Ezek a gyerekek a képen azok közé a százezrek közé tartoztak, akiket a II. világháborúban a bombázások miatt Londonból vidékre küldtek, hogy ott „biztonságban” elhelyezzék őket családoknál. Azért írtam a biztonságban szót idézőjelben, mert ez a biztonság, mint később kiderült, nagyon is viszonylagos fogalomnak bizonyult. Hogy miért írok róluk most? Azért, mert a történetükből sokat tanulhatunk a traumák természetéről. Az akciót a hamelni patkányfogóról nevezték el (Operation Pied Piper). Aki nem ismerné ezt a középkori mesét: Hameln városában megjelent egy tarka ruhás idegen, aki felajánlotta, hogy fizetségért megszabadítja a polgárokat a patkányoktól. Így is tett: bűvös sípjával a folyóba csalogatta a rágcsálókat. A város azonban nem fizette ki a megígért bért. A legenda szerint az idegen később visszatért, de ezúttal a sípjával a gyerekeket csalogatta el a hegyek közé, ahol eltűntek egy hegy gyomrában, és soha többé nem látták őket. Elég baljós húzás volt erről a történetről elnevezni az akciót, ha engem kérdeztek. A kormány akkoriban mindenesetre külön plakátkampányban biztatta a szülőket, hogy küldjék a gyerekeiket vidékre. És persze a szándék jó volt: csökkenteni a kockázatát annak, hogy a gyerekeknek szembesülniük kelljen a háború borzalmaival. A háború alatt és után ezt az egész operációt hatalmas sikerként, a brit társadalmi szolidaritás diadalaként hirdették. Amivel viszont nem számoltak, hogy egy kisgyerek számára van valami, ami még a bombázásnál is rettenetesebb: ha megtapasztalja a szülei elveszítését. Anna Freud, a pszichoanalitikus volt az első, aki tanulmányozta azokat a gyerekeket, akiket a háború alatt evakuáltak. Összehasonlította az élményeiket azon gyerekek élményeivel, akik a háborút a szüleik mellett töltötték Londonban. 12 hónap után arra következtésre jutott, hogy a londoni gyerekek jóval kevésbé voltak traumatizáltak, annak ellenére, hogy átélték a bombázásokat. Ők ugyanis mindezeket a nehézségeket a szüleik mellett élték át. Azok a gyerekek azonban, akiket vidékre adtak ideiglenes nevelőszülőkhöz, jóval nagyobb arányban számoltak be olyan traumatikus élményekről, amelyek tartós negatív hatást gyakoroltak rájuk. Ma úgy becslik, hogy a gyerekek mintegy 15%-át érte valamilyen fizikai vagy szexuális abúzus, bullying, éheztetés, elhanyagolás stb. a befogadó család részéről. És még azok a gyerekek is súlyos lelki hatásokról számoltak be, akik egyébként megúszták bántalmazás nélkül. Ezeket később a túlélőkkel készített pszichológiai vizsgálatok is igazolták. Sokan gyerekként úgy élték meg, hogy a szüleik lemondtak róluk, és ami történik, az valahol az ő hibájuk: ők azok, akik nem méltók a szeretetükre. „Számomra a legszomorúbb az volt ebben, hogy életemben először tapasztaltam meg, milyen az, amikor nem kívánt személy vagyok,” fogalmazta meg egy túlélő már felnőttkorában. Ezt a fájó sebet akár egész életükben ott hordozták magukban. Mit tanít nekünk ez a történet a traumáról? Bessel van der Kolk pszichiáter és trauma-szakértő, aki A test mindent számon tart című könyvében szintén beszámol erről a történetről, magyarázattal szolgál. A traumát, írja, nem önmagában az okozza, hogy valami rossz dolog történik velünk. Hanem az, hogy eközben tehetetlennek érezzük magunkat, és mindezt egy szeretett személy együttérző jelenléte nélkül kell átélnünk. A gyermekek számára a szüleikhez való kötődésük az, ami a legnagyobb védelmet adja a traumával szemben – és ennek hiánya a legnagyobb veszélyforrás. Még akkor is, ha egyébként fizikai értelemben biztonságban vannak, rendesen ellátják őket – a szüleik nélkül lelki értelemben borzasztó kiszolgáltatottak.

