Széljegyzetek

Milyen érdekes, hogy az ember minden békét és szeretetet hirdető világvallásból képes kirekesztő, az elnyomást legitimáló ideológiát gyártani. Az együttérző, nagylelkű Istenből képes egy kicsinyes, bosszúálló és könyörtelen figurát faragni. Aki szűkmarkúan bánik a kegyelemmel és szűkkeblűen bánik a szeretettel. Aki kizárólag egyetlen nép, etnikum, törzs, egyház, felekezet stb. – a kiválasztottak – tagjai számára nyilatkoztatta ki magát, és kizárólag számukra tartogat üdvözülést. A többiek meg, akik szerencsétlenségükre más kultúrákba, törzsbe, vallásba születtek: ők mind tévelyegnek és örök kárhozat vár rájuk. Őket a Teremtő leí­rta járulékos kárként. Pogányok.

Egy Isten, aki méricskéli, hogy vajon a felekezet aktuális szabályainak megfelelően éltünk-e, mint valami adóellenőr, és megfelelően elvégeztük-e az előí­rt szertartásokat (hogy gépiesen-e vagy lélekkel teli, az persze mindegy is). Aki hideg számí­tással fölosztotta az emberiséget jókra és gonoszokra, üdvözülésre és kárhozatra szántakra. És az emberiség jelentős részét az ő végtelen nagy szeretetében tűzre veti majd, és az emberiség másik felének pedig örvendeznie kell ezen. És az Őt dicsőí­tő dalocskákat énekelgethetnek majd ezer évig az angyali kórusokkal a mennyekben. Remélve, hogy elnyomja a kárhozottak jajszavát a pokolban…

Milyen sivár, milyen sekélyes ví­zió ez. A misztikusok és költők számomra ezerszer hitelesebb és vonzóbb képet festenek a transzcendensről, mint a katekizmusokat í­rók, az inkvizí­torok, az erkölcscsőszök és a skolasztikusok. Amiről egyébként keveset tudhatunk bizonyossággal. Egy valamit azonban biztosan tudok: a sok önigazoló, kirekesztő fecsegés helyett a Belső Csendben szólalhat meg a Szó, amire érdemes odafigyelni.

(notes to myself)

„Gyakorta tragikus látvány, hogy milyen átlátszó módon rontja el valaki a maga és mások életét, mert a világért sem képes belátni, hogy őbelőle ered az egész tragédia, és hogy újra meg újra ő maga táplálja és tartja fenn azt,” í­rja Carl Gustav Jung pszichológus. „A tudata persze nem í­gy tesz, mert jajgat és kesereg a hűtlen világon, mely egyre inkább eltávolodik tőle. Holott egy tudattalan tényező az, ami a világot és önmagát eltakaró illúziók hálóját szövi. A fonadék pedig voltaképpen egy gubót alkot, s a szubjektum végül ennek a foglya lesz.”

Valóban, hányan és hányféle módon gabalyodtunk már bele saját magunk által szőtt hálóba – miközben képtelenek voltunk belátni, hogy mi magunk szőttük a hálót. Milyen könnyű felismerni, amikor más teszi ugyanezt, milyen könnyű okoskodni, milyen könnyű kioktatni és fölényes tanácsokat adni. Aztán a következő pillanatban mi találjuk magunkat egy bonyolult illúzió-gubó kellős közepében, elég csak egy olyan trigger, ami felpiszkál bennünk egy régóta szunnyadó, de még mindig fájdalmasan lüktető tudattalan gócpontot.

Hát nem látja, hogy tönkreteszi az életét? – jajdul fel sok hozzátartozó, rokon, barát, amikor azt látja, hogy valaki önpusztí­tó módon hergeli bele magát depresszióba, függőségbe. Olyan pofonegyszerűnek tűnhet pedig kí­vülről a megoldás: nézd másként a dolgokat. Nem kellene drogozni, és akkor nem szenvednél ennyit – mondjuk a függőnek. De hát miért nem nézed az élet pozití­v oldalát – tanácsoljuk a depressziósnak. Csak éppen ezek nem í­gy működnek. A felismeréshez, a megnyí­láshoz többre van szükség a racionális belátásnál.

