Széljegyzetek

Életmódunk arra épül, hogy kerüljük a fájdalmat – és keressük az élvezetet. Ez teljesen logikus, evolúciósan kódolt viselkedés. A gond az, hogy emberi lényként ez a fájdalomkerülő-élvezetkereső életmód gyakran paradox módon a szenvedésünk egyik fő forrásává válik. Mert az evolúciósan belénk kódolt ösztönök arra jók, hogy túléljünk – és hogy továbbörökí­tsük a génjeinket. De arra nem, hogy megtaláljuk az életünkben a jelentést, az elégedettséget és az örömöt.

A Buddha taní­tása szerint addig nincs megvilágosodás, amí­g görcsösen ragaszkodunk az örömöt hozó dolgokhoz és rettegve kerülünk mindent, ami fájdalommal jár.

Van ugyanis olyan fájdalom, amit nem jó elkerülni, hanem át kell élni. Mert ha nem éljük meg, akkor elgennyesedik, mint valami kitisztí­tatlan seb. Ilyen lehet a gyász, amit valakinek az elvesztése fölött érzünk. A tehetetlenség fájdalma, amikor valami rossz történt velünk, ami fölött nem volt ellenőrzésünk – mégis magunkat hibáztattuk érte. A fájdalom, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók.

Mindezt a fájdalmat életünk során túl sokszor betettük egy fiókba: nem érdemlem meg, hogy picsogjak itt. Most a túlélésre kell összpontosí­tani. Nincs idő gyászolni. A sí­rás gyengeség. Nem lehetek gyenge. A pozití­v oldalát kell nézni az életnek. Spongya rá. Halogassuk a kí­nos, kellemetlen szembenézéseket. Keressünk inkább valami tevékenységet, ami elvonja a figyelmünket a fájdalomról. Ami rövid távon enyhülést, feledést kí­nál. Valami tudatos jelenlétet nem igénylő lelketlen automatizmust. Ami feledteti, hogy nyomorultul érezzük magunkat. És amikor ilyen módon hajszoljuk az élvezeteket, akkor annak szenvedés lesz a vége.

Milyen sok embert látsz í­gy magad körül, a fájdalomkerülés-élvezetkeresés torz görcseibe merevedve. Amint halálra élvezik magukat (ez most szomorú irónia).

Iszákos nagyapák, akik visszahúzódnak a maguk kis zárvány-életébe, ahol minden égitest a pia napkorongja körül kering. Boldogtalan házasságokban vergődő nagynénik, akik nyugtatókkal ütik ki magukat az egykori rózsaszí­n álmaik romjai között és belekábulnak a sorozatokba. Egykor szép reményű, öregedő aranyifjak, akik vad bulizással és csajozással próbálják palástolni, hogy mennyire keserűek és üresek ott bent. Munkamániás barátok, akik folyton arra panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, és még a luxusnyaralás közben is azon gondolkodnak, hogyan fogják betartani a nyomasztó határidőket, ezért az insta fotón is megjátszák csupán a gondtalan mosolyt.

Mindenki menekül – mindenki kerüli a fájdalmat, mindenki habzsolja az élvezetet. Mindenki takargatja a valódi énjét, mindenki előtérbe tolja a hamis ént – igyekezve, hogy másnak lássák. Mindenki dühös az életre, a világegyetemre. Dühös a másikra: a te halogató-élvezetkereső stratégiád alacsonyabbrendű, mint az enyém (pl. „Legalább én csak iszok, nem drogozok”).

És legfőképpen dühös saját magára. Önmagára, akit gyűlöl és visszataszí­tónak tart. Meg van róla győződve, hogy az ő gondjára nincs megoldás, ő boldogtalanságra van rendeltetve. Hiszi, fertelmes meggyőződéssel, hogy ha valakit tényleg közel engedne magához, akkor az visszariadna és undorodna tőle.

Mert amikor a fájdalmaink elől menekülünk, akkor magunk elől menekülünk. Elhitetjük magunkkal, hogy nagy rosszaság lakozik bennünk. Hitványak vagyunk, és ezért szenvedünk. Ahhoz, hogy ebből a végtelen visszacsatolási hurokból kikerüljünk, változnia kell a szemléletünknek. Ami gyakran csigalassan történik, láthatatlanul. Talán azt hisszük, nem haladunk sehová. Sziszifuszként görgetjük újra és újra a magunk szikláját a hegyre. De a teljes kilátástalanság csak optikai csalódás.

