„Ha nem formálod át a fájdalmad, akkor továbbadod azt,” írja Richard Rohr. Minél idősebb leszek, annál jobban belátom ennek a bölcsességét. Elég kinyitni a közösségi médiát: emberek fröcskölik, vetítik egymásra a ki tudja honnan eredő fájdalmukat. Okosnak és logikusnak tűnő érvekbe csomagolják keserűségüket – de elbeszélnek egymás mellett. Mindenki a múlt kísérteteivel hadakozik. Robotpilótában reagál valamire, a múltból. Nem a jelenre. És persze ezt tovább erősíti, hogy nem is látják az arcát annak, akivel összeakaszkodtak: beleképzelik azt, amit bele akarnak képzelni. Mint az emberek, akik keresik a kiutat egy sötét kamrából, de folyamatosan egymás lábára lépnek rá, egymást lökik fel, és egymást szidják érte. Vagy olyan ez, mint egy színház, ahol a színészek különböző színdarabokból származó szerepeket tanultak be – hogy ugyanazon a színpadon, ugyanazon előadás alatt adják elő. Egymás szavába vágva, egymást túllicitálva próbálják a maguk szerepét, a maguk darabját eljátszani. Az eredmény: kakofónia. Párbeszédek helyett sehová sem vezető, egymással sehol nem találkozó végtelen, önigazoló monológok képeznek zajt. A helyzet az, hogy egyetlen lépés, amit a saját fájdalmad feldolgozásáért tettél, ezerszer többet ér, mint az, hogy egy vitában vagy egy veszekedésben te maradsz felül, vagy tiéd lesz az utolsó szó. (note to myself) kép: Pieter Bruegel

Ram Dass Indiából hazatérve könyvet írt és a 70-es évek elején sok előadást tartott. Hallgatósága főleg hosszú hajukban virágot viselő fiatal hippikből állt. Egy ízben azonban a közönségben helyet foglalt egy idős hölgy is, úgy 70 éves. Régimódi ruhát és kalapot viselt, ölében ridikül. Az előadás a módosult tudatállapotokról, misztikus élményekről szólt. Miközben Ram Dass kifejtette, hogyan fosztotta meg az LSD azoktól a konvencionális maszkoktól, amik korábban az életét irányították – csodálkozva vette észre, hogy a hölgy értőn bólogat. Azzal folytatta, miként vezetett az útja a pszichedelikumoktól a meditációhoz és a jógához. A nő még mindig buzgón, mosolyogva bólogatott. Ram Dass gyanakodni kezdett, hogy talán valami idegi problémája lehet, ami miatt a nyaka folyamatosan ráng, és az egésznek semmi köze ahhoz, hogy ő éppen miről beszél. De amikor az előadás végére ért, a hölgy felment hozzá a pódiumra. „Köszönöm, nagyon érdekes volt, és teljesen egybevág az én élményeimmel,” jelentette ki. „Honnan tudja?” – kérdezte Ram Dass hitetlenkedve. „Mármint mit csinál az életében, ami ilyen élményeket adott Önnek?” Az idős hölgy cinkos mosollyal odahajolt hozzá: „Horgolok.” És akkor Ram Dass rádöbbent, hogy az emberek jóval több úton elérkezhetnek spirituális belátásokhoz, mint valaha gondolta – és hogy soha nem szabad azt hinnünk, hogy a miénk az egyedüli út.