Amit Jung úgy nevezett, hogy az Árnyék – a lélek vakfoltja – azt mindig nagyon nehéz belátni. Ösztönösen arra törekszünk, hogy elfojtsuk, tagadjuk, ne vegyünk róla tudomást. Racionalizáljuk a saját tagadásunkat. Szégyelljük, ami ott lent van. Úgy érezzük, hogy valami idegenség, amit ki kell rekesztenünk. Pedig ott lent gyakran nagyon is emberi igények, szükségletek várják, hogy tudomást vegyünk róluk. Minél kevésbé veszünk róluk tudomást, annál nagyobb árnyékot vet ez a viselkedésünkre.

„Tudjuk, hogy a legvadabb és legmegindí­tóbb drámákat nem a szí­nházban játszák, hanem a hétköznapi férfiak és nők szí­vében, akik semmit sem árulnak el a külvilágnak arról, milyen konfliktusok dühöngenek bennük, talán az idegösszeomlás kivételével,” í­rja Jung.

Túl az arrogáns tagadáson és túl a terméketlen önostorzáson ott az egyre mélyülő önismeret és elfogadás.

Ha adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, akkor kérlek, állí­ts be egy rendszeres adományt – neked pár száz forint havonta talán nem nagy érvágás, nekünk viszont a túlélést jelenti https://drogriporter.hu/tamogass/

Néha tényleg elgondolkodom, hogy mi is az, ami még Magyarországon tart. Mert könnyű lenne elintézni a mostani sötétség-hullámot azzal, hogy rossz a kormány – de sajnos ennél jóval mélyebbre nyúlnak a problémák gyökerei, politikai szekértáborokon is átnyúlva. Olyan mélyre, ahová az ember már kelletlenül ás le: a kollektí­v tudattalan pöcegödreibe, ahol az elmúlt 100 évben annyi traumatikus üledék, guanó rakódott le, amit még nézni is tereh – nemhogy kitakarí­tani.

Olyan szintű frusztráció, gyanakvás, arrogancia, indulat és félelem gyűlt itt össze az elmékben, hogy belefulladunk. Hömpölyög az utcákon, felbugyog a csatornákból, elnyeléssel fenyegetve mindazokat az értékeket, amikért érdemes embernek lenni. Értékeket, amikért emberek haltak meg, és amiknek az értékét meg sem értik azok, akik sárba dobják őket.

Szabadság. Igazság. Emberség.

Nap mint nap a harsogó hazugság vesz körül minket, benne járunk-kelünk, bepiszkí­t minket, mérgezi az elménket, beszivárog a pórusainkba.

Mindenhol a középszerűség ül tort, lenyomva a ví­z alá a tehetségeket. Magasztos erkölcsi szólamok harsognak a szószékekről és pulpitusokról, miközben cinikusan összeröhög a kétszí­nűség és álszentség a kulisszák mögött.

Hajlékony gerincű eszmetornászok és nézeteiket rugalmasan a rendszerhez igazí­tó blöffemberek tenyésznek sóhivatalokban és ál-alapí­tványokban, mint a penészgomba. Pénzért az anyjukról is bármi rosszat megí­ró propagandisták sütögetik a pecsenyéjüket a kiárusí­tott sajtó füstölgő romjai között.

Egymást túllicitálva magyarkodó és kereszténykedő celebek és művészurak/hölgyek tolonganak a húsos fazék körül, akik sosem restek tövig nyalni a vezéri ülepbe. Hí­zelgő házmesterek, akik nyájas hangon beszélnek a döbrögikkel, de fröcsögve köpködnek, vérszagra gyűlnek, ha az ellenségre uszí­tják őket.