Steven M. Melemis kanadai addiktológus szerint a függőségből való felépülésnek 5 szabálya van: 1) Változtasd meg az életed A felépülés nem annyiból áll, hogy egyszerűen leállsz. Nem csupán valaminek a hiánya. Sokan azt mondják: „vissza akarom kapni a régi életemet, a cuccozás nélkül”. De ez hibás hozzáállás ami visszaeséshez vezet. Új életet kell teremtened a régi helyett. A negatív gondolat-örvények helyett meg kell tanulnod másként gondolkodni. Új környezetre, új emberi kapcsolatokra van szükséged. 2) Légy teljesen őszinte A függőség hazugsággal jár. Hiszen a szokást rejtegetni kell, tagadni a következményeket, titokban tervezgetni a következő kicsapongást. Saját magadnak is hazudni fogsz. Ha a felépülésedben nem vagy teljesen őszinte magaddal, és azokkal, akik fontosak neked a felépülésedben, akkor az visszaesésekhez vezet. 3) Ne félj segítséget kérni A legtöbb ember először egyedül próbál talpra állni. Be akarja bizonyítani, legfőképpen magának, hogy képes ellenőrzést gyakorolni a saját viselkedése fölött. De segítséget kérni nem gyengeség – hanem erő. Ma már számos kutatás is igazolja, hogy milyen erőt lehet meríteni például a sorstárs közösségek támogatásából. Abból, hogy érzed, nem vagy egyedül, és megoszthatod az élményeidet másokkal, akik hasonlókon mennek keresztül. 4) Gyakorold az ön-gondoskodást A legtöbb ember azért válik függővé valamitől, hogy meneküljön – józan önmaga elől. A függőséggel küzdők gyakran úgy érzik, hogy selejtes emberek, akik nem érdemlik meg a szeretetet, a figyelmet. Hajlamosak utálattal és undorral viszonyulni saját magukhoz. A felépülésnek ez az egyik gyakran figyelmen kívül hagyott tényezője: meg kell tanulnod együttérzéssel odafordulni saját magadhoz, és gondoskodni magadról, mint egy jó baráttal tennéd. Ez nem önzőség – hanem öngondoskodás, a kettő nem ugyanaz. Az öngondoskodás arról szól, hogy felismered a valódi szükségleteidet, és ezeket próbálod kielégíteni. 5) Tiszteld a szabályokat Ha felállítottál magadnak szabályokat a felépülésed során, akkor azokat tartsd tiszteletben és ne próbáld hajlítgatni. Például sokan úgy fogják fel, hogy amennyiben már elértél egy pontra, akkor már jutalmazhatod magad azzal, hogy eltérsz a szabályoktól – és ebből csúnya visszaesés lehet. Akár még évekkel később is. Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!

Egy buddhista történet szerint a Buddha idejében élt egy Malunkyaputta nevű szerzetes. Malunkyaputtát folyamatosan olyan kérdések izgatták, amelyekre senki sem tudta a választ. Vajon időben és térben végtelen vagy véges a világegyetem? Vajon a test és a lélek egy és ugyanaz, vagy külön léteznek? Vajon a megvilágosultak a halál után megszűnnek létezni vagy sem? A Buddha azonban ezekről a kérdésekről rendszerint hallgatott. Az ő tanításai nagyon gyakorlatias válaszokat tartalmaztak arra nézve, miből ered a szenvedésünk, és miként tudjuk azt megszüntetni. Malunkyaputta egy ízben már nem bírt magával, és kifakadt a Buddhának: „Ha nem adsz most és azonnal választ nekem ezekre a megválaszolhatatlannak nevezett kérdésekre, akkor nem követlek többé és abbahagyom a Dharma gyakorlását!” A Buddha erre egy tanmesével válaszolt (Jézushoz hasonlóan ő is örömét lelte az allegóriákban). Képzelj el egy embert, akit egy mérgezett nyílvessző sebzett meg, szólt Malunkyaputtához. Szerencséjére éppen a közelben van egy sebész, aki felajánlja, hogy gyorsan kiműti a nyílvesszőt belőle, mielőtt még