Pilinszky verseit nem elég olvasni – hallgatni kell. Ahogy maga a költő olvassa fel őket. Szerencsére számos felvétel megmaradt, amiket az ember megtalál a neten. A költő ujjai között az elmaradhatatlan cigaretta: füstje tétova jeleket rajzol a levegőbe. Tekintete mély és tiszta kút. Kimondhatatlan fájdalmak távoli csillagainak fényeit tükrözi vissza. Hangja lágy, légies. Lassan, tagoltan beszél. Hagyja, hogy a szavak úgy koppanjanak, mint a leejtett kő. Ami a gravitáció kérlelhetetlen törvényének engedelmeskedik. Hogy a jelentés leülepedjen és tócsákba gyűljön bennünk. „Dantéra mutogattak a firenzeiek úgy, ahogy mi rá: egy ember, aki megjárta a poklot,” emlékezett Pilinszkyre Nemes Nagy Ágnes. „De ő nem megjárta, hanem benne élt: éles sugarú kegyelemmel át-átsöpört sötétben.” Vajon honnan eredt ez a sötétség, ez a komor elszánás? Honnan a tépelődéssel átvirrasztott éjszakák, a láncdohányzásba és szeszbe fojtott szorongás, a hipochondria, a depresszió? És honnan ez a ragyogó szellem, ez a tündöklő fény, ami még a legsűrűbb sötétségen is átvilágít? Elméletek – tények – vannak, amik ezt megmagyarázzák. A költő élete nem szűkölködött pokoljárásokban. Ott voltak a világháborús élményei, amelyek egész életében kísértették. Személyesen is szembesült a „gonosz banalitásával” (Hannah Arendt) a koncentrációs táborok bugyraiban. És ott volt az elfojtott (homo)szexualitása, ami örök mássá és idegenné tette egy előítéletes társadalomban. Ha még mélyebbre ásunk, a gyermekkorába, ott is bőven találunk traumatikus eseményeket. „Édesapámat egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről időre kirobbanó brutalitását,” emlékezett vissza. „Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni.” Pilinszky ősbizalma valószínűleg már kisgyermekként megrendült. De aki csak a vele megtörtént eseményekre, a dokumentálható tényekre fókuszálva próbálja megérteni a költészetét, az rossz nyomon jár. Ő maga is gyakran idézte Rilke mondatát: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerhetjük meg a valóságot.” Pilinszky, mesterével, Simone Weil-el együtt, azt vallotta, hogy a tények és a valóság két különböző dolog. És „a művészet ambíciója tulajdonképpen nem más, mint a tényektől eljutni a valóságig.” De vajon mi a különbség a tények és a valóság között? Ami puszta tény: térben és időben könnyen körülhatárolható. Leírható. Felsorolható. Mérhető. Dokumentálható. A valóság ennél több: határtalan. Mérhetetlen. Végtelen. Dokumentálhatatlan. Immanuel Kant filozófus úgy mondaná, hogy a tények immanensek – a valóság pedig transzcendens. A költő – akárcsak az alkimista, aki közönséges fémekből aranyat állít ellő – a puszta tényeket, a térben és időben körülhatárolható tárgyakat, átváltoztatja valósággá. Végtelen, határtalan létté. Olvasd csak el a legismertebb versét, a Négysorost! „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.” A szegek. A homok. A plakát. A folyosó. A villany. Mind mind banális, hétköznapi tárgyak. De a költő versében olyan résekké, hasadásokká válnak a tények szövetén, amelyeken át beszűrődik homályos világunkba a transzcendens – a valóság – ragyogó fénye. Ami persze Pilinszkynél – aki hívő katolikus volt – egyben azt is jelenti, hogy ezek a banális tárgyak üdvtörténeti jelentéssel ruházódnak fel. „A létezés csak létezik. De a valóság van,” írta Pilinszky. „Isten nincs – létezése nem tény, hanem valóság.” Verseiben a tények világa: csupa idegenség. Csupa közöny. Csupa magány. Az ember szomorú, tragikus, gyarló lény, belevetve egy ellenséges, abszurd világba – egyedül az isteni kegyelemben reménykedhet. Voltak persze, a kortársai közül is, akik szerették volna „megfejteni” és „megoldani” Pilinszky szenvedését. Ő maga ezeket a kísérleteket – és a pszichológiát, mint szakmát úgy általában – azzal hárította el, hogy az élet nem megoldandó probléma. Hanem tragédia, aminek elviseléséhez irgalomra van szükség. Igaza volt abban, hogy a világ sötét és abszurd hely tud lenni. A társadalom pedig igazságtalan és előítéletes. És hogy az elviseléséhez kell valamilyen élő kapcsolat a transzcendenssel. Irgalom, ahogy ő mondja. De ez az irgalom sokféle módon megnyilvánulhat. Többek között éppen azt jelenti, hogy senki sem rendeltetett eleve szenvedésre. Senki – Pilinszky sem – rendeltetett láncdohányzásra, kemény piálásra, folyamatos tépelődéssel átvirrasztott éjszakákra, a gyermekkor kimondhatatlan fájdalmait visszhangzó rémálmokra, a szexualitása miatt érzett szégyenre. Költészete sokuknak, hívőknek és ateistáknak, megadta a hátborzongató, libabőrös reményt, akár a legsötétebb óráinkban is. Megnyitotta a „nyílegyenes labirintust”, az ablakot a valóságra, „a fókusz lángoló közös fészkébe”. „A valóság a lélek, az illúzió a világ,” írta. „Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és ‘tényszerűbb’. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek. Akkor még a halál se üthet sebet rajtam.” fotó: Eiffert János

Az érzéseiddel két nagy hibát követhetsz el. Az első, hogy elfojtod és besöpröd őket a szőnyeg alá. A másik, hogy ragaszkodsz hozzájuk, és hagyod, hogy eluralkodjanak rajtad. Hosszú távon mindkét hiba költséges – az árát szenvedéssel fizeted meg. Szabály 1: az érzéseket nem szüntetheted, nem változtathatod meg. Viszont megváltoztathatod a viszonyodat hozzájuk. Márpedig a legtöbb szenvedést nem maga az érzés okozza, hanem az, ahogyan további érzéseket, gondolatokat generálunk belőle. Szabály 2: minden érzés fontos jelzés feléd. Gyakran egy rejtett szükséglet van mögötte, ami túlmutat a pillanatnyi vágyon, ingeren, amelynek kielégítésére ösztönöz. Így tehát ahelyett, hogy rögtön reagálnál rá – először csak reflektálj rá. Tárd fel, milyen valós szükséglet van mögötte, ami arra vár, hogy észre vedd. „Az inger és a válasz között van egy rés,” mondja Viktor Frankl. „Ez a rés foglalja magába a szabadságunkat és képességünket arra, hogy megválasszuk a reagálásunkat.” (note to myself) kép: Oscar Larocca

Tegnap megnéztem a kassai Thália Színház Apa, Anya, Pia című előadását. Az „EGyHét: egy hét a szenvedélybeteg szülők Elfeledett Gyermekeiért” kampány részeként adták elő a Szkénében. Nem vagyok színkritikus, és nem is akarok kritikát írni a darabról. Inkább csak néhány benyomásomat és gondolatomat osztom meg a témában. Én egy olyan családban nőttem fel, ahol az alkoholizmus csak a periférián – nagyszülők, nagybácsik és egyéb rokonok függőségén keresztül – került a látóterembe. Bár a statisztikák szerint nagyon gyakori, hogy a szerhasználati problémák generációkon keresztül átadódnak (a transzgenerációs traumákkal együtt), az én (kis) családomban ezt az ördögi kört a szüleimnek sikerült megtörniük (vagy, úgy is mondhatnám, más megküzdési formákat találniuk). Sok ember soha nem is tudatosítja, hogy milyen nagy előnnyel indulunk mi, józan, gondoskodó szülők gyermekei, az életben. Persze a család ettől még nem feltétlenül 100%-ban funkcionális: olyat én még nem láttam. Pia nélkül is lehet szuperproblémás. De önmagában micsoda kiváltság is az, amikor a szüleid olyan állapotban vannak, hogy figyelnek rád. És még ha szeretnek és számíthatsz is rájuk. Nekem ez megvolt és hálás vagyok érte. Vannak barátaim, szép számmal sajnos, akiknek ez nem adatott meg. Néha emlékeztetnem kell magamat rá, hogy amikor nem úgy veszik az élet akadályait, mint ahogy a társadalom elvárná