Rút szybarita váz lett a magyar.
Felfelé nyal, lefelé üt – szolidaritást hí­rből sem ismer.
Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Nem az a lényeg, hogy legyen nekünk jobb – hanem az, hogy a másiknak se legyen jó, ha nekem sem az.
Retteg falra festett ördögöktől, és tapsol a bűvésznek, aki a falra festi őket – bár közben tudja, hogy a bűvész kiemeli a pénztárcáját a farzsebéből.

Sötét kép? Az. De aki azt gondolja, hogy gyűlöletből fakad, az téved. Keserűség, szomorúság, az van benne, igen. De nem gyűlölöm ezt az országot, ezt a népet, bármennyire is hagyja magát totál hülyére venni. Ez a megalázott, hülyére vett nép mégiscsak az én népem – belőle származom én is. Hozzá tartozom. Még akkor is, amikor kitaszí­t és kitagad.

Fáj, ami neki fáj. Kudarcai az én kudarcaim. Hallom a szí­vdobbanásait a dobhártyámban visszhangozni. Értem a traumáit, látom a ví­vódásait, átlátok az olcsó, önáltató hazugságain. Látom, hogyan fojtja meg a lelkét a fortélyos félelem, alulról és felülről egyaránt – nem gyűlölöm, inkább szánom.

Múltja az én múltam. Jelene az én jelenem. Jövője az én jövőm – még ha el is kergetnek innen végül.

Nem tudják kisajátí­tani, bármennyire is akarják: ez a mi országunk is. A miénk, akik nem tagadtuk meg az előttünk élő generációk nagyjainak álmait és eszméit. Akik hiszünk a nyitottságban, sokszí­nűségben, igazságosságban és szabadságban. Élünk itt még sokan, ha nem is bűntelen – pislákoló lámpások a sötétségben. Nem vagytok egyedül – ne hagyjátok kioltani a fényeteket!

Amennyiben fontos neked a Drogriporter munkája, kérlek, támogass minket egy rendszeres adománnyal: https://drogriporter.hu/tamogass/

Lehet, hogy egyeseknek az a benyomása támadt a legutóbbi vicces poszt alapján, hogy a házastársam egy „házisárkány” – vagy én vagyok egy lusta here. Egyik sem fedi a valóságot. Úgy gondolom, hogy az átlag magyar férfihoz képest kimondottan aktí­v szerepet vállalok a házimunkában. Mondjuk ez nem mond sokat, mert alacsonyan van a léc. Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy próbáljuk arányosan megosztani a terheket, fele-fele. Nincs olyan, hogy valami csak „női munka”.

Viszont van valami, amiért érdemes erről a viccelődésen kí­vül többet is í­rni. Ha úgy tetszik: önreflexió. Még mi, „progresszí­v” pasik, is hajlamosak vagyunk arra, hogy valamiféle szuperhősnek tekintsük magunkat, ha kiporszí­vózunk, kivasaljuk a saját ingünket vagy elmosogatjuk az edényeket. Hiszen valóban sokat fejlődtünk már az apáink generációja óta, akik elvárták, hogy a feleség munka után még a meleg vacsorát is az asztalra rakja eléjük. Mi már „háziasak” vagyunk, mondjuk büszkén.

„Nézd, elmosogattam,” gagyogjuk a párunknak, mint egy kisfiú, buksisimit várva, hogy milyen ügyesek voltunk. Mert valahol mélyen, tudattalan szinten, belénk ivódott a hiedelem, hogy a házimunka – az a nők dolga. Tudatos szinten, explicite persze már nem értünk egyet ezzel, ha megkérdezik – de mégis, az implicit előí­télet dolgozik bennünk.

Ha be kell vásárolni, akkor a nőt kérdezzük meg, hogy mit vegyünk. Úgy is mondják ezt, hogy a mentális terhet (mental load) a nőre tesszük.