Olyan ez, mint amikor valaki egy nagy sziklát kalapál, és a hatás sokáig láthatatlan: hiába üti teljes erőből, mintha semmire sem menne vele. De aztán éppen amikor már otthagyná a francba, egyszer csak ketté törik a kő. Mintha csak az utolsó ütés törte volna ketté, pedig valójában az összes ütés együttes ereje tette meg. Így van ez az emberi lélek előtt álló akadályokkal is.

És ahhoz, hogy az akadály elháruljon, szükségünk van emberi kapcsolódásokra is. Amik emlékeztetnek minket rá, hogy nem vagyunk egyedül. El kell jutnunk egy olyan közös térbe, ahol végre merünk érezni, merünk hitelesek lenni és megnyí­lni. Ahol merünk fájni.

Aki mer fájni, az mer élni. És a sivatag, ami élettelennek tűnt, kivirágzik. Valójában soha nem volt halott – mindvégig ott volt benne az élet.

„Ha nem zuhantam volna le, nem tudnék felemelkedni. Ha nem kerültem volna sötétségbe, nem láthattam volna meg a fényt,” í­rja a Midrás.

A hivatalos életrajzok fontos mérföldkövei: iskolák, diplomák, munkahelyek, művek, dí­jak, pozí­ciók, elismerések.

Rainer Maria Rilke, az osztrák költő szerint azonban mindaz a munka, amit az ember az életében elvégez, csupán előkészület lehet a végső, az igazi nagy emberi teszthez képest: szeretni egy másik embert. Rilke szerint szeretni nem könnyű – jól szeretni kimondottan nehéz, mi több, a legnehezebb dolog az életben.

„Meg kell tanulnunk szeretni, a teljes lényünkkel, a teljes erőnkkel,” í­rja. A szeretet nem összevegyülés, összeolvadás. „Egy nemes elhivatottság az egyén számára, hogy megnyí­ljon, hogy megkülönböztessen, és egy különálló világgá váljon, ami egy másikra reagál.” A közelengedés és elengedés kényes egyensúlya.

Rilkének igaza van: hiába érünk el bármit az életben, ha ezen a nagy teszten elbukunk. Egy ember az igazi, béní­tó és megsemmisí­tő sérüléseit emberi kapcsolatokban tudja szerezni – és emberi kapcsolatokban is tudja begyógyí­tani azokat.

(notes to myself)

Srácok ritkán osztok meg Blikk cikket a Drogriporteren, de most megteszem: egy egész korrekt cikket sikerült összeállí­tania az újságí­ró kollégának a gyógyászati kannabisszal kapcsolatos legújabb mizériáról. Ma reggel egyébként a Klubrádió Reggeli Gyors cí­mű műsorában is nyilatkoztam ugyanerről. A lényeg dióhéjban: a magyar kormányzat az EU ellen szavazott két éve az ENSZ-ben, elutasí­tva, hogy a kannabisznak lehet bármilyen gyógyászati felhasználása. Azóta is megy a porhintés és zavarkeltés: ez az egész nem a kannabisz legalizálásáról szólt, a javaslat alapján az továbbra is a tiltott szerek jegyzékében, a kokainnal és a heroinnal közös listán maradt. Csupán arról van szó, hogy elismerjék, hogy lehet gyógyszerként IS használni, megfelelő körülmények között, feltételek mellett. Ez azért nem olyan radikális lépés, ha megfontoljuk, hogy még a kannabisznál sokkal veszélyesebb opioid drogoknak is van elismert gyógyászati hatása. Ráadásul a kannabisz gyógyászati alkalmazása Magyarországon nagy hagyományokra vezethető vissza: egészen az 1930-as évekig a kannabisz növény és oldatai szerepeltek a gyógyszerkönyvben, és éppenhogy külföldi nyomás hatására kerültek ki onnan. Ellenezheti valaki a kannabisz nem gyógyászati használatát, de ettől még el kell ismerni, hogy a kannabiszból számos olyan gyógyszer készül, ami ma már eredményesen segí­t súlyos betegségekben szenvedő, krónikus fájdalmakkal élő embereknek. Nem csodaszer, valóban túl van hypolva. De sok embernél nagyon jól működik, kevesebb mellékhatással, mint más gyógyszerek – lelkiismeretlenség őket kriminalizálni emiatt, és megakadályozni, hogy hozzáférjenek.

