Széljegyzetek

Elgondolkodtam ma, hogy mi is az a kovász, ami összetartja a hosszútávú párkapcsolatokat. „A szerelem” – válaszolhatják sokan. De a szerelem, amennyiben egy érzésként, egy intenzí­v vonzalomként fogjuk fel – kevés ehhez. Láthattunk már elég Szenvedélyes Szerelmet szétforgácsolódni a hétköznapok szürkeségében és taposómalmában.

Mí­g eljut odáig a kapcsolat, hogy egyik fél sem tételez már fel jószándékot a másikról, és minden apró félreértés hatalmas konfliktusokat triggerel. Mindkét fél a saját sértettségét dagasztja, ezek gyökere pedig többnyire a gyermekkorba nyúlik – végül valójában egyik fél sem a jelenre reagál. Hanem két, a múltból itt ragadt megalázott, sérült, magára hagyott kisfiú/kislány fröcsköli egymásra a fájdalmát.

Többre van szükség.

Tudni kell meghallgatni a másikat. Tudni kell minőségi időt, figyelmet adni. Tudni kell elengedni a személyes sértettségünket. Érzelmileg hozzáférhetőnek lenni, amikor szüksége van ránk. És távolságot, teret adni, amikor nincs. Bonyolult egyensúly. Ezt persze időről-időre elszúrjuk. Soha nem lehetünk tökéletesek.

De ami a legfontosabb: képes vagy-e még hosszú évek múltán is kedvességet adni a társadnak, minden különösebb ok, alkalom nélkül? Kedvesen szólni hozzá. Megdicsérni valami semmiségért. Meglepni valamivel, csak hogy mosolyt csalj az arcára. Megsimogatni, megölelni.

És főként: képes vagy-e hálásnak lenni ugyanezért – hálásnak lenni a puszta jelenlétéért?

(notes to myself)

Vajon valaha is meg lehet igazán ismerni egy másik embert?

„Amit a másik emberről tudunk, az csak az emléke azoknak a pillanatoknak, amikor ismertük őket, és azóta változhattak,” í­rja T. S. Eliot.

Azt hiszed, ismersz valakit, és akár még hosszú évek múltán is meg tud lepni valamivel. Kellemesen vagy kellemetlenül.

Beskatulyáztál valakit, jó vagy rossz szerepbe – aztán rácáfol a skatulyára. Vannak emberek, akikből a nehézségek kihozzák a legrosszabbat – de vannak, akikből a legjobbat.

Ugyanaz az ember reggel tehet valami önzetlen jótéteményt – és este elkövethet egy önző gonosztettet. Ahogy Tolsztoj is megí­rta: az ember ritkán jó vagy rossz. Inkább olyan, mint a folyó. Hol sebes és mély a folyása, tiszta a vize, hol sekélyes és lomha a folyása, és koszos a vize.

Vajon megismerhetsz-e valaha igazán egy embert? Nem tudom. De vajon egyáltalán megismerheted-e igazán önmagadat?

Mindannyian más emberek vagyunk, minden egyes pillanatban újrateremtjük magunkat. Hiába ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy van egy állandó és szilárd énünk: valójában minél jobban próbáljuk megragadni a maga különállóságában és egyediségében, annál inkább kicsúszik a kezünkből.

És mégis: valami van az illúziók fátyla mögött, túl azokon a történeteken, amiket magunkról és másokról mondunk, túl a magunkra és másokra aggatott maszkokon, szerepeken, identitásokon. Valami, ami összeköt bennünket. Egy közös tudat ví­ztükre, egy közös valóság óceánja. Amiben látod saját magadat megcsillanni néha, röpke pillanatokig, amí­g fellebben a függöny – egy másik ember szemében.

(notes to myself)
Kép: Laura Makabrescu

„Az emberek nem tettetik magukat depressziósnak – boldognak tettetik magukat.”

Milyen igaz. Hányszor látjuk magunk körül a mosolygó depresszió megannyi jelét. Milyen sokan voltunk már ott. Amikor a sekélyes és mérgező pozitivitás álarcában járkáltunk.

A felszí­n mosolygása mögött pedig ott üvölt némán a fájdalom, mint Munch festményének sikolya. A fájdalom, amitől rettegünk – amit nem akarunk, nem tudunk megélni.

