Széljegyzetek

Elhunyt Raphael Mechoulam, a kannabisz hatóanyagának felfedezője

A 60-as évek elején Raphael Mechoulamot elkapták egy Tel Avivból Rehovotba közlekedő buszon, amint 5 kilogram „kitűnő minőségű csempészett libanoni hasist” vitt a táskájában. Mechoulamnak nem az volt a célja, hogy elszí­vja vagy eladja a kannabisz növény gyantjáját (ezt nevezik hasisnak). Tudományos kutatás céljából szerette volna felhasználni. Bár kiderült, hogy a kutató egy sor törvényt megsértett, szerencsére nem zárták börtönbe: mi több, a jövőben a rendőrség és az Egészségügyi Minisztérium engedélyével szerezhette be a kannabiszt a kutatásaihoz.

És a kutatásai meghozták a várva várt gyümölcsüket: 1964-ben Mechoulam a Héber Egyetem laboratóriumában először azonosí­totta a kannabisz növény fő pszichoaktí­v hatóanyagát, amit Delta-1-Tetrahidrokannabinoidnak nevezett el (később átnevezték Delta-9-THC-nek).

Mechoulam még szintén a 60-as években izolálta a kannabisz növény másik fontos, nem pszichoaktí­v hatóanyagát, a kannabidiolt (CBD), ami abban az időben jóval kevesebb figyelmet váltott ki – azóta azonban már egész üzletág épült a CBD-olajak forgalmazására. A következő évtizedekben Mechoulam és más kutatók még több, mint 140 hatóanyagot azonosí­tottak a kannabisz növényben, ami rendkí­vül gazdag ebből a szempontból.

Mechoulam tudományos karrierje a 70-es évektől fényesen í­velt felfelé: 1972-ben már professzorrá nevezték ki a Héber Egyetemen, 1979 és 1982 között pedig az egyetem rektora volt. 1994-től az Izraeli Tudományos Akadémia tagjává választotta. Alapí­tója volt a Nemzetközi Kannabinoid Gyógyászati Egyesületnek (IACM) és a Nemzetközi Kannabinoid Kutató Társaságnak (ICRS).

A 90-es években kutatók azonosí­tották azokat a receptorokat az idegrendszerben (CB1 és CB2), amelyekhez a fű pszichoaktí­v hatóanyagi kapcsolódnak. Mechoulam és munkatársai tárták fel, hogy az emberi szervezet maga is előállí­t a kannabisz növény hatóanyagaihoz hasonló anyagokat (ún. endokannabinoidok, anandamide és 2-AG), amelyeknek nagy szerepe van az emberi szervezet bizonyos egyensúly-funkcióinak fenntartásában.

Mechoulam számos kutatást végzett szintetikus kannabionoid gyógyszerek kifejlesztésére, és a gyógyszercégek is ezeket részesí­tették volna előnyben a természetes növényből készült gyógyszerekkel szemben. Ezek a kutatások azonban eddig nem bizonyultak átütőnek. Egyes gyógyszerek kimondottan a kannabisz-receptorok blokkolásával fejtették ki a hatásukat. Egy ilyen szintetikus étvágycsökkentő gyógyszert, a Rimonabantot, 2008-ban vissza kellett vonni, mert súlyos pszichotikus hatásokat és öngyilkos gondolatokat váltott ki. A szintetikus kannabinoidok kutatási gyógyszerekből kiszabadultak az illegális piacra.

Mechoulam professzornak elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a tudományos közösség érdeklődése a kannabisz gyógyászati felhasználása felé fordult. Még a 80-as években feltárta a CBD eredményességét egyes, a hagyományos kezelésnek ellenálló epilepsziás betegeknél. (Azóta az Epidiolex néven törzskönyvezték az első CBD-alapú epilepszia-gyógyszert.)