tőlük – hát akkor gyakran bizony nem a jelenre, hanem a múltra reagálnak. Számomra a szüleimmel való kapcsolatom alapvetően egy erőforrás. Amiből erőt és stabilitást meríthetek. De számukra a gyermekkor folyamatos küzdelem és káosz, amitől szabadulni igyekeznek, reménytelenül. Ebben a darabban is egy ilyen ember került a fókuszba, akit Lucskay Róbert színész játszott el (mint egyedüli színész a darabban). Aki ide-oda csapongott a különféle szerepek között: hol az életet látszólag játékos könnyedséggel élvező felnőtt életművészt adta, hol pedig visszasüllyedt Robikává – egy rémült általános iskolás kisfiúvá, akinek minden napja rémálomban telt. Számomra a darab legerősebb jelenete az, amikor Robika az iskolából hazafelé tart. És, mint egy űzött vadállat, hallgatózik az otthonát jelentő lakótelepi lakás ajtaja előtt – szinte mint egy őz, amint szimatolja, ott ólálkodik-e a környéken a farkas. Erről saját magamra, egy saját emlékemre asszociáltam. Nem a hasonlóság, hanem éppen a kontraszt miatt. Egy ízben, még hat éves iskolakezdőként, az utcán megkergettek valami suhancok. Emlékszem a rémületre. Hazaszaladtam a szüleimhez: micsoda megkönnyebbülés volt belépni a lakásunkba. Az otthon jelentette a feltétlen biztonságot, a szüleim a védelmet. Iskola után mindig örömmel tértem haza. És rádöbbentem: el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett volna az otthonnak ezen biztonságot adó, védelmező ereje nélkül felnőni. Hogy milyen lehetett minden nap gyomorideggel hazatérni, várva, hogy most éppen mit dob ki a gép. Vajon milyen hangulatában találod azt, akinek gondoskodnia kellene rólad – de aki még saját magáról sem képes gondoskodni. Lehet persze olvasni a statisztikákat. Hogy ma Magyarországon minden negyedik gyerek nő fel diszfunkcionális családban. És hogy a statisztikák szerint a negatív gyermekkori tapasztalatokat (ACE) megélő gyermekek milyen nagy arányban lesznek majd „problémás” felnőttek. De ezek számok. Szembesülni azzal, hogy ezek a gyerekek, a számok mögött, mit élnek át, hogy micsoda fájó sebet, micsoda ürességet hordoznak majd felnőttként is ott, ahol mások a teljesség ígéretét hordozzák – egészen más. A kampány oldalát belinkelem a hozzászólásba. fotó: theater.hu

Születésünk óta mindannyian egy láthatatlan fekete táskát húzunk magunk mögött, írja Robert Blye költő. Gyerekként ebbe a táskába rakunk bele mindent önmagunkból, amit a szüleink nem szeretnek, nem értékelnek bennünk. Mert mindennél fontosabb számunkra, hogy szeretve és elismerve legyünk. Mire iskolások leszünk, a táska már meglehetősen nagy. És még csak most jönnek a tanárok: „A jó gyerek fegyelmezetten üli végig az órát!” „A jó kislány nem dühös!” „Úgy dobsz, mint egy lány!” – és a többi. Így hát a táska hízik tovább. Mire 12 éves lettem, úgy ismertek, mint „jó gyerek” – írja Bly, és addigra a táskám már legalább mérföldnyi hosszú volt. Kamaszkorban telezsúfoljuk a táskánkat a kortársaink elvárásai szerint mindazzal, ami béna, ami nem menő. Megtanulunk folyékonyan hazudni, laza pókerarccal, hogy jobban elfogadjanak minket. Felnőttként aztán eljön a pillanat, amikor már nem is tudjuk, kik vagyunk igazán – és félünk kinyitni a táskát. Félünk attól, amit a táskában találunk. Félünk tőle, hogy amik valójában vagyunk, ott bent, az visszataszító és nem szerethető. És ha bárki meglátna minket olyannak, akkor elborzadna. Pedig minél jobban próbálja valaki ignorálni, ami a táskájában van – annál jobban a hatalmába kerül. Ahogy Jung írja: amíg a tudattalan tudatossá nem válik, addig irányítja az életed és úgy hívod, sors. Te mit cipelsz a láthatatlan fekete táskádban? Vajon van bátorságod hozzá, hogy belenézz?