Még magunkkal is nagyon jól el tudjuk hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezernyi trükköt alkalmaz erre az elménk: álvalóságokat épí­tünk fel netflix sorozatokból, bódí­tó szerek generálta mesterséges mennyországokból.

Szinte hősnek tekintjük magunkat, ha eltemetjük a fájdalmat munkába, közösségi médiába, nyugtatókba és rosszul működő emberi kapcsolatok végtelen játszmáiba. Ki mibe.

Periodikusan ismétlődően pedig, amikor a hétköznapi életünket elviselhetetlenül nyomorúságosnak és klausztrofóbnak érezzük, hirtelen felindulásból nyaralások, bulizás, drogok, szex orgiáiba fojtjuk. Ki-ki vérmérséklete szerint. Csak hogy még érezzük, hogy élünk – hogy még kellünk erre a világra. Ami után persze még nyomorultabbul érezzük magunkat. Mindegy, csak ne kelljen szembesülni a fájdalommal ott a középpontban.

Ócska kabarészí­nházként játszuk el újra és újra ugyanazoknak a melodrámáknak az önsajnálatból és önutálatból szőtt felvonásait. Keserű szarkazmust és humort emelve magunk elé, mint védőpajzsot.

És amikor az összes trükkünk elfogyott, ott álunk, mint egy megszégyenült, kiöregedett bűvész a szí­npadon a reflektorfényben. Pőrén, megfosztva illúzióinktól. És akkor, leginkább akkor van szükségünk arra, hogy legyen körülöttünk valaki, aki nem kárörvendéssel, nem hibáztatással és í­télkezően – hanem szeretettel és együttérzően a vállunkra teszi a kezét: „Jó ember vagy. Szerethető vagy.”

(gondolatok Máté Gábor cikke kapcsán: https://drogriporter.444.hu/2023/03/18/mate-gabor-harry-hercegrol-traumarol-es-terapiarol)

Máté Gábor, a kanadai orvos és í­ró megrendí­tő í­rása azokról a gondolatokról, amiket a Harry herceggel folytatott nyilvános beszélgetése indí­tott el benne félelemről, fájdalomról és gyógyulásról. Publicisztikáját magyar fordí­tásban, az ő személyes engedélyével utánközöljük.

„Mielőtt megkezdtem a terápiát, mintha egy buborékban éltem volna,” mondta nekem Harry, Sussex Hercege, mielőtt elkezdtük a nemrég online, élőben közvetí­tett beszélgetésünket.

A buborékból való kitörés egy olyan metafora, ami a felszabadulás érzését hordozza, meghí­vást egy gazdagabb és hitelesebb életre. Ugyanakkor van egy félelmetes oldala is: még ha el is zár minket a valóságtól, ez a pszichés buborék egyben egy biztonságos kapszulát is jelent számunkra ahhoz, hogy elkerüljük a gyász és fájdalom egész tárházát, amit az élet számunkra tartogat.

A bennünk rejlő érzésektől való rettegés sok embert megakadályoz abban, hogy a saját traumájával szembesüljön. Félnek attól, hogy egy terápiás folyamat során egy olyan érzelmi vihar szabadulhat el, amit aztán képtelenek lesznek kezelni. Ha úgy tetszik, attól félnek, hogy kiszabadul a félelem szelleme a palackból, amit soha nem lehet többé visszatuszkolni oda.

Én magam is szembesültem ezzel a problémával a saját életemben.

A negyvenes éveim közepén, mint képzett és keresett orvos, elmondhattam magamról, hogy a társadalmi elvárások szempontjból az életem egy sikertörténet. Megbecsült, elkötelezett és jelentésteli munkát végeztem. Biztos egzisztenciával rendelkeztem. Családapaként gyermeket neveltem. De belül? Íme egy naplórészlet azokból az évekből: „Nincs energiám az élethez. Az elmúlt két hónapban minden egyes hétvégémet enervált, passzí­v, demoralizált állapotban töltöttem…”

Ekkor, a depresszió szorí­tásában, fordultam először a terápia felé. A kifinomult megküzdési mechanizmusok, amelyekkel saját magam elől menekültem, egyre kevésbé működtek. Nem működött már a saját fontosságom tudata, amit mások rólam alkotott pozití­v értékeléséből merí­tettem. Sem az, hogy a házasságomból próbáltam kivonni azt az önbecsülést és elfogadást, amit saját magamtól megtagadtam. És nem működtek az addiktí­v viselkedésmódok sem, amelyekkel a saját belső kényelmetlenségem elől menekültem. Magyarul az önvizsgálat nélküli életből fakadó fájdalom végül súlyosabbnak bizonyult, mint a félelem attól, ami az öntudatosabbá válás során a felszí­nre kerülhet.