Élesen kritizálta az Egyesült Államok szigorú kannabisz-politikáját, amely hosszú évtizedekre ellehetetlení­tette a kannabisszal kapcsolatos kutatásokat. Egy 2017-es interjúban nevetségesnek nevezte, hogy egy olyan kis országban, mint Izrael, több klinikai vizsgálat folyhat a gyógyászati kannabiszról, mint az USA-ban, ahol a szövetségi hatóságok ezt megnehezí­tik. Másrészről ugyanakkor kritizálta azokat a vállalkozókat is, akik a megfelelő klinikai vizsgálatok elvégzése nélkül „gyógyszerként” hirdették a saját kannabisz-alapú termékeiket. Szerinte a kannabisz-alapú gyógyszereknek is ugyanazt az utat kell végigjárniuk, mint minden más gyógyszernnek.

Ha fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást ezekben a témákban, kérünk, támogasd a Drogriportert egy havi rendszerességű adománnyal: https://drogriporter.hu/tamogass/

Abban a szerencsében volt részem, hogy részt vehettem az idei nőnapi felvonuláson Barcelonában. Egészen felemelő volt látni, ahogy tí­zezrével vonultak az utcára a nők, hogy nagyobb egyenlőséget, több igazságot és jogot követeljenek. Különösen magyar szemmel – hiszen nálunk a hasonló tömeges női szolidaritás teljesen ismeretlen. Barcelonában ellenben nagy múltra tekinthetnek vissza a társadalmi igazságosságért folytatott mozgalmak.

Itt a szolidaritás nem valami absztrakt, távoli szólam – hanem megélt valóság. A szolidaritás, amit idehaza kiszí­v belőlünk ez a gonosz rezsim, mint a dementorok az életet és a reményt. És ezen a tüntetésen döbbentem rá, hogy mennyire kiszí­vta belőlem is az elmúlt években.

A nőnap itt nem a szekfűről szól, meg hogy kií­rom a fb falramra, hogy köszöntök minden kedves asszonyságot és Zoltánt. Ezen a napon a nőké a főszerep és az utca – erről szól szinte minden.

A felvonuláson fergeteges volt a hangulat, és érezhető volt, hogy milyen sokat jelent ezeknek a nőknek a közös fellépés. A nagy többség fiatal volt, az új, a #metoo generáció. Nagyon érezhető volt, hogy a lelkesedés mellett, mögött, van valami más is. Düh.

Ezt a dühöt gyakran mi, pasik, nem értjük meg. És elsütünk valami béna viccet arról, hogy „biztos megjött nekik”. És gyakran nem értik meg őket azok az idősebb nők sem, akik még teljesen más nemi szerepekbe szocializálódtak.

Pedig érdemes egy picit odafigyelni arra, ami a jogos indulat mögött van. Én ezt próbáltam megtenni: figyeltem az üzeneteiket, a transzparenseiket, a rigmusaikat és dalaikat.

Miért dühösek a fiatal nők? Mert úgy érzik, hogy nem hallják meg őket. Vagy agyonhallgatják őket.

A fiatal nők dühösek Libanontól Mexikóig, Belarusztól Iránig. Dühösek az őszülő halántékú zsarnokok, az erkölcscsősz nőgyűlölő szentfazekak és a hájfejű maffiózó keresztapák uralmára. Több demokráciát és több szabadságot akarnak. Ahol nem kezelik őket másodrangú állampolgárként. Ahol nem gyilkolják, erőszakolják, adják-veszik őket.

Dühösek, mert a nemi szakadék mellett ott van egy generációs szakadék is, és mert számukra már egyszerű életmódbeli kérdésnek számí­t egy csomó olyan döntés, amiket a szüleik generációja még deviánsként bélyegez meg. És nem csak a nőkkel szembeni diszkriminációból nem kérnek: elutasí­tják a különféle kisebbségekkel szembeni gyűlöletkeltést.

Nem akarnak félelemben élni, kiszolgáltatva. Nem akarnak bulizás után attól rettegni hazafelé, hogy mikor válnak áldozattá. Nem kérnek a pöffeszkedő, arrogáns, lekezelő, paternalista férfi-szemléletből. A cinikus összekacsintásokból, a füttyögésekből, a cöccögésekből, a fogdosásból. Nem kérnek a megerőszakolt nő szoknyájának hosszát és erkölcseit méricskélő áldozathibáztatásból. Nem hagyják magukat szülőgéppé redukálni – saját elhatározásukból szeretnének gyereket, és nem tekintik kevesebbnek magukat attól, ha úgy döntenek, mégsem.

