Széljegyzetek

Hüllőagyak irányí­tják a világot. No nem gyí­klények, mint egyes konteós idióták hiszik: a hüllőagy mindannyiunkban ott van. Agyunk legősibb részét képezi.

Mindig dualizmusban, kettősségben képes gondolkodni: csak győztest és vesztest, ragadozót és zsákmányt, erőszakot és meghunyászkodást ismer. Mindent vagy semmit.

Az élet a hüllőagy szerint: macsó, páváskodó pártriárkák versengése a nagyobb hatalomért, a több nőstény fölötti ellenőrzését, a menőbb kocsiért. Mindig többet, mindig nagyobbat. A hüllőagy megszállotja a kisebbrendűség-tudat által fűtött nagyságnak. Akár terepjáróról, akár területről, akár demográfiáról, akár rakétáról van szó: a lényeg, hogy neki legyen nagyobb. Make America Great Again. Magyarország jobban teljesí­t.

Szereti nézegetni magát a tükörben: „hozzám szóltál? Hozzám? Megütlek kxcsög!”

A jelszó: a Család. A család az szent – mármint mindig az övé. A család nevében lehet lopni, csalni, rabolni. De persze közben a családját éppúgy kizsákmányolja, elhanyagolja és abúzálja a család feje, mint mindenki mást. „Gyerek, asszony verve jó.” Egész országok, egész egyházak működnek úgy, mint egy nagy diszfunkcionális család, az abúzus melegágya.

A hüllőagy szereti erővel megoldani a problémákat. Militarizálni, rendőrállamot épí­teni. Ösztönös gyanakvással viseltet a szaktudás iránt: szemüveges intellektuálisok ármánya. „A szegényeket segí­teni? Pfff… Bxzi vagy? Oda köll ütni, oszt kuss lesz.”

Az egész emberiség jelenlegi válsága mögött mindenhol ott látjuk a hüllőagyakat. Ahogy a törékeny férfiasságukat veszélyben érezve összefeszülnek. Ahogy önelégülten vigyorogva, falkába gyűlve félemlí­tik meg a náluk gyengébbet. Ahogy melldöngetve gerjesztik a saját törzsi hübriszüket. Ahogy csoportos erőszakot követnek el a bolygó ökoszféráján, könyörtelenül kizsákmányolva az utolsó csepp erőforrást is, csak hogy nekik legyen a nagyobb. Autó, felhőkarcoló, jacht.

A hüllőagyak kérkedése, erőszakoskodása, bántalmazása mögött valójában mindig ott van egy rémült, becsapott, elhagyatott kisfiú, akiknek elvették a játékmaciját. Akit megaláztak, megvertek, magára hagytak. Aki bizonyí­tani akarja apunak/anyunak, hogy deigenis ő méltó a figyelemre, tiszteletre. Aki csak a bántás nyelvén tanult meg kommunikálni.

A hüllőagyakat nem győzhetjük le a saját pályájukon. Erőszakkal, megalázással, kirekesztéssel. Ha az emberiség valaha megszabadul a hüllőagyak rémuralmától, akkor az a tudáson, az együttérzésen, a szolidaritáson, a kreativitáson és az együttműködésen keresztül fog megvalósulni. Annyira több van bennünk – annyia többre vagyunk hivatottak, mi, emberek.

Sokan mondják: nincs időm az önmegismerésre, nincs időm a spirituális utazásra. Munkám van, gyerekem van. Majd ha több szabad időm, több nyugalmam lesz.

És ugyanők többnyire úgy képzelik el a spirituális utat, hogy egy távoli hegyen vagy erdőben egy kolostorban kell ülni naphosszat, teljes nyugalomban és zavartalanságban. Kiküszöbölve minden zajt, minden határidőt, minden bosszantó embert és ingert.

Pedig számomra a leginspirálóbb emberek nem azok, akik azzal kérkednek, hogy tökéletesen kiiktatták a zavaró ingereket az életükből. Poszolgatják magukról a képeket, ahogy lótuszülésben meditálnak valami trópusi tengerparton. Hanem azok, akik a kényelmetlen helyzetekben is képesek megtalálni a belső békét. A kis szünetekben is megtalálják a csendet.

Hétköznapi hősök, akik gyakran egyáltalán nem felelnek meg a „spirituális emberről” kialakí­tott külsőséges (és valljuk be, többnyire patriarchális) sztereotí­piáknak.