A legtöbb ember, akivel találkoztam, a gyötrelem miatt döntött a terápia mellett. Sokan csupán akkor kezdjük el keresni az igazságot, amikor már rájöttünk, hogy nem keresni jóval többe kerül. Aiszkhüllosz, a görög drámaí­ró pontosan ezt fogalmazta meg és adta a kórus szájába: „[Zeusz] mindenekfölött okos, bölcsességre ő vezet, embereknek ily szabályt ad: ki szenved, az tanul.” (ford. Devecseri Gábor)

Az ember rájön, hogy az életét uraló érzelmi és viselkedésminták szenvedést szülnek, eredjenek akár megvalósí­tatlan célokból, párkapcsolati nehézségekből, elidegenedésből vagy a hiteles önbecsülés hiányából. Esetleg jelenjenek meg testi-lelki betegségekben. Valójában az, amit betegségnek hí­vunk, gyakran ébresztőóraként működik, vészjelzést ad, hogy rossz irányba tartunk.

De vajon honnan erednek a rosszul működő érzelmi és viselkedésmintáink? A traumából. Ennek elismerése nem jelenti azt, hogy az áldozat szerepében tetszelgünk. Sem pedig azt, hogy mást hibáztatunk a gondjainkért. Én legalábbis sem saját magamra, sem másokra nem tekintek í­gy. Éppen ellenkezőleg, a trauma felismerésében megerősí­tést találhatunk. Ahogy a trauma elismert szakértője, Bessel van der Kolk pszichiáter mondta nekem egyszer, „amí­g valaki nem vizsgálja önmagát, addig teljesen ki van szolgáltatva annak, ahogyan az agya át van huzalozva. De amint tudatosí­tod, hogy van választásod, élhetsz is ezekkel a választásokkal.”

A trauma szó szerint sebet jelent – az eredeti görög szó jelentése ez. Gyógyulatlan érzelmi sebek ezek, amelyek károsí­tják képességünket, hogy eredményesen kerüljünk kölcsönhatásba a világgal. Nyers formában a trauma olyan reakciókat indí­that be, amelyeknek sokkal több köze van ahhoz, ami a múltban történt velünk, mintsem a jelenhez. Egyfajta kemény, rugalmatlan és élettelen var képződik a seb felszí­nén, ami érzéketlenné tesz bennünket.

Ha elfogadjuk, hogy sérültek vagyunk, az lehetőséget – és felelősséget – kí­nál nekünk a gyógyulásra. És képesek vagyunk a gyógyulásra, amennyiben megfelelő támogatást, kalauzolást és jóindulatot kapunk. Tudatosság nélkül a tudattalan sérüléseink irányí­tják az életünket – és az, ahogyan próbálunk hozzájuk igazodni. Sok szempontból úgy élünk, mint valami báb, amit egy láthatatlan bábjátékos irányí­t a tudatalattiból. „Amí­g a tudattalant tudatossá nem teszed, addig irányí­tani fogja az életetedet és ezt sorsnak fogod hí­vni,” í­rta Carl Jung, a modern pszichológia egyik atyja.

Vajon mire tehetünk szert a tudatosí­tás által? Először is, az önkorlátozó hiedelmektől való szabadságra. Ez az a buborék, amit át kell törnünk. Sok ember fejében ott van egy belső hang, ami mindig bí­rálja és mindig í­télkezik fölötte. Egy hang, ami mindig szégyent kelt benne, amikor csak megszólal. Amí­g nem értjük meg ennek a hangnak a traumatikus eredetét, addig uralni fogja a valóságról alkotott képünket, és szétrombolja az önbecsülésünket. Ha megértjük az eredetét, akkor közös nevezőre juthatunk, mi több, békét köthetünk vele. Hiszen az érzelmi sérülésünkhöz való alkalmazkodásunk hangja ez.