A „feminizmus” sajnos gyakran még mindig szitokszó, és a „frusztrált férfigyűlölő” szinoní­mája. Amit a legtöbb nő is próbál távoltartani magától, nehogy megbélyegezzék. Hiszen a jogaiért kiálló nőt „feminácinak” bélyegzik, és lecsapják az ideológiai bunkóként forgatott „woke” jelzővel. Az ellenzők szerint az emberi jogokért kiállni a „fékevesztett individualizmusról” és „materializmusról” szól.

Pedig nem. Emberi jogokért kiállni mindig mélyen közösségi és mélyen spirituális élmény. Arról szól, hogy nem vagyunk egyedül: nem elszigetelt, agyonmanipulált, önző egyének csordája vagyunk, amit a hatalmasok az orruknál fogva vezethetnek. Hanem jogtudatos polgárok közössége – és a közösség mindig szabad egyénekből áll. Mint ahogy a szabad nemzetet is ez különbözteti meg a puszta embersokaságtól, mint arra Eötvös József is rámutatott.

Vonultam ezek között a nők között, és pasiként is megértettem a dühüket, együttéreztem velük – és megértettem azt is, hogy bizony van félnivalójuk a vacak kis kiváltságaikat féltő zsarnokoknak tőlük. Hatalmas erő, amikor szabad emberek kiállnak magukért és egymásért. Megtanulhatnánk mi is. ✊️🙏

Milyen jó, hogy nő a köztársasági elnök, ugye? Például a nőnap előtt fel tud szólalni a magyar nők érdekében az ENSZ-ben. Felhí­vva a figyelmet arra, milyen hátrányok érik őket, és hogyan lehetne ezen változtatni. Hát nem.

A legutóbb Novák Katalin az ENSZ-ben gyalázatos teljesí­tményt nyújtott, amire legfeljebb Orbán Viktor és a patriarchális elit többi alfahí­me lehet büszke. Szinte kizárólag szülőgépi minőségben volt hajlandó a női létezést elismerni.

Gondoltam ha már Nőnap, összeszedem, hogy (a teljesség igénye nélkül, hiszen nekem nem áll rendelkezésemre egy sereg mameluk, mint neki) miket is kellett volna elmondania Katalinnak.

Először is, felhí­vhatta volna a figyelmet arra, hogy a család nem mindig a nők védelmét szolgálja, de gyakran bizony a bántalmazás helye. A magyar nők mintegy negyede élt át valamilyen fizikai erőszakot a partnere részéről. Minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol az apja bántalmazta az anyját.

A meggyilkolt nők több mint felét a (volt) férjük vagy élettársuk ölte meg (gyakran hihetetlen brutalitással). És amikor fordí­tva kerül erre sor, tehát a feleség öli meg a férjet, azt az esetek túlnyomó többségében hosszas feleségbántalmazás előzte meg.

Elmondhatta volna, hogy a magyar állam nagyon keveset tett az elmúlt években azért, hogy a családon belüli erőszak áldozatai védelemben részesüljenek. Hogy jelenleg is több százezer nő élhet rettegésben, hogy mikor verik szénné. Szimbolikus aktus volt, hogy a magyar kormány megtagadta az Isztambuli Egyezmény aláí­rását az áldozatok védelméről.

A hatóságok hozzáállása gyakran még mindig kőkorszaki, az áldozatok pedig, akik kiállnak az igazukért, túl gyakran kell, hogy gyanakvással és hitetlenséggel szembesüljenek. Támogatást ahhoz, hogy kilépjenek egy bántalmazó kapcsolatból, még mindig nagyon nehéz találni.