a méreg szétterjed a testében. Az ember azonban így szól hozzá: nono, ne olyan gyorsan! Egy ujjal sem nyúlhatsz hozzám, míg meg nem tudom, hogy vajon az, aki megsebzett engem, vajon milyen klánból származik, és mi a neve. Ezenkívül szeretném tudni, hogy magas, közepes vagy alacsony testalkatú, és milyen a haja színe. Szeretném azt is tudni, még mielőtt megműtesz, hogy a nyílvessző vajon milyen típusú íjból származott, és az íj nyele és húrja milyen anyagból készült. Egy ilyen ember bizonyára meghalna a méregtől, ráadásul semmit sem tudna meg azokról a kérdésekről, amik annyira érdekelték. Nem így van? De bizony így. Az életünk túl rövid ahhoz, hogy olyan kérdésekre keressük a választ, amelyekre valójában nincs válasz – vagy ha van válasz, hát amúgy sem fognánk fel az elménk és az észlelésünk korlátai miatt. A Buddha sem azzal töltötte az idejét, hogy metafizikai spekulációkba bonyolódjon a világ eredetéről vagy végéről. Hanem azzal, hogy segítsen megszabadulni a „mérgezett nyíltól”, a szenvedéstől (dukkha) – amit saját magunknak okozunk azzal, hogy folyamatosan máshol, máskor, mások akarunk lenni, mint akik vagyunk – mást akarunk, mint ami van.

Sok ember teszi fel magának – de egyébként nekem is – a kérdést: szeretnék változni, változtatni, mit tegyek? Nos, nincsenek univerzális receptek. Más, előttünk járó emberek pozitív változása persze inspirálhat minket – ez fontos. De aki azt hiszi, hogy egyszerűen lemásolhatja egy másik ember változásának az útját, és az nála is automatikusan működni fog, könnyen csalódhat. Amikor éppen már századszorra is csődöt mondott az ún. akaraterőnk, és éppen egy rakás kakinak érezzük magunkat, tele önutálattal és szégyennel – az adhat egyfajta (ideiglenes) motivációt a változásra. De önmagában nem lehet a tartós változást erre – önutálat, szégyen, undor – építeni. Hiszen valószínűleg éppen amiatt kerültünk bele a gödörbe, amiben vagyunk, mert nem vagyunk jóban saját magunkkal. A képen látható ábra az emberi viselkedés változásának modelljét mutatja, amit két pszichológus dolgozott ki (Prochaska és DiClemente). Gyakran használják az olyan viselkedési zavarokból való felépülés modellezésére is, mint amilyen a függőség. Akár szerektől, akár evéstől, szextől vagy más viselkedésektől való függőségre is alkalmazható. Nem véletlen, hogy a cselekvés fázisát megelőzi az elszánás és a felkészülés fázisa. Nem elég elszánni magunkat, nem elég pusztán az akaraterő próbájává tenni az egészet és rögtön a cselekvés fázisába ugrani. A tartós változáshoz érdemes elkezdeni feltenni bizonyos kényelmetlen, de fontos kérdéseket magunknak. Fel kell tárnunk, hogy ez a bizonyos problémás viselkedésünk miben gyökerezik, milyen funkciót tölt be az életünkben. Mi az a hiány, amit pótolni akar. Mi az a belső szükséglet, amire krónikusan nemet mondunk. Miért van az, hogy, amint Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa fogalmazott: szinte mindent megtennénk, csak hogy pár óráig ne kelljen saját magunknak lenni. Az első lépés mindig nehéz: hogy beismerjük, hogy baj van. De ne várja senki, hogy évtizedek alatt bevésődött neurális hálózatok, viselkedésminták majd csupán attól megváltoznak, hogy mi a racionális eszünkkel beláttuk, hogy ezek rosszak. A helyükbe nekünk más, építő szokásokat, mintákat, megküzdési stratégiákat kell beépítenünk. Meg kell tanulnunk másként reagálni bizonyos ingerekre. