küzdő emberek arányában.

Segí­tségre van szükséged a szerhasználati problémáid miatt? Itt találhatsz segí­tőhelyet a lakóhelyedhez közel: https://drogriporter.hu/segitseg/

Ez a poszt a Drogriporter blogon jelent meg: https://drogriporter.444.hu/2023/05/22/drogosnak-belyegezve-az-egeszsegugyben

Donald Winnicott volt az egyik első orvos és pszichológus, aki részletesen bemutatta, milyen nagy szerepet játszik az ember fejlődésében a szülő és az újszülött közötti testi kapcsolat. Hogy ezek a fizikai interakciók az egész életünkre kihatnak és meghatározzák az identitásunkat.

Magyarul az, ahogy a baba érzi a szülő testét, ahogy reagál rá, és ahogy a szülő reagál a baba testére – az kihat arra, hogy miként alakí­tjuk ki azt a képet, amit saját magunkról alkotunk. Mi több, azt is, hogy mit képzelünk valóságnak és mit nem.

Az a mód, ahogyan az anya a gyerekét tartja, meghatározza a gyermek „képességét arra, hogy érezze a saját testét, mint a léleknek otthont biztosí­tó helyet,” í­rta.

Amikor ez a folyamat félremegy, mert az anya képtelen kapcsolódni és ráhangolódni a gyermek testének rezdüléseire – akkor a baba azt tanulja meg, hogy a szülő elvárásaihoz hasonuljon. A szülő képzetét teszi magáévá arról, hogy ki és mi is ő.

A kisgyermek persze nem képes még szofisztikált és racionális magyarázatot fűzni ahhoz, ami történik. Egy jóval ősibb, zsigeri és kinesztetikus (mozgás-reflex) szinten annyit fog fel, hogy „valami nincs rendben” vele. Hogy elutasí­tják. Azt tanulja meg, hogy a saját testéből érkező jelzésekre nem kap megfelelő választ – ezért azokat el kell fojtania.

A gyermek bezárul. A valódi szükségletei nem tűnnek valóságosnak maga számára. Megszakad a kapcsolata a valós énjével. Egy hamis ént kezd el épí­teni, hogy elfogadásra találjon. Hogy alkalmazkodjon és túléljen.

A jó hí­r Winnicott szerint az, hogy a szülők túlnyomó többsége képes arra, hogy megadja a gyermekének azt, amire szüksége van. És a gyermekek túlnyomó többsége egészséges kötődést alakí­t ki a szüleivel. És ehhez a szülőnek egyáltalán nem kell „tökéletesnek” lennie – csupán „elég jó szülőnek.”

A rossz hí­r az, hogy a szülők egy kisebbsége képtelen megadni azt, amire a gyermekének szüksége van. Nem feltétlenül azért, mert nem akarja. Hanem például azért, mert ő sem kapta meg soha a saját szüleitől. Vagy mert egyéb okból (halál, betegség, nyomor stb.) képtelen rá a legjobb szándékai ellenére sem.

Ha ellátogatsz egy nevelőintézetbe, elmegyógyintézetbe, hajléktalan szállóra, rehabilitációs otthonba, börtönbe vagy hasonló helyre, akkor viszont azt fogod látni, hogy azok az emberek képezik a többséget, akik súlyosan traumatizálódtak gyermekként.

Évtizedek óta tudjuk, hogy a különféle „deviáns” és antiszociális viselkedések mögött nem az áll, hogy ezek az emberek erkölcstelenebbek, jellemtelenebbek, rosszabb emberek lennének, mint az átlag. Hogy más anyagból lennének gyúrva. Hanem sokkal inkább az, hogy az ő történetük már a kezdetektől nagyon félrement. Akkor, amikor még nem is értették, hogy mi történik körülöttük.

Tudjuk azt is, hogy a generációról generációra átadott traumák ördögi köre megszakí­tható – hogy a múlt börtönéből van szabadulás. Hogy számos jó gyakorlat van arra, miként lehet a szülők és gyermekek támogatásával valóságos csodát elérni.

Évtizedek óta tudjuk ezt. És mégis, nem azt tesszük, ami logikus lenne. Hogy masszí­van befektetünk abba, hogy minél több szülő kapjon támogatást ahhoz, hogy megadja a gyermekének, amire szüksége van. Hanem továbbra is abba fektetünk bele egyre növekvő forrásokat, amiről tudjuk, hogy rövid távon legfeljebb tüneti kezelés, kozmetikázás – hosszú távon pedig tovább súlyosbí­tja a problémát.

Kirekesztő, kriminalizáló politikák. Diszkriminatí­v egészségügy. Oktatási és lakóhelyi szegregáció. Tömeges bebörtönzés. Paternalizmus. Elitizmus. Megbélyegzés.

Amikor a legközelebb arról lesz szó a közéletben, hogy valamelyik népszerűtlen, „deviáns” társadalmi csoportot hogyan lehet még jobban kirekeszteni, büntetni, fegyelmezni – akkor jusson eszedbe ez a poszt! Jusson eszedbe, hogy a valódi megoldás nem bilincsekből meg rácsokból áll. Hanem a gyermekét váró szülőkkel kezdődik.

„Most mit értem el én az életben?” – teszi fel a kérdést sok ember.

Ennyi idősen más már… és akkor jönnek az összehasonlí­tások.

Másnak már van kocsija, lakása, gyereke, párja, diplomája, Nobel-dí­ja, karrierje, ötmillió lájkja. Mindenki behelyettesí­ti azt – ami neki NINCS. De másnak van.