A progresszí­v apukák borzasztó büszkék tudnak lenni magukra, ha „leveszik néha a terhet” a párjuk válláról azzal, hogy vigyáznak kicsit a gyerekre. Menőnek érzik magukat, ha leviszik a játszótérre. Ha az anyuka teszi ezt, akkor nem érdemel dicséretet: az a dolga. Anya vagy mi, nem? Szóval bőven van még hová fejlődnünk.

És persze tudom, hogy sokak apokaliptikus ví­ziókat festenek a falra a „hagyományos nemi szerepek”, a dolgok „természetes” rendjének felbomlásáról. De valójában egyáltalán nem fenyegeti a kozmikus rendet és a férfiasságot az, ha mosogatólés lesz a kezünk. Ha másként gondolkodunk házimunkáról, gyereknevelésről. Ha a vasalásnál nem automikusan a feleségre néz a férj – és a villanykörte kicserélésénél a férjre a feleség. Mert a férfi az ugye biológiailag jobban ért a műszaki dolgokhoz (a nagy francokat), a nő meg a ruhákhoz (a fenéket).

Tudom azt is, hogy ennek egy csomó rendszerszintű vonatkozása is van: például gyakran azért marad otthon a feleség a gyerekkel, mert a férj többet keres, és egyébként is, az apaszabadság nálunk lófüttyet sem ér. De ezen is változtatni kell: nem a „természet rendje”, hogy egy nő beérje kevesebbel, a rosszul fizető „női” munkákkal, vagy hogy választania kelljen karrier és gyerek között.

Apu férfi és iszik, anyu nő és nyugtatózik, a gyerek meg szí­v. A magyar családokban ez egy elég tipikus felállás, nem? De még ha nem is pont ez a felállás, generációról generációra adjuk át egymásnak a bántást – ami néha erőszak és abúzus, de ennél jóval gyakrabban inkább csak érzelmi sivárság, lélektani terror és elhanyagolás.

Mert ahogy ugye Máté Gábor szokta mondani: két dologtól traumatizálódhattál gyermekkorodban. Vagy attól, amit kaptál, vagy attól, amit nem kaptál meg. És nagyon sokan, akik azt mondják, hogy „de hát engem nem bántottak a szüleim, már miért lennék én traumatizált?” – nem is tudják, milyen jó kis érzelmi villámhárí­tóként funkcionáltak egy rosszul funkcionáló családban. Ahol mennek a jó kis hárí­tások, tagadások, adok-kapok, dominálás és behódolás, passzí­v agresszió és duzzogó bosszú. A két szülő egymásra fröccsenti az ő gyerekkorból hozott keserűségét, és persze jut belőle a gyereknek is szépen.

Azért azt szerintem fontos elmondani, hogy bár a szerhasználat mindezt súlyosbí­thatja – nem a szerhasználat az elsőszámú oka ennek az egésznek. A szerhasználat csak éppúgy folyománya annak, amit az ember magával hoz. Egy alkalmi, rekreációs szerhasználó szülő gyermeke nem feltétlenül sérül, akár alkoholról, akár fűről van szó – mí­g szerhasználat nélkül is lehet egy család borzasztóan diszfunkcionális. De a transzgenerációs traumák a szerhasználatot is torzí­tják. Torz, ártalmas megküzdési stratégiává formálják, ami az embert kirekeszti, elszigeteli a körülötte élőktől, akik szintén sérülnek.

És ezért is fontos, amit a szakemberek már régóta mondanak: a cél nem az, hogy az „elromlott egyént” kivegyük az egyenletből, megtisztí­tsuk, mint valami bekoszolódott szűrőt, és aztán visszategyük a családba. Az egész család, mint közösség, lehet csak a felépülés alanya és tárgya. A motor pedig a szeretet és tisztelet, amit a család tagjai egymással szemben éreznek – ebből lehet épí­tkezni.

