Az ember eleinte azt képzeli, hogy az teszi erőssé, ha képes ragaszkodni dolgokhoz. Minden ellenkező erő, minden ellenséges szándék ellenére is képes elérni azt, amit akar. Ha kell, keresztültörve az akadályokon. Ha kell, akár letaposva más embereket. Átgázolva mindenen, feláldozva mindent a Cél érdekében. És aztán ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett. De az igazi erő nem ez. Hanem az, ha képes elengedni azt, amihez ragaszkodott. Egy buddhista történet szerint egy nagy tanító egyszer ajándékba kapott egy gyönyörű, míves vázát. Nagyon tetszett neki, a lakhelye közepébe állította, és gyakran kedvét lelte abban, hogy megmutatta a vendégeinek. Egy ízben az egyik tanítvány ügyetlenül fordult és leverte a vázát – ami darabokra hullott. A tanítványok lélegzetvisszafojtva nézték, hogy vajon mit reagál a tanító. De ő csak szótlanul elővette a seprűt és a lapátot, és eltakarította a váza maradványait. – Mester, hogy lehet, hogy ilyen szenvtelenül fogadtad, hogy összetörték a vázádat? – kérdezte az egyik tanítvány – hiszen kedvedet lelted benne. – Azért, mert minden egyes alkalommal, amikor a vázára néztem, figyelmeztettem magam, hogy ez a váza már eltörött – felelte a tanító.

Hogy a buddhizmus valójában vallás vagy gyakorlatias életfilozófia – erről ma is vitatkoznak. Mindenesetre amennyiben a Buddha tanításait tanulmányozzuk, alapvetően mindig ugyanazon központi törekvéshez jutunk el: miként lehet kioltani a szenvedést és miként lehet tartós elégedettségben élni. Én úgy látom, hogy ez a lényeg – a szellemek, a szertartások, a túlvilági dimenziók, a lélekvándorlás és a többi csak körítés, ami nélkül is lehet értékelni a lényeget. Lehet ezzel persze nem egyetérteni. De én alapvetően a Dalai Láma tanácsát követem ebben: „ne azért tanulmányozd a Buddha tanításait, hogy jó buddhista legyél, hanem azért, hogy jobb legyél, akármi is vagy.” Azért írtam, hogy „tartós elégedettség”, ahelyett, hogy „boldogság”, mert a boldogsághoz a mai populáris fogyasztói kultúrában rengeteg olyan képzet tapad, amelyeknek semmi köze nincsen ahhoz, amire a Buddha gondolt. A boldogságot ugyanis gyakran úgy fogjuk fel, mint ami attól függ, hogy megszerezzünk, elérjünk dolgokat – és ezek lététől vagy nemlététől tesszük függővé a boldogságunkat. De ez valójában legfeljebb csupán átmeneti izgalmat hozhat, miközben az ehhez való ragaszkodás, az ez iránti sóvárgás töméntelen szenvedést okoz. Egy Sayadaw U Pandita nevű burmai meditációs oktató mondta: „A boldogság utáni kutatás során az emberek összetévesztik az elme izgatottságát a boldogsággal.” Tartós boldogtalanságunk oka nem más, mint az, hogy boldogságunkat folyamatosan olyan élmények átélésétől várjuk, amelyek ideiglenes izgatottsággal járják át az elménket. Szexuális hódítás, egzotikus utazás, karrier, népszerűség, tekintély a közösségen belül, lenyűgöző képességek elsajátítása, különféle presztizs-tárgyak vagy akár eksztatikus tudatállapotok. Ha biológiai redukcionista módon közelítenénk ezt meg, azt mondhatnánk: a boldog életet összetévesztjük a folyamatos dopamin-fröccsökben gazdag élettel. Ez nem új dolog: evolúciósan a túlélés és fajfenntartás érdekében erre vagyunk programozva. De más volt ez régen, amikor még kis közösségekben jártuk a vadont és szűkölködtünk erőforrásokban, és más ma, amikor folyamatosan a bőség zavarával küszködünk és túlzsúfolt településeken élünk. Az elme kopernikuszi fordulata (akár buddhista, akár nem) az, amikor ráébred arra, hogy a) semmivel sem okoz nagyobb szenvedést magának, mint éppen azzal, hogy boldoggá akar válni, és kerülni akarja a fájdalmat