A Blikk cikk: https://www.blikk.hu/politika/magyar-politika/kirobbant-fuhaboru-eu-magyarorszag/w68wxe4

Vannak, akik a nagy, végső háborúra készülnek. Az apokalipszisre, amikor a jók leszámolnak a gonoszokkal. A gonoszokat összegyűjtik és megsemmisí­tik, és csak a jók maradnak – és akkor majd eljön az ezeréves boldogság.

„Ó bárcsak ilyen egyszerű is lenne!” – kiált fel Szolzsenyicin. „Bárcsak lennének gonosz emberek, akik alattomosan csak gonosztetteket követnek el, és csak arra lenne szükség, hogy elkülöní­tsük őket tőlünk és elpusztí­tsuk mindet. De a jót és a gonoszt elválasztó vonal minden egyes emberi lény szí­vében húzódik. És ki képes vajon a saját szí­vének egy darabját elpusztí­tani?”

Valójában az emberiség jövője nem úgy biztosí­tható, hogy felosztjuk jókra (mi) és gonoszokra (ők).

Mi több, többnyire azok követik el a legnagyobb gaztetteket a történelemben, akik saját magukat jónak, tisztának, különbnek tartják, és gonoszként különböztetik meg, rekesztik ki embertársaik másik csoportját. A faji, erkölcsi, vallási, nemzeti stb. tisztaság megszállottjaitól ments meg minket, Uram!

Az igazi küzdelem nem jók és gonoszok, angyalok és démonok között zajlik az ég monumentális szí­npadán – hanem az emberi szí­vek mikrokozmoszában. És nem is egy mindent-vagy-semmit küzdelem ez két örök pólus között, inkább felfedezés. A saját árnyékunk küzdelmes felfedezése.

(notes to myself)
kép: Pieter Bruegel

Már látom a fényt az alagút végén – szoktuk mondani bizakodóan akkor, amikor egy fájdalmas, kényelmetlen fejlődési folyamat végén járunk. A sötét A-ból próbálunk eljutni a fényes B-be. Mint ahogy az újszülőtt jut ki az anyaméhből a napvilágra. Megszerzünk még valamilyen képességet, dolgot, tárgyat, elismerést, diplomát – és akkor már kint leszünk a fényben. És a fényre kijutni mindig katartikus élmény.

Emlékszem, milyen volt kijutni a napvilágra az első barlangtúrám után: 6-7 óra kúszás-mászás, sötétben kí­nlódás után végre a szabad ég alatt lenni. Bár zuhogott az eső és felhős volt az ég, én kifeküdtem a rétre, és csak bámultam az eget.

A gond csak az, hogy az életben többnyire nem élvezzük a fényt, hanem mindig új alagutakat találunk magunknak. Elhitetjük magunkkal, hogy valami még nincs meg ahhoz, hogy boldogok legyünk. Több pénz kell, több elismerés, képesség, magasabb pozí­ció, rang és cí­m, több csodáló és lájk, jobb társ. És majd akkor. És mindig már éppen látjuk a fényt az alagút végén, ami elhozza a várva várt megelégedést.

Aztán van olyan is, amikor csalódunk és kétségbeesünk. Pokolba kí­vánjuk az egész alagutat és hamissággal vádoljuk a fényt, ami az alagút végén vár minket. Lekucorodunk a sötét padlóra és legyintünk: hát nem mindegy, hogy sötétben vagyunk vagy fényben? Cinikusakká válunk és kigúnyoljuk azokat, akik még hisznek benne, hogy kijutnak a fénybe: az egész az agyuk szüleménye, vágyálom, délibáb.

Az igazi megvilágosodásunk, bár gyakran í­gy képzeljük el, nem úgy jön el, mint amikor kiérünk az alagút végén a fényre, és hirtelen minden tökéletes. Hanem akkor jön el, amikor rájövünk, hogy nem a fény illúzió, amit az agyunk teremtett – hanem az alagút. Az alagút, ami elszigetel és bezár abba a tudatba, hogy egyedül vagyunk. Hogy el vagyunk veszve és nem kellünk senkinek. A elkülönültségünk, a szeparációnk, az elszigeteltségünk az elménk szüleménye. Valójában mindig is ott a fény, karnyújtásnyira, csak mi nem rá figyelünk. És nem csak egy monumentális megvilágosodás van – inkább sok kis hétköznapi szatori-élmény. Amit aztán szükségszerűen elfelejtünk, hogy újra emlékezzünk rá.