Van a 20. század végének egy tragikus sorsú, de annál jelentősebb írója – Tar Sándor. Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy nála jobban annak a kornak kevés írója értette meg és adta vissza azt, ahogyan a magyar társadalom alsó – reménytelenül leszakadt – harmada él, érez és gondolkodik. Sőt, talán a két világháború között induló népi írók óta is kevesen. Hitelesen tette ezt, hiszen ő maga is ide született és minden egyes sejtjével ide is tartozott. Senki író nem mozgott nálánál otthonosabban a külvárosi lepukkant gyárak, cefreszagú falusi kocsmák és isten háta mögötti tanyák birodalmában. Ahol ő nem látogató, nem külsős szociográfus volt, hanem megkülönböztethetetlenül beleolvadt a tájképbe – része volt annak. Amikor először olvastam Tart, valamikor az ezredfordulón, rögtön be is faltam egy sor írását. A Szürke galambbal, ezzel a hátborzongató magyar bűnügyi thrillerrel kezdtem. Aztán jött A térkép szélén és A mi utcánk novelláskötetek. Hihetetlen mélymerülés a magyar néplélek olyan barbár régióiba, amik számunkra, a boldog középosztálybeli-elíziumi felhőlakók számára legfeljebb mínuszos bűnügyi hírek vakufényében válnak láthatóvá egy-egy pillanatra. Hogy megborzongjunk rajta aztán sietve elfelejtsük. Tar kíméletlen őszintéséggel tárta fel a szegénységnek mint létállapotnak a zsigeri kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét és kirekesztettségét. Történeteket mondott el, amelyeket egyébként senki sem mondott el rajta kívül – mert akikkel megtörténtek, azoknak nem voltak meg a szavaik, és eszközeik, hogy elmondják őket. Felkavaró hatással volt rám. Talán a legjobb kifejezés: háborgott a lelkem. Bár vidéki srác voltam, de háborgott a lelkem a felháborodástól és döbbenettől, hogy amiről ír, az itt a 21. század küszöbén létezhet itt, Európa közepén. Ady Endre ugara, a maga fullasztó dudváival, Móricz Zsigmond kegyetlen vadkeleti barbárai, Illyés Gyula puszták népe. Aztán néhány évvel később a Helsinki Bizottság börtönmonitorozó programjának munkatársaként ezek az olvasmányélmények, történetek immár hús-vér emberek képében nyertek számomra megerősítést. Hihetetlen történetekkel találkoztam, amit a térkép szélén élő emberek mondtak el. Akik, ismertem fel a szemükbe nézve, éppen olyan esendő emberek voltak, mint én – leginkább az különböztette meg őket, hogy rosszkor születtek, rossz helyen. A szörnyű gyanú bizonyossággá változott: mi széplelkű „értelmiségiek” vékony jégen járunk. Ami folyamatosan azzal fenyeget, hogy beszakad, és elnyel bennünket az alatta ásítozó mélység. Azt hisszük, hogy egy olyan országban élünk, amit át és átjárt az európai civilizáció, a maga eszméivel, a maga jogbiztonságával és műveltségével. De valójában ez a jogbiztonság, ez a műveltség egy vékony cukormáz. A magyar társadalom jelentős része fölött úgy ment el ez a huszadik évszázad, hogy igazából csak a felszínt súrolta – az iparosodás, a városiasodás földrengés-szerű változásaival együtt is. Hiába változtak a felépítmény politikai, kulturális álványzatai, építményei, hiába dúltak viharok a felszínen – valójában az alapzat, a mélyben megbúvó mentális struktúrák makacsul a helyükön maradtak. És ez a zseniális író, Tar, aki ezt először igazán láthatóvá tette számomra, ez a Dosztojevszkij regényeiből előpattant figura, akinek a lelkében ördögök és angyalok viaskodtak – sajnos maga is csúnya véget ért. Kiderült, hogy ügynök volt, és ez tönkretette emberként és íróként egyaránt. Italba temette a bánatát. Szó szerint beleőrült és belehalt a szégyenbe. Tipikus magyar sors ez is. Tar a magyar irodalom rossz lelkiismerete. Szembesülnünk kell vele – az út, hogy megszabaduljunk az ő sorsától, a múlt börtönétől, rajta keresztül, a kollektív önismereten keresztül vezet.