b) a tartós elégedettség gyakran azt jelenti, hogy ideiglenesen kellemetlen, fájdalmas dolgokat is megéljünk, megtegyünk. Ez a kopernikuszi fordulat azzal jár, hogy az elme figyelme befelé fordul. Tudatosan megismer és megtapasztal olyan folyamatokat, amelyek korábban teljesen robotpilóta-üzemmódban történtek meg benne. Felfedezi a karmát: ami nem valamiféle ezoterikus erő, hanem egyszerűen csak annak következményeit jelenti, amik a múltban megtörténtek velünk. Nem új képességek megszerzéséről és a birtoklásáról szól ez: aki azért teszi ezt, hogy természetfeletti képességekre tegyen szert, tévúton jár. Sokkal inkább az elengedés művészetének tanulásáról szól. Ragaszkodás nélkül szeretni, hálás lenni azért, ami van, a maga tökéletlenségében – ez az Út. Keskeny ösvény, könnyű letévedni róla, de mindig vissza lehet rá találni. (note to myself)

Vajon mennyi a sok? Hányszor lehet pszichedelikumokat használni? Úgy, hogy az ember kimaxolja az élmény pozitív oldalát, miközben minimalizálja az ártalmak kockázatát? Sokszor sokan kérdezik ezt. Nehéz kérdés – nincs rá univerzális válasz. Ha a rendőrséget kérdezed, a válasz valószínűleg az: ne drogozz, mert meghalsz! És a lakosság jelentős része is azt gondolja, hogy csakis a teljes zéró-tolerancia lehet a megfelelő üzenet. De hát az emberek már csak olyanok, hogy nem mindig fogadják meg az ilyen típusú tanácsokat… A másik szélsőség: akik felelőtlenül tolnak magukba mindent, csak üssön. Mert a lelkükben van egy üres lyuk, és azt próbálják vele kitölteni. Ők hajlamosak ugyanúgy használni a pszichedelikumokat is, mint minden mást a xanaxtól a pián keresztül a hamburgerig: agyatlanul. Nehéz úgy fogalmazni ebben a témában, hogy az ember elkerülje, hogy valamelyik szélsőség tagjai ne értsék félre, amit mond. Az én válaszom a kérdésre: attól függ. Az agy okos jószág: egyensúlyra törekszik. Homeosztázisra. Ha egy szer nagyon kilengeti a hormonháztartást egy bizonyos irányba, akkor megtanulja, hogy a legközelebb már ne reagáljon az adott szerre olyan intenzíven. A hatások halványodnak. Ezt nevezzük toleranciának. Amikor valaki túlzásba viszi a drogozást, akkor a tolerancia következtében azt fogja érzékelni, hogy a korábbi dózis már nem eredményezi a korábbi hatást. A pszichedelikumok esetében a tolerancia nagyon gyorsan kialakul: ha valaki egy nappal a trip után ugyanazzal a dózissal próbálkozna, hát nagyon keveset érezne belőle. Ezért nem jellemző, hogy az utcán LSD-függők szaladgálnának… Ettől függetlenül vannak, akiknek a pszichedelikumok egyáltalán nem valók. Például ha valakinek a családjában előfordult már valamilyen pszichiátriai zavar, ha magát is diagnosztizálták hasonlóval, vagy úgy érzi, hogy instabil a lelki állapota, gyógyszert szed a szorongására, depressziójára stb. Számukra a pszichedelikus szerek kimondottan károsak lehetnek. Vannak, akik azt gondolják, hogy az olyan szereket, mint az LSD vagy a varázsgomba, csupán addig szabad használni, amíg az ember megtanulja, amit megtanulhat tőlük. Ahogy Allan Watts mondta: „ha megkaptad az üzenetet, akkor tedd le a telefont!” De vannak olyanok is, akik másként gondolták. Így például Ram Dass, a korai LSD kutatások egyik főszereplője, még élete későbbi szakaszában is fogyasztott 1-2 évente pszichedelikumokat. Azt állította, hogy amikor éppen belemerevedett volna valamilyen társadalmi szerepébe, a pszichedelikus utazás kilódította a komfort-zónájából. Tágította a határait. Vannak akik az ún. mikrodózisra esküsznek: a tudatmódosítási küszöb alatti dózist fogyasztanak minden nap, és azt állítják, hogy ez élénkítő hatással van az elméjükre. Az