Mert a szeretet csak szükséges, de nem elégséges: szeretni is lehet úgy, hogy közben bántjuk a másikat. Arról persze lehet vitatkozni, hogy az ilyen szeretet az vajon szeretet-e, vagy pedig csupán az egó önzése és ragaszkodása, birtoklásvágya. Az viszont biztos, hogy a szeretet nélkül nincs változás, szégyenre, undorra stb. nem lehet épí­tkezni.

Ha a szeretet és tisztelet egyáltalán nincsen meg, és ha ezt nem lehet újjáéleszteni, akkor sajnos megette a fene a családot. Ez a rossz hí­r. A jó hí­r viszont az, hogy ha ez megvan, akkor minden lehetséges – van példa rá szép számmal, hogy makacs tagadásban lévő családtag is kimozdí­tható, még ha ez nehéz is (igen, tudom, jönnek majd a kommentek, hogy ez milyen nehéz: eszem ágában sincs lebecsülni).

De a szeretet legyőzi a halált. Ez a család lényege, a kölcsönös szeretet és tisztelet, és nem az, hogy apu férfi, anyu nő. Szerintetek?

A családok, akik küzdenek, nincsenek egyedül – és nem kell egyedül küzdeniük. Vannak szervezetek, ahol segí­tséget kaphatnak: https://drogriporter.hu/segitseg/

Elmondok nektek egy ősi kí­nai mesét a lányról, aki megtalálta elveszett önmagát.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegy ember. Egyedül nevelte két lányát. Mikor az idősebb lánya is meghalt, csak a kisebb lánya maradt meg neki. A falu egyik legmódosabb gazdájának a fiát választotta ki számára jövendőbeliként. A lány azonban a falu legszegényebb családjának fiába volt szerelmes. A szegénylegény megkérte a lány kezét, de az apa hallani sem akart a házasságról. Így aztán elhatározta, hogy megszökteti a lányt.

Egy sötét, ködös, holdtalan éjjel kilopóztak a folyó partjára, elkötöttek egy ladikot, és hamarosan már messze jártak a szülőfalujuktól. Letelepdtek egy másik faluban, ahol két gyermekük is született. Mindketten honvágyat éreztek és lelkiismeretfurdalásuk volt, amiért magára hagyták öreg szüleiket. Elhatározták, hogy felkerekednek a két gyermekükkel, visszatérnek a családjukhoz, és az öregek áldását kérik a házasságukra.

Amikor a falu határához ért, az apa a két gyermekét és a feleségét a ladikban hagyta és előresietett, hogy kibéküljön az apósával. Az após azonban mogorván fogadta: „Miért hazudsz itt nekem?” – förmedt rá, „Hiszen amióta csak itthagytad a falut, a lányom a szobájában fekszik, elemészti magát a szerelmében, egészen belebetegedett.” A férfi elképedt. „Dehogyis hazudok én, nézd meg a saját szemeddel, ott a lányod a két unokáddal együtt a ladikban!” Az após nem hitt neki, de elküldte az egyik cselédjét, hogy nézzen utána a dolognak. A cseléd hamarosan visszatért: „Úgy van, ahogy ez az ember mondta.”

Az após megdöbbent. Bevezette a vejét a szobába, ahol valóban ott hevert a lány, betegen és sápadtan. De amint meglátta a szerelmét, újra erőt vett magán, és az apját követve a folyóhoz sietett. Itt találkozott saját magával, a két nő megölelte egymást. Ekkor mintegy varázsütésre egyé váltak. Az egyesülés után a nő mintha újjászületett volna: emlékezett mindkét életére, de mindkettő olyannak tűnt előtte, mintha álom lett volna. Itt a vége, fuss el véle.