Pontosan ma egy éve váltam apává. Tudom, egyesek szokták forgatni a szemüket, hogy minek írok ilyen témákról. Ez is ilyen bosszantó nemi sztereotípia: egy nőtől szinte elvárják, hogy mindig az anyaságáról valljon. Ha egy férfi vall az apaságáról: sokan fintorognak. Hogy jön ez ide? Maradjon a kaptafánál! Nos, akinek nem tetszik, ne olvassa, lapozzon! Hogy milyen volt ez az első év? Aki olvassa az írásaimat, tudja, hogy az egyik szerelmem a magashegyi túrázás (bár persze a gyerek miatt most háttérbe szorult). Ahhoz tudnám hasonlítani a gyerek berobbanását az életembe, mint mikor életemben először mentem megmászni zöldfülűként egy 3 ezres hegycsúcsot, a Wildspitzét. Egy különös, szép, intenzív, fárasztó és határozottan ijesztő élmény. Csak éppen annak a túrának pár nap alatt vége volt, ez meg már egy éve tart. Az egyik pillanatban éppen elönt a csodálat, de a következő pillanatban már szorongva küszködsz, hogy átvészeld a következő megpróbáltatást. És néha, akárcsak egy magas hegyen, azon töprengsz: mit keresek én itt? Ülhetnék éppen kényelmesen a fotelemben, miközben szól a klasszikus zene, olvasgatva egy könyvet és kortyolgatva a teámat. Hát kellett ez nekem? Amikor persze valaki a nehézségekről ír, akkor vagy azt kockáztatja, hogy a Durcás Dóri félék leragasztják és befóliázzák, amiért nem csak a rózsaszín álomvilágról lelkendezik. Vagy pedig, ami semmivel sem empatikusabb, megkapja, hogy te akartad meg hogy minek ment oda. Pedig szerintem fontos, hogy mindkettőről beszéljünk: a nehézről és a szépről. Mi is, apák. Így teljes a kép. Igenis borzasztó fontos, hogy az érintettek gyakrabban megosszák az élményeiket (erről is) – elvégre az emberiség jövőjéről van szó. Igen, ha nem született volna meg a kislányom, akkor ez az elmúlt év ezerszer kényelmesebb lett volna. Több túrázás a hegyekben. Több napsütötte tengerparti nyaralás. Több színház, mozi, kultúra. Több szociális élet a haverokkal. Komfortosabb – és egyben jóval laposabb év lett volna. Ami nem sokban különbözött volna az előzőektől. Így viszont, apaként, ebben az első évben annyi minden történt velem, mint máskor tíz év alatt sem. Elképesztően intenzív év volt, tele kihívásokkal. Fenekestől felforgatta a korábbi életemet. Azt a korábbi gyermektelen életet, amire kábé úgy emlékszek vissza homályosan, mintha száz éve lett volna. És tudjátok mit? Semmiért sem cserélném el, amit kaptam. Minden kihívásával és tökéletlenségével együtt is: ez az új apa-lét egy olyan izgalmas utazás az ismeretlenbe, ami minden nap egy új csodát tartogat a számomra. Nézni, ahogy ez a kis emberi lény, aki beköltözött az életünkbe, napról napra fejlődik, gyarapodik – és közben te, mint szülő is gyarapodsz általa – hát ennél nagyobb elégedettséget még nem éltem át soha. ❤

„Azt hiszem, kevés ember van, aki többet szenvedett volna, mint én,” írta Weöres Sándor egy levelében. „Olyan üldözött gyerekkorom volt, hogy tízéves fejjel fölakasztottam magamat, úgy szedtek le. 15 éves időmig falun éltem, fizikai munkát végeztettek velem, és üldöztek, rúgtak, kínoztak. Az osztálytársaim csúfoltak, a lányok kinevettek. Önnevelés és akaraterő árán mégiscsak ember lett belőlem; engem a poklok minden ördöge kalapált emberré.” Ember lett belőle – de még milyen. És költő. „Ha szín-normális volnék, akkor nem írnék verseket,” írta. Helyesbítenék: ilyen ragyogó verseket. Mert vajon hány „szín-normális” költőt ismersz, aki nem dédelgetett valami nagy sérülést? Bessel van der Kolk pszichiáter, a trauma témájáról az egyik legjobb könyv szerzője mondja, hogy nagyon sok sikeres ember nagyon sokat szenvedett gyermekkorában, és ez nem véletlen. Aki olyan tündérien szép és túlvilágian borzongató, pókháló-finomságú és kifinomultan érzékeny lírába tudta beleszőni a világot, mint