Szörnyülködhetett volna azon, hogy a nemek közötti egyenlőséget mérő Gender Equality Index alapján sereghajtók közé tartozunk az EU-ban. És „előkelő” helyen állunk a férfiak és nők közötti bérszakadék terén is.

A nők még mindig elsősorban a rosszabbul fizető, kevésbé megbecsült állásokban találnak megélhetést. Ezen foglalkozások az utóbbi években különösen gyalázatos elbánásban részesültek a magyar kormányzat részéről, lásd a pedagógusok helyzetét.

Az üvegplafon nálunk a legvastagabb az egész régióban. Mí­g a női felsővezetők aránya Magyarországon 10%, addig a V4 többi országában ez 25-28% között mozog.

Ma Magyarországon a nők fele, mí­g a férfiaknak mindössze 13%-a végez otthon naponta házimunkát. A családban élő beteg, idős stb. emberek ápolása is többnyire a nőkre marad. Mí­g átlagosan az EU-ban a nők 2,1 százaléka marad ki emiatt a munkaerőpiacról – és nem például tanulás vagy tréningek miatt –, Magyarországon ez az arány 6 százalék.

És ha már gyermekvállalás: beszélhetett volna azoknak a nőknek a helyzetéről, akik egyedül kénytelenek felnevelni a gyerekeiket. 2018-as statisztikák szerint majd 400 ezer azoknak az egyedülálló nőknek a száma, akik egy vagy két gyermeket nevelnek.

És még folytathatnám nagyon sok oldalon keresztül. De úgy gondolom, hogy már ennyiből is jól látszik, hogy milyen sokmindenről NEM beszélt a köztársasági elnök. Mi több, nagyon tömény ezt í­gy végigolvasni: a tömény magyar valóság. És milyen sokmindenről kellene beszélnünk a nőnap alkalmából, amiről nincs szó.

„A pokol kétféleképpen értelmezhető számomra. Először is, ott az evilági pokol, amit magamnak és másoknak teremtek, amikor nem viselkedek igazságosan és együttérzően. A másikat, a túlvilági poklot, másokat bántalmazó alakok teremtik meg, akik végtelen kí­nzásról szóló szadista fantáziákban lelik örömüket, és arra használják fel ezeket a fantáziákat, hogy másokat megfélemlí­tsenek és a saját hatalmuk alá vessenek. Mindkét poklot nagyon komolyan veszem.”

Rami Shapiro rabbi

Vajon miért ennyire tudathasadásos a magyar társadalom, ha tudatmódosí­tó szerekről van szó?

Egyrészt ugye van egy rendkí­vül agresszí­ven alkoholpromótáló kultúránk. Ahol a pálinka az egyik fő nemzeti kulturális értékünkké lett előléptetve, amiért „szabadságharcot” kell ví­vni a gonosz Brüsszellel szemben. Másrészt pedig van egy harsányan ellenséges és megbélyegző hozzáállás minden más, illegális szer használójával szemben. Miközben a világ élvonalába tartozunk az alkoholizmus és annak ártalmai terén, európai szinten is kevés figyelmet és pénzt fordí­tunk a függőségek ártalmainak megelőzésére, kezelésére. 3 milliárd (!) forintból készül a nemzeti Bormarketing Stratégia – miközben nincs alkoholstratégia és drogstratégia, a prevenciós szervezetek pedig ki vannak tiltva az iskolákból a homofób törvény bevezetése óta.

A kultúránkban a részegség kúl és menő, jellemző egyfajta cinkos összekacsintás még akkor is, amikor az ittasság nyilvánvaló tragikus következményeiről esik szó. A felmérések szerint azonban a magyar társadalom által leginkább utált csoport – a „kábí­tószer-használók” csoportja. Ami még pluszban érdekes, ugyanezen felmérések szerint a magyar társadalom majdnem ennyire elí­télő az alkoholistákkal szemben is.