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra. A visszaesések sajnos gyakoriak – de nem kell, hogy tragédiának fogjuk fel őket. Nem kell egyedül járnunk ezen az úton. Találhatunk sorstársakat. Találhatunk segítő szakembereket. Kereshetünk a magunk számára megfelelő módszereket – 12 lépéses vagy más filozófiájú gyűlések, hozzátartozói csoportok, terápiás közösségek, a legkülönfélébb módszerekkel dolgozó csoportos és egyéni pszichoterápiák, jóga, meditáció, tánc, dráma – kinek mi jön be. Bármennyire is személyesnek és egyedinek is tűnjön az a speciális gödör, amiben éppen csücsülünk – valójában nem vagyunk egyedül. Az alapvető problémák, amikkel küzdünk, mindig nagyon is egyetemesen emberiek. És nincsen egyetlen egy teljesen elveszett ember sem. ❤

„Korszakok váltva váltják egymást az ezeréves magyar társadalomban,” írta Ady Endre. „De valami újra ismétlődik. A lázadás a betű ellen.” Persze ezt „a lázadást a betű ellen” nem szó szerint kell érteni, hiszen ez a bizonyos lázadás, amiről Ady beszélt, már Ady korában is elsősorban betűvel folyt a betű ellen. Becsmérelték, gúnyolták eleget a korabeli sajtóban. Ami Ady számára a „betű” – az több a leírt, nyomtatott, képernyőre bepötyögött betűnél. Ady betűje nem más, mint maga a szellem. A művelődésre, a kreativitásra, a felfedezésre, az intuícióra, az önismeretre, az önreflexióra és az önkritikára való képesség. A betűnek ezt a szellemét, paradox módon, a leginkább pont üres, semmitmondó, tudálékos, középszerű, gyűlölködő, megbélyegző, hízelgő vagy sárdobáló betűkbe lehet belefojtani. „A betű öl, a szellem éltet,” mondta már Pál apostol is. A görög nyelvben a betű – gramma. Tinta a papíron. Önmagában semmi: egészen addig, amíg az emberi elme értelmet nem ad neki. Összekapcsolja, szavakat, mondatokat képez belőle és azoknak jelentést ad. És még ha van is jelentése a leírt betűnek, gyakran az is lehet csupán semmitmondó és felszínes fecsegés. Esetleg embertelen vagy éppen embernyomorító bürokratikus rendszerek által gyártott „kartoték-adat”. Jelölhet puszta pénzügyi tranzakciót, szolgálhatja az egyén tárgyiasítását, elidegenítését. Jelképezhet egyén fölötti kontrollt. Esetleg tekintélyelv alapján elfogadott dogmákat. A betű, a gramma, akkor képvisel igazán értéket, akkor válik igazán élővé, ha a szellem – görögül: pneuma – átitatja. Az ilyen betű – a szellem betűje – sosem merev. Mindig van benne valami játékos szabadság és kreativitás. Meri megkérdőjelezni a tekintély elvén elfogadott állításokat. Elvei vannak, de nem dogmái. Nem fél elismerni azt sem, ha nincs igaza. Nem hízeleg, hanem feltárja a valódi mögött az igazat. Nem a fecsegő felszín, hanem elhallgattatott mély köti le a figyelmét. Kétszer is felháborodik: egyszer, amikor az egyes embert igazságtalanság éri, és másodszor azon is, ha ezt cinikus vállrándítás és apátia kíséri. Nem merül bele a parttalan panaszkodásba, hanem feltárja a közös cselekvés útjait. Ezért aztán a szellem – a betű – mindig veszélyes. Veszélyes azokra, akik egy látszólag szilárd, de belülről korhadó felépítmény sáncai mögött állnak. Akik kiváltságaikat őrzik. Akik azt hiszik, hogy mindent és mindenkit kilóra megvásárolhatnak. Vagy ha nem, akkor földbe taposhatnak. A buzgó inkvizítorokra, az ájtatos-harcos erkölcscsőszökre, a mások felett kapott hatalom ízétől megrészegedett házmesterekre, a hatóság tekintélyétől mámoros bürokratákra. Lázadnak minden ellen, ami betű – ami szellem. Korszakok váltják egymást – de ez a lázadás marad.