eddigi kutatások szerint ez a hatás valószínűleg placebo-hatás. Ann Shulgin, az MDMA pszichoaktív hatásait felfedező Sasha Shulgin pszichológus felesége azt mondta, hogy az MDMA esetében évente maximum négy alkalom az, aminél még nem fenyeget a kiégés és az élmény ellaposodása. Abban mindenesetre elég széleskörű egyetértés van, hogy a pszichedelikumok nagyon erős szerek, amikkel szemben ajánlatos egyfajta alázatot és tiszteletet tanúsítani. Ritka alkalmakon, eseményeken kívül nem használni őket. Akkor is csak megfelelő állapotban (set), megfelelő környezetben és emberekkel (setting), megfelelő dózisban. Talán eljön majd az idő, amikor a pszichedelikumok fogyasztása beépül a kultúránkba. Megfelelő közösségi kontroll alatt, megfelelő szertartásos keretek között – például bizonyos ünnepekhez, eseményekhez kötve. Akárcsak a tradicionális kultúrákban. Megismerésre, gyógyításra használva. kép: Sharm Murugiah

Nem értik. Nem akarják érteni. „Amikor lovagol az ellenzék a Bese Gergely-ügyön,” mondja Semjén Zsolt, „[hogy] homoszexuális partikra járt, hát bocsánat, de a Momentum nem ezt akarja? Nem azt kellene mondania a Momentumnak Bese Gergőnek, hogy Welcome to the club?” Hiába írták meg ezren ezerféleképpen, hogy Besével nem az volt a baj, hogy a saját neméhez vonzódik, hanem az, hogy eközben véres szájjal a saját sorstársai ellen uszított. Nem ment át az üzenet. És akkor ott a kalocsai érsek, Bábel Balázs: „A papok is korunk gyermekei egy pánszexuális világban, és ahol mindent a nemiséggel hoznak kapcsolatba, ott a szexualitással kapcsolatos bűnök is gyakoribbak,” mondja. Hiába írták meg ezren ezerféleképpen, hogy amikor valakik a hatalmukat és a tekintélyüket kihasználva kiskorúakat rontanak meg, annak semmi köze a felnőtt emberek közötti konszenzuális szexhez. Ez egy torz hatalmi játszma, az erőszak játszmája, amit egy tekintélyelvű hatalmi rendszer tesz lehetővé a maga titkolózásra és elhallgatásra épülő szervezeti kultúrájával. Semmi önreflexió. Ahogy Upton Sinclair mondta: „Nehéz megértetni valakivel valamit, ha az illető fizetése múlik azon, hogy ne értse meg.” ‍♂️

Mit tehetünk, ha megbántottunk, feldühítettünk valakit, aki fontos nekünk, és szeretnénk jóvátenni? Mindannyiunkkal előfordul. Emberi dolog. Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista tanító készített egy öt pontból álló „békeszerződést”, ha ilyen eset fordult elő a közösségben (szangha). Természetesen nem csak buddhisták számára tanulságos és alkalmazható, ezért itt is közlöm: Én, aki a másikat megbántottam, kinyilvánítom, hogy 1. Tiszteletben tartom a másik ember érzéseit, nem gúnyolom ki, és hagyok elég időt neki, hogy megbékéljen. 2. Nem helyezem nyomás alá, hogy azonnal megbeszéljük és megbocsásson. 3. Ha a megbántott személy találkozni akar, akkor beleegyezem és biztosítom, hogy ott leszek. 4. Légzésgyakorlatokat folytatok, ennek során magamba nézek, hogy lássam, – miként vetettem el a barátságtalanság és harag magvait, miként vezettek a szokásaim energiái oda, hogy a másik ember megharagudott rám; – hogyan kerestem enyhülést a saját szenvedésemből a másik ember bántásával; – miként okoztam magamnak is szenvedést azáltal, hogy neki szenvedést okoztam. 5. Ahogy felismertem a saját helytelen viselkedésemet és a tudatosságom hiányát, rögtön bocsánatot kérek anélkül, hogy megpróbálnám kimagyarázni vagy igazolni, amit tettem. „Ha felismered a harag gyökerét saját magadban és a másik emberben is, akkor az elméd megismeri a valódi békét, örömöt és könnyedséget,” írja Thay. „És olyan orvossá válsz, aki meggyógyítja saját magát és másokat is.”