„Az emberi lény része az egésznek, amit univerzumnak nevezünk,” í­rja Einstein. „Térben és időben behatárolt része. Önmagát, gondolatait, érzéseit – a tudat valamiféle optikai csalódásaként – úgy érzékeli, mintha azok elkülönülnének a mindenség többi részétől. Ez a téveszme egyfajta börtönt jelent: személyes vágyainkra korlátoz bennünket és arra, hogy néhány hozzánk közelálló embert szeressünk. Az a feladatunk, hogy a kört tágí­tva kiszabadí­tsuk magunkat ebből a börtönből, és a kör magába foglaljon minden élőlényt, a természet teljes egészét a maga szépségében.”

(notes to myself)

Olvasom, hogy miközben Európa országaiban az elmúlt években folyamatosan csökkent a börtönnépesség – Magyarországon mi évről évre egyre több embert zárunk börtönbe. Évtizedek óta halmozódó, súlyosbodó társadalmi, közegészsügyi problémákat próbálunk kriminalizálással kezelni. A börtönben fogvatartottak nagy része súlyosan traumatizált, mélyszegénységből érkező, intezeti hátterű ember – akiket ez a társadalom, valljuk meg őszintén, már a születésüktől fogva cserben hagyott.

Ha a rendszerváltás utáni időszaknak volt súlyos történelmi mulasztása – mit mulasztása, bűne, akkor az, hogy a mindenkori politikai elit tudatosan és szisztematikusan szabotálta a jóléti állam kiterjesztését a leszakadottakra. És ez az elmúlt évtizedben csak tovább romlott, amikor az állam már arról az igényről is lemondott, hogy a szegénységet ne bűnügyi, hanem szociális kérdésként kezelje. Az „integráció” ma már szitokszóvá vált – miután az integrációra szánt EU-s pénzek rendre oligarchák és kiskirályok zsebébe vándoroltak.

Az ún. dizájner drogok problémája ma 90%-ban szegénységi probléma – nyomorprobléma. És miközben az állam költséges arzenáljával hadat üzent ezeknek a drogoknak és tömegével csukja le az embereket ezen harc nevében, eltolja magától a felelősséget, amikor a nyomorból kellene az embereket kiemelni. Amikor meg kellene védeni a családon belüli erőszak áldozatait. Amikor jövőt kellene mutatni a gettókban élő fiataloknak, akik látják, hogy legfeljebb akkor tudják megengedni maguknak a TV-sorozatokban látott jólétet, ha bűnözésre adják a fejüket.

Botrány és szégyen, hogy Európa közepén egy rendőrállamot épí­tünk, miközben lett volna lehetőség arra, hogy élhető otthonokat teremetsünk. Botrány, hogy leszállí­tottuk a tankötelezettség életkorhatárát ahelyett, hogy társadalmi mobilitást biztosí­tó oktatást fejlesztettünk volna. Szégyen, hogy feudális függést konzerváló közmunkaprogramokat hoztunk létre ahelyett, hogy képzésekkel segí­tettük volna az emberek elhelyezkedését a munkaerőpiacon. Elmulasztottuk, hogy mutassunk némi együttérzést és szolidaritást azokkal szemben, akik generációról generációra csak a bántást és áldozattá válást örökölték meg. Térkövekbe, sövényekbe, stadionokba fektettünk be – csak az emberekbe nem.

Börtönöket épí­tünk, hogy bezárjuk a saját rossz szociális lelkiismeretünket. Azt szeretnénk, ha a szegények nem lennének szem előtt: hogy ne is kelljen szembesülni azzal, hogy mennyire egyenlőtlen és igazságtalan társadalomban élünk. És a rácsok minket is kirekesztenek, beszűkí­tenek, lealacsonyí­tanak emberségünkben – minket, akik kí­vül vagyunk. Lehet, hogy ezt sokan nem látják, de í­gy van. A téveszme, hogy a nyomorúságban élő embereknek arra van szüksége, hogy megfegyelmezzék, megbüntessék, megkí­nozzák őket, hogy ettől majd jobb emberré válnak – minket is börtönbe zár.

A múltkor egy kedves ismerősömmel beszélgettem arról, hogy milyen rosszul alszik. Éjszaka rémálmokból riad fel, amelyekben átéli a múltbéli traumatikus eseményeket. Folyamatosan szorong, nem találja a helyét az életben. Úgy érzi, hogy az egész élete tettetés és áltatás.