Nehéz eleget kapni valamiből, ami majdnem működik – Vincent Felittinek ez a mondása járt a fejemben, miközben az 1,5 ezrelék című, alkohol-függőségről szóló közösségi színdarabot néztem az Örkényben. Olyan szépen elképzeljük magunkat, miközben piálunk/betépünk. Olyannak, amilyennek lennünk kellene. Ha gátlásos vagy, akkor szociálisan simulékonynak. Ha népszerűtlen vagy, akkor népszerűnek. Ha enervált vagy, akkor energikusnak. Ha szorongós vagy, akkor nyugodtnak. A határ a csillagos ég – minden egyes betépés/lerészegedés Bábel tornya, aminek a csúcsa az ég felé tör. És tényleg: majdnem működik. Majdnem olyan vagy, mint amilyennek megálmodtad magad. Majdnem eléred az eget – mintha már majdnem súrolnád is a felhőket a kezeddel. Majdnem. De a szociális vonzerő, a népszerűség, az energia, a nyugalom – ezek mindig legfeljebb tiszavirág életű pillanatokban nyilvánulnak meg benned. Utána pedig a karmikus örvény kérlelhetetlen szükségszerűséggel húz vissza a banális, a szürke, a szorongós önmagadba. A szexi dívából zavarodott kislányba. A menő showmanből a magányos kisfiúba. Ezért aztán még többet tolsz belőle. Próbálod kinyújtani az élménynek azt a legintenzívebb részét, ami tünékeny káprázat csupán. Kimerevíteni, mint valami mozgókép kockáját. De minél többet tolsz, annál kevesebbet kapsz ebből az esszenciából. És annál többet a görcsösségből, az erőlködésből és kattogásból. Sziszifuszként görgeted magad előtt a sziklát. Abban az illúzióban, amiről egyébként nagyon jól tudod, hogy illúzió: hogy most majd másként lesz. Hogy a szikla nem fog lezúgni veled együtt a gödörbe. Vagy, amivel áltatod magad: hogy még egyet, ez lesz az utolsó. Minden egyes visszazuhanásod kudarc és szégyen. Ez a közösségi színdarab olyan emberekről szól, akik sokszor zuhantak így le. Mígnem aztán azt mondták, hogy elég volt. És nem csak mondták, hiszen mondani könnyű. De megtették a legfontosabb lépést: felvállalták a sérülékenységüket, a tökéletlenségüket. Közösséget hoztak létre, ahol őszintén lemezteleníthetik egymás előtt a legbelsőbb történeteiket. Valódi bátorság ez. Létbátorság. Mert az igazság önmagunkról mások együttérző jelenlétében válik nyilvánvalóvá. További előadások január 11-én és február 15-én. fotó: Horváth Judit

Megvan az Alice csodaországban című mesében az a rész, amikor Alice a nyúl üregében talál egy kis üvegcsét azzal a felirattal, hogy „igyál meg”? Alice megfogadja a tanácsot, és belekortyol az üvegcsébe, ami picire zsugorítja. Aztán talál egy sütit azzal a címkével, hogy „egyél meg” – és Alice szófogadóan megeszi, hogy óriásira növekedjen. Nos, hát ez nagyjából a felelőtlen és agyatlan drogozás allegóriája is lehetne. És ez nem csak a fogyasztó felelőtlensége és tudatlansága miatt van így. Hanem azért is, mert az illegális drogpiac nagyjából úgy működik, mint a nyúl ürege: nem tudhatjuk pontosan, mi van a fogyasztásra felkínált szerben. Pontos minőségellenőrzés hiányában pedig a fogyasztó nagyjából csak arra alapozhat, hogy