Tehát utálunk mi mindenkit, legfőképpen pedig saját magunkat.Nem véletlen, hogy korunk Magyarországa nem mondjuk a Kodály-módszert helyezi előtérbe, mint hungaricumot, hanem a pálinkát. Jelképes, hogy az égetett tömény szesz ennek az egész identitását a nyugatellenességben megtaláló politikai-kulturális attitűdnek a katalizátora. A szesz, amibe a történelem viharai, traumái által megtépázott, az elnyomás sötétsége által szinte agyonnyomott és eltorzí­tott néplélek belefojtja minden fájdalmát és keserűségét.

Ady óta közhely, hogy a magyar valóságot csak részegen lehet elviselni. Hagyományosan a részeg mámorba fojtja a lelkiismeretét az elnyomó, a kollaboráns, az uralkodó kiváltságos elit, a dzsentri és a pártitkár, aki nem akar szembenézni a saját élősködő, hazug és képmutató életmódjával. És ugyaní­gy a részegségbe fojtja a bánatát az elnyomott, a kizsákmányolt, a hülyére vett nép – ami í­gy akarja elfelejteni a testi-lelki nyomorát és szégyenét, amiért hülyére veszik.

Egy ország, ahol az eredeti, tehetséges, érzékeny elméket generációk óta alkoholizmusba fojtja a kilátástalanság és tehetetlenség (hacsaknem még időben kivándorolnak). A frusztráció, hogy lehetne valami, de nem lehet. Hogy lehetnének valakik, de nem lehetnek.

Magyarország szinte sportot űz abból, hogyan lehet árnyékéletet élni és nem venni tudomást a homályban maradó vágyakról, fájdalmakról, miközben a felszí­nen azt mutatjuk, hogy mintásan konvencionálisak vagyunk. Még az egyébként tehetséges és edereti elmék is gyakran szinte agresszí­ven kényszerí­tik magukra a középszerűség álarcát, mert Magyarországon í­gy lehet túlélni. Jelképes az is, hogy a hagyományos keresztény-konzevatí­v értékeket „gránitba” öntő új alaptörvényt egy olyan ember í­rta az ipadjén, aki maga is árnyékéletet élt. És nem véletlen, hogy a NER-elit luxuspartijainak elmaradhatatlan kellékévé vált a kokain, miközben a kormány egyre szigorúbb politikát folytat a szerhasználókkal szemben.

Az agresszí­v alkoholpromóció és a harsány drogellenesség valójában ugyanannak az érmének a két oldala. A jelenség egyik megfejtését Jung adja meg nekünk: a magyar nép a saját megtagadott kollektí­v árnyékát projektálja rá különféle kisebbségekre. Ebben az esetben egy alkoholista ország a saját rossz lelkiismeretét vetí­ti rá a más szerek használóira.

„A projekciók a saját ismeretlen arcunk másolatává formálják át a világot,” í­rt Jung nagyon találóan. Arra utalt, hogy minden ember lelkének vannak olyan homályban maradó tartalmai, amelyeknek gyakran egyáltalán nincsen tudatában – ezeket árnyéknak nevezte. Annál nagyobb az árnyékunk, minél kevésbé vagyunk képesek, hajlandók szembenézni a mélyben eltemetett vágyainkkal, ösztöneinkkel, szükségleteinkkel.

Mircea Eliade, a román összehasonlí­tó valláskutató í­rja le a Kozmikus Hegy szimbólumát, ami nagyon sok nép mitológiájában megtalálható. A hegy csúcsa nem csak a legmagasabb pont, az ég és a föld találkozása – de egyben mindig a világ középpontja, az idők kezdete, a születés helye is. A hegyek megmászása a saját gyökereinkhez, az Eredethez való visszatérést is jelképezi.

Platón óta sokan leí­rták, hogy minden valódi tudás egyben emlékezés is valamire, amit elfelejtettünk. Ami lent van, az elfelejti azt, ami fent van. És valóban, fizikai értelemben is: a nagyvárosok nyüzsgő hangyabolyában az ember perspektí­vái szűkössé, tudata behatárolttá válik. Könnyű szem elől téveszteni az igazán fontos dolgokat. Ahogy az ember felemelkedik a komor, gyakran embertpróbáló magasságokba, a perspektí­vái kitágulnak.