Tanulságos mese. Vajon hányan élünk olyan életet, amiben végletesen kettészakadunk? Amiben elszigetelődünk valami fontostól, ami a részünk? Hányan töprengünk, szorongunk, hogy vajon az élet, amit élünk, tényleg a saját életünk-e – vagy esetleg valaki más életét éljük? Hogy nem maradunk-e ki valami fontosból, hogy nem más emberek élik-e majd meg azt, amit nekünk kellene?

Rágódunk múltbeli döntéseinken, elképzeljük, milyen lenne az életünk, ha másként döntöttünk volna. Ha nem lenne gyerekünk/lenne gyerekünk. Ha nem dolgoztunk volna ennyit/többet dolgoztunk volna. Ha kiéltük volna a vágyainkat/nem éltük volna ki vágyainkat. És persze többnyire a veszteségeket hangsúlyozzuk ki: miből maradtunk ki.

Amikor megszületünk, mindannyian Teljesek vagyunk – de a civilizált élet során széttöredezünk, maszkokat veszünk fel, szerepekbe merevedünk és identitásunkká válnak bizonyos cselekedetek. Görcsösen próbálunk megfelelni társadalmi elvárásoknak, amik gyakran totálisan szembemennek egymással. A férfiaknál is í­gy van ez, de a nőknél még hatványozottabban: legyél szexi, de azért szűzies, legyél anyásan gondoskodó, de azért ne picsogó picsa, dolgozz, de azért neveld a gyereket meg vidd a háztartást. A sok elvárás közepette nehéz önmagunknak lenni – szinte már forradalmi tett. Nehéz megölelni saját magunkat és elfogadni úgy, ahogy van, a maga tökéletlen döntéseivel, kiszámí­thatatlan jövőjével: elég jó vagy.

Ha adnak valamit az í­rásaim, kérlek, állí­ts be egy rendszeres adományt a Drogriporter számára – adj Te is, hogy továbbra is adhassak: https://drogriporter.hu/tamogass/

A múltkor í­rtam arról, hogy milyen rossz lelki állapotban vannak azok a segí­tők, akik a szerhasználóknak próbálnak segí­teni. Szociális munkások, pszichológusok, orvosok: mind kiégésről, kilátástalanságról panaszkodnak. Úgy érzik, legfeljebb kis tüzeket olthatnak el egy tűzvihar közepén. Tehetetlenek azzal kapcsolatban, hogy a klienseik reménytelenül sodródnak egyre kijjebb, a centrum felől a perifériára.

Nemrég olvastam egy cikket, ami nevet is adott ennek a jelenségnek: morális sérülés. Ilyenre akkor kerül sor, amikor egy ember ki van téve embertársai szenvedésének, de mégsem tud az alapértékeinek megfelelően cselekedni, esetleg éppen azokkal szemben cselekszik. Mert egy olyan rendszer részeként tevékenykedik, ami újratermeli a szenvedést és nem hagy kiutakat. És ez rajta hagyja a nyomát az emberen pszichésen, szociálisan és spirituálisan is.

A morális sérülés tipikus elszenvedői katonák, akik parancsra tesznek rossz dolgokat, bántanak másokat. De morális sérülést szenvedhetnek el olyan segí­tő munkát végzők is, akik túl gyakran szembesülnek azzal, hogy a rendszer cserben hagyja vagy bedarálja azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne támogatásra. És pont azt nem képesek megadni, amire az embereknek igazán szüksége lenne. Segí­tők, akik túl gyakran tárják szét a kezüket: nem tudok segí­teni, meg van kötve a kezem, nem az én kompetenciám, nincsen meg hozzá a megfelelő intézményes háttér, szakember, pénzforrás.