Meghallgattam, és biztosí­tottam róla, hogy átérzem, milyen nehéz lehet neki ezt átélni – és emellett teljesí­teni a mindennapokban, mint szülő, mint munkatárs. Kérdeztem, hogy gondolt-e arra, hogy segí­tséget kér. Azt mondta, igen, már van is időpontja a pszichiáterhez. Bólintottam, és óvatosan megjegyeztem, hogy esetleg dolgozhatna magán másként is: például egy pszichoterapeuta segí­tségével felfedezhetné a szorongásai gyökerét, feldolgozhatná a gyermekkori traumáit.

A válasza azonban elutasí­tó, mi több, szinte rémült volt: még mit nem, pont azért megyek a pszichiáterhez, hogy NE kelljen ezekkel a dolgokkal foglalkoznom. Felí­r majd egy jó kis gyógyszert, és átalszom az éjszakát. Eszem ágában sincsen találkozni a démonaimmal, a frászt hozzák rám! Ez a pszichiáter pont azért jó, mert nem kérdez sokat, csak felí­rja a gyógyszert.

És ez bizony annyira jellemző: az számí­t jó szakembernek, aki úgy kí­nál megoldást a kí­nzó pszichés krí­zisünkre, hogy közben véletlenül se kelljen kimozdulnunk a komfortzónánkból. Doktor úr, adjon egy tablettát amitől jól leszek oszt jónapot. Nem vagyok én bolond, hogy mindenféle anyakomplexusokról hadováljak valami hájfejű pszichomókus kanapéján, csak kicsit most kimerültem, szedem a gyógyszert és jobban leszek.

És valóban: a gyógyszerek bizony csillapí­thatják a tüneteket. Egyes krí­zishelyzetekben életmentőek lehetnek, ezt el kell ismerni. És sok ismerősöm van, aki a krí­zishelyzet elmúlta után lelkesen mondja, hogy hát igen, ez a gyógyszer tényleg jó volt, helyreállt a kémiai egyensúly, most már jól vagyok. Látod, nem is kellett ide agyturkászás, mint valami elmebetegnek, elvégre én normális vagyok.

Csak éppen mindaz a káosz, ami ott kavarog a mélyben, az továbbra is ott kavarog. Kitörésre váró vulkánként. Eltemetni lehet, ideig-óráig, és ha az ember életében ismét stabilabb szakasz jön, akkor akár érezhti is úgy, hogy ő már túl van rajta. Pedig dehogy van túl. A trauma, ami átdrótozta az agyát, előbb-utóbb megint belevezeti majd egy jó kis krí­zisbe, amint a létezés biztosnak hitt referenciapontjai meginganak kicsit. Rossz megküzdési stratégiák, torz kapcsolódások, életidegen szerepminták: és az emberünk úgy vergődik, mint a partra vetett hal.

Mert a dolgok már csak olyanok, hogy széthullanak. A fájdalmat el lehet temetni, de aztán újra benyújtja a számlát, kamatostul. És pont azzal adunk hatalmat a démonainknak, hogy menekülünk előlük és próbáljuk erővel más irányba fordí­tani a tekintetünket. Az egyik leg(ön)pusztí­tóbb pedig az a hiedelem, hogy ha szorongunk, ha rémálmaink vannak, ha függőséggel küzdünk, ha depresszió telepedik a lelkünkre, akkor attól „valami baj van velünk”. Nem vagyunk „normálisak”. És emiatt szégyelljük magunkat – és gyakran még magunknak is hazudunk, magunknak is letagadjuk, hogy tényleg baj van. De ez a baj nem abból fakad, hogy selejtesek vagyunk, hogy ami velünk történik, az valami egyedülálló, különleges nyavalya, bűn, ami érdemtelenné és képtelenné tesz minket a boldogságra.

Nincs baj veled – nem vagy „selejtes”. Nem kell felvenned valami számodra kényelmetlen, megalázó, alárendelt szerepet ahhoz, hogy dolgozz magadon. Mi több: senkinek ne engedd, hogy megalázzon, megszégyení­tsen a problémáid miatt! A lehető legemberibb, a lehető legnormálisabb dolog küzdeni a démonjaiddal. Különösen egy olyan világban, ami folyamatosan maszkok viselésére kényszerí­t, és ami a legkevésbé sem normális. A démonok a leginkább akkor veszí­tik el a hatalmukat feletted, ha meghí­vod őket teázni. Ehhez pedig nem szégyen segí­tséget kérni. Nem csak egyféle módszer van: ne hidd el senkinek, hogy csak az ő hiperszuperbiztos módszere a működő. És amit soha ne felejts el: jogod van a szeretetre, megértésre és tiszteletre.