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondta Jézus. És igaza volt. Az ítélkezés többnyire arról szól, hogy amíg a másik ember szemében piszkáljuk a szálkát, addig se kell foglalkozni a saját szemünkben a gerendával. Magas erkölcsi lóról lenézni embereket a különféle vélt vagy valós bűneikért, egzotikus mást képezni belőlük, kirekeszteni, megbélyegezni őket, mint alacsonyabbrendű csoportot, miközben önelégülten igazoljuk saját tisztaságunkat, a „mi” és az „ők” lövészárkokba belekényelmesedni – ez az ítélkezés. Ezt valóban el kell kerülni. Vannak azonban olyanok, akik ad absurdum – az abszurditásig – viszik ezt az érvet. Úgy értelmezik félre, hogy: „ne alkoss ítéletet”. Még az igényről is mondj le, hogy kifejezd, ha valamit helytelenítesz. Ne mond ki a kétszer kettőről, hogy négy – fogadd el, hogy az másnak öt. Ne ítéld el az igazságtalanságot, a szélhámosságot, a néphülyítést, az elnyomást. Fogadd el, hogy éppolyan igaz lehet, hogy a Föld lapos, mint hogy a Föld gömbölyű. Hogy a tehén nem a bacitól betegedett meg, hanem a boszorkány átkától. Hogy a demagóg propaganda egyenértékű a valódi újságírással. Ne ítéld el a sarlatánt, aki a gyógyíthatatlan beteg zsebéből kibűvészkedi az utolsó petákot is – hiszen mindenki abban hisz, amiben akar. Na ez a relativizáló, igazság-utáni félreértelmezése a ne ítélkezz szabálynak, amivel soha nem fogok tudni azonosulni. Igenis lehet és kell ítéletet alkotni, értékítéleteket, anélkül, hogy az ember az ítélkezés bűnébe esne. (note to myself)

„Az orvosok azt mondják, hogy azon sebek a’ legveszedelmesebbek, mellyek befelé vérzenek,” írja Szalay László, magyar történész és politikus. 1849 után, a keserű emigráció éveiben. „Gondolom, hogy ollyas könnyek is vannak, mellyek befelé folynak, ’s elperzselik a lelket, pedig a’ szem száraz marad, sőt talán mosoly játszik az ajkakon.” Néha eltűnődöm: vajon hányan járnak köztünk azok, akik befelé vérző sebeket hordoznak? Kívülről nem látszik: látszólag minden a legnagyobb rendben. Akár rádmosolyognak, ha előreengeded őket az ajtónál. Ha megkérdezed, hogy vannak: jól. A hétköznapi életben jól funkcionálnak. Kapcsolataik felszínesek: gondosan ügyelnek rá, hogy ne zavarják fel, ami a mélységben rejtőzik. A vallás számukra legfeljebb kötelesség. Betartják a szabályokat. Ritkán mondanak nemet, mindenkinek meg akarnak felelni. Normálisabbak a normálisnál. És mégis: belül üvöltenek a fájdalomtól. Lassan sorvadoznak. Este a tenyerükbe temetik az arcuk. Talán mindless titkos gyönyörökbe fojtják bánatukat: stresszevés, zugivás, sorozatok, szex, drogok. Esetleg beletemetkeznek a munkába. Hogy kitöltsék az ásító ürességet. Hogy érezzék, hogy élnek. Hogy ne kelljen önmaguknak lenni legalább néhány óráig. Hazudnak róla másoknak, hazudnak a családjuknak, hazudnak róla maguknak is. Szőnyeg alá söpörnek. Belefáradnak a konfliktusokba, ráhagyják a másikra. Belebetegszenek a mérgező stresszbe. Megutálják az embereket. Főleg a házastársukat. Ideje korán meghalnak valami krónikus betegségben. És persze tovább adják a gyerekeiknek is ezeket a mintákat. Amikor olyan dolgokról beszélünk, mint „közegészség”, vagy „prevenció” – akkor ezekről is kellene beszélni. Nem csak arról, hogy sportoljunk