És az összehasonlí­tás pergőtüzének áldozatául esik minden, ami neki VAN.
Mi több, áldozatul esik az önbecsülés is. Eltorzul az identitás.
A „másokkal” összehasonlí­tás vallatólámpájának fényénél abszolút senkivé válunk.

„Én vagyok az ember, akinek semmi nem sikerül.”
„Senki vagyok.”
„Nem kellek senkinek.”
„Szar anya/apa vagyok.”

A hiedelem, hogy az élet valamiféle verseny, egy folyamatos hajsza, aminek az értékét az határozza meg, hogy a többi versenyzővel összehasonlí­tva mi milyen teljesí­tményt nyújtunk az előre meghatározott kategóriákban – rengeteg ember életét teszi pokollá.

Nem csak az övékét, de másokét is. Hiszen ha az ember az életet egy örök versenyként fogja fel, akkor a körülötte lévő embereket vetélytársnak tekinti. Akiket nem meggyőzni, hanem legyőzni kell. Akikkel nem együttműködni kell, hanem vetélkedni. Akik vagy eszközök, vagy akadályok. Mások boldogulása nekem nem örömforrás, hanem szorongás és irigység forrása.

És aki a saját önértékelését függővé teszi attól, hogy másokkal szemben hogyan teljesí­t, az ritkán képes a valódi együttérzésre. Hiányzó önbecsülését a megszerzett vagyonnal és hatalommal, rangokkal és cí­mekkel, hí­rnévvel és elismeréssel helyettesí­ti. És másokat is azon keresztül í­tél meg, hogy ezekkel vajon rendelkeznek-e.

Ha megnézitek azokat a súlyos önértékelési gondokkal küzdő, belül törékeny és sérült, de kí­vülről nárcisztikus léggömbként pöffeszkedő macsókat, akik az országot-világot irányí­tják, akkor rájuk igaz ez a leginkább.

Nem csak a muzulmánok, de a keresztények között is vannak vallási szélsőségesek.
Fundamentalisták, akiknek mindig a keze ügyében van egy jó kis bibliai idézet, amivel fejbeverhetnek.

Mert a Biblia-idézet náluk bunkósbot.
Olvasni, értelmezni, megérteni, párbeszédet folytatni: erre nem képesek.
Nem figyelnek arra, amit mondasz: végtelen önigazoló monológokat folytatnak.

Soha nem restek az orrod alá dörgölni, hogy ők annyival sokkal szentebbek, te pedig annyira sokkal bűnösebb vagy náluk.
Ők már grade 7 keresztények, te még csak grade mí­nusz 3 vagy. Ú de béna.

Aki nem úgy és nem azt hiszi, amit ők: az tévelyeg.
Minden más vallás: pogány tévelygés. Isten természetesen csak és kizárólag az ő felekezetüknek nyilatkoztatta ki a nagybetűs Igazságot – az emberiség nagy részét pedig sötétségben hagyta az Ő igen nagy kegyelmében.

Hittérí­tő buzgalmukban olyanok, mint az elefánt a porcelánboltban: megjelennek, arrogánsan körbehordozzák Jézust, mint a véres kardot, suhogtatnak vele párat.
Aztán elmennek – kettétört párbeszédeket, indulatokat, döbbent, bosszús tekinteteket hagyva maguk után.

És persze önelégülten azt hiszik, hogy micsoda remek PR-munkát végeznek itt Jézusnak.
Pedig nem tudom, ki hogy van vele, de én inkább töltenék el egy örökkévalóságot a pokolban a Dalai Lámával, mintsem akár egy napig össze legyek zárva ilyen fanatikus idiótákkal egy bármilyen fényes mennyországban.

Szerencsére nem esek abba a hibába, hogy a fundamentalisták vakhitét azonosí­tsam a hittel, az ő vallásosságukat azonosí­tsam a kereszténységgel.
A keresztény spiritualitás nagyon mély és gazdag hagyománnyal rendelkezik a sivatagi atyáktól kezdve a középkor nagy misztikusain keresztül napjaink számos inspiráló taní­tójáig. Őket persze a fundamentalisták nem ismerik és nem olvassák.

Egyikük, Richard Rohr nagyon találóan í­r róluk.

„Amikor az embereken egyre inkább eluralkodik a félelem és a bizonytalanság, nem tudják, hogyan érjék el a saját lelküket. Az imához fordulnak, avagy a jobb ösztöneikre hagyatkoznak. Ezen a ponton azonban egy könnyű és kényelmes megoldás, hogy az ember az Írást idézi, valamilyen tekintélyre hivatkozik, vagy valamilyen jogi elvre. Ez viszonylag gyorsan elmulasztja a szorongását. A fundamentalistát a leginkább az a hiedelem határozza meg, hogy minden problémát meg lehet oldani a tekintélyre való hivatkozással. Nincs szükség belső életre, nincs szükség a hit útjára, nincs szükség valódi tapasztalásra; valaki más majd megoldja helyettem a házimunkát. ‘Nem kell felelősséget vállalnom a saját életemért, valaki ott fent majd megteszi helyettem,’ mondják.”

Valóban: a harsány, fanatikus vakhit mögött mindig bizonytalanság van. Félelem. Egy sérült, szárnyaszegett lélek vergődése ez. Ami retteg attól, hogy megnyí­ljon. Ott van bent egy kisfiú/kislány, aki szeretetre vágyik – de sokkal egyszerűbb elhallgattatni a Tekintélyre hivatkozva, mint leülni mellé és meghallgatni.

„A vallás az egyik legbiztonságosabb hely arra, hogy valaki elrejtőzzön Isten elől,” í­rja Richard Rohr.