Mindig tisztelettel meghajolok az anyuka előtt, aki két hisztis kisgyerekkel, babakocsival egyensúlyoz a tömegközlekedésben, bevásárlószatyorral a vállán – és mégis képes, még ha nem is mindig angyali türelemmel, de szeretettel és gyengédséggel, nem erőszakkal reagálni a gyerek hisztijére.

Na ezt nevezem én Zennek.

Vágyaink mint a hagymahéjak. Mindig van mögöttük valami más.

Álmodozol arról, hogy mit vennél, ha megnyernéd a lottót? Ház, autó, világ körüli út?
Új szexuális élmények után sóvárogsz, hódí­tani szeretnél?
Vágysz rá, hogy elismerjenek a munkádban, sikereket érj el, felnézzenek rád?
Társat szeretnél, családot alapí­tanál, közösséghez csatlakoznál?
Vagy éppen legszí­vesebben megszabadulnál a kötelességektől és csak arra vágysz, hogy betépve fetrengj a kanapén?

Ha leásol a mélyére, minden vágyad mögött megtalálod az alapvágyaidat: a valahová, valakihez való tartozás vágyát. A vágyat, hogy elismerjenek, szeressenek, tiszteljenek. A sóvárgást az anyaméh ölelő, meleg békéje és biztonsága után.

Gyakran az elutasí­tás, a magára hagyottság, az elhanyagolás, a bántalmazás fájdalmas emléke olyan nyomot hagyott a testedben és a lelkedben, aminek nem is vagy tudatában – de ami ott dolgozik minden vágyadban. Kétségbeesetten próbálsz kapcsolódni valakihez, tartozni valahová, de közben rettegsz az elutasí­tástól – mert belédégett az élmény: nem vagyok elég jó.

Ezért aztán gyakran védekező mechanizmusként már előre megszúrod a tüskéiddel azt, aki közeledne hozzád, hogy ne kelljen bevállalnod az esetleges elutasí­tás, az esetleges kudarcos kapcsolódás kockázatát.

Inkább választod az ál-kapcsolódás élményeket, amelyek hamis biztonsággal, csillogó í­géretekkel hivogatnak a kelepcéjükbe. Mint egy ragadozó növény mézédes szirmai, amikhez rovarként tapadsz oda, hogy aztán mérgező nedveikkel élve emésszenek meg.

Vágyaink köré ezernyi identitást épí­tünk, amelyek mentén megkülönböztetjük magunkat másoktól. Akár sikeresnek tartjuk magunkat a vágy kielégí­tésében, akár nem, az meghatároz minket. Vágyvezérelt szerepeket veszünk fel, és ezeket eljátszuk. Én vagyok az üzletember, akinek drága háza és kocsija van. Én vagyok a lúzer, aki alkoholista. Én vagyok a családanya, akit mindig kihasználnak.

Mennyi torz grimasz, amibe egy életre belemerevedünk, mennyi életszerűtlen maszk, ami egy életre rajtunk ragad. Mennyi kényelmetlen póz, mennyi lélektelen szokás, mennyi mosollyal álcázott szenvedés. Mennyi büszkeség, mennyi szégyen.

Mennyiféle vágy, mennyiféle ember – és mégis, valahol bent, mélyen, gyakran eltemetve és megtagadva, ugyanaz a alapvágy, ami annyira emberi: tartozni, kapcsolódni, szeretve lenni. Nem is vagyunk mi annyira mások.

(notes to myself)

Büszke vagyok arra, hogy tegnap már nem először töltöttük meg a MagnetHáz 190 fős Hamvas termét a Drogriporter Szabadegyetem rendezvényével – a Drogriporter nem csak egy oldalt, de közösséget is épí­t! És van rá igény.

Úgy érzem, sikerült átadnunk a fő üzenetet. Ami nem az, hogy a gomba jó vagy rossz, buzdí­tsunk a használatára vagy eltántorí­tsunk tőle. Hanem az, hogy a gomba kipróbálása lehet csodálatos vagy rettenetes döntés, attól függően, hogy az illető mit hoz magával, mennyire tudatos és felkészült (set), és milyen környezetben, közösségben (setting) és dózisban használja a szert.