sokat, ne igyunk annyi alkoholt és együnk több zöldséget. Ami persze fontos. De ez a felszín. Ha elég mélyre ásunk, minden egészségtelen szokásunk, minden népbetegségünk mögött megtaláljuk a kifejezetlen, feldolgozatlan szenvedést és félelmet. És az egészség nem csak a betegség hiánya – egyfajta képesség is, hogy valódi, hiteles kapcsolatban maradjunk a testünkkel, a lelkünkkel, más emberekkel. Ha rajtam múlna, ezt tenném a nemzeti alaptanterv kellős közepébe. A matek, a fizika, a töri, a biosz, a földrajz: ezek persze fontosak. Kellenek a túléléshez. De nem csak túlélni kellene megtanulni – hanem élni is. (note to myself) kép: Jonė Reed

Carl Sagan csillagász neve bizonyára sokaknak ismerős – rengeteget tett a tudomány, és ezen belül is a csillagászat eredményeinek közérthető népszerűsítéséért. Nemrég ünnepelték születésének 90. évfordulóját az akadémiai világban. Érdekes egyvelegét találhatjuk meg benne a tudományos szkepszisnek és a természet csodáira gyermekien rácsodálkozó léleknek. Azt talán kevesebben tudják, hogy ez utóbbi oldalának kibontakoztatásában jelentős szerepet játszott a kannabisz. Ezeket az élményeket ő maga is titkolta, hiszen a 20. század második felében az akadémiai karrierjével játszott az, aki nyíltan beszélt róluk. Valójában mind a mai napig azzal játszik: a közvélemény nem fogadja el, hogy a kémiai tudatmódosítás a valóság felfedezésének egyik eszköze lehet egy „komoly” tudós számára is. Ennél még azt is inkább hajlamos megbocsátani neki a nép, ha történetesen alkoholista. De hogy tudatosan, kísérletezésből használjon valamilyen szert: ez megbocsáthatatlan bűnnek számít. Sagan a kannabisszal kapcsolatos saját élményeit Mr. X álnéven vetette papírra 1969-ben. Beszámol róla, hogy eleinte rendkívül kételkedő álláspontot foglalt el a fűvel szemben: 5-6 kísérletet is tett a betépéssel. Ezek csalódással végződtek. Ahogy arra már Howard Beckert is rámutatott a korszakalkotó könyvében, a betépés is tanult viselkedés. Végül egy barátja lakásán történt meg az áttörés. „Hanyatt feküdtem egy barátom nappalijában, és egy szobanövény (nem kannabisz!) által vetett árnyékot vizsgáltam a mennyezeten. Hirtelen rádöbbentem, hogy egy miniatűr Volkswagen alakját vélem felfedezni az árnyalakban, mégpedig nagy részletességgel kirajzolva. Nagyon szkeptikus voltam ezzel az észleléssel szemben, és megpróbáltam következetlenségeket felfedezni a Volkswagenek és az általam látott kép között. De mégis, ott volt, a kerékágysapkától a rendszámtáblán át egészen a csomagtartót nyitó kis kilincsig. És amikor behunytam a szemem, döbbenten vettem észre, hogy egy film elevenedik meg a szemhéjam vetítővásznán.” Sagan úgy érezte, hogy egyszerre két részből áll: az egyik teremtő része különös észleléseket, látomásokat hoz létre, a másik pedig megfigyeli és élvezetét leli benne. Korábban soha nem értékelte igazán a művészeteket – a kannabisz-élmények azonban lelkes művészet-rajongóvá tették. Mintha betekintést nyert volna a művész szándékaiba és intuícióiba – és ezek a belátások néha a betépés elmúlása után is vele maradtak. Így például egy alkalommal a Karib-tenger koralzátonyainál fürdőzött, amikben Yves Tanguy szürrealista festőművész festményeit vélte