Weöres, az borítékolhatóan sokat szenvedett. Már gyerekként is gyakran találtam valami groteszk, félelmetes mellékízt egyes verseiben. Ott van például a Bóbita. Mostanában sokat éneklem a kislányomnak, aki szereti. Felmerült bennem: Weöres beleírta saját fájdalmát. Ő a malac, akinek a nem túl jófej tündér szárnyat igézett, akit röptetett és kikacagott. A szépség nagyon gyakran – meghaladott szenvedés. No mud no lotus (ha nincs sár, nincs lótuszvirág), ahogy Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes mondta. Akinek a nevét talán nem szokatlan ide szúrni, hiszen Weöres maga is átfogó és mély érdeklődéssel tanulmányozta a Kelet – a teljesség – bölcsességét: „Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert rávonatkozólag minden ‘igen’ és ‘nem’ ugyanazt jelenti; hanem merülj önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden mindennel azonos: ez a teljesség.” Sajnos ez a teljesség számára is inkább ideál volt, mint megélt valóság. A költészeten kívül voltak jóval kevésbé építő módszerei, megküzdési stratégiái is a szenvedés enyhítésére. Ebben hasonló volt, mint Alan Watts, aki akárcsak Weöres, hihetetlenül gyönyörűen tudta tolmácsolni a Kelet eszméit a nyugati világnak – de magánéletét tekintve megmaradt egy önmagával meghasonult, önsorsrontó kamasznak, aki halálra itta magát. Elmélyült spiritualitás és vulgáris élvezet-hajhászás kettőssége: érdekes fejtörőt ad ez mindig az utókornak, nemde? Weöres gyerekkorától kezdve betegeskedett (az elhanyagolt, megszégyenített test lázadása?). Bipoláris depresszióban szenvedett: a kreatív és hurrá-omptimista fázisokat a teljes apátia hullámvölgyei követték. És életét megkeserítették az önpusztító szokásai: láncdohányzás, ivás. „Rossz szokásom a dohányzás, melyet nem ártana leküzdenem,” írta. „Nemcsak egészségügyi okokból, hanem állandó rabság, megaláztatás ez, hogy egy kis füstölgő vacak nélkül az ember nem ember. Például, ha írni akarok, és nem füstöl a kezemben a cigaretta, akkor nem megy az írás. Van ebben valami elszomorító.” Megrögzött piás volt. Pillanatok alatt eltüntetett bármilyen szeszesitalt. Nem azért, mert a pia kellett ahhoz, hogy jobb költő legyen – ő maga is elismerte, hogy részegen legfeljebb firkálni képes. De nem tudott mit kezdeni a létezés ürességének szenvedésével. Nem lehet nem gondolni arra, hogy saját magáról ír, amikor így fogalmaz: „A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. Akit szenvedélyei úgy eltompítottak, hogy már semmit sem élvez jobban, mintha rengeteg vizet inna; s kínlódni csak úgy tud, ahogy egy gép csikorog: életében elérte a poklot.” Egyes pályatársai szerint nagy valószínűséggel már a 30-as éveiben bevégezte volna az életét valami árokparton egy különösen dévaj ivászat után. De nem tette. Mert a sikeres férfiak mögött gyakran van még valami. Jobban mondva, valaki. Egy társ. egy nő. És semmi sem mutatja jobban az egész kultúránk patriarchális természetét, mint ez a folyton ismétlődő egészségtelen és aránytalan szerepleosztás, minta. Amit a világirodalom, művészetek, tudományok történetét áttekintve megpillanthatunk: a lángoló férfi „géniusz” és az árnyékában szerényen meghúzódó, többnyire alig ismert és elismert nő. Weöres mellett ez a társ – ez a nő – Károlyi Amy volt, élete szerelme. Saját jogon elismert költő. Ő egyben tartotta a férjét, aki nélküle széthullott volna, mint valami kártyavár. És mégis: minden függőségével, fogyatékosságával együtt, amikor Weöres Sándor átlépett a költők, az istenek, a tündérek idejébe – akkor minden egyes szava kinyilatkoztatás, az orákulum tiszta, felkavaró erejével hat, amitől libabőrös lesz az ember. „Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása. Értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné.”