vajon aki felkínálja, abban mennyire bízik meg. Nyugaton természetesen már léteznek drogbevizsgáló programok. Ahová a fogyasztó eljuttathat egy mintát az általa megvásárolt szerből, hogy kielemezzék, pontosan mit tartalmaz. Aztán névtelenül feltegyék az eredményt a netre. Nem kevés balesetet és mérgezést lehetett ezzel megelőzni. Mert, bármennyire is meglepőnek tűnjék ez az „összes drogos agyatlan barom” elmélet hitvallói számára, a szerhasználók túlnyomó többségét igenis érdekli a saját egészsége és biztonsága. Gyorsteszteket lehet egyébként rendelni a netről, de ezek megbízhatósága korlátozott. Magyarországon pedig még azért is sarat dobálnak az emberre, ha egyáltalán megemlíti az ártalomcsökkentés lehetőségét. Szóval a hazai drogpiacon főként maradnak az informális csatornák: „próbáltad már? Milyen volt?” Az elégedetlen vásárló persze nem igazán tud hol panaszt tenni, fogyasztóvédelem nincsen. De mégis, ezek az informális csatornák fontosak. Nagyon fontos, hogy a fogyasztó megválassza, milyen állapotban, milyen körülmények között, kivel, milyen hatású szert, milyen dózisban és milyen módon fogyasszon el. Ezek fölött legalább van kontrollja, még ha a szer minősége fölött nincsen is. Aki az illegális drogpiacon úgy viselkedik, mint Alice, az csúnyán megjárja. Viszont ha a (potenciális) fogyasztó a fenti kérdéseket felteszi magának, mielőtt szerhasználatra adja a fejét, akkor egy csomó csúnya baleset megelőzhető lenne. Nagyon sokszor úgy kezdődnek az ilyen történetek, hogy valaki olyan állapotban használ szert, ami borítékolja, hogy rosszul sül el az élmény. Kialvatlanul, betegen, rosszkedvűen, valami párkapcsolati vagy családi krízis árnyékában, csak a társaság, partner nyomására, hogy ne nézzék őt csirkének stb. Erre rájön az, ha olyan emberekkel próbálja ki, akikben nem bízik igazán. Akik aztán, ha éppen rosszul lesz, magára hagyják. Esetleg, ami még rosszabb, kihasználják a kiszolgáltatottságát. És a másik oldalon: borzasztó nagy felelőtlenség nyomást helyezni egy másik emberre, hogy próbáljon ki bármilyen tudatmódosító szert. Hiába vált neked be és jártál tőle a felhők között: nem tudhatod, hogy a másik ember mikrokozmoszában milyen változásokat fog elindítani. És akkor arról nem is beszélek, amikor valakinek a tudta és beleegyezése nélkül kevernek valamit az italába. Csak mert jó poénnak tűnik. Hát nagyon nem az. Timothy Leary egyik aranyszabálya: ne módosítsd a felebarátod tudatállapotát a beleegyezése nélkül. Soha. Ezt a dolgot nevezzük a nevén: erőszak. Miként erőszak az is, ha bárki visszaél a másik állapotával, szexuális vagy egyéb haszonszerzés céljából. Állítólag egy ideális világban senki se fogyasztana tudatmódosító szereket („drogmentes világ”). Hát én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Én inkább azt mondanám, hogy egy ideális világban nem a szemellenzős tiltás és az agyatlan promóció két véglete között sodródnánk – hanem felfedeznénk a tudatosabb és felelősebb tudatmódosítás lehetőségeit.