felismerni. Zenei ízlése is szélesedett: eddig nem tapasztalt gazdagságot és sokféleséget volt képes felfogni a zenében. Bár Sagan alapvetően szkeptikus ateista tudós volt, ezen tapasztalások hatására elkezdte értékelni azokat az élményeket, amelyeket spirituálisnak nevezünk. Egyfajta egységet tapasztalt meg az őt körülvevő élő és élettelen világgal. Úgy érezte, könnyebben rálátott az emberek és saját maga által játszott játszmákra, amelyek abszurdnak tűntek. Mintha az egész életünket azzal töltenénk, hogy elfelejtsük, milyen is a világ valójában. Cáfolta azokat a hiedelmeket, hogy a kémiai tudatmódosítás hatására átélt élmények puszta „tévképzetek” és „illúziók” lennének: „Meg vagyok győződve arról, hogy ez tévedés, és a mélyreható belátások, amiket tudatmódosulás közben szerzünk, valóságos tapasztalások,” írta. Így például egy ízben kannabisz hatása alatt zuhanyozva ugrott be az egyik olyan ötlete, amiből később tudományos cikket írt. „A kannabisz illegalitása felháborító,” írta Sagan, mint Mr. X. „Akadályozza egy olyan szer teljes kihasználását, ami segít nyugalmat és belátást, érzékenységet és az összetartozás érzését találni egy egyre őrültebb és veszélyesebb világban.” Hogy miért számolok be erről? Nem azért, hogy reklámozzam a füvet. A kannabisz fogyasztása, bár közegészségügyi ártalmai meg sem közelítik az alkoholét, nem veszélytelen szer. Vannak emberek, akik függőkké válnak tőle, és akik arra használják, hogy elmeneküljenek a segítségével a valóság nyomasztó gondjai elől. De ez a kép nem fekete-fehér. Míg a médiában főleg csak a bután vigyorgó, kanapén lustán nassoló füves sztereotípiájával találkozunk, a valóságban nagyon kreatív és tevékeny elmék is fogyasztottak és fogyasztanak füvet. Anélkül, hogy függővé váltak volna tőle. Nem a fű teszi őket kreatívvá: senki sem lesz a fűtől okosabb vagy kreatívabb. De a kannabisz, megfelelő kezekben, nem csak pusztító, hanem építő élményeket is adhat.

„Néhány aberrált, belvárosi, libsi gyereknek megártott a túl sok szívás a hétvégén, és ezért aztán hallucinációik vannak a HÉV-vel, meg úgy általában a világgal kapcsolatban,” közölte Lázár János Vitézy Dávid HÉV-el kapcsolatos kritikájára. Vegyük hát sorra, hányféle előítélet és sztereotípia is jelenik meg ebben az egyetlen mondatban: „aberrált” = homofóbia, „belvárosi” = város-ellenesség és értelmiség-ellenesség, „libsi” = antiszemitizmus, „túl sok szívás” = drogos sztereotípia. Igazi ínyencség, nemde? Hányszor kaptam már meg én is, amikor valaki kifogyott az értelmes érvekből: „nem kellett volna annyit szívni”, „menjél egyél még gombát” vagy valami hasonló veretes bölcsességet. Gagyog s ragyog, ahogy József Attila mondaná. A történelemből tudjuk, hogy minél tekintélyelvűbbé válik egy rendszer, annál türelmetlenebb mindenféle „deviáns” elhajlással szemben, annál jobban idealizálja a vidéki egyszerűséget és annál gyanakvóbb a nagyvárosi értelmiséggel szemben. Mert azt már a középkor óta tudjuk ugye, hogy a városi levegő szabaddá tesz – városokban alakultak ki az olyan veszélyes eszmék, mint a szabadság, demokrácia, autonómia, a hatalom megkérdőjelezése, nyitottság, tolerancia és hasonlók. Városokban alakultak meg az első egyetemek, azzal a veszélyes