Nagyon köszönöm a kitűnő előadóinknak, hogy a tudásukkal gazdagí­tották a közösségünket egy ilyen izgalmas témáról, mint a varázsgomba. Köszönöm mindenkinek, aki eljött, és támogatja a Drogriportert, hiszen a Ti kis adományaitok ezerszer többet jelentenek, mint a hatalmasok milliói. A Ti támogatásotok a garancia arra, hogy a Drogriporter megőrizheti azt a független, tárgyilagos, de mégis szenvedélyes hangot, amire – hiszem – nagy szükség van ma a hazai közéletben.

Aki szeretné megnézni a tegnapi esemény videófelvételét, annak jó hí­rem az, hogy amennyiben beállí­t bármilyen havi rendszerességű adományt nekünk, de legalábbis egyszeri 5 ezer forint adományt ad nekünk, annak automatikusan küldjük nem csak a varázsgombásról, de az összes többi rendezvényről készült videófelvételt is! Szóval megéri támogatni a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Richard Rohr ferences szerzetes szerint 30 éves kor fölött az ember már semmit sem tanul a sikerekből. Csakis a krí­zisekből – a nehézségekből. Azokból, amikor kénytelen újra szembesülni a kí­nzó kérdéssel: „ki is vagyok én?”

Amí­g fiatalok vagyunk, addig fontos, hogy „valakivé” váljunk. Felépí­tsünk egy olyan identitást, amit magunkénak érzünk. Amiről elhisszük, hogy mi vagyunk. És ehhez a Hamis Énhez ragaszkodunk, különösen, ha sikereket is élünk át. „Ó, ez vagyok én!” – kapjuk a megerősí­tést. Egészen addig, amí­g jön egy válságos epizód, amikor újraértékeljük, hogy kik is vagyunk.

Olyan élmények ezek, amelyek gyakran nehezek és fájdalmasak. Megfelelő érettséggel azonban épí­tő, katartikus folyamathoz vezetnek. Ezt a lengyel pszichológus, Kazimierz Dabowski „pozití­v dezintegrációként” í­rta le. Az ember egy alacsonyabb, kevésbé tudatos létezési szintről átlép egy magasabb tudatossági szintre.

Szétesünk – de ez a szétesés nem feltétlenül vezet teljes nihilhez, hanem valami új vajúdik bennünk, fájdalmasan. Széthullik az ismert világunk – leesik az álarc magunkról, és a tükörbe pillantva egy új, eddig ismeretlen ember tekint vissza ránk. Nincs benne semmi új: a hiteles, valódi énünk. Csak annyi réteg rakódott már rá, hogy alig emlékszünk, ahogy gyerekként álarcok és tettetés nélkül rohangált a világ izgalmas, új, felfedezésre váró mezőin.

Orpheusként alászállunk az alvilágba: a gyökereinkhez. A gyermekkor szellemvilágába, ami ott kí­sért mindvégig, abban az ezernyi reakciós hurokban, viselkedési zsákutcában, amivel sikertelenül próbálunk alkalmazkodni a valósághoz. Mentális időutazást teszünk: újraalkotjuk a múltat. És ezáltal saját magunkat is.

„Sár nélkül nincs lótusz,” mondta Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes. A világ már csak ilyen, a virágból sár lesz, és a sárból újra kihajt a virág – a boldogságból fájdalom lesz, és a fájdalom boldogsággá transzformálódhat. A krí­zist nem tudjuk elkerülni, nem tudjuk „bebetonozni” a nyugalmat és boldogságot. De nagyobb tudatossággal a transzformációt megkönnyí­thetjük. „Ha tudjuk, hogyan szenvedjünk, akkor sokkal, sokkal kevesebbet fogunk szenvedni.”

„Gyógyí­tsd magad a Nap sugaraival és a holdfénnyel. A folyó hangjával és a ví­zeséssel. A tenger morajlásával és a madarak csivitelésével. Gyógyí­tsd magad mentával, margosaolajjal és eukaliptusszal. Édesí­tsd meg levendulával, rozmaringgal és kamillával. Öleld meg magad kakaóbabbal és egy csipetnyi fahéjjal. Tégy szeretetet a teádba cukor helyett és idd meg, miközben a csillagokat nézed. Gyógyí­tsd magad csókokkal, amiket a szél lehel az arcodra, az eső ölelésével. Vesd meg csupasz lábadat a földön és álld meg szilárdan azt, ami jön. Légy okosabb minden nappal, hallgass az intuí­ciódra, nézz szembe a világgal. Ugrálj, táncolj, dalolj, és élj boldogabban. Gyógyí­tsd magad a gyönyörű szeretettel és mindig emlékezz: te magad vagy a gyógyszer.”