A kisgyermekek természetüktől fogva nárcisztikusak. Nem patológikus vagy pejoratí­v értelemben, hanem abban, hogy mindent a lelkükre vesznek. Minden róluk szól, segí­tség és megértés nélkül. Nem csak egyszerűen magukba szí­vják a szüleik szenvedését, de egyben saját magukat hibáztatják érte. Ez történik például a házassági konfliktusok esetén – a szülők szándékaitól függetlenül. (Az embernek akár egy királyi család is az eszébe juthat erről.) A kisgyerek a saját hibájának tudja be, ha abuzálják vagy szigorúan megbüntetik. Esetleg nem annak látják, aki, és nem kap megértést. És az önostorzó í­télkezés az egyik következménye ennek.

A hiedelem, hogy valami baj van velünk, könnyebben elviselhető számukra, mint az a tudat, hogy a szüleink esetleg nem képesek elfogadni vagy látni bennünket. Hiszen ha az én „hibám”, akkor talán változtathatok rajta, és rendbehozhatom. Így akár egy munkamániás orvossá válhatok felnőttként, hogy bebizonyí­tsam az értékemet a világnak, továbbadva a traumámat a gyermekeimnek.

Az egyik legjobb érv amellett, hogy terápiára járjunk, nem más, mint hogy meg akarjuk törni a traumák generációról generációra való átadásának láncát. A trauma senkinek sem a hibája, mint ahogy azt Mark Volynn bestseller könyvének cí­me is megfogalmazza: „Nem veled kezdődött” (It didn’t start with you). Ugyanakkor veled érhet véget, amennyiben saját tudatosságodat fejleszted. „Mint apa, óriási felelősséget érzek aziránt, hogy felnőtt emberként ne adjam át a saját gyermekkoromban szerzett traumáimat és a negatí­v élményeimet a saját gyerekeimnek – és ez az én munkám,” jelentette ki nekem Harry. „Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi viselkedésemet, létezésemben tudatossá teszem a reakcióimat mindkét gyermekek irányában.”

Mind szakemberként megtanultam, mind személyesen is megéltem, hogy az önismeret megvilágí­thatja az életben előttünk álló akadályokat. A korral együtt nem csak öregedhetünk, de képesek vagyunk érzelmileg érettebbé is válni. És ahogy ezt tesszük, sok tehertől megszabadulhatunk. „Annyira idősebb voltam fiatalon/és annyira fiatalabb vagyok most,” énekelte Bob Dylan. Bizonyára nem azt értette ez alatt, hogy idősebb korára fiatalabbá vagy éretlenebbé vált. Hanem azt, hogy nagyobb belátást, a spontenaitásra való nagyobb képességet, nagyobb játékosságot és a gyarapodásra való képességet szerzett.

Az ember képes arra, hogy hiteles önértékelésre tegyen szert, ami nem mások elvárásain és elismerésén alapul, hanem a hiteles ön-elfogadáson. A hibákkal és mindennel együtt. Ez persze egyfajta szomorúsággal is együttjárhat. Hiszen el kell engednünk azt, akiről azt képzeltük, hogy mi vagyunk, pedig valójában csak a világ akarta, hogy azzá váljunk.

Senki sem hozhatja meg a döntést a másik ember helyett a terápiával kapcsolatban. És sajnos nagyon sok ember még akkor sem képes rá, ha szeretne, hiszen nem engedheti meg magának. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor az egészségügyi ellátórendszerek még elismerték a pszichológiai ellátás fontosságát és biztosí­tották az ahhoz való hozzáférést. Az elfoglalt szakemberek gyakran még akkor sem képesek segí­teni, ha egyébként belátják a szükségességét és elismerik a fontosságát.

Szinte adottnak tekintjük, hogy az őszinte önvizsgálat felszí­nre hozhatja az elfojtott fájdalmat. Mégis, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon melyik fájdalommal szeretnénk inkább együttélni? A tudattalan életünkben rejlő fájdalommal, ami a saját sérülésünk elől való menekülésből fakad? Vagy az igazság megismerésének felszabadí­tó fájdalmával, ami szétszakí­tja a buborékot, ami elzárt minket és korlátozta a lehetőségeinket?