Az ember kora reggel szétnéz a hegyekben. És ha figyel, ha jelen van: akkor emlékezik, hogy milyen is a világ valójában. Végtelen, tágas és befogadó. Emlékezik, hogy ki is ő valójában ebben a világban: átutazó és felfedező.

(notes to myself)

Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy korunk embere nem képes méltósággal öregedni. Nem csoda. Az egész fogyasztói kultúra az ifjúság – a fiatal testek – kultuszában ég. A hí­rességek, celebek, filmszí­nészek úgy akarnak kinézni 60 évesen, mint 25 évesen. Agyonplasztikázott arcok, mesterségesen felpumpált ajkak. Természetellenes diétákkal tinédzser-karcsúra fogyasztott testek. Már akinek van rá pénze ugye.

Belőlem ez nem vált ki heveny utálatot, mint sok emberből, inkább szánalmat. Ez a görcsös ragaszkodás az élethez, az elmúlástól való rettegés – annyira emberi. Ott van mögötte a szorongás, hogy vajon kellek-e még „öregen”, vajon szerethető vagyok-e még ráncosan. Különösen a nőkön van nagy nyomás, akiknél a testtel kapcsolatos elvárások mindig is nagyobbak, életszerűtlenebbek voltak. Nagyon sok emberben – sokunkban – ott van a szorongás még akkor is, ha egyébként nem plasztikáztatja ki magát.

Az emberek egyre tovább akarnak fiatalok lenni. Olyan scifi utópiákat álmodunk, ahol az idős emberek egyszerűen csak lecserélhetik a testüket egy fiatalabbra, és élhetik tovább a huszonévesek életét. A testet is eldobhatóvá tennénk, mint egy kólásdobozt. A testkultusz mellett ott van annak ellenpólusa is: amikor valaki teljesen elhagyja magát, és szinte már abúzálja a saját testét, borzasztó egészségtelen, inaktí­v életmódot folytatva. A kettőnek közös a gyökere: a saját testünkkel való viszony kiegyensúlyozatlansága.

Nem egyes embereket kellene kipécézni és megszégyení­teni emiatt. De a toxikus kultúrával (copyright Máté Gábor) van a probléma. Milyen ironikus, hogy egy öregedő társadalomban élünk – és mégis, egyre kevésbé tudunk mit kezdeni a korosodással. A halálról nem is beszélve: hiszen ha nem tudunk méltósággal élni, akkor nem tudunk méltósággal meghalni, méltósággal elmúlni sem. Legszí­vesebben elhessegetnénk az egészet, száműznénk a gondolatot is.

Van egy buddhista meditáció (Maranaszati, haláléberség), amikor elképzeljük a saját testünk pusztulását: ahogyan meghal, szétbomlik és elporlad. Ez a nyugati ember számára egészen visszataszí­tónak tűnik. Pedig, még ha paradoxnak is tűnik, az ember jóval tartalmasabban tudja élni az életét, ha elfogadja és jelentést ad a halálának. Van még ebben hová fejlődnünk.

„Mások hibája jól látszik, magunké alig látható.
Az ember mások hibáit mint a pelyvát terí­ti szét,
a sajátjait elrejti, mint rossz dobást ügyes csaló.
Ki más hibáit firtatja, mások fölött í­télkezik,
csak nő az indulat benne, a megnyugvástól távol áll.”

Dhammapada

(esti versek a drogriporterrel)

Megnéztem a múltkor az Elefántsuttogók (Elephant Whisperers) cí­mű dokumentumfilmet, ami egy dél-indiai házaspár áldozatos munkáját mutatja be a szüleik által magukra hagyott, traumatizált kiselefántok rehabilitációjáról.

Az elefántok, az emberhez hasonlóan, kifinomultan szociális lények. Azonban az aszályos időkben az elefántcsordák sokat vándorolnak, kóborolnak étel és ví­z után kutatva. Eközben előfordul, hogy az elcsigázott kiselefántok eltévednek, lemaradnak és elvesznek. Sokáig ezekre az elefántbébikre biztos halál várt: hiába találták meg őket a vadőrök, fogságban nem sikerült őket életben tartani.