„Megismerni magamat?” – írja Goethe. „Ha megismerném magam, akkor elszaladnék.” A weimari mesternek ez a gúnyos mondása nagyjából kifejezte, amit én is gondoltam korábban arról a mondatról, ami Delphoiban az Apollón-szentély bejárata fölött díszelgett. Gnóthi szeautón – ismerd meg önmagad. Mi a francnak ismerném meg magam? Hiszen amit találok, az jobb esetben úgyis csupán kiábrándítana, rosszabb esetben megrémítene. Az ember gyarló és korlátolt lény. Minél többet tudunk meg róla, annál inkább látjuk ezt. Freud és követői bebizonyították, hogy a racionalitás cukormáza alatt valójában vak ösztönök, vad indulatok irányítják. Marx és követői óta tudjuk, hogy gondolkodását a társadalmi osztályhelyzete determinálja. A világegyetem, amiről régen azt hittük, hogy a középpontjában a Föld és az ember áll – végtelennek és kaotikusak bizonyult, amiben az ember jellegtelen porszem csupán. Nincs semmi titokzatos „igazság”, ami ránk vár – senki sem tartja a lámpást a folyosó másik végén. A maximum, amit ebben a teljesen értelmetlen és abszurd életben tehetünk, hogy legalább jól érezzük magunkat, amíg lehet. Röhögünk az egészen. Ha fáj valami – hát elnyomjuk. Ha magunkba nézünk, akkor az olyan, mintha mélységes kútba néznénk: elszédülünk tőle. Jobb tehát bevenni valamit, hogy eltompítsuk a tériszonyt – a rettegést, hogy szembe kelljen nézni mindazzal, amit a mélybe, a feledésbe vetettünk. Aztán úgyis a semmibe fogunk veszni, nem mindegy? Hát így okoskodtam. Híg okoskodás volt. Mert igen, ha az ember leás magában, és a világban, csúnya felismerésekre jut. A világegyetem abszurd és kaotikus. Az ember pedig tele van vak és vad ösztönökkel. Értelme korlátolt és gyarló. De a gond az, amikor megáll itt, és nem ás tovább. Mert ez még nem a vége. Ez nem az alja. Van tovább is – a racionalitás és irracionalitás sorra lehántott hagymahéjain túl is van valóság. De ezt pont azért nem éred el, pont azért nem érzékeled, mert megrettensz attól, hogy mélyebbre áss. A fájdalmas sebekben ott a begyógyulás ígérete. A legnagyobb hajnali sötétség már terhes a pirkadat fényével. A szeparáltság, a különállás valójában illúzió: minden mindennel összefügg, minden kapcsolódik mindenhez. A tárgyias és elidegenedett világban ott egy másik világ, az Én és Te világa – az interperszonális univerzum. Az indulatok és szenvedélyek korlátolt felhőin túl ott nyújtózik a tudat végtelen kék ege. Várja, hogy felfedezd. (note to myself) kép: Jabid Arsalan

James Coan a Virginia Egyetem pszichológia professzora. Egy a poszt-traumás stresszel foglalkozó kutatásának résztvevője egy második világháborús veterán volt, aki különösen súlyos traumatikus élményeket élt át a háborúban. Nála figyelte meg azt a jelenséget, hogy a férfi egyedül nem volt képes ellazulni és megnyílni, de akkor igen, ha a felesége fogta a kezét. Vajon miként változtatja meg egy kézfogás az agyunk működését – fogalmazódott meg benne a kérdés. Elhatározta, hogy kivizsgálja ezt a jelenséget. És a további kutatások megerősítették, hogy a kézfogás nem csak abban segít az embereknek, hogy megnyugodjanak, de csökkenti a fájdalmat is. Az egyik kísérletében például az alanyok kevesebb fájdalmat éreztek az elektromos áramütésektől, ha egy szeretett személy fogta a kezüket. Mi több, nem egyszerűen csak vigaszt találtak a kézfogásban: de az agyukban mért fájdalom-minták is a konkrét fájdalom-érzet csökkenéséről tanúskodtak. Ami szintén érdekes: amikor valaki azt érzékeli, hogy a szeretett személy fájdalmat él át, akkor az agyában ahhoz hasonló működést produkál, mintha őt érte volna a fájdalom. Az agyuk szinkronizálódik. A kezünk bőre különösen érzékeny az érintésre. Az ún. pacini test reagál a nyomásra, és üzenetet küld a bolygóidegnek, azon keresztül az agyba, a hipotalamuszba – ami alapvető szerepet játszik az érzelmi szabályozásban. Csökken a vérnyomás és a pulzus, csökken a stresszhormonok kibocsátása. A kézfogás szintén növelheti az oxitocin nevű hormon termelését, ami fontos szerepet játszik az érzelmi kötődés kialakulásában – már az anya és a babája között is. Mindez azt jelenti, hogy a kézfogás – különösen, ha egy számunkra jelentős, szeretett személyről van szó – segít az emberi szervezetnek kezelni a stresszt. A stressz fontos szerepet tölt be az életünkben: figyelmeztet a veszélyre és segít éberen megoldani a helyzetet. De a túl sok, állandósult stresszhormon-szint megbetegít. Így a rendszeres érintés – kézfogás – különösen fontos szerepet játszik azoknál az embereknél, akik túlzott stressztől szenvednek. Úgy is mondhatnánk: ez az ember, mint szociális lény, egyik beépített gyógyító mechanizmusa. Coan szerint az agyi képalkotó eljárással végzett kutatások szerint egy igazán jó kapcsolatban élő ember számára a társa kézfogása egyenesen olyan hatással járt az agyára, mint ha valami gyógyszert/drogot vett volna be. A kézfogás üzenete az agyunknak: „Itt vagyok veled.” „Nem vagy egyedül.” „Együtt vagyunk.” Az egészségünknek nem csak biológiai összetevői vannak – hanem szociálisak is. Ma már számos kutatás igazolja, hogy a hosszú, egészséges élet egyik legfontosabb tényezője az, hogy rendelkezünk-e biztonságot adó, jelentéssel bíró, elmélyült emberi kapcsolattal. Azok, akik rendelkeznek ilyennel, sokkal nagyobb eséllyel gyógyulnak fel súlyos betegségből, balesetből, kevésbé vannak kitéve a függőségek, mentális betegségek kockázatának – és élnek tovább, mint azok, akik magányosnak érzik magukat. Az emberi agy arra való, hogy szinkronba kerüljön más emberekével. Bármennyi bosszúságot is okozunk egymásnak, mi emberek csakis társas kapcsolatokban tudunk igazán kibontakozni. Erre rendeltettünk.

Tudtad, hogy bár Magyarországnak nincsen nemzeti alkohol- és drogstratégiája, de közben van nemzeti horgász-stratégiája? Bizony így van: Nemzeti Horgászturisztikai Stratégiának hívják, 190 oldalas komoly dokumentum, és 2030-ig fogalmaz meg célokat a horgász-turizmus fejlesztéséről. És azt kitaláljátok, mennyit különítettek el a megvalósítására? 24 milliárd forintot. Évente olyan 4-5 milliárdot. Pöpec, nem? Tudjátok nincs nekem bajom a horgászással. Én magam is voltam gyerekkoromban horgász-táborban. Gondom legfeljebb a prioritásokkal van. Bárhonnan is közelítem, de nem tudom másként, mint abszurdumként jellemezni azt, hogy a horgászás nagyobb prioritást élvez a kormányzat számára, mint a halálozásokhoz és megbetegedésekhez leginkább hozzájáruló népegészségügyi probléma: a függőségek problémája. És nem csak az a probléma, hogy a kormánynak nincs drogokkal kapcsolatos nemzeti stratégiája. De az is, hogy az egész területre elkülönített költségvetési források nem haladják meg a félmilliárd forintot, és egyre csökkennek. Többek között ezt is megtudhattuk dr. Szemelyácz János addiktológus, a MAT elnöke előadásából, amit a MAT idei kongresszusán adott elő, és aminek a videóját nemrég feltöltötte a kollégám, Takács István Gábor az oldalra. Eközben ez a fránya ország bizony nem lett „drogmentes”, mint ahogy az előző drogstratégia (bocsánat: drogellenes stratégia) előírta neki. Mind a legális, mind az illegális szerek fogyasztása terén egy csomó nyugtalanító trend jelentkezett – amiknek a következményeit még felmérni is nehezen tudjuk, nemhogy reagálni rájuk. Ezekről a trendekről is bővebben értesülhettek, ha megnézitek a Drogriporter oldalán az ország vezető drogepidemiológiai kutatóinak előadásait arról, miként változott a szerhasználat a serdülők és a felnőttek körében az elmúlt években. Végül, de nem utolsósorban, megtaláljátok annak a beszélgetésnek a videóját is, ami a magánellátás aktuális kérdéseit járja körül. A Magyar Addiktológiai Társaság (MAT) kétévente megrendezett kongresszusa a hazai addiktológiai (függőségekkel foglalkozó) szakma legrangosabb rendezvénye. Megtiszteltetés a Drogriporter számára, hogy mi örökíthettük meg ezeket a fontos szakmai előadásokat – de sajnos ezt inkább lelkesedésből, és nem pénzért tesszük. Ahhoz, hogy továbbra is az ország elé tárhassuk az igazságot (és nem csak a valódit), szükségünk van a Te támogatásodra is! Linkek a hozzászólásban.