Azoknak, akik még mindig rettegnek az önvizsgálattól, a tanácsom a következő. Már túl vagy a legrosszabb részén. Amikor először szembesültél ezzel az agóniával, akkor még túl fiatal voltál, túl kiszolgáltatott és tehetetlen. Bizton bí­zhatsz abban, hogy ez soha nem fog előfordulni többé. Amitől félsz, az nem a jövő, hanem a múlt. És ezúttal kérhetsz segí­tséget.

Az eredeti cikk: https://www.thestar.com/life/2023/03/15/gabor-mat-discussed-trauma-and-therapy-with-prince-harry-heres-why-he-says-most-of-us-dont-seek-help.html

Ha fontosnak tartod, hogy Máté Gábor szemlélete idehaza is meggyökeresedjen a traumákkal, függőségekkel és gyógyulással kapcsolatban, akkor kérünk, támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/

Idrisz Shah afgán szúfi taní­tótól származik a történet a dervisről, aki olyan bölcs volt és olyan nagy közszeretetnek örvendett, hogy ahányszor csak leült a kedvelt kávéházában (a kávéivás szokásának elterjesztésében szerepet játszottak a vándor dervisek), rögtön taní­tványok és rajongók gyűltek köré. Bár alázatos és szelí­d lélek volt, aki nem kiáltotta ki magát valami speciális embernek, ez még inkább hozzájárult népszerűségéhez az útkeresők körében. A dervist az élet különféle kérdéseiről kérdezték.

A leggyakoribb kérdés, amit kapott: „Miként váltál ilyen szent emberré, és hogyan tudnánk eljutni mi is odáig?” Erre a kérdésre mindig egyszerűen csak annyit felelt. „Amit tudok, az mind benne van a Koránban.” Egyszer aztán egy meglehetősen arrogáns emberrel találkozott, aki kihí­vást intézett vele szemben. „Nos, akkor mi is van a Koránban?” – kérdezte gúnyosan. A dervis kedvesen nézett rá. „A Koránban két préselt virág van és egy levél a barátomtól, Abdullahtól” – felelte, a hallgatóság elképedésére.

Az ősi í­rásokból az ember sokat tanulhat. De ha amit tanult, papí­rszagú igazság marad, nem ér semmit. A szí­nes, í­zes, illatos igazságok – a Megélt Igazságok – gyakran különös formát öltenek: megnyilvánulhatnak egy virág szirmán keresztül, amit az elme különös jelentéssel ruház fel, amin keresztül valami fontos megértéshez jut el. Az ember a legsúlyosabb sérüléseket az emberi kapcsolatokban szerzi – és az emberi kapcsolatokon keresztül szerzi a legfontosabb kinyilatkozásokat, gyógyí­tó élményeket is. „A betű öl, a szellem éltet,” í­rta Órigenész, az alexandriai keresztény platonista bölcs.

(notes to myself)

Ma abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy meginterjúvolhattuk Angela Constance-t, a Skót Drogügyi Minisztert (a képen balról a második) az ENSZ Kábí­tószerügyi Bizottságának ülésén.

Bizony: Skóciának ilyen is van. Külön minisztert neveztek ki a drogügyek koordinálására két éve. Méghozzá nem üres kézzel: 50 millió fontos (!) költségvetéssel (21 milliárd forint). Nálunk még egészségügyi meg szociálisügyi miniszter sincsen. 40 ember dolgozik csak a skót drogkoorniáción, pedig Skócia nem is független ország, csak az Egyesült Királyság része.

A másik hölgy a miniszter mellett Alison Crocket, régi ismerős, aki ugyenebben a minisztériumban dolgozik az egyik részleg vezetőjeként, aminek a feladata: a holisztikus szemlélet és gyakorlat megteremtése. Magyarul azért felel, hogy a szerhasználattal összefüggő problémák, mint a lakhatás, a fertőzések, a függőségek, a nemi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség stb., ne külön-külön, hanem együtt, közös szemléletben legyenek kezelve. Összeköti azokat a pontokat, amelyek a legtöbb ország töredezett ellátórendszerében elszigetelten működnek egymással. Szerintem zseniális megközelí­tés.