Ez az idézet Maria Sabina mazaték gyógyí­tótól (curandera) származik – egy bölcs asszonytól, aki kulcsszerepet játszott abban, hogy a Nyugat újra felfedezze a pszichedelikus gyógyászat rejtett kincseit. Egy olyan szellem szabadult ki a palackból, ami egyrészt rengeteg ember életét változtatta meg a pozití­v irányba – de sajnos eközben tragikus következményekkel is járt a helyi őslakos közösségekre. Többek között erről is lesz szó holnap, a Drogriporter Szabadegyetem legújabb, Varázsgombáról szóló rendezvényén: https://www.facebook.com/events/676932297498644

Sajnos a helyszí­ni regisztrációt le kellett zárnunk, elértük a terem kapacitását, de aki szeretné videón követni az eseményt, az legyen a támogatónk! Mindenki automatikusan kapja a videólinket, aki idén legalább 5 ezer forint egyszeri, vagy minimum 500 forint havi rendszerességű adományt beállí­t: https://drogriporter.hu/tamogass/

Megrovást kapott a bí­róságtól Pető Attila, az első magyar férfi, aki arccal-névvel felvállalta, hogy gyerekkorában egy pap zaklatta éveken keresztül. Megrovást kapott, amiért üzenetekkel „zaklatta” (!) az egyházi vezetőket, azt kérve, hogy legyenek következményei az ügynek. Hogy legalább kérjen tőle valaki bocsánatot, nyilvánosan. Nem kapott elégtétel – őt darálta be a rendszer.

Tudjátok annyira tud bosszantani, amikor a Büntető Törvénykönyvet üzenőfüzetként használják, és azt hirdetik, hogy a drogfogyasztás büntetésének megszüntetése „rossz üzenetet küldene” a fiataloknak. Nos, kérdezem én, ez a bí­rósági í­télet vajon milyen üzenetet küld nekik?

Egy hihetetlenül borzalmas üzenetet – mindenki számára, aki bármilyen abúzus áldozata lett valaha: „Ha kiállsz az igazadért, még te jársz rosszul.”

Abuzáltak gyerekként? Hát ki nem szarja le? Csak aztán nehogy drogfüggőségben keress menedéket a fájdalom elől, mert akkor még jól meg is büntetünk. Elvégre nekünk fontos, hogy milyen üzenetet küldünk a fiataloknak!

Így kezeljük tehát azokat, akiket gyermekkorukban bántottak. Miközben a „gyermekek védelmére” hivatkozva meg van tiltva, hogy az iskolákban a fiatalok egyáltalán bármilyen szexuális edukációban részesüljenek. Mintha nem lenne dokumentálva jelentések ezrein keresztül, hogy a gyerkekre nem az jelenti a veszélyt, ha hallanak arról, hogy lehet más szexuális orientációval vagy nemi identitással is élni. Hanem a saját tekintélyüktől és hatalmuktól megrészegült vacak kis zsarnokocskák, akik kihasználják a lehetőséget, hogy bántsák a gyengébbet.

A lépten-nyomon a gyermekek védelmére hivatkozó rendszer éppen a gyerekeket hagyja leginkább cserben, ha valóban bántják őket.

Pont ez a mentalitás és hozzáállás az abúzus melegágya: az elszámoltathatatlanság, átláthatatlanság légköre, a hallgatás és elhallgattatás tekintélyelvű kultúrája, amelyben penészgombaként tenyésznek azok a bántalmazók, akik nagy többségükben maguk is bántalmazottak voltak gyermekként. Többségükben nem pedofilok, hanem olyan ragadozók, akik a zavarosban halásznak, és kihasználják a lehetőséget az abúzusra. És az egész intézményes rendszer úgy van összerakva, hogy a bántás generációról generációra továbbadódjon.

Szeretném, ha nem menne át a kommentelés arikulálatlan, zsigeri katolikus-utálatba és egyházgyűlöletbe: mert ez nem visz előre. Mi több, csak alkalmat ad a kritizált vezetőknek, hogy bezáruljanak, mint a mimózavirág, és mindent a kereszténygyűlöletre és vallásutálatra fogjanak.