Hiszen egy kiselefántnak, éppúgy, mint egy kisgyereknek, nem csak táplálékra és ví­zre, de elsősorban gondoskodásra, meghitt érzelmi kapcsolódásra van szüksége. És akárcsak a magukra hagyott, traumatizált gyerekeknek, ezeknek az állatoknak is olyan traumatikus, fájdalmas élményt jelent elszakadni, magára maradni, hogy gyakorlatilag belehalnak a bánatba.

Ennek a párnak azonban sikerült az, ami sokaknak nem. Mi volt a titkuk? Rájöttek, hogy az a trauma, ami a kapcsolat megszakí­tásával keletkezett, csakis egy új, kölcsönös szereteten alapulú kapcsolatban gyógyulhat be. Úgy kezelték az elefántokat, akárcsak embergyerekek lettek volna. És láss csodát: a stratégia működött.

Az egyik legérdekesebb rész az, amikor az asszony arról beszél, hogy a kiselefánt gyakran a saját, még gyerekkorában meghalt lányára emlékezteti. És miközben az elefántról gondoskodik, közben ő is gyógyul. Egymást gyógyí­tották.

Gyakran énekeltek a kiselefántoknak, ringatták, simogatták őket. És közben arra gondoltam, amit Bessel van der Kolk pszichiáter í­r arról, hogy a truama végső soron kizökkenti az egyént a ritmusából, ami az őt körülvevő világgal szinkronba hozza – és a gyógyulás ennek a ritmusnak a helyreállása. Testi és lelki szinten, amit nem lehet különválasztani.

Ami egyébként jelentkezik a sámáni gyógytechnikákban is, amelyek, egyre inkább azt gondolom, egyáltalán nem olyan megalapozatlan hókuszpókuszok, mint sokan gondolják (és mint én is gondoltam korábban). Nemrég beszéltem egy skót férfival, aki elmondta, hogyan változtatta meg az életét egy perui ayahuasca-szertartás során egy sámán pusztán azzal, hogy hosszú időn keresztül énekelt neki és ringatta a testét, miközben ő zokogott a felszí­nre törő, feldolgozásra váró szomorúságtól (erről majd fogok még í­rni bővebben).

Amikor gyerekként átéljük – akár a kiselefántok – hogy egy korábban biztonságosnak hitt világ ellenséges, bizonytalan terep, ahol csak magunkra számí­thatunk, az mindig pusztí­tó hatással van ránk. Belénk drótozódik egy életre, végigkí­sér felnőttként is. Hacsaknem vannak olyan emberek, akiknek a társaságában kikapcsolhatjuk az állandó vészkészültséget. És megtanuljuk, hogy lehetünk sérülékenyek.

„Képesnek lenni arra, hogy biztonságban érezzük magunkat más emberek társaságában talán a legfontosabb összetevője a mentális egészségünknek,” í­rja Bessel van der Kolk. „A biztonságos kapcsolódások alapvetők a tartalmas, kielégí­tő élet szempontjából.”

Amennyiben adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, kérlek, Te is adj valamit: állí­ts be adományt, és/vagy add nekünk az adód 1%-át: https://drogriporter.hu/tamogass/

A minap egy komment kapcsán elgondolkodtam: vajon elég szociális érzékenységet mutatnak a posztjaim? Vajon nem váltam-e túlságosan is önelégülten okoskodóvá a magam középosztálybeli hátterével, miközben azok az emberek, akik drogproblémákkal küzdenek Magyarországon, gyakran jóval kevésbé kedvező körülmények között élnek. Mert hiába í­rom meg például, hogy a függőség egy illúziókból szőtt selyemgubó, amit az ember maga köré sző – de vajon ez a selyemgubó nem teljesen természetes védekezőmechanizmusa-e valakinek, aki mélyszegénységben él? Vagy esetleg bántalmazó kapcsolatban? Vagy teljes magányban, esetleg krónikus fájdalmak közepette?