Hogy miért veszik ilyen komolyan a skótok a drogpolitikát? 2013 után meredeken emelkedni kezdett a drogtúladagolásos halálesetek aránya. A kormány felismerte, hogy ez főleg nem rendészeti kérdés, és szigorkodással csak rontani lehet a helyzeten. Ezért az elmúlt években elkezdtek komolyan befektetni az emberi életek javí­tásába – az emberekbe. Az absztinenciát célzó programok mellett elkezdték fejleszteni az ártalomcsökkentést is, hamarosan valószí­nűleg megnyí­lhatnak az első felügyelt drogfogyasztói helyiségek (ha Westminster nem görget akadályokat).

Frissí­tő élmény egy olyan kormánypolitikussal beszélni, aki nem csak tisztában van a droghelyzettel az országában, és nem csak tudja, hogy mit kell tenni – de tényleg mindent elkövet azért, hogy a lehetséges keretek között meg is tegye, amit kell. És rendelkezik ehhez a megfelelő pénzkerettel és felhatalmazással. Sokat tanulhatnánk erről idehaza.

Villámjelentés Bécsől, az ENSZ Kábí­tószerügyi Bizottságának (CND) idei üléséről, amelyen a Drogriporter csapata is részt vesz, mint filmesek. Az elmúlt évtizedekben volt szerencsém nyomon követni a változozást, és a narratí­va jelentősen változóban van. Amikor először voltam itt, a fő narratí­va ez volt: a gonosz drogok rengeteg kárt okoznak az emberiségnek, meg kell szabadulnunk tőlük, minden áron drogmentessé kell tennünk a világot. Ma viszont a narratí­va inkább ebbe az irányba mozdul: rengeteg ember küzd szerhasználattal kapcsolatos problémákkal a világon, de nagyon kevesen jutnak segí­tséghez, próbáljuk jobban támogatni ezeket az embereket a felépülésben és az ártalmak csökkentésében. Korábban a bűnüldözésen volt a hangsúly, ma már sokkal inkább fejlesztésen, egészségügyi és szociális beavatkozásokon. Egyre több ország lép ki abból a prohibicionista paradigmából, ami a 60-as évek, az ENSZ egyezmények óta uralja a drogpolitikát – de közben a világ lakosságának nagy része még mindig olyan országokban él, ahol az elsőszámú válasz: a büntetés. A változás lassú – azoknak, akik elvesztettek valakit drogtúladagolásban, vagy akinek hozzátartozóját hosszú időre lecsukták, csigalassú. De van változás.

„Gyanúsí­tott lett a drogos magyar énekesnő” – tudósí­t a Blikk. Ennél rosszabb fordulatot nehezen vehetne egy egyébként is gyakran rosszul végződő drogtúladagolásos eset.

Először is, hogyan, miért és ki értesí­tette a rendőrséget? Jogvédőként hosszú évek óta küzdünk azért, hogy ez a rendkí­vül káros automatizmus végre megszűnjön Magyarországon. Úgy tűnik hiába. Hiába értük el még 2005-ben, amikor a TASZ-nál dolgoztam, hogy az Országos Mentőszolgálat utasí­tsa a dolgozóit: ne értesí­tsék a drogtúladagolásos bejelentések esetén a rendőrséget.

Hiszen ez a gyakorlat egyrészt jogellenes, mivel sérti az orvosi titoktartásra és a betegek személyes adatainak védelmére vonatkozó jogszabályokat, másrészt pedig rendkí­vül káros közegészségügyi következményekkel jár, mivel a drogfogyasztók saját vagy társaik rosszulléte esetén az ilyen esetek hatására a rendőrségtől való félelem miatt nem fogják értesí­teni a mentőszolgálatot. Egyes esetekben pedig a gyors orvosi segí­tség elmaradása akár a droghasználó életébe is kerülhet.

Sajnos úgy tűnik, hogy még mindig szinte rutineljárásnak tűnik, hogy kihí­vják a mentők a rendőrséget. Ami itt különösen rossz, hogy további négy embert is kihallgatott a rendőrség ennek az esetnek a kapcsán. A tudományos kutatásokból is tudjuk, hogy a legtöbb fiatal nem közvetlenül professzionális dí­lerektől vásárol illegális szereket, hanem barátoktól, ismerősöktől szerzi be.