Nem az egyes személyekkel, csoportokkal szembeni gyűlölködés segí­t. Hanem az, ha egyszer és mindenkorra felismerjük, hogy a felszí­n álságos nyugalmának a megőrzése helyett az őszinte szembenézés, a felelősség elismerése, a rendszerszintű okok feltárása indí­that csak el egy olyan folyamatot, olyan transzformációt, ami valódi védelmet nyújthat a gyerekeknek a traumatizációtól.

Respect Pető Attila, veled vagyunk!

A munkám egyik legizgalmasabb része az, amikor a kollégámmal, Takács István Gáborral egy külföldi országban filmezhetünk a helyi drogszcénáról. Ma Berlinben forgattunk a Fixpunkt nevű ártalomcsökkentő szervezet mobil droghasználó buszáról. Sebastian Bayer, a programot vezető szocmunkás srác nagyon kedvesen bemutatta nekünk a szolgáltatást – aminek a célja, hogy egy higiénikus, felügyelt környezetet biztosí­tson az utcán élő droghasználók számára a saját maguk által hozott cucc elfogyasztásához. Ezáltal nem az utcán fognak fogyasztani, és elkerülhetik a fertőzéseket, túladagolásos haláleseteket. Két busszal járnak ki: az egyik maga a droghasználói helyiség, a másik pedig egy konzultációs szoba. Ez utóbbiban tanácsadást, HIV és Hepatitis szűrést végeznek, és segí­tenek a gyakran lerobbant egészségügyi állapotban lévő embereknek orvosi ellátáshoz, lakhatáshoz, ételhez, ruhához stb. jutni. Mert Sebastian szerint a legtöbb betévedő ember nem a függőségről kezd el panaszkodni, hanem arról, hogy nincs hol aludnia, nincs miből élnie, nincs aki ellássa a testi-lelki bajait – nincs akitől kapjon egy emberi szót. Ezek a megkereső szolgáltatások kulcsfontosságúak abban, hogy elérjék és bevonják a margón élő embereket, akik nem fognak besétálni a rehabokba, kórházakba. Bizalmat épí­tenek – emberi kapcsolatokat alakí­tanak ki. És persze mindezt a helyi állam és önkormányzatok támogatásával. Így is lehet ezt: gyakorlatiasan és mégis emberségesen. A rendszer ott sem tökéletes, és elég sok ember kerül a margóra – de legalább az irány jó.

Egyszer a 14. Dalai Lámát megkérdezték, mi volt a legjobb pillanat az életében.

Ha egy európait – ha minket – kérdeznek meg erről, akkor mi elgondolkodunk. Beindí­tjuk és megdolgoztatjuk a memóriáért felelős kis agyterületeinket. Böngészünk, szelektálunk életünk szép pillanatai között. Próbáljuk megtalálni azt, amihez a legerősebb pozití­v érzelmi reakció fűződik. Esetleg amit erkölcsi elveink, világnézetünk alapján a legfontosabbnak könyveltünk el. Egy pillanatot a múltban.

Mi, európai emberek, hajlamosak vagyunk akkor értékelni az életet, ha dúslakodik „emlékezetes” pillanatokban. Bakancslistákat í­runk. Élvezetes pillanatokra vadászunk, egzotikus utazásokkal, szexuális hódí­tásokkal, különleges tudatállapotokkal, közösségi együttlétekkel. Szorgalmasan gyűjtjük az érzéki tapasztalatokat, különleges észleléseket, és azt hisszük, hogy ettől lesz az életünk értékes. Felvágunk egymás előtt a pillanat-trófeáinkkal, és irigyeljük a másikét.

Pillanat-milliomosok akarunk lenni, fürödni a bevásárolt, felhalmozott pillanatokban, mint Dagobert bácsi a pénzzel teli medencében.

Rohanunk, hogy még több pillanatot gyűjtsünk be, mint a lepkevadász a hálójával – még egy selfie az instán, hogy midenki lássa, én ott voltam. Az én életem kérem boldog! De közben valahogy mégsem vagyunk elégedettek, hiába nézegetjük a képeket a közösségi médián.

Folyamatos a FOMO: szorongunk, hogy lemaradunk a tökéletes pillanatról, kimaradunk a boldogságból. Naná, hogy biztos megint valaki más, valahol máshol éli át, amit nekünk kéne!

A Dalai Láma azonban nem sokat habozott, és rávágta a választ a kérdésre: Most! Ez a legboldogabb pillanat az életemben.