Bizony, nagy a veszélye annak, hogy önélégülten í­télkezővé válunk, amikor függőségekről van szó. Kárhoztatjuk a „drogost” a „játszmázása” miatt – de közben vajon látjuk, hogy mennyire felelős a környezete, az őt körülvelő társadalmi rendszer azért, hogy ilyen játszmákba kényszerül? Vajon tényleg a gyenge jellemük miatt „nem motiváltak” és „vannak tagadásban”? Vajon biztos lehetek benne, hogy nem ütném ki magam én is valami szerrel minden nap, ha éppen összeomlana az egzisztenciám, elhagyna a párom vagy valami krónikus betegséggel küzdenék? A fájdalomba belekóstolhattam a múltkor a kórházban: és bizony alázatra intett azokkal kapcsolatban, akik akár mentális, akár fizikai szenvedésük csillapí­tására gyógyszerekhez fordulnak.

Amikor drogfogyasztásról van szó, olyan keveset foglalkozunk ezekkel a dolgokkal: a szociális, egzisztenciális kérdésekkel. Minél több ember szorul ki a társadalom margójára, minél több ember egzisztenciája válik ingataggá – annál többen fognak majd vigaszt találni a „mesterséges mennyországokban” (copyright Baudelaire).

Sokan kérdezhetik, hogy dehát ha nem engedheti meg magának valaki a lakhatást, a kaját, ha nincs stabil jövedelme, akkor hogy van pénze piára vagy más drogra. Nos, akik ezt nem értik, azok nem értik a nyomor lélektanát. Ahogy Móricz fogalmazott, a nyomor más, mint a tisztes szegénység: az már nem ösztönöz felemelkedésre, szorgalomra. Hanem pusztí­t, mint a szennyes árví­z.

Amikor valaki teljesen kilátástalannak látja a helyzetét, akkor a pillanatnyi menekülést, élvezetet hozó eszközök hirtelen nagyon felértékelődnek – mí­g a hosszú távon előnyhöz vezető, de rövid távon takarékoskodást igénylő tevékenységek leértékelődnek. A nyomor = szegénység + kilátástalanság. Nem csak anyagi dolgok hiánya, de egyben a remény hiánya is.

Nos, ha a megélhetés alakulását nézzük ma Magyarországon, akkor azt láthatjuk, hogy az elmúlt időszakban az egész EU viszonylatában nálunk van magasan a legnagyobb élelmiszerinfláció (ennyit arról, hogy csak a háború vagy a szankciók okozzák az inflációt, de ez már egy másik történet). Hiába az ársapkák, ilyen sufnituning módszerrel nem lehet egy piacgazdaságban operálni, a költségek előbb-utóbb nőni fognak másutt, esetleg áruhiány lép fel. Most olvastam például, hogy milyen hihetetlen áremelkedés tapasztalható a higiéniai árucikkek, WC-papí­r, tampon stb. terén – ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyre több szegény ember képtelen ezeket megvenni.

Stabil lakhatást teremteni még egy olyan középosztálybeli értelmiséginek is nehéz, mint én (44 évesen nulla esélyem van saját lakásra) – nemhogy egy mélyszegénységben élőnek. Olyan durván el vannak szállva az ingatlanárak, hogy a társadalom jelentős része, több millió ember legfeljebb dohos, rozoga, zsúfolt bérlakásokban, viskókban tud élni. Vagy még ott sem, és kiszorul az utcára. Ahol, megmondom őszintén, a helyükben én is leginkább piálnék vagy herbáloznék, hogy elfelejtsem az egész nyomorúságos életemet.

Ezen az oldalon továbbra is próbálok együttérzően, í­télkezés nélkül í­rni az emberi szenvedésről. De bizony könnyű szem elől téveszteni a saját kiváltságainkat, amelyek felülről többnyire láthatatlanok, alulról viszont majd kibökik a szemlélő szemét. És sajnos azok a legvakabbak, akik a legmagasabban, a hatalom és vagyon védőbástyáinak sáncai mögött élnek.