Amikor a rendőrség elkezdi „felgöngyölí­teni” az egyébként ugyanolyan droghasználókból álló „bűnszervezetet” (értsd: baráti társaságot, akik együtt szoktak valamilyen drogot fogyasztani), akkor ezzel azt az üzenetet küldi, hogy a legközelebb még véletlenül se hí­vják ki a mentőket a rosszul lévő társukhoz, mert a végén még börtönbe kerülhetnek.

Ezt tovább súlyosbí­tják a sajtó megbélyegző tudósí­tásai: az énekesnő „drogosnak” van bélyegezve. Gondoljunk bele, hogy ha igazak a sajtóértesülések, hogy egy egyébként is súlyos lelki gondokkal küzdő emberről van szó, akkor milyen hatással van az életére, hogy még jól bele is rúgnak. A szerhasználattal kapcsolatos problémák nagyon gyakran feldolgozatlan gyermekkori traumákra, kezeletlen pszichiátriai zavarokra vezethetők vissza. A kriminalizálás és stigmatizálás csak tovább taszí­t az egyébként támogatásra szoruló emberen.

Ráadásul besúgásra biztatják az olvasókat: „a gyanúsí­tott javí­t a saját helyzetén, ha együttműködő, terhelő vallomást tesz a beszerzőjére”. Közben egy picit sem gondolnak bele, hogy ez az egész nem azt fogja eredményezni, hogy kevesebb ember fog szert használni – csupán azt, hogy még rejtőzködőbbé válnak a fogyasztók. És a rejtőzködés életekbe kerül.

Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban egyre több államban vezetik be az ún. Irgalmas Szamaritánus törvényeket, amelyek egyenesen megtiltják a rendőrségnek, hogy a drogrosszulétek, drogtúladagolások esetében büntetőeljárást indí­tsanak. Ezzel próbálják megelőzni azt, hogy esetleg elmulasszák kihí­vni a mentőket a túladagolásos esetekhez.

Az elmúlt évtizedek tapasztalataiból tudjuk, hogy még a leghatékonyabb, legnagyobb kereskedők elleni bűnüldözői operációkkal sem sikerült többet elérni, mint tiszavirág-életű, pár hetes vagy hónapos kiesést egy drog piacán. A kereslet mindig megtalálja a kí­nálatot. És az emberi élet jóval többet ér, mint egy kábí­tószeres büntetőeljárás, aminek egyébként sincsen semmiféle igazolható haszna a társadalom számára.

Ha fontosnak tartod, hogy megszólaljon egy ilyen más, hiteles hang is a drogtémában idehaza, kérlek, támogasd a munkánkat: https://drogriporter.hu/tamogass/

fotó: Bikali Sándor – in vivo egyesület

„A tökéletesség egy bot, ami a lehetséges ütésére szolgál,” í­rja Rebecca Solnit. Tényleg, kevés dolog van, ami károsabb, mint a perfekcionizmus: a folyamatos elégedetlenség, hogy valamit megint nem elég jól csináltunk. Ami persze többnyire átmegy az önostorzó megállapí­tásba, hogy már megint nem vagyunk elég jók.

Sokan – szülők, tanárok stb. – azt gondolják, hogy jót tesznek a gondjukra bí­zott gyereknek, ha folyamatosan kritizálják. Abból tanul a gyerek, ha az orra alá dörgölik a hibáit, és akkor majd legközelebb jobban teljesí­t. De tényleg mindig teljesí­tőgépek akarunk lenni? Tényleg mindig a teljesí­tmény a mérőeszköze annak, hogy mennyit érnek a tetteink – és mennyit érünk mi?

Vajon hány ember fejében visszhangzanak azok a kritikák, a lelki terror, amit még azoktól kapott gyermekkorában, akikre felnézett? Akik gyakran a saját személyes frusztrációjukat vetí­tették ki rá egy jó kis fejmosás képében. Elfelejtve, hogy a gyerek, ha rossz dolog történik vele, akkor mindig az a mély meggyőződés alakul ki benne, hogy ő rossz és benne van a hiba.