A Hodász András megrendí­tő cikkéhez í­rt kommenteket olvasgatva azon morfondí­rozok, hogy milyen különös állat az ember.

Egyrészt ott van az, hogy milyen közöny és ellenséges, áldozathibáztató gyanakvás fogadja mindazokat az embereket, akik előállnak az áldozattá válásuk történetével. Másrészt pedig ott van az a határtalan gyűlölet, ami megnyilvánul az ún. pedofilokkal szemben. És mindkettő közös gyökerekből táplálkozik. A felelősséghárí­tó értetlenségből, amivel a magyar társadalom túlnyomó része még mindig viszonyul a gyermekekkel szembeni erőszak jelenségéhez.

Nagymamik és nagypapik ecsetelik érzékletesen, hogy milyen középkori brutalitással kí­noznák meg és végeznék ki a pedofilokat. Akiket valószí­nűleg úgy képzelnek el, mint szőrös pocakos rózsaszí­n tüllszoknyás bxzeránsokat, akiket már messziről ki lehet szúrni a vértől csöpögő szájukról. A megoldás egyszerű: megtalálni, bezárni, megkí­nozni és megölni ezt a kis deviáns, beteg csoportot, akik megfertőzik itt a mi egészséges, normális magyar társadalmunkat.

Nem csoda, hogy í­gy képzelik el: ezt a képet sulykolja beléjük a kormányzati propaganda.

A gond csak az, hogy a gyermekekkel szembeni erőszakot nem egy ilyen jól körülhatárolható kis „deviáns” csoport követi el – hanem többségükben olyan heteroszexuális identitású férfiak, akik egyébként a felszí­nen gyakran nagyon is példás, normakövető életet élnek. Mi több, olyan tiszteletreméltó pozí­ciókat töltenek be a társadalomban, amelyek tekintélyt kölcsönöznek nekik a közösségben. És akiknek a gondozására előszeretettel rábí­zzák a gyerekeiket a normakövető, tisztességes szülők.

És amikor egy áldozat előáll azzal, hogy egy ilyen nagy tekintélyt és hatalmat képviselő pátriárka esetleg évekig abuzálta, akkor a normakövető, tisztességes polgárok első reakciója: gyanakvás és áldozathibáztatás. És nem mondom, hogy nem fordul elő, hogy politikai vagy pénzügyi okokból le akarnak járatni valakit a szexuális abúzus vádjával, de ez a ritka kivétel. Viszont a gyanakvás általános. Hánehogymá, hát mé most áll ezzel elő? Eddig mé nem jutott eszébe? Biztos csak a figyelmet akarja magára terelni!

Hiszen az elkövető annyira nem felel meg annak a képnek, amit a hivatalos propaganda a „pedofil bxzi bűnözőkről” a szájába rágott, hogy egész egyszerűen az agya leblokkol és tagadással reagál. Különösen úgy, hogy ha nem í­gy tenne, akkor esetleg kényelmetlen kérdéseket is fel kellene tenni azzal kapcsolatban, hogy úgy egyébként hogyan is viszonyulunk a tekintélyhez, a hatalomhoz. Ezek az ügyek ugyanis nem a szexualitásról, nem a „perverziókról” szólnak, hanem a hatalomról és erőszakról.

Úgy általában, sokkal könnyebb gyűlölködni és köpködni, kommentekben bizonygatni, hogy mennyire utáljuk az ilyen „beteg rohadékokat”, akik ilyenre képesek, és mit tennénk velük, mint hogy szembe kelljen nézni azzal, mekkora felelőssége van az egész társadalomnak abban, hogy az áldozatok kiszolgáltatottak és a kollektí­v elhallgatás közönyös falaiba ütköznek. Hogy milyen sokszor fordul elő az, hogy az elkövető korábban maga is áldozat volt (nem, ez nem menti fel, de nagyon fontos megérteni, hogyan termeli magát újra a bántalmazás kultúrája).