Hogyan lehet megelőzni az egészségtelen konfliktust? A minap írtam az egészséges és az egészségtelen konfliktus közötti különbségekről (belinkelem a poszt alá). És ígértem, hogy írok arról is, miként lehet elkerülni az egészségtelen konfliktust – Amanda Ripley könyve öt szempontot sorol fel ehhez, amik szerintem szuperhasznosak. 1) Tárd fel a belső sztorit Miről is szól igazából a konfliktus? Tényleg arról szól, amit a felek mondanak? Egyáltalán nem mindig. Gyakran a konkrét konfliktus csupán tünete valami jóval mélyebbről jövő problémának: annak, hogy valaki(k) nem érzik úgy, hogy tisztelik és meghallgatják őket. Esetleg a valódi ok valamilyen homályban hagyott félelem vagy szorongás, sértettség vagy fájdalom. Ha csak pragmatikusan a konkrét nézeteltéréssel foglalkozol, akkor a felszínt kapargatod, és a konfliktus ki fog újulni. Ezért a valódi történetet kell felszínre hozni és kibeszélni. Jobban megérteni, hogy ki miért és hogyan jutott el az álláspontjához, mielőtt egymásnak esnétek. 2) Csökkentsd a polarizációt Próbáld elkerülni, hogy szükségtelenül egymással szembenálló csoportokat („mi” és „ők”) képezz! Ha már csoportokra van szükség, hát jobb, ha kettőnél többet hozol létre – olyan hagyományokkal, szabályokkal, amik elősegítik a csoportok közötti vegyülést. Konkrét ügyekben két szembenálló csoport tagjai is gondolhatják ugyanazt, működhetnek együtt, ami csökkenti a polarizációt. 3) Ismerd fel a tűzgyújtókat Tűzgyújtóknak nevezi Ripley azokat az embereket, akiknek lételemük a konfliktus gerjesztése – ugyanis a saját sérelmeiket vetítik bele, igazolást keresnek más emberek szenvedésében. Őket onnan ismered fel, hogy felélénkülnek, amikor egy konfliktus elmérgesedik. Szinte kéjelegnek és kárörvendenek rajta. Végletes gondolkodás, megalázó, lekezelő hozzáállás, megbékélés helyett bosszúvágy jellemző rájuk. A mai társadalomban sokan kimondottan „konfliktus-vállalkozóként” keresik a kenyerüket: abból élnek, hogy élezik a konfliktus emberek csoportjai között. Fontos, hogy felismerjük őket és tartsunk távolságot tőlük! 4) Végy időt magadnak Emlékeztek a Legyek urára? Amiben fiúk egy csoportja hajótörést szenved egy lakatlan szigeten, és hamarosan kegyetlen erőszakos bűnözővé válnak? A valódi sztori, amin a regény alapult, sokkal jobban végződött. A fiúk valójában nagyon is jól együtt tudtak működni a szigeten. Tudjátok miért? Többek között azért, mert kialakítottak egy konfliktus-kezelési szabályt. Ha konfliktus alakult ki két fiú között, az egyiket a sziget egyik, a másikat a másik végébe küldték, ahol el kellett tölteniük valamennyi időt, hogy lehiggadjanak. És csak ezután találkoztak újra, hogy rendezzék a konfliktust – ami ezután már mindig sikerült békés úton. És az estét közösen, zenéléssel, énekléssel zárták le, egyfajta megbékélési szertartással. Tanulhatunk tőlük! 5) Bonyolítsd az elbeszélést „Óvakodj az túl egyszerű történetektől,” mondta Tyler Cowen közgazdász. Ha egy konfliktust túl egyszerűnek látunk, az mindig elvakít bennünket. Ha viszont hozzáadunk a képlethez egy kis kíváncsiságot, és próbálj többet megtudni a másik félről. Az őszinte kíváncsisággal feltett kérdések mindig új horizontokat nyithatnak. Mit szeretnél, ha a másik oldal megértene rólad? Mit éreznél, ha ez a probléma holnap megoldódna? Mi az a kérdés, amit senki nem tesz fel? Mi az, amit nem tudsz?