Mindig most – az örök most. A jelen pillanat. Buddhista szempontból teljesen érthető válasz.

Az elme folyamatosan vándorol, bújkál, hol a múltban, hol a jövőben. Menekül a jelen pillanat elől. A boldogságot mindig vagy siratjuk – vagy éppen várakozunk rá, de nem éljük át tudatosan a jelenben. És ez a szenvedésünk eredője. A szenvedéstől csak akkor szabadulunk, ha tudatosan jelen vagyunk, ha megelégedünk azzal, ami van. Ha nem ragaszkodunk hozzá, mert tudjuk, hogy elmúlik. De nem is félünk megélni, még akkor sem, ha éppen kellemetlen.

„Csak két nap van az évben, amikor semmit nem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap,” mondja a Dalai Láma. „A ma viszont nagyon is alkalmas arra, hogy szeress, higgy, és mindenekelőtt, hogy élj!”

„Milyen sötétségben is leledzünk, milyen kevessé is vagyunk képesek felfogni a Létet, és azt, ami van,” sóhajtott föl John Locke, az angol felvilágosodás nagy filozófusa egy szokatlanul bizonytalan pillanatában. „Néha elégedj meg azzal, hogy nagyon tudatlan vagy.”

A múltkor í­rt nekem egy lány, azzal kezdte a levelét: „Ti tényleg értetek a drogokhoz?” Elgondolkodtam: tényleg értek-e a drogokhoz? Húsz éve foglalkozom ezzel a témával, rengeteget olvastam, több száz cikket í­rtam, filmet forgattam róla a világ számos országában, szakmai konferenciákat szerveztem, saját tapasztalatokat szereztem vele kapcsolatban – de nem merem kijelenteni, hogy értek hozzá.

Vannak bizonyos jelenségek, amiket érteni vélek – de minél többet tudok meg róluk, annál inkább megértem azt is, hogy mennyire keveset is tudunk biztosan. És mivel ez egy nagyon összetett (multidiszciplináris) jelenség, rengeteg olyan szakterület van, amihez bizony nem értek, és csupán felületesek az ismereteim.

Biztosan az nyugtatta volna meg, ha azt felelem, hogy igen, értek a drogokhoz. De nem tettem. Mi több, azt gondolom, és ezt meg is í­rtam, hogy bizonyos részéhez értek, de ha valaki azt állí­tja magáról, hogy ő nagyon ért a drogokhoz, akkor meneküljön – mert az biztos sarlatán. És néha tényleg őszintén meg tudok döbbenni, hogy egyes emberek micsoda nagy arccal tudják magukról állí­tani, hogy mindent tudnak, miközben a tudásuk finoman szólva korlátozott.

A propagandasajtó egyik lejárató célzatú cikkében szememre vetették, hogy „csak” történészi végzettségem van, „laikusként” hogyan is lehetnék „szakértő”? Az ilyen megközelí­tés szerint ha az ember legalábbis nem toxikológus, vegyész vagy pszichiáter, akkor nem „drogszakértő”. Nos, soha nem tartottam igényt a „drogszakértő” kétes értékű és jelentésű cí­mére. Ellenben szerényen rámutatnék, hogy lehet, hogy a toxikológus nagyon ért ahhoz, hogyan bontja le a szervezet a különféle pszichoaktí­v szereket, de semmi garancia nincs arra, hogy a drogjelenség lélektani és társadalmi vetületeihez bármennyivel jobban értene, mint egy laikus.

Az elmúlt húsz évben rengeteg drogtémájú tudományos konferencián vettem részt, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy tisztességben megőszült professzorok, akiknek a karrierje szól a drogkutatásról, milyen nagy ökörségeket tudnak néha állí­tani egy olyan droggal kapcsolatos jelenségről, amihez nem értenek. Vagy hogy végletesen, egyoldalúan leredukálják az emberi élményt – életszerűtlenül idegenül attól, amit egy ember fogyasztóként átél. Vagy abszolutizálják, túláltalánosí­tják a fogyasztók egy bizonyos csoportjának az élményeit, és figyelmen kí­vül hagynak másokat.

Nincs olyan, hogy „drogszakértő” – hiába végez el bármilyen egyetemet. Az ember hosszú évek szí­vós munkájával felszedhet némi tudást, kutat, í­r, figyel, vitatkozik, letesz valamit az asztalra – és még azután is meglepheti valami, amiről fogalma sem volt.

(note to msyelf)