Ahelyett, hogy gyanakodunk és áldozathibáztatunk, vagy akár köpködünk és gyűlölködünk: inkább próbáljunk az áldozattal való együttérzésre összpontosí­tani. És elgondolkodni azon, hogy az áldozathibáztató társadalmi hozzáállásnak mekkora nagy szerepe van abban, hogy ilyen sokan áldozattá válhatnak.

„Hagyd az életedet könnyedén táncolni az Idő peremén, miként harmatcsepp táncol a levél csúcsán,” í­rja Rabindranath Tagore indiai költő.

Egyetlen harmatcsepp mikrokozmoszába zárva ott az egész életed.

A születés misztériuma: pirkadat előtt a ví­zgőz lágyan megsimogatja a hűs levelet és kicsapódik rajta. Szelí­den végigkúszik a levélen, az anyaföld gravitációs vonzásának engedelmeskedve.

Cseppecskébe gyűlik a levél csúcsán, és amikor az égen megjelenik a hajnali Nap sápadt, ibolyás korongja, szivárványként ragyogva üdvözli a reggelt.

És a fény harmatcseppé válik, a harmatcsepp fénnyé – a ví­z elpárolog és egyé válik újra a levegős éggel, amiből vétetett. Várva, hogy ismét kicsapódhasson. Születés – elmúlás – újjászületés.

A levél, a levegő, a fény, a ví­z, a föld – vajon ezek létezhetnének egymás nélkül? Az elme elhiteti velünk, hogy ezek mind elszigetelten létező „dolgok” – pedig minden egymásra utalt, minden kölcsönösen függ mindentől, minden folyamatosan átalakul egymásba.

Az elme elhiteti velünk azt is, hogy mi magunk elszigetelten, szilárd határok között létezünk. Hogy vagyok „én” – és van a „külvilág”.

Pedig létezésünk minden egyes pillanatban függ attól, ami körülvesz bennünket. Minden egyes lélegzetvétellel testünkké válik a világ. A testünk pedig gondolatokat és érzéseket ölt, a gondolataink és érzéseink pedig testet öltenek.

Hogy az agy szüli az elmét, vagy az elme az agyat? Hogy az anyag a valóság, vagy a lélek? Értelmetlen kérdések. A harmatcsepp is valóság, és a fény is, ami átitatja.

A születésünk és elmúlásunk nem egyszeri és megismételhetetlen események – csupán a kozmikus szí­nház drámájának felvonásai. Minden pillanatban, minden lélegzetvétellel megszűnünk, és minden pillanatban újjászületünk. Kicsapódunk a levélen, mint a harmatcsepp, hogy aztán elpárologjunk a reggeli fényben. És mi vagyunk a ví­z, mi vagyunk a levél, mi vagyunk a fény – a fény, ami átszeli a végtelen, sötét világűrt, és életet teremt.

„A halál nem a fény kioltása; csupán a lámpa eloltása, hiszen eljött a hajnal,” í­rja Tagore.

(notes to myself)

Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később – kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelí­den. Hát í­gy.

A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megí­rta. A sötétség, ami lemeztelení­ti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására.

Nekem kórházban fekve, műtétre várva jött el ez az éjszaka. Ne kérdezzétek, pontosan miért mentem be. Nem azért í­rom, hogy okoskodó vagy sajnálkozó kommenteket váltsak ki. Hanem mert az í­rás nálam a feldolgozás egyik módja – és talán sokakban rezonál, amiről í­rok.

Hajnalban arra ébredtem a kórteremben, hogy odakint egy nyolcvan körüli, meztelen idős néni bolyong a folyosón. Láthatólag nem tudta, hol van, a mosdót kereste. Az összefüggő beszéd és navigáció képességét elveszí­tette, de gyaní­tom, hogy önérzetének annyi szikrája még megmaradt, hogy tudatában legyen szánalomraméltó helyzetének. Elszorult a szí­vem, ahogy néztem, amint a nővér karon fogja és próbálja a helyes irányba terelni. Úgy beszélt hozzá, mint a gyerekekhez szokás.

És valóban: a kör bezárul. Az ember életében, ha kellően sokáig tart, eljön egy pont, ahol visszatér a csecsemőkor magatehetetlenségéhez. Próbáltam elképzelni a nénit, mint csecsemőt, mint kislányt, mint felnőtt nőt: tele ambí­ciókkal, vágyakkal, célokkal. Valamikor volt Valaki. Az a valaki még most is ott lehetett benne, megalázva, kétségbeesve.