És ebben a helyzetben nem csak a kliens sérül – aki csalódik a rendszerben, csalódik a segí­tőben és csalódik saját magában, a saját elhatározásában, a saját reményében is, hogy lehet másként élni. De sérül a segí­tő is, aki a sejtjeiben érzi, tudja: igazságtalanság történt. És persze elmehet szuperví­zióra, megróbálhatja leválasztani magáról az egészet: „én megtettem, amit tudtam”. De azért ott bent mégis sérül ő is. Emészti belülről a tehetetlenség és a szégyen. Erodálodik benne az elhivatottság, csökken az együttérzés. És persze ezt tovább súlyosbí­tja az is, hogy a saját egzisztenciális helyzete is bizonytalan. Sem erkölcsi, sem megélhetési szempontból nem érzi, hogy megbecsülik – hogy őt megfogná valaki, ha elesne.

Tényleg szörnyű látni, hogy amióta ezen a területen dolgozom, tehát az elmúlt húsz évben, mennyi kitűnő szakember morzsolódott le, hullott ki, lépett le, mert kiégett, mert elege lett. Vagy megmaradt ugyan, de kiábrándult cinikus lett belőle, aki lemondott minden álmáról, és már csak arra összpontosí­t, hogy túléljen. Marakodva, tolakodva a szűkös forrásokért a sorstársaival. Egy ilyen közegben, ahol mindenki a túlélésre van berendezkedve, fejlesztésről még beszélni sem lehet – ahogy szolidaritásról sem. És ezért nem egyes (szak)emberek felelősek – hanem az a rendszer, ami a hétköznapok részévé tette, normalizálta a morális sérüléseket. A hazugságot, az álszentséget, a pökhendiséget és főleg a közönyt.

„A szél szélesre tárja a kék eget, előbújik a Nap és gyengéden megcsókol. Szeretném visszacsókolni, de a szél magával ragad és a kí­vánságom feledésbe megy. Érzem a testem csodálatos szilárdságát, hangosan felnevetek a puszta örömtől, amit abban találok, hogy ellen tudok állni a szélnek. Érzem a teljes erőmet.”

Ezeket a sorokat Sophie Scholl vetette papí­rra a naplójába, pár hónappal azelőtt, hogy a nácik kivégezték, amiért ellenállást szervezett a rezsim ellen. Csupán 21 éves volt.

Figyelemre méltó, hogy ezt a fiatal nőt, aki ilyen hihetetlen bátorsággal tette kockára az életét – milyen bensőséges, játékos kapcsolat fűzte a természethez. És benne saját magához, a saját testéhez. Hogy micsoda életöröm lakozott benne, hogy mennyire szeretett élni. Egyáltalán nem volt életunt, nem utálta a világot, de nem is ragaszkodott görcsösen az életéhez.

Érdekes, hogy gyakran a játékos, őszinte, tettetés nélküli életöröm átélői képesek a leginkább lemondani az életükről másokért – mí­g a könyvszagú igazságok hirdetői és a tekintély nevében a katedráról í­télkezők kudarcot vallanak. Mert a túlélésre játszanak, de mit sem tudnak az életről.

„A legártalmasabbak azok a milliók, akik ‘csak túl akarnak élni'”, í­rja Sophie Scholl. „A tisztességes emberek, akik azt akarják, hogy hagyják őket békén. Azok, akik nem akarják, hogy a kis életüket bármi megzavarja, ami nagyobb náluk … Az élet mindig a halál mezsgyéjén táncol, a szűk ösvények ugyanoda vezetnek, mint a széles sugárutak, és a kis gyertya éppúgy leég, mint a vaskos fáklya. Én választom meg a módot, hogyan égjek.”

kép: Allison Adams

Egész életünkben ott bujkál bennünk egy határozatlan, és mégis kí­nzó érzés: valami baj van a világgal – valami baj van velem.

Vannak, akik ezt a kérdést elhallgattatják – vagy túl gyorsan válaszolják meg. Akik boldog tudatlanságban akarják élni az életüket. Akik megelégszenek a reklámok által kí­nált ideálokkal, a csilivili és fecsegő felszí­nnel. Akiknek eszük ágában sincs kimozdulni a kis kockaéletük komfortzónájából. Akik megelégszenek a tömeggyártott válaszokkal arról, hogy mi a világ és kik ők benne. És persze ugyanők nagy meggyőződéssel tudják másokra erőltetni a saját készen kapott válaszaikat.