elképzeléssel, hogy szabadon gondolkodhassanak a világról. Mindenféle makacs tényekkel bombázzák a Hatalmat, meg hogy kétszer kettő négy és nem öt, mint ahogy a Hatalom által jól megfizetett népbutítók állítják. Szóval semmi meglepő nincsen abban, hogy a mai rendszer számára a közellenség: a városi értelmiség. A „belvárosi” szitokszóvá vált, akárcsak a liberális, amit, jó öreg fasiszta hagyományt felelevenítve, összekötöttek azzal, hogy zsidó és azzal is, hogy meleg. Most tegyük félre azt apró ellentmondást, hogy vajon a „népnemzeti tábor” oszlopos tagjai közül hányan forognak olyan belvárosi bulikban, ahol az emberek orra nem éppen a púdertől poros… Vagy hány, a deviáns szexuális elhajlásokat a keresztény-népnemzeti erkölcs piedesztáljáról védő harcosról derült már ki, hogy másik életében történetesen meleg bulikba jár… Az ilyen kis gikszerek: hibák a mátrixban. Szőnyeg alá velük! Majd elfelejtik az emberek, gondolják, ha még hangosabban harsogják a szitokszavaikat, ráerősítve a népben zsigeri szinten meglévő félelmekre és gyanakvásokra. Ha valaki szakmai érvek mentén kritikát fogalmaz meg: rögtön lesújt rá a karakter-romboló propaganda-gépezet. „Ezek” a „kígyóvállú” szemüveges értelmiségiek folyton-folyvást fenekednek. Tudjukik. Álcivilek. Sorosisták. Drogosok. Erről az a vita jut eszembe, ami egyes beszámolók szerint a spanyol polgárháború idején zajlott le a Salamanca Egyetemen José Millán-Astray fasiszta tábornok és az egyetem rektora, a híres spanyol író, Miguel de Unamuno között. A vita hevében a tábornok, aki kifogyott az érvekből, felkiáltott: „Halál az értelmiségre!” A középszerű szellemmel, de fertelmes meggyőződéssel megáldott, érvekből kifogyó ember frusztrációja itt legalább őszintén tört elő, bugyogott fel a pöcegödörből. Vagy akár mondhatnák azt is: „halál az értelemre!” A lényeg: mindenki álljon be szépen a sorba, legyen lojális, konform alattvaló, ne bajlódjon itt mindenféle kritikus gondolatokkal. Igya meg a feles pálinkáját, nézze meg a híradót, oszt ott majd elmondják neki, mit kell gondolni a világról.

Úgy érzem, hogy ég és föld választja el egymástól az elmélyült spiritualitást és az olcsó ezospiri bűvészkedést. És mégis, a kettőt sajnos gyakran összemossák. Számomra a spiritualitás nem spiritizmus, asztrológia, okkultizmus, homeopátia, biorezonancia, vargagomba, kristályterápia és még ki tudja hányféle áltudományos sarlatánság. Ami mögött legtöbbször a hiszékenyek pénzlehúzása áll. Ezek távol állnak tőlem. A spiritualitás olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek gyakran túl vannak a tudományos megismerés keretein – ugyanakkor egyáltalán nem mondanak ellen a tudományos bizonyítékoknak (mint egy csomó ezospiri elmélet, amit viszonylag könnyű empirikusan cáfolni). Olyan emberek is lehetnek mélyen spirituális lények, akik a maguk területén elismert tudósok, és akiktől távol áll mindenféle ezoterikus babona – mint Einstein vagy Carl Sagan. A spiritualitás a létezés végső határaival – az élet értelmének, jelentésének megtalálásával foglalkozik. És bár a tudomány nem adhat jelentést az életednek, nem képes spirituális kérdésekre válaszolni – viszont képes mérni a hiteles spiritualitás pozitív hatásait. (note to myself)