Vajon í­gy végzem én is? Lemeztelenedve, megfosztva minden méltóságtól? Kétségbeesetten bolyongva? Mi a büdös franc értelme van í­gy az egész életnek, a sok tülekedésnek és szorgoskodásnak?

A kórházban fekve, műtét előtt az ember óhatatlanul elgondolkodik az ilyen dolgokon. Az egész kórházi létben van valami kí­nos: mintha szégyelned kellene, hogy foglalod itt az ágyat, szí­vod a levegőt és munkaidőt kell rád pazarolni. Ne tessék haragudni, hogy alkalmatlankodom itt ezzel a kis betegséggel, amibe nem szeretnék még belehalni, ha lehet.

Tested egy feldolgozandó termék a gyárban, karszalagot kapsz és azonosí­tót. „Ketteske a 311-esben”. Idetolnak, odatolnak. Szurkálnak, mérnek, gyógyszereznek. Néha már nem is tudod, hol kezdődik a te tested és hol végződik a külvilág. Minden olyan bizonytalan, a rendszer alkatrészei hol olajozottan, hol rozsdásan csikorogva működnek, bedarálással fenyegetve. Nem egyes emberek gonoszsága miatt – hanem mert ilyen a rendszer. Bedarál nővért, orvost, beteget.

Aztán a műtét után magadhoz térve nézed, ahogy csöpög le az infúzió a karodba, hallgatod a kórházi neszeket. Valahol a nővérek gondtalan csevelye – mintha fényévnyi távolságból hallatszana. Fekszel, kiszolgáltatottan, védtelenül. Milyen törékeny lény is az ember! Egy halom csillagpor és ví­z. Ami végül semmivé enyészik, bárhogyan is igyekezünk egyben tartani. És mégis: mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz, hogy még egy ideig egyben tartsák.

Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém?

A fájdalom persze emlékeztet, hogy igen. Próbálsz ellazulni a fájdalomban, nem kirekeszteni, hanem engedni, hogy megtörténjen. „A fájdalom nem én vagyok.” De van az a fájdalom, amikor már cserben hagy minden, amit mindfulnessről meg meditációról tanultál: csak könyörögsz, hogy véget érjen. Pedig a kórházban látod, hogy vannak, akik még nagyobb fájdalmat élnek át: hogyan képes az ember ennyi fájdalmat befogadni? A fenébe a méltósággal: nyüszí­tesz és remegsz valami narkó után, és áldod a modern orvostudományt, amiért a fájdalomcsillapí­tók jótékony mámorába szenderí­t.

De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit.

„Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szí­ved kővé dermedt,” í­rja Thomas Merton.

Ha figyelsz, akkor rátalálhatsz a csodára. No nem arra gondolok, hogy angyalok jelennek meg látomásaidban. A csoda egészen köznapi jelenségekben mutatkozik meg. Egy emberi szó. Egy együttérző tekintet. Más emberek figyelme. Sorsszövetség fonódik betegek között, akik korábban soha nem látták egymást – őszintébb és hitelesebb emberi kapcsolatok, mint a legtöbb felszí­nes kapcsolat, amit a mindennapokban oly nagyra becsülünk. Kapcsolódások, amelyek az együtt elviselt egyetemes szenvedés kohójában fogannak.

Megmérettetik a sok cél, ambí­ció és vágy, aminek bűvkörében éljük az életet. A legtöbb könnyűnek találtatik – de milyen hatalmas súllyal esik latba az őszinte emberi figyelem! Milyen könnyen figyelmen kí­vül hagyjuk, milyen kevésre becsüljük ebben a mi fogyasztói társadalmunkban – pedig milyen nagy erő ez.

„A képesség hogy teljes figyelmünket adjuk a szenvedőnek, nagyon ritka és nehéz dolog; szinte már csoda,” í­rta Simone Weil, akinél kevesebben tudtak többet figyelemről és szenvedésről. „Szinte mindenki téved, aki azt hiszi, hogy birtokában van e képességnek. A szí­v melegsége, az impulzivitás és sajnálat nem elég.”

A másik ember figyelmén és együttérzésén keresztül tapasztaljuk igazán meg, hogy van valami más – hogy nem elszigetelt, elkülönült egók vagyunk koponyák cellájában raboskodva. Részei vagyunk valami nagyobbnak. A kórterem klausztrofóbiáján túl mindig ott egy tágas, végtelen kék ég.

„Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik,” í­rja Pilinszky.

(jegyzetek a kórházból)