És vannak, akik nem elégszenek meg az előre gyártott válaszokkal. Leszállnak az alvilágba is, hogy feltegyék a saját kérdéseiket – és megtalálják a saját válaszaikat. Akik keresnek, kutatnak, és a tükörbe nézve este fürkészően néznek saját szemükbe: ki vagyok én? És a harsány mindentudókkal szemben szerényen elismerik: akár évtizedes kutatás után is csak azt tudják biztosan, hogy milyen kevés biztos tudásuk van.

Mégis, közülük kerülnek ki azok, akik egyre mélyülő bizonyossággal tudják, hogy valami Van – ott a fecsegő felszí­n mögött, ahol hallgat a Mély. Akik illúziók, hamis és mérgező pozitivitás helyett a maga folyamatosan széteső, tökéletlen valóságában is megtalálják a világban a szépséget. Megtalálják a gyarló emberekben a jóságot. Akkor és főleg akkor, amikor azok éppen semmit jót nem találnak magukban.

„Az egyetlen hősiesség a világon: olyannak látni a világot, amilyen, és szeretni azt,” í­rja Romain Rolland.

(notes to myself)
kép: Wojtek Siudmak

Novák Előd szerint a homoszexualitás „szexuális deviancia természetellenes, biológiai zsákutca”, amely a drogokhoz hasonlóan „ideig-óráig szerezhet örömet egyeseknek, de tartós boldogságot széles körben semmi esetre sem”. Nos, a homoszexualitás egy evolúciós úton kialakult természetes jelenség, ami generációk millióin keresztül öröklődött át. Ellenben ez nem mondható el arról a korlátozott, begyepesedett agyú homofóbiáról, amit Előd képvisel. Ami egy nagyon is dekadens civilizációs zsákutca.

Arról lehet vitatkozni, hogy vajon a szexualitás, akár hetero, akár homo, vajon képes-e önmagában bárkinek tartós boldogságot szerezni – csak éppen senki nem is állí­totta ezt. A szexualitás fontos, de nem lehet az eltérő szexuális orientációjú emberek életét, párkapcsolatait a szexualitásra leredukálni. Mint ahogy a heteró párokét sem. Hogy kit mi tesz tartósan boldoggá, azt nem lehet általánosí­tani és előí­rni. Az viszont nyilvánvalóan a boldogtalanság receptje, ha az állam ezt megpróbálja megtenni. Elég rossz történelmi emlékeket idéz fel.

És bár a szexualitás válhat függőséggé, de erről éppúgy nem önmagában a szex tehet, mint ahogy a drogfüggőséget sem a drog okozza önmagában. Az embereket az teszi boldogtalanná, ha elszigetelődnek a saját hiteles énjünktől – és hamis éneket kell épí­tgetniük. Ha hazugságban, tagadásban kell élniük. Ha nem érzik magukat megbecsülve, szeretve. És mind a drog-, mind a szexfüggőség mögött gyakran ott van a feldolgozatlan trauma, és ott a megbélyegzés, a szégyen, ami bezár és kirekeszt az életből. És mindazok a politikák, amik ezt erősí­tik, azok zsákutcába vezetik a társadalmat.

Végül egy baráti tanács Elődnek: a különféle kisebbségi csoportokkal szembeni félelem- és gyűlöletkeltés lehet, hogy jól fizet manapság, és „ideig-óráig örömet szerezhet egyeseknek”, de hidd el, hogy „tartós boldogságot széles körben semmi esetre sem”. Inkább keresd a saját boldogságodat, szeresd a saját szeretteidet ahelyett, hogy másoknak próbálod előí­rni, hogyan éljenek, kit szeressenek!