Hosszú távon nem tesz minket boldogabb emberré, mi több, még a teljesí­tményünkre is rossz hatással van a perfekcionizmus. Addiktí­v: beindí­tja a szégyen-spirált, miközben éppen azt í­géri, hogy megszabadí­t tőle. Megkeserí­ti még a siker édes í­zét is, és arra sarkall bennünket, hogy soha ne legyünk elégedettek azzal, ami van. És sok ember éppen a perfekcionizmus elől menekül a hedonizmusba: az érzéki élvezetek cinikus hajszolásába. A nárcisztikus önfényezés is a perfekcionizmus érméjének másik oldala: hasonló sérülésekben erednek és kölcsönösen gerjesztik egymást.

Nem vagyok tökéletes, de elég jó vagyok. Igent mondok a tökéletlen életemre. Ezek olyan mondatok, amiket megtanulhatnánk többet mondogatni maguknak.

(notes to myself)

Van ez a fura szubkultúra. Tudjátok, azok, akik kimennek ezekbe a nagy hodályokba, ahol kiabálnak és drogoznak, miközben nézik, hogy középen emberek egy bőrlabdát rugdosnak összevissza. Az, igen. A fociszurkolás, vagy mi.

Ne értsetek félre: nekem egyébként nincs velük bajom, amí­g a négy fal között csinálják. És nem verik szét részegen a várost. Ami sajnos néha előfordul. Vagy amí­g nem kezdenek el homofób, rasszista szlogeneket üvöltözni, és különféle kisebbségi csoportokat megfélemlí­teni. Ami szintén előfordul.

De hát tudom, nem lehet általánosí­tani. Attól, hogy valaki bőrlabdarugdosást szeret nézegetni, még nem feltétlenül vandál vagy rasszista. Nem köll őket bántani. Elférnek a többi szubkultúrával együtt, mint amilyenek a kurultájosok, a goások vagy éppen a bőrszerkós BDSM rajongók. Esetleg az ereszmászó sport képviselői.

Engem személy szerint az sem érdekel, hogy drogoznak. Magánügy, ha mást ezzel nem zavarnak. Még akkor is, ha egyébként olyan különösen veszélyes keménydrogokat használnak, mint a pálinka. És nem ám csak amúgy füvezgetnek.

De az nagyon érdekes, hogy valamiért pártunk és államunk legfőbb vezetője úgy gondolja, hogy az adónkból minden évben sok csilliárd forintot költ el éppen erre a szubkultúrára. Irdatlan nagy pénzekből hatalmas stadionokat emelnek nekik. Szinte már hazafias kötelességgé teszik a rajongást.

Én mondjuk nem vagyok goás, de kedvelem Ozorát. Viszont eszembe nem jutna, ha miniszterelnök lennék, hogy éppen a házam mellé egy nagy goafesztivált telepí­tsek, vagy mondjuk Dj Akadémiát létesí­tsek közpénzből. Micsoda gigantomán aránytévesztő baromság lenne már, nem?

Az meg aztán már több, mint érdekes, hogy amikor a szubkultúra tagjai (egy bizonyos Fradi nevű csapat szurkolói) egy külföldi országba (Németországba) látogatnak, ahol a helyi rendőrség drogot és fegyvert talál náluk – akkor a magyar diplomácia hirtelen minden követ megmozgat, hogy elsimí­tsa az ügyet. És a kormánypropaganda pedig műfelháborodik, ahogy a csövön kifér, és szidja a másik ország rendőrségét.

Most akkor vajon majd a külügyminiszter akkor is megmozgat minden követ, amikor esetleg egy másik szubkultúra tagjait vegzálja a rendőrség külföldön? A kormánysajtó vajon akkor is nagyon fel fog háborodni, ha egy goa fesztiválra érkező fiataloknál talál drogot a rendőrség?

És ha már itt tartunk: vajon akkor miért is nem simí­tják már el rögtön annak az évi 6-7 ezer fiatalnak az ügyét, akiket a magyar rendőrség von büntetőeljárás alá, és akik túlnyomó többségének nincs más bűne, mint hogy egy-két g füvet